2013. június 30.
2013. június 28.
Mi vagyunk a világ
A kölcsönös egymásrautaltságon alapuló kapcsolat
csak konfliktust teremthet. Kölcsönösen függve egymástól valamilyen cél érdekében
használjuk fel a másikat. Kizárólag a
végső cél számít, nem pedig a kapcsolat. Te használhatsz
engem, én pedig használhatlak téged. Ebben a használatban
éppen maga a kapcsolat vész el.
A kölcsönös használaton
alapuló társadalom az erőszak megalapozója. Amikor
egymást használjuk, csak az elérendő cél képe lebeg előttünk.
A végső cél, a várható haszon akadálya a kapcsolatnak és a lelki közösségnek.
Mások használata lehet akármilyen kényelmes és örömet szerző, mindig jelen van
benne a félelem. Ennek leküzdése érdekében
szükségünk van arra, hogy birtokoljunk. Ebből a birtoklásból származik az
irigység, gyanakvás és az állandó konfliktus.
Az ilyen kapcsolat sohasem vezethet boldogsághoz. A kizárólag fizikai vagy lelki
szükségleteken alapuló társadalomban
mindig jelen van a konfliktus, zűrzavar és nyomorúság.
A társadalom az emberek egymás közötti kapcsolatait
tükrözi, amelyben a szükséglet és a használat mindenekelőtt való. Amikor
fizikailag vagy lelkileg használunk fel valakit
szükségleteinkhez, akkor ez nem valódi kapcsolat. Lényegében
nincs bensőséges viszonyunk a másik egyénnel. Hogyan alakulhatna ki meghitt
kapcsolat, amikor a másikat saját kényelmünk érdekében úgy használjuk, mint egy
berendezési tárgyat? Ezért nagyon fontos
megérteni mindennapi életünk kapcsolatainak jelentőségét.
Kapcsolat nélkül nincs létezés: élni annyit jelent
mint kapcsolódni... Sokan ezt mintha nem ismernék fel - hogy a világ nem más,
mint az én kapcsolata másokkal. Problémáink gyökere ezekben a kapcsolatokban
rejlik. Nyilvánvaló, ha nem értjük meg saját
magunkat, kapcsolataink egyre zavarosabbá válnak. Ezért a kapcsolat különösen
fontos lesz, méghozzá nem az úgynevezett tömeggel, hanem a család és barátok
körében, olyan közeli emberekkel, mint házastárs, gyerek vagy szomszéd. A valódi forradalom nem
tömegmozgalmak eredménye, hanem belsőleg átértékelt
kapcsolat az egyetlen igazi reformokat
hozó, radikális és állandó forradalom. Félünk „kicsiben"
kezdeni. Mivel ilyen nagy horderejű a probléma, azt gondoljuk, sok emberre, nagy
szervezetekre és tömegmozgalmakra van
szükség a megoldáshoz. Laza
vagy erős függőség nélkül, valamint dolgok, emberek és ideák birtoklása nélkül
üresek vagyunk, nincs jelentőségünk. Valamivé akarunk válni. El akarjuk kerülni
a gyötrő félelmet, hogy nem vagyunk semmik, ezért valamilyen szervezethez, ideológiához
vagy egyházhoz akarunk tartozni. így tehát kihasználnak minket, ahogy mi is
kihasználunk másokat. A problémához először saját kis méreteinkben kell
közelíteni, és ez az „én" és „te" szintjét jelenti. A világ nem különül el tőled vagy tőlem; a világ, a
társadalom olyan kapcsolat, amelyet kialakítottunk, vagy ki akarunk alakítani
másokkal. Ezért te és én jelentjük a problémát, nem pedig a világ. A világ
saját magunk kivetítése, ezért megértéséhez önmagunkat kell megérteni. Ha megértem
magamat, akkor megértelek téged, és a
megértésből szeretet lesz. A szeretet a hiányzó láncszem,
nincs a kapcsolatokban meghittség, gyengédség. Mivel hiányoljuk a kapcsolatokban
a szeretetet, kedvességet, nagylelkűséget
és könyörületességet, belemenekülünk a tömegmozgalomba,
amely csak zűrzavart és szenvedést okoz. Megtöltjük
szívünket a világreform programjaival, de nem keressük
az egyetlen megoldást, amely nem más, mint a szeretet.
Mit értünk
szereteten? A szeretet biztosan nem emlék. Nagyon nehéz ezt megértenünk, mivel
legtöbbünk számára a szeretet csupán ennyit jelent. Amikor azt mondjuk, hogy szeretjük a férjünket vagy feleségünket, mit értünk ezen?
Azt szeretjük, aki gyönyört ad? Azt szeretjük, akivel azonosulunk, akiről tudjuk, hogy hozzánk tartozik? Nem a létező személyt szeretjük,
hanem a „férj" vagy „feleség"
jelképét. Valójában nem ismerjük férjünket vagy feleségünket.
Nem ismerhetünk valakit addig, amíg ismerni csupán
annyit jelent, hogy felismerni. A felismerés emlékeken alapszik - a gyönyör,
fájdalom, olyan dolgok emléke, amelyeket
átéltünk, megszenvedtünk, birtokoltunk, és így kötődünk
hozzájuk. Hogyan tudnánk szeretni félelemben, szomorúságban,
magányosságban, kétségektől gyötörve? Hogyan
szerethet egy törekvő ember? Pedig mindannyian törekvő,
sőt tiszteletre méltó egyének vagyunk... Ha valóban meg akarjuk tudni, mi a
szeretet, meg kell halnunk a múlt, az összes érzelem, a
jó és rossz számára. Mindezt könnyedén megtehetjük, ha
megszületik bennünk a felismerés, hogy talán még sohasem éltünk át olyan elmeállapotot, amelyben teljes mértékben lemondunk mindenről, elhagyunk és
elengedünk mindent. Erős szenvedély nélkül azonban képtelen vagyunk mindenről
lemondani ugye? Nem mondhatunk le mindenről értelmi vagy érzelmi alapon.
Teljes lemondás csak akkor lehetséges, ha a szenvedély intenzív. Ne riadjunk meg
ettől a szótól, mivel akiben nincs szenvedély és intenzitás, sohasem ismerheti
meg vagy érezheti ezt a gyönyörűséget. Az
elme, amelynek fenntartásai vannak, érdeklődését (érdekes módon) érdek
irányítja. Ragaszkodik pozícióhoz. Hatalomhoz, tekintélyhez, valamint
tiszteletet követel, s ez nem más, mint rémlátomás. Az ilyen elme sohasem lesz képes
önmagáról lemondani. Az ok nélküli szenvedély állapotában hatékonyan meglehet
szabadulni minden kötődéstől.
A szenvedély szót én az elme és a létezés állapotának leírására
használom. A belső lényegről beszélek, amely erős
érzésekkel és rendkívüli érzékenységgel
jár - az érzelmekre hat, mint a mocsok, a szenny, a szegénység, a hatalmas
gazdagság, a korrupció, egy fa, egy madár vagy az áramló víz csodálata. Arról a
lelkesedésről beszélek, amit egy tavacska
víztükre iránt érzünk, amikor az esti égbolt visszatükröződik benne. Nagy
szükség van arra, hogy mindezt intenzíven és erősen érezzük. Akinek szíve telve, lelke gazdag, tiszta, képes erőteljes
érzelmekre. Észreveszi egy fa szépségét, egy gyermek mosolyát vagy egy éhező
asszony szenvedését. Érzékenyeknek kell lennünk, ami intenzív érzéseket jelent,
de nem egyetlen meghatározott irányban, hanem bármi iránt, ami befogadható idegekkel,
szemmel, testtel, füllel. Ha nem teljes az érzékenység, az az intelligencia
hiányát jelenti. Az intelligencia pedig fogékonysággal és megfigyelőképességgel
jár együtt.
Nyilvánvaló, hogy
szükség van szenvedélyre, csak az a kérdés, hogyan lehet életre kelteni. Nem
szeretném, ha félreértenénk egymást. A szexuális vágy az én értelmezésem szerint nem azonos a szenvedéllyel, hanem annak csupán töredéke. Legtöbben azonban beérjük ezzel a kis
résszel, mivel minden más szenvedély lerombolódott bennünk - az irodában, a
gyárban, a munkában, a mindennapi tevékenységek
során nem marad helye a szenvedélynek, hiányzik az alkotó
izgalom és felszabadultság. Ezért válik számunkra fontossá
a szex. Elveszünk az apró szenvedélyekben, amelyek vagy hatalmas problémává
nőnek beszűkült és erkölcsökhöz ragaszkodó tudatunk számára, vagy pedig
hamarosan megszokássá válnak és elsorvadnak. A
szenvedély szót a teljesség értelmében használom. Egy szenvedélyes ember, akinek
erősek az érzései, nem lesz elégedett
valamilyen kisebb munkával - legyen akár miniszterelnök, szakács vagy bármi más.
A szenvedélyes elme érdeklődő, kutat, figyel,
kérdez, követel, nemcsak arra törekszik, hogy elégedetlensége ellensúlyozására
néhány célt találjon ki, amelyek elérése
után nyugodtan aludhat. Szenvedély nélkül az élet üressé, sekélyessé és értelmetlenné
válik, szenvedély és intenzitás nélkül valójában nem is élünk.
(Jiddu Krishnamurti)
2013. június 27.
Az vagyok, minek neve Élet
"Amikor egy kocsma ajtajában ülök,
én, Istár, az istennő,
örömlány vagyok, anya, feleség, istenség.
Az vagyok, minek neve Élet,
noha ti Halálnak nevezitek.
Az vagyok, minek neve Törvény,
noha ti Törvényszegésnek nevezitek.
Az vagyok, amit kerestek,
És az, amit megtaláltatok.
Az vagyok, amit elszórtatok,
És most szedegetitek a darabjait."
Az emberi lény nem csak arra teremtetett, hogy keresse a
bölcsességet, hanem arra is, hogy fölszántsa a földet, várja az esőt, elültesse
a búzát, learassa a termést, megőrölje a magokat és megsüsse a kenyeret. Két nő
lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden
örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot,
nyugalmat, boldog családot. Én vagyok a háziasszony és a szajha, két lélek egy
testben, akik egymás ellen harcolnak. Egy nő találkozása önmagával egyszerre
játék és komoly kockázat. Isteni tánc. Amikor megtaláljuk önmagunkat, két
isteni erő csap össze bennünk, két univerzum ütközik össze. S ha a
találkozásból hiányzik a kellő alázat, az egyik univerzum elpusztítja a másikat.
Címkék:
a szellem ébredése,
földanya,
hasznos tanácsok,
könyvajánló,
meditáció,
mese,
mitakuye oyashin - minden a rokonom,
mítosz,
női beavatás,
sámán
2013. június 25.
Valami egészségesebbet
– Úgy tűnik, akárhányszor megpróbálok meditálni, mást se
csinálok, mint önmagammal vitatkozom.
– Ez csak az egód, amint megpróbál nyeregben maradni. Ezt
csinálja az egód; fenntartja a különállóság, a kettősség érzetét, és megpróbál
meggyőzni arról, hogy selejtes vagy, sérült és magányos, nem pedig ép és egész.
– És ez segít?
– Francokat. Az egódnak nem az a dolga, hogy téged
szolgáljon. Egyetlen feladata van: az, hogy hatalmon maradjon. És per pillanat
halálra van rémülve, mert leépítések zajlanak a háza táján. Ha tovább mész ezen
a úton, bébi, akkor ennek a csibésznek a napjai meg vannak számlálva. Hamarosan
munkanélkülivé válik, mert a döntéseidet a szíved fogja meghozni. Vagyis az
egód küzd az életéért, az elméddel szórakozik, igyekszik a tekintélyét
fitogtatni, és egy kis kalickában akar tartani, benn a sarokban, távol a
világtól. Rá se hederíts.
– De hogyan tudja az ember figyelmen kívül hagyni?
– Próbáltál már valaha elvenni játékot kisgyerektől?
Nincsenek elragadtatva, ugyebár? Elkezdenek rugdosni meg visítozni. Úgy a
legkönnyebb elvenni a játékot tőlük, ha az ember ad nekik valami mást, amivel
játszhatnak. El kell terelni a figyelmüket. Ugyanez a meditációnál is működik:
ahelyett, hogy erőszakkal megpróbálnád a gondolataidat eltávolítani az
elmédből, adj az elmédnek valami mást, valami jobbat, amivel eljátszhat. Valami
egészségesebbet.
– Például?
– Például szeretetet, Sütikém. Tiszta, szent szeretetet.
(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)
2013. június 23.
Ami töredékes, véget ér
Ahol a kezdet van, ott lesz a vég.
Boldog, aki meg fog állni a kezdetben és ismerni fogja a véget,
és nem ízleli meg a halált.
(Jézus mester, Tamás evangéliuma)
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek
S vessem oda testem, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes a prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Ami töredékes, véget ér.
Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy itéltem, mint a gyermek.
De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről-színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.
(Pál apostol első levele a korintusiakhoz)
... fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.
(Lukács, 15.24. - a tékozló fiú története)
Címkék:
a szellem ébredése,
földanya,
hasznos tanácsok,
Jesua ben Joszef,
meditáció,
mese,
mitakuye oyashin - minden a rokonom,
mítosz,
muzsika,
női beavatás,
sámán
2013. június 22.
Lágyan zeng
Lágyan zeng a hárfa, s a táncot
kezek és lábak nélkül lejtik.
Ujjak nélkül szólal a hangszer,
és fül nélkül hallik a hangja.
- hiszen Ő a fül és Ő
a hallgatója.
A kapu zárva, ám odabent átható
az illat, és a találkozást senki se
látja.
(Kabír)
2013. június 19.
Buddha elkezdett énekelni
Egy fülemüle
Telepedett le Buddha vállára.
Csönd volt.
Énekelj kérlek,
Mondta Buddha.
Én
Buddha akarok lenni,
Mondta a fülemüle.
Csendben fogok
Meditálni.
Buddha
Elkezdett énekelni.
A növények elfonnyadtak.
A folyók kiszáradtak.
A csillagok kihunytak.
A fülelmüle
Megrettent.
Nem úgy,
Mondta,
Hanem így;
És énekelni kezdett.
Az égen kigyúltak a csillagok.
Túláradtak a folyók.
Az egész föld
Újra zöld lett.
Annyi mindent kell csinálni
Hogy Buddha legyél,
Mondta Buddha.
(John Drew: A kamakurai buddha, tarrdaniel.com)
A jóga tanítványok azt hiszik, hogy egy jógi repülni tud a levegőben, járni tud a vízen és más csodákra képes. Azt hiszik, ha ezt elérted, már tudod mi a jóga. Micsoda szomorú tévedés! Békésnek lenni, nyugodtnak lenni, örömet sugározni, intenzíven törekedni és gyakorolni az odaadást, gyakorolni a szolgálat szellemét - ez a jóga. Ez egyáltalán nem olyan könnyű. Repkedni a levegőben nem jóga. Miért akarnál madárrá változni annyi év szádhana és pránájáma után? Még a Nirvikalpa Szamádhira (az Isteni extázis magas szintű állapotára) sincs szükség. Készséges szívre van szükséged, amely szolgálni akar mindenkit, a szolgálat szellemére és a vágyra, hogy minden Isteni tulajdonságot a magadévá tegyél. Ez a jóga. Próbáljunk meg nem átváltozni madarakká és Delhiig repülni. Öt vagy hat rúpiáért már bárki elvisz Delhibe.
Jónak lenni, jót cselekedni - ez legyen az eszményünk. Állj mindig készen arra, hogy megoszd másokkal, amid van. Ismerned kell az írásokat, és odaadást kell gyakorolnod a Mestered, a szentek és a vallásalapítók iránt. Miért is akarnál elmerülni az Abszolútban? Tedd magadévá az Isteni tulajdonságokat, és mozogj a világban Isteni lényként. A gyűlölet, a rosszindulat teljes hiánya, és készen állni arra, hogy mindenedet megoszd másokkal - ezekre a tulajdonságokra kell törekedned. Elmerülni az Abszolútban nem szükséges. Tartsuk meg individualitásunk vékony fátylát, és szolgáljunk itt a Földön Nitjasziddhákként (örökre tökéletes lényekként). Ne csak a különféle erők után áhítozzunk tehát. Az erők jönnek maguktól is, pedig mi nem is akarjuk őket. Maradj meg Isteni lénynek. Tégy szert az összes Isteni tulajdonságra, amit a Gítá felsorol. Oszd meg másokkal, amid van. Ez a jóga.
Szvámi Sivánanda
(forrás: Rádhá - Egy asszony útkeresésének naplója, Ursus Libris Könyvkiadó)
2013. június 16.
A négy bátyó
Yudhi annyira elveszettnek
érzi itt magát, nem tudja, hová forduljon. Sokkal inkább amerikai, mint bármi
más; ugyanazt a szlenget használjuk, ugyanazokat a filmeket kedveljük, és a
kedvenc New York-i éttermeinkről diskurálunk. Esténként meglátogat, felbontunk
egy üveg sört, és előad néhány varázslatos dalt a gitárján. Azt kívánom,
bárcsak híres lenne. Ha csak egy csipetnyi igazság is lenne ezen a világon, már
híres lenne.
Azt kérdi tőlem:
– Ketut, miért ekkora szívás az élet? – kérdeztem a füvesembertől másnap.
Azt felelte: – Bhuta ia,
dewa ia.
– Ez mit jelent?
– Az ember egy démon, az
ember egy isten. Mindkettő igaz.
Ez a gondolat ismerős volt
számomra, van benne valami indiai, a jógában is fellelhető alapigazság.
Ahogy a Gurum sokszor
magyarázta, az emberben születésekor egyenlő mértékben van jelen a fejlődés
vagy a romlás lehetősége. A sötétség és a fény összetevői ugyanolyan arányban
találhatók meg mindannyiunkban, de rajtunk, az egyéneken (vagy a családokon,
társadalmakon) múlik, hogy milyen irányba indulunk el. A bolygónkon uralkodó
őrültekháza nagyrészt annak köszönhető, hogy az ember erkölcsileg képtelen
önmagát egyensúlyba hozni. Az eredmény: egyéni és kollektív elmebaj.
– Mit tehetünk a kollektív
elmebaj ellen?
– Semmit – nevetett Ketut, de
kedvesen csengett a hangja. – Ez a világ természete. Ez végzet. Aggódjon csak a
saját őrültségei miatt – csináljon békét magában.
– De hogyan teremthetünk
békét önmagunkban? –kérdeztem Ketuttól.
– Meditációval – felelte. – A
meditáció célja a boldogság és béke – nagyon könnyű. Ma tanítok magának új
meditációt, még jobb embert csinál magából. Úgy nevezik: Négy testvér
meditáció.
Ketut azzal folytatta, hogy
elmagyarázta: a balinézek hisznek abban, hogy születésünkkor mindnyájunk mellé
oltalmazóként odaszegődik négy láthatatlan fiútestvér, akik velünk együtt
jönnek a világra, és végigkísérnek az egész életünkön át. A négy testvér már az
anyaméhben ott van a gyermek mellett – a méhlepény, a magzatvíz, a köldökzsinór
és annak a sárga, viaszos anyagnak a formájában, ami a még meg nem született
csecsemő bőrét óvja. Amikor megszületik a baba, a szülők összegyűjtik ezeket az
anyagokat, és egy kókuszdió héjában a családi ház ajtaja előtt eltemetik. A
balinézek hiszik: ez a négy meg nem született fiútestvér nyugvóhelye, és folyamatosan
ápolják, akár egy síremléket.
A gyereket az első
pillanattól kezdve arra tanítják, hogy bárhova is kerüljön az életben, ez a
négy bátyó mindig mellette lesz, és megvédelmezi. A testvérek azt a négy erényt
testesítik meg, amire egy embernek szüksége van ahhoz, hogy boldog és
biztonságos életet éljen: intelligencia, barátság, erő és (ezt igen csípem)
költészet. A testvéreket bármilyen kritikus helyzetben elő lehet hívni, és meg
lehet kérni arra, hogy segítséget vagy támogatást nyújtsanak. Amikor az ember
meghal, a négy testvér eljön a lelkéért, és a mennybe viszi.
Ketut ma elárulta, hogy eddig
soha nem tanította még ezt a meditációt nyugati tanítványnak, de szerinte én
készen állok rá. Először is megtanította a négy láthatatlan testvér nevét: Ango
Patih, Maragio Patih, Banus Patih és Banus Patih Ragio. Javasolta, hogy tanuljam
meg a neveket, és ha életem során bármikor rászorulok, nyugodtan kérjek
segítséget tőlük. Nem kell tisztelettudónak lennem velük szemben, mint például
amikor Istent szólítom meg; őket nyugodtan tegezhetem, hiszen a családomról van
szó. Megjelennek, ha a reggeli mosakodáskor kiejtem a nevüket.
Ha minden étkezés előtt a
nevükön szólítom őket, akkor ők is részt vesznek az étkezés nyújtotta
élvezetekben. Ha lefekvés előtt hívom őket, és azt mondom nekik: – Én most
aludni térek, ti maradjatok ébren, és vigyázzatok rám –, akkor a bátyáim
őrködni fognak felettem az éjszaka folyamán, és elűzik az ártó szándékú
démonokat és a rémálmokat.
– Az jó lesz – mondom neki –,
mert gyakran gyötörnek rémálmok.
– Miféle rémálmok?
Elmagyaráztam neki, hogy
gyerekkorom óta ugyanaz a rémálom üldöz: egy férfi áll az ágyam mellett, késsel
a kezében. Annyira félelmetes ez az álom, és olyan valóságosnak tűnik, hogy
néha a félelemtől sikoltva ébredek. A szívem vadul kalapál minden egyes alkalommal
(és ez azoknak sem túl kellemes élmény, akikkel megosztom az ágyam). Amióta
csak az eszemet tudom, néhány hetes rendszerességgel fel-felbukkan az álmaimban
ez a kép.
Amikor mindezt elmeséltem
Ketutnak, azt felelte, hogy évek óta félreértem ezt a látomást. A hálószobámban
lévő kést tartó férfi nem ellenség, hanem egyike a négy bátyónak. Ő az a
szellemtestvér, aki az erőt képviseli. Nem bántalmazni akar, hanem vigyáz rám,
amíg alszom. Valószínűleg arra a zűrzavarra riadok fel, amikor éppen egy ártó
szándékú démonnal küzd. És nem kést tart a kezében, hanem egy krist egy
rövid, erőteljes tőrt. Nincs okom félelemre. Nyugodtan visszaalhatok, abban a
tudatban, hogy vigyáznak rám.
– Maga szerencsés – mondja
Ketut. – Szerencsés, hogy láthatja őt. Néha én is látom bátyáimat meditációban,
de nagyon ritka. Szerintem magának van nagy spirituális ereje. Remélem egy
napon füvesasszony válik maga.
– Rendben – nevettem. – De
csak azzal a feltétellel, ha saját tévéműsorom lehet.
Velem nevetett – nem azért,
mert értette a poént, hanem csak tetszik neki, amikor valaki viccelődik. Aztán
kioktatott arra, hogy valahányszor a négy testvéremhez szólok, be kell mutatkoznom,
hogy rám ismerjenek. Azt a titkos becenevet kell használnom, amit ők adtak nekem.
Azt kell mondanom, hogy Lagoh Prano vagyok.
Lagoh Prano azt jelenti: Boldog test.
Ahogy a délutáni napsütésben
hazafelé tekertem, és a boldog testemet felfelé toltam a domboldalon, az erdőn
keresztül vezető ösvényen egy fáról elém vetődött egy hatalmas hím majom, és
rám vicsorította az agyarait. Nekem a szempillám sem rebbent. Csak odavetettem
neki: – Azt hiszed, védtelen vagyok? Négy tökös csávó őrködik felettem! – és
azzal simán elhúztam mellette.
(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)
Címkék:
a szellem ébredése,
földanya,
gondolatok az egészségről,
hasznos tanácsok,
könyvajánló,
meditáció,
mese,
mitakuye oyashin - minden a rokonom,
mítosz,
női beavatás,
sámán
2013. június 14.
A transzcendencia extrém sportja
Aznap este kipróbáltam valami
újat. Nemrégiben találkoztam itt az asramban egy nővel, aki a
Vipaszana-meditációt tanulmányozta. A Vipaszana hihetetlenül intenzív buddhista
meditációs technika. Alapjában véve arról van szó, hogy az ember csak ül. A Vipaszana
bevezető tanfolyam tíznapos, melynek során két-három órás időközökre lebontva
összesen napi tíz órát meditál az ember. A transzcendencia extrém sportjáról
beszélünk. A Vipaszana-tanárod nem ad semmiféle mantrát, mivel a mantra
használatát egyfajta csalásnak tekintik. A technika a tiszta figyelem
gyakorlása: szemügyre veszed az elmédet, és a gondolatmeneteidre
összpontosítasz, de nem engeded, hogy bármi is elmozdítson a helyedről.
A gyakorlat fizikailag is
megerőltető. Miután elhelyezkedtél, többé meg sem moccanhatsz, bármilyen
kényelmetlenül érzed magad. Csak ülsz tovább, és azt mondod magadnak: „Nincs rá
semmi okom, hogy a következő két órában megmozduljak.” Ha kényelmetlenül érzed
magad, akkor a kényelmetlenségre koncentrálva meditálsz, és figyeled, milyen
hatással van rád a fizikai fájdalom. A valós életben folyamatosan változtatjuk
a helyzetünket, csak hogy elkerüljünk mindenféle – fizikai, érzelmi és
pszichológiai – kellemetlenséget. A Vipaszana-meditáció azt tanítja, hogy a
bánat és a kellemetlenség elkerülhetetlen része az életnek, de ha elég sokáig
mozdulatlan bírsz ülni, akkor rá fogsz ébredni, hogy idővel minden (a
kényelmetlen is és a kellemes is) elmúlik.
„A világot az elmúlás
jellemzi, épp ezért a bölcs ember nem siránkozik, hiszen ismeri a világ
működését” – mondja egy ősi buddhista tanítás. Más szóval: jobb, ha
megbarátkozol vele.
Nem hiszem, hogy a
Vipaszana-technika nekem való lenne. Túlságosan rideg az én elképzeléseimhez
képest, melyek általában a részvét, a szeretet, a pillangók, a boldogság és a
barátságos isten fogalmához kötődnek (Darcey barátom ezt „Pizsamaparti-teológiának”
nevezi.) A Vipanaszana-technika említést sem tesz Istenről, mivel néhány
buddhista szerint Isten fogalma a függőség végső tárgya, az a pihe puha takaró,
amiről utoljára kell lemondanunk a megtisztulás és szenvtelenség felé vezető
úton. A szenvtelenség fogalmával kapcsolatban megvannak a saját fenntartásaim,
mivel épp elég olyan spirituális keresővel találkoztam már, akik érzelmileg
teljesen elszakadtak az embertársaiktól. Valahányszor a szenvtelenség szent
követését emlegetik, kedvem lenne jól megrázni őket és a fülükbe ordítani: –
Öreg, ez legyen az utolsó dolog, amit gyakorolsz!
Ennek ellenére beismerem,
hogy az életben egy bizonyos fokú intelligens szenvtelenség kell a lelki
nyugalomhoz. És miután egy egész délutánt töltöttem a könyvtárban azzal, hogy a
Vipaszanáról olvastam, elgondolkodtam, hogy mennyi időt fecsérelek el arra,
hogy mint egy hatalmas, levegő után kapkodó hal, ide-oda csapkodok, csak hogy
megpróbáljak kikecmeregni a szorult helyzetből, vagy éppen élvezetre vágyva
éhesen fickándozom a gyönyörök forrása felé. És eltűnődtem, nem válna-e a
javamra (és mindazok hasznára, akik azzal a feladattal vannak megáldva, hogy
engem szeressenek), ha egy kicsit nagyobb tűrőképességgel rendelkeznék, és egy
kicsit tovább nyugton tudnék maradni, ahelyett hogy ellenállás nélkül hagyom magam
végigvonszolni a sors rögös útján.
Ezek a kérdések újra
felmerültek bennem ma este, amikor az asram kertjében ráakadtam egy csendes
zugban álló padra, és elhatároztam, hogy egy órát a Vipaszana-meditációnak
szentelek. Mozdulatlanul, nyugodtan, mantra használata nélkül – semmi más, csak
a tiszta figyelem. Aztán majd meglátjuk, mi bukkan fel. Sajnos elfeledkeztem
arról, hogy mi bukkan fel Indiában alkonyatkor – a szúnyogok hada. Alig
helyezkedtem el a padon, már hallottam is a szúnyogok zümmögését, ahogy
megrohamozták az arcomat, és nagy csapatokban landoltak a fejemen, karomon és a
bokámon. Aztán jött az égető érzés. Egyáltalán nem voltam oda a gyönyörtől. Ez
talán mégsem a legmegfelelőbb alkalom a Vipaszana-meditáció gyakorlására…
Másrészről viszont, mikor jön
el a megfelelő pillanat az életünk során arra, hogy szenvtelen
mozdulatlanságban üljünk? Létezik olyan időpont, amikor semmi nem vonja el a figyelmünket,
amikor semmi nem húz fel minket? Úgy döntöttem (megint csak a Gurum tanácsának
hatására, aki azt javasolta, hogy legyünk a saját belső élményeink tudósai),
hogy egy kísérletbe kezdek: – Mi lenne, ha egyszer az életben kibírnám? Mi
lenne, ha csapkodás és zúgolódás helyett egy órán keresztül csak ülnék, fittyet
hányva a kellemetlenségnek?
Így is tettem. Csendben
figyeltem, ahogy elevenen felfalnak a szúnyogok. Őszintén szólva, lényem egyik
fele eltűnődött azon, hogy mit akarok bizonyítani ezzel a kísérlettel, a másik
felem viszont pontosan tudta, hogy ez egy kezdő meditáló próbálkozása az
önuralom megszerzésére. Ha kibírom ezt az egyáltalán nem halálos kínzást, akkor
ki tudja, miféle más kellemetlenséget leszek képes majd elviselni a jövőben. Mi
a helyzet az érzelmi zűrökkel, amiket mindig olyan nehezen viseltem? Mi a
helyzet a féltékenységgel, a haraggal, a csalódással, a magánnyal, a
szégyennel, az unalommal?
A viszketés eleinte őrjítő
volt, de fokozatosan egy általános égető érzéssé enyhült, aminek a forrósága
enyhe eufóriát okozott. Hagytam, hogy a fájdalom tiszta érzetté váljon – az
érzés nem volt se jó, se rossz, csak heves –, és ez a hevesség kiragadott saját
magamból, és a meditáció állapotába emelt. Két órán keresztül ültem ott. Ha egy
madár landolt volna a fejem tetején, azt sem vettem volna észre.
Hadd tisztázzak valamit.
Tudatában vagyok annak, hogy ezt a kísérletet nem nevezhetjük az emberiség
történetének legbátrabb, legsztoikusabb tettének, és nem várom el, hogy
kitüntetésben részesüljek emiatt. De mégis izgalmas volt, amikor rájöttem, hogy
életem harmincnégy évének folyamán nem volt egyetlen olyan alkalom sem, hogy ne
hessegettem volna el egy szúnyogot, amikor az a véremet szívta. Milliónyi más
kis fájdalom vagy örömérzet bábuja voltam egész életemben. Akármi történt, én azonnal
reagáltam rá. De itt és most figyelmen kívül hagytam a reflexeimet. Eddig ilyet
soha nem tettem. Kis dologról van szó, ez igaz, de számomra mégis nagy tett
volt. És ki tudja, miféle dolgokra leszek képes holnap?
Amikor befejeztem, felkeltem,
és a szobámba érve felmértem a károkat. Körülbelül húsz szúnyogcsípést
számoltam össze magamon. De egy félórán belül a csípések mind lelohadtak. Mind
elmúlt. Végül minden elmúlik.
(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)