egzisztenciálisan tökéletesen fals

A tökéletesen elrontott életrendben egyáltalában senki sincs, 
akinek a korrupt lét e fokán élete teljesülhetne, 
s ezért az egész földön nem él ember, akinek élettartalma 
ne a ma fennálló életrend ellen való tiltakozás lenne.

   A rendszerességet tudománynak (szcientifizmus) nevezték el. Ennek az organizációnak elméletei sok, milliós autonóm nép életét a természetes rendből kivetette. Megváltoztatta a földművelést és az ipart, a hadsereget és a közigazgatást, a diplomáciát és a művészetet, a társadalom szerkezetét és az individuális életrendet azzal, hogy mindezt sajátos szcientifikus bázisra helyezte.

   Az első észrevétel, amit meg kell tenni, hogy bizonytalanságban vagyunk, vajon a tudománynak a megismerő emberi személytől független úgynevezett objektív világa ténylegesen meglévő valóság, vagy pedig merő fikció. Az észrevételt meg kell tenni, mert ha e világ csupán indifferens lenne, mint ahogy a józan ész alapján mindenki várná, minden mozzanatában antihumánus természete az emberrel szemben nem lenne támadó. Ez pedig kétségtelennek látszik.
   A tudomány világa mintha nem csupán személytelen és egzisztenciátlan, és az emberi értékekkel szemben közömbös lenne; minden jel arra vall, hogy ennek a világnak az ember ellen határozott éle van, mintha abban a humánum iránt valamely titkolhatatlan gyűlölet, csaknem bosszú forrna, és amelynek tevékenysége az emberi élet megkínzása és megrontása lenne. Megállapításainak észrevehetően szándékos megsebző jellege van. Ezért a tudomány világa nem nevezhető egyszerűen szükségszerűségnek, nem egzisztenciátlan, hanem antiegzisztens; nem indifferens, hanem életellenséges; nem ahumánus, hanem antihumánus; nem objektív, hanem kegyetlen, és az emberi értékek iránt észrevehető animozitást táplál. Mindez persze igazolhatatlan.

   Mindabban, ami a legutóbbi félszázadban történt, a tudománynak, mint legfőbb aktív tényezőnek és iniciátornak, keze benne van, és mindaz, ami történt, a tudomány jegyében történt, az közismert. Tudomány a legmagasabb értékjelző. Tudomány a legjobb üzlet. A tudós az abszolút tekintély. A huszadik század második felében az ember szüntelen rettegésben él, nemcsak azért, mert a tudomány hatalma a földet bármely pillanatban elpusztíthatja, hanem még inkább, mert ez a hatalom még abban az esetben is, ha a puszta életet meghagyja, az embert normális életrendjétől megfosztja és életét olyan egyre értéktelenebbé váló vegetatív létté fokozza le, melynek semminemű jelentősége, súlya, szépsége, igazsága, komolysága, világossága többé nincs. 
   E pillanatban béke és háború között különbség már nincs, mert az emberi lét mind a két esetben tökéletesen elkallódott, tulajdonképpen mindegy, hogy van, vagy nincs. Úgy látszik, a tudomány által teremtett világ nem jóhiszemű; a tudomány célja nem megismerés, hanem hatalmi aktus. 

   Természetesen vannak jelek, amelyek szerint a tudomány ezt a világot nem teremti, hanem azt, ami van, feltárja, vagyis ez a világ tényleg van, tényleg olyan, amilyennek a tudomány leírja. Ennek már csak azért is így kell lennie, mert az ember valami rajta kívül levőbe állandóan beleütközik és ez a külső valami összefüggő valóságnak látszik. Viszont az is kétségtelen, hogy az ember, igen komolyan veendő gondolkozók véleménye szerint viszonyban nem a dolgokkal, hanem a dolgokról alkotott saját fogalmaival áll. Könnyen lehet tehát, hogy amibe az ember beleütközik, az ember fogalomvilága, sajátságos megkövült alakzatban. Mindez persze szintén igazolhatatlan.
   Pillanatnyilag képességeink nem látszanak elégségeseknek ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, a tudomány úgynevezett objektív világa tényleges valóság, vagy olyan fogalmi konstrukció, amelyen nincsen rés, és így ez az összefüggő realitás benyomását kelti. A gyanú mindenesetre fennáll, hogy a tudomány ereje nem igazságában, hanem organizáltságában van. A tudomány ezek szerint nem a valóság megismeréséből indult ki, hanem olyan fogalmi organizációt igyekezett teremteni, amely nem a megismerésre, hanem egyéb célra készült. A fogalmak és az összefüggések megszilárdultak, és a szükségszerűséghez igen hasonló építménnyé alakultak.
   Az építmény konstrukciójában mindenesetre van valami, ami aggodalmat kelt. A tudományt abszolút tudásnak vallják. Az pedig, ha valamely gondolatot abszolutizálnak, mindig gyanús. Tudjuk, hogy a történet folyamán számos fogalmi organizáció végleges tudásnak gondolta önmagát, de minden esetben elkövetkezett a pillanat, amikor kiderült, hogy az valamit titkol. Mert egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a modern hatalmi szervezetek, mint az iparvállalatok, pénzintézetek, diplomáciák, rendőrségek, kémszervezetek, állami közigazgatások, hadseregek, pártok, nem közvetlenül a társadalomból nőnek ki, hanem kivétel nélkül a társadalom ellen, valamely fensőbb rendszer mintájára.
   A tudományt nem a társadalom vetíti ki magából, hanem a társadalom a tudomány organizációja szerint épül ki. Először mindig a konstrukció van, aztán a mű. A tudomány magasabb rendű szervezettségénél fogva az organizációval meg nem egyező gondolat semmiképpen sem nyilatkozhat meg. Az épület falazata sűrűsödik, a közösségi és az egyéni létezés szcientifizálódik, a statisztikában, az ökonómiában, az orvostudományban, a pszichológiában, a szociológiában, a biológiában, a kémiában maradéktalanul felszívódni készül, és olyan áthatolhatatlan szervezettség keletkezik, amely az ember életrendjét valójából ontolológiai pontokig ki tudja forgatni. 

   A huszadik század második felében kétségtelenül a legnagyobb kérdés a tudománynak, mint léthazugságnak átvilágítása. A világot, amelyben e történeti percben élünk, a tudomány teremtette, szervezi és tartja fenn, iskoláival, nevelésével, iparával, államaival, kutatásával, hivatalaival, hadseregével, gyáraival, bankjaival, kórházaival, művészetével, sajtójával, kecsegtet hallatlan jövővel és haladással, mialatt az emberiség ma, itt a földön feldúltan és megalázva, lezüllötten és elaljasodva és beszennyezve, népeiben és osztályaiban és nemzetiségeiben egymásra uszítva, bőszülten fegyverkezve, gyűlöletben, és már nem is leplezett bosszúvágyban, kolosszális találmányok segítségével eddig elképzelhetetlen mélységörvényben készül elmerülni. A középkorban a klerikalizmus az embert becsapta; rendet ígért, és amit nyújtott, hazugság volt, erőszak és kizsákmányolás. A tudomány, mint fényt hozó jelentkezett, de kiderült, hogy a sötétség, amit hozott, az előbbinél nagyobb. 
   A tudomány léthazugsága három tételen nyugszik: 
   1. hirdeti, hogy ereje igazságában van, holott ez az erő nem az igazságé, hanem egy magasrendű organizáltságé; 
   2. hirdeti, hogy objektív, vagyis megismerését a tárgyi hűség jellemzi, holott személytelenül indifferens, egzisztenciátlan és antihumánus; 
   3. hirdeti, hogy részrehajlatlan értelemmel az igazságot keresi, holott fiktív konstrukciókkal világhatalmi rendszereknek nyújt bázist. 

   E tételek realitástartalma persze igen törékeny. De ha e mondatokat evidens igazság jellemezné is, jelentőségük akkor sem lenne. Egy rendszerben nem a kijelentések tényleges igazságtartalma a döntő, hanem, hogy a kijelentés az organizációban miképpen építhető be. Egy kijelentés az abszolút igazságot is kimondhatja, de ha a rendszerbe nem illeszthető be, semmit sem jelent. És a rendszer valóságbázisa minél szűkebb, igazságbefogadó képessége annál csekélyebb. Idők folyamán a rendszerek rugalmasságukat és asszimiláló képességüket elvesztik, és semmiféle tőlük idegen gondolat befogadására nem képesek. Megújulási tehetségük nincs többé. Ez az a pillanat, amikor egy rendszer az igazsággal szemben negatív magatartást vesz fel, vagyis amikor a létrendszer léthazugság rendszerré válik. Minden jel arra vall, hogy a tudomány erre a pontra elérkezett; nem akar, de nem is tud rendszerén kívül eső forrásból ösztönzést elfogadni, és nem képes másra, mint automatizált organizációjának üzemét fenntartani.
   Szervezet tökéletes lehet akkor is, ha minden eleme téves; rendszer tökéletes lehet akkor is, ha minden tétele hazugság. Egy apparátus tökéletesen működhet akkor is, ha minden eleme egzisztenciálisan tökéletesen fals. A rendszer kapcsolata a létezést örökké megújító igazsággal megszakad. A rendszer és a tényleges világ között fals kommunikáció keletkezik.

   Amivel az ember szemben áll, nem a hazug kijelentés, hanem a létezés egészére kiterjedő és mindent átszövő hamisítási folyamat. A léthazugság-rendszer labirintusi szövevény, amelyen belül a dolgok igazságáról, vagy nemigazságáról meggyőződni többé lehetőség nincs, és itt már nincs egyéb, mint gépiesen működő, leállíthatatlan ámítás, szédület, megtévesztés, kibúvó, magyarázkodás, bizonygatás, csalás, rejtély és titok. A fals kommunikáció következtében semmiféle humánus viszonylat sem marad intakt, az emberiség pszeudoegzisztenciák áldialógusa, amiből nem jön ki semmi, a legkevésbé természetesen közösség. S ami a közösséget helyettesíti, a közösség egy szcientifikus koncepciója, tábor, párt, kaszárnya, hadsereg, kommuna. 
   Ami ebben a pillanatban a földön történik, iparban, vagy politikában, társadalomban, vagy gazdaságban, művészetben, vagy gondolkozásban - a bankok és a vezérkarok és az egyetemek és a klinikák ugyanebben a jegyben állanak - az a szcientifizmus, és a létezés minden mozzanatára kiterjedő szcientifizálódás jegyében áll.

(Hamvas Béla, Patmosz I.)

• Ursus Libris - Richard Rohr: A férfi útja II. - A "fehér férfiak rendszere"