Avilai Szent Teréz, aki az egyik legmisztikusabb keresztény figurának számít, úgy írta le Istennel való egybeolvadását, hogy a fény a hét „belső várkastélyán” keresztül felemelkedett, ő pedig Isten színe elé vetődött. Olyan mély transzállapotba került néha, hogy apácatársnői nem érezték a pulzusát. Könyörögve kérte őket, ne említsék senkinek, mit láttak, mert „ez felettébb különleges dolog, és még szóbeszédre adna okot”. (Az inkvizítorral való személyes interjú lehetőségéről nem is beszélve.) A legnehezebb az volt - írta visszaemlékezéseiben -, hogy ne bolygassa meg az elméjét meditáció közben, mert bármely gondolat - még a legbuzgóbb imádság is - kioltja Isten tüzét. Amint a rakoncátlan elme „nekiáll különféle mondókákat gyártani vagy vitákat kigondolni, főleg ha azok okosnak tűnnek, rögtön azt képzeli magáról, hogy fontos feladata van”. De ha túllépsz ezeken a gondolatokon, magyarázza Szent Teréz, és Isten felé emelkedsz, „az ragyogó zavarodottság, mennyei őrület, melyből igaz bölcsesség meríthető”. Akaratlanul, de a perzsiai szúfi misztikus, Háfiz költeményét idézte (aki tudni szerette volna, hogy lehetséges az, hogy Isten végtelen szeretetével szembesülve nem kurjongatunk mámorosan mindnyájan), amikor így kiáltott fel önéletrajzi leírásában: ha ez az isteni élmény csupán őrültség, akkor „könyörgök, Uram, engedd, hogy mindnyájan őrültek legyünk”. A könyvének következő mondataiban egy szusszanásnyi pihenőt tart. A szöveget olvasva szinte érezhető, amint felébred lázas képzelődéséből, körülnéz a középkori Spanyolország politikai tájképén (a történelem egyik legerőszakosabb vallási zsarnokságának időszakában élt), és immár kijózanodva, kötelességtudóan elnézést kér az elragadtatásáért. Azt írja: „Bocsánatot kérek, ha netán túl merészen beszéltem volna”, majd újra és újra megismétli, hogy nem kell figyelmet fordítanunk a bolondos csacsogására, hiszen ő nem több, csak egy nő, egy pondró, egy hitvány féreg stb., stb. Szinte látja az ember, amint lesimítja fekete szoknyáját, és elszabadult tincseit vissza tuszkolja főkötője alá, miközben isteni titka rejtett örömtűzként lobog szívében.
A jóga-tradícióban ennek az isteni titoknak kundalini sakti a neve, amit a rajzokon a gerincoszlop tövében összetekeredett kígyóként ábrázolnak, amely egy mesteri érintés vagy valamiféle csoda hatására kiszabadul, és a hét csakrán vagy energiakeréken (amit hívhatunk persze a lélek hét „belső várkastélyának” is) keresztül felemelkedve a fejtetőn keresztül elhagyja a testet, és robbanásszerűen egyesül Istennel. A jógik szerint a csakrák nem léteznek a durva testben, tehát kár is ott értük kutatni: csak a finom testben találjuk meg őket - abban a testben, melyről a buddhista tanítók is említést tesznek, amikor arra ösztönzik tanítványaikat, hogy úgy húzzák elő új énjüket a fizikai testükből, mintha egy kardot vonnának ki a hüvelyéből.
Bob barátom, aki neurológus, és mellette jógázik is, elárulta, hogy őt mindig halálosan zavarta a csakrateória. Addig nem hitt a létezésében, amíg saját szemével nem látta egy felboncolt emberi testben. De aztán egy különösen transzcendens meditációs élménye után már másképp tekintett a kérdésre. Mint mondta: - Ahogy az írásban is létezik prózai és költői valóság, az emberi testben is fellelhető a prózai és a költői anatómia. Az egyik szemmel látható, a másik nem. Az egyik csontokból, fogakból, húsból áll; a másik energiából, emlékekből, hitből. De mindkettő egyformán valóságos. Örülök, amikor a tudomány és a hit egy pontban összetalálkozik. Nemrégiben olvastam egy cikket a The New York Timesban egy csapat neurológusról, akik egy önkéntes tibeti szerzetest „felszerszámoztak” egy nagy rakás elektródával, hogy az agyi folyamatait követni tudják. Látni szerették volna, tudományos szempontból mi is történik egy transzcendens elmével a megvilágosodás pillanataiban. Egy átlagos gondolkodó ember elméjében gondolatok felhője kavarog elektromos impulzusok formájában, mely sárga és vörös felvillanások formájában jelenik meg a szkenneren. Minél ingerültebb vagy szenvedélyesebb a kísérleti alany, annál mélyebb és forróbb vörös színben úszik a képernyő. Misztikusok a világ minden tájáról (és idejéből) arról mesélnek, hogy a meditáció folyamán az elme lecsillapodik, és az Istennel való végső egyesüléskor úgy érzik, kék fény sugárzik a koponyájuk közepéből. A jóga-tradíció ezt „kék gyöngynek” is nevezi, és minden istenkereső célja az, hogy erre rábukkanjon. A várakozásnak megfelelően, a tibeti szerzetes képes volt annyira lecsendesíteni az elméjét, hogy a monitoron sem vörös, sem sárga felvillanást nem lehetett észlelni. Ami azt illeti, ez az úriember végül az összes neurológiai energiáját egyetlen pontba gyűjtötte össze az agya kellős közepén, a képernyőn jól kivehető, apró, hideg, kék fénygolyóra emlékeztető formába. Épp ahogy azt a jógik leírták. Ez a kundalini sakti célja.
A misztikus Indiában, akárcsak sok más samanisztikus tradícióban, általánosan elterjedt vélemény, hogy veszélyes dolog a kundalini saktival játszadozni felügyelet nélkül; a tapasztalatlan jógi szó szerint elvesztheti a fejét. Szükséges egy tanár - egy guru - jelenléte, aki végig segíti az embert ezen az úton, és a gyakorláshoz szükség van egy nyugodt, biztonságos helyre, lehetőleg egy asramra. Azt mondják, a guru érintése (akár a szó szerinti, fizikai érintése, akár egy természetfeletti, például álombeli találkozás során szerzett kapcsolat) az, ami kiszabadítja ezt az összetekeredett kundalini energiát a gerincoszlop tövéből, és elindítja felfelé, a Mindenható felé vezető úton. A kiszabadulásnak ezt a pillanatát saktipatnak, isteni beavatásnak nevezik, és ez a lehető legnagyobb ajándék, amit egy mester a tanítványának nyújthat. Az érintés után a tanítvány még hosszú évekig vándorolhat a megvilágosodás felé vezető ösvényen, de az utazás legalább megkezdődött. Az energia felszabadult.
Én két évvel ezelőtt részesültem a saktipat beavatásban, még New Yorkban, amikor először találkoztam a Gurummal. A Catskillsben levő asramjában tartott egy hétvégi elvonulást. Az igazat megvallva, semmi különöset nem éreztem a beavatás után. Reménykedtem, hogy valami káprázatos találkozásban lesz részem Istennel, némi kék villámmal vagy profetikus látomással megfűszerezve, de amint gondolatban átvizsgáltam a testem, speciális hatások után kutatva, a világon semmi mást nem találtam, csak a szokásos éhségérzetet. Emlékszem, arra gondoltam, hogy biztosan nincs bennem elegendő hit, hogy ilyen igazán elvont dolgot, mint a kiszabadult kundalini sakti élményét, átérezzék. Végigfutott az agyamon, hogy valószínűleg túlságosan is a gondolataimban élek, inkább okos vagyok, mint intuitív, és az én áhítatosságomat majd inkább intellektuális és nem ezoterikus módon fogom fejleszteni. Majd imádkozom, könyveket tanulmányozok, érdekes elméleteken filózgatok, de minden bizonnyal nem fogom átélni azt a fajta mennyei gyönyört, amiről Szent Teréz tesz említést. Semmi gond. Ettől én még továbbra is nagyon szeretem az áhítatos gyakorlatokat. A kundalini sakti nem az én kenyerem, ennyi az egész. A következő nap azonban történt valami érdekes. Mindnyájan újból a Guru köré gyűltünk. Meditációs állapotba vitt minket, és én elaludtam (vagy valami hasonló állapotba kerültem), és egy álmot láttam. Az álomban az óceán partján álltam. A hullámok rémisztően hatalmasak voltak, és gyors ütemben zúdultak felém. Hirtelen feltűnt mellettem egy férfi. A Gurum mestere volt az - akit csak „Swamiji”-nak („szeretett szerzetesnek”) fogok nevezni a továbbiakban. Swamiji 1982-ben hunyt el. Csak az asrambeli fényképeiről ismerem. Még így, a fotókon is, számomra kissé ijesztőnek tűnik - túl hatalmas, túl erőteljes, túlságosan is heves. Nem is szeretek rá gondolni, és a tekintetét is kerülöm, ahogy a falakról rám mered. Túl nyomasztó az ürge. Nem az a fajta guru, akiért én odalennék. Nekem jobban bejön az én kedves, együtt érző, nőnemű mesterem, mint ez a már eltávozott (bár mai napig is féktelen) karakter. De most, az álmomban, Swamiji itt áll mellettem a parton, ereje teljében. Reszketek, mint a nyárfalevél. Rámutat a közelgő hullámokra, és szigorúan odalöki nekem: - Találjon ki valamit, ami megállítja ezt! - Rémülten előkapom a noteszom, és megpróbálok felvázolni valamiféle találmányt, ami megálljt parancsolna a hullámoknak. Tömör tengerparti védőgátakat rajzolok, meg csatornákat. De ezek mind csak ostoba kis próbálkozások - tudom jól, hogy semmi esélyem sincs. (Nem vagyok mérnök!) Érzem, amint Swamiji türelmetlenül, elítélően mered rám. Végül feladom. Egyik találmányom sem elég ügyes vagy erős ahhoz, hogy megállítsa azokat a hullámokat. Ekkor veszem észre, hogy Swamiji kacag. Ránézek erre az apró termetű, narancsszínű köntöst viselő indiai fazonra, aki kétrét görnyedve majd megszakad a röhögéstől - annyira nevet, hogy a szeméből folynak a könnyek. - Árulja már el, kedves gyermekem - mondja, és a kolosszális hullámokra, a végtelen, hatalmas, ringatózó óceánra mutat -, legyen olyan jó, és árulja el nekem, mégis hogy képzelte, hogy ön képes lesz megállítani ezt?
A jógik szerint a tipikus emberi élmények során a legtöbben három különböző szint között mozgunk - az ébrenlét, az álom és az álom nélküli mély alvás szintjén. Létezik azonban egy negyedik szint is. Ez a szint az összes többi szint tanúja is egyben, az a szerves egységet alkotó tudatosság, amely összeköti a három másik szintet. Ez pedig csak az emberi tudatállapot negyedik szintjén, a turija állapotban valósítható meg.
(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése