Aznap este kipróbáltam valami
újat. Nemrégiben találkoztam itt az asramban egy nővel, aki a
Vipaszana-meditációt tanulmányozta. A Vipaszana hihetetlenül intenzív buddhista
meditációs technika. Alapjában véve arról van szó, hogy az ember csak ül. A Vipaszana
bevezető tanfolyam tíznapos, melynek során két-három órás időközökre lebontva
összesen napi tíz órát meditál az ember. A transzcendencia extrém sportjáról
beszélünk. A Vipaszana-tanárod nem ad semmiféle mantrát, mivel a mantra
használatát egyfajta csalásnak tekintik. A technika a tiszta figyelem
gyakorlása: szemügyre veszed az elmédet, és a gondolatmeneteidre
összpontosítasz, de nem engeded, hogy bármi is elmozdítson a helyedről.
A gyakorlat fizikailag is
megerőltető. Miután elhelyezkedtél, többé meg sem moccanhatsz, bármilyen
kényelmetlenül érzed magad. Csak ülsz tovább, és azt mondod magadnak: „Nincs rá
semmi okom, hogy a következő két órában megmozduljak.” Ha kényelmetlenül érzed
magad, akkor a kényelmetlenségre koncentrálva meditálsz, és figyeled, milyen
hatással van rád a fizikai fájdalom. A valós életben folyamatosan változtatjuk
a helyzetünket, csak hogy elkerüljünk mindenféle – fizikai, érzelmi és
pszichológiai – kellemetlenséget. A Vipaszana-meditáció azt tanítja, hogy a
bánat és a kellemetlenség elkerülhetetlen része az életnek, de ha elég sokáig
mozdulatlan bírsz ülni, akkor rá fogsz ébredni, hogy idővel minden (a
kényelmetlen is és a kellemes is) elmúlik.
„A világot az elmúlás
jellemzi, épp ezért a bölcs ember nem siránkozik, hiszen ismeri a világ
működését” – mondja egy ősi buddhista tanítás. Más szóval: jobb, ha
megbarátkozol vele.
Nem hiszem, hogy a
Vipaszana-technika nekem való lenne. Túlságosan rideg az én elképzeléseimhez
képest, melyek általában a részvét, a szeretet, a pillangók, a boldogság és a
barátságos isten fogalmához kötődnek (Darcey barátom ezt „Pizsamaparti-teológiának”
nevezi.) A Vipanaszana-technika említést sem tesz Istenről, mivel néhány
buddhista szerint Isten fogalma a függőség végső tárgya, az a pihe puha takaró,
amiről utoljára kell lemondanunk a megtisztulás és szenvtelenség felé vezető
úton. A szenvtelenség fogalmával kapcsolatban megvannak a saját fenntartásaim,
mivel épp elég olyan spirituális keresővel találkoztam már, akik érzelmileg
teljesen elszakadtak az embertársaiktól. Valahányszor a szenvtelenség szent
követését emlegetik, kedvem lenne jól megrázni őket és a fülükbe ordítani: –
Öreg, ez legyen az utolsó dolog, amit gyakorolsz!
Ennek ellenére beismerem,
hogy az életben egy bizonyos fokú intelligens szenvtelenség kell a lelki
nyugalomhoz. És miután egy egész délutánt töltöttem a könyvtárban azzal, hogy a
Vipaszanáról olvastam, elgondolkodtam, hogy mennyi időt fecsérelek el arra,
hogy mint egy hatalmas, levegő után kapkodó hal, ide-oda csapkodok, csak hogy
megpróbáljak kikecmeregni a szorult helyzetből, vagy éppen élvezetre vágyva
éhesen fickándozom a gyönyörök forrása felé. És eltűnődtem, nem válna-e a
javamra (és mindazok hasznára, akik azzal a feladattal vannak megáldva, hogy
engem szeressenek), ha egy kicsit nagyobb tűrőképességgel rendelkeznék, és egy
kicsit tovább nyugton tudnék maradni, ahelyett hogy ellenállás nélkül hagyom magam
végigvonszolni a sors rögös útján.
Ezek a kérdések újra
felmerültek bennem ma este, amikor az asram kertjében ráakadtam egy csendes
zugban álló padra, és elhatároztam, hogy egy órát a Vipaszana-meditációnak
szentelek. Mozdulatlanul, nyugodtan, mantra használata nélkül – semmi más, csak
a tiszta figyelem. Aztán majd meglátjuk, mi bukkan fel. Sajnos elfeledkeztem
arról, hogy mi bukkan fel Indiában alkonyatkor – a szúnyogok hada. Alig
helyezkedtem el a padon, már hallottam is a szúnyogok zümmögését, ahogy
megrohamozták az arcomat, és nagy csapatokban landoltak a fejemen, karomon és a
bokámon. Aztán jött az égető érzés. Egyáltalán nem voltam oda a gyönyörtől. Ez
talán mégsem a legmegfelelőbb alkalom a Vipaszana-meditáció gyakorlására…
Másrészről viszont, mikor jön
el a megfelelő pillanat az életünk során arra, hogy szenvtelen
mozdulatlanságban üljünk? Létezik olyan időpont, amikor semmi nem vonja el a figyelmünket,
amikor semmi nem húz fel minket? Úgy döntöttem (megint csak a Gurum tanácsának
hatására, aki azt javasolta, hogy legyünk a saját belső élményeink tudósai),
hogy egy kísérletbe kezdek: – Mi lenne, ha egyszer az életben kibírnám? Mi
lenne, ha csapkodás és zúgolódás helyett egy órán keresztül csak ülnék, fittyet
hányva a kellemetlenségnek?
Így is tettem. Csendben
figyeltem, ahogy elevenen felfalnak a szúnyogok. Őszintén szólva, lényem egyik
fele eltűnődött azon, hogy mit akarok bizonyítani ezzel a kísérlettel, a másik
felem viszont pontosan tudta, hogy ez egy kezdő meditáló próbálkozása az
önuralom megszerzésére. Ha kibírom ezt az egyáltalán nem halálos kínzást, akkor
ki tudja, miféle más kellemetlenséget leszek képes majd elviselni a jövőben. Mi
a helyzet az érzelmi zűrökkel, amiket mindig olyan nehezen viseltem? Mi a
helyzet a féltékenységgel, a haraggal, a csalódással, a magánnyal, a
szégyennel, az unalommal?
A viszketés eleinte őrjítő
volt, de fokozatosan egy általános égető érzéssé enyhült, aminek a forrósága
enyhe eufóriát okozott. Hagytam, hogy a fájdalom tiszta érzetté váljon – az
érzés nem volt se jó, se rossz, csak heves –, és ez a hevesség kiragadott saját
magamból, és a meditáció állapotába emelt. Két órán keresztül ültem ott. Ha egy
madár landolt volna a fejem tetején, azt sem vettem volna észre.
Hadd tisztázzak valamit.
Tudatában vagyok annak, hogy ezt a kísérletet nem nevezhetjük az emberiség
történetének legbátrabb, legsztoikusabb tettének, és nem várom el, hogy
kitüntetésben részesüljek emiatt. De mégis izgalmas volt, amikor rájöttem, hogy
életem harmincnégy évének folyamán nem volt egyetlen olyan alkalom sem, hogy ne
hessegettem volna el egy szúnyogot, amikor az a véremet szívta. Milliónyi más
kis fájdalom vagy örömérzet bábuja voltam egész életemben. Akármi történt, én azonnal
reagáltam rá. De itt és most figyelmen kívül hagytam a reflexeimet. Eddig ilyet
soha nem tettem. Kis dologról van szó, ez igaz, de számomra mégis nagy tett
volt. És ki tudja, miféle dolgokra leszek képes holnap?
Amikor befejeztem, felkeltem,
és a szobámba érve felmértem a károkat. Körülbelül húsz szúnyogcsípést
számoltam össze magamon. De egy félórán belül a csípések mind lelohadtak. Mind
elmúlt. Végül minden elmúlik.
(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)
2 megjegyzés:
na igen...
majd most gyakorolhatod :)
Megjegyzés küldése