Az önimádat társadalma


Nem termelt még ki az emberiség olyan társadalmi formát, amely 
a miénkhez hasonló nagyvonalúsággal és pazarlással bánt volna az emberi tehetséggel.

(R. P. Blackmur, 1954)

⭒⭒⭒

Minden civilizációban, mondja Perron, van egy fok, amit a spiritualitás minimumának lehet nevezni, és minden jel arra vall, hogy ez a minimum minden civilizációban ugyanaz. Termékeny élet csak ezen felül lehetséges. Ha az ember a fagypontot eléri, életét nem szellemi erők irányítják, hanem pszeudospirituális kényszerek, amelyeket a gyengeelméjűek, a serdületlenek, a primitívek, a pszichopaták lélektanából ismerünk, és amelyeket a köznyelv rögeszméknek nevez. A rögeszme spirituális tartalom nélkül való merő pszichológiai jelenség. A. Perron azt állítja, hogy ha az ember a spirituális minimumra leszáll, mert a kontrollt önmaga fölött elveszti, minden abnormitás szabad zsákmánya lehet. Az abnormitás éppen az, hogy az embert az értelmes szellem helyett a rögeszme kormányozza.
A társadalom élete a benne levő tehetségek gazdagságán múlik. A társadalom felbomlása a tehetségek eltűnésével kezdődik. A racionalizmus tulajdonképpen rögeszme, amely az európai civilizációnak az újkor elején támadt spirituális minimumából keletkezett.

(Hamvas Béla: Patmosz I. - Függelék a középszerűségről)




   Minden kor kifejleszti a maga sajátos betegségformáit, ezek felnagyított formában tükrözik a kor arculatát. A modern társadalom és a politika mélyreható elemzésének egyebek között arra is választ kell adnia, miért vált az egyéniség kiteljesedése és fejlődése oly nehezen megvalósíthatóvá, miért kísérti társadalmunkat a felnövekedéstől és az öregedéstől való félelem, miért váltak a személyes kapcsolatok olyan törékennyé és ingataggá, s hogy a belső élet miért nem menedék többé a köröttünk leselkedő veszélyek elől, a szervezett hatalom miért tör oly erőteljesen be a magánéletbe, hogy az már szinte meg is szűnt.
   Korunk közérzete terápiás és nem vallásos. A huszadik század szorongástól, depressziótól, homályos hiányérzetektől, belső ürességtől gyötört pszichológiai embere nem személyisége kitágítására és nem is lelki transzcendenciára vágyik, hanem lelki békére. Gyógyítókhoz fordul abban a reményben, hogy eléri a megváltás modern megfelelőjét, a lelki egészséget. A terápia mind az életerős individualizmus, mind pedig a vallás egyenes ági leszármazottja, ám ez nem jelenti azt, hogy a terápia a maga jogán vallássá vált volna. Az emberek ma nem megváltásra szomjaznak - hol van már egy valaha volt aranykor visszavárása -, hanem a személyes jól-lét, egészség és lelki biztonság érzésére, pillanatnyi illúziójára.




   A terápia antivallás; nem azért, mert ragaszkodik tudományos módszereihez - ahogyan művelői szeretnék elhitetni velünk -, hanem azért, mert a modern társadalomnak nincs jövője, és egyetlen gondolatot sem veszteget olyasmire, ami túlmegy pillanatnyi szükségletein. Még akkor is, amikor a gyógyítók a „cél az értelem” és a „szeretet” szükségességéről beszélnek, e szavakon semmi mást nem értenek, mint a beteg érzelmi igényeinek kielégítését. Aligha jut eszükbe - és ismervén a terápiás vállalkozás természetét, ugyan miért is jutna eszükbe -, hogy arra bátorítsák a pácienst, rendelje alá szükségleteit valami másnak, egy rajta kívül álló ügynek, hagyománynak. A „szerelem”, mint önfeláldozás vagy alázat, az „értelem”, mint behódolás valamely magasabb rendű eszme előtt - az ilyesfajta szublimációk ütköznek a terápiás érzékenységgel, minthogy tűrhetetlenül elnyomó jellegűek, sértik a józan észt, a személyes egészséget és jól-létet. A pillanatnak élni, ez fűti ma az embereket - magunknak, nem az elődöknek és nem az utódoknak. Egyre kevésbé érezzük, hogy részei vagyunk a történelem folyamatának, láncszemek a múltbeli és a jövő felé tartó nemzedékek sorában. Mivel a társadalomnak nincs jövője, annak van értelme csupán, ha a pillanatnak élünk, szemünket privát teljesítményünkre függesztjük, és saját dekadenciánk műértőivé válva, gyakoroljuk a transzcendens önmegfigyelést.


Visszahívhatlak, Ed? Épp a mostban vagyok.



   Az emberekben elsorvasztották azt az igényt, hogy maguk legyenek úrrá problémáikon, segítsenek önmagukon, a mindennapos kompetenciának egykor hagyományos területei sorra eltűnnek - ma már a gyerekeinket sem vagyunk képesek felnevelni képesített szakértők segítsége nélkül -, és az egyén az állam, a vállalat és egyéb bürokráciák kiszolgáltatottjává válik.*
   A tömegkultúra a nagy élet ábrándjaival veszi körül a fogyasztót, a hírnév és a siker ragyogásának fénykörébe vonja, s ezzel arra ösztönzi a hétköznapi embert, hogy luxusízlésnek hódoljon, hogy a kivételezett kisebbséggel azonosítsa magát, és képzeletében együtt éljen velük a rafinált kényelem és az érzéki kifinomultság világában. Ezzel párhuzamosan az áruk propagandája elégedetlenné teszi az embert azzal, amije van.
   A modern ipar az intellektust semmibe vevő állásokba kényszeríti az embereket, a menekülés romantikus tömegkultúrája viszont látványokkal tömi tele a fejüket, amelyeknek a megvalósításához anyagi eszközeik elégtelenek - de érzelmi és képzelőerejük is kevés -, így aztán a mindennapi kötelezettségek és a valóság még inkább elértéktelenednek. A regényes kaland és a valóság, a gyönyörű hősök és a munkás hétköznapok világa közötti szakadék olyan ironikus kívülállást teremt, ahol tompább ugyan a fájdalom, de erőtlenebb az akarat a társadalmi körülmények megváltoztatására, arra, hogy ha szerényen is, de legalább valamit jobbítsunk azon, ami munka és játék, hogy újra értelmet és méltóságot adjunk a mindennapi életnek.
   A fogyasztás propagandája magát az elidegenedést is áruvá teszi. A modern élet lelki sivárságát veszi célba, és gyógymódként a fogyasztást ajánlja. Nemcsak azzal kecsegtet, hogy csillapítja az ember eredendő boldogtalanságát, hanem azt még meg is tetézi, s a boldogtalanság új formáiról is gondoskodik: a személyes bizonytalanságról, a státusért való szorongásról, a szülők szorongásáról, hogy vajon ki tudják-e elégíteni gyerekeik igényeit. A modern kapitalizmus nem azért alakult ki, mert hatékonyabb más módszereknél, hanem mert nagyobb profitot és hatalmat jelentett a tőkésnek.

Christopher Lasch: Az önimádat társadalma





   Az új észjárás nemcsak nyomás alá helyezi az egyéneket, hanem meg is mutatja nekik a „helyes utat”. Aki nem akar vesztessé válni, megtanulja, hogy a „helyes”, sikeres identitást alakítsa ki magában, és mindig többre vágyjon. Ennek érdekében úgy kell működnie, ahogyan azt a gépezet parancsolja. Ha okosan figyeli meg e masinéria működését, támpontokat nyerhet, hogy milyen is legyen a helyes, azaz sikeres önazonossága. A feladat nem könnyű. Össze kell barkácsolnunk a piac által kínált eszközök segítségével egy eredeti és hiteles identitást. Ezt az önazonosságunkat azonban, hogy kompatibilisek maradjunk a rendszerrel, piackonform módon kell kialakítanunk, de úgy, hogy közben az egyedülállóságunknak és önrendelkezésünknek a képzetét is meg tudjuk tartani. Saját lelkünk mélységeiben kell megtalálnunk azt, amire a piacnak szüksége van. Általánosan elfogadottá vált a paradoxon, miszerint csak akkor valósítottuk meg tökéletesen önmagunkat, ha sajátos identitáskonfigurációnkra piaci kereslet is van. Másképp megfogalmazva: ha ráleltünk valódi, hiteles énünkre, akkor a munkaerőpiacon is keresettek leszünk és fordítva: ha keresettek vagyunk a munkaerőpiacon, az annak a jele, hogy megtaláltuk hiteles énünket. Ha elég sokszor traktálnak minket ezzel, el is hisszük.




   Nem kerülhetjük meg a kérdést: valóban olyan illékony és vidám ez a modern világ, mint ahogy azt az eddigi ábrázolások sejtetik? A huszadik századi társadalomtudósok túlnyomó többsége szerint a modernitás kialakulása egy hatalmas formalizált, automatizált, racionális és technikai gépezet létrehozását jelentette. Olyan szerkezetként tekintettek a modernitásra, amelyben az ember csupán fogaskerék, egy funkció betöltője, akit megfosztottak döntési szabadságától és képességétől. A kapitalizmus azért vallott kudarcot, mert racionális gépezete megfojtja a kreatív vállalkozói szellemet. De nem épp azt állítottuk az imént, hogy a döntési szabadság szinte korlátlan, a lehetőségek köre szinte végtelen, és mindenki szabadon megélheti az általa „választott” identitást?
   A jelenkori társadalom természetesen ambivalens és inkonzisztens - a kérdés csupán az, hogy hogyan értelmezzük ezt a racionalizálódás és individualizálódás közötti szakadékot. Az egyik ilyen világot a modernitás alapelvei testesítik meg, a racionalizálódás, a produktivitás, a verseny, a formalizálás, másfelől a kényszerek belsővé tétele és az önfegyelmezés. A másik oldalon pedig a keletkezőben lévő posztmodernitás alapelvei állnak, az önmegvalósítás, az öröm, az élménykeresés, a nárcizmus és a bohém életvitel.
   Meghajlunk az újfajta üzenetek hatalma előtt. Gondolkodj pozitívan! Szeresd a kihívásokat! A szenvedés csupán kényeskedés! A szegénység a gyengeség jele! Az individualizált egyének alapvetően két egymással nehezen összeegyeztethető elképzeléssel rendelkeznek a belső világukkal kapcsolatban. Az egyik oldalon áll az alakíthatóság elve, melynek jelszavai és parancsai: én hozom létre magam; csak én tudom, és nekem kell kialakítani önmagamat; mindenki alakítsa ki a maga egyedi értékesítési ajánlatát. A másik oldalon a kész adottságok képzete áll, ami a következő mondatokkal jellemezhető: ki kell bontakoztatnom önmagam, napvilágra kell hoznom lényem legbensőbb lényegét; ki kell fürkésznem, meg kell élnem énemet a maga valóságában; elmerülök énem mélységében stb. E második változatban nem fel-, hanem megtalálják a lét igazságát. De azért adott esetben itt is szükség van némi terápiás segítségre, például spirituális továbbképzésre vagy egy biofarmon eltöltött hétvégére. Nagyon komoly ambivalenciáról van tehát szó, a készen találás és az alakítás ellentétéről, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy keményen kell dolgoznunk önmagunkon, hogy napvilágra hozzuk az igazi énünket kitevő mélyen belül megbúvó értékeinket. Csak az ambivalenciákkal és inkonzisztenciákkal szemben felettébb toleráns posztmodern egyén lehet képes arra, hogy az alakítást és a megtalálást egy kalap vegye, és saját fejében egyesítse.


Reinkarnációs Tanulmányok Központja. Üdvözöljük újra itt.


    A barkácsolás fáradságos, és dilettánsan végezzük. Ronald Hitzler szerint már nem létezik más, csak a létbarkácsolás és a barkácsolt lét, ily módon pedig az identitást nem-identitásként írja le. Ebben a zsonglőrmutatványban nem szabad leejteni a labdákat. Legyen minden játék! Nem kell mindent olyan komolyan venni, úgy - hogy inkább a „lét könnyűsége” mellett kötelezzük el magunkat. A reklámok egy euforikus világ képét mutatják, és aki naponta több órán keresztül van kitéve hatásuknak, az a végén el is hiszi, hogy a világ valóban olyan, mint amit a képek sugallnak. Igen nehéz azonban fenntartanunk ezt a könnyűséget. A megfelelő posztmodern identitásreprezentációkhoz ez is hozzátartozik. Magunkra erőltetjük az ironikus mosolyt, hiszen folyamatosan bizonyítanunk kell, hogy jól érezzük magunkat, egyébként a vesztesek közé kerülnénk. Ha valakire mégis ráfagy a mosoly, az - csakúgy, mint a megelégedett ember - „lúzernek” számít. Saját pozíciónkat azáltal tudjuk a legjobban bebiztosítani, ha folyamatosan prezentáljuk a többieknek, milyen fantasztikusan érezzük magunkat - a VIP-klubok és a pletykarovatok is ezt az üzenetet közvetítik. Annyira jól érezzük magunkat, hogy azt már szinte alig lehet elviselni; de addig azért mindenképp kitartunk, ameddig a fényképezőgépek be vannak kapcsolva. És persze az sem árt, ha kierőszakolunk magunkból valami jópofa mondást, hiszen ez illik a sziporkázóan kreatív emberekhez, akik bohémek, joviálisak és mindenre kaphatók. Innen ered az egész társadalmat átható hahotázás és vihogás. A nevetést azonban az egyének tartós hiányérzete kíséri, hiszen az átélt élmények ugyan egész kellemesek, de mégsem vagyunk folyamatos eksztázisban. Alapvetővé válik a diszkrepancia élménye. A mindenütt megjelenő képek hatására eksztatikusként fogjuk fel nagy általánosságban az életet, csak éppen úgy tűnik számunkra, hogy mi nem élünk a megfelelő világban, mivel a mienk kevésbé eksztatikus.




   A „kétdimenziós társadalom” két elvet követ: a pénzét és az örömét. A posztmodern fogyasztói társadalom, a kapitalizmus valósága képes összekötni azt a két összetevőt, amelyek a huszadik század folyamán összeegyeztethetetlennek tűntek. Mindenki érti a kor szavát: csak akkor válsz személlyé, ha vásárolsz, méghozzá sokat. A fogyasztás által tudod megvalósítani önmagad. Ezért van szükséged pénzre, méghozzá rengeteg pénzre, és ezért kell minden erőddel a karriereden dolgoznod. De ez is csupán az önmegvalósítást szolgálja. Akkor is önmagad vagy, az igazi éned, amikor vasárnap este naplementénél intézed a laptopodon az üzleti levelezést. Az ellentéteket sikerült - legalábbis ideiglenesen - kibékíteni egymással. Ez az egyik fő magyarázata annak, hogy miért nem szerves egész a modern öntudat, miért csupán inkonzisztens és ellentmondásos identitás lehetséges. Valóban létezik a világ varázstalanításának Max Weber által leírt nagy civilizációtörténeti folyamata, ám mellette erősen vágyódunk az új varázslat létrehozására is - és a modern identitásalapú fogyasztás lényege épp ennek az új varázslatnak a kialakítása. A tudat csak meghasadt lehet, ha ki akarja bírni a reális ellentmondásokat; ezért magasztalják fel a tudat inkonzisztenciáit. A második modernitás egyénei az inkonzisztencia virtuózai, hiszen csak az ilyen kusza elmékben lehet mindent összeegyeztetni. A reálisan létező kapitalizmus stabilitásának alapvető fontosságú eleme a szellemi zűrzavarral szembeni érzéketlenség.




   Az egyének az uralkodó felfogás alapján az identitás hiányosságait azáltal próbálják orvosolni, hogy olyan szituációkba bocsátkoznak bele, amelyek reményeik szerint megpendítenek valamilyen húrt a belsejükben. Akkor sikerült jól a napunk, ha valami jó élményt szereztünk, ha közben „lazaként” éltük meg magunkat. A fokozás individuális és kollektív programja ezért nemcsak az anyagi fogyasztást érinti, hanem az élményekre és a nagy eseményekre is irányul. A cél a felspannolt mentális állapot elérése; ezért veszünk részt látványos eseményeken, vagyunk kíváncsiak a szenzációkra, és próbálunk meg mindent érzelmileg felfokozni.
   A tehetős társadalmakban folyton ilyen kérdéseket tesznek fel maguknak az emberek: mit akarok? Mit kellene akarnom? A tipikus válasz pedig: éld meg az életed, érezz valamit, legyen „érdekes” életed, és élvezd ki. A javakat és bármi mást az emberek környezetében aszerint ítélik meg, hogy mennyire értékesek a szóban forgó dolgok és személyek az élmények szempontjából, vagyis az érzelmi benyomások intenzitása alapján, hiszen mindenki azt szeretné, ha „felizgatnák”. Igazából telítettek vagyunk már az élményekkel, és egy ponton túl minden unalmasnak tűnhet számunkra - így a valódi célunk is csak az lehet, hogy olyan elrendezéseket hozzunk létre, amelyek segítségével mégis szert tudunk tenni igazi élményekre. Az „elrendezés” kifejezés több mindenre vonatkozhat: magára a szituációra, a testünkre, és különböző lelkiállapotokra is. Állandó ellenőrzés alatt kell tartani a viselkedést, a stílust, az életrajzi imázst, a mentalitást és a habitust, sőt: magát a testiséget is. A fokozás logikájának szélsőségekre van szüksége, mivel huzamosabb időn keresztül minden unalmassá válik. Mivel már semmi sem érvényes, és mindent létre kell hozni, mivel mindenki önmaga megjelenítésével és üzenete befogadásával van elfoglalva, természetesnek tűnnek az olyan kifejezések, mint a megrendezés, a dramaturgia vagy a színpadias megjelenítés, hiszen mi vagyunk mindennapjaink rendezői, karrierünk dramaturgjai és életvilágunk díszlettervezői. A modern individualitás nem más, mint a mentális konformitás és a dekoratív diverzitás keveréke.



*(Az "everness" fesztivál tipikus példa erre. Vannak itt mindenféle guruk: szónikus mesélő, zen-ész képző, intimitás-oktató, orgazmusszakértő, Anyaméh-Áldás Kordinátor, testorientált terapeuta, lélekgyógyász, intuitív kristály-terapeuta, életmód-tréner, labirintus-tréner, érintésművész, théta-tangó alapító, életút-tanácsadó, gátizom-specialista, LEMangURIA tánc rekreátor, lélekszerelő, lélekfejlesztő, érzés-technológus, önismereti személyiségfejlesztő, gasztropszichológus, átutazó zenei kocsis, szabad szoftver aktivista, pelenkázási tanácsadó, önbizalom mentor, metafizikai tréner, asztrológus, zen mester, stb...) 

Megjegyzések