Ahol a Bölcsek Köve rejlik

Hiszen nagyon messze kell annak menni,
Idegen földön és tengereken át,
Aki az ősi hegyet keresi,
Ahol a Bölcsek Köve rejlik.

                                                                        (angol alkimista költemény)

   Az új élet először mindig mint idea jelentkezik. Ilyenkor az új ember a világban még láthatatlanul él, mint szédítő lehetőség, a józanok számára tökéletesen hihetetlen bámulat és fantasztikus izgalom, kiválóság és vívmány, mint veszély és különbözés. Ez a lappangási idő, amely alatt a kép csupán eszmény és ezért csaknem tilalom. Senki sincs, akit az ideál észrevétlenül ne feszélyezne és éppen ezért ne inficiálna. Bűvös varázskép, amit az ember önmagáról gondol, persze észrevehető szerénytelen túlzással. Úgy látszik, az egész emberiség törvénytelenül a vadonatúj élet előlegéből él és ebből a még tilos létből torkoskodik. A hétköznapi értelem a dolgot hiába tartja eszeveszettnek.

   A közértelem az életet rendkívül megkönnyíti. A létezés fontos területeit feltérképezi. Persze, hogy szűk egy kicsit, de éppen jó annak, aki nem akar messze menni, csak úgy a ház körül, legfeljebb jó sétányira. Van aztán a tudomány, amely a térképezést az ismert területeken túl is folytatja, nem túlságosan megbízhatóan és rendkívül fontoskodva, de mégis. Ahol a tudomány megáll, a művészet megy tovább. Ez sokkal élvezetesebb és egzaktabb térkép, itt az embert ritkán éri csalódás, annál több kellemes meglepetés.

De mi történik akkor, ha az ember a létezés olyan helyére ér, ahol előtte még senki sem járt? Igen, mi történik, ha az ember olyan szavakat hall, amelyeket még senki se hallott és senki se mondott ki és kimondhatatlanok, ha olyan képeket lát, amilyeneket még nem látott senki és lefesthetetlenek és olyan látomásai és tapasztalatai és olyan álmai és megrázkódtatásai vannak, amelyeket senki sem ismer s amelyekről hiába ír és beszél, és fest, senki se tudja, merre vannak és vannak-e egyáltalán? Mi történik akkor, ha az ember a létezésnek olyan helyére ér, amely az emberi térképen ismeretlen és egyedül marad, tökéletesen tanácstalanul és társtalanul és egyedül? Ilyenkor az ember mellől még a melegszívűek is elhúzódnak és gyanakodni kezdenek és félnek. Annyira félnek, hogy még azt se merik mondani rá, szegény. Még azt se, hogy bolond. Mi történik akkor, ha az ember belép oda, ahová belépni tilos és mi történik, ha belép a beléphetetlenbe?

(Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv)

Nem "kinyilatkoztatás" - ez - ami vár  

Hanem saját tisztánlátó szemünk -

                                                                                                            (Emily Dickinson) 

   


A második fokozat, vagyis az unio mentalis testtel való egyesítésének lélektani megértése érdekében mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy hogyan néz ki az a pszichikus állapot, amely lehetővé teszi az árnyék megközelítőleg teljes megismerését. Ismeretes, hogy az árnyék többnyire elvi ellentétben áll a tudatos személyiséggel. Ez az ellentét az előfeltétele annak a lejtőnek, amelyből a pszichikus energia származik. E nélkül ugyanis hiányozna a szükséges feszültség. Ezért ahol tekintélyes pszichikus energiával számolhatunk, ott nemcsak szabad, de egyenesen kötelező is megfelelő feszültséget és belső ellentétet feltételezni. Az ellentétek szükségképpen karakterológiai természetűek. Egy erény megléte az ellentéte fölött aratott győzelmen alapszik, vagyis birtokbavételéhez a neki megfelelő bűnt kell legyőzni. Ellentéte nélkül az erény fakó, hatástalan és alaptalan lenne. Azt a szélsőséges feszültséget, amely az árnyék jelenlétéből származik, a tudattalanban zajló kiegészítő és kiegyenlítő folyamatok enyhítik, illetve hidalják át. Végül pedig az árnyék tudattal való összeütközéséből egyesítő szimbólumok jönnek létre. Az árnyékkal való konfrontáció mindenekelőtt halott egyensúlyt, szélcsöndet eredményez, mely az erkölcsi döntéseket megakadályozza, az elveket pedig hatálytalanítja, illetve érvényesítésüket meghiúsítja. Ebben a helyzetben minden kétségessé válik, s ezért az alkimisták – igen találóan – nigredónak, tenebrositasnak, káosznak vagy melankóliának nevezték ezt az állapotot. Joggal tekintik ezt az opus magnum kiindulópontjának, hiszen e határhelyzetben merül fel az a csaknem megválaszolhatatlan kérdés, hogy a belső szakadás és szétesettség eme állapotában miképpen állhatunk ki a valósággal szemben. Amennyiben olvasóm sem az alkímiában, sem a tudattalan modern pszichológiájában nem járatos különösebben, akkor itt feltétlenül fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy manapság már rendkívül ritkán kerülnek emberek ilyen szituációba. Ma senki sem érez rokonszenvet ama kutató zavara iránt, aki mágikus szubsztanciákkal foglalatoskodik, s csak rendkívül kevesen vannak olyanok, akik a tudattalan analizálásának hatásait saját bőrükön tapasztalták; az pedig úgyszólván senkinek sem jutna eszébe, hogy meditáció témájául használja azokat az objektív célzásokat, amelyek az álmokban bukkannak elő. Ha manapság egyáltalán gyakorolják még a meditáció ősi művészetét, akkor azt csak bizonyos vallási-filozófiai körökön belül teszik; e körökben valamikől meditálnak, nevezetesen olyan témákról, amelyeket vagy maga a meditáló választ meg tudatosan, vagy pedig egy tanító. Ez utóbbi módszernek csak annyiban van értelme, hogy fokozza a koncentráltságot és megszilárdítja a tudatot, de nincs jelentősége a személyiségszintézis szempontjából. Éppen ellenkezőleg, azt a célt szolgálja, hogy a tudatot a tudattalantól megvédje, az utóbbit pedig elnyomja. Ezért e módszerorvosi-terápiai szempontból csak olyan esetekben és helyzetekben alkalmazható, amelyben a tudatos szférát a tudattalan elárasztása fenyegeti s így pszichotikus intervallum veszélye áll fenn. A nigredoban az Egy elsötétül. Ez az elsötétülés vagy bealkonyodás együttal pszichikai állapot is, melyet - mint ahogy már említettük - melankóliának neveznek.

   A gyakorlat rendszerint másként viselkedik, mint az elmélet. Végül is az egész embert kell talpra állítani, és nem csupán annak egy részét. Az orvos hamarosan felfedezheti, hogy pácienseinek döntő többsége elveszítette bázisát, nincs, amihez tarthatná magát. A szülőkhöz már nem vezet visszaút – ezért csüngnek sokan az orvosokon. Sem hátra, sem előre nem képesek elindulni, mivel semmi olyat nem látnak maguk előtt, amiben megkapaszkodhatnának. Már minden úgynevezett értelmes lehetőséget kipróbáltak, s azok alkalmatlannak bizonyultak. Ilyen utolsó szalmaszálként gondolnak nem kevesen arra a hitre is, amelyben felnőttek, és egyesek képesek is visszatalálni hozzá. Talán tudják, hogy milyennek kellene lenniük, de azt is elégszer tapasztalhatták, hogy milyen kevésre lehet menni az akarattal és az elhatározással, ha egyszer a tudattalan ellenáll. Hogy ez utóbbi nélkülözhetetlen segítségét biztosítsák, a vallások már régen igénybe vették a mítosz segítségét, helyesebben mindig is a mítosz volt az, amely hidat alkotott a tudat, illetve a tudattalan szféra intenzív eszme-erői között. Mesterségesen és pusztán az akarat segítségével azonban nem lehet hozzákapcsolódni a mítoszhoz. Ha őszinték akarunk lenni, akkor ki kell mondanunk, hogy kortársaink azért kételkednek a mítosz igazságában, mert nincsenek eszközeik megértésére. Történelmi és természettudományi ismeretek nem alkalmasak annak a mitológiai igazságnak a megértésére, amely csak a hit intuíciója, vagy a lélektan révén ragadható meg; s bár ez utóbbi módon is belátható a mítosz igazsága, azonban mégsem olyan hatásosan, mint amikor a tapasztalat is melléáll. Ily módon a modern ember még azt az unio mentalist sem képes helyreállítani, amely őt a coniunctio harmadik fokozatának megvalósítására képesítené. A tudattalan szféra álmokban, spontán fantáziákban stb. való megnyilvánulásainak megértéséhez az orvosi útmutatás ugyan meg tudja teremteni a szükséges belátást, de ha már a tényleges tapasztalatról van szó, akkor az orvos elvi síkon nem tud segítségére lenni a páciensének, s ezért át kell adnia neki a kezdeményezést. Ilyenkor a beteg annak az alkimista tanítványnak a helyzetében van, aki valamely mester tanítását hallgatja, és a laboratóriumi mesterfogásokat igyekszik ellesni. Eljön azonban az idő, amikor neki magának is hozzá kell látnia ahhoz az opushoz, amelyet – mint az alkimisták hangsúlyozták – senki sem csinálhat meg helyette. A modern ember is hasonló helyzetben találja magát: elkezd foglalkozni egy váratlanul kínálkozó prima materiával, nevezetesen azzal a lenézett fantáziával, amelyet az építők által elvetett kőhöz hasonlóan valaki „in via ejecta” megtalál, holott az „annyira értéktelen”, hogy az emberek még csak figyelemre sem méltatják. Ha viszont valaki napról napra figyelemmel kíséri fantáziáját, változásait pedig rögzíti, annak előbb vagy utóbb „megnyílnak a szemei”, vagy – mint ahogy az alkimistákmondják – megjelennek az oculi piscium (a halszemek) vagy a scintillae (fényszikrák) a sötétoldalon. A hal szemei ugyanis mindig nyitva vannak, mindig látnak, s ezért használták a halszemet az alkimisták a folytonos figyelem szimbólumaiként.

   A lelki szemek előtt fokozatosan felragyogó fény ugyanis abban áll, hogy az ember saját fantáziáját valóságos pszichikus folyamatként képes értelmezni, mint valami olyat, amibe éppen belebotlott. Habár e folyamatot az ember bizonyos mértékig kívülről és észrevétlenül figyeli, ugyanakkor maga is cselekvő részese és szenvedő alanya a lélek drámájának. Ez a felismerés éppen annyira fontos, mint amennyire nélkülözhetetlen feltétele a továbblépésnek. Amíg ugyanis valaki csak kívülről szemléli fantáziaképeit, addig olyan, mint az oktalan Parsifal, aki, minthogy nem veszi észre saját részességét a dologban, elfelejt kérdezni. így aztán a képek áradásának folyamata – ismétlődjék bár ezerszer – sehova sem vezet. Ha azonban az ember felismeri részességét, akkor saját személyes reakciói révén neki magának is be kell lépnie a folyamatba, mintha csak maga is fantázia-alakzat lenne, jobban mondva, mintha csak a szeme előtt játszódó dráma valóságos lenne. Az ugyanis, hogy egy fantáziakép felmerül – pszichikai tény, következésképpen éppen annyira valóságos, mint amennyire az ember mint pszichikus lény valóságos. Ha valaki nem végzi el ezt a pszichikus műveletet, és minden változást a képekre bíz, az változatlan marad. Az alkimisták joggal mondják, hogy „aki maga nem lesz Eggyé, az nem tudja előállítani az Egyet”.

  Ha az embernek dramatikus fantáziája van, akkor esetleg fiktív személyiségként lép képei világába;  ezzel azonban megakadályozza aktív részvételét a folyamatban, sőt annak a veszélynek teszi ki tudatát, hogy áldozatul esik saját fantáziájának, fantáziáján keresztül pedig tudattalan hatalmaknak. Az ebben rejlő veszélyeket az orvos jól ismeri. Ha azonban teljes valónkkal beleállunk a cselekménybe, akkor az utóbbinak nemcsak megnő az aktualitása, de a kritika révén eredményesen ellensúlyozhatóvá is válik a szertelenségre hajlamos fantázia. Hiszen ami ekkor folyik, az nem egyéb, mint döntő küzdelem a tudattalannal Ezzel kezdődik az introspekció, vagyis az unio mentalis megvalósításának folyamata. Amit ily módon teszünk, az a tudatos individuáció kezdete, melynek legközelebbi célja a szimbólum teljességének tapasztalata és helyreállítása.

(C.G. Jung: Az alkímiai konjunkció)

Itt áll a kő, a jelentéktelen.
Árát tekintve is olcsó.
Megvetik mind az ostobák,
Annál jobban szereti, aki tudó.

Az idő gyermek - játékos, mint egy gyermek - táblajátékkal játszó gyermek - a gyermek királysága.
Ez itt Théleszphórosz, aki bejárja e kozmosz sötét régióit és csillagként világít fölfelé a mélységből.
Ő mutatja az utat a nap kapui és az álmok földje felé.

Árva vagyok, magányos; mégis mindenütt rám akadnak.
Vagyok valaki, de önmagamnak ellentéte.
Ifjú vagyok és egyúttal aggastyán.
Nem volt apám, sem anyám, mert a mélyből kell engem kiemelni, akár egy halat.

Vagy mert fehér kő módjára az égből hullok alá.
Erdőkben és hegyekben kóborlok, de az ember bensőjének legmélyén vagyok elrejtve.
Mindenki számára halandó vagyok, az idők váltakozása mégsem érint.

(A kő négy oldalának szövege C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok című könyve alapján,
 forrás: Magyar C. G. Jung Analitikus Pszichológiai Egyesület)