"a hely, ahol az ember istenné válik"

Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen. 

(Máté 17,20)

Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember beszűkült életének határait áttöri és a létezés többé kevésbé egészét önmagában helyreállítja.

(Hamvas Béla)

Tibeti orvosok úgy gyógyítanak, hogy egy mandalát rajzolnak föl. Megkérdezik, mi a bajod. Mondjuk, azt mondod, hogy náthás vagy. Akkor egy darab papírra felrajzolnak egy mandalát, s odaadják neked. Ha tibeti vagy, akkor tudod, hogy mit kell csinálni: hazaviszed, fölrajzszögezed a falra, leülsz eléje egyfajta relaxációs pózban, a figyelmedet arra a pontra összpontosítod, s csak arra figyelsz.

Ilyenkor az történik, hogy az embernek az az érzése támad, hogy a mandala egyfajta ajtóvá vagy egy kapuvá válik, amin át lehet menni, és ez transzformálja az ember tudatállapotát. Bemész, és valahol máshol jössz ki.

Tehát minden mandala egy másik világba vezető alagút vagy ajtó. A tibeti orvoslás azt jelenti, hogy például elmész egy olyan világba ahol nincs nátha. S ezzel kész! Belemész a mandalába, átmész az ajtón, s már nem vagy náthás. Ezt nem olyan nehéz elképzelni.

(Feldmár András: Tudatállapotok szivárványa)

   Az angol Wales tartomány délnyugati sarkában sajátságos kőépítmény áll. Régebben azt hitték, hogy a kelták emelték. Mai nézet szerint sokkal régibb. Körülbelül húsz lépés sugarú körben egymástól arányos távolságra négy méter magas, szürke, nyers tömbök állanak.  E tömbökre ugyanolyan kőből ugyanolyan köveket fektettek. Csupa kapu, amely körben áll. 

   A kapuról tudjuk, hogy démonikus építmény. Ez az a valami, amin keresztül az ember valahová belép. És ahová belépett, ott átadja magát az ott érvényben levő törvényeknek. A kapukon való átlépés jelentőségét régebben igen jól ismerték. A középkori városok és várak bejáratán őrségek álltak. Ezek az őrségek olyanok voltak, mint Kerberos, az Alvilág kapujának őre: daimonikus emberek. Vigyáztak. Nem eresztettek se ki, se be akárkit. A római császárok diadalkapukat építettek. Aki a diadalkapun átmegy, az a halhatatlanság egy nemébe megy át. Az örökkévalóság kapuja. Belépés az emberfölöttibe. S ezért szokták a kapukat feliratokkal ellátni. Aki egy kapun átlépett, az vagy a jóba, vagy a rosszba érkezett - de mindenképpen valami lényegesen új és más világba. 

   Stonehenge ilyen néma emlék. Hogy az ember mit él át akkor, amikor közéjük lép, arról beszél egy sereg népi monda, ballada, legenda. S erről beszél sok író és művész. Powys leírja, hogy mit érzett regényalakja, mikor a köveket egy éjszaka egyszerre meglátta:  "Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy valamilyen mágikus erő szállta meg, és embertelenül gyenge és kicsiny lett. De nemcsak gyenge és kicsiny. Úgy érezte, hogy Hatalom birtokába kerül, amely csaknem megsemmisítette, - olyanná vált, mint egy folt, atom, magszem, homok, tollfoszlány, elsuhanó ritka füst - az emberi világtól teljesen megszabadult, attól, hogy önmaga szerepe vagy maszkja legyen. Csontját átjáró kívánságot érzett arra, hogy őrültségeket és bolondságokat kövessen el, s úgy viselkedjék, mint egy bohóc, pojáca vagy hülye. Szerette volna az előtte levő nagy és nehéz személyt körültáncolni. Szeretett volna e szörny oszlopok között négykézláb szökdécselni, mint egy megkergült állat. Ügy érezte, hogy egész életében, eddig a pillanatig természetének ez a gyengesége, ez a mindennemű értelem iránt való közönye s az emberek véleményének megvetése, ez a csaknem elemien földalatti, valahogyan el volt rejtve. De most a távoli, ködös csillagok alatt, a szörnyű emlékezettelen tömbök mellett, vad és boldog önkívületben először érezte azt a fényt, aki maga."
   Íme a kapuélmény. Az ember belép és Hatalom birtokába kerül. De nem a városba és nem a várba lép be, nem a halhatatlanságba és nem az Alvilágba. E titáni, félelmetes kőkapuk oda vezetik az embert, ahol megszűnik ember lenni, - ahol olyanná válik, mint a homok, tollfoszlány, ritka füst - ahol az ember érzi azt a lényt, aki ő maga. 

   Nem lehet és nem szabad a javítást, a beleavatkozást, a hibák és bűnök kiirtását másnak végezni, csak magának az embernek. Csak én tudom magam úgy megváltoztatni, hogy ne érjen veszteség, amely sokkalta nagyobb, mint a változtatás által elérhető jó. Ez talán a lényege annak, amit szabadságnak hívnak. 

(Hamvas Béla: Stonehenge, a szikla eksztázisa)

   A toltékok tudósok és művészek voltak, akik külön társadalmat alkottak, hogy fölfedezzék és megőrizzék az ősi misztikus tudást. A mesterek - nagualok - és a tanítványok Teotihuakanban jöttek össze, Mexikóváros mellett, a piramisok városában, azon a helyen, amit ők úgy neveztek: "az a hely, ahol az ember istenné válik".

(Don Miguel Ruiz)