El Viaje Definitivo

Hirtelen megéreztem, hogy megint a földön állok. Végignéztem magamon. Nem ölt meg a szövetséges! Még mindig egyben voltam. Saját magam voltam! Akkor tudtam, hogy sikerült. Végre megvan a szövetségesem! Ugráltam örömömben. Micsoda érzés! Micsoda jó érzés volt! Aztán körülnéztem, hol vagyok. Ismeretlen volt a környezet. Arra gondoltam, a szövetséges a levegőn át elragadott, s valahol nagyon messzire dobott le attól a helytől, ahol pörögni kezdtünk. Megkerestem a világtájakat. Úgy gondoltam, kelet felé lakom, ezért arra indultam. Még korán volt. Nem tartott túl sokáig a birkózásunk. Hamarosan járt útra találtam, s egyszer csak egy csomó ember jött szembe. Indiánok voltak. Mazatékoknak gondoltam őket. Körbevettek, s megkérdezték, merre tartok.

– Hazafelé megyek, Ixtlánba! – válaszoltam.
– Eltévedtél? – kérdezte valaki.
– El – feleltem.
– Miért?
– Mert nem arra van Ixtlán! Ixtlán az ellenkező irányban van!
– Mi is oda megyünk! – szólt valaki más.
– Nem tartasz velünk? – mondták mindannyian. – Van nálunk ennivaló!
Don Genaro szünetet tartott a mesélésben, s úgy nézett, mintha arra várna, kérdezzek.
– Na, és mit történt? – kérdeztem. – Velük mentél?
– Nem mentem – mondta. – Mert nem voltak igaziak. Ezt attól a perctől tudtam, amikor odajöttek. Volt valami árulkodó a hangjukban, a barátságosságukban, különösen, mikor arra kértek, hogy velük tartsak. Gyorsan kereket oldottam. Kiáltoztak utánam, könyörögtek, hogy menjek vissza. Hívásuk egyre kísértetiesebbé vált, de én csak rohantam tovább.
– Kik voltak ezek? – kérdeztem.
– Emberek – felelte metszőn. – Csakhogy nem igaziak.
– Mint a kísértetek – magyarázta don Juan. – Jelenések.
– Miután messzebb jutottam, magabiztosabb lettem – folytatta don Genaro. – Tudtam, hogy Ixtlán arra van, amerre megyek. Később két férfit láttam szembe jönni az úton. Ők is mazaték indiánnak tűntek. Rőzsével megrakott szamarat vezettek. Ahogy elmentek mellettem, odamotyogták: "jó napot". Én is köszöntem nekik, s mentem tovább. Úgy tűnt, nem figyelnek rám, csak mentek tovább. Lelassítottam, feltűnés nélkül hátra fordultam, és figyeltem őket. Folytatták útjukat, s nem érdekelte őket, mit csinálok. Igazinak tűntek. Utánuk futottam, s kiabáltam nekik, hogy várjanak meg.
Megfogták a szamarukat, s a két oldalára álltak, mintha a terhét védenék.
– Eltévedtem a hegyekben – szóltam hozzájuk. – Merre van Ixtlán?
Arra mutattak, amerre ők mentek.
– Nagyon messze van – mondta egyikük. – Azoknak a hegyeknek a túloldalán. Négy-öt napba fog telni, míg odajutsz.
Megfordultak, s tovább mentek. Úgy éreztem, igazi indiánok, s kérleltem őket, hadd csatlakozhassak hozzájuk.
Egy ideig együtt mentünk, aztán egyikük elővette az elemózsiáját és engem is megkínált. Volt valami szörnyen furcsa abban, ahogyan az ételt kínálta. Testem riadtságot érzett, így azonnal hátraugrottam, s ismét futásnak eredtem. Mindketten azt állították, hogy meghalok a hegyekben, ha nem tartok velük, s megpróbáltak rávenni, hogy visszamenjek. Az ő kérlelésük is igen csábító volt, de én futottam onnan, ahogy csak tudtam.
Tovább mentem. Akkor már tudtam, hogy jó úton vagyok Ixtlán felé, s azok a jelenések csak el akartak engem téríteni.

Még nyolccal találkoztam; ezek már bizonyára tudták, hogy az elhatározásom rendíthetetlen. Az út mentén álltak, s könyörgő szemmel néztek rám. A legtöbben még élelmet és egyéb, állítólag eladásra szánt dolgokat is kitettek, mintha ártatlan, út menti kereskedők lennének. Meg se álltam, rájuk se néztem.

Késő délutánra egy ismerősnek tűnő völgybe érkeztem. Valahonnan ismertem már. Azt hittem, már jártam ott, de ha így volt, akkor valójában Ixtlántól délre voltam. A táj kiemelkedő jellegzetességeit fürkésztem, hogy eligazodjak, s útvonalamat is kiigazítsam, amikor egyszer csak feltűnt egy kecskéit vigyázó indián pásztorfiú. Úgy kétévesforma lehetett, öltözete ugyanolyan, mint az enyém volt az ő korában. Egykori önmagamra emlékeztetett, amikor atyám két kecskéjére vigyáztam.
Figyeltem egy darabig. Magában beszélt, amint én is annak idején. Értek a kecskepásztorkodáshoz, meg tudtam hát állapítani, hogy nagyon ügyesen végzi a dolgát. Alaposan és elővigyázattal. Nem kényeztette a kecskéit, de nem is volt velük kegyetlen.
Elhatároztam, hogy beszélek vele. Amikor hangosan megszólaltam, felugrott, egy párkány felé rohant, a sziklák mögé bújt, és onnan kandikált elő. Úgy tűnt, bármikor kész futásnak eredni, s menteni az életét. Tetszett nekem ez a fiúcska. Félt ugyan, de mégis talált arra időt, hogy a kecskéit kiterelje a látókörömből.
Hosszú ideig beszéltem vele: elmondtam, hogy eltévedtem, és nem tudom, merrefelé van Ixtlán. Megkérdeztem, hogy hívják a legközelebbi helységet, s válasza az volt, amit vártam. Ennek igen megörültem. Rájöttem, nem tévedtem el, s azon morfondíroztam, micsoda ereje lehet ennek a szövetségesnek, hogy egy szemvillanás alatt ilyen távolságokra hurcol.
Megköszöntem a fiúnak a segítséget, s tovább indultam. Feltűnés nélkül előjött a rejtekhelyéről, s egy alig kivehető ösvény felé terelte állatait. Úgy tűnt, ez az ösvény lefelé vezet a völgybe. Utána szóltam, és ezúttal nem eredt futásnak. Elindultam felé, s mikor túl közel értem hozzá, a bozótba ugrott. Megdicsértem az elővigyázatosságáért, s még néhány kérdést feltettem neki.
– Hová vezet ez az út? – kérdeztem.
– Lefelé – felelte.
– Te hol laksz?
– Ott lenn.
– Sok ház van ott lenn?
– Nem, csak egy.
– És hol a többi?
A fiú a völgy túloldala felé mutatott a korához illő közömbös kézmozdulattal. Aztán a kecskéivel elindult lefelé.
– Várj egy kicsit! – szóltam a fiú után. – Fáradt és éhes vagyok. Vigyél el a családodhoz!
– Nincs nekem senkim – felelte a fiú, s ez kissé megütött. Nem tudom miért, de a hangja elbizonytalanított. A fiú észrevette habozásomat, megállt, s felém fordult.
– Senki sincs most nálunk – mondta. – Nagybátyám elment, a felesége meg a földeken van. Van jó sok élelmünk! Van bőven! Jöjjön velem!
Szinte elszomorodtam. A fiúcska is kísértet volt! Hanglejtése, mohósága elárulta. A jelenések tőrbe akartak csalni, de én nem riadtam meg. Egész testem még mindig zsibongott a szövetségessel való mérkőzéstől. Dühös szerettem volna lenni a jelenésekre, vagy a szövetségesre, de valahogy képtelen voltam úgy feldühödni, ahogy azelőtt. Feladtam hát a próbálkozást. Majd el akartam szomorodni, mert olyan aranyosnak találtam a fiúcskát, azonban ez sem sikerült. Így ezt is feladtam.
Váratlanul rájöttem, hogy van szövetségesem, s a kísértetek semmit sem tehetnek velem. Követtem a fiút az ösvényen. Más jelenések is előugrottak innen-onnan, s megpróbáltak szakadékba buktatni, de akaratom erősebb volt náluk. Észrevehették ezt, mert egy idő után abbahagyták a zaklatást. Végül már csak egyszerűen odaálltak az utam mellé; egyik-másik néha felém vetette magát, de akaratommal megállítottam őket. Végül teljesen felhagytak üldözésemmel.

Don Genaro hosszú csendbe merült. Don juan rám nézett.
– És akkor mi történt, don Genaro? – kérdeztem.
– Tovább mentem – mondta tárgyilagosan.
Úgy tűnt, befejezte történetét, s nincs több hozzáfűznivalója. Megkérdeztem, honnan tudott kísértet-voltukra következtetni abból, hogy étellel kínálták.
Nem felelt. Tovább érdeklődtem, s megkérdeztem, hogy szokás-e a mazatékok között letagadni az élelmet, vagy különösen sok figyelmet fordítani az evéssel kapcsolatos dolgokra.
Azt felelte, hogy a hangszínük, a mohóságuk, hogy kicsalják, s ahogyan az élelemről beszéltek, mind árulkodó jelek voltak – ezek észrevételében szövetségese segített. Ugyanis magától sohasem vette volna észre ezeket a sajátosságokat.
– Szövetségesek voltak ezek a kísértetek is, don Genaro?
– Nem. Emberek.
– Emberek? Az imént mondtad, hogy csak jelenések voltak!
– Azt mondtam, nem voltak valódiak. Miután a szövetségessel találkoztam, semmi sem volt többé valóságos.
Hosszú csend telepedett ránk.
– Mi volt a történet végeredménye, don Genaro? – kérdeztem.
– Végeredménye?
– Arra gondolok, hogy mikor és hogyan értél el végül Ixtlánba?
Egyszerre kezdtek hahotázni.
– Hát ezt érted te végeredmény alatt – jegyezte meg don Juan. – Mondjuk így: Genaro útjának semmiféle végeredménye nincs. Soha nem is lesz! Genaro még mindig útban van Ixtlán felé!
Don Genaro átható tekintettel pillantott rám, majd elfordította a fejét, és a messzeségbe bámult, dél felé.
– Sohasem érek el Ixtlánba – jelentette ki; hangja, bár szilárd volt, elhalkult, szinte csak mormogott. – De belül úgy érzem... néha úgy érzem, hogy már csak egy lépésnyire állok tőle, mégsem érek oda soha. Utazásomon még a táj rég jól ismert jellegzetességeit sem találom már. Már semmi sem az, mint azelőtt.
Don Juan és Don Genaro egymásra néztek. Volt valami igen szomorú a nézésükben.
– Ixtláni utam során csak kísértet-utazókkal találkozom – mondta halkan don Genaro.
Don Juanra néztem. Nem értettem, mit akart ezzel mondani don Genaro.
– Mindenki, akivel csak Genaro találkozik ixtláni utazása során, múlékony lény – magyarázta don Juan. – Itt vagy például te. Te is kísértet vagy érzéseid, mohóságod olyan, mint az embereké. Ezért mondja, hogy csak kísértetekkel találkozik ixtláni útja során.
Hirtelen ráébredtem, hogy don Genaro ixtláni útja csak metafora.
– Ixtláni utazásod akkor nem is valóságos – jelentettem ki.
– De az! – válaszolt Genaro. – Az utazók nem valóságosak!
Feje biccentésével Don Juan felé mutatott, s hangsúlyozottan kijelentette:
– Ez az egyetlen, amelyik valóságos. Csak akkor valóságos a világ, ha vele vagyok.
Don Juan elmosolyodott.

– Genaro azért mesélte el neked ezt a történetet – szólt don Juan –, mert tegnap megállítottad a világot, sőt, szerinte láttál is, de olyan süket vagy, hogy észre sem vetted. Én folyton mondom neki, milyen különös vagy, és előbb-utóbb látni fogsz. Mindenesetre, amikor legközelebb találkozol a szövetségeseddel, ha sor kerül erre, birkóznod kell majd vele, és meg kell szelídítened. Ha túléled a megrázkódtatást – márpedig ebben biztos vagyok, hiszen erős vagy, és harcosként élsz már egy ideje – ismeretlen földön találod majd magadat. Első dolgod, mint valamennyiünknek, természetesen az lesz, hogy hazaindulj Los Angelesbe. Csakhogy Los Angelesbe nem lehet visszamenni. Amid ott maradt, az örökre elveszett. Ekkorra már persze varázsló leszel, de ez nem segít; ilyenkor mindnyájunknál csak az számít, hogy minden, amit szeretünk, amit gyűlölünk, amit kívánunk – elveszett. Az ember érzései mégsem tűnnek el és nem is változnak meg, elindul hát hazafelé a varázsló, tudván, hogy soha nem jut az otthonába, tudván, hogy nincs olyan erő a földön, még a halála sem, amely visszaadná neki a helyet, a dolgokat, az embereket, akiket szeretett. Ezt mondta el neked Genaro.
Don Juan magyarázata valóságos katalizátorként hatott rám: don Genaro történetének teljes hatása akkor taglózott csak le, amikor saját életemhez kezdtem kapcsolni történetét.
– Mi lesz azokkal, akiket szeretek? – kérdeztem don Juantól. –Mitörténik majd velük?
– Mind hátramaradnak – felelte.
– Sehogyan sem szerezhetem őket vissza? Mi van, ha megmentem őket, s magammal viszem?
– Nem lehet. A szövetségesed kiragad, és egymagadban ismeretlen világokba pörget.
– De Los Angelesbe visszamehetek, nem? Buszra szállhatok, vagy repülőre, s odamehetek. Los Angeles még mindig létezni fog, nem?
– Hát persze – mondta nevetve don Juan. – Akárcsak Manteca, Temecula meg Tucson.
– Na és Tecate – tette hozzá don Genaro nagy komolyan.
– És Piedras Negras meg Tranquitas – mondta don Juan mosolyogva.
Don Genaro még több nevet sorolt fel, és don Juan sem maradt el tőle; egészen belemelegedtek abba, hogy a lehető legmulatságosabb és leghihetetlenebb város- meg faluneveket sorolják fel.
– Ha a szövetségessel pörögsz, megváltozik a világról alkotott fogalmad – közölte don Juan. – Minden ettől a fogalomtól van, ha ez átalakul, maga a világ is megváltozik.
Emlékeztetett egy költeményre, amit egyszer felolvastam neki, és arra kért, szavaljam el. Egy-két szót idézett az elejéből, s eszembe jutott, ahogyan egyszer Juan Ramon Jimenez verseit olvastam fel neki. Az El Viaje Definitivo (A végső utazás) című versre gondolt. Elszavaltam.

...És elindulok. De maradnak a madarak, dalolva,
s kertem is marad a zöld, fával,
a kutacskával.
Lesznek még délutánok, mikor kék s békés az ég,
és harangok kondulnak majd a toronyból,
ahogy ma délután is.
Elmúlnak majd, akik szeretnek,
s a város minden évben új életre nyílik.
De a szellemem mindig nosztalgiával vándorol majd
vissza, a virágoskert ama rejtett sarkába.

– Erről az érzésről beszélt Genaro – mondta don Juan. – Aki varázslónak készül, szenvedélyesnek kell lennie. A szenvedélyes embernek földi javai, s kedves dolgai vannak – ha más nem, az ösvény amelyet tapos. Éppen ezt fejezte ki Genaro ezzel a történettel. Genaro Ixtlánban hagyta a szenvedélyét: az otthonát, az övéit, mindent, ami számított neki. Most az érzéseiben vándorol arra, s néha már, mint mondta, kis híján Ixtlánba ér. Ez mindannyiunkra igaz. Genarónak ez Ixtlán, neked Los Angeles, nekem pedig...
Nem akartam, hogy don Juan magáról meséljen. Szünetet tartott, mintha olvasta volna gondolataimat.
Genaro sóhajtott, s a költemény első sorait így fogalmazta át:
– És elindultam. De maradtak a madarak, dalolva...
Egy pillanatig úgy éreztem, hogy mindhármunkat elönt a szenvedés és a leírhatatlan magány hulláma. Don Genaróra néztem, hiszen szenvedélyes ember lévén, sok minden köthette a szívét, s mindent, ami számított neki, hátrahagyott. Tisztán érzékeltem, hogy emlékezetének ereje mindjárt szökőárszerűen megindul, és don Genaro a sírás küszöbén van.

Gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Don Genaro szenvedélyétől, fenséges magányától sírhatnékom támadt.
Don Juanra néztem. Ő is rám meredt.
– Csak harcosként maradhatunk életben a tudás útján – jelentette ki. – A harcos művészete az, hogy kiegyensúlyozza az emberlét rettenetét az emberlét csodálatosságával.
Mindkettőjüket külön megszemléltem. Szemük világos és tiszta volt. Mindent elborító nosztalgiahullámot idéztek meg, s amikor úgy tűnt, szenvedélyes könnyekben törnek ki, megállították a szökőárat. Azt hiszem, egy pillanatra láttam. Óriási, megmerevedett hullámként láttam magam előtt az ember magányosságát, amit egy metafora láthatatlan fala tartott vissza.
Rettentő szomorúságom itt mámorba csapott át. Átöleltem őket.
Don Genaro mosolyogva fölállt. Don Juan is fölállt, a kezét finoman vállamra helyezte.
– Most itt hagyunk – mondta. – Tedd, amit jónak vélsz. A szövetséges ott vár rád, annak a síkságnak a szélén.
A sötét, távoli völgy felé mutatott.
– Ha úgy érzed, nincs itt az időd, ne menj még el a találkozóra – folytatta. – Semmit sem nyerünk, ha erőltetjük a dolgot. Légy kristálytiszta és halálosan biztos magadban, ha életben akarsz maradni.
Don Juan elindult, vissza sem nézett. Don Genaro néhányszor visszafordult, kacsintott és intett a fejével, hogy menjek. Néztem őket, ameddig el nem tűntek a messzeségben, majd visszamentem a kocsimhoz, és begyújtottam a motort. Tudtam, hogy még nem jött el az időm.

(Carlos Castaneda: Ixtláni utazás)