– Hogyan érhetem ezeket el?
Jó ideig gondolkozott, aztán így szólt.
– Azt hiszem, erről nem lehet beszélni. Főleg az akaratról
nem. Az akarat különleges dolog. Rejtélyesen történik. Igazából nem lehet
elmondani, hogyan használja az ember, csak annyit lehet mondani róla, hogy
használatának eredményei meghökkentőek. Talán először is azt kell tudni, hogy
az ember kifejlesztheti akaratát. A harcos tudja ezt, és vár erre. Te ott
követed el a hibát, hogy nem tudod: az akaratodra vársz. A jótevőm mindig azt
mondta, a harcos tudja, hogy vár, és tudja, mire vár. Te tudod, hogy vársz – évek
óta itt vagy velem. Azt azonban nem tudod, hogy mire vársz. A hétköznapi
embernek nagyon nehéz – csaknem lehetetlen – tudnia, hogy mire vár. A harcos
helyzete azonban egyszerű – tudja, hogy akaratára vár.
– Mi pontosan az akarat, don Juan? Egyfajta elhatározás,
olyan, mint Lucióé, aki elhatározta, hogy szerez egy motorbiciklit?
– Nem, nem – kuncogott magában don Juan. – Ez nem akarat.
Luciót a vágyai hajtják. Az akarat valami más, valami nagyon tiszta és erős,
ami kormányozni képes cselekedeteinket. Akaratával nyeri meg például az ember
azt a csatát, amelyben minden józan számítás szerint alul kellene maradnia.
– Akkor tehát az akarat az, amit bátorságnak hívunk –
mondtam.
– Ez sem igaz. A bátorság valami más. A bátor emberek nem
függetlenek; nagy emberek, akik körül állandóan csodálók lebzselnek. Kevés
bátor embernek van akarata. Félt és félelmetes, vakmerő emberek ők, akik merész
cselekedetekre képesek, ám ezek a cselekedetek a józan ész tartományába
illeszkednek. Az akarat meghökkentő cselekedetei azonban meghaladják józan
eszünket.
– Az akarat az önmagunk felett gyakorolt ellenőrzés?
– Mondhatjuk talán, hogy egyfajta ellenőrzés.
– Gondolod, fejleszthetem az akaratomat, ha mondjuk
megtagadok magamtól bizonyos dolgokat?
– Mint például a kérdezősködést? – szúrta közbe.
Mindketten nevettünk.
– Nem hinném – folytatta aztán. – Az önmegtagadással csak
magadat csapod be. Ezért is hagyom, hogy megkérdezz mindent, amit akarsz. Ha
beléd fojtanám a szót, csorbát szenvedhetne akaratod. Az önmegtagadás
szenvedélye messze a legrosszabb – elhiteti velünk, hogy nagy dolgokat viszünk
végbe, amikor valójában önmagunk körül forgunk. Az akarat, amiről beszélek nem
ebben áll. Az akarat hatalom. És mivel hatalom, ellenőrizni, és szabályozni
kell, amihez meg időre van szükség. Tudom ezt, és türelmes vagyok hozzád. De a
te korodban én is ilyen kerge voltam. Aztán megváltoztam. Az akaratunk a
szenvedélyünkkel ellentétesen működik. Akaratod például már elkezdte feszegetni
a rést benned.
– Miféle résről
beszélsz?
– Mindegyikünkben van egy rés. Ahogy a csecsemők feje lágya
a korral benő, oly módon feszíti szét a fejlődő akarat ezt a rést.
– Hol van ez a rés?
– Ahol a fényszálak – mutatott hasára.
– Hogy néz ki? És mire szolgál egyáltalán?
– Mint egy nyílás. Ezen keresztül lövell ki az akarat, akár
a nyíl.
– Az akarat tehát egy tárgy? Olyan, mint egy tárgy?
– Dehogy! Csak azért mondtam így, hogy jobban megértsd. Amit
a varázslók akaratnak hívnak, az bennünk lévő erő. Nem gondolat, nem tárgy és
nem kívánság. Felhagyni a kérdezősködéssel nem akarat, mert gondolkodásra és
kívánásra van hozzá szükség. Az akarat az, ami győzelemre visz, amikor a
gondolataid azt súgják, vesztettél. Az akarat tesz sérthetetlenné. Az akarat
az, ami átküldi a varázslót a falon, át a világon – akár a holdig repíti. Több
kérdés nem jutott eszembe. Fáradt és kissé feszült voltam. Még mindig attól
féltem, don Juan bármelyik pillanatban
megkérhet, hogy menjek el.
– Induljunk a hegyekbe – mondta hirtelen, és felállt.
Útközben megint beszélni kezdett az akaratról, és csak
nevetett bosszankodásomon, hogy nem tudok jegyzetelni. Azt mondta, az akarat
erő, a világ és az ember közti valódi kapcsolat. Hangsúlyozta, hogy világnak
nevez bármit, amit észlelünk, mindegy mi módon észleljük azt. Észlelni a
világot, mondta, annak felfogását jelenti, amivel találkozunk, bármi legyen is
az. Ez a sajátos észlelés az érzékeinken és az akaratunkon keresztül történik.
Megkérdeztem, akkor az akarat egyfajta hatodik érzék-e, mire
azt felelte, hogy inkább viszony köztünk és az érzékelt világ között. Azt javasoltam,
álljunk meg, hogy írni tudjak, de csak nevetett, és ment tovább.
Don Juan egész délelőtt távol volt. Kora délután érkezett
meg, száraz növényeket hozva batyujában. Fejével intett, hogy segítsek neki;
órákig szótlanul válogattuk a füveket. Mikor befejeztük, és leültünk pihenni,
barátságosan mosolygott. Komoly hangon közöltem, hogy átolvastam jegyzeteimet,
de még mindig nem értem, mitől lesz valaki harcos, és azt sem, mit fed az
akarat fogalma.
– Az akarat nem
fogalom – mondta. Hosszú szünet után így folytatta:
– Mi ketten különbözőek vagyunk; más fából faragtak minket.
Te erőszakosabb vagy, mint én. Amikor én ennyi idős voltam, nem erőszakos,
hanem haragvó voltam; te épp az ellenkezője vagy. Pont mint a jótevőm – ő
kellett volna neked mesternek. Nagy varázsló volt, de nem látott. Legalábbis
nem úgy, mint én vagy Genaro. – Nekem a látás a vezetőm, és segítségével értem meg a világot. A
jótevőmnek azonban harcosként kellett élnie. Aki lát, annak nem kell harcosként
vagy bármi másként élnie, mert látja a dolgok valóját, és aszerint irányítja
életét. Te azonban talán sosem tanulsz meg látni, és akkor harcosként kell
élned egész életedben.
– A jótevőm azt mondta, hogy amikor az ember a varázslás
útjára lép, fokozatosan tudatára ébred, hogy örökre maga mögött hagyta a
hétköznapi élet világát; rájön, hogy a tudás valójában félelmetes dolog, hogy a
hétköznapi világ dolgaiba többé nem kapaszkodhat, és hogy új életet kell
kezdenie, ha meg akar maradni. Először el kell határoznia, hogy harcossá lesz –
nagyon fontos lépés. A tudástól egy idő után amúgy is annyira berezel, hogy nem
marad más választása. Mire a tudás félelmetessé válik, az ember arra is rájön,
hogy a halál pótolhatatlan társ, aki mindig karnyújtásnyira van tőle. Minden
tudás attól lesz hatalom, hogy a halál ereje hatja át. A halál adja
a végső lökést; bármihez hozzáér, abból hatalom lesz. A varázslás útján járó
emberre minden kanyarulatban a halál leselkedik, úgyhogy számára lehetetlen
megfeledkezni a halálról. A halál tudása nélkül nem lenne más, mint hétköznapi
ember, hétköznapi tettekkel. Hiányozna az erő, az összpontosító képesség, ami
mágikus hatalommá változtatja az ember mindennapjait a földön. Hogy harcos
legyen, ezért az embernek először is világosan tudatában kell lennie a
halálának. Ez azonban önmagára irányítaná a figyelmét, ami tévútra vinné. Ezért
a következő dolog, amire egy harcosnak szüksége van, az elszakadás. A mindenütt
ott kísértő halál gondolata így – ahelyett, hogy rögeszmévé korcsosulna –
közömbössé válik.
Don Juan elhallgatott, és rám nézett. A megjegyzésemre várt.
– Érted, amit mondok? – kérdezte.
Szavait értettem, de nem tudtam, hogyan érhetné el valaki az
elszakadás állapotát. Ami saját inaskodásomat illeti, az igaz, hogy a tudást
félelmetesnek találtam, és az is, hogy a hétköznapi dolgok már nem jelentettek
fogódzót. Akartam, és talán még inkább, elkerülhetetlen volt, hogy harcosként
éljek.
– Akkor el kell, hogy szakadj! – mondta.
– Mitől, don Juan?
– Mindentől.
– Lehetetlenséget kérsz. Nem akarok remete lenni!
– Nem is kell. Remetéskedni szenvedély. A remete nem szakadt
el mindentől, hisz akarattal odaadja magát a remeteségnek. Csak a halál
gondolata képes az embert annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelenné
váljék odaadni magát bárminek, és csak a halál gondolata képes az embert
annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelen legyen megtagadni bármit
magától. Az ilyen ember azonban nem vágyakozik többé, hanem csendes kívánkozás
tölti meg minden iránt. Tudja, hogy a halál körülötte ólálkodik, és nem lesz
ideje, hogy bármit magával vigyen, úgyhogy vágyakozás nélkül mindent megpróbál.
Az elszakadt embernek, aki tudja, a halál ellen nincs esélye, egyetlen menedéke
van: döntéseinek ereje. Választásai mesterévé kell válnia. Meg kell értenie,
hogy döntéseiért önmagát terheli a felelősség, és a meghozott döntést nem lehet
másra kenni vagy sajnálkozni miatta. Döntései véglegesek, egyszerűen azért,
mert halála nem engedi, hogy bármihez is ragaszkodjék. Halála tudatával,
elszakadtságával és döntései erejével felszerelkezve indul harcba a harcos.
Halálának tudata irányítja, elszakítja őt a dolgoktól, és csendesen kívánóvá
teszi; megmásíthatatlan döntéseinek ereje képessé teszi arra, hogy megbánás
nélkül válasszon, és amit választ, küzdelme szempontjából mindig a legjobb – és
így mindent, amit tennie kell, nagy kedvvel és lendülettel végez. Ha valaki ily
módon cselekszik, arra joggal mondhatjuk, hogy harcos, és hogy elérte a
türelmet!
Don Juan megkérdezte, van-e bármi mondanivalóm, mire megjegyeztem,
hogy ez egy teljes életet igénylő feladat. Azt felelte, noha előtte túl sokat
ellenkezem, tudja, hogy mindennapjaimban harcosként viselkedem, vagy legalábbis
törekszem erre.
– Helyes kis karmaid vannak – mondta nevetve. – Időnként
nekem is megmutathatnád őket.
Csak gyakorlatképpen kezemmel karmoló mozdulatot lettem, és
morogtam hozzá. Nevetett, majd megköszörülte a torkát, és így folytatta:
– Ha a harcos elérte
a türelmet, jó úton van az akarat felé. Tudja, hogyan várjon. Halála ott ül
mellette, jó barátok. A halál tanácsokkal látja el, rejtélyes módokon közli
vele hogyan válasszon, hogyan éljen harcoshoz illően. És a harcos vár! A harcos
sietség nélkül tanul, mert tudja, akaratára vár. Aztán egy nap sikerül
véghezvinnie valami megmagyarázhatatlant. Talán észre sem veszi ezt, ám ahogy
szaporodnak megmagyarázhatatlan cselekedetei, vagy ahogy egyre több
megmagyarázhatatlan dolog történik meg vele, ráébred, hogy egyfajta erő
születik benne, olyan erő, mely testéből
tör elő, ahogy a tudás útján halad egyre előre. Először csak csiklandást érez a
hasa tájékán, valami csillapíthatatlan melegséget, később az érzés kellemetlen
fájdalommá erősödik. Akkora is lehet a fájdalom, hogy a harcos hónapokig
görcsökben fetreng, minél hevesebbekben, annál jobb neki – az igazán hatalmas
erőt mindig nagy fájdalom vezeti be. A görcsök megszűnte után a harcos
észreveszi, hogy furcsán érzi a dolgokat: a szó szoros értelmében megérintheti
őket egy érzéssel, mely a köldöke közvetlen közeléből ered! Ez az érzés az
akarat, és amint akaratával fogni képes, igazi varázslóvá vált, elérte az
akaratot. Don Juan elhallgatott: láthatóan kérdéseimet várta .Semmi nem jutott
eszembe. Aggasztott a gondolat, hogy fájdalmak és görcsök várnak a varázslóra,
de nem mertem megkérdezni, vajon nekem is keresztül kell-e mennem mindezeken a megpróbáltatásokon.
Hosszú csend után mégis kiböktem a kérdést, mire don Juan kuncogni kezdett,
mintha épp erre a kérdésre számított volna. Azt felelte, hogy a fájdalom nem
elengedhetetlen – neki például sosem voltak fájdalmai, pusztán megtörtént vele
az akarat.
– Egy nap a hegyekben jártam – mondta –, és belebotlottam
egy pumába, egy nőstény pumába. Hatalmas volt és éhes. Megpróbáltam elszaladni,
de nyomomba eredt. Egy sziklán álltam, ő néhány lábnyira, ugrásra készen. Hozzá
vágtam egy követ, mire morogva megindult felém. Ekkor történt, hogy akaratom
előtört, és megálljt parancsolt a pumának, mielőtt az rám vethette volna magát.
Akaratommal simogattam. Még a csöcseit is dörzsölgettem vele. Erre álmos szemekkel
rám nézett, elhevert a földön, én meg uzsgyi! – nekiiramodtam, ahogy csak a
lábam bírta. Don Juan mókás mozdulattal eljátszotta, hogyan menekül – egyik
kezével kalapját fejéhez szorítva – az életéért futó ember.
Azt mondtam, rágondolni is rossz, hogy vagy nőstény pumák
vagy görcsök között kell választanom, ha az akarat a célom.
– Jótevőm hatalmas varázsló volt – folytatta don Juan. –
Tetőtől talpig harcos, akinek az akarat volt a legkimagaslóbb vívmánya. Ám az
ember ennél tovább is mehet: megtanulhat látni. Ha megtanul látni, többé nem
kell sem harcosként, sem varázslóként élnie. Ha megtanul látni, mindenné lesz
úgy, hogy semmivé lesz. Eltűnik, de mégis ott van. Ez az, amikor az ember
mindenné válhat és mindent elérhet, amit csak kíván. Csakhogy nem kíván semmit,
és ahelyett, hogy bábukként játszadozna embertársaival, szeszélyükben
találkozik velük. Közöttük csupán annyi a különbség, hogy a látó ember uralja
szeszélyét, míg a többiek nem. A látó embert nem érdeklik igazán az emberek. A látás
leszakította őt mindenről, amit valaha tudott.
– Már a mindenről való leszakadás puszta gondolatára is
kiráz a hideg – mondtam.
– Ugyan már! Ha valamire kiráz a hideg, akkor az ne a
várakozás izgalma legyen, hanem az életet kitöltő robot. Gondolj csak arra az
emberre, aki évről évre kukoricát ültet, amíg bele nem rokkan, és olyan öreg
nem lesz, hogy állni sem tud, csak hever a vackában, mint egy vén kutya.
Gondolatai és érzései – lényének legértékesebb szelete – egyetlen dologhoz
láncolják, ahhoz, amin kívül semmit nem ismert egész életében: a kukoricaültetéshez.
Számomra ez a legrémisztőbb veszteség a világon. Emberek vagyunk, és az a
sorsunk, hogy tanuljunk, és hogy felfoghatatlan új világok közé vettessünk.
– Valóban vannak más világok is számunkra? – kérdeztem félig
viccelődve.
– Az egész ismeretlen előttünk áll – jelentette ki
határozottan.
– A látás a rendíthetetlen embereké. Uralkodj szellemeden,
válj harcossá, tanulj meg látni, és akkor majd
megtudod, hogy új világok végtelen sokasága vár ránk.
(Carlos Castaneda)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése