Ma éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és egyszerre, abban a sötétben, belém villant a bizonyosság: igen, vagy. Létezel. Olyan volt, mintha egy puskagolyó talált volna el. Megállt a szívverésem. Aztán, amikor a szívem tompán újra dübögni kezdett – a döbbenet ágyúlövései voltak ezek –, már azt éreztem, hogy egy kútban zuhanok, ahol minden bizonytalan és félelmetes. Most itt vagyok kulcsra zárva a félelemben, csupa veríték az arcom, a hajam, a gondolataim. Elveszek ebben a félelemben. Próbálj megérteni: nem másoktól félek. Nem törődöm én másokkal. Nem Istentől félek. Nem hiszek Istenben. Nem a fájdalomtól félek. Elviselem a fájdalmat. Tőled félek, a véletlentől, mely kiszakított a semmiből, és a méhemhez kapcsolt. Sosem voltam igazán felkészülve a jöveteledre, bár mindig nagyon vártalak. Újra és újra feltettem magamnak a szörnyű kérdést: és ha neked nincs kedved megszületni? Mi lesz, ha majd egyszer a szememre hányod: „Ki kért rá, hogy a világra hozzál? Miért tetted ezt velem? Miért?” Az élet nem könnyű, gyermekem. Naponta ismétlődő háború, az öröm percei csak rövid zárójelek, súlyos árat kell értük fizetni. Honnan tudhatom, hogy nem az volna-e a helyes, ha eldobnálak magamtól, hogy találjam ki, nem a csendet akarod-e inkább? Hiszen nem tudsz szólni. Az a csöppnyi élet, ami vagy, még csak egy éppen hogy elkezdődött sejtcsomó. Talán nem is élet, csak az élet lehetősége. És mégis sokért nem adnám, ha a segítségemre lennél egy jellel, ha tudatnád, hogy mit akarsz. Anyám azt állítja, hogy én jeleztem neki, és ezért hozott a világra.
Látod, anyám például nem akart engem. Tévedésből, egy figyelmetlen pillanatban kezdődtem. És hogy ne szülessek meg, minden áldott este feloldott valamilyen gyógyszert egy pohár vízben. Aztán sírva megitta. Itta addig az estéig, amíg meg nem mozdultam, rúgtam egyet, hogy eszébe ne jusson eldobni engem. Épp akkor emelte szájához a poharat. Rögtön a földre öntötte az egészet. Néhány hónappal később diadalmasan rugdalóztam a napon, s hogy ez jó volt-e vagy rossz, nem tudom. Amikor boldog vagyok, azt gondolom, jó, amikor boldogtalan, azt hiszem, rossz. De boldogtalanul is arra gondolok, hogy sajnálnám, ha nem születtem volna meg, mert semmi sem rosszabb a semminél. Én, ismétlem, nem félek a fájdalomtól. A fájdalom velünk születik, velünk együtt növekszik, megszokjuk, mint azt a tényt, hogy két kezünk és két lábunk van. Én végül is a haláltól sem félek: mert ha valaki meghal, az azt jelenti, hogy egyszer megszületett, kilépett a semmiből. Én a semmitől félek, a nemléttől, attól, hogy azt kelljen mondanom: nem léteztem, még véletlenül, tévedésből vagy éppen figyelmetlenségből sem. Sok nő azt mondja: minek hozzak én a világra gyereket? Hogy éhezzen, hogy fázzon, hogy elárulják, hogy megsértsék, hogy meghaljon háborúban vagy valamilyen betegségben? És nem hiszik, hogy aki éhes, jóllakhat, hogy aki fázik, megmelegedhet, hogy hűség és tisztelet is szegődhet az ember mellé, hogy megélhet magas kort, s közben harcolhat a betegségek és a háború ellen. Talán nekik van igazuk. De jobb a semmi, mint a szenvedés? Én még a kudarcok, csalódások és gyötrődések idején is tudom, hogy a semminél jobb a szenvedés. És ha ezt az életre vonatkoztatom, a megszületni vagy nem megszületni kérdésére, akkor azt kiáltom, hogy megszületni jobb, mint meg nem születni. De nem tudom, helyes-e, hogy ilyesmivel kínoztak? Nem keveredem- e olyan látszatba, hogy csak úgy, a magam kedvére hozlak világra? Eszemben sincs csak úgy, a magam kedvére világra hozni téged. Már csak azért sem, mert egyáltalán nincs szükségem rád.
– 2 –
Nem rugdosol, nem jön tőled válasz. Hogyan is jöhetne? Olyan rövid ideje vagy: ha elmennék az orvoshoz, hogy megbizonyosodjam felőled, csak gúnyosan mosolyogna rajtam. De én már döntöttem: meg fogsz születni. Akkor döntöttem el, amikor fényképen láttalak. Persze nem a te fényképed volt, hanem egy ismeretlen háromhetes embrióé, az egyik újság közölte az élet kialakulásáról szóló cikk mellett. Ahogy néztem azt a fényképet, elmúlt a félelmem: ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Olyan voltál, mint egy titokzatos virág, mint egy áttetsző orchidea. Felül valami fejféle két kis dudorral, amikből az agy lesz. Lejjebb valami üregféle, amiből a száj lesz. Háromhetes korodban szinte láthatatlan vagy, magyarázza a képaláírás. Két és fél milliméter. De már növekszik benned két pontocska, amiből a szemed lesz, valami, ami hasonlít a hátgerinchez, az idegrendszerhez, a gyomorhoz, a májhoz, a belekhez, a tüdőhöz. A szíved már teljesen kialakult és nagy is: arányaiban kilencszer nagyobb, mint az enyém. A tizennyolcadik naptól vért szivattyúz és rendesen ver: hogyan is dobhatnálak el? Mit számít, hogy véletlenül vagy figyelmetlenségből kezdődtél? Tán a világ, amelyben élünk, nem véletlenül és tévedésből kezdődött? Vannak, akik azt állítják, hogy kezdetben nem volt más, mint nagy-nagy nyugalom, hatalmas, mozdulatlan csend, aztán kipattant egy szikra, keletkezett egy hasadás, és lett valami, ami addig nem volt. Az első hasadást hamarosan újabb hasadások követték: egyre váratlanabbak, egyre értelmetlenebbek, és egyre kevésbé voltak tisztában a következményekkel. S az egyik következmény az volt, hogy támadt egy sejt, talán szintén véletlenül, tévedésből, és azonnal milliószorosára, milliárdszorosára sokszorozódott, mígnem megszülettek a fák és a halak és az emberek. Azt hiszed, töprengett valaki a robbanás előtt vagy a sejt előtt? Azt hiszed, föltette magának valaki is a kérdést, hogy jó lesz-e így vagy sem? Azt hiszed, foglalkozott az eljövendő éhséggel, hideggel, boldogtalansággal? Kizártnak tartom. Még ha az a valaki létezett is, egy isten például időn túl és téren túl, hasonlatos a kezdetek kezdetéhez, félek, hogy nem törődött azzal, mi a jó és mi a rossz. Minden azért történt meg, mert megtörténhetett, tehát meg kellett történnie; az erőszak érvényesült, ez volt az egyetlen jogos erőszak. És ugyanez érvényes rád is. Magamra vállalom a felelősséget.
Minden önzés nélkül teszem, gyermekem: esküszöm, nem öröm nekem téged világra hozni. Nem vágyom rá, hogy feldagadt hassal járkáljak az utcán, nem nekem való, hogy szoptassalak, mosdassalak és beszélni tanítsalak. Dolgozó nő vagyok, és annyi más dolog foglalkoztat, érdekel. Mondtam már, hogy nincs szükségem rád. Mégis tovább hordozlak, akár tetszik neked, akár nem. Ugyanúgy kényszerítelek az életre, ahogy engem kényszerítettek, meg a szüleimet meg a nagyszüleimet, fel egészen az első emberig, akit ember szült, akár tetszett neki, akár nem. Ha annak az első embernek megengedték volna, hogy válasszon, valószínűleg megrémül, és azt válaszolja, hogy nem akarok megszületni, nem. De senki sem kérdezte a véleményét, így hát megszületett és élt és meghalt, miután szült egy másik emberi lényt, akinek nem adta meg a választás lehetőségét, és aki hozzá hasonlóan cselekedett, évmilliókon keresztül: minden egyes alkalommal erőszak történt, de e nélkül mi sem léteznénk. Bátorság, gyermekem. Azt hiszed, a fa magjának nincs szüksége bátorságra, amikor átfúrja a földet és kicsírázik? Egy erősebb szél letépheti, egy kisegér lába szétlapíthatja. És mégis csírázik, tartja magát és növekszik, s közben újabb magokat szór maga köré. Végül erdővé változik. Ha egy napon azt kérded tőlem: „Miért hoztál a világra, miért?”, én majd azt válaszolom: „Azt tettem, amit a fák tettek és tesznek évmilliók óta, s azt hittem, helyesen cselekszem.”
Fontos, hogy az ember ne gondolja meg magát, mondván, hogy az emberi lények mégsem fák, s hogy egy emberi lény szenvedése ezerszer nagyobb egy fa szenvedésénél, mert van öntudata, és hogy közülünk senki sem akar erdővé válni, és hogy a fa nem minden magjából lesz fa, sőt a magok többsége elvész… Ilyenfajta pálfordulás lehetséges, gyermekem: az emberi logika tele van ellentmondásokkal. Ahogy megállapítasz valamit, rögtön látod az érem másik oldalát is. Megtörténhet, hogy az ugyanúgy érvényes, mint amit te állapítottál meg. Mostani érvelésem is egy csapásra visszájára fordítható. Na tessék: máris összezavarodtam, elbizonytalanodtam. Talán mert rajtad kívül nincs, akivel megosszam a gondolataimat. Olyan nő vagyok, aki az egyedüllétet választotta. Apád nincs velem. Nem kesergek miatta, bár időnként a szemem arra az ajtóra téved, amelyen át olyan határozott léptekkel távozott, mintha nem lett volna már mit mondanunk egymásnak, s én nem próbáltam visszatartani.
– 3 –
Elvittelek az orvoshoz. Nem is annyira bizonyságot akartam, mint inkább tanácsot kérni. De az orvos csak csóválta a fejét, és azt mondta, hogy türelmetlen vagyok, még nem tud nyilatkozni, jöjjek vissza két hét múlva, de legyek felkészülve rá, hogy csak a képzeletem szüleménye voltál. Vissza fogok menni hozzá, de csak azért, hogy bebizonyítsam neki, mekkora analfabéta. Hogy az egész tudománya fabatkát sem ér az én megérzésemhez képest. Hogyan is érthetne meg egy férfi egy nőt, aki idő előtt tudja, hogy gyereket vár? Egy férfi nem esik teherbe, és… erről jut eszembe, szerinted ez előny vagy hátrány? Tegnapig úgy véltem, előny, sőt kiváltság. Ma már hátránynak érzem, sőt szegénységnek. Van valami dicsőséges abban, hogy az ember a testébe fogadhat egy másik életet, hogy egy helyett kettőnek érezheti magát. Bizonyos pillanatokban kifejezetten győzelmi hangulat fog el, és olyankor nem tudok aggódni: nem törődöm az elkerülhetetlen fizikai fájdalommal, a feláldozandó hivatásommal, a szabadságommal. Férfi leszel vagy nő?
Azt szeretném, ha nő lennél. Azt szeretném, hogy egyszer majd érezd, amit most én érzek; egyáltalán nem értek egyet anyámmal, aki szerint nőnek születni kész csapás. Anyám, amikor nagyon nekikeseredik, így sóhajtozik: „Miért is nem férfinak születtem!” Tudom: ezt a világot a férfiak hozták létre férfiaknak. Az élet keletkezését magyarázó legendákat is ők találták ki, és ezekben az első ember nem nő, hanem férfi, akit Ádámnak hívnak. Éva később érkezik, és akkor is csak azért, hogy Ádámot szórakoztassa, és hogy bajt keverjen. A templomaikat díszítő festményeken az Isten egy öreg, szakállas férfi, és még csak véletlenül sem egy ősz öregasszony. Hőseik is mind férfiak: Prométheusztól kezdve, aki feltalálta a tüzet, Ikaroszon át, aki megpróbált repülni, egészen Krisztusig, akit az Atya és a Szentlélek fiának tartanak, mintha az az asszony, aki őt szülte, csak egy keltetőgép vagy egy egyszerű dada lett volna. És mégis – vagy talán éppen ezért – varázslatos dolog nőnek lenni. Olyan kaland, amihez bátorság szükséges, olyan viadal, amit soha nem lehet megunni. Ha nőnek születsz, sok nagy feladat vár rád. Először is harcolnod kell azért, hogy megtudják: ha Isten létezne, ősz öregasszony vagy szép lány is lehetne. Azután harcolnod kell, hogy megértesd az emberekkel: a bűn nem azon a napon született, amikor Éva leszakította azt az almát. Azon a napon egy csodálatos erény született, amit úgy neveznek: engedetlenség. Végül azért kell harcolnod, hogy bebizonyítsd: formás, kerek testedben értelem lakozik, és meghallgatásért kiált. Anyának lenni nem mesterség. Még csak nem is kötelesség. Egyszerűen egy jog a sok közül. Kimerítő hadakozás lesz. És szinte mindig te fogsz veszíteni. De soha ne csüggedj! Harcolni sokkal szebb, mint győzni, utazni sokkal szórakoztatóbb, mint megérkezni: amikor megérkezel valahová, vagy győzöl, hatalmas űr támad benned. És hogy legyőzd magadban az űrt, útra kelsz, új célokat tűzöl magad elé. Igen, remélem, nő leszel: ne törődj vele, ha néha fiamnak szólítalak. És remélem, hogy soha nem fogod azt mondani, amit anyám mondogat. Én sem mondtam soha.
– 4 –
De ha férfinak születsz, annak is örülni fogok. Talán még boldogabb is leszek, hiszen annyi megaláztatástól, szolgaságtól, önkényeskedéstől menekülsz meg. Ha férfinak születsz, nem kell például attól félned, hogy a sötét utcán megerőszakolnak. Nem kell szépnek lenned, hogy első látásra elfogadjanak, és nem kell csinos külső mögé rejtened az eszedet. Azzal fekszel le, akivel akarsz, és senki sem fog gonoszkodni miatta, és nem kell folyton azt hallanod, hogy a bűn akkor született, amikor letéptél egy almát. Kevesebbet kell majd hadakoznod. Kényelmesebb férfiként hirdetni, hogy ha Isten létezne, lehetne ősz öregasszony vagy szép lány is. Bármivel szembehelyezkedhetsz, és nem mosolyognak meg, szerethetsz bárkit, és egy éjjel nem kell arra ébredned, hogy zuhansz egy kútban. Természetesen szolgaságok, igazságtalanságok rád is várnak: a férfi élete sem fenékig tejfel. Lévén erősebbek az izmaid, majd azt kérik tőled, hogy súlyosabb terheket cipelj, méltánytalan felelősséget kényszerítenek rád. S mert szakállad lesz, kinevetnek, ha sírsz, sőt akkor is, ha csak gyöngédségre vágysz. És csak azért, mert farkad van, majd megparancsolják, hogy ölj vagy ölesd meg magad a háborúban, és elvárják tőled a cinkosságot, hogy tovább élhessen a sötét odúkban született zsarnokság. És mégis, vagy talán éppen ezért, férfinak lenni ugyanolyan csodálatos kaland; olyan vállalkozás, melyben soha nem fogsz csalódni. Legalábbis remélem, mert ha férfinak születsz, remélem, olyan férfi leszel, amilyenről mindig is álmodtam: gyöngéd a gyengékkel, kíméletlen az erőszakosokkal, nagylelkű azokkal, akik szeretnek téged, és kegyetlen azokkal, akik parancsolnak neked. S végül ellensége mindazoknak, akik azt hirdetik, hogy a Jézusok az Atyának és a Szentléleknek a fiai, és nem azé az asszonyé, aki szülte őket.
Gyermekem, azt akarom megértetni veled, hogy férfinak lenni nem azt jelenti, hogy farkad van, hanem azt, hogy ember vagy. És én mindenekelőtt azt szeretném, hogy ember légy. Csodálatos ez a szó: ember, mert nem választja el a férfit a nőtől. Egyébként is olyan csekély a különbség azok között, akiknek van farkuk és akiknek nincs: gyakorlatilag arra korlátozódik, hogy az egyik képes kihordani egy teremtményt, a másik meg nem. A szívnek és az értelemnek nincs neme. És a magatartásnak sincs. Ha lesz szíved és hozzá értelmed, látni fogod, hogy én aztán nem állok be azok közé, akik arra akarnak kényszeríteni, hogy így vagy úgy élj, aszerint, hogy férfi vagy-e vagy nő. Csak azt kérem tőled, hogy jól használd ki azt a csodát, hogy megszülettél, és sose engedj a gyávaságnak. A gyávaság, ez a szörny mindig lesben áll. Naponta belénk mar, s csak kevesen vannak, akik nem hagyják, hogy szétmarcangolja őket. A józan ész, a célszerűség, néha a bölcsesség nevében. Akik gyáván viselkednek, amíg veszély fenyegeti őket, arcátlanokká lesznek, mihelyt elmúlt a veszély. Vállald mindig a kockázatot: még ha félsz, akkor is. Már az is veszélyt hord magában, hogy a világra jövünk. Annak a veszélyét, hogy később megbánhatjuk. Talán korai ilyesmikről beszélni neked. Talán még hallgatnom kellene a csúf és szomorú dolgokról, s mesélhetnék egy bűntelen, boldog világról. De csak tévedésbe ejtenélek. Még azt hihetnéd, hogy az élet puha szőnyeg, melyen mezítláb is végigmehet az ember, pedig hát rögös út, gyermekem. A rögökben megbotlasz, elesel, és felsérted magad. A rögök ellen vascipővel kell védenünk magunkat. És még ez sem elég, mert miközben a lábadra ügyelsz, mindig lesz valaki, aki felvesz az útról egy követ, hogy a fejedhez vágja és… Na, mára befejeztem, fiam, lányom. Felfogtad a leckét? Ki tudja, mit szólnának egyesek, ha hallanának. Azzal vádolnának, hogy őrült vagyok, vagy hogy egyszerűen kegyetlen? Megnéztem az utolsó fényképedet: öthetes korodban alig egy centiméter vagy. Nagyon sokat változol. Most már nem olyan vagy, mint egy rejtélyes virág, inkább egy bájos lárvára, sőt halacskára hasonlítasz, melynek már kibukkantak az uszonyai. Négy uszony, melyből lábak és karok lesznek. A szemed két pici fekete pont, köröcske övezi, és a tested végén kis farok nőtt. A képaláírás szerint ebben a periódusban lehetetlen megkülönböztetni téged egy akármilyen más emlősembriótól: ha macska lennél, többé-kevésbé ugyanilyen volnál. Hát persze, mert nincs arcod. És agyad sincs még. Én beszélek hozzád, de te nem tudod. Sötétség vesz körül, és arról sincs tudomásod, hogy létezel. Eldobhatnálak magamtól, és te sosem tudnád meg, hogy eldobtalak. Nem lenne lehetőséged, hogy eldöntsd: rosszat vagy jót tettem-e veled.
(Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez, részlet)
(Ornella Fiorini: Lányomnak)
Erre Jézus azt mondta: "Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.
Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek.
Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.
A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és
hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született."
(Jn, 3.6-3.8)
(Ornella Fiorini: Lányomnak)
Erre Jézus azt mondta: "Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.
Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek.
Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.
Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek.
Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.
A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és
hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született."
(Jn, 3.6-3.8)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése