"Az Én minden dolgot messze meghalad. Még ha a menny és a föld is leszakadna, én nem aggódnék. Még ha az összes Buddha tíz irányban megjelenne előttem, én nem örvendeznék. Még ha a három pokol jelenne meg előttem, én nem félnék. Miért van ez így? Azért, mert nincs semmi amit ne szeretnék."
(Lin-csi)
Az ifjú Lin-csi aznap egész éjjel a füvek tengerének hullámain ringatózott. A völgy lassan megtelt holdfénnyel, a magasból Lin-csi hajója olykor hánykolódni látszott. De nem a hullámok játszottak vele, csak az elme és a lélek labirintusaiban forgolódott. Nehéz ám ott az eligazodás.
– Megadják majd neki az évek
erejéhez a jó irányt,
most még az ifjú szenvedélyek
fényében mindent elmosódva lát –
vetette rá bizakodó pillantását odaföntről a Hold. Lin-csi hajója most valóban könnyedén siklott a pázsit hullámtengerén.
– Az ember általában nem tudja, mire való. Ezért keresi folyvást a célját, ezért igyekszik mindig valahová. Ezért akar átváltozni mássá, szebbé, jobbá, okosabbá, hatalmasabbá. Ha céljai tiszták, szándéka jó, akkor sem ismer határt. Ha vágyait betölti, máris új terveket sző, nélkülözhetetlennek érzi magát. Ha elbukik, azt hiszi, fölöslegessé vált. Középső utat magának ritkán talál – tűnődött az ember törekvésein Lin-csi, a füvek birodalmában kormányozgatva hajóját.
– Lám, a fűszál még ki sem dugja fejét a porból, már tudja és teszi a dolgát. Pontosan járja végig élete útját, nem tér le, nem téved el. Se többet, se kevesebbet nem kíván, mint amennyi a fűszálnak jár. Tudja, mire való, tudja, hogy létezése mi célt szolgál. Se nélkülözhetetlennek, se fölöslegesnek nem érzi magát. Az Ég alatti világban csak az ember nem ismeri a füvek okosságát – állapította meg keserűen Lin-csi, s szégyenkezve lesütötte a szemét. Pirult az ember balgaságán.
– Mennyi fáradtságtól, mennyi csalódástól, tragédiától kímélné meg magát az ember, ha ő is felismerné a szabályt: csak látszunk szabadnak. A rend egymáshoz köti mind a létezőt, s rájuk kényszeríti parancsát. Ha mozdul az egyik, mozdul vele mind a tízezerszer milliárd. Nincs emberfia, aki ebből képes lenne kivonni magát. Aki nélkülözhetetlenné, vagy fölöslegessé tehetné magát.
– Nem vagyok nélkülözhetetlen, mert nélkülem is múlik az idő. Nem vagyok nélkülözhetetlen, mert a múló időben, a lét műhelyében nélkülem is létrejön minden változás. De nem vagyok fölösleges sem, mert akart és megalkotott magának az Ég és a Föld, nem vagyok fölösleges, mert vagyok! – olvasta ki magának a fűszálak példájából Lin-csi a tanítást. A tanítás szelleme beragyogta és otthonossá tette számára a tengert. Nem aggódott a zátonyok és az örvények között. Nem szorította a kormányt, nem fürkészte erősen az irányt. A füvek hullámaira bízta hajóját.
(SU-LA-CE: Az ifjú Lin-csi vándorlásai)
(SU-LA-CE: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában)
*
Lin-csi kolostorában a szerzetesek egy reggel váratlan kérdéssel fogadták a Mestert.
– Mondd, Mester! Okosnak tartod-e magad?
– Igen! – hangzott a válasz szintén váratlanul s határozottan.
– És vajon mire használod az okosságodat? Mert az okosság, Mester, mint tudjuk, nem egyéb, mint élénk, nyugtalan működése az elmének. Nem egyéb, mint gyors válasz a kérdésekre. Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik előre, hogy megmutassa magát. Különbözik mind a bölcsességtől, mind a tudástól. Nem mély, nem józan és nem tiszta. Szeszélyes és veszedelmes, mint a hirtelen támadt szélvihar. Mire használod hát? Hogyan tartod féken, nehogy magával ragadjon? Munkálhat-e az értelmen az értelem, az okosságon az okosság? – hangzottak a szerzetesek kérdései, majd néma csendben várták az apát válaszát.
– Jegyezzétek meg, szerzetesek, hogy senki sem az eszével fékezi meg az okosságát – szólalt meg Lin-csi, aztán így folytatta.
– Olyan lenne ez, mint vízzel fékezni az áradást, tűzzel a tűzvészt. Az okosság ellenszere nem az ész, hanem a józanság. A hűvös, részvétlen viszony önmagunkkal.
„Az igaz Út nem oly nehéz,
Csak ne válassz és ne szeress!
Ha nem gyűlölsz és nem szeretsz,
Fényesség vár, felhő se lesz.”
Mondták a régiek. Ha nem magadat választod és szereted, meg tudsz válni okosságodtól. Ócska gönccé nyűheted, aztán levetheted és eldobhatod, ahogy a Magasztos Buddha tette. Ez az okosság leküzdésének egyetlen módja. Mielőtt azonban megszabadulnátok tőle, szerzetesek, leplezzétek le gyanútlanabb társaitok előtt is az ész igazi természetét. Ez a leghasznosabb munka, amire az okosság fogható – válaszolt a hívek kérdéseire Lin-csi apát, aki újabban egyre nehezebben viselte okosságát. Erősen rühellte, olykor szitkozódott is miatta. Pedig teljesen közömbös és részvétlen volt maga iránt. Ám őszintén kedvelte szerzetestársait, értük nem vette le az utálatos, kényelmetlen gúnyát.
– Mondd, Mester! Okosnak tartod-e magad?
– Igen! – hangzott a válasz szintén váratlanul s határozottan.
– És vajon mire használod az okosságodat? Mert az okosság, Mester, mint tudjuk, nem egyéb, mint élénk, nyugtalan működése az elmének. Nem egyéb, mint gyors válasz a kérdésekre. Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik előre, hogy megmutassa magát. Különbözik mind a bölcsességtől, mind a tudástól. Nem mély, nem józan és nem tiszta. Szeszélyes és veszedelmes, mint a hirtelen támadt szélvihar. Mire használod hát? Hogyan tartod féken, nehogy magával ragadjon? Munkálhat-e az értelmen az értelem, az okosságon az okosság? – hangzottak a szerzetesek kérdései, majd néma csendben várták az apát válaszát.
– Jegyezzétek meg, szerzetesek, hogy senki sem az eszével fékezi meg az okosságát – szólalt meg Lin-csi, aztán így folytatta.
– Olyan lenne ez, mint vízzel fékezni az áradást, tűzzel a tűzvészt. Az okosság ellenszere nem az ész, hanem a józanság. A hűvös, részvétlen viszony önmagunkkal.
„Az igaz Út nem oly nehéz,
Csak ne válassz és ne szeress!
Ha nem gyűlölsz és nem szeretsz,
Fényesség vár, felhő se lesz.”
Mondták a régiek. Ha nem magadat választod és szereted, meg tudsz válni okosságodtól. Ócska gönccé nyűheted, aztán levetheted és eldobhatod, ahogy a Magasztos Buddha tette. Ez az okosság leküzdésének egyetlen módja. Mielőtt azonban megszabadulnátok tőle, szerzetesek, leplezzétek le gyanútlanabb társaitok előtt is az ész igazi természetét. Ez a leghasznosabb munka, amire az okosság fogható – válaszolt a hívek kérdéseire Lin-csi apát, aki újabban egyre nehezebben viselte okosságát. Erősen rühellte, olykor szitkozódott is miatta. Pedig teljesen közömbös és részvétlen volt maga iránt. Ám őszintén kedvelte szerzetestársait, értük nem vette le az utálatos, kényelmetlen gúnyát.
(SU-LA-CE: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában)
*
Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordult az apáthoz az egyik tanítvány.
– Mester! Írva van, hogy „egyetlen hajszál fölszippanthatja az óceánt, s egyetlen szem mustármag elnyelheti a Szuméru-hegyet”. Így van-e?
– Így van – felelte a Mester.
– Továbbá írva van – folytatta a tanítvány –, hogy „ha az összes tanításokon és magyarázatokon átrágjuk magunkat, annyit érünk el vele, mintha egyetlen hajszállal roppant teret akarnánk kitölteni”. Így van-e?
– Így van – vágta rá ismét a Mester.
A tanítvány folytatta.
– Valamint írva van, hogy „ha a világ minden titkát kitanulnánk, az annyit tenne, mint egyetlen csöppet pottyantani az óceán vizébe”. Így van-e?
– Így van – felelte harmadszor is Lin-csi.
– Akkor hát mondd meg nekem Mester – fogott a kérdésbe a szerzetes –, hogy mire való a Tanítás?
– Ajaj! Ajaj! – sóhajtozott Lin-csi. – Ennél a kérdésnél én is mindig elakadok. De még talán maga a Magasztos sem tudja, mire való a Tanítás. Híveim! Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a Tanítás és minden más emberi találmány – vigasztalásra való. Minden csupán vigasztalás, semmi más. Vigasztalásként azonban mégis csodás. A Tanítás éppúgy, mint a többi elgondolás, mit elénk tárnak a tudós mesterek, az ábrázoló művészek, a poéták. Tudjátok meg szerzetesek, hogy azért van ez az óriás igyekezet, komoly iparkodás, mert az ember azt reméli tőle, hogy általa könnyebb lesz az élet és könnyebb lesz a halál. És azért, mert nincs más. Ez a legtöbb, amivel az ember segíthet magán. Alkot és prédikál – mondta szerzeteseinek Lin-csi apát, kolostorának csarnokában egy reggel, a Huo-to folyó partján.
– Mester! Írva van, hogy „egyetlen hajszál fölszippanthatja az óceánt, s egyetlen szem mustármag elnyelheti a Szuméru-hegyet”. Így van-e?
– Így van – felelte a Mester.
– Továbbá írva van – folytatta a tanítvány –, hogy „ha az összes tanításokon és magyarázatokon átrágjuk magunkat, annyit érünk el vele, mintha egyetlen hajszállal roppant teret akarnánk kitölteni”. Így van-e?
– Így van – vágta rá ismét a Mester.
A tanítvány folytatta.
– Valamint írva van, hogy „ha a világ minden titkát kitanulnánk, az annyit tenne, mint egyetlen csöppet pottyantani az óceán vizébe”. Így van-e?
– Így van – felelte harmadszor is Lin-csi.
– Akkor hát mondd meg nekem Mester – fogott a kérdésbe a szerzetes –, hogy mire való a Tanítás?
– Ajaj! Ajaj! – sóhajtozott Lin-csi. – Ennél a kérdésnél én is mindig elakadok. De még talán maga a Magasztos sem tudja, mire való a Tanítás. Híveim! Mindazonáltal úgy gondolom, hogy a Tanítás és minden más emberi találmány – vigasztalásra való. Minden csupán vigasztalás, semmi más. Vigasztalásként azonban mégis csodás. A Tanítás éppúgy, mint a többi elgondolás, mit elénk tárnak a tudós mesterek, az ábrázoló művészek, a poéták. Tudjátok meg szerzetesek, hogy azért van ez az óriás igyekezet, komoly iparkodás, mert az ember azt reméli tőle, hogy általa könnyebb lesz az élet és könnyebb lesz a halál. És azért, mert nincs más. Ez a legtöbb, amivel az ember segíthet magán. Alkot és prédikál – mondta szerzeteseinek Lin-csi apát, kolostorának csarnokában egy reggel, a Huo-to folyó partján.
(SU-LA-CE: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése