Hogy szárnyra kelt szívvel ébredjetek

És akkor Almitra azt mondá: Beszélj nekünk a Szeretetről.
És ő fölemelte fejét, és az emberekre nézett, és csöndesség szállott reájuk. Aztán fennszóval ezeket mondotta:
Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.

Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.

Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérüjéről
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el.

A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.

Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében lakom".
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.

A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.

(Kahlil Gibran: A próféta)

A lábak a kör közepén összeérnek

   Valahányszor elfog a bánat a világ állása miatt, a Heathrow repülőtér utasvárójára gondolok. Kezd elterjedni az az általános vélekedés, hogy a gyűlölet és a kapzsiság világában élünk. De én nem így látom. 
   Nekem úgy tűnik, a szeretet mindenütt jelen van. Előfordul, hogy nem különösebben méltóságteljes vagy említésre méltó, de mindig ott van: apák és fiúk, anyák és lányok, férjek és feleségek, barátnők és barátok, régi cimborák. Mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, tudtommal a halál előtt álló emberek telefonhívásainak egyike sem a gyűlöletről vagy bosszúról szólt. Mind a szeretet üzenetei voltak.
   Az az illetlen érzésem van, hogy ha jól körülnézünk, akkor igazából... szerelem vesz körül minket.

(Love Actually c. film)

 

   Hideg éjszakákon körben feküdtünk a földön. Így jobban be tudtuk takarni magunkat, és melegíthettük is egymást. Vájatokat ástunk a homokba, a fenekükre parazsat tettünk, majd betakartuk őket. Az irhák egy részét a homokra terítettük, a többivel betakaróztunk. Egy vájat mellé két ember fért el. A lábak a kör közepén összeértek.

   Egy ilyen alkalommal államat két kezemmel megtámasztva bámultam a fejem fölött magasodó végtelen égboltot. Átéreztem azt a meghittséget, amelyet a környezetemben lévő tiszta, ártatlan, őszinte, csodálatos, szeretni való emberek közössége árasztott. Az óriási körben fekvő testek, a két-két ember között parázsló tüzek bizonyára pompás látványt nyújtottak volna, ha valaki odafentről szemlélt volna bennünket.

   Bár csak a lábujjaink értek össze, de a napok múltával megtanultam, hogy ezeknek az embereknek a tudata mindig kapcsolatban van a társaik és az emberiség egyetemes tudatával.

   Ez volt a magyarázat arra, hogy miért érezték olyan tisztán az én mutáns voltomat, én pedig őszinte hálát éreztem, amiért alkalmat adtak nekem, hogy magamra eszmélhessek.

(Marlo Morgan: Vidd hírét az igazaknak)

 

Miért is lettünk/leszünk facebook-nemzedék?  PÁL FERI 2013.04.23.-i előadás 

A te szavadra kivetem a hálót

  Látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálót mosták. Beszállt hát az egyik bárkába, Simonéba, s megkérte, hogy lökje egy kicsit beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra!” "Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót” - válaszolta Simon -, és így is tett, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló.

(Lk, 5, 2-6)

A negyedik mennydörgésmadár

   Most bohócokról fogok mesélni neked, de amit mondok, nem lesz vicces. Számunkra, indiánok számára mindennek mélyebb értelme van; bármit is teszünk, valamilyen formában mindig a hitünkkel kapcsolatos. Erre akarok kilyukadni. Nekünk a bohóc szent lény, különös erő van benne, nevetséges, magasztos, megbotránkoztató, látnoki. Mindez együtt igaz a bohócra, és van benne valami, ami ennél is több. Miközben bolondozik, a bohóc tulajdonképpen szent szertartást végez. Erő van benne. A mennydörgéslényektől ered, nem az állatoktól vagy a földtől. A mi indián hitünk szerint a bohócban nagyobb erő feszül, mint az atombombában. Ez az erő pehelyként fújhatná el a Capitolium tetejét.

   Meséltem már, hogy valamikor rodeobohóc voltam. Amit csináltam, majdnem ugyanazt jelentette, mintha vallási szertartást végeztem volna. Számomra az, hogy bohóc voltam, alig különbözött attól, mintha sámán lettem volna. A két dolog, természetüket tekintve, ugyanaz volt. A mi nyelvünkön a bohócot úgy mondjuk: héjóká. Egy mindent visszájára fordító bölcs ember, aki a fentből lentet, az előréből hátrát, az igenből nemet csinál. Akárkivel megtörténhet, hogy bohóccá válik, egyik napról a másikra, akár tetszik neki, akár nem. Héjókává válni roppant egyszerű. Elég hozzá a villámról, a mennydörgésmadarakról álmodni. Az ember álmodik róluk, és reggel arra ébred, hogy héjóká lett. Semmit nem tehet ellene. A bohóc tiszteletet élvez, ugyanakkor bohócnak lenni szégyen is. Erő jár vele, de meg kell fizetni érte. A héjóká különös dolgokat művel. Azt mondja, „igen", és azt érti rajta: „nem". Fordítva, háttal előre ül a lován. A jobb lábán hordja a bal mokasszinját, a bal lábára húzza a jobb csizmáját. Amikor látszólag jön, akkor valójában megy. Fullasztó hőségben, a hőhullám közepén didereg, téli egyujjas kesztyűt húz és takarókba burkolózik. Hatalmas tüzeket rak, és siránkozik, hogy halálra fagy. Télen, amikor tombol a hóvihar és a hőmérséklet mínusz negyven fok alá süllyed, a héjóká fürdik az izzadságban. Rettenetesen melege van. Egy szál fürdőruhában bejelenti, hogy most megy, úszik egyet, hogy kissé lehűljön. Nagyanyámtól hallottam egy bohócról, aki fagypont alatti időjárásban pusztán egy ágyékkendőben, pucéran járkált, és egyfolytában nyavalygott, hogy nem bírja ezt a hőséget. Héjóká Oszninak, Hideg Bolondnak hívták.

   Nem könnyű szent bohócnak lenni. Még keservesebb a családnak, amelyhez tartozik. A semmirekellők, piás naplopók gúnyt űznek a héjókákból, de a bölcs vének tudják, hogy a bohóc mennydörgésálmodó, hogy a mennydörgéslények parancsolják neki a furcsa dolgokat, hogy mindegyiknek a saját álma szerint kell viselkednie. Azt is tudják, hogy a héjóká megóvja az embereket a villám és a vihar pusztításától, és hogy visszás, nevetséges cselekedetei szentek. A nevetés - az valami nagyon szent dolog, különösen nekünk, indiánoknak. Az olyan emberek számára, akik olyan szegények, mint mi, akik mindenüket elvesztették, akiknek annyi sok halált, bánatot kellett elszenvedniük, a nevetés becses ajándék. Akkoriban, amikor a fehér ember járványai következtében úgy hullottunk, mint a legyek, amikor rezervátumokba hajtottak bennünket, amikor a kormány által kiutalt élelmiszer nem érkezett meg és éhínség dúlt, micsoda áldást jelenthettek azokban az időkben a héjókák kópéságai! Mi indiánok szeretünk nevetni.

  A bohóc a benne lakozó különös erőt a wágíjáktól, a szent repülő lényektől, a mennydörgésmadaraktól kapja. Mondok hát róluk is néhány szót. A mi hitünk szerint a föld ifjúkorában a mennydörgésmadarak óriások voltak. Ők ásták a folyómedreket, hogy a vizeknek legyen hol lefolyniuk. Ők voltak a vizek urai. Harcoltak az ucséghilával, a hatalmas víziszörnnyel. A szörnyet vörös szőr borította, egy szeme és a homloka közepén egy szarva volt. Aki megpillantotta, egy napra megvakult. Másnap wídgó lett, megbolondult, és a harmadik napon meghalt. Bármennyire másként gondolkodsz is esetleg, az számodra is tény, hogy ezen a tájon valaha hatalmas óceán hullámzott, hogy minden a vizekkel kezdődött. Akkoriban, amikor a mennydörgéslények még a földön éltek, nem volt szárnyuk, és az esőket nem kísérte mennydörgés. A mennydörgéslények halála után lelkük felszállt az égre, a felhőkbe. Szárnyas lényekké, wágíjává lettek. Földi testük kővé vált, akárcsak a víziszörnyé, az ucséghiláé. Az ő maradványaik is szanaszét szóródtak a Badlandsben. Sok gághi dámé is akad arra - fekete, lándzsahegy formájú kővé változott villámcsapás. Magasan fenn, a felhők fölött, a világ végén, ahol a nap lenyugszik, ott van a wágíjá birodalma. A hegységbe négy ösvény vezet. A keleti ösvény bejáratát egy pillangó, a nyugatiét medve, az északiét őz, a déliét pedig hód vigyázza. A mennydörgésmadarak hatalmas fészke szikkadt csontokból épült. A közepén óriási tojás, abból kelnek ki a mennydörgésmadár-fiókák. A tojás hatalmas nagy, nagyobb, mint egész Dél-Dakota állam. A négy nagy, vénséges vén mennydörgésmadár közül is a legelső a nagy nyugati wágíjá. Felhőkbe öltözött. Testének körvonalai bizonytalanok, de hatalmas, négyszeresen tört szárnya van. Lába sincs, de vannak karmai, félelmetes óriáskarmok. Feje sincs, de óriási csőrében éles fogak sorakoznak. A színe fekete. A második mennydörgésmadár vörös. Szárnya nyolcszorosán tört. A harmadik mennydörgésmadár sárga. A negyedik mennydörgésmadár kék. Ennek a negyediknek se szeme, se füle. Igazából nem tudom neked elmondani, milyenek is a mennydörgésmadarak. Arcuknak nincsenek vonásaik, alakjuknak nincs formája, karmuk nem lábon nőtt, szemük valójában nem szem. Hajdanvolt szentembereink egyike-másika időről időre vethetett rájuk egy pillantást látomásában, de összességükben soha senki sem láthatta őket. Egyetlen ember sem, még álomban sem mutatkoznak meg teljesen. Ki tudhatná, hogyan is néznek ki a hatalmas mennydörgéslények? Te tudod, hogy néz ki Isten? Csupáncsak azt tudhatjuk, amit a régiek meséltek róluk, meg amit révületünkben látunk. A mennydörgésmadarak a wákhá ójádé - a szent szellem-nemzetség. Egyetlen élőlényre sem hasonlítanak. Gigászi isteneknek nevezheted őket. Ha szóra nyílik az ajkuk, mennydörgést mondanak, és mindegyik mennydörgésmadár-fióka visszhangozza szavukat. Ezért hallani először a fülsiketítőén robbanó csattanást, s aztán a halkabb, hosszabb dörgést. Ha a wágíjá szeme kinyílik, villám csap ki belőle, akkor is, ha a mennydörgésmadárnak nincs is szeme. A szeme helyén félholdak vannak, és mégis villámokat lövellnek. A mennydörgésmadarak részei a Nagy Szellemnek. Alighanem az ő erejük a leghatalmasabb az egész világegyetemben. A magasan, a felhőkben összeütköző meleg és hideg ereje ez. A villám - a napból kicsapó kék villám. Olyan ez, mint egy óriási hegesztés, mint egy másik nap teremtése. Olyan ez, mint az atomerő. A mennydörgéserő véd és rombol. Jó és rossz egyben, ahogyan Isten is jó és rossz, a természet is jó és rossz, ahogyan te is, én is jók és rosszak vagyunk egyben. Hatalmas, szárnyas erő. Ha ábrázolni akarjuk a villámot, így szoktuk lerajzolni: ^ villás végű, zegzugos vonallal. A villák hegyét tollszerűen vonalkázzuk, hogy a szárnyas erőt éreztesse. Hitünk szerint a villám két - egy jó és egy rossz - ágra válik szét. A jó ág a fény. A Nagy Szellemtől ered. Benne van az első villanás, amely világosságot hozott a földre akkor, amikor még semmi sem volt - semmi fény, csak a sötétség. És a Nagy Szellem, a Fényisten, megteremtette a fényt. Néha látni olyan villámot, amely egyetlen sávban csap le, nem futnak szét belőle sugarak. Az ilyen villám áldást hoz. Fényárba vonja a földet; megvilágítja az ember tudatát. Látomásokkal ajándékoz meg bennünket. Az ilyen villám is összekapcsolja az eget a földdel, mint a szent pipánk szára és füstje. Ilyen villámtól kapta az ember először a tüzet. A mennydörgés pedig, az volt az első hang, talán az első szó. Sokkal-sokkal előbb, hogysem az első fehér ember megjelent volna, mi már átéltük a fény látomását, és tudtuk, mit jelent.

   A villámerő áhítatkeltő, rettenetkeltő. Romboló jellege félelemmel tölt el bennünket. A régiek úgy mondták, hogy a romboló villám a fiatal, gyakorlatlan mennydörgésmadarak műve. Minden bajnak ők az okozói. Gaz kópék, csintalankodnak. Az öreg mennydörgésmadarak bölcsek. Ők soha nem ölnek meg senkit. A legendából legalábbis ez derül ki. Ha valamit esküvel akarunk megerősíteni, a mennydörgéslényekre, a wágíjákra esküszünk. Ha például valaki elmesél egy történetet, és a hallgatóság egyik tagja nem akarja elhinni, kételkedik az ember szavában, akkor az ember azt mondja: „Ná écsél lílá wágíjá ágii - wágíjá námáh". Ezzel a dolog rendeződött. Most már mindenki tudja, hogy amit az ember mondott, az színigaz. Máskülönben ugyanis villám sújtaná halálra. Ugyanígy, ha a szent pipára esküszöl, a pipát a kezedben tartva, nem hazudhatsz, mert akkor a mennydörgéslények megölnek. Ha a mennydörgéslények érvényesíteni akarják az akaratukat itt a földön, az emberek között, álmot küldenek valakire, mennydörgéses, villámlásos látomást. Az álommal arra jelölik ki az illető embert, hogy az a benne rejlő erőt emberi módon használja, az ő szándékaik szerint. Ettől lesz az az ember héjóká. Ehhez még az sem kell, hogy álmában valóban lásson villámlást, vagy mennydörgést halljon. Ha azt álmodja, hogy egy bizonyos fajta ló üget feléje, vagy bizonyos lovasokról álmodik, akiknek a haját vagy az övüket füvek díszítik, már tudja, hogy az álom a wágíjá üzenete. Minden olyan álom, amelyben előfordul a mennydörgéserők valamiféle jelképe, héjókává teszi azt, aki álmodja. Tételezzük fel, hogy az ember ilyen álmot lát. Mi történik ezek után? Nem valami kellemes erről beszélni. Ezzel azt akarom mondani, hogy aki a mennydörgésmadarakkal álmodott, reggel már szorongva ébred, fél a szereptől, amit ráosztottak. A héjóká asszony is lehet, de ez ritkán fordul elő. Senkinek semmit nem ígér. Megvan benne az erő. Az övé a tisztelet, ahogyan az övé a szégyen is. Mindenért megfizet. Úgy tudom, a bohócok nemcsak a sziúknál, hanem minden indián népnél szentemberek.

(Richard Erdoes - John Fire/Lame Deer: Sánta Őz, a sziú indián sámán )

Akiért a harang szól

... ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól. 

(John Donne)

A logoterápia és egzisztenciaanalízis Viktor Frankl bécsi pszichiáter nevéhez fűződik. A logoterápia kifejezés utal arra az alapgondolatra, hogy minden ember életének és élete minden pillanatának megvan az egyedi, személyre szabott értelme. A cél: az értelmes élet felé vezetni a pácienst, vagyis az, hogy megtanuljon törekedni arra, hogy minden helyzetből a lehető legjobbat hozza ki önmaga és a világ számára. Frankl megközelítésében a lelkiismeret segítségével találjuk meg életünk értelmét.
Az egzisztenciaanalízis kifejezés az egzisztenciára, vagyis az ember létezésére irányuló analízis. Feltárja az ember értelemmegvalósítási lehetőségeit, azt, ahogyan a helyzetnek értelmet adhatunk, benne értéket valósíthatunk meg. Ez utóbbiból a logoterápia háromfélét különböztet meg:   
1. Élmény értékek. Akkor valósulnak meg, amikor az ember passzív résztvevője az eseményeknek, melyekből tanul, élményekhez jut. Ilyen például egy erdei séta, egy kiállítás vagy egy ebéd elfogyasztása.
2. Alkotói értékek. Megvalósításuk során létrehozunk valami egyedit. Nem kell feltétlenül nagy műalkotásokra vagy találmányokra gondolnunk, csupán olyan hétköznapi cselekedetekről van szó, mely által létrejön valami értékes. Például egy ebéd elkészítése, a házimunka, egy jelentés megírása vagy egy összejövetel megszervezése.
3. Beállítódási értékek. Azokban a helyzetekben, amikor nincs lehetőségünk közvetlenül változtatni a helyzeten, vagyis a szituáció elszenvedői vagyunk, attól még mindig lehetőségünk van megváltoztatni a hozzáállásunkat. Így méltósággal viselhetünk el fizikai vagy lelki terheket, fájdalmakat. (Amely helyzet megváltoztatható, ott az alkotói értékek kerülnek előtérbe. A beállítódási értékek azonban nem mártíromságot vagy játszmák kiszolgálását jelentik.)
A logoterápia és egzisztenciaanalízis alapja egy különleges emberkép. Abban különleges, hogy más pszichoterápiás irányzatokra nem jellemző. (Mára már van néhány kivétel). Ez az emberkép a testi és a lelki rész mellett egy szellemi részt is tulajdonít az embernek, sőt, azt állítja, hogy az ember valójában ez a szellemi. A szellemi rész révén az ember képes az önelhatárolódásra, vagyis arra, hogy a fizikai és a lelki rész ellenében cselekedjen; és képes az önátadásra, vagyis arra, hogy életét más emberek vagy nemes ügyek szolgálatába állítsa.
Az ember emberi mivoltából fakadóan rendelkezik az akarat szabadságával, mely által képes az önelhatárolódásra. Törekszik az értelemre, és az életének feltétel nélkül értelme van.
Frankl nem épít korábbi pszichoterápiás irányzatokra vagy pszichológiákra. A pszichológia determináltnak tekintette, - és tekinti a mai napig - az embert, mint ahogy a materialista tudomány is. Az ember a pszichológia megközelítésében belülről irányított, nincs lehetősége mássá válni. A múltbeli események, a lelki alkata és a neveltetése meghatározzák. A pszichoanalízisben a tudattalant tudatosítják, hogy az ember önvezérlése jobb legyen.
Frankl ezzel szemben azt mondja, hogy a szellemi rész miatt minden embernek hatalmában áll a sorsát a maga kezébe venni.
Az egzisztenciaanalízis és a logoterápia szellemében az életnek feltétel nélkül értelme van. Sokan kerülnek olyan pszichés vagy testi állapotba, hogy nehezen tudnak belehelyezkedni ebbe a gondolatba. De még az alapvetően testileg-lelkileg egészséges emberben is felvetődik a kétség élete bizonyos időszakaival kapcsolatosan. Frankl szerint rá kell mutatnunk arra, hogy minden ember valamilyen specifikus feladat teljesítéséért felelős. „Ez  a specifikum kettős. Hiszen a feladat nem csak emberről emberre változik – a személy egyediségének megfelelően –, hanem óráról-órára, hiszen minden helyzet egyedi.”
A kilátástalanság érzése gyakori volt a logoterápia születésekor, de manapság is. Frankl foglalkozott a témával, és feltette a kérdést: mit is jelent ez a kifejezés? Azt, hogy nem látom a jövőt. Az ember egyébként sem jós; a jövő – ritka kivételektől eltekintve – ismeretlen. „Amíg az ember nem képes próféciára, addig nem is tudja megítélni, hogy milyen értékek megvalósításának lehetőségét rejti magában jövője.” A probléma szerintem nem abból származik, hogy aktuálisan, éppen most még nem látja a következő órája, napja helyzeti értelmét, megoldását, hanem abban, hogy azt éli meg, hogy nincs ilyen. Amikor az ember a logoterápia szellemében gondolkodik, egyetlen helyzetet sem fog kilátástalannak, illetve megoldhatatlannak ítélni.  

„Egyszer egy néger férfit, akit életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, Marseilles-ben behajóztak… A nyílt vízen a gőzhajón … tűz ütött ki. A fogoly, egy rendkívüli erővel bíró ember, akinek karjait megszabadították bilincseitől, megmentette tíz ember életét. Később ezért megkegyelmeztek neki. Ha ezt az embert még a marseilles-i kikötőben megkérdezték volna, hogy meglátása szerint további életének van-e értelme, rázta volna a fejét. Ám egyetlen ember sem tudhatja, hogy várhat-e még valamit az élettől, s nem várja őt még valamely nagyszerű óra.” 

A teljes írás Viktor Franklról és a logoterápiáról ITT olvaható.

(Szili Zsuzsanna cikke)

Hogyan találhatjuk meg az élet értelmét? Viktor Frankl szerint az élet értelme három jellegzetességgel bír:
1. személyes,
2. felszólítás, és
3. kihívás jellegű.

(Pál Feri, előadásrészlet - 2011.11.06  -  2011.12.11.-i előadások alkalmatlanság-függőség séma)

ide kapcsolódik még: Látomáskeresés

A 109. gyöngyszem

Egy igaz történet...

– Ketut, járt már a pokolban? Elmosolyodott. Hát persze, hogy járt ott.
– Milyen a pokol?

– Ugyanolyan, mint a mennyország – felelte. Láthatta rajtam a megrökönyödést, mert hozzáfűzte:

– Liss, a világegyetem egy kör.

Nem voltam biztos benne, hogy értem.

Azt mondta: – Fel, le – mindkettő hasonló.

Eszembe jutott az ősi keresztény mondás: „miképp a mennyben, azonképpen itt a földön”. – Akkor hogyan tudunk különbséget tenni a mennyország és a pokol között? – kérdeztem.

– Attól függ, hogyan utazol. A mennybe felfelé mész, hét boldog helyen át. A pokol – oda lefelé mész, hét szomorú helyen keresztül. Ezért jobb, ha felfelé mész, Liss – nevetett.

– Úgy érti, az ember jobban teszi, ha azzal tölti az életét, hogy felfelé halad, a boldog helyeken keresztül, mivel a menny és a pokol – a végállomás – ugyanaz?

– Ugyanaz-ugyanaz. A végén ugyanaz, tehát jobb, ha az utazás során boldog az ember.

– Szóval, ha a mennyország szeretet, akkor a pokol…

– Szintén szeretet – világosított fel.

Ezen elgondolkodtam egy darabig, ahogy próbáltam összeadni a dolgokat.

Ketut megint elnevette magát, és kedveskedve rácsapott a térdemre. – A fiatalok olyan nehezen értik ezt meg!

ELSŐ 

Ez a sok duma a nektárról meg a boldogságról

       kezd az agyamra menni.

Nem tudom, te hogy vagy vele, barátom,

de az én utam Istenhez nem egy leányálom.

Egy szabadjára eresztett macska a galambdúcban

- én, mint a macska, és én, mint a vérző szárnyú

       áldozat.

Utam Istenhez – mint egy munkásforradalom.

Míg egység nincs, béke sincs.

A sztrájkőrség oly félelmetes,

közelébe sem megy senki.

Az utamat öntudatlanul taposta ki

egy alacsony, barna bőrű férfi, kit nem is ismertem,

és aki egész Indián át üldözte Istent,

mezítláb, térdig sárosan, éhesen

és maláriától gyötörten,

ajtó mellett, hidak alatt – mint egy hobo –, ott aludt.

(Tudtad, hogy a hobo annyi, mint hazafelé

igyekvő fickó?)

És most engem üldöz a kérdéssel –

Liz, felfogtad már?

Mi az, hogy HAZAFELÉ?

Mi az, hogy IGYEKVŐ?

Amikor az ember Indiában utazgat – főleg a szent helyeken és az asramok környékén –, gyakran lát helyieket gyöngyfüzérrel a nyakukban. Régi fényképeken is feltűnnek a mezítelen, sovány és ijesztő jógik (vagy néha a pufók, kedves és sugárzó jógik), amint ezt a gyöngysort viselik. Ezt a füzért dzsapa-malának nevezik. Évszázadok óta viselik a hindu és buddhista hívők, amolyan segédeszközként, hogy imádkozó jellegű meditációjuk során összpontosítani tudjanak. Az olvasót az egyik kezükben tartják, és ujjukkal pergetik körbe – minden mantra elmondása után továbblépnek egy gyönggyel. Amikor a középkori keresztes lovagok a szent háború során keletre nyomultak, felfigyeltek a dzsapa-mala használatára. Annyira megtetszett nekik a módszer, hogy Európában is meghonosították, rózsafüzér néven.

A hagyományos dzsapa-mala 108 gyöngyszemből áll. A keleti filozófia ezoterikusabb köreiben a 108-as különlegesen kedvező, szent szám: a háromnak tökéletes háromjegyű szorzata, a szorzat komponenseinek összege kilenc, azaz háromszor három. És a hármas szám természetesen a tökéletes egyensúlyt jelképezi – ezt bárki tanúsíthatja, aki valaha is tanulmányozta a szentháromságot vagy akár csak egy háromlábú bárszéket. Mivel ez a könyv az egyensúly elérésére tett erőfeszítéseimről szól, úgy határoztam, hogy a dzsapa-malához hasonlóan 108 történetre – kis gyöngyszemre – osztom fel. A 108 mese alkotta füzér tovább tagolódik három nagyobb részre – Itália, India és Indonézia –, arra a három országra, melyet az önvizsgálat évében felkerestem. Ez az elosztás azt jelenti, hogy mindegyik rész 36 fejezetből áll, ami nekem különösen fontos, mert mindezt 36 évesen írom.

Még mielőtt túlságosan mélyre merülnék a számmisztikában, hadd jegyezzem még meg, hogy azért is tetszik ez a dzsapa-mala példájára épülő szerkesztési mód, mert olyan… rendezett. A komoly lelki és szellemi vizsgálódás mindig is szisztematikus fegyelemre való törekvésre épül. Az igazság keresése, még ebben a kusza, „aki kapja, marja” világban sem történhet fejetlenül.

Íróként és az igazság keresőjeként úgy érzem, a gyöngyfüzérstruktúrához való ragaszkodás segít abban, hogy figyelmemet a végrehajtandó feladatra összpontosítsam.

Mindenesetre minden dzsapa-malán ott lóg egy speciális, extra gyöngy – a 109. darab –, amely mint egy kis függő, kilóg a 108 szem szabályos sorából. Valaha úgy hittem, a 109. gyöngy amolyan vésztartalék, akár a plusz gomb egy minőségi ruhadarabon, vagy a legkisebb fiú a királyi családban. De úgy tűnik, ennél is magasabb funkciót tölt be. Amikor imádkozás során ehhez a ponthoz ér az ember, kis szünetet tart a meditációban, hogy mestereinek köszönetet mondjon. Tehát itt, a saját 109. gyöngyömnél, még mielőtt belevágnék a történetbe, máris szünetet tartok, hogy köszönetet mondjak minden egyes tanítómnak, aki ez év során megannyi különös módon elém került.

Nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.

Tudom, a sztorinak ez a része meglehetősen szomorú. De muszáj leírnom, mert történt valami ott a fürdőszoba padlóján, ami végérvényesen megváltoztatta életem menetét – hasonlóan azokhoz a fantasztikus csillagászati jelenségekhez, mint mikor egy bolygó pólusai átrendeződnek, vagy más pályára áll. Valami ilyesmi történt.

Elkezdtem imádkozni.

Tudják: Istenhez.

Szóval, ez számomra is valami új volt. És mivel ez az első alkalom, hogy ezt a jelentéstől terhes szót – ISTEN – használom a könyvben, és mivel még gyakran elő fog fordulni e lapokon, az a legtisztább, ha itt kis szünetet tartok, és elmagyarázom, hogy én mit értek e kifejezésen, így mindenki most rögtön el tudja dönteni, milyen mértékben akar megsértődni.

Későbbre hagynám azt a kérdést, hogy Isten egyáltalán létezik-e – nem, jobb ötletem van: ezt a kérdést teljesen mellőzni fogom. Először is hadd magyarázzam meg, miért az Isten szót használtam – hiszen használhattam volna akár a következő szavak valamelyikét: Jehova, Allah, Síva, Brahma, Visnu vagy Zeusz. Vagy éppen nevezhetném Istent „AZ”-nak, mint ahogy azt az ősi szanszkrit írások teszik. Ez az elnevezés egész közel áll ahhoz a mindent magában foglaló és kimondhatatlan valósághoz, amit párszor átéltem. De az „AZ” szó számomra annyira személytelen – egy dolog, nem egy lény –, hogy a magam részéről nem tudok hozzá imádkozni. Egy megfelelő névre van szükségem ahhoz, hogy érezzem a személyes jelenlétet. Ugyanezen okból kifolyólag nem címzem az imáimat az Univerzumhoz, a Nagy Ürességhez, az Erőhöz, a Legfőbb Lényhez, az Egészhez, a Teremtőhöz, a Fényhez, a Felsőbb Hatalomhoz vagy éppen – ahogy szerintem nagyon költőien a gnosztikus evangéliumok nevezik – az Átváltozás Árnyékához.

Semmi kifogásom sincs ezek ellen az elnevezések ellen. Véleményem szerint mind egyformák, hiszen egyformán tükrözik, pontosabban nem tükrözik a leírhatatlant. De mindannyiunknak szükségünk van egy praktikus elnevezésre, és nekem az Isten név működik a leginkább, tehát ezt használom.  

Lázas izgalommal hallgattam olyanokat, akik azt nyilatkozták, hogy Isten nem a dogmatikus szentírásban él, és nem is távoli, mennybeli trónon ücsörög, hanem hozzánk közel lakozik, sokkal közelebb, mint azt gondolnánk: a szívünkben. Hálás vagyok mindenkinek, aki elindult a szívhez vezető úton, és visszatérve jelenthette nekünk, többieknek: Isten nem más, mint a magasabb rendű szeretet. Mindegyik vallásos hagyománynak megvannak a maga misztikus szentjei, akik pontosan ezt élték át. Sajnos, sokukat ezért letartóztatták és kivégezték. Mégis, minden megbecsülésem az övék.

Az Istenről való hitvallásom végső soron nagyon egyszerű: Valaha volt nekem egy nagyszerű kutyusom. Az állatmenhelyről szereztem. Legalább tíz különböző fajta keveréke volt, de úgy tűnt, mindegyik ősétől a legjobb vonásokat örökölte. A színe barna volt. Amikor megkérdeztek, hogy milyen kutya ez, azt válaszoltam: – Ez egy barna kutya.

Hasonlóképpen, amikor felmerül a kérdés: – Miféle Istenben hisz ön? –, a válaszom: – Egy nagyszerű Istenben.

Annak a sötét novemberi krízisnek a kellős közepén azonban nem a teológiai álláspontom megformálása érdekelt. Csak a túlélés számított. Végre eljutott a tudatomig, hogy valószínűleg a kétségbeesésnek és a reménytelenségnek olyan fokára jutottam, amelyben az emberek gyakran kérik Isten segítségét. Azt hiszem, ezt egy könyvben olvastam valahol.

Miközben görcsösen zokogtam, valami ilyesmit mondtam Istennek: – Hello, Isten! Hogy van? Én Liz vagyok. Örülök, hogy megismerhettem.

Hát igen. Úgy szólítottam le a világmindenség teremtőjét, mintha csak egy koktélpartin futottunk volna össze. De hát csak hozott anyagból tudunk dolgozni, és én általában mindig így ismerkedem. Igazából alig bírtam visszafogni magam, hogy azt ne mondjam: – Mindig is nagy rajongója voltam a munkásságának…

– Elnézést, hogy késő este zavarom – folytattam –, de elég nagy slamasztikában vagyok. És sajnálom, hogy eddig nem beszéltem „egyenes adásban” Önnel, de remélem, azért mindig kifejezésre juttattam a hálámat mindazért a jóért, amit az életben Öntől kaptam.

Ez a gondolat még jobban megríkatott. Isten türelmesen várakozott. Összeszedtem magam annyira, hogy folytatni tudjam: – Nem vagyok szakértő az imádságos izében, de erre biztosan rájött. Mégis, tudna segíteni? Iszonyú nagy szükségem volna rá. Nem tudom, mit tegyek. Szükségem van egy válaszra. Kérem, válaszoljon, mondja meg, mit tegyek. Kérem, mondja meg, mit tegyek. Kérem, mondja meg, mit tegyek…

Az imádságom tehát erre a rövid esdeklésre egyszerűsödött. Kérem, mondja meg, mit tegyek – ezt ismételgettem, meg nem tudnám mondani, hányszor. Csak azt tudom, hogy úgy esdekeltem, mintha az életemért könyörögnék. És csak úgy áradtak a könnyeim…

Váratlanul azon vettem észre magam, hogy már nem sírok. Sőt, a zokogásroham kellős közepén maradt abba a sírás. Mintha minden gyötrelmet csak úgy kiszivattyúztak volna belőlem. Felemeltem a homlokomat a padlóról, csodálkozva felültem, arra várva, hogy most aztán valami Csodálatos Lényt fogok látni, aki letörölte a könnyeimet. Egyedül voltam. De mégsem teljesen egyedül. Körülölelt valami, amit csak a csend egy kis szigeteként tudnék jellemezni. A csendnek azon ritka fajtája volt ez, amikor az ember a levegőt sem meri kiereszteni, nehogy elijessze. Tökéletes nyugalom szállt meg. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna ilyen fokú békességet.

Aztán egy hangot hallottam. Semmi vész, nem az a „hollywoodi Charlton Heston az Ótestamentumban”- féle hang volt. Sőt, azt sem parancsolta, hogy építsek baseballpályát a ház mögötti kertben. A saját hangomat hallottam, ahogy önmagamból szólított meg. De még sohasem érzékeltem ilyennek. Tökéletesen bölcsen és nyugodtan csengett, tele részvéttel. Ilyen lenne a hangom, ha az életben csak szeretetet és bizonyosságot ismernék. Hogyan is tudnám leírni a hang jóindulatú melegségét, ahogy megadta a választ a kérdésemre, amely aztán örökre megpecsételte a felsőbbrendű hatalomba vetett hitemet?

A hang azt mondta: – Menj, feküdj le, Liz.

Felsóhajtottam.

Abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy ez az egyedüli megoldás. Semmilyen más választ nem fogadtam volna el. Az igazi bölcsesség abban áll, hogy az egyetlen lehetséges választ kapjuk bármely pillanatban. Azon az éjjelen a lefekvés volt az egyetlen lehetséges megoldás. Menj, feküdj le, mondta a mindentudó belső hang, mert nem kell hogy tudd a végső választ ebben a pillanatban, most, csütörtökön, hajnali háromkor. Menj, feküdj le, mert szeretlek. Menj, feküdj le, mert amíg nem tudod a választ, addig pihenésre és némi kényeztetésre van szükséged. Menj, feküdj le, hogy amikor jön a vihar, elég erős legyél, és álld a sarat. Mert a vihar jönni fog, kedvesem. Méghozzá nagyon hamar. De nem ma éjjel. Tehát menj, feküdj le, Liz.

Ez a kis epizód magán viseli a tipikus vallásos megtérés minden jellemzőjét – a lélek sötét éjszakáját, a segélykiáltást, az erre kapott választ, az átváltozás érzését. Mégsem mondanám, hogy számomra ez vallási megtérés volt, a szó mindennapi értelmében semmiképpen sem. Nem éreztem úgy, hogy újjászülettem volna, vagy hogy megmenekültem. Inkább úgy jellemezném az aznap esti történéseket, mint egy vallási beszélgetés kezdetét. Egy nyitott és felderítő jellegű párbeszéd első szavai voltak ezek, amelynek révén végül nagyon is közel kerültem Istenhez.

Előfordul, hogy néha az ember úgy vész el a kétségbeesés erdejében, hogy egy darabig észre sem veszi: eltévedt. Ameddig csak lehet, győzködi magát, hogy csak néhány lépésnyire tért le az ösvényről, bármikor visszatalálhat rá. Aztán újra és újra leszáll az éj, és fogalma sincs, hol van, merre jár. Ekkor már be kell ismernie: olyan messze kóborolt a kijelölt úttól, hogy már azt sem tudja, melyik irányban kel fel a nap.

Úgy indultam a depresszió elleni csatába, mintha az életemről lett volna szó – és persze pontosan arról volt szó. Úgy tanulmányoztam a saját depressziós állapotomat, akár egy iskolai tantárgyat. Próbáltam kibogozni az okait. Vajon miben rejlik ennek a kétségbeesésnek a gyökere? Csak pszichológiai okai lennének? (Anyám és apám hibája?) Csak egy átmeneti rossz időszakról lenne szó? (Ha a válási procedúrának vége, a depresszióm is elmúlik?) Genetikailag öröklődött vajon? (A melankólia – sok más néven is nevezve – generációkon át jelen volt a családomban, akárcsak szomorú testvére, az alkoholizmus.) Kulturális okai lennének? (Csak a posztfeminista amerikai kultúrában érvényesülni kívánó karrierista lánynak az egyensúly elérésére tett próbálkozásáról van szó, ebben az egyre inkább stresszes és elidegenedő városi környezetben?) Esetleg a csillagok járásához van köze? (Azért vagyok szomorú, mert egy érzékeny lelkületű Rák vagyok, akinek a főbb tulajdonságait a labilis Ikrek szabályozzák?) Művészi hajlamaim okozzák? (Hiszen minden kreatív ember depresszióban szenved, nem igaz? Elvégre túlérzékenyek vagyunk, és különlegesek…) Evolúciós háttere lenne? (Valami reziduális pánik él bennem, amit ebben a brutális világban az emberi faj évezredes, fennmaradásért folytatott küzdelme okozott?) Esetleg karmikus oka van? (Ezek a bánatrohamok csak az előző életemben elkövetett rossz cselekedetek következményei; az utolsó akadályok a felszabadulás előtt?) Hormonális okok? Étkezési szokások? Filozófiai kérdések? Az évszakok változása? Környezeti tényezők? Valami univerzális, Isten utáni vágyakozás részese vagyok csak? Talán vegyi kiegyensúlyozatlanság okozza mindezt? Vagy csak egy gyors numerára van szükségem?

Hány és hány alkotóelemből áll össze egy emberi lény! Mennyi különböző szinten mozgunk, milyen rengeteg befolyás ér minket az elménkből, a testünkből, a múltunkból, a családunkból, a városunkból, a lelkünkből és az ebédünkből! Kezdtem úgy érezni, hogy a depresszióm egy örökké változó mintagyűjteménye a fent említett összes tényezőnek és még néhány más dolognak, amiről fogalmam sem volt. Így hát minden szintet figyelembe véve szálltam harcba. Megvettem az összes, zavarba ejtő címmel ellátott önsegélyező kézikönyvet (ezeket mindig gondosan befedtem a Hustler legújabb számával, nehogy bárki is rájöjjön, mit olvasok). Elkezdtem egy terapeutához járni, hogy professzionális segítséget kapjak. A nő kedves volt, és bölcs. Olyan lendülettel imádkoztam, mint egy frissen felszentelt apáca. Nem ettem húst (legalábbis egy ideig), mert valaki azt mondta, hogy „a hússal együtt elfogyasztjuk az állat halálfélelmét is”. Egy különc, elvont masszőr azt javasolta, hogy hordjak narancsszínű bugyikat, hogy ezáltal helyrebillentsem a szexcsakrámat – és én, amilyen hülye vagyok, meg is tettem. Annyi orbáncfűteát ittam, amennyi egy egész orosz Gulagot felvidított volna – de rajtam az sem segített. Edzettem. Lélekemelő és vidám művészeti alkotásokkal vettem körül magam, miközben szorgalmasan elkerültem a szomorú filmeket, könyveket és dalokat. (Ha bárki ugyanabban a mondatban egyidejűleg használta a Leonard és a Cohen szót, el kellett hagynom a szobát.)

Igazán igyekeztem, hogy leküzdjem a vég nélküli sírást. Emlékszem, egyik éjjel, amikor megint csak ott kuporogtam a megszokott díványom megszokott sarkában, a szokásos tragikus gondolatsor által okozott könnyáradatban, megkérdeztem magamtól: Liz, hát nincs semmi, amit ezen a jeleneten változtatni tudnál? És csak annyira tellett, hogy felálljak, és még mindig zokogva megpróbáljak a nappali közepén egy lábon egyensúlyozni. Csak hogy bebizonyítsam magamnak: bár a könnyeket vagy a benső, gyászos dialógust nem tudom megállítani, azért még valamennyire ura vagyok a helyzetnek – legalább képes vagyok egy lábon egyensúlyozva hisztérikusan zokogni. Hé, már ez is valami!

Az utcákon mindig átmentem a napfényes oldalra. Közeli ismerőseimre támaszkodtam: gondosan ápoltam családi és legfelvilágosultabb baráti kapcsolataimat. És a fontoskodó női magazinok hatására, amelyek másról sem papoltak, mint hogy az alacsony önbecsülés csak ront a depresszión, felkerestem a fodrászt, drága make-upot vásároltam, és beszereztem egy gyönyörű ruhát. (Amikor egy barátom megdicsérte az új külsőmet, csak ennyit bírtam mondani: – Az Önbecsülés-Akcióm Első Kibaszott Napja!)

Egy este, a hálószobám padlóján töltött hosszú órák alatt arról próbáltam meggyőzni magam, hogy tán mégsem kéne felvágni az ereimet a konyhakéssel. Aznap éjjel megnyertem a konyhakés elleni csatát – de csak hajszálon múlt. Abban az időben voltak más ötleteim is: például ha leugranék egy épület tetejéről, vagy ha egy fegyverrel szétlőném az agyam, akkor talán pontot tehetnék ennek a szenvedésnek a végére. De valami miatt az az este, amikor a konyhakést a kezemben szorongattam, teljesen betett nekem.

  

Olaszországba való érkezésem óta ez az első alkalom, hogy hozzá folyamodom. Leírom a naplómba, hogy gyenge vagyok, és tele vagyok szorongással. Elmagyarázom, hogy Depresszió és Magány újra felbukkantak az életemben, és attól tartok, hogy örökre velem maradnak. Elmondom, hogy nem akarok a gyógyszerekhez nyúlni, de lehet, hogy nem lesz más választásom. Rettegéssel tölt el a gondolat, hogy talán soha nem leszek képes összeszedni magam.

Válaszképp érzem, ahogy feltűnik önmagamban az a már jól ismert jelenlét, amely azokat a szavakat használja a nyugtatásomra, melyeket mindig is szerettem volna valaki mástól hallani, valahányszor szorult helyzetben voltam. A következőket írtam magamnak:

Itt vagyok. Szeretlek. Azt sem bánom, ha végigbőgöd az egész éjszakát, én itt leszek melletted. Akár beszeded a gyógyszereket, akár nem, én szeretni foglak. Nem tudsz olyasmit tenni, ami megölné a szeretetem.. Életed utolsó pillanatáig oltalmazni foglak, sőt, még a halálod után is megvédelek. Erősebb vagyok a Depressziónál, bátrabb a Magánynál; én soha nem múlok el.

Először akkor éreztem, hogy a lelkem a gyógyulás útjára lépett, amikor New Yorkban, a fürdőkádban ülve olasz szavakat kezdtem el olvasgatni hangosan a szótárból. Az életem darabokra tört, és oly felismerhetetlenné váltam önmagam számára is, hogy egy rendőrségi szembesítés alkalmával valószínűleg képtelen lettem volna kiválasztani magamat a sorból. De ahogy elkezdtem olaszul tanulni, a boldogságnak egy halvány reménysugara tűnt fel az életemben, és amikor az ember sötét időket él át, és találkozik egy halvány reménysugárral, akkor muszáj hogy a bokájánál fogva, szorosan ragadja meg azt a sugarat, és mindaddig el se engedje, amíg az ki nem húzza a posványból – és ez nem önzés, ez kötelesség. Életet kaptál; kötelességed (és mint emberi lény, jogod is), hogy találj valami szépséget ebben az életben, nem számít, milyen csekélységről van szó.

Elgyötörten és csontsoványan érkeztem Olaszországba. Akkor még nem tudtam, mi az, ami kijár nekem. Még most sem vagyok egészen biztos ebben. Az kétségtelen, hogy mostanában az ártatlan örömök élvezete révén sikerült nemcsak összeszednem magam, de kiteljesednem is. A legegyszerűbben úgy mondhatnám, hogy felszedtem magamra néhány kilót. Több létezik belőlem, mint négy hónappal ezelőtt. Szembetűnően terebélyesebb állapotban hagyom el Itáliát, mint amilyen az ideérkezésemkor voltam. És abban a reményben távozom, hogy egy ember kiteljesedése valójában figyelmet érdemlő cselekedet. Még akkor is, ha ebben az esetben nem máséról, hanem a saját életemről van szó.  

A jóga lényege, hogy segít kibogozni az emberi létbe eredendően beépített működési hibát, amit én itt az egyszerűség kedvéért úgy írnék le, hogy a megelégedettség érzésének huzamosabb ideig tartó fenntartására való alkalmatlanságunk. Az idők folyamán a különböző filozófiai irányzatok különféle magyarázatokkal álltak elő eme velünk született, szívfájdító hiányosságra. A taoista gondolkodásmód kiegyensúlyozatlanságnak nevezi, a buddhisták tudatlanságnak, az iszlám a nyomorúságunkat az Isten ellen való lázadásunkra vezeti vissza, míg a zsidó-keresztény hagyomány az eredendő bűnben látja szenvedésünk okát. A freudi elmélet hívei szerint boldogtalanságunk a természetes ösztöneink és a civilizáció által ránk rótt elvárások összeütközésének elkerülhetetlen következménye. (Pszichológus barátnőm, Deborah szerint: „A vágyaink tervezői hibák.”) A jógik szerint azonban a boldogtalanságunk oka egyszerűen az, hogy nem azok vagyunk, akiknek hisszük magunkat. Szenvedünk, mert különálló egyéneknek képzeljük magunkat, és azt hisszük, hogy egyedül vagyunk a félelmeinkkel, hibáinkkal, bántalmainkkal és halandóságunkkal. Tévesen úgy gondoljuk, hogy a mi kis korlátolt egónk tartalmazza egész lényünket. Nem ismerjük fel mélyebb, isteni természetünket. Nem vesszük észre, hogy mélyen legbelül mindannyiunkban ott rejtőzik a felsőbbrendű Én, aki örökös békében él. Ez az univerzális és isteni Én az igazi természetünk. Amíg erre az igazságra rá nem ébredsz, mondják a jógik, addig örökös szenvedés lesz a részed. Ahogy Epiktétosz, a sztoikus görög filozófus kiáltotta dühösen: „Te szegény szerencsétlen! Isten benned lakozik, de te nem tudsz róla.”

A jóga ama szándékra irányuló erőfeszítésünk, hogy személyesen is megtapasztaljuk az istenit, és hogy képesek legyünk ezt a tapasztalatot örökre megtartani. Hogy ezt elérd, önnön mestereddé kell válnod: nem rágódhatsz megállás nélkül a múltadon, mint ahogy nem aggódhatsz állandóan a jövőd miatt sem; figyelmedet az örökkévaló jelenre kell összpontosítanod, mert csak ebből az állapotból vagy képes kiegyensúlyozottan szemlélni önmagadat és a környezetedet. Csak ebben a nyugalmi állapotban érheted el azt, hogy a világ valódi természete (és a te valódi természeted) feltáruljon előtted. Az igazi jógik, akik elérték ezt az egyensúlyt, az egész világot Isten kreatív energiájának megnyilvánulásaként látják, melyben minden mindennel egyenrangú: férfiak, nők, tarlórépa, poloska, korall – mind-mind Isten álruhás megjelenési formái. A jógik szerint az emberi élet egy különleges lehetőség, mert Istent csakis emberi formában, emberi elmével lehet felismerni. A tarlórépának, a poloskának, a korallnak esélye sincs arra, hogy ráébredjen, ki ő valójában. De nekünk legalább megvan rá a sanszunk.

Ahogy azt Szent Ágoston, meglehetősen jógiszerűen, írta: „Nincs más dolgunk hát ebben az életben, mint hogy a szív szemét újra kinyissuk, és általa megpillantsuk Istent.”

Mint minden nagyszerű filozófiai eszmét, ezt is könnyű megérteni – és szinte lehetetlen elsajátítani. Mindannyian egyek vagyunk, az isteni természet mindannyiunkban egyenlő mértékben ott rejtőzik. Rendben, világos. Na, akkor most próbálj meg együtt élni ezzel a meggyőződéssel! Ültesd át a mindennapi gyakorlatba, és élj így a nap huszonnégy órájában! Nem is olyan könnyű, igaz?

 

Amikor Isten keresésére indulunk, akkor megfordítjuk az életünk hétköznapi menetét. Eltávolodunk a számunkra vonzó dolgoktól, és a nehézségek felé navigálunk. A kényelmes szokásainkat feladjuk abban a reményben, hogy helyettük valami sokkal nagyszerűbb jutalomban részesülünk. Amikor a jó hívő meghatározására kerül a sor, a világ összes vallása azonos tulajdonságokat sorol fel: kelj fel korán, imádkozz istenedhez, csiszold az erényeidet, légy jó szomszéd, légy tisztelettel önmagad és mások iránt, és uralkodj a vágyaid felett. Abban mindnyájan egyetértünk, hogy reggelente sokkal könnyebb lenne ágyban maradni és alukálni, de az elmúlt pár ezer évben mindig akadt néhány olyan elvetemült, aki kora hajnalban kiugrott az ágyból, megmosta az arcát, és nekiállt imádkozni, majd minden erejét bevetve megpróbált kitartani a vallásos meggyőződése mellett egy újabb őrült nap folyamán.

A hívő emberek anélkül hajtják végre e hétköznapi ceremóniáikat, hogy bármiféle garanciájuk lenne arra, hogy valami jó sül ki belőlük. Persze rengeteg szentírás és még több olyan pap akad, akik glédába szedve tudatják velünk, miféle jutalomban részesülnek azok, akik jót cselekszenek (illetve miféle büntetés vár azokra, akik vétkeznek), de már ahhoz is hit kell, hogy ezt elfogadja az ember, hiszen közülünk senki sem tudja biztosan, mi is vár ránk a végjáték után. A hitbuzgalom biztosíték nélküli szorgalom. A hit nem más, mint amikor az ember kijelenti, hogy előre és látatlanban elfogadja a világegyetem feltételeit és mindazt, amit egyelőre képtelen megérteni. Okkal beszélünk tehát „vakhitről”, mert azzal, hogy elfogadunk bármiféle isteni valóságot, a racionális gondolkodásmódunkat feladva a megismerhetetlenbe ugrunk. Ha a hit racionális lenne, akkor – a definíciója alapján – nem lenne hit. Olyasvalamiben hiszel, amit nem látsz, amit nem értesz, és amire nincs bizonyítékod. Hit az, amikor az ember teljes sebességgel, arccal előre beleveti magát a sötétbe. Ha tényleg tudnánk az összes választ arra, hogy mi az élet értelme, milyen az isteni természet, és mi a lelkünk sorsa, akkor a hitünk nem hit lenne, és nem egy bátor emberi cselekedetről lenne szó, hanem egyszerűen csak egy körültekintő biztosítási szerződésről.

Engem hidegen hagy a biztosítási üzletág. Belefáradtam a kétségekbe, idegesít a spirituális megfontoltság, unom az empirikus vitákat – elegem van belőlük. Nem akarom hallani többé, nem érdekelnek a biztosítékok és az ígéretek. Egyes-egyedül Istent akarom. Azt akarom, hogy Isten bennem lakozzon. Azt akarom, hogy Isten úgy játszadozzon a véráramlatomban, ahogy a napfény bolondozik a víz felszínén.

Az imádság kölcsönösségen alapuló kapcsolat: a munkának a fele rám hárul. Ha változásra vágyom, de még ahhoz is lusta vagyok, hogy pontosan szavakba öntsem a céljaim, akkor hogyan is érhetném el őket? A kérés magában hordozza az imádság egyik előnyét – azt, hogy felvetünk egy világosan megfogalmazott és jól átgondolt szándékot. Ha ez nincs meg, akkor az összes kérelmed és vágyad puhány, pongyola, tehetetlen, hideg ködként kavarog a lábad körül, és soha nem emelkedik a magasba. Így hát mostanában minden reggel elegendő időt szentelek arra, hogy megtaláljam magamban azt a konkrét kérést, amelyet igazán ki szeretnék fejezni. Addig térdelek ott a templomban, arcommal a hideg márványlapon, amíg magamban meg nem fogalmazom ezt a hiteles imádságot. Ha nem tűnik őszintének, akkor addig maradok ott a padlón, amíg őszintének nem hat. Ami tegnap bevált, lehet, hogy ma már nem fog működni. Az imák is elévülhetnek, és unalmasan ismerőssé válhatnak, ha hagyod, hogy a figyelmed eltunyuljon. Az éberségre tett erőfeszítésem garantálja a saját lelkem karbantartását. 

Az imádságaim egyre átgondoltabbak és személyesebbek. Rájöttem, hogy nem sok értelme van tunya imákat küldözgetni az univerzum irányába.

Egy bizonyos ponton túl, ahogy Richard állandóan mondogatja nekem, fel kell adnod az üldözést, meg kell állnod, és hagynod kell, hogy a boldogság rád találjon.

Számunkra, akik azt hisszük, hogy a világ kizárólag azért forog, mert a tetején van egy fogantyú, amit mi személyesen forgatunk, az elengedés rémisztő vállalkozásnak tűnik. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha csak egy pillanatra is elengedjük ezt a fogantyút, akkor… nos, akkor vége lenne a világnak. De próbáld meg elengedni, Süti! – szól az üzenet. Ülj csendesen egy darabig, és szabj határt a folyamatos részvételednek. Figyeld, mi történik. A madarak nem fognak röptükben szörnyet halni, a fák nem fognak elkorhadni és elpusztulni, a folyók vize nem válik vörössé a vértől. Az élet megy tovább. Még az olasz postahivatal is tovább sántikál, és teszi a dolgát nélküled – mért hiszed azt, hogy létfontosságú, hogy az egész világon minden pillanatot te szervezz meg? Miért nem hagyod, hogy maguktól történjenek a dolgok?

Vettem az adást. Valahol tetszik is az üzenet tartalma. Hiszek benne, és fel is fogom. De tényleg. Csak aztán eltűnődöm: mihez kezdjek a szünet nélküli vágyakozásaimmal, a felfokozott szenvedélyemmel és ezzel a hülye, éhes természetemmel – mihez kezdjek akkor az energiámmal?

Erre is megkapom a választ:

Keresd Istent! – javasolja a Gurum. Úgy keresd Istent, mint az ember, akinek lángol a feje, és ezért a vizet keresi.

Persze, rögtön beleegyeztem az ötletbe – hogyne, oké, meglesz! –, ám nem sokkal ezután felbukkantak a megszokott érzéseim is. Kezdtem frusztráltnak, magányosnak és dühösnek érezni magam, és előjöttek az önmagamról alkotott előítéleteim. Csakhogy a szívem mélyén vadul felizzott egy válasz, és azt mondtam magamnak: – Nem foglak elítélni ezek miatt a gondolatok miatt!

Az elmém ellenkezni próbált: – Na de gondolj csak bele, milyen béna vagy, mekkora lúzer, soha nem fogsz elérni semmit…

Hirtelen, mint egy oroszlán üvöltése, úgy tört elő a mellkasomból a hang, amihez hasonlót még életemben nem hallottam. Olyan hangosnak tűnt, mind külsőleg, mind bensőleg, hogy a kezemet a számhoz kaptam, mert attól féltem, ha kinyitom a szám, és kiengedem ezt a hangot, Detroitig elhallatszana a mennydörgése.

Ezt hallottam:

Fogalmad sincs róla, milyen erős az én szeretetem! Ennek a kinyilatkoztatásnak a nyomában a fecsegő, csicsergő negatív gondolatok mint rémült madárkák, nyulak és antilopok húztak el a nagy semmibe. Csend honolt. Intenzív, vibráló, döbbent némaság. Szívem füves pusztájában az oroszlán elégedetten nézett végig elcsendesült birodalmán, majd megnyalta a száját, s újból nyugovóra tért. És végül, ebben a királyi csendben, meditációm során végre eljutottam Istenhez.

Becsukom a szemem, és hagyom, hogy rám találjon a mantra. A mantra létráján leereszkedem a mozdulatlanságom középpontjába. Amikor megérkezem, érzem, hogy megáll a világ, úgy, ahogy kilencévesen szerettem volna, mert rettegéssel töltött el az idő könyörtelen múlása. A szívemben megáll az óra, és a naptár lapjai nem repülnek le többé a falról. Néma csodálattal tölt el mindaz, amit megértek végre. Az imádságom nem aktív cselekedet. Magam váltam az imává.

MÁSODIK

Akárhogy is.

Ha hagynák, hogy itteni,

frissen kaszált fűből készült

pantallót hordjak,

megtenném.

Ha végigcsókolhatnám a Ganésa-liget

minden egyes eukaliptuszfáját,

esküszöm, megtenném.

Bőröm harmatot gyöngyözött,

az üledéket kisepertem,

államat fatörzshöz dörzsöltem,

melyről azt hittem,

mesterem lába.

Még messzebbre akarok jutni.

Ha a termőföldet madárfészken tálalva

felkínálnák nekem,

csak a felét enném meg,

másik felét párnámnak használnám,

és azon aludnék egész éjjel. 

Gyakran eszembe jutnak a Gurum szavai a boldogságról. Szerinte az emberek abban a hitben élnek, hogy a boldogság csupán valami szerencsés véletlen következménye, mint amikor kellemes időjárásban részesülünk. De a boldogság nem így működik – hanem személyes erőfeszítés eredménye. Az ember harcol és küzd érte, kitart mellette, és néha az egész világot átutazza, csak hogy megtalálja. Fáradhatatlanul részt kell vennünk a saját áldásaink létrehozásában. És ha végre elértük a boldogság állapotát, akkor sem lazíthatunk: folyamatosan, hatalmas erőfeszítéssel a felszínen kell tartanunk magunkat. Ha nem így teszünk, akkor a belső megelégedettség szép lassan elszivárog. Könnyű akkor fohászkodni, amikor bajban vagyunk, de ha a krízis elmúlta után is folytatjuk az imádkozást, akkor mintegy lelkünkbe zárjuk és megőrizzük az elért eredményeket.

A nap lemenőben van, ahogy felszabadultan tekerem a bringám, miközben ezeken a tanításokon elmélkedem, és imádkozom is, de a fohászaim inkább fogadalmak, mint könyörgések: helyzetjelentést adok Istennek arról a harmóniáról, amit sikerült elérnem, és közlöm vele: – Ez az, amit szeretnék megtartani. Kérlek, segíts, hogy az emlékezetembe véshessem a megelégedettségnek ezt a fokát, és engedd, hogy örökre az enyém lehessen. – Mintha letétbe helyezném egy bankban, amit nemcsak az Amerikai Szövetségi Bank garantál, hanem a négy szellembátyó is, és ez a letét tartalékul szolgálna a jövőbeni nehézségek leküzdésére. Ezt a gyakorlatot Szorgalmas Örömnek neveztem el. Ahogy erre a Szorgalmas Örömre koncentrálok, eszembe jut, amit Darcy barátom mondott egyszer – hogy a világ összes bánatát és gondját a boldogtalan emberek okozzák. Ha a saját életemet veszem alapul, tisztán látom, hogy a boldogtalan időszakaim mikor mennyi szenvedést (vagy legalábbis kellemetlenséget) okoztak a körülöttem lévő embereknek. A boldogság keresése tehát nem csupán önfenntartó és önös célokat szolgál, hanem bőkezű ajándék is a világ számára.  

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek könyv,
és a film innen letölthető )

Csókold meg a boszorkát

És minden dolgok végén a boldogok ezt mondják majd:
 - Sosem éltünk máshol, csak a mennyben!

                                                                                                                                                                              (C. S. Lewis)

   Nárópa, a 11. században élt indiai jógi egyszer egy vénasszonyba botlott az utcán. A vénség tudta, hogy India legnagyobb buddhista tudósával áll szemben, és megkérdezte, érti-e annak a vsakos könyvnek a szavait, amelyet a hóna alatt tartott. Amikor Nárópa igennel felelt, a banya kaján kacagással körbetáncolta. Aztán azt is megkérdezte, felfogta-e a könyvbe foglalt tanítások lényegét. Nárópa erre igent mondott. Az öregasszony dühbe gurult, és szemforgatónak nevezte a tudóst. Ez a találkozás megváltoztatta Nárópa életét. Tudta, hogy a boszorkány átlátott rajta, hiszen valójában csak a szavakat értette, mögöttes jelentésüket és a tan egészét - amit pedig olyan ragyogóan meg tudott fejtegetni - alig.
   Mi is hasonló cipőben járunk. Egy ideig becsaphatjuk magunkat, hogy értjük a meditáció és a tan lényegét, de előbb vagy utóbb szembe kell néznünk tudatlanságunkkal. A könyvek egyetlen betűje sem lesz segítségünkre, amikor szerelmünk elhagy minket, amikor gyermekünk rosszalkodik az áruházban, vagy amikor egy kollégánk kellemetlenkedik. Vajon hogyan dolgozzuk fel fortyogó dühünket, miként hozzuk összhangba a megaláztatást a nyitottság, az együttérzés és a nem-ártás iránti törekvésünkkel?
   Ilyenkor a tanítvány fejlődése érdekes és rendkívül fontos állomásához érkezik. Amikor Nárópa mestert keresett magának, hogy az megmagyarázza a szavak mögöttes jelentését, szorongattatott helyzetbe került. Mindent tudott a ragaszkodás és az ítélkezés feladásáról, amikor azonban a mestere olyasmire kérte, amit helytelenített, megtagadta az engedelmességet.
   Mi is újra és újra hasonló kutyaszorítóban találjuk magunkat, és kiutakat keresünk. Amikor nem sétálhatunk ki az ajtón, amikor két tűz közé kerülünk, amikor nemes eszményeink sehogyan sem egyeznek a szemünk előtt zajló nyers történésekkel, az sokat lendíthet lelki fejlődésünkön. Mélypontjainkon általában elcsüggedünk, nyomorultnak érezzük magunkat. Pedig éppen a csüggedés és zaklatottság pillanataiban tágulhat ki igazán az értelmünk. Emeljük fel sisakrostélyunkat, és engedjük hatni a pillanat nyers erejét. Ilyenkor kezdjük felfogni a tan szavainak és fogalmainak jelentését. Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy megfutamodunk a kellemetlenségek elől, hogy viselkedésünk ugyancsak kiszámítható. Biztonságra és egyértelműségre áhítozunk, pedig egyáltalán nincs talaj a lábunk alatt. Tekintsük ezt inkább hatalmas szerencsének. Otthontalanságunk meglágyít és ösztönöz minket. Választhatunk: vélt biztonságunkba kapaszkodunk, vagy kitesszük magunkat a véletlen kénye-kedvére. Védtelenek vagyunk, akár egy újszülött, aki pucéran bújt elő az anyaméhből a külső fényességbe.

 
   Az igazság, mondta egy kínai mester, se nem ez, se nem az. Olyan, akár egy kutya, amelyik egy tál forró olajat szagolgat. Otthagyni nem képes, hiszen túlontúl kívánatos, de belenyalni sem mer, mert forró.
   Az ittlét teljes világosságával fénylik fel a szorongatottság pillanataiban. E suta, bizonytalan pillanat rejti eredendő bölcsességünket. A mindennapi káosz kellős közepén ott találjuk a bölcs értelmet. Nagy-nagy bátorságot igényel, ami, talán úgy érezzük, meghaladja az erőnket. De éppen ez a lényeg. Pontosan ebben a szorongató nyugtalanságban rejlik a bölcsességünk. Próbáljuk ki, milyen, amikor nem gyötör a jó és rossz fogalma, amikor megnyugodhatunk a szakadék mélyén.
   Gyermekkoromban volt a szüleimnek egy képeskönyve a Szentek élete. Olyan férfiakról és nőkről szólt, akiknek soha nem volt egyetlen haragos vagy kicsinyes gondolatuk, akik a légynek sem ártottak. Jómagam tökéletesen hasznavehetetlennek éreztem ezt a kötetet, amikor az élet értelmét kutattam. Sokkal többet mondott nekem a Milarepa élete című munka. Milarepa gyilkosként kezdte, de vezekelni kívánt bűneiért. A megszabadulást keresve sokszor csúfos kudarcot vallott. Hazudott és lopott, hogy megszerezze, amire fájt a foga. Egyszer búskomorságba esett és öngyilkosságot kísérelt meg. Máskor a régi szép idők után sóhajtozott.
   Adjunk hálát azért, hogy mesterek hosszú sora került ki embert próbáló helyzetekből nagy lelkierővel. Ha elbuktak, akkor is azt kutatták, miként állhatnának helyt az otthontalanságban. Szüntelenül arra törekedtek, hogy ne adják fel önmagukat, és ne futamodjanak meg, ha nemes eszméik és tudós könyveik mögött hirtelen feltárul a szakadék. Az ő példájukon tanulhatjuk meg, hogy ne essünk kétségbe, hogy miképp nézzünk szembe a nehéz helyzetekkel, hogy miképp élhetjük meg ezeket teljes valóságukban, a jó és rossz címkék nélkül, közönséges, beskatulyázatlan élményként.
   Az öröm és az ébredés ösvényén három hagyományos módszer létezik az alkalmazkodásra a nehéz helyzetekben. Az első, hogy feladjuk a harcot. A második, hogy orvosságként használjuk a mérgeket, a harmadik, hogy a megvilágosodott bölcsesség eszközének tekintünk mindent, ami az utunkba kerül.
   "Közeledj ahhoz, amit visszataszítónak találsz, segíts, ha úgy érzed, az meghaladja az erődet, és járj olyan helyekre, amelyek megijesztenek."
   "A három méreg a szenvedély (ide tartozik a mohóság és a szenvedélybetegség is), az agresszió és a tudatlanság (többek között a struccpolitika és az elzárkózás)." Változtassuk őket az együttérzés és a nyitottság csíráivá.

   Szokásunkká vált, hogy mindenen jobbítani akarunk. Hagyjunk fel azzal a szokásunkkal, hogy harcoljunk azzal, ami velünk vagy bennünk történik. Az esemény nem csupán megmunkálható nyersanyag, hanem maga az ösvény. Életünk minden eseményét és fordulatát ébredésünk eszközeként használhatjuk. Ha az összes eseményben a felébredett energia jelentkezését látjuk, feladjuk régi rossz szokásunkat, és többé nem kerüljük a konfliktusokat, nem szépítgetjük sem önmagunkat, sem a dolgokat, nem bizonyítjuk be, hogy a szenvedés tévedés, és elő sem fordult volna, ha előírásszerűen cselekszünk. Nem osztjuk fel lelkünket jó és rossz, tiszta és tisztátalan félre többé. A legalapvetőbb küzdelmet önnön bűntudatunk és szégyenérzetünk ellen folytatjuk. Pontosan ezekkel kell tehát megbarátkoznunk. A mindennapok viszonylatában ezek a módszerek arra serkentenek minket, hogy ne szégyenkezzünk önmagunk miatt. Ugyan mit is kellene szégyellnünk? Az életnek nevezett temetkezőhely a bölcsesség melegágya. Márpedig a bölcsesség egyszerre a szabadság záloga és a zavarok kútfeje.

   A buddhiszmus tanításai olyanoknak valók, akiknek nincs vesztegetni való idejük. Azaz voltaképpen mindnyájunknak, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ebből a nézőpontból a halogatás a legnagyobb akadály és a legerősebb méreg. A mindenkiben mélyen gyökerező menekülési ösztön elhomályosítja észlelésünket és gondolkodásunkat. Ha tudnánk, hogy még aznap este megvakulunk, sóvárgó utolsó igaz pillantást vetnénk minden egyes fűszálra, felhőre, poszemre, szivárványra, esőcseppre - az égvilágon mindenre. Csak úgy élhetjük át a világ teljességét, ha mindenünket hajlandóak vagyunk odaadni. A szamaja azt jelenti, hogy semmit sem őrzünk meg magunknak, nem tervelünk ki menekülési útvonalakat, nem keresünk más lehetőségeket, nem hisszük azt, hogy később is bőven lesz idő az adott kérdés rendezésére. Arra neveltek bennünket, hogy amikor ég a talaj a lábunk alatt, odébbálljunk. A trükk az, hogy maradjunk, ahol vagyunk, és kötelezzük el magunkat a forró parázs mellett. A kérdés mindig az, mi mellett kötelezzük el magunkat? A látszólagos biztonság vagy a maitrí mélyebb igazsága mellet? Hol keresünk menedéket? A kicsinyes, önző kielégülésekben, beszédben és gondolatban? Vagy a harcos ösvényét választjuk, azon szökkenünk előre, túlhaladva megszokott környezetünkön?

(Pema Chödrön: Amikor minden darabokra hullik)