Egy és ugyanaz

Csapdába estél, és a megadáson kívül nincs más lehetőséged. Ezt át kell élni. Azt jelenti, nem akarsz többé elmenekülni sehova, mert rájössz, hogy a valamitől való menekülés és a valami felé való menekülés egy és ugyanaz.

(Csögyam Trungpa)
 

Mert mindaddig, amíg meg nem értjük, hogy minden mozdulatunk ellenállás, tovább folytatjuk űzött menekülésünket, rögeszmés keresésünket, ami így a lényegéből adódóan, gátat vet a felfedezésnek. Menekülünk, anélkül hogy tudnánk erről. Míg nem látjuk be, hogy minden tettünk ellenállás, abban a tévhitben leledzünk, hogy létezik olyan lépés, amelyik elvezet az egység tudatához. Míg fel nem fedezzük, hogy minden mozdulatunk távolodás, folytatjuk a távolodást. Azt képzeljük, van választási lehetőségünk, kiütünk, cselekednünk kell, megoldást kell találnunk a helyzetre. Ezért aztán tovább rohanunk - éspedig mind távolabb és távolabb -, miközben minden lépésünk határt emel közénk és az egység tudata közé. Azért nem érjük el a tökéletes tudatállapotot, mert annyira törekszünk rá. Abban a pillanatban azonban, amikor felismerjük, hogy minden mozdulatunk az ellenállásunk megnyilvánulása, távolba nézés és eltávolodás, már nem marad többé más választásunk, mint megadni magunkat. Ugyanakkor nem tehetjük szándékosan, amiként az ellenkezőjével sem próbálkozhatunk! Láttuk már, hogy ez nem így működik, mivel minden próbálkozás csak az eltávolodás újabb alakja. A helyzet végül magától oldódik meg, pontosan akkor, amikor megértjük, hogy semmit sem tehetünk, és nem is kell tennünk, hiszen az egység örökké jelen volt. Az ellenállás felismerése el is oszlatja azt, s bennünket elborít az egység tudata. Az elsődleges ellenállás feloldódásával az elszigetelt személyiségünk elenyészik. Ugyanis nem arról van szó, hogy a személyiség végignézi az önnön eltávolodását. Kezdetben talán valóban ez a helyzet. Az elszigetelt személyiség végigköveti a saját ellenállása ténykedését. Önmagunkat érzékelve, azonban mindig valamiféle belső feszültséget, alig észrevehető görcsösséget, finom elmozdulást tapasztalunk. A személyiség és a távolodás érzékelése egy és ugyanaz. Amint ez kiderül, megszűnik a kétféle érzékelés, a megismerőé és a megismerés tárgyáé, amit felvált az ellenállás érzékelésének mindent betöltő élménye. Nem mi érezzük ezt az ellenállást, mi magunk vagyunk az. A személyiség érzékelése az ellenállás észlelésébe sűrűsödik, majd pedig mindkettő elenyészik. Az elsődleges ellenállás feloldódása tehát megszünteti a világtól való elszigetelődésünket. Mélyen és teljesen megszületik bennünk az ellenállás tökéletes feladásának vágya, többé nem köt le az ezerarcú jelen, s ezzel a bent és a kint közé emelt elsődleges határ végérvényesen eltűnik. Ha nem állunk ellen a jelen benyomásainak,nincs miért elkülönülnünk tőlük. A világ és a személyiség egyetlen közös tapasztalat részévé lesz, s nem válik külön egymástól. Felhagyunk a hullámlovaglással, hiszen csak egyetlen, mindent betöltő hullám létezik. Amikor azután nem menekülünk többé a tapasztalástól, az sem suhan el mellettünk haszontalanul. Ha többé nem állunk ellen a jelennek, megértjük, hogy nem létezik semmi más e jelen valóságán kívül - nincs kezdet és vég, nincs előtte és mögötte. Midőn a múlt emlékeit és a jövő sejtéseit a jelen tényeiként látjuk, a jelen feldarabolása is megszűnik. A pillanat korlátai belezuhannak ebbe a pillanatba, hogy semmi más ne létezzen e pillanaton kívül, és mi se meneküljünk tovább. Egy régi zen mester szavai így szólnak:

A régi énem meghalt
Az elmúlt természetben;
Holtan már nincs hová mennem,
Egyáltalán sehová sem.

Itt vázolt gondolatmenettel talán sikerült megértetnem, miért olyan kimerítő az egység tudatának keresése. Azért volt elhibázott az összes igyekezetünk, mert minden kezdettől fogva és örök időktől úgy jó, ahogy van. Még az is, ami a Brahmával szembeni elsődleges ellenállásnak tűnt, nem volt más, mint maga Brahma. Soha nem volt és soha nem is lesz másféle időpillanat, mint az itt és a most. Ami az ettől való eltávolodásnak tetszett, nem volt más, mint ennek az itt és mostnak az önmozgása. Honsomjosu. Az eredeti megvilágosodás csodálatos gyakorlat. Az örök jelen önnön mozgásával egylényegű. Az óceán hullámai a partnak csapódnak, megnedvesítik a fövenyen heverő kavicsokat és kagylóhéjakat.

(Ken Wilber: Határok nélkül)

A tapasztalás természeténél fogva változik és hullámzik, mint az óceán. Ennek így kell lennie. Akkor van jól, ha a személyiség elmozdul az "én", a kereső, az egy bizonyos élményt kergető állapotából, és megérkezik ide. A középpont ugyanis itt van. Az csupán a kereső gondolata, hogy a középpont az emelkedett spirituális tapasztalásokban keresendő. Az ő feloldódásával azonban minden középponttá válik az itt és mostban. Itt nincs mozgás, változás. Lehet nagyon átlagos, lehet nagyon szomorú, nagyon különlegesen érzelmes és felforgató élményed, a középpont akkor is itt van. Csak ha itt vagy, kezded megérteni, hogy a világon minden ennek a középpontnak a kifejeződése. Minden. Nincs olyan, hogy valami jobban kifejezi az Igazságot, mint bármi más. Egyetlen tapasztalat sem lehet igazabb a többinél, mivel a középpontban nincs kereső. Itt és Most nincs semmi. Minden Egy. Látni fogod, hogy az üresség közepén nincs kicsinyke "én". E nélkül pedig nincs senki, aki megítélhetné, hogy egy adott tapasztalat mennyire jó vagy hasznos, vagy épp mennyire spirituális. Kezded kapisgálni? Erről van szó! Amikor a mesterem a földet püfölte a botjával, azt próbálta érzékeltetni, hogy minden ebből a középpontból származik, ahol nincs semmi. Minden ennek a középpontnak a kifejeződése. Ha itt nem találod, máshol sem fogod. Ez az igazi megnyugvás - a megszabadulás a terhes hittől, hogy változtatnunk kell valamin, ha el szeretnénk jutni az Ígéret Földjére, vagy a megvilágosodáshoz. A megvilágosodást épp akkor éljük át, ha rájövünk, hogy a világon semmit sem kell megváltoztatnunk. Sőt - amint az mindebből kiderül - a megvilágosodás voltaképpen nem is tapasztalat. És főleg nem spirituálisan emelkedett tapasztalat.

(Adyashanti: Az üresség tánca)