"a világ fejedelme"

   Mellaart a következő megjegyzésekkel összegzi a nők szerepét az újkőkori társadalomban, többek között Çatal Hüyükben:
   "Az újkőkori gazdaságban több feladatot láttak el a nők, mint a férfiak, s ez mind a mai napig így van az anatóliai falvakban, ami valószínűleg magyarázatot ad a nők kiemelt társadalmi státusára. Mint az élet egyedüli forrása, a nőt kapcsolatba hozták a földművelési folyamatokkal, az állatok háziasításával és nevelésével, a növekedéssel, a bőséggel és a termékenységgel. A földnek és a nőnek az a képessége, hogy életet adhat, egészen természetes módon kitüntetett helyet biztosított az anyáknak a korai földművelők világában. Az anya mint istennő (gyakran a földanyával azonosították) vált a vallásos világkép központi alakjává, miként a földön is a hús-vér anya lett a család és a társadalmi élet összetartó ereje. Mivel a vallás szintén arra törekedett, hogy megőrizze az életet sokrétű formájában, gondoskodjon az élet fennmaradásáról, és válasszal szolgáljon a vallási rítusok misztériumaira, az élet és halál, születés és feltámadás egyértelműen a női, és nem a férfiprincípiumhoz tartozik. Ami különösen figyelemreméltó az anatóliai újkőkori vallással kapcsolatban az az, hogy a figurális ábrázolásokon, a kis szobrokon, a domborműveken és a falfestményeken semmiféle szexualitásra utaló jellel sem találkozunk. Nagyon egyszerű válasz kínálkozik erre a látszólag zavarba ejtő kérdésre. A szexualitásnak a művészetben betöltött szerepe szorosan összefügg a férfi befolyásával és vágyaival. A kiásott negyvenegy szoborból harminchárom az istennőt ábrázolja. A maradék nyolc egy férfi istenséget jelenít meg, aki azonban mindig kapcsolatban áll az istennővel: vagy a fia, vagy a hitvese. Az anyák lényegi szerepét semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a gyermekeket az anyjuk, és sohasem az apjuk mellé temették. A leletek nagyszámú papnőre utalnak, de hierarchikus szervezetnek nyoma sem volt.
   Az adatok, amelyek amellett szólnak, hogy az újkőkori társadalmat viszonylagos egyenlőség, a társadalmi hierarchia, a kizsákmányolás és a szembeötlő agresszivitás hiánya jellemezte, igen meggyőzőnek tűnnek. Az anatóliai újkőkori falvakban matriarchális berendezkedést találunk, ami arra utal, hogy az újkőkori társadalom - legalábbis Anatóliában - lényegében erőszakmentes és békés volt. Az agresszió szempontjából két nagyon fontos megfigyelést kell tennünk: Çatal Hüyük eddigi feltárása alapján a település történetében nem akadunk sem fosztogatásra, sem vérfürdőre utaló bizonyítékokra. Még ennél is meglepőbb az erőszak teljes hiánya, a feltárt több száz csontváz egyikén sem bukkantak külsérelmi nyomokra, ami erőszakos halálra utalna.
   "A kultúrák, az erények és a létezés valamennyi nemes vonatkozása az anya és gyermeke közötti viszonyból ered. Az erőszak világában a szeretet, az egység és a béke isteni elvét testesíti meg. Gyermeke nevelése által a nő hamarabb tanulja meg mint a férfi, hogy miként terjessze ki szerető gondoskodását saját egóján túlra, egy másik teremtményre, és miként mozgósítsa minden leleményességét egy másik emberi lény megóvására és képességei fejlesztésére. E szinten a nő a kultúra letéteményese, a jóindulat és az elkötelezettség forrása, benne testesül meg az aggodalom az élőkért és a gyász a holtakért. Az anyaságból fakadó szeretet nemcsak erőteljesebb, hanem egyetemesebb is. Míg a szülői viszony eleve korlátozott, addig az anyaság egyetemes. A szülői viszony korlátja, hogy emberek meghatározott csoportjára vonatkozik, ám az anyaság, miként az élő természet, nem ismer határokat. Az anyaság szelleme hívja életre a testvériség érzését az emberek között, ami az apaság kultuszának megjelenésével eltűnik. Az apajogra épülő család zárt, individuális organizmus, a matriarchális család ellenben az egyetemesség megtestesülése, ott bábáskodik mindennek a kezdeténél. Az anyaöl, Démétér földanya halandó megtestesülése az együvé tartozás érzését kelti mindenkiben. A szülőföldön mindaddig testvérek lesznek, míg az apajogú rendszer el nem jut fejlődésének arra a pontjára, ahol megszűnik a differenciálatlan embertömegek egysége, és kiütköznek az egyéni különbségek.
   A matriarchális kultúrák sokféle formában jelenhetnek meg, és legalább ennyire sokrétűek az anyajogú elv jogtudományi megfogalmazásai is. Ez az elv az egyetemes szabadságot és a matriarchális viszonyok között élő emberek egyenlőségét mondja ki, az egymásnak nyújtott kölcsönös segítség és a mindennemű korlátozással szembeni ellenérzés az alapja. Ebben gyökerezik a rokon szellem és a bajtársiasság, amely nem ismer akadályt vagy megosztottságot, és egyöntetűen hatja át egy nemzet minden tagját. A matriarchális társadalmak jellegzetessége, hogy nyoma sem volt bennük pusztító harcnak vagy összetűzésnek. A matriarchális közösségekben élők - és ez is meglehetősen jellemző - a büntetés külön formáját alkalmazzák azokra, akik sérülést okoznak embertársuknak vagy állatoknak. A gyöngéd emberség légköre járja át a matriarchális világ kultúráját. Ez az életigenlő és rombolást kerülő gondolkodásmód a matriarchalis társadalmak legfőbb vonása." (Bachofen: Das Mutterrecht)
   Valószínűleg két ok miatt utasították el Bachofen elméletét: először is csaknem lehetetlennek tűnt, hogy patriarchális társadalomban élő antropológusok felül tudjanak emelkedni társadalmi és mentális beidegződéseiken, és elképzeljék, hogy a férfiuralom nem természetes. (Emiatt jutott el Freud is nőképéhez, miszerint a nő nem más, mint kasztrált férfi.) Másodszor, az antropológusok hozzászoktak, hogy csak a tárgyi bizonyítékoknak higgyenek, például csontvázaknak, használati eszközöknek, fegyvereknek, stb., és nehezen akarták elhinni, hogy a mítoszok és drámák nem kevésbé valóságosak, mint a tárgyak. Ez a közelítésmód persze kizárta, hogy akár egy csöpp figyelmet is szenteljenek az elméleti gondolkodásban rejlő lehetőségeknek és aprólékosságnak. 




    Szinte mindenki úgy gondolkodik, hogy ha a civilizált ember ennyire harcias, akkor milyenek lehettek a primitív emberek! Mumford rámutatott, hogy a barlangfestményeken nyoma sincs ember emberrel vívott küzdelmének. A primitív törzsek egyenlőségen alapuló társadalmi berendezkedése éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodik, ahol a nagy megbecsülésben részesülőktől nagylelkűséget és mértékletességet várnak el a közösség tagjai, és viszonzásul szeretet és udvariasság jut nekik osztályrészül.
   Saját gazdasági életünk természetéből fakadó megszokásból úgy gondoljuk, hogy az ember természetes hajlamánál fogva előszeretettel megy bele csere- és barterügyletekbe, s hogy a személyek és csoportok közötti viszonyokat gazdasági megfontolások és az erőfeszítésekből fakadó eredmény maximalizálása jellemzi: adjunk el drágán, és vegyünk olcsón. A primitív emberek azonban egyáltalán nem így cselekszenek. Valójában legtöbbször éppen ellenkezőleg. Odaadnak dolgokat társuknak, imádják a nagylelkűséget, elvárják a segítséget, a takarékosságot pedig önzésnek tartják. És ami a legkülönösebb, minél riasztóbbak a körülmények, minél ritkábbak vagy értékesebbek a rendelkezésre álló javak, annál kevésbé cselekszenek gazdasági szempontok szerint, annál inkább nagylelkűek egymáshoz.




   A "civilizáció" története azonban, kezdve Karthágó és Jeruzsálem lerombolásától Drezda és Hirosima elpusztításáig, az emberek, a termőföld és a vietnami fák halála mind-mind a szadizmus és a pusztításhajlam szomorú története. 
   Ezt a célt tűztem ki magamnak: hogy rámutassak azokra az ismérvekre, amelyek megtévesztő jellegüknél fogva megakadályoznak bennünket abban, hogy idejekorán felismerjük a lehetséges Hitlereket, mielőtt megmutatnák igazi arcukat. A megtévesztés abból a hitből fakad, hogy a velejéig destruktív és gonosz ember nem más, mint maga az ördög, és ennek megfelelően is néz ki. Azt gondoljuk róla, hogy nem lehet egyetlen pozitív tulajdonsága sem, jól láthatóan magán viseli Káin bélyegét, hogy mindenki már messziről felfedezhesse a benne rejlő pusztításhajlamot. Efféle sátánfajzatok léteznek ugyan, de ritkák. Miként korábban már rámutattam, sokkal gyakoribb, hogy egy erősen destruktív személy a kedvesség álarca mögé bújik. Kegyes, szereti a családját, a gyermekeit, az állatokat, az eszményeiről beszél, és biztosít bennünket a jó szándékáról. Ám ez csupán a képnek egy része. Aligha akad olyan ember, akiből hiányzik minden kedvesség és jó szándék. Ha volna ilyen ember, az elmebetegség határát súrolná - kivéve talán a született morális idiótákat. Következésképpen, amíg valaki abban hisz, hogy a gonosz ember szarvat visel, kizárható, hogy akár egyetlen gonosz emberrel is találkozott volna.

   Az ember olyan társadalom tagjaként él, amely mindenki számára garmadával kínál előre gyártott célpótlékokat. Napjainkban azt sulykolják, a tartalmas élethez elegendő, ha valaki sikeres, önálló kenyérkereső, családos, jó állampolgár, a megvásárolható jószágok és örömök lelkes fogyasztója. A receptet a tudatosság szintjén ugyan a legtöbb ember elfogadja, életükbe mégsem költözik be a valódi értelem, s önmagukban sem bukkannak rá a hiányzó magra. A hangzatos célkitűzés igazából üres, és egyre gyakrabban kudarcot vall. Hogy napjaink társadalmában valóban ez történik, meggyőzően támasztja alá a kábítószer-függőség terjedése, az igazi érdeklődés teljes hiánya, az intellektuális és a művészi kreativitás teljes hiánya, az erőszak és a destruktivitás előretörése. Közmegítélés szerint jóléti társadalomról beszélünk, ha az emberek igényeit könnyű kielégíteni. Szeretünk ugyan abban a hitben tetszelegni, hogy e boldog állapot elérése az ipari civilizáció kimagasló eredménye, jóllehet ez a vadászó és gyűjtögető emberekre sokkal inkább igaz, bár róluk jobbára csak a néprajzkutatók tudnak. Nagy különbség van a kultúrák között abban a tekintetben, hogy a társadalmi berendezkedés előmozdítja és bátorítja-e a kapzsiságot, az irigységet és a kizsákmányolást, vagy megakadályozza. Előbbi esetben ezek a bűnök a társadalmi karakter részét képezik, azaz a társadalom tagjainak többségében jelen vannak, míg utóbbi esetben egyedi személyiségtorzulásokról van szó, ami nem befolyásolhatja a társadalom egészét. Semmiképpen sem statisztikailag szeretnék érvelni, csupán azt kívánom bizonyítani, hogy az agresszió nélküli társadalmak egyáltalán nem olyan ritkák, mint azt Freeman és a freudi elmélet más képviselői hajlamosak beállítani. Azt is meg akartam mutatni, hogy az agresszivitás nem csupán egy jellemvonás, hanem egy szindróma része. Rendszerint az agresszivitást más vonásokkal - szigorú rangsor, dominancia, osztályokba sorolás stb. - együtt, az adott rendszer részeként érhetjük tetten.




   A csoportnarcizmus táplálása szociális léptékben számolva igen kevéssé költséges befektetés, igazság szerint lényegében semmibe sem kerül, ha az életszínvonal emelése egyéb formáinak társadalmi költségével vetjük össze. A társadalomnak csupán a narcizmust tápláló jelszavakat megfogalmazó ideológusokat kell megfizetnie, ráadásul sokan közülük - tanárok, újságírók, miniszterek, professzorok - még ezt sem igénylik, legalábbis a pénzt nem. Jutalmukat az elégedettség és büszkeség tudata jelenti, amely azáltal tölti el őket, hogy ilyen nemes célt szolgálhatnak, amivel mellesleg saját hírnevüket is megalapozzák. A politikai vezetők körében a narcisztikus személyiségek oly gyakoriak, hogy akár foglalkozási ártalomnak - vagy előnynek - is tekinthetnénk, különösen azon vezetők körében, akik hatalmukat a tömegtájékoztatás fölött gyakorolt különleges befolyásuknak köszönhetik. Ha a politikus meg van győződve arról, hogy különleges adottságokkal rendelkezik, mi több, küldetése van, akkor könnyebben meg tudja győzni közönségét, amely el van ragadtatva a magabiztos személyiségektől. A narcisztikus vezető különleges karizmáját nem csupán a politikai siker elérésének eszközeként veszi igénybe - a tömeg éljenzésére saját mentális egyensúlyának fenntartása érdekében is szüksége van. Nagyságának és tévedhetetlenségének képzetét valójában narcizmusa táplálja, s nem valódi, emberi lényként elért eredményein alapulnak. Mindazonáltal narcisztikus megnyilvánulásai nélkül létezni sem igen tudna, hiszen igazi emberi vonásai - meggyőződés, lelkiismeret, szeretet és gyűlölet - nemigen fejlődtek ki.
   Azokban a társadalmakban, ahol jelen van a valódi autoritás - a varázsló, a politikai vagy a vallási vezetők -, ott az agymosáshoz rendelkezésre áll a megfelelő bázis. Hozzávetőlegesen azt mondhatjuk, az uralkodó csoport által sugalltak annál hihetőbbek, minél szélesebb körű ezen csoport hatalma, és/vagy minél nagyobb kapacitást tud mozgósítani ideológiai rendszerének kidolgozására és védelmére, amivel csírájában elfojthatja a kritikai és független gondolkodást.
   Az emberi történelem folyamán a dominancia intézményes kereteket kapott, többé már nem a személyes alkalmasság a döntő szempont, ahogy sok primitív társadalomban még mindig ez a helyzet; már nem szükségszerű, hogy a vezetők folyamatosan számot adjanak kiemelkedő képességeikről, valójában az sem lényeges, hogy rendelkeznek-e ilyenekkel. A rendszer azt sulykolja az egyénbe, hogy a különféle címekben, egyenruhákban vagy bármi más külsőségben képes legyen annak bizonyságát látni, hogy a vezetője hozzáértő, rátermettségéhez kétség sem fér. Ameddig ezeket - a rendszer egésze által támogatott - szimbólumokat látja maga előtt, az átlagemberben fel sem vetődik a kérdés: vajon van-e ruha a császáron?

  A jelen eszményképe a korlátozások nélküli fogyasztás embere, aki a természet erői felett úgyszintén korlátlan hatalmat élvez. Az embereket az az álomkép élteti, hogy egy szép napon a természetet teljesen uralmuk alá hajtják, s Istenhez válnak hasonlatossá * - miért ne lehetne akkor az emberi természetet is totálisan ellenőrizni? A kibernetikus kapitalizmus, a maga gigantikus méretű centralizált vállalataival, amelyek a dolgozók számára már nem csupán a szórakozást, de a kenyeret is képesek biztosítani, már olyan ellenőrzést valósít meg, amelynek alapja a pszichológiai manipuláció s az emberi természet mérnöki tervezése. Olyan emberre van szükség, aki fogékony és könnyen befolyásolható. Kibernetikus korunkban az individuum egyre inkább ki van téve a manipuláció hatásainak. Munkáját, vásárlását, szórakozását egyaránt reklámok, ideológiák, skinneri értelemben vett pozitív megerősítések befolyásolják. Az individuum elveszíti a társadalomban betöltött tevékeny, felelős szerepét, tökéletesen alkalmazkodik, egész életére megtanulja, hogy bármely cselekedet, gondolat vagy érzés, amely nem illeszkedik a dolgok általános rendjébe, súlyos hátrányokat okozhat neki: végeredményben tehát pontosan azzá válik, amit elvárnak tőle. Ha pedig mégis megpróbál önmaga lenni, akkor igen sokat kockáztat: rendőrállamokban a szabadságát, akár életét is, egyes demokratikus rendszerekben az előléptetését, esetleg az állását, de ami talán a legsúlyosabb: a társadalomtól való elszakadást, a kommunikáció nélküli teljes izolációt.
   A szabadság nem egyszerűen a korlátozásoktól való mentességet jelenti, hiszen minden növekedés egy struktúra keretei között megy végbe, a struktúrához pedig elengedhetetlenek a szabályok. A döntő különbség abban áll, hogy a korlátozás autonóm-e, azaz a struktúra vagy a személy fejlődésének inherens feltétele, vagy kizárólagosan valamely másik személy vagy intézmény érdekeit szolgálja. A szabadság ígérete olyan hatást gyakorol az emberi szívre, hogy még azok is ezzel az ígérettel élnek, akiknek szándéka ezzel szöges ellentétben áll. Holott a civilizált ember mindig egyfajta állatkertben, a fogság és a szabadságnélküliség különböző fokozatai között élt, s él a mai napig, még a legfejlettebb társadalmakban is. 
   Az elmúlt öt-hatezer év történeti társadalmainak elemzése szerint az uralkodó kisebbség kizsákmányolta a többséget, ami arra utal, hogy a dominanciabehódolás lélektani beállítottsága a társadalmi rendnek következménye és nem oka. Egy szűk körű elit által gyakorolt hatalmon alapuló társadalmi rend szószólói abba a hitbe ringatják magukat, hogy a társadalmi szerkezet az ember belső szükségletének kifejeződése, és ennélfogva természetes és eleve meghatározott. A háborúk többnyire különféle előnyök megszerzésének céljából törnek ki, s nem a terület védelme okán - csupán a háborús ideológiák állítják ennek ellenkezőjét. Gazdasági és politikai háborúkat azért indítanak emberek, hogy asszonyt, rabszolgákat, nyersanyagokat és földet szerezzenek az uralkodó dinasztia vagy uralkodó osztály uralmának fenntartása érdekében. Valamennyi emlősállatnál gyakran lehetünk tanúi civódásnak, kisebb-nagyobb összezördülésnek, fenyegetésnek; öldöklő, pusztító küzdelemmel azonban, amely az emberi viselkedésre olyannyira jellemző, csak elvétve találkozunk.
   Tömeggyilkos és szadista emlős egyetlenegy van csak: az ember*. Az ember (mondjuk ki nyíltan: ember = férfi. Kínától Indiáig, Irántól Brüsszelig, Marokkótól Amerikáig, ő a "teremtés koronája", a világ fejedelme - a szerk. megjegyzése) az egyetlen tömeggyilkosságra képes faj, az egyetlen, amely nem képes beilleszkedni a maga által létrehozott társadalomba.
   
Erich Fromm: A rombolás anatómiája

* "Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat (fenevad) jelét: nevét vagy nevének a számát. Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat. (Jelenések Könyve 13.16-18.)







   Tegyünk egy nagy lépést vissza az időben Freud korába, amikor a modern pszichológia született. Az 1890-es években, pályája kezdetén Freudot megdöbbentette, milyen sok női páciense számolt be arról, hogy gyerekkorában visszaéltek vele szexuálisan. Freud ezért arra a következtetésre jutott, hogy felnőtt nőknél az érzelmi zavarok egyik legfontosabb kiváltó oka a gyerekkori szexuális bántalmazás, és írt a témáról egy remek és együttérző tanulmányt A hisztéria etiológiája címmel. Azonban úttörő felfedezéséért elismerés helyett kollégái kigúnyolták Freudot. Kinevették, mert elhitte, hogy köztiszteletben álló férfiak - pácienseinek többsége „rendes családból” származott - incesztus elkövetők lehetnek. Néhány év alatt Freud meghátrált az erős nyomás alatt, és visszavonta megállapításait. Helyettük bevezette az Ödipusz-komplexus fogalmát, ami a modern pszichológia alaptétele lett. Ezen elmélet szerint a kislányok valójában szexuális kapcsolatra vágynak apjukkal, mert versenyezni akarnak az anyával, hogy ők legyenek a legfontosabbak az apa életében. Freud ez alapján arra jutott, hogy páciensei által elmesélt szexuális abúzus valójában soha nem történt meg, hanem a nők gyerekkorukban erre vágytak és erről fantáziáltak, felnőttkorukban pedig elhitték, hogy igazuk volt. Így indult az áldozathibáztató elmélet százéves pályafutása a mentális ellátás területén: az áldozatokat hibáztatták az ellenük elkövetett bántalmazás miatt, és eleve hiteltelennek tartották a nők és gyerekek szexuális visszaélésről szóló beszámolóit.
   Egy pszichológus, aki az Egyesült Államokban az egyik legjelentősebb szakembernek számít gyermekelhelyezési ügyekben, azt írja, hogy a nők azzal provokálják ki a férfiak erőszakos viselkedését, hogy „ellenállnak a férfiak uralmának”, illetve „megpróbálják elhagyni őket”. Ez a pszichológus az Ödipusz-komplexus híve, és azt vallja, hogy a lányok szexuális kapcsolatra vágynak apjukkal. Írásaiban megállapítja, hogy a kislányok gyakran „kölcsönösen csábító” kapcsolatban állnak erőszakos apjukkal, és számos bírósági protokoll alapszik az ő „kutatására”. A freudi örökség napjainkban is erősen tartja magát.




   A bántalmazás nem a férfi érzelmi sérüléseinek vagy készséghiányának eredménye. Valójában a bántalmazás azon alapul, hogy a férfit milyen kulturális hatások érték gyerekkorában, milyen kulcsfontosságú férfi szerepmodellekkel találkozott, és milyen hatással vannak rá férfitársai. Más szóval, a bántalmazás értékrendi probléma, nem pszichológiai rendellenesség.
   Megtanultam, hogy a bántalmazásnak meglepően kevés köze van ahhoz, hogy egy férfi hogyan érez - ügyfeleim érzelmi tapasztalatai elég kevéssé különböznek a nem bántalmazó férfiakétól -, hanem arról szól, hogyan gondolkodik. A válasz a fejében keresendő. Bármennyire is örülök annak, hogy lehetőségem nyílt megszerezni ezt a tudást, nem én vagyok az, akinek a leginkább szüksége van rá. A bántalmazók viselkedésének és gondolkodásmódjának ismerete legfőképpen a nők javára válik, ők látják hasznát annak, amit összeszedtem, hogy képesek legyenek felismerni, ha ellenőrzés alatt tartják vagy lekezelik őket egy kapcsolatban, megtalálni a módját, hogy szabaduljanak meg a bántalmazástól, és megtanulni, hogyan kerüljék el legközelebb, hogy egy bántalmazó, rajtuk uralkodni akaró vagy őket tárgyként használó férfival kezdjenek párkapcsolatot. Ennek a könyvnek az a célja, hogy megtanítsa a nőknek, hogyan védjék meg magukat fizikailag és lelkileg az erőszakos és uralkodni akaró férfiaktól.
   A nők számára igen nagy kihívás olyan férfit találni, akinek nincsenek korlátozó elképzelései a női szerepekről, különösen bizonyos kulturális vagy etnikai csoportokon belül. De fontos, hogy törekedjen rá, hogy ilyen férfit találjon. Minél jobban megértjük a bántalmazókat, annál könnyebben tudunk olyan otthont és párkapcsolatot teremteni, amely a szeretet és biztonság kikötője - amilyennek lennie kéne. A világbéke tényleg otthon kezdődik.

Lundy Bancroft: Mi jár a bántalmazó fejében?




   Evans a szóbeli bántalmazás dinamikáját ismerteti, majd típusait sorolja fel, illetve az áldozat tipikus reakcióit. Az általa felvonultatott típusok: titkolózás, ellenkezés, leszólás, viccnek álcázott szóbeli erőszak, a beszélgetés akadályozása és mellébeszélés, vádaskodás és hibáztatás, ítélkezés és kritizálás, bagatellizálás, aláásás, fenyegetés, becsmérlés, elfelejtés, parancsolgatás, tagadás, bántalmazó dühkitörés. Ezek így felsorolva nem hangzanak túl durvának és talán túlzónak tűnik őket “szóbeli erőszaknak” nevezni, de végigolvasva a példákat, mégis egyből kirajzolódik előttünk a hatalommániás köcsög képe. A könyv legérdekesebb részei az esetismertetések és a példamondatok – jellegzetes szófordulatok szóbeli bántalmazóktól. Úristen, mennyire ismerősek, mennyire tipikusak. Túl érzékeny vagy! Mindent felfújsz! Kiforgatod a szavaimat! Azt hiszed, mindent tudsz! Csak akkor vagy boldog, ha nyavalyoghatsz! Fogd már be a szád! Kérdezett valaki? Mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? Pontosan tudod, hogy értettem. Neked nem férj való, hanem állatidomár. Ez neked túl bonyolult, úgysem értenéd meg. Magadnak keresed a bajt. Te hülye vagy. Nem tudsz leszállni a témáról. Vidd ezt innen. Ezt nem veheted fel. Én sosem mondtam ilyet. Ezt csak kitalálod. Semmiségeken húzod fel magad. Nem tudom, ezt honnan szedted. Te megőrültél.

Patricia Evans: Szavakkal verve - forrás: Isolde olvasónaplója





   Egyik ​arcuk szórakoztató, magával ragadó, gyakran elbűvölő. A másik egy érzelmek és empátia nélküli vadállaté. Körbeszaglásznak, bizalmunkba férkőznek, levesznek a lábunkról, aztán - kímélet nélkül - lesújtanak. Hol az érzéseinkre, a szeretetünkre, naivságunkra, hol a pénztárcánkra, hol pedig a testi épségünkre, az életünkre. Felbukkanhatnak a segítőkész jó barát, a magányt enyhítő társ, jóképű férj vagy bombanő feleség, ragyogó szakértelmű üzletember, vagy akár orvos, ápolónő, ügyvéd, lelki fájdalmakra gyógyírt ajánló pszichológus álarcában. A maszkok sokfélék, a lényeg, a tartalom mindig ugyanaz: a vágyaik azonnali kiélése, önös, másokat maguk alá tipró céljaik könyörtelen megvalósítása. A társadalom fehér cápái akkor is gyilkolnak, ha csak a bizalmunkkal élnek vissza: megnyomorított, összetört emberi lelkeket és sorsokat hagynak maguk után ámokfutásuk közben, de nemritkán halottakat is. Védekezni pedig csaknem lehetetlen ellenük, hiszen nekik - a gátlástalanság rablólovagjainak - nincs fogalmuk a lelkiismeretről, amelyet az ép pszichéjű ember belső strázsaként magában hordoz, nem ismerik a félelmet, a szorongást, a bűntudatot.
   Félelmetes és megdöbbentő az a motívum, amely minden pszichopata esettörténetén végigvonul: az arra való mélyen felkavaró képtelenségükre, hogy törődjenek a mások által átélt fájdalommal és szenvedéssel. Röviden: az empátia, azaz a szeretet előfeltételének teljes hiánya jellemzi őket. Kellemes modorukkal, kaméleonszerű képességeikkel végigtarolják a társadalmat, tönkretett életeket hagyva maguk után. A kirakós játék e darabkáiból egy én-centrikus, érzéketlen és kíméletlen ember képe rajzolódik ki, akiből teljesen hiányzik az empátia és az a képesség, hogy másokkal meleg érzelmi kapcsolatot teremtsen, egy olyan emberé, akit nem korlátoz a lelkiismeret visszatartó ereje. 
   Cselekedeteik nem a háborodott elme következményei, hanem a hideg, számító racionalitásé, amelyhez a másokkal gondolkodó, érző emberi lényekként való bánás képességének hátborzongató hiánya párosul. Ez a morálisan felfoghatatlan magatartás, amelyet egy látszólag normális ember tanúsít, a zavarodottság és a tehetetlenség érzését kelti bennünk. A pszichopaták általában elégedettek önmagukkal és belső világukkal, bármilyen sivárnak is tűnik az a külső szemlélő számára. Semmi hibát nem látnak magukban, jóformán nem élnek át személyes gyötrődést, saját magatartásukat racionálisnak, előnyösnek és kielégítőnek találják. Sosem néznek vissza megbánással, sosem tekintenek előre aggodalommal. Felsőbbrendű lényeknek tartják magukat egy ellenséges, öldöklő világban, amelyben másokkal a hatalomért és az erőforrásokért versengenek.

Robert D. Hare: Kímélet nélkül




John Trudell: indián (dakota) író, költő, színész, zenész és nem utolsósorban politikai aktivista volt. A 70-es években az Amerikai Indián Mozgalom elnöke volt, és jelentős szerepet játszott több mozgalomban. 1979-ben az FBI washingtoni épületének lépcsőjén elégetett egy amerikai zászlót, mivel szerinte azt a kormány az indián lakossággal és más kisebbségekkel szembeni viselkedése megszentségtelenítette. Másnap, egyes feltételezések szerint az FBI Trudell szintén aktivista terhes feleségére, három kisgyermekére és anyósára gyújtotta a házat, akik a tűzben meghaltak. A bíróság balesetnek minősítette az esetet. A megrázó esemény után Trudell a költészetben és a zenében keresett vigaszt. Zenéjével olyan rajongókat szerzett magának, mint Bob Dylan, Jackson Browne és Kris Kristofferson. Színészként is vállalt szerepeket, többek között a Viharszívben és az Álomőrzőkben. Noha mozgalmakban többé nem vett részt, továbbra is hangoztatta politikai nézetét a hamis társadalom visszásságairól. Ez a tévéfelvétel 1996-ban készült.


Kapcsolódik:

És egy minisorozat - főként - a pszichopatával való bántalmazó kapcsolatról. Hatalmas kis hazugságok. A téma sajnos még ma is nagyon aktuális

A pszichopata tökéletes megjelenítése Agatha Christie-nél: Zátonyok közt, Függöny - Poirot utolós esete.



Van egy erő, amely más, mint a mindennapok ereje. Ez az az erő, amely megtanította nekünk a lebegést, amelynek segítségével elhagyhatjuk a testünket, hogy énekes madár módjára szállhassunk, s ez az az erő, amely Öreg Asszonyt köddé változtathatja, hogy szél hátán lovagoljon, vagy Öreg Asszony által szóljon.

Ez az erő időtlen idők óta létezik, az itteninél több világban, az itteninél több Földön. Mint ahogy a tűz és víz, a hideg és a meleg, a puha és a kemény, férfi és nő egymás ellentettjei, úgy létezik a jó fajta erőnek is ellenpárja. Ez pedig a gonosz erő. Nem mindenki ismeri ezt a különbséget.

Mi, asszonyok fűzzük össze az igazság pillanatait. Újra hiszünk benne, hogy jogunk van a teljességre. Fekete, sárga és fehér testvéreink találnak egymásra, s az elszórt részekből megpróbálnak egészet alkotni. Csakhogy az általunk megmentett és megőrzött részigazságok nélkül nem tud kialakulni a teljesség. Az általunk őrzött igazság nélkül az asszonyok nincsenek felvértezve, pedig szükségük van a védelemre. Ha titkainkat továbbra is magunknak őrizzük, ezzel a Gonoszt segítjük az asszonyok szellemének elpusztításában.

Ezért testvéreinknek - valamennyi Nővérünknek - kezet kell nyújtanunk, s arra kell kérnünk őket, hogy osszák meg velünk igazságukat. Nem marad más választásunk, mint hinni abban, hogy az asszonyok az egymásnak átnyújtott ajándékot szeretettel és tisztelettel fogadják. Mindez gátat vet a Gonosz hatalmának, ahogy ez már máskor is megtörtént ezen a szigeten. Az egykor tiszta vizű folyóink most szennyezettek, a zöld erdőkkel borított hegyeink kopaszok, a tenger élet-halálharcát vívja. Ahol régen halak milliói úszkáltak, most egy szál sincs belőlük. S ez a hideg Gonosz műve. Utolsó kincsünk, ami megmaradt nekünk, ami megóv a Gonosz hatalmától, az asszonyok titkos igazságai.

Most ismét fordulat idejét éljük, az idő megérett a változásokra. Az asszonyok felismerik az ellenséget. Keresik az igazságot. Fiatal nőkkel beszélnek, s elmondják nekik, hogy a megerőszakolásnak nincs köze a szeretethez, sem az örömhöz. A férfiak ezáltal csak hatalmukat próbálják biztosítani - amolyan elavult hatalmat.
Az asszonyok újra megtanulják, mire való a testük, hogyan védjék meg önmagukat, s elmondják, mi a véleményük az igazságról, az alkoholról, a fogamzásgátló tablettákról és a szégyenérzetről. Igazságra, támogatásra és szeretetre vágynak, keresik azoknak a körét, akikhez csatlakozhatnának.

A fekete zsinór a halál zsinórja. Mindazon asszonyok emlékét jelképezi, akik a szelíd erők védelmében haltak meg - jelképezi a fehér asszonyokat, akiket boszorkányként elégettek, a fekete asszonyokat, akiket rabszolganőként elhurcoltak, a sárga asszonyokat, akiket megnyomorítottak, s mint egy terméket áruba bocsátottak, a barna asszonyokat, akiket megerőszakoltak és testüket betegségekkel fertőzték meg, s akiket meggyilkoltak.
A gyöngyök mindegyike egy-egy különlegesség. Minden szemnek külön varázsereje van. A halálzsinór mindegyik végén négy gyöngyszem van, mert a négy tökéletes, igaz szám. Ha a halálzsinór cipőfűző lenne, akkor is az lenne, ami: az összes előttünk járó asszonytestvérünk emléke.

Nootka indián asszony - A csend ajándéka, indián asszonyok bölcsessége



A gonosz igen, létezik. Úgy néz ki mint bárki - embernek tűnik, de nem az. Csak a kültakaró emberi, belül egy egészen más lény van: a ragadozó.
Életemben kettővel találkoztam közelebbről, mesterei az álcázásnak.
Fontos megértenünk az elméjüket, mert egy gyilkos "csak" a testet pusztítja el. A ragadozó a lelkedet. A vadállat, a világ fejedelme nem egy emberben manifesztálódik. Száma 666, vagyis számos.
Ezen a földön két faj él embertestben, az emberi lény és a ragadozó. Fontos megérteni, hogy nem lehet "megjavítani", mert nincs lelke, valójában semmi, de semmi emberi nincs benne.
Az emberi lényekre nézve végzetes a vele való találkozás, mert sem empátia, sem jóérzés nincs bennük, a legcsekélyebb mértékben sem, hidegek, mint a jég, és végtelenül rombolóak. A ragadozó 95-97%-ban férfi testet ölt, kevés a női pszichopata vagy nárcisztikus - a pszichoterápia ezt a címkét ragasztja rájuk, mintha valami pszichés zavar lenne, de nem az.

Ezek a videók sokat segíthetnek a felismerésükben, nagyon ajánlom a megtekintésüket. A csatorna az Elefánt a porcelánboltban, a YouTube-on. (a szerk.)


Megjegyzések