A pótolhatatlan társ




– A varázslók útjára leptél. Most már nincs visszaút. Egyet tehetsz: úgy kell élned, mint egy harcosnak, míg el nem éred a türelmet és az akaratot.
– Hogyan érhetem ezeket el?
Jó ideig gondolkozott, aztán így szólt. 
– Azt hiszem, erről nem lehet beszélni. Főleg az akaratról nem. Az akarat különleges dolog. Rejtélyesen történik. Igazából nem lehet elmondani, hogyan használja az ember, csak annyit lehet mondani róla, hogy használatának eredményei meghökkentőek. Talán először is azt kell tudni, hogy az ember kifejlesztheti akaratát. A harcos tudja ezt, és vár erre. Te ott követed el a hibát, hogy nem tudod: az akaratodra vársz. A jótevőm mindig azt mondta, a harcos tudja, hogy vár, és tudja, mire vár. Te tudod, hogy vársz – évek óta itt vagy velem. Azt azonban nem tudod, hogy mire vársz. A hétköznapi embernek nagyon nehéz – csaknem lehetetlen – tudnia, hogy mire vár. A harcos helyzete azonban egyszerű – tudja, hogy akaratára vár.
– Mi pontosan az akarat, don Juan? Egyfajta elhatározás, olyan, mint Lucióé, aki elhatározta, hogy szerez egy motorbiciklit?
– Nem, nem – kuncogott magában don Juan. – Ez nem akarat. Luciót a vágyai hajtják. Az akarat valami más, valami nagyon tiszta és erős, ami kormányozni képes cselekedeteinket. Akaratával nyeri meg például az ember azt a csatát, amelyben minden józan számítás szerint alul kellene maradnia.
– Akkor tehát az akarat az, amit bátorságnak hívunk – mondtam.
– Ez sem igaz. A bátorság valami más. A bátor emberek nem függetlenek; nagy emberek, akik körül állandóan csodálók lebzselnek. Kevés bátor embernek van akarata. Félt és félelmetes, vakmerő emberek ők, akik merész cselekedetekre képesek, ám ezek a cselekedetek a józan ész tartományába illeszkednek. Az akarat meghökkentő cselekedetei azonban meghaladják józan eszünket.
– Az akarat az önmagunk felett gyakorolt ellenőrzés?
– Mondhatjuk talán, hogy egyfajta ellenőrzés.
– Gondolod, fejleszthetem az akaratomat, ha mondjuk megtagadok magamtól bizonyos dolgokat?
– Mint például a kérdezősködést? – szúrta közbe.
Mindketten nevettünk.
– Nem hinném – folytatta aztán. – Az önmegtagadással csak magadat csapod be. Ezért is hagyom, hogy megkérdezz mindent, amit akarsz. Ha beléd fojtanám a szót, csorbát szenvedhetne akaratod. Az önmegtagadás szenvedélye messze a legrosszabb – elhiteti velünk, hogy nagy dolgokat viszünk végbe, amikor valójában önmagunk körül forgunk. Az akarat, amiről beszélek nem ebben áll. Az akarat hatalom. És mivel hatalom, ellenőrizni, és szabályozni kell, amihez meg időre van szükség. Tudom ezt, és türelmes vagyok hozzád. De a te korodban én is ilyen kerge voltam. Aztán megváltoztam. Az akaratunk a szenvedélyünkkel ellentétesen működik. Akaratod például már elkezdte feszegetni a rést benned.
 – Miféle résről beszélsz?
– Mindegyikünkben van egy rés. Ahogy a csecsemők feje lágya a korral benő, oly módon feszíti szét a fejlődő akarat ezt a rést.
– Hol van ez a rés?
– Ahol a fényszálak – mutatott hasára.
– Hogy néz ki? És mire szolgál egyáltalán?
– Mint egy nyílás. Ezen keresztül lövell ki az akarat, akár a nyíl. 


– Az akarat tehát egy tárgy? Olyan, mint egy tárgy?
– Dehogy! Csak azért mondtam így, hogy jobban megértsd. Amit a varázslók akaratnak hívnak, az bennünk lévő erő. Nem gondolat, nem tárgy és nem kívánság. Felhagyni a kérdezősködéssel nem akarat, mert gondolkodásra és kívánásra van hozzá szükség. Az akarat az, ami győzelemre visz, amikor a gondolataid azt súgják, vesztettél. Az akarat tesz sérthetetlenné. Az akarat az, ami átküldi a varázslót a falon, át a világon – akár a holdig repíti. Több kérdés nem jutott eszembe. Fáradt és kissé feszült voltam. Még mindig attól féltem, don Juan bármelyik  pillanatban megkérhet, hogy menjek el.
– Induljunk a hegyekbe – mondta hirtelen, és felállt.
Útközben megint beszélni kezdett az akaratról, és csak nevetett bosszankodásomon, hogy nem tudok jegyzetelni. Azt mondta, az akarat erő, a világ és az ember közti valódi kapcsolat. Hangsúlyozta, hogy világnak nevez bármit, amit észlelünk, mindegy mi módon észleljük azt. Észlelni a világot, mondta, annak felfogását jelenti, amivel találkozunk, bármi legyen is az. Ez a sajátos észlelés az érzékeinken és az akaratunkon keresztül történik.
Megkérdeztem, akkor az akarat egyfajta hatodik érzék-e, mire azt felelte, hogy inkább viszony köztünk és az érzékelt világ között. Azt javasoltam, álljunk meg, hogy írni tudjak, de csak nevetett, és ment tovább.

Don Juan egész délelőtt távol volt. Kora délután érkezett meg, száraz növényeket hozva batyujában. Fejével intett, hogy segítsek neki; órákig szótlanul válogattuk a füveket. Mikor befejeztük, és leültünk pihenni, barátságosan mosolygott. Komoly hangon közöltem, hogy átolvastam jegyzeteimet, de még mindig nem értem, mitől lesz valaki harcos, és azt sem, mit fed az akarat fogalma.
 – Az akarat nem fogalom – mondta. Hosszú szünet után így folytatta:
– Mi ketten különbözőek vagyunk; más fából faragtak minket. Te erőszakosabb vagy, mint én. Amikor én ennyi idős voltam, nem erőszakos, hanem haragvó voltam; te épp az ellenkezője vagy. Pont mint a jótevőm – ő kellett volna neked mesternek. Nagy varázsló volt, de nem látott. Legalábbis nem úgy, mint én vagy Genaro. – Nekem a látás a vezetőm, és segítségével értem meg a világot. A jótevőmnek azonban harcosként kellett élnie. Aki lát, annak nem kell harcosként vagy bármi másként élnie, mert látja a dolgok valóját, és aszerint irányítja életét. Te azonban talán sosem tanulsz meg látni, és akkor harcosként kell élned egész életedben.
– A jótevőm azt mondta, hogy amikor az ember a varázslás útjára lép, fokozatosan tudatára ébred, hogy örökre maga mögött hagyta a hétköznapi élet világát; rájön, hogy a tudás valójában félelmetes dolog, hogy a hétköznapi világ dolgaiba többé nem kapaszkodhat, és hogy új életet kell kezdenie, ha meg akar maradni. Először el kell határoznia, hogy harcossá lesz – nagyon fontos lépés. A tudástól egy idő után amúgy is annyira berezel, hogy nem marad más választása. Mire a tudás félelmetessé válik, az ember arra is rájön, hogy a halál pótolhatatlan társ, aki mindig karnyújtásnyira van tőle. Minden tudás attól lesz hatalom, hogy a halál ereje hatja át. A halál adja a végső lökést; bármihez hozzáér, abból hatalom lesz. A varázslás útján járó emberre minden kanyarulatban a halál leselkedik, úgyhogy számára lehetetlen megfeledkezni a halálról. A halál tudása nélkül nem lenne más, mint hétköznapi ember, hétköznapi tettekkel. Hiányozna az erő, az összpontosító képesség, ami mágikus hatalommá változtatja az ember mindennapjait a földön. Hogy harcos legyen, ezért az embernek először is világosan tudatában kell lennie a halálának. Ez azonban önmagára irányítaná a figyelmét, ami tévútra vinné. Ezért a következő dolog, amire egy harcosnak szüksége van, az elszakadás. A mindenütt ott kísértő halál gondolata így – ahelyett, hogy rögeszmévé korcsosulna – közömbössé válik.

Don Juan elhallgatott, és rám nézett. A megjegyzésemre várt.
– Érted, amit mondok? – kérdezte.
Szavait értettem, de nem tudtam, hogyan érhetné el valaki az elszakadás állapotát. Ami saját inaskodásomat illeti, az igaz, hogy a tudást félelmetesnek találtam, és az is, hogy a hétköznapi dolgok már nem jelentettek fogódzót. Akartam, és talán még inkább, elkerülhetetlen volt, hogy harcosként éljek.
– Akkor el kell, hogy szakadj! – mondta.
– Mitől, don Juan?
– Mindentől.
– Lehetetlenséget kérsz. Nem akarok remete lenni!
– Nem is kell. Remetéskedni szenvedély. A remete nem szakadt el mindentől, hisz akarattal odaadja magát a remeteségnek. Csak a halál gondolata képes az embert annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelenné váljék odaadni magát bárminek, és csak a halál gondolata képes az embert annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelen legyen megtagadni bármit magától. Az ilyen ember azonban nem vágyakozik többé, hanem csendes kívánkozás tölti meg minden iránt. Tudja, hogy a halál körülötte ólálkodik, és nem lesz ideje, hogy bármit magával vigyen, úgyhogy vágyakozás nélkül mindent megpróbál. Az elszakadt embernek, aki tudja, a halál ellen nincs esélye, egyetlen menedéke van: döntéseinek ereje. Választásai mesterévé kell válnia. Meg kell értenie, hogy döntéseiért önmagát terheli a felelősség, és a meghozott döntést nem lehet másra kenni vagy sajnálkozni miatta. Döntései véglegesek, egyszerűen azért, mert halála nem engedi, hogy bármihez is ragaszkodjék. Halála tudatával, elszakadtságával és döntései erejével felszerelkezve indul harcba a harcos. Halálának tudata irányítja, elszakítja őt a dolgoktól, és csendesen kívánóvá teszi; megmásíthatatlan döntéseinek ereje képessé teszi arra, hogy megbánás nélkül válasszon, és amit választ, küzdelme szempontjából mindig a legjobb – és így mindent, amit tennie kell, nagy kedvvel és lendülettel végez. Ha valaki ily módon cselekszik, arra joggal mondhatjuk, hogy harcos, és hogy elérte a türelmet!
Don Juan megkérdezte, van-e bármi mondanivalóm, mire megjegyeztem, hogy ez egy teljes életet igénylő feladat. Azt felelte, noha előtte túl sokat ellenkezem, tudja, hogy mindennapjaimban harcosként viselkedem, vagy legalábbis törekszem erre.
– Helyes kis karmaid vannak – mondta nevetve. – Időnként nekem is megmutathatnád őket.
Csak gyakorlatképpen kezemmel karmoló mozdulatot lettem, és morogtam hozzá. Nevetett, majd megköszörülte a torkát, és így folytatta:
 – Ha a harcos elérte a türelmet, jó úton van az akarat felé. Tudja, hogyan várjon. Halála ott ül mellette, jó barátok. A halál tanácsokkal látja el, rejtélyes módokon közli vele hogyan válasszon, hogyan éljen harcoshoz illően. És a harcos vár! A harcos sietség nélkül tanul, mert tudja, akaratára vár. Aztán egy nap sikerül véghezvinnie valami megmagyarázhatatlant. Talán észre sem veszi ezt, ám ahogy szaporodnak megmagyarázhatatlan cselekedetei, vagy ahogy egyre több megmagyarázhatatlan dolog történik meg vele, ráébred, hogy egyfajta erő születik  benne, olyan erő, mely testéből tör elő, ahogy a tudás útján halad egyre előre. Először csak csiklandást érez a hasa tájékán, valami csillapíthatatlan melegséget, később az érzés kellemetlen fájdalommá erősödik. Akkora is lehet a fájdalom, hogy a harcos hónapokig görcsökben fetreng, minél hevesebbekben, annál jobb neki – az igazán hatalmas erőt mindig nagy fájdalom vezeti be. A görcsök megszűnte után a harcos észreveszi, hogy furcsán érzi a dolgokat: a szó szoros értelmében megérintheti őket egy érzéssel, mely a köldöke közvetlen közeléből ered! Ez az érzés az akarat, és amint akaratával fogni képes, igazi varázslóvá vált, elérte az akaratot. Don Juan elhallgatott: láthatóan kérdéseimet várta .Semmi nem jutott eszembe. Aggasztott a gondolat, hogy fájdalmak és görcsök várnak a varázslóra, de nem mertem megkérdezni, vajon nekem is keresztül kell-e mennem mindezeken a megpróbáltatásokon. Hosszú csend után mégis kiböktem a kérdést, mire don Juan kuncogni kezdett, mintha épp erre a kérdésre számított volna. Azt felelte, hogy a fájdalom nem elengedhetetlen – neki például sosem voltak fájdalmai, pusztán megtörtént vele az akarat.
– Egy nap a hegyekben jártam – mondta –, és belebotlottam egy pumába, egy nőstény pumába. Hatalmas volt és éhes. Megpróbáltam elszaladni, de nyomomba eredt. Egy sziklán álltam, ő néhány lábnyira, ugrásra készen. Hozzá vágtam egy követ, mire morogva megindult felém. Ekkor történt, hogy akaratom előtört, és megálljt parancsolt a pumának, mielőtt az rám vethette volna magát. Akaratommal simogattam. Még a csöcseit is dörzsölgettem vele. Erre álmos szemekkel rám nézett, elhevert a földön, én meg uzsgyi! – nekiiramodtam, ahogy csak a lábam bírta. Don Juan mókás mozdulattal eljátszotta, hogyan menekül – egyik kezével kalapját fejéhez szorítva – az életéért futó ember.
Azt mondtam, rágondolni is rossz, hogy vagy nőstény pumák vagy görcsök között kell választanom, ha az akarat a célom.
– Jótevőm hatalmas varázsló volt – folytatta don Juan. – Tetőtől talpig harcos, akinek az akarat volt a legkimagaslóbb vívmánya. Ám az ember ennél tovább is mehet: megtanulhat látni. Ha megtanul látni, többé nem kell sem harcosként, sem varázslóként élnie. Ha megtanul látni, mindenné lesz úgy, hogy semmivé lesz. Eltűnik, de mégis ott van. Ez az, amikor az ember mindenné válhat és mindent elérhet, amit csak kíván. Csakhogy nem kíván semmit, és ahelyett, hogy bábukként játszadozna embertársaival, szeszélyükben találkozik velük. Közöttük csupán annyi a különbség, hogy a látó ember uralja szeszélyét, míg a többiek nem. A látó embert nem érdeklik igazán az emberek. A látás leszakította őt mindenről, amit valaha tudott.
– Már a mindenről való leszakadás puszta gondolatára is kiráz a hideg – mondtam.
– Ugyan már! Ha valamire kiráz a hideg, akkor az ne a várakozás izgalma legyen, hanem az életet kitöltő robot. Gondolj csak arra az emberre, aki évről évre kukoricát ültet, amíg bele nem rokkan, és olyan öreg nem lesz, hogy állni sem tud, csak hever a vackában, mint egy vén kutya. Gondolatai és érzései – lényének legértékesebb szelete – egyetlen dologhoz láncolják, ahhoz, amin kívül semmit nem ismert egész életében: a kukoricaültetéshez. Számomra ez a legrémisztőbb veszteség a világon. Emberek vagyunk, és az a sorsunk, hogy tanuljunk, és hogy felfoghatatlan új világok közé vettessünk.
– Valóban vannak más világok is számunkra? – kérdeztem félig viccelődve.
– Az egész ismeretlen előttünk áll – jelentette ki határozottan.
– A látás a rendíthetetlen embereké. Uralkodj szellemeden, válj harcossá, tanulj meg látni, és akkor majd megtudod, hogy új világok végtelen sokasága vár ránk.

(Carlos Castaneda)

Megjegyzések