P'u



„Hasítsd szét a fát, és én ott leszek; emeld fel a követ, és megtalálsz.” 

(Jézus mester szavai, Tamás evangéliuma)




Mi ez, amit írsz? – érdeklődött Micimackó, az íróasztalra mászva.
Micimackó és a Tao – feleltem.
– Micimackó és a micsoda? – csodálkozott és maszatolt el egy épp leírt szót.
– Micimackó és a Tao – és ceruzámmal odébb taszigáltam a mancsát.
– Ez olyan, mint Micimackó és a búúú – dörzsölte a pracliját Micimackó.
Ez nem olyan – feleltem bosszúsan.
És miről szól? – kérdezte Micimackó, miközben előre mászott, és még egy szót elmaszatolt.
Arról szól, hogyan lehet minden körülmények között nyugalomban és békességben élni – hördültem fel.
– Olvastad már? – kérdezte Micimackó.

Mindez akkoriban történt, amikor barátaimmal a Bölcsesség Mestereiről folytattunk eszmecserét, és valaki azt mondta, hogy minden bölcsesség Keleten született, mire én megjegyeztem, hogy nem mindegyik, ám ez a valaki ügyet sem vetve szavaimra csak mondta, mondta, terjengősen, mint ez a mondat, így hát elhatároztam, hogy bizonyítékul felolvasom egy nyugati bölcs szavait:

Reggel, ha majd felébredsz – szakította meg Malacka a csöndet –, mi lesz az első gondolatod, Micimackó?

Reggeli – mondta meggondolatlanul Mackó. – Nem erre gondoltál?

Hát nem arra, ami ma történt?

Micimackó szégyenkezve bólintott.

Dehogynem. De az ugyanaz.

Ez mi? – kérdezte a Hitetlen.
– Egy nyugati taoista bölcsessége.
– Mintha a Micimackóból volna – gyanakodott.
– Onnan van.
– Annak semmi köze a taoizmushoz.
– Ó, de még mennyire hogy van!
– Egy fikarcnyit sincs – mondta.
Miért, szerinted miről szól a Micimackó?
Arról a kis kövér Mackóról, aki összevissza mászkál, s közben butaságokat kérdez, dalokat farigcsál, különféle kalandokba keveredik, ám észbelileg mit sem gyarapszik, megmarad a maga boldog csekélyértelműségében. Hát erről szól.
– Hát a taoizmus is – feleltem.

Ekkor kezdett motoszkálni bennem az ötlet: olyan könyvet kellene írni, amely Micimackón keresztül elmagyarázza a taoista tanokat, és a taoizmuson keresztül elmagyarázza Micimackót.
Amikor ezt a szándékomat nyilvánosságra hoztam, a tudósok kiáltozni kezdtek: “Képtelenség!” meg más efféléket. Egyesek szerint ez volt a legnagyobb hülyeség, amit életükben hallottak, és csak ábrándokat kergetek. Volt, aki azt mondta, hogy az ötlet jó, de túl komplikált. “És egyáltalán, hol akarod elkezdeni?” – kérdezték. Nos, erre egy régi taoista mondás ad választ: ”Az ezer mérföldes utazás is egy lépéssel kezdődik.”
Így hát úgy gondolom, kezdjük az elején…


Micimackó és a micsoda?

Tudod, Micimackó – mondtam –, rengeteg ember van, akinek gőze sincs arról, mi fán terem a taoizmus.
– Tényleg? – pislogott Mackó.
Ez a fejezet tehát arra való, hogy egy kicsit megmagyarázza a dolgot.
– Ó, értem mondta Micimackó.
– Legkönnyebben pedig úgy lehet megmagyarázni, ha elugrunk egy pillanatra Kínába.
Micsoda? – nyitotta szemét tágra Micimackó –, most tüstént?
Persze. Hátradőlünk, ellazítjuk magunkat és már ott is vagyunk.
Á, értem mondta Micimackó.


Képzeljük el, hogy egy nagy kínai város szűk utcáján sétálgatva egyszer csak aprócska boltra bukkanunk, ahol klasszikus stílusban festett tekercset árulnak. Be is megyünk és mondjuk, hogy mutassanak valamit, ami allegorikus: lehet humoros is, de okvetlenül Örökérvényű legyen. A kereskedő mosolyog.
Épp van is ilyesmi nálam – mondja –, az Ecetkóstolók egy másolata.
És kibontva a tekercset, elénk teregeti a széles asztalra, hogy szemügyre vehessük. Majd bocsánatkérést mormolva hátramegy a boltba, és magunkra hagy a festménnyel.
Újkeletű, korrekt munka, de jól tudjuk, milyen régen készült az eredetije, habár pontos ideje bizonytalan. De a kép témája mára közismertté vált.
Három embert látunk egy ecetesdézsa körül álldogálni. Mindhárman belemártják ujjukat az ecetbe és megkóstolják. Mindhárom arc más-más véleményt tükröz. És mivel a festmény allegória, tudjuk, hogy nem holmi közönséges ecetkóstolókat látunk, hanem Kína Három Tanítómesterét, és az ecet, amit nyalogatnak, az Élet Esszenciája. A három mester K’ung Fu-ce (Konfucius), Buddha és Lao-ce, a legrégibb taoista mű szerzője. Az első arc savanyú, a második keserű, de a harmadik arcon mosoly ül.
Konfucius számára igen savanyúnak tűnhetett az élet. Szerinte a jelen nem tart lépést a múlttal, és az ember földi irányítása nincs összhangban a Mennyei Úttal, a világmindenség irányítójával. Nagy súlyt helyezett az Ősök tiszteletére, roppant fontosnak tartotta az ősi szertartásokat és ceremóniákat, melyekben a császár, a Menny Fia közvetítőként szerepelt a végtelen ég és a véges föld között. A konfucianizmus apróra kimért, szabályos ritmusú udvari zenéje, az előírásos lépések, gesztusok és beszédfordulatok, az egész körülményes szertartásrendszer ennek a sajátságos időnek sajátságos céljait szolgálta. Feljegyezték Konfucius egyik mondását: “Ha a gyékény nem volna sima, a Mester nem ülne rá.” Ebből is sejthetjük, hogyan mentek a dolgok akkoriban.
A festmény második alakja Buddha. Ő roppant keserűnek érezte a földi létet, telis-tele érzelmi kötelékekkel és vágyakkal, amelyek szenvedésbe torkollnak. A világot egyetlen nagy kelepcének látta, ahol minden csak káprázat, és minden teremtmény a gyötrelem örökké forgó kerekei között küszködik. Hogy békére leljen, a buddhista előtt (legalábbis szerinte) egyetlen út áll: felülemelkedni ezen a “porvilágon” és eljutni a Nirvánába, a “szélmentes országba”. Habár az alapjában véve optimista kínaiak jól átgyúrták az Indiából áttelepített buddhizmust, a jámbor buddhista mégis úgy találja, hogy a Nirvánához vezető utat ugyancsak akadályozza a mindennapi létezés keserű szele.
Lao-ce szerint az ember mindenkor megtalálhatja azt a harmóniát, amely a kezdet kezdete óta fennáll az Ég s a Föld között, de ehhez nem az az út vezet, amely a konfuciusi szabályokon alapszik. Mint ahogy ezt Az Út és Erény Könyvé-ben, a Tao Te King-ben kinyilatkoztatta, a föld voltaképpen az ég visszatükröződése, és nem az ember, hanem a saját törvényei irányítják. Ezek a törvények a távoli bolygók forgására éppúgy kihatnak, mint az erdei madarak és a tengeri halak életére. Lao-ce szerint minél több ember üti bele az orrát a természet egyensúlyába, annál inkább felborul a harmónia. Minél több az erőszak, annál nagyobb a baj. Hisz mindennek megvan a saját belső természete – akár nehéz, akár könnyű, akár nedves, akár száraz, akár gyors, akár lassú –, amit nem lehet “megerőszakolni”, mert abból csak baj származik. A harc elkerülhetetlen, ha valamire kívülről kényszerítenek absztrakt és önkényes szabályokat. És ekkor lesz csak igazán savanyú az élet.
Lao-ce szerint a világ nem kelepce, hanem bölcs tanítómester, akinek a leckéit éppúgy jó lesz megtanulnunk, ahogyan törvényeit is követnünk kell. És akkor minden jól megy majd. Lao-ce nem azt tanácsolja, hogy emelkedjünk a “porvilág” fölé, hanem azt, hogy egyesüljünk a “világ porával”. Azt, amit minden égi és földi dolog mögött működni látott, elnevezte tao-nak, “az Út”-nak. Tanításának egyik alapelve volt, hogy a Világmindenségnek ezt az Útját nem lehet méltóképpen szavakkal leírni, mert az egyaránt sértené az Út korlátlan hatalmát és az emberi elmét is, amely megkísérelné megtenni azt. Az Út lényege mégis érthető, és azok értik meg leginkább, akik legtöbbet törődnek vele és az élettel, amely elválaszthatatlan tőle.
Az évszázadok folyamán Lao-ce klasszikus tanítása is változott, és felosztódott filozófiai, szerzetesi és népi vallási formákra. De a taoizmus fő tételeit mindegyik magában foglalta. Mi most itt a taoizmus alapjával foglalkozunk, aminek leegyszerűsítve az a lényege, miként értékeljük és dolgozzuk fel mindazt, ami a hétköznapi életben történik velünk, s mit tanulhatunk belőle. Ennek a harmonikus életmódnak természetes következménye a boldogság. Úgy is mondhatjuk, hogy a taoista személyiség legfigyelemreméltóbb tulajdonsága a boldog derű és az a finom humorérzék, amely a legmélyértelműbb írásokban is jelen van – például a kétezer-ötszáz éves Tao Te King-ben. A taoista irodalom második legnagyobb alakjának, Csuang-ce írásaiból a csendes nevetés úgy buggyan fel, akár a forrás vize.

– No és mi köze van ennek az ecethez? – szólal meg Micimackó.
– De hisz folyvást azt magyarázom.
– Nem értem – röstelkedik Micimackó.
– Mindjárt tovább mondom.
– Akkor jó – mondja Micimackó.

Miért mosolyog Lao-ce a festményen? Hiszen az életet szimbolizáló ecet roppant kellemetlen ízű, ezt a másik két arc is híven tükrözi. Ám a taoista, aki harmóniában van az életkörülményekkel, azt is pozitívummá változtatja, ami másoknak negatívum. Taoista nézőpontból a savanyúság és keserűség a kicsinyes és elégedetlenkedő elme szüleménye. Az élet maga édes, ha megértik, és arra használják, amire való. Ez az Ecetkóstolók üzenete.

– Édes? Úgy érted, olyan, mint a méz? – érdeklődik Micimackó.
Annyira azért talán nem – felelem. – Túl tömény lenne.
– Meddig kell még Kínában maradnunk? – kérdezi Micimackó gyanakvóan.
– Semeddig. Most már mindent alaposan elmagyaráztunk, úgyhogy visszamehetünk az íróasztalhoz.
– Vagy úgy. Akkor éppen ideje, hogy együnk valamit – mondja Micimackó, és elballag a konyhakredenc felé.

 
Kinek a Taója?

Öreg este lett, és mi még mindig a bölcsesség fogalmáról vitatkoztunk, és már majd elaludtunk, amikor Micimackó egyszer csak megjegyezte, hogy a taoista elvekben való jártasságát bizonyos Agg Elődöktől örökölte.

Például kitől? – érdeklődöm.
– Például Pu Tao-ce-től, a híres kínai festőtől.
– Azt Vu Tao-ce-nek hívják.
– Akkor mit szólsz Li Pu-hoz, a neves taoista költőhöz? – kérdezi óvatosan Micimackó.
– Li Po-ra gondolsz netán.
– Ó – pislog lefelé Micimackó.
Hirtelen eszembe jutott valami.
– Ugyan, sose bánd – vigasztalom. – Hiszen a legfontosabb taoista elvet mégiscsak rólad nevezték el.
– Igazán? – néz rám reménykedve Micimackó.
– Hát persze. P’u, vagyis a Faragatlan Tönk.
– Ezt el is felejtettem – mondja Micimackó.

Ha már itt tartunk, nézzünk utána, mi is az a P’u, vagyis a Faragatlan Tönk. Kövessük hát a klasszikus taoista módszert, és ne akarjuk erőszakkal agyonmagyarázni, mert az csak növelné a homályt, és még azt a benyomást keltené, hogy az egész csak szellemi agytorna, ami akár el is hagyható. Mondhatnánk erre, hogy jó, jó, az ötlet remek, de mi ez az egész? Mindjárt bemutatjuk, méghozzá többféleképpen.
A P’u szócskát egyébként rövid u-val kell kiejteni, úgy valahogy, mintha egy bogarat fújnánk le a karunkról egy forró nyári napon.
Mielőtt mindent megvilágító Szakértői Véleményünkkel előállnánk, tisztázzunk valamit.
A Faragatlan Tönk elvének lényege az, hogy a legegyszerűbb dologban is benne rejlik a saját természetes ereje, az az erő, amely könnyen félrecsúszik és elvész, ha az egyszerűség körül bármi megváltozik. A kínai szótár szerint P’u  a következőket jelenti: természetes, egyszerű, tiszta, becsületes. A P’u  két különböző írásjel kombinációja: az első, ami a szógyök, fát, illetve erdőt jelent. A második, a kiejtésre utaló jel pedig sűrű fákat, erdőséget. Így hát abból, hogy “fa a sűrűségben” vagy “kivágatlan erdő” a “dolgok a maguk természetes állapotukban” jelentés bontakozik ki, amely a mi átírásunkban mint “faragatlan tönk” jelenik meg.
E taoista alapelv nem csak a természetes szépségű és funkciójú dolgokra, hanem az emberekre is vonatkozik. No meg a Medvékre. Ezzel el is érkeztünk Micimackóhoz, a Faragatlan Tönk kicsinyített másához, aki időnként egy kicsit csekélyértelműnek látszik…

– Én azt hiszem, jobbra kellene tartanunk…– mondta Nyuszi idegesen. – Te mit gondolsz, Micimackó?

Micimackó a két mancsára pillant. Tudta, hogy az egyik jobb a mancsa. Ha az ember elhatározza, hogy melyik az, akkor biztos, hogy a másik a bal. De nem emlékezett, hogy kezdje.

– Hát…– mondta lassan. 
…de nem érdekes, hogyan látják mások, különösképpen azok, akiket becsapott a látszat, a lényeg az, hogy Micimackó, a Faragatlan Tönk véghez tudja vinni, amit akar, éppen azért, mert csekélyértelmű. Ám akármelyik erdőjáró, öreg taoista a megmondhatója, hogy a csekélyértelműség nem azonos szükségszerűen az ostobasággal. Igen fontos megjegyeznünk, hogy a taoista ideál a csendes, higgadt, “tükörésszel” elmélkedő Faragatlan Tönk, és az sem véletlen, hogy a Micimackó-nak és a Micimackó kuckójá-nak az igazi hőse Micimackó, nem pedig a bölcselkedő Nyuszi, Bagoly vagy Füles:

– A dolog úgy áll – vallotta be végre Nyuszi –, hogy mi bizony valahol eltévedtünk.

Egy árokban pihentek, fenn az Erdőben. Micimackó már unta az árkot, gondolta, ez valahogy úgyse jó így, mert akármerre indultak, mindig ugyanabba az árokba értek vissza. Valahányszor feltűnt előttük a ködben, Nyuszi mindig diadalmasan kiáltotta: “No, végre tudom, hol vagyunk!” Ilyenkor Micimackó szomorúan megjegyezte: “Hiszen én is tudom.” Akart is valamit mondani, de nem jutott más eszébe, csak annyi, hogy “SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG!” Igaz, kicsit ostobának tetszett az ilyesmi, mikor Nyuszi és Malacka is ott voltak mellette.

– Hát – mondta Nyuszi hosszabb hallgatás után, miközben senki sem rebegett köszönetet a szép sétáért – mégiscsak jobb lesz, ha felszedelőzködünk… Melyik lesz a legjobb út?

– Az hogy volna – kérdi Micimackó lassan –, ha, mihelyt innen kitesszük a lábunkat, újra megpróbáljuk megkeresni… és újra visszatalálunk?

– Mi hasznunk volna abból? – kérdi Nyuszi.

– Hát ha haza akarunk találni, és képtelenek vagyunk… úgy gondoltam, hogy ha ide akarunk visszatalálni, akkor ezt se találnánk meg többet; na és az direkt Jó Dolog lenne, ha nem látnánk ezt többet, mert akkor esetleg olyasmit találunk, amit nem keresünk,  és akkor az a valami, amit keresünk, de nem találunk, talán az a valami lenne, amit nem keresünk, de találunk.

– Ennek nem sok értelmét látom – vélte Nyuszi.

– Mert nincsen is – mondja Micimackó alázatosan. – De mikor elkezdtem mondani, még volt értelme. Valami elromlott közben.

– Ha kijönnénk az árokból, és aztán visszajönnénk bele, akkor megtalálnám…

– Azt gondoltam, hogy esetleg mégse találnád meg… Csak éppen gondoltam rá…

– Nézd, próbáld meg – mondta hirtelen Malacka. – Mi majd itt várunk rád.

Nyuszi csak nevetett azon, hogy milyen ostoba ez a Malacka. Mehetett úgy száz métert, aztán megfordult és jött vissza… Micimackó és Malacka már húsz percig vártak akkor. Micimackó felállt.

– Gyerekek – mondotta Micimackó. – Valami eszembe jutott. Nézd, Malacka, menjünk haza.

– De kérlek, Micimackó – sikoltott Malacka, és csupa izgalom volt –, te talán tudod az utat?

– Nem – ismerte be Micimackó. – De nekem tizenkét csupor mézem van a kredencemben, ezek engem már órák óta várnak haza. Eddig nem hallottam, hogy mit akarnak, mert ez a Nyuszi beszélt és beszélt és beszélt, de ha senki se beszél, csak azok a tizenkét csuprok, akkor… azt hiszem, Malacka, én tudni fogom, merről jön a hang… Most gyerünk.

Együtt indultak, egy ideig Malacka nem is szólt semmit. Nem akarta zavarni a csuprokat. Hirtelen mégis valami hangot adott… majdnem hogy visított… ahogy Malackák szoktak… kezdett ám; mert kezdte tudni, hol vannak. Hangosan persze nem merte mondani, mert hátha mégis téved. Mikor annyira biztos volt a dolgában, hogy már azt se bánta, hívják-e a csuprok vagy se, valaki elkiáltotta magát előttük: a ködben ott állt Róbert Gida.

Ezek után, ha az Okosság nyomna többet a latban, Nyuszi lenne a Sztár, nem pedig ez a Medve. Ám a dolog nem így áll.

– Itt vagyunk, mert Boldog Csütörtököt akartunk neked kívánni – mondta Micimackó. Párszor ki-be-járt az ajtón; mégis, ki kellett próbálni, biztos-e, hogy éppen olyan jól ki tud majd jönni, ahogy bement.

– Miért, mi különös van azon, hogy Csütörtök van? – kérdezte Nyuszi. Mire Micimackó elmagyarázta a dolgot. Nyuszi, akinek mindig Rengeteg Fontos Dolga volt, csak annyit mondott:

– Én azt hittem, hogy csakugyan valami komoly dolog hozott ide –, mire persze leültek, és azért kaptak valamit. Nemsokára Micimackó és Malacka újból felkerekedtek, most hátulról kapták a szelet, nem volt olyan nagy a baj.

– Nyuszi csöppet se buta – mondta Micimackó elmélyedve.

– Úgy van. Okos – vélte Malacka.

– Esze, az van neki.

– Van neki – vélte Malacka. – Esze, az van neki.

Mire hosszú hallgatás következett.

– Úgy vélem – mondta Micimackó –, ez az oka annak, hogy soha semmit meg nem ért.

Ha még Okos Nyusziból is épp az hiányzik, ami kell, akkor Tüskés Fülesből pláne hiányzik. Hogy miért? Ő képviseli a Füles Magatartásformát. Úgy is mondhatjuk, hogy Nyuszi jól bevált módszere szerint a tudás arra való, hogy Okosak Legyünk, Bagolynak pedig az a nézete, hogy a Tudástól Bölcsnek Tűnhetünk, és Füles szerint a Tudás arra jó, hogy Mindig Panaszkodjunk Valamiről. Bárki láthatja, hogy a Füles Magatartásforma útjában áll az afféle dolgoknak, mint bölcsesség és boldogság, és igencsak gátat vet az életben minden igazi Beteljesülésnek.

Füles, Öreg Szürke Csacsi a folyóparton állt, és nézte magát a víztükörben

– Nagyképűség – mondta. – Ez a helyes kifejezés. Nagyképűség, ez az én bajom.

Megfordult és lassan leballagott vagy húsz lépést, betottyant a vízbe, átsétált a folyón, s a túlsó parton lassan visszaballagott. Akkor megint megnézte magát a vízben.

– Mindjárt gondoltam – jegyezte meg. – Ez a profilom se jobb.  De ki törődik vele? Senki. Nagyképűség. Mondom.

Valami reccsent mögötte, és a sűrűből előjött Micimackó.

– Jó reggelt, Füles! – mondta Micimackó.

– Jó reggelt, Mackó! – mondta mélán Füles. – Ha erről egyáltalán lehet szó a mai időkben. A magam részéről erősen kétlem. De semmi. Szót sem érdemel. Bocsánat.

– No mi baj már megint?

– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.

Ám ne higgyük, hogy a Füles Magatartásforma nélkülözi a humort, mégha az keserű is.

– Szervusz, Füles – kiáltották vígan már messziről.

– No! – mondta Füles. – Talán eltévedtetek?

– Nem a!...Csak meg akartunk látogatni – mondta Malacka. – És hogy milyen is nálad. Nézd csak, Micimackó, hisz ez a ház még áll!

– Persze, hogy áll – mondta Füles. – Ez furcsa. Talán valakinek le kellett volna bontania?

– Azt hittük, hogy esetleg a szél elvitte – vélekedett Micimackó.

– Senki se vitte el. Talán elfelejtették…

… csak hát ez az egész nem is olyan rettentő mulatságos. Nem annyira, mint hinnénk. Annál egy kicsit bonyolultabb. Egyáltalán, mi az, ami Mackót annyira szeretetre méltóvá teszi?

– Hát először is… – mondja Micimackó.

– Először is itt van a Faragatlan Tönk elve. És mi az, ami még oly megnyerő Micimackóban? Mi más, mint…
– Hát, először is…

–… mint az egyszerűség, a Faragatlan Tönk egyszerűsége. Ebben az egyszerűségben a legszebb a praktikus bölcsesség, az a bizonyos lássuk-csak-mit-is-lehet-itt-enni bölcsesség, amellyel tényleg menni lehet valamire.
Nézzük meg tehát, hogyan jellemzi maga Micimackó a Faragatlan Tönköt.

– Mondanál nekünk valamit a Faragatlan Tönkről, Micimackó?
– A miről? – ül fel hirtelen Micimackó, tágra nyitva szemét.
– A Faragatlan Tönkről. Hisz tudod
– Ó, a…Ó.
– Mit tudsz róla?
– Nem én csináltam – mondja Micimackó.
– Te…
– Csakis Malacka lehetett.
– Nem én voltam! – visítja Malacka.
– Ó, Malacka! Hol…
– Sehol – vágja rá Malacka.
– Akkor valószínűleg Nyuszi lehetett – próbálkozik Micimackó.
Én biztos, hogy nem! – erősködik Malacka.
– Szólt valaki? – bukkan elő Nyuszi egy szék mögül.
– Á, Nyuszi – mondom –, épp a Faragatlan Tönkről beszélgetünk.
– Sose láttam – közli Nyuszi. - De megyek és megkérdezem Bagolyt.
- Nem font…
- Már késő – mondja Micimackó. - Elment.
- Sose hallottam még Faragatlan Tönkről – mondja Malacka.
- Akárcsak jómagam – dörgöli a fülét Micimackó.
- Csak szókép – mondom.
- Milyen kép? – ámuldozik Micimackó.
– Szókép. Azt jelenti, hogy amikor Faragatlan Tönköt mondunk, az olyan, mintha Micimackót mondanánk.
– Ennyi az egész? – kérdi Malacka.
– Mindjárt gondoltam – mondja Micimackó.

Micimackó nem tudja elmondani nekünk, mi is az a Faragatlan Tönk, mert ő maga az. És ez a Faragatlan Tönk lényege.

– Tökéletes leírás. Köszönöm, Micimackó.
– Nem tesz semmit – mondja Micimackó.

Ha egyszer megszabadultunk az önteltségtől, a bonyolultságtól és még jó néhány más dologtól, amelyek utunkban állnak, előbb-utóbb felfedezzük, hogy az az egyszerű, gyermeki és rejtelmes titok, ami a Faragatlan Tönk, csupán ennyi: Élni Jó.

Valamelyik őszi reggel, mikor a szél lekaszálta a leveleket a fákról, és olyan hideget csinált az éjjel, hogy az ágakat is le akarta kaszálni, Micimackó és Malacka ketten üldögéltek a Gondolkodó Sarkocskában, és törték a fejüket.

– Mert ami engem illet, én azt vélem – mondta Micimackó –, elmegyek a Micimackó Kuckóba, és meglátogatom Fülest… Ekkora szél! Hátha az ő házát is elfújta? Talán azt akarja, hogy segítsünk neki újat építeni?

– Ami pedig engem illet, én azt tartom, keressük fel előbb Róbert Gidát… de ha nincs odahaza, akkor úgyse kereshetjük fel – mondta Malacka.

– Na akkor menjünk és látogassunk meg mindenkit – vélte Micimackó. – Mert ha az ember úgyis órák hosszat sétált már a szélben, és hirtelen betoppan valakihez, és ott azt mondják neki: “Ejnye, Micimackó, éppen jókor jöttél, mert van itt egy kis nyalánkság részedre” – akkor rendben is van minden, mert akkor azt úgy hívom, hogy: “Jaj de jó Nap.”

Malacka ugyan azt tartotta, hogy valami okának kell lennie, ha az ember valakit látogat. Az ember beteget látogat, vagy valamit meg akar tudni, valamit ki kellene eszelnie Micimackónak. Talán ki tud eszelni valamit.

Micimackó tud.

– Mehetünk is… Azért megyünk, mert úgyis Csütörtök van, és kívánhatunk mindenkinek Boldog Csütörtököt.

A Faragatlan Tönk állapot kifejleszti bennünk azt a képességet, amely birtokában örülni tudunk az egyszerűségnek és a nyugalomnak, a természetnek és a tisztaságnak. Ebből viszont egyenesen következik az a képesség, hogy spontán csináljuk a dolgokat vagy hagyjuk őket menni a maguk útján, még ha mások időnként furcsállják is azt...

(Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao)

Megjegyzések