Yudhi annyira elveszettnek
érzi itt magát, nem tudja, hová forduljon. Sokkal inkább amerikai, mint bármi
más; ugyanazt a szlenget használjuk, ugyanazokat a filmeket kedveljük, és a
kedvenc New York-i éttermeinkről diskurálunk. Esténként meglátogat, felbontunk
egy üveg sört, és előad néhány varázslatos dalt a gitárján. Azt kívánom,
bárcsak híres lenne. Ha csak egy csipetnyi igazság is lenne ezen a világon, már
híres lenne.
Azt kérdi tőlem:
– Ketut, miért ekkora szívás az élet? – kérdeztem a füvesembertől másnap.
Azt felelte: – Bhuta ia,
dewa ia.
– Ez mit jelent?
– Az ember egy démon, az
ember egy isten. Mindkettő igaz.
Ez a gondolat ismerős volt
számomra, van benne valami indiai, a jógában is fellelhető alapigazság.
Ahogy a Gurum sokszor
magyarázta, az emberben születésekor egyenlő mértékben van jelen a fejlődés
vagy a romlás lehetősége. A sötétség és a fény összetevői ugyanolyan arányban
találhatók meg mindannyiunkban, de rajtunk, az egyéneken (vagy a családokon,
társadalmakon) múlik, hogy milyen irányba indulunk el. A bolygónkon uralkodó
őrültekháza nagyrészt annak köszönhető, hogy az ember erkölcsileg képtelen
önmagát egyensúlyba hozni. Az eredmény: egyéni és kollektív elmebaj.
– Mit tehetünk a kollektív
elmebaj ellen?
– Semmit – nevetett Ketut, de
kedvesen csengett a hangja. – Ez a világ természete. Ez végzet. Aggódjon csak a
saját őrültségei miatt – csináljon békét magában.
– De hogyan teremthetünk
békét önmagunkban? –kérdeztem Ketuttól.
– Meditációval – felelte. – A
meditáció célja a boldogság és béke – nagyon könnyű. Ma tanítok magának új
meditációt, még jobb embert csinál magából. Úgy nevezik: Négy testvér
meditáció.
Ketut azzal folytatta, hogy
elmagyarázta: a balinézek hisznek abban, hogy születésünkkor mindnyájunk mellé
oltalmazóként odaszegődik négy láthatatlan fiútestvér, akik velünk együtt
jönnek a világra, és végigkísérnek az egész életünkön át. A négy testvér már az
anyaméhben ott van a gyermek mellett – a méhlepény, a magzatvíz, a köldökzsinór
és annak a sárga, viaszos anyagnak a formájában, ami a még meg nem született
csecsemő bőrét óvja. Amikor megszületik a baba, a szülők összegyűjtik ezeket az
anyagokat, és egy kókuszdió héjában a családi ház ajtaja előtt eltemetik. A
balinézek hiszik: ez a négy meg nem született fiútestvér nyugvóhelye, és folyamatosan
ápolják, akár egy síremléket.
A gyereket az első
pillanattól kezdve arra tanítják, hogy bárhova is kerüljön az életben, ez a
négy bátyó mindig mellette lesz, és megvédelmezi. A testvérek azt a négy erényt
testesítik meg, amire egy embernek szüksége van ahhoz, hogy boldog és
biztonságos életet éljen: intelligencia, barátság, erő és (ezt igen csípem)
költészet. A testvéreket bármilyen kritikus helyzetben elő lehet hívni, és meg
lehet kérni arra, hogy segítséget vagy támogatást nyújtsanak. Amikor az ember
meghal, a négy testvér eljön a lelkéért, és a mennybe viszi.
Ketut ma elárulta, hogy eddig
soha nem tanította még ezt a meditációt nyugati tanítványnak, de szerinte én
készen állok rá. Először is megtanította a négy láthatatlan testvér nevét: Ango
Patih, Maragio Patih, Banus Patih és Banus Patih Ragio. Javasolta, hogy tanuljam
meg a neveket, és ha életem során bármikor rászorulok, nyugodtan kérjek
segítséget tőlük. Nem kell tisztelettudónak lennem velük szemben, mint például
amikor Istent szólítom meg; őket nyugodtan tegezhetem, hiszen a családomról van
szó. Megjelennek, ha a reggeli mosakodáskor kiejtem a nevüket.
Ha minden étkezés előtt a
nevükön szólítom őket, akkor ők is részt vesznek az étkezés nyújtotta
élvezetekben. Ha lefekvés előtt hívom őket, és azt mondom nekik: – Én most
aludni térek, ti maradjatok ébren, és vigyázzatok rám –, akkor a bátyáim
őrködni fognak felettem az éjszaka folyamán, és elűzik az ártó szándékú
démonokat és a rémálmokat.
– Az jó lesz – mondom neki –,
mert gyakran gyötörnek rémálmok.
– Miféle rémálmok?
Elmagyaráztam neki, hogy
gyerekkorom óta ugyanaz a rémálom üldöz: egy férfi áll az ágyam mellett, késsel
a kezében. Annyira félelmetes ez az álom, és olyan valóságosnak tűnik, hogy
néha a félelemtől sikoltva ébredek. A szívem vadul kalapál minden egyes alkalommal
(és ez azoknak sem túl kellemes élmény, akikkel megosztom az ágyam). Amióta
csak az eszemet tudom, néhány hetes rendszerességgel fel-felbukkan az álmaimban
ez a kép.
Amikor mindezt elmeséltem
Ketutnak, azt felelte, hogy évek óta félreértem ezt a látomást. A hálószobámban
lévő kést tartó férfi nem ellenség, hanem egyike a négy bátyónak. Ő az a
szellemtestvér, aki az erőt képviseli. Nem bántalmazni akar, hanem vigyáz rám,
amíg alszom. Valószínűleg arra a zűrzavarra riadok fel, amikor éppen egy ártó
szándékú démonnal küzd. És nem kést tart a kezében, hanem egy krist egy
rövid, erőteljes tőrt. Nincs okom félelemre. Nyugodtan visszaalhatok, abban a
tudatban, hogy vigyáznak rám.
– Maga szerencsés – mondja
Ketut. – Szerencsés, hogy láthatja őt. Néha én is látom bátyáimat meditációban,
de nagyon ritka. Szerintem magának van nagy spirituális ereje. Remélem egy
napon füvesasszony válik maga.
– Rendben – nevettem. – De
csak azzal a feltétellel, ha saját tévéműsorom lehet.
Velem nevetett – nem azért,
mert értette a poént, hanem csak tetszik neki, amikor valaki viccelődik. Aztán
kioktatott arra, hogy valahányszor a négy testvéremhez szólok, be kell mutatkoznom,
hogy rám ismerjenek. Azt a titkos becenevet kell használnom, amit ők adtak nekem.
Azt kell mondanom, hogy Lagoh Prano vagyok.
Lagoh Prano azt jelenti: Boldog test.
Ahogy a délutáni napsütésben
hazafelé tekertem, és a boldog testemet felfelé toltam a domboldalon, az erdőn
keresztül vezető ösvényen egy fáról elém vetődött egy hatalmas hím majom, és
rám vicsorította az agyarait. Nekem a szempillám sem rebbent. Csak odavetettem
neki: – Azt hiszed, védtelen vagyok? Négy tökös csávó őrködik felettem! – és
azzal simán elhúztam mellette.
(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)
5 megjegyzés:
:D
:D :D Imádom ezt a könyvet... <3
Látom, látom...:)
:)
:)
Megjegyzés küldése