Büntetett előéletű regény a Lady Chatterley szeretője. Évtizedeken keresztül botránykő volt, 1928-ban, megjelenésekor pornográfia vádjával elkobozták az angol hatóságok. Szövegét megcsonkították, nyomdafestéket nem tűrő szavait, mondatait, fejezeteit gondos munkával törölték. Több mint harminc évet töltött le büntetéséből, míg az 1960-as perújrafelvétel rehabilitálta, s végre Angliában is megjelenhetett a teljes szöveg, amely addig csak külföldön nyomtatott kalózkiadásokban volt olvasható.
Az elgépiesedett civilizáció, a kiégett racionalizmus tagadásának regénye ez, szenvedélyes, poétikus, fésületlen alkotás. A modern társadalom bajainak orvosságát a természetes ösztönök, az érzelmek, érzékek megélésében, az emberi gyöngédségben látja. Tabukat sért meg, a modern regényirodalomban elsőként ábrázolja kendőzetlenül, szókimondóan a testi szerelmet.
A testi szerelem magasztalása Lawrence műveiben mindig túlmutat a szerelmen. Ebben a regényben is jóval tágabb a jelentése. Jelenti "a világegyetemmel való összetartozást, a test, a nemiség, az érzelmek, a szenvedélyek összetartozását a földdel és a nappal és a csillagokkal". Jelenti a "vallásos és költői", azaz ösztönös megismerés elsőbbségét a "szellemivel, racionálissal, tudományossal" szemben. Jelenti a pozitív sarkát a nagy lawrence-i ellentétpárnak, élet és civilizáció antagonizmusának.
A regényt olvasva olykor az az érzésünk, Lawrence időnként túlságosan is tudatában volt szimbolikus ábrázolásainak, s ezeket még kommentárokkal is megtoldotta, hogy az olvasónak semmi kétsége ne legyen a jelképek jelentése felől. A modern ipar például, s amit ez a Lawrence-értékrendben jelképez, gonosz, pusztító szörnyként jelenik meg a vadőr tudatában. Mellors "egész tudatosan félt a társadalomtól, amelyről ösztönösen tudta, hogy rosszindulatú és részben őrült fenevad". S ha valamivel kevésbé tudatosan is, ugyanez a félelem ver gyökeret Lady Chatterleyben, ez elől menekül időnként az erdőbe.
A fennálló viszonyoktól való félelem és azok gyűlölete, a mély kiábrándultság és keserűség, a negatív szerelmi tapasztalatok Mellorsra és Connie-ra egyaránt, noha nem egyenlő mértékben jellemzőek. A szélsőségesebb eset a férfié. A vadőrt és a ladyt nem elsősorban életszemléletük hasonlósága sodorja egymás mellé, de az a körülmény, hogy Mellors keserűbb - és keserűségében tudatosabb - kettejük közül, a mester és tanítvány kapcsolatát teremti köztük, amelynek során a nő olykor vitába száll a férfival, de valójában egyre inkább elfogadja végletes álláspontját.
A regény, kitűzött céljának megfelelően, azt hivatott bemutatni, hogy ez a hatalmi küzdelem férfi és nő kapcsolatában mégsem törvényszerű: meg lehet valósítani az egyensúlyt. S ehhez pontosan két olyan emberre van szükség, mint Mellors és Connie. S ismét csak a régóta alakuló koncepciónak megfelelően: nem pusztán két szerelmes megtalált boldogságáról van szó, hanem arról, hogy az egoizmustól megszabadított, gyöngéd és "demokratikus" kapcsolat - a regényben elhangzik az "érintés demokráciája" kifejezés - egyetlen lehetséges kiindulópontja és záloga egy eljövendő különb világnak, amelyben megszűnik az önzés, a haszonlesés, a pénz uralma, s az emberek a törzsi társadalomra emlékeztető, meghitt kis közösségekben valóban emberhez méltó életet élhetnek. Ehhez persze csakis az egész ipari civilizáció megsemmisítése - sőt olykor azt halljuk: a jelenlegi emberi faj elpusztítása - révén lehet eljutni. Így ölelkezik Mellors - és Lawrence - koncepciójában a legvégletesebb pesszimizmus a legnaívabb optimizmussal.
A vadőr egy helyen arról beszél: maga sem hisz abban, hogy a gépeket el lehet tüntetni a föld színéről. Ha pedig ez így van: "jobb, ha csöndben maradok, s megpróbálom élni a magam életét, már ha van egyáltalán saját életem, mert már ebben is kételkedem". A szerelem is ebben ebben a kettős megvilágításban áll előttünk: egyfelől mint a majdani boldogabb társadalom kiindulópontja, másfelől mint végpont - a menekülés egyetlen lehetősége egy mindenestül félresiklott, rosszindulatú és önnön romlása felé siető világban.
Mindazonáltal Mellors és Connie történetében van valami, ami mélyen költői és mélységesen igaz. Igaz az, hogy a társadalom, amelyben élünk, ellenségesen áll szemben az ember legtermészetesebb törekvéseivel, a tartalmas emberi kontaktusnak minden formájával. Szép és költői, hogy ők ketten mégis létrehozzák ezt a kontaktust a szerelemben. Megnyugtató, hogy ez egymás egyéniségének kölcsönös tiszteletben tartásával sikerül nekik.
(Kéry András)
Az erdő északi peremére érve meglátta a vadőr sötétbarna
kőházát, az oromfalakat, a takaros kéményt. Lakatlannak tetszett a magányban, a
csöndben. A kéményből azonban füst kígyózott, s a ház előtt elkerített kis kert
felásva, szépen gondozva. Az ajtó zárva volt. Most, hogy ideért, félni kezdett
egy kissé a férfitól, különös, távolba tekintő pillantásától. Nem szeretett
parancsot osztogatni, legszívesebben visszafordult volna. Halkan bekopogott, semmi.
Újra kopogott, most sem erősen. Megint csak semmi. Belesett az ablakon a sötét
kisszobába, melynek szinte fenyegető magánszférája szemlátomást nem kért a
betolakodóból. Connie csak állt és fülelt, s mintha neszt hallott volna a ház
mögül. Hogy nem hallották meg jöttét, fölbátorodott: csak nem fog szégyenszemre
visszakozni. Megkerülte a házat. A ház mögött meredeken emelkedett a térszín, a
hátsó udvar a domb-oldalba volt ásva, alacsony kőfal védte. Connie a ház
sarkához érve megtorpant. A kis udvarban, talán kétlépésnyire, a férfi
mosakodott: sejtelme sem volt róla, hogy látják. Derékig meztelen volt,
pamutbársony térdnadrágja leeresztve sima csípőjén; fehér, sovány háta nagytál
szappanos víz fölé görbült. Vízbe mártotta, majd fura, gyors kis mozdulatokkal
rázogatta a fejét, s fölemelve sima, fehér karját, kinyomkodta füléből a
szappanos vizet, hirtelen, kurta mozdulatokkal, akár a vízzel játszadozó menyét,
egyedül, magányosan.
Connie meghátrált, szinte szaladt vissza az erdőbe,
megrendült, noha nem akarta. Egy mosakodó férfi, nagy dolog! Hát istenem! Az
élmény különös módon mégis látomásszerűen hatott rá, mondhatni, a velejéig
hatolt. Látta a tiszta, finom, fehér csípőre csusszanó idétlen térdnadrágot, az
enyhén kiütköző bordákat, s a magány érzete, egy lény tiszta magánya
megbolygatta a nyugalmát. Tökéletes, fehér, magányos meztelenség, egy
magányosan élő, bensőleg is magányos lény meztelensége. És mindenekfelett egy
tiszta lény szépsége. Nem anyagi, nem testi szépség; az a gyöngyházragyogás, egy
magányos élet meleg, fehér lángja, mely érinthető kontúrokban: testben mutatja
fel magát! Connie-t a bensőjéig megrendítette a látomás; megismervén, a
testében melengette.
Connie igen sokat tépelődött rajta; annyira nem vadőrszerű ez az ember,
annyira nem munkásemberforma, bár az is igaz, hogy sokban hasonlít az
itteniekre. Ugyanakkor merőben el is tér tőlük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése