Canto hondo

   Köszönet a jó föld illatának, a zabolátlan víz hangjának, a természet szellemeinek, akik mindig kifutnak az úthoz, kíváncsian, hogy ki jár arra. Minden nőnek és asszonynak, aki előttem járt és kicsit tisztábbá, kicsit könnyebbé tette az ösvényt. És végtelen nagy, gyengéd szeretettel La Lobának.    

(Clarissa.Pincola.Estes)

  Mesehallgatás közben valahogy mindig beesteledik. Mindegy hol lakunk, mindegy, hány óra van, mindegy, milyen évszak van, a mesemondás mindig csillagos eget varázsol fölénk, amelyre az eresz mögül felkúszik a hold és a mesehallgatók feje fölött lebeg. A mese végeztével a szobában olykor hajnal hasad, máskor csillagszilánk ragyog a padlón, vagy a viharos ég egy rongyos foszlánya hever lábunknál. Bármi is marad a mese után, olyan adományként kell kezelnünk, mely lelkünk átalakításában felhasználható.

  A hagyomány szerint a történetek finom tetoválásokhoz hasonlatosak, amelyeket az eseményeket átélő személy bőrére rajzolnak. A mesemondó-hagyomány szerint mesemondáskor egymást választjuk ki, néha keressük egymást, de leggyakrabban egymásba botlunk, s azonnal ráismerünk a másikra, mintha ősidők óta tudnánk, ki ő. A folyamat titokzatos, mert nem valamiféle szabályokra épül, hanem inkább kapcsolatokra. Többnyire akkor kell elmondani egy történetet, amikor hív bennünket, és nem akkor, amikor mi látjuk jónak.

  Sokan kizárólag szórakoztatásra használják a történeteket, ezek azonban, a szó legősibb értelmében, a gyógyítás művészetéhez tartoznak. Vannak, akik erre hivatottak, és a legjobbak azok, akik önmagukba engedik a történeteket, a legmélyükön megtalálják a kapcsolódási pontokat.

Amikor mesékkel foglalkozunk, akkor archetipiális energiát kezelünk, ami igencsak hasonlít az elektromossághoz. Életre kelt és világosságot teremt. Az archetípus megváltoztat bennünket; ha nem következik be változás, akkor nem jött létre valódi kapcsolat az archetípussal. A történetek nem csak hevernek élettelenül lényünk felszíne alatt, mint az ékszer holmi filléres áruház portékái közt, hanem át tudnak rajtunk ragyogni. Olyan mértékű hatást fejt ki a történet, a gyógyszer, amilyen mértékben hajlandó az ember önmagát feláldozni és a történetbe helyezni.

  A mesemondás cantadora hagyományában mindig van egy üres szék La Invitada, a "vendég" számára, aki minden mesemondás alkalmával jelen van. A mesemondás során a hallgatóság egy vagy több tagjának lelke odaül, mert szükségét érzi ennek. Arra szoktam bátorítani az embereket, maguk is bányásszanak a történetekben, mert jóllehet ujjaink felhorzsolódnak, olykor a hideg földön kell aludnunk, sötétben tapogatóznunk, kalandokat átélnünk, de az eredmény semmihez sem hasonlítható. Egy kis vércseppnek minden történeten ott kell csillognia, ha gyógyítani akarunk vele.

   Van egy középkori mondás, miszerint ha az ember lefelé hanyatlik, s ha valami nagy hatalom jár a nyomában -, akkor maga az ember is hatalmassá válik. Tulajdon pszichénk hatalmas ősi ereje is árnyékunkra akarja tenni mancsát, hogy magáénak mondhasson bennünket. A legtöbb nő nem fél ettől, sőt valójában sóvárog ez után az egyesülés után. Ha ebben a pillanatban meglátná ennek az ősi Asszonynak a búvóhelyét, hanyatt-homlok rohanna, hogy ölébe bújhasson.

Talán egyik álmunkban láttuk meg a friss havon hagyott lábnyomait. Vagy itt-ott lehajló ágat, vagy egy nedves felét felénk mutató, kifordult kavicsot pillantottunk meg pszichénkben... s azonnal tudtuk, hogy valami áldott dolog járt felénk.

Opal Whitely gyermekként írta ezeket a sorokat a hatalmas ősi természettel való megbékélésről:

Ma az esti szürkületben
bevezettem a vak lányt
kis darabon az erdőbe,
ahol sötétség volt és árnyak.
Egy árny felé vezettem,
ami felénk tartott.
Az árny megérintette a lány orcáját
bársonyos ujjaival.
És most már ő is
szereti az árnyakat.
És megszűnt régi félelme.

   Azt, amit a nők az évszázadok során elvesztettek, újra megtalálhatjuk árnyékaikban. És gyújtsunk gyertyát Guadelupe tiszteletére, hogy ezek az elveszett és elrabolt kincsek éjszakai álmainkban és nappali álmodozásainkban, a régi-régi mesékben, a költészetben és minden ihletett pillanatban továbbra is árnyékot vetnek.

   Mindannyian ugyanarról álmodunk, az egész világon. Mindig ott van nálunk a térkép. Mindig ott vagyunk egymás mellett. Álmainkon át egyesülünk. Az ősi álom-birodalom a mesebeli elveszett kontinenshez hasonlóan alvó testünkből emelkedik a felszín fölé, s gőzölögve, kavarogva formázza meg a védelmet nyújtó szülőföldet. Ez tudásunk kontinense. Ez legmélyebb valónk birodalma.

Amikor álmodunk, az Ősi Természeti Asszony archetípusáról, és a vele való egyesülésről álmodunk. Ebből az álomból születünk meg és születünk újjá mindennap, s a belőle nyert energiával alkotunk egész nap. Ugyanabból az ősi álomból születünk meg, születünk újjá minden éjjel, s egy durva szőrszálat szorongatva térünk vissza a nappal fényéhez, talpunkon nedves fekete föld maradványai, hajunkból az óceán, vagy az erdő, vagy tűz illata árad.

   Erről a vidékről megtérve bújunk nappali ruhánkba, mindennapi életünkbe, ülünk le komputerünk elé, állunk a tűzhely mellé, az ablak elé, tanárunk, ügyfelünk elé. Beleheljük a vadon illatát mindennapi munkánkba, tevékenységünkbe, üzletkötéseinkbe, elhatározásainkba, művészetünkbe, kezünk és szívünk munkájába, terveinkbe, otthoni életünkbe, tanulásunkba, külső kapcsolatainkba, szabadságunkba, jogainkba és kötelességeinkbe. Ezt az ősi, zabolátlan női természetet nem egyszerűen a világon mindennél jobban kell őriznünk: ez maga őrzi meg a világokat. Anyaföldet művelünk: ki-ki a maga éjszakai álma és nappali munkája alapján kihasított parcellán dolgozik. Egyre nagyobb és nagyobb körökben szép lassan terítjük szét a termőtalajt. Egy szép nap egybefüggő, a halottaiból feltámadó föld lesz az egész. Minda de la Madre. Életünkből, sírásunkból, nevetésünkből, csontjainkból áll össze ez a világ. Ezt a világot érdemes megteremteni, érdemes benne élni, ebből a világból sugárzik az ősi, természetes józanság. Egy nő nem szabadulhat ettől. Ha valaminek változnia kell, hát mi vagyunk azok. Magunkban hordozzuk La Que Sabét, a Tudót. Ha belső változásnak kell történnie, azt minden nőnek magának kell végrehajtania. Az Ősi asszony suttogja a szavakat, előre fut, megáll, figyeli, hogy beérjük-e. Sok mindent akar nekünk mutatni.

  Ha tehát az elszakadás, a kockázatvállalás szélén táncolsz - a tiltott utakat akarod járni, akkor ásd ki a legmélyebben nyugvó csontokat. A szeretet és az ösztönök segítségével tudhatjuk, mikor kell mordulnunk, mikor lecsapnunk, mikor nagyot ütnünk, mikor ölnünk, mikor visszavonulnunk, s mikor hajnalig vonítanunk. Ha egy nő közelebb akar élni saját természetéhez, többet kell fejét ráznia, többször kell túlcsordulnia, többször szimatolnia, alkotó életét kiterjesztenie, bepiszkolódnia, magányba vonulnia, női társaságot keresnie, természetközelibb életet élnie, több tüzet kell gyújtania, több szót és gondolatot kifőznie. Jobban oda kell figyelnie a gyökerekre, a magokra, a férfiakkal való kedveskedésre, a költészetre. Több rémületet keltő varrókört és tekepartit kell szerveznie. Sokkal több canto hondot, mélyről jövő éneket kell énekelnie.

   Meg kell ráznia bundáját, peckesen végig kell lépdelnie ösvényén. Sose feledjük, a legjobbak nem rejtőzhetnek el. Mit sem ér a meditáció, a tanulás, az álomanalízis, a békességben nyugvók minden tudása, ha mindez titokban marad, vagy csak kiválasztott kevesek tudhatnak róla. Gyere hát ki, bújj elő, bárhol rejtőzöl is. Hagyj mély lábnyomokat, mert megteheted. Légy a hintaszékben ülő öregasszony, aki addig ringat egy gondolatot, míg az ismét ifjúvá válik. Légy az a bátor és türelmes asszony, aki megtanul átlátni az illúziókon. Gyűjtsd össze a csontokat, mint La Loba, és énekelj rájuk új életet. Minden erőddel bocsáss meg, ne sokat felejts, de rengeteget teremts.

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)