Sokan állnak az ajtónál, de (csak) az egyedüliek fognak
bemenni a menyegző helyére.
(Tamás evangéliuma)
Nagyon régen egy varázsló feltett nekem egy kérdést: számodra milyen arca van mumusnak? Ez izgatni kezdett. Ennek a dolognak, amiről azt hittem, hogy homályos, sötét lesz, emberi arca volt – a mumusnak gyakran olyan arca van, mint valakinek, akiről azt hiszed, hogy szereted. Számomra a nagyapám volt. A nagyapám, akit imádtam. A nagyapám voltam. Veszélyes, pénzsóvár, részrehajló, kisstílű, gyűlölködő, tele kétségekkel – és mozdíthatatlan. Don Juan tudta ezt.
(Bruce Wagner: Csak kétszer élsz - interjú Carlos Castanedával, részlet)
Sokévnyi tanításom során megfigyeltem, hogy van egy bizonyos fajta szenvedés, amely ragályos, látható, és gyakran nagyon nehéz kiutat találni belőle. A szenvedés e típusának a generációs szenvedés nevet adtam. Ez olyan valós energiát jelent, amelyet egyik nemzedék tudattalanul ad át a másiknak. A generációs szenvedés nagyon alattomos. Az idő múlásával egyre mélyebben rögzül egy-egy családban, és az emberek által tapasztalt szenvedés nagy részének gyökerénél ez húzódik.
A generációs szenvedés nem személyes, mégis az életünk során magunkkal cipelt legmélyebb fájdalmak és sérülések egy része ebből fakad. A szenvedéssel való közvetlen szembenézés meglehetősen fájdalmas, kibogozásának folyamata nem könnyű, mókás vagy élvezetes, ám megváltoztathatjuk a vele kapcsolatos látásmódunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése