Kislány: Bab' Azíz, nem mész a gyűlésre?
Bab' Azíz: De, angyalom, megyek.
Kislány: Egyedül mész?
Bab' Azíz: Majd csak megtalálom az utat.
Kislány: De eltévedsz.
Bab' Azíz: Aki bízik, nem téved el, kicsi angyalom. Aki békében él, nem veszik el soha.
Kislány: De hol van a gyűlés?
Bab' Azíz: Nem tudom, angyalom.
Kislány: A többiek tudják?
Bab' Azíz: Nem, ők sem tudják.
Kislány: Hogyan lehet elmenni, ha nem tudják hol van a gyűlés?
Bab' Azíz: Elég menni, menni... Akiket meghívtak, megtalálják az utat.
(Bab' Azíz, a sivatag hercege)
La Loba
"Él egy öregasszony egy világ szeme elől elrejtett
helyen. Mindenki tudja, hogy ez a hely létezik, de csak kevesen látták. Mint a
kelet-európai tündérmesék öregasszonyai, ő is arra vár, hogy eltévedt vándorok,
valami után kutatók vetődjenek a tanyájára. Nagyon óvatos, sok mesében szőrös,
mindig kövér és kerüli más teremtmények társaságát. Károg és kotkodál,
általában inkább állati mint emberi hangokat ad ki. Azt mondják, Tarahumaran
indián terület málladozó gránitlejtőin lakik. Mások azt mondják, Phoenixen kívül,
egy kút mellett van eltemetve. Volt, aki látta, hogy délre, Monte Alban felé
tartott egy kiégett autóban, aminek a hátsó ablakát kilőtték. Azt is mondják,
hogy El Pasótól nem messze az autóút szélén áll, hogy teherautók mellett
vadászpuskán lovagol a mexikói Moreliába, és látták már az Oaxaca melletti
piacra menni különös formájú rőzseköteggel a hátán. Sok neve van: La Huesera,
Csontasszony; La Trapera, Gyűjtögető; La Loba, Farkasasszony.
Egyetlen foglalatossága a csontok gyűjtögetése. Sokan úgy
tudják, hogy különösen azokat gyűjtögeti és őrizgeti, amelyeket az a veszély
fenyeget, hogy elvesznek a világ számára. Barlangja teli a sivatag
legkülönbözőbb teremtményeinek, csörgőkígyóknak, varjaknak csontjaival. De
állítólag elsősorban a farkasokkal törődik. Hegyeken és kiszáradt
folyómedrekben kúszik, mászik, átrostál mindent farkascsontok után kutatva, s
amikor aztán összerakta az egész csontvázat, amikor az utolsó kis csont is a
helyére kerül és ott áll előtte a gyönyörű fehér szobor, akkor leül a tűz mellé,
s kigondolja, mit énekeljen. Amikor eldöntötte, a criatura fölé áll, fölé emeli
karját és énekel. Akkor a farkas bordacsontjai és lábcsontjai lassan megtelnek
hússal, s az állatot lassan bunda fedi be. La Loba énekel még egy kicsit, s a
teremtmény még inkább megtelik élettel; bozontos, erős farka felfelé
kunkorodik. La Loba tovább énekel, s a farkas lélegezni kezd. La Loba folytatja
mélyről jövő énekét, amibe a sivatag beleremeg, s a farkas kinyitja szemét,
felugrik és elfut a kanyonban. Futás közben, vagy a gyorsaság miatt, vagy
azért, mert útközben megmártózott egy folyóban, vagy mert egy napsugár vagy
holdsugár éppen az oldalát érte, a farkas egyszerre nevető asszonnyá változik
és szabadon száguld tovább a horizont felé.
Ezért tartják úgy, hogy ha az ember a sivatagban vándorol és
közeleg az alkony, s kicsit talán már el is tévedt, el is fáradt, akkor
szerencséje van, mert lehet, hogy megtetszik La Lobának, aki megmutat neki
valamit – valamit a lélekből."
Mindannyian valahol a sivatagban elveszett csonthalmazként
kezdjük, puszta csontvázakként, amely a homokban eltemetve nyugszik. A mi
dolgunk, hogy helyére illesszük a részleteket. Ez gondos munkát igényel, amit a
legjobban az segít, ha az árnyékok megfelelően esnek, mert nagy figyelemre van
szükség. La Loba arra figyelmeztet, hogy az elpusztíthatatlan életerőt, a
csontokat kell keresnünk. A mese szerint La Loba a csontok felett énekel. Az
éneklés azt jelenti, hogy kimondja hatalmának és igényeinek igazságát, lelket
lehel abba, ami szenved és gyógyulásra vár. Ezt úgy teszi, hogy addig merül a
nagy szeretet és érzés legmélyebb állapotába, amíg a zabolátlan, legbelsőbb
Énhez fűződő kapcsolat vágya túlbuzog, hogy aztán ebből a lelkiállapotból
szólaltassa meg a lelket. Ezt jelenti a csontok feletti éneklés. Nem
követhetjük el azt a hibát, hogy a szeretet eme nagy érzését egy másik szerető
személytől várjuk, mert a megtalálásnak és a teremtéshimnusz éneklésének
asszonyi munkája magányban végrehajtandó feladat, amelyet a psziché sivatagában
kell végeznünk. A mítoszokban La Loba, bármi is legyen a neve, ismeri az ember
személyes múltját, s ismeri az ősi múltat is, mert nemzedékről nemzedékre él és
időtlenül, vénségesen vén. Ő a női szándék archiválója. Ő őrzi a nők
hagyományait. Szőrszálaiban érzi a jövőt; opálos vénasszonyszemeivel messze
lát; egyszerre él előre és hátra az időben, miközben az egyiket úgy javítja ki,
hogy a másikkal táncol.
La Loba, a vén, a Tudó, bennünk van. Ez az öregasszony a
racionalitás és a mítosz világának határán áll. Ő az az ujjperc, ami a kettőt
összeköti. Ez a világok közötti terület az a megmagyarázhatatlan hely, amelyet
mindannyian felismerünk ha egyszer megtapasztaljuk, de apró részletei
kicsúsznak a kezünkből és alakot változtatnak. Ha rögzíteni próbáljuk őket,
kivéve, ha erre költészettel, zenével, tánccal.. és mesével teszünk kísérletet.
Egy valamit biztosan tudunk erről a helyről; azt, hogy régi... régibb az
óceánoknál. La Lobához hasonlóan nincs kora; időtlen. Olyan hely ez, ahol a
biológiai és a pszichológiai világok közös forrásvize fakad, ahol a kettő
összevegyül és egymást befolyásolja. Az emberi emlékezetben ez az a hely -
nevezzük akár Szendergésnek, akár a Ködlények otthonának vagy világok közötti
hasadéknak -, ahol a legkülönbözőbb természetű látomások, csodák, imaginációk,
sugallatok és gyógyulások zajlanak.
Ez a hely óriási pszichikai gazdagságot sugároz, mégsem
közelíthetjük meg készületlenül, mert nagy a kísértés arra, hogy boldogan
alámerüljünk, s belefulladjunk az itt átélt elragadtatásba. A konszenzuális
valóság ehhez képest kevésbé izgalmasnak látszhat. Ebben az értelemben a
psziché ezen mélyebben húzódó rétegei olyan mámorcsapdákká válhatnak,
amelyekből az ember tántorogva, bizonytalan gondolatokkal és törékeny képekkel
térhet vissza. De ennek így kell lennie. Az új életre keltő és mindenünket
átjáró, húsunkon a megszentelés illatát hagyó vízben megmártózva és teljesen
megtisztulva kell visszatérnünk.
Mindenki számára lehetséges a Rio Abajo Rio, a folyó alatti
folyó elérése. Mély meditáción, táncon, íráson, festésen, imádságon, éneklésen,
doboláson, aktív imagináción vagy bármilyen, jelentősen megváltozott
tudatállapoton keresztül érhető el. Az ember akkor érkezhet el ebbe a világok
közötti világba, amikor olyasmi után vágyódik, olyasmit keres, amit csak a
szeme sarkából lát. Alapvetően kreatív cselekedeteken, vállalt magányon,
valamely művészeti ág gyakorlásán át vezet az ide az út. És ha mindezt meg is
tesszük, e szavakkal kimondhatatlan világban zajló dolgok nagy része akkor is
örökre titokzatos marad számunkra, mivel nem az általunk ismert fizikai és
racionális törvények szerint működik.
De ebbe a világba óvatosan kell belépni,
kellő tisztelettel közelítve hozzá.
(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)
2 megjegyzés:
Nagyon köszönöm az írást.Egy hónapja olvastam a könyvet, nagyon tetszett.
Szívesen és örülök! :) Nagy kedvencem.
Megjegyzés küldése