2013. június 16.

A négy bátyó


   Yudhi annyira elveszettnek érzi itt magát, nem tudja, hová forduljon. Sokkal inkább amerikai, mint bármi más; ugyanazt a szlenget használjuk, ugyanazokat a filmeket kedveljük, és a kedvenc New York-i éttermeinkről diskurálunk. Esténként meglátogat, felbontunk egy üveg sört, és előad néhány varázslatos dalt a gitárján. Azt kívánom, bárcsak híres lenne. Ha csak egy csipetnyi igazság is lenne ezen a világon, már híres lenne.

Azt kérdi tőlem: 
– Öregem, miért ekkora szívás az élet?


– Ketut, miért ekkora szívás az élet? – kérdeztem a füvesembertől másnap.
Azt felelte: – Bhuta ia, dewa ia.
– Ez mit jelent?
– Az ember egy démon, az ember egy isten. Mindkettő igaz.
Ez a gondolat ismerős volt számomra, van benne valami indiai, a jógában is fellelhető alapigazság.
Ahogy a Gurum sokszor magyarázta, az emberben születésekor egyenlő mértékben van jelen a fejlődés vagy a romlás lehetősége. A sötétség és a fény összetevői ugyanolyan arányban találhatók meg mindannyiunkban, de rajtunk, az egyéneken (vagy a családokon, társadalmakon) múlik, hogy milyen irányba indulunk el. A bolygónkon uralkodó őrültekháza nagyrészt annak köszönhető, hogy az ember erkölcsileg képtelen önmagát egyensúlyba hozni. Az eredmény: egyéni és kollektív elmebaj.
– Mit tehetünk a kollektív elmebaj ellen?
– Semmit – nevetett Ketut, de kedvesen csengett a hangja. – Ez a világ természete. Ez végzet. Aggódjon csak a saját őrültségei miatt – csináljon békét magában.
– De hogyan teremthetünk békét önmagunkban? –kérdeztem Ketuttól.
– Meditációval – felelte. – A meditáció célja a boldogság és béke – nagyon könnyű. Ma tanítok magának új meditációt, még jobb embert csinál magából. Úgy nevezik: Négy testvér meditáció.
Ketut azzal folytatta, hogy elmagyarázta: a balinézek hisznek abban, hogy születésünkkor mindnyájunk mellé oltalmazóként odaszegődik négy láthatatlan fiútestvér, akik velünk együtt jönnek a világra, és végigkísérnek az egész életünkön át. A négy testvér már az anyaméhben ott van a gyermek mellett – a méhlepény, a magzatvíz, a köldökzsinór és annak a sárga, viaszos anyagnak a formájában, ami a még meg nem született csecsemő bőrét óvja. Amikor megszületik a baba, a szülők összegyűjtik ezeket az anyagokat, és egy kókuszdió héjában a családi ház ajtaja előtt eltemetik. A balinézek hiszik: ez a négy meg nem született fiútestvér nyugvóhelye, és folyamatosan ápolják, akár egy síremléket.
   A gyereket az első pillanattól kezdve arra tanítják, hogy bárhova is kerüljön az életben, ez a négy bátyó mindig mellette lesz, és megvédelmezi. A testvérek azt a négy erényt testesítik meg, amire egy embernek szüksége van ahhoz, hogy boldog és biztonságos életet éljen: intelligencia, barátság, erő és (ezt igen csípem) költészet. A testvéreket bármilyen kritikus helyzetben elő lehet hívni, és meg lehet kérni arra, hogy segítséget vagy támogatást nyújtsanak. Amikor az ember meghal, a négy testvér eljön a lelkéért, és a mennybe viszi.
Ketut ma elárulta, hogy eddig soha nem tanította még ezt a meditációt nyugati tanítványnak, de szerinte én készen állok rá. Először is megtanította a négy láthatatlan testvér nevét: Ango Patih, Maragio Patih, Banus Patih és Banus Patih Ragio. Javasolta, hogy tanuljam meg a neveket, és ha életem során bármikor rászorulok, nyugodtan kérjek segítséget tőlük. Nem kell tisztelettudónak lennem velük szemben, mint például amikor Istent szólítom meg; őket nyugodtan tegezhetem, hiszen a családomról van szó. Megjelennek, ha a reggeli mosakodáskor kiejtem a nevüket.
Ha minden étkezés előtt a nevükön szólítom őket, akkor ők is részt vesznek az étkezés nyújtotta élvezetekben. Ha lefekvés előtt hívom őket, és azt mondom nekik: – Én most aludni térek, ti maradjatok ébren, és vigyázzatok rám –, akkor a bátyáim őrködni fognak felettem az éjszaka folyamán, és elűzik az ártó szándékú démonokat és a rémálmokat.
– Az jó lesz – mondom neki –, mert gyakran gyötörnek rémálmok.
– Miféle rémálmok?
Elmagyaráztam neki, hogy gyerekkorom óta ugyanaz a rémálom üldöz: egy férfi áll az ágyam mellett, késsel a kezében. Annyira félelmetes ez az álom, és olyan valóságosnak tűnik, hogy néha a félelemtől sikoltva ébredek. A szívem vadul kalapál minden egyes alkalommal (és ez azoknak sem túl kellemes élmény, akikkel megosztom az ágyam). Amióta csak az eszemet tudom, néhány hetes rendszerességgel fel-felbukkan az álmaimban ez a kép.
Amikor mindezt elmeséltem Ketutnak, azt felelte, hogy évek óta félreértem ezt a látomást. A hálószobámban lévő kést tartó férfi nem ellenség, hanem egyike a négy bátyónak. Ő az a szellemtestvér, aki az erőt képviseli. Nem bántalmazni akar, hanem vigyáz rám, amíg alszom. Valószínűleg arra a zűrzavarra riadok fel, amikor éppen egy ártó szándékú démonnal küzd. És nem kést tart a kezében, hanem egy krist egy rövid, erőteljes tőrt. Nincs okom félelemre. Nyugodtan visszaalhatok, abban a tudatban, hogy vigyáznak rám.
– Maga szerencsés – mondja Ketut. – Szerencsés, hogy láthatja őt. Néha én is látom bátyáimat meditációban, de nagyon ritka. Szerintem magának van nagy spirituális ereje. Remélem egy napon füvesasszony válik maga.
– Rendben – nevettem. – De csak azzal a feltétellel, ha saját tévéműsorom lehet.
Velem nevetett – nem azért, mert értette a poént, hanem csak tetszik neki, amikor valaki viccelődik. Aztán kioktatott arra, hogy valahányszor a négy testvéremhez szólok, be kell mutatkoznom, hogy rám ismerjenek. Azt a titkos becenevet kell használnom, amit ők adtak nekem. Azt kell mondanom, hogy Lagoh Prano vagyok.
Lagoh Prano azt jelenti: Boldog test.
   Ahogy a délutáni napsütésben hazafelé tekertem, és a boldog testemet felfelé toltam a domboldalon, az erdőn keresztül vezető ösvényen egy fáról elém vetődött egy hatalmas hím majom, és rám vicsorította az agyarait. Nekem a szempillám sem rebbent. Csak odavetettem neki: – Azt hiszed, védtelen vagyok? Négy tökös csávó őrködik felettem! – és azzal simán elhúztam mellette.

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

5 megjegyzés:

Maitri írta...

:D

duende írta...

:D :D Imádom ezt a könyvet... <3

Maitri írta...

Látom, látom...:)

Unknown írta...

:)

duende írta...

:)