"A mítoszokban és a mesékben ugyanúgy, mint az álomban, a lélek
önmagáról nyilatkozik, az archetípusok pedig természetes összjátékukban
mutatkoznak meg."
C. G. Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan
🐢
„Vannak emberek, akik soha nem jutnak el Fantáziába, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak.”
Michael Ende (1929. november 12. - 1995. augusztus 28.): A végtelen történet
A tanító-tanítvány viszony valójában szülő-gyerek viszony. Mindkettőben a felnőttség elérése az, ami kiforrhat a kapcsolatból. Az egyikben inkább a testi, társadalmi létben, a másikban szellemi síkon. A szülő éppúgy gondoz, ahogyan a tanító és vice versa. Ugyanaz. Mindkettőnek egy a feladata: hogy lásson téged. Csak ennyi, minden hókuszpók nélkül. És hogy a javadat akarja. Sajnos a szülők, nagyszülők elfoglaltak, nem érnek rá csemetéjük lelki és értelmi gondozására, mindezt vadidegenek végzik el helyettük. Az iskolák, egyetemek azonban nem fognak éretté tenni, hiszen nem mások, mint
intézményesített munkaerőpiacra felkészítő emberanyag-gyárak, ne
legyenek illúzióink. És ma már nemigen találni valódi spirituális tanítókat sem. Észosztó sok van, elvégezhesz pár OKJ-s buddhaképzőt, de valószínűleg csak egy tapasztalattal leszel gazdagabb: hogy megint bedőltél, és jó sok időd, energiád és lóvéd repült ki az ablakon. Holott felnőni csak szellemiekben lehet, a fizikai érettség csak a külső, csak a látszat. Eltűntek az öreg bölcsek, a nagytudású vénasszonyok és öregemberek. (Michael Ende volt az egyik utolsó nagy Látó és Tanító.)
Ha nincs a közelben értő felnőtt, a kisgyerek elképzel egy láthatatlan barátot. Segíti a növekedést, oldja a magányt. A felnőtt ugyanezt teszi, ő istent vagy isteneket képzel. Így van ez a kereszténységben, a hinduizmusban, a buddhista tantrikus istenségek panteonja épp ilyen, ahogy a görög, azték, skandináv és a többi istenség mind: láthatatlan segítők. Egészen pontosan ugyanaz a jelenség, csak a felnőtteknél komolyan veszik, és elnevezik vallásnak vagy szellemi útnak, és egész kultúrák, mitológiai rendszerek épültek rájuk, míg a gyerekeket jó esetben megmosolyogják érte, rosszabb esetben kezelendő problémának tekintik.
(Ezért a legmagasabb utak a közvetlen utak, mint a dzogcsen, az advaita, a zen, a szufi, mert ezek már egy szellemileg önálló, felnőtt, érett emberi lényt kívánnak. Ezért a legnehezebb utak, mégis, a többség azt hiszi, olyan könnyűek. Hát nem.)
Ehhez képest ma nyugaton, és már keleten is nagyjából magunkra vagyunk utalva. Az istenségek ereje fogyatkozik, a mítoszokból tűnik el a tápláló minőség, halványulnak a kontúrok. Az ember valaha erős varázsképességekkel volt megáldva, a kollektív és egyéni tudattalanba száműzetett archetipikus erők gyengülnek. És csodálkozunk, hogy oly sok a pszichés betegség, hogy ilyen elmagányosodott, beteg és értelmetlen a létünk. Elveszett a gazdagságunk, a komplexitásunk.
Nem tudni, mi volt előbb: az istenek vagy az ember, ki teremtette meg a másikat, ki lehelt életet az anyagba, ki varázsolta anyaggá az életet... De kisodródtunk a perifériára, a szuperracionalitás jéghideg, számító és elgépiesítő tartományába. A modern tudomány kineveti a vallást, megölte az isteneket, elpusztította a mítoszokat. És okosnak hiszi magát. De a halált nem tudta megölni. A halál ezer arca néz vissza ránk tébolyodottságunkban, elidegenedésünkben, kiszáradásunkban.
Határvidéken vagyunk. Vajon szakadékba zuhanunk, vagy képzeletünk újra szárnyra kaphat és megteremthet egy sokkal teljesebb világot? Vajon sikerül felnőnünk, mielőtt ez a játékszerekkel ellátott óriási óvoda a levegőbe repül?
(a szerk.)
(a szerk.)
🐢
"…amikor minden terméketlené vált már, eltűnik az emberi nem is. Talán
lesz majd egy utolsó ember, talán nagyon öreg lesz, talán éppen ő lesz,
aki a földi halhatatlanság titkát végre felfedezi. Egyedül lesz és a
halált hívja majd. Az pedig nem jön többé. És ő írja majd meg az
emberiség történetének utolsó fejezetét, ez pedig így hangzik: A végén
az ember megsemmisítette az eget és a földet. A föld pedig kietlen és
puszta vala, és setétség vala a mélység színén. És az utolsó ember így
kiáltott: Legyen világosság! De sötét maradt. Így lőn a virradat nélküli
estéből az utolsó éjszaka."
(Michael Ende: Tükör a tükörben)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése