2014. június 26.

Ott, ahol az ember ezt kiáltja: Anyám, elvesztem!



Motto: Minden utazásnak van egy titkos célja is, aminek az utazó nincs tudatában.

(Martin Buber)





– Az ősi idők varázslóinak ragyogó fortélya az volt, hogy fegyelemmel terhelték le a szökdelő elmét. Rájöttek, hogyha belső csenddel terhelik meg a szökdelő elmét, az idegen beültetés elmenekül, ezzel teljes bizonyosságát adva bármely gyakorlónak, aki ezt a műveletet végrehajtja, hogy az elme idegen eredetű. Az idegen beültetés vissza fog térni, erről biztosíthatlak, de nem olyan erősen, és kezdetét veszi egy folyamat, amiben a szökdelő elme menekülése megszokottá válik, míg egy nap örökre el nem megy. Egy igazán szomorú napon! Az az a nap, amikor a saját eszközeidre kell támaszkodnod, ami kis híján nulla. Nincs senki, aki megmondja, mit csinálj. Nincs többé idegen eredetű elme, hogy diktálja a hülyeségeket, amikhez hozzászoktál.
– A tanítóm, Julián nagual, figyelmeztette minden tanítványát, hogy ez a legnehezebb nap a varázsló életében, mivel a valódi elmét, ami hozzánk tartozik, tapasztalataink összességét az élethossznyi uralom félénkké, bizonytalanná és megbízhatatlanná tette. Személy szerint azt mondanám, a varázslók igazi csatája abban a pillanatban kezdődik. A többi csupán felkészülés.
Őszinte izgalom fogott el. Többet akartam tudni, egy különös érzés mégis lármázott bennem, hogy hagyjam abba. Baljós következményekre és büntetésre utalt, mintha az Úr haragja ereszkedett volna rám, amiért megbolygattam valami olyat, amit maga az Isten fátyolozott el. Hatalmas erőfeszítést tettem, hogy a kíváncsiságom győzzön.
– M-m-mit értesz azon, hogy megterhelni a szökdelő elmét? – hallottam magam.
– A fegyelem végtelenül megterheli az idegen elmét. Ezért fegyelmük révén a varázslók legyőzik az idegen beültetést.
(Carlos Castaneda)




Önmagam egész lénnyé koncentrálódása s összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. Az igazi határvonal, mely lebeg és ingadozik, nem a tapasztalás és nem-tapasztalás közt húzódik, sem pedig az adott és nem adott, se nem a lét világa és az értékek világa közt, hanem mindezen régiókat keresztülszelve a Te és az Az közt: jelenlét és tárgy közt. A jelen csak annyiban létezik, amennyiben jelenlét, találkozás, viszony létezik. Amíg az ember megelégszik a dolgokkal, melyeket tapasztal s használ, addig a múltban él, pillanatának nincs jelene. Nincs egyebe, csak tárgyai vannak; a tárgyakat pedig az teszi, hogy voltak. Ami lényegi - a jelenben éljük, ami tárgyi - a múlt. A legnemesebb fikció is fétis, a legemelkedettebb fiktív érzelem is bűn. Érzéseink "vannak"; a szeretet történik. Az érzések az emberben laknak; de az ember  a szeretetében lakik. A szeretet nem tapad az Én-re, hogy aztán a Te csak "tartalma", tárgya legyen, a szeretet az Én és a Te között van. Aki nem tudja ezt, nem tudja az egész lényével – nem ismeri a szeretetet, még ha a szeretetnek tulajdonítja is az érzéseket, melyeket megél, megtapasztal, élvez vagy kinyilvánít. A szeretet a világban ható erő. A szeretet: az Én felelőssége a Te iránt, ez adja azt, amit semmi érzelem nem képes adni - minden szerető egyenlőségét. Kifürkészhetetlenül bennefoglaltatva élünk az egyetemes kölcsönösség áramában.
Világunkban minden Te-nek Az-zá kell lennie - ez osztályrészünk magasztos szomorúsága. Az Az: báb, a Te: pillangó. Csak épp nem mindig váltják egymást ilyen világosan az állapotok; az, ami végbemegy, gyakran mély kettőségben örvénylő, önmagával ölelkező eseménysor. 
Ahol mi azt mondjuk: "messze, távol", ott a zulu mondatszót mond, mely ennyit tesz: "Ott, ahol az ember ezt kiáltja: 'Anyám, elvesztem!'". A "természeti ember" elemi, szellemet ébresztő benyomásai és fölindulásai épp azok, melyek viszonyfolyamatokból - egy átellenben lévő személy élményéből -, illetve viszonyállapotokból - egy átellenben lévővel való együttélésből - származnak A primitív népek életének titokzatos hatalma a mana, ill. orenda, melytől egyenes út vezet a bráhmanhoz, annak ősjelentése szerint, s még tovább a varázspapiruszok és az apostoli levelek hárisz-ához. Az érzékfölötti, természetfölötti erőhöz.
(Martin Buber) 




Ha képes vagyok hinni és lemondani, az meg tud erősíteni. Ha képes vagyok az énről lemondani azért, hogy valami énnél többet meg tudjak nyerni - ha erre képes vagyok -, az azt jelenti, hogy a személyiségem tud erősödni, életem személyesebbé tud válni, nem pedig egoistábbá. Vagy individuálissá.
Van egy folyamat, amiben ha lemondok valami én-szerűről, sőt, adott esetben az egész régi énemről, és hinni tudok valamiben, ami kifejezetten több, mint az "én" - ez a folyamat a megtérés.
Nem vallási értelemben véve szeretnék erről beszélni, hanem lélektani értelemben.
A megtérésben az énnek bizonyos fokú megsemmisüléséről vagy teljes elvesztés-élményéről van szó, és aztán az ebből fakadó újjászületés-élményről.
A megtérés az énnek a radikális megkérdőjelezése, s valami többhöz való kapcsolódás. A megtérés tehát az egész személyiséget érinti, és annak teljes átrendeződését jelenti. A megtérés egyik alapvető élménye egy megvilágosodás-tapasztalat: minden a helyére kerül, és minden hihetetlen erős és világos fényben látszódik. Minden tisztává és egyértelművé válik. 
A megtérés előtti állapotnak vannak kulcsérzései és érzelmei:
bűntudat,
félelem,
elbizonytalanodás,
elhomályosodás,
életértelem-válság,
krízis,
káosz,
tehetetlenség,
meghalás,
bénaság,
vákum-érzet.
Ezt éli át az, aki a megtérés előtt van. A megtérésnek, az újjászületésnek feltétele az, hogy lemondok azokról az ideig-óráig tartó enyhületekről, amelyek oldják a félelmet, szorongást és a többit. Nem véletlen, hogy nagyon sok ember életében csak akkor történik radikális változás, mikor az illető már tökéletesen tehetetlenné válik. Amikor már puszta esélye sincs, hogy az énből kiindulva, a saját akaratában bízva bármit is tegyen. Amíg azt hisszük, hogy az énünkhöz kapcsolódó akaratunkkal képesek vagyunk úrrá lenni életünk káoszán, addig még lejjebb kell zuhanni, mert még mindig ragaszkodunk saját énközpontúságunkhoz.
Az akarat az én funkciója. Ha az én életképtelen, mert tele van félelemmel, szorongással, bizonytalansággal, élet-értelmetlenségi gondolatokkal, akkor egy ilyen énhez kapcsolódó akarattal nem sokra megyünk. Ha az én nem strukturálódik át, ha más tartalmak nem tudnak bekerülni, mint amit az illető annak mond, hogy "én", nem történik semmi.
A megtérésről beszélhetünk úgy, hogy két részre osztjuk. Fontosabbik része a tudatalattiban játszódik le. A kevésbé fontos része kapcsolódik a tudathoz, az énhez, a gondolkozáshoz, a tudatosult én-tartalmakhoz. Ezért vannak akik azt mondják, hogy különböztessük meg az újjászületést a megtéréstől. Az újjászületés az ember mélyében történik, nem akaratlagos. Azaz, ami az emberrel megtörténik. Azaz: új ember lettem. Ezért a folyamatért nem tudunk semmit sem tenni közvetlenül, mert egy belső és nem tudatos folyamat, ami aztán kihat a személyiség felszínesebb rétegeire: többek között az énre, mert az én a személyiség egyik legfelszínesebb rétege. A megtérés pedig ennek a belső, nem tudatos folyamatnak a külső burka. Ez tudatos. Ez kapcsolódik döntésekhez, az akarathoz is, az énhez is. A megtérés kulcsa az, hogy a személyiség mélyén hatalmas erők vannak. Például egy depressziós ember az éntudatába kizárólag negatív életeseményeket, életérzéseket, gondolatokat gyömöszöl. Egyetlen pozitív érzése sincs. Egy súlyos depressziós ember, amikor magáról beszél, véletlenül sem mond olyat, hogy "azért három-négy órát szoktam boldog lenni egy nap". Súlyos depresszióban egyetlen pillanat boldogságérzés sincs. Egyetlen olyan gondolat sem, hogy "van még remény". Nincs remény. Egyetlen olyan fantázia vagy gondolat sincs, hogy érdemes élni. Hogy egyáltalán valaminek van értelme. Ez mit is jelent? Azt, hogy a személyiség mélyén ott van egy csomó kibontatlan boldogság. Egy csomó kibontatlan életértelem. Egy csomó kibontatlan, nagyszerű elképzelés a jövőről. Ezek ott vannak a személyiség mélyén, de nem képesek belépni az énbe. A megtérésben tehát valami olyasmi történik, hogy az én olyan mértékben megrendül, a határok széttörnek - picit hasonlóan, mint a szerelemben -, hogy a személyiség mélyéről föl tudnak jönni azok a gondolatok, fantáziák, érzések, intuíciók, azok a tapasztalatok és észrevételek, amelyek egyébként vannak, csak egy beteg énbe nem tudnak bekerülni.
Azt szokták mondani, hogy minden nap meg kéne térnünk. Ez azt jelenti finomabb megfogalmazásban, hogy hajlandó vagyok beemelni azokat a tartalmakat, amelyek esetleg már kiszorultak az énből.
Mi történik a megtérés után?
Az újonnan felismert, megvilágosodott felismerések szembe fognak kerülni az érzések világával, a tudatalatti mély rétegeiből feltörő ellenállással, amely megpróbál bennünket visszarendezni az eredeti személyiségstruktúrára. A megtérésben "megkettőződünk". Egyszerre élem meg magamat úgy, mint aki a megtérés után van: új ember vagyok, de közben nem vesztettem el a viszonyomat a régi nézőpontommal és élményvilágommal sem. Ez a kettő egyszerre van bennem jelen és néha így élem meg önmagam, néha úgy. A megtérés folyamatát ma még sajnos a pszichológia "beteges jelenségnek" bélyegzi, és igyekszik elfojtani. Holott nincs szó patológiáról, mert a megkettőződésben mindkét én tudatos, mindkettőre rálátunk, nincs elfojtás. Sőt. Egyre tudatosabbá válik, kik voltunk régen és kik vagyunk most. A régi és az új én együttműködik, bár ez sokszor érzelmileg nagyon felkavaró élményekkel járhat, mert a két én szemben áll egymással. Az ellenállás a tudattalan szférájából tör fel, ugyanakkor az az érzésünk, hogy egyre teljesebbek, egészebbek vagyunk. Mivel a tudattalanból feltörő régi mintáknak tudatosulniuk kell mielőtt teljesen eltűnnek vagy integrálódnak, ezért a megtérés után sok időre, állandó éberségre van szükségünk éveken, akár évtizedeken át, míg az új én megszilárdul. Az új én azután elindul a te felé, a mi felé, az együtt felé.





Kapcsolódó bejegyzések:

Bejegyezte: dátum:
Címkék: , , , , , , , , ,

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Feliratkozás: Megjegyzések küldése (Atom)