2012. november 30.

Szívdobbanás


Ma éjjel tudtam meg, hogy vagy: egy csöppnyi élet a semmiből. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és egyszerre, abban a sötétben, belém villant a bizonyosság: igen, vagy. Létezel. Olyan volt, mintha egy puskagolyó talált volna el. Megállt a szívverésem. Aztán, amikor a szívem tompán újra dübögni kezdett – a döbbenet ágyúlövései voltak ezek –, már azt éreztem, hogy egy kútban zuhanok, ahol minden bizonytalan és félelmetes. Most itt vagyok kulcsra zárva a félelemben, csupa veríték az arcom, a hajam, a gondolataim. Elveszek ebben a félelemben. Próbálj megérteni: nem másoktól félek. Nem törődöm én másokkal. Nem Istentől félek. Nem hiszek Istenben. Nem a fájdalomtól félek. Elviselem a fájdalmat. Tőled félek, a véletlentől, mely kiszakított a semmiből, és a méhemhez kapcsolt. Sosem voltam igazán felkészülve a jöveteledre, bár mindig nagyon vártalak. Újra és újra feltettem magamnak a szörnyű kérdést: és ha neked nincs kedved megszületni? Mi lesz, ha majd egyszer a szememre hányod: „Ki kért rá, hogy a világra hozzál? Miért tetted ezt velem? Miért?” Az élet nem könnyű, gyermekem. Naponta ismétlődő háború, az öröm percei csak rövid zárójelek, súlyos árat kell értük fizetni. Honnan tudhatom, hogy nem az volna-e a helyes, ha eldobnálak magamtól, hogy találjam ki, nem a csendet akarod-e inkább? Hiszen nem tudsz szólni. Az a csöppnyi élet, ami vagy, még csak egy éppen hogy elkezdődött sejtcsomó. Talán nem is élet, csak az élet lehetősége. És mégis sokért nem adnám, ha a segítségemre lennél egy jellel, ha tudatnád, hogy mit akarsz. Anyám azt állítja, hogy én jeleztem neki, és ezért hozott a világra.
Látod, anyám például nem akart engem. Tévedésből, egy figyelmetlen pillanatban kezdődtem. És hogy ne szülessek meg, minden áldott este feloldott valamilyen gyógyszert egy pohár vízben. Aztán sírva megitta. Itta addig az estéig, amíg meg nem mozdultam, rúgtam egyet, hogy eszébe ne jusson eldobni engem. Épp akkor emelte szájához a poharat. Rögtön a földre öntötte az egészet. Néhány hónappal később diadalmasan rugdalóztam a napon, s hogy ez jó volt-e vagy rossz, nem tudom. Amikor boldog vagyok, azt gondolom, jó, amikor boldogtalan, azt hiszem, rossz. De boldogtalanul is arra gondolok, hogy sajnálnám, ha nem születtem volna meg, mert semmi sem rosszabb a semminél. Én, ismétlem, nem félek a fájdalomtól. A fájdalom velünk születik, velünk együtt növekszik, megszokjuk, mint azt a tényt, hogy két kezünk és két lábunk van. Én végül is a haláltól sem félek: mert ha valaki meghal, az azt jelenti, hogy egyszer megszületett, kilépett a semmiből. Én a semmitől félek, a nemléttől, attól, hogy azt kelljen mondanom: nem léteztem, még véletlenül, tévedésből vagy éppen figyelmetlenségből sem. Sok nő azt mondja: minek hozzak én a világra gyereket? Hogy éhezzen, hogy fázzon, hogy elárulják, hogy megsértsék, hogy meghaljon háborúban vagy valamilyen betegségben? És nem hiszik, hogy aki éhes, jóllakhat, hogy aki fázik, megmelegedhet, hogy hűség és tisztelet is szegődhet az ember mellé, hogy megélhet magas kort, s közben harcolhat a betegségek és a háború ellen. Talán nekik van igazuk. De jobb a semmi, mint a szenvedés? Én még a kudarcok, csalódások és gyötrődések idején is tudom, hogy a semminél jobb a szenvedés. És ha ezt az életre vonatkoztatom, a megszületni vagy nem megszületni kérdésére, akkor azt kiáltom, hogy megszületni jobb, mint meg nem születni. De nem tudom, helyes-e, hogy ilyesmivel kínoztak? Nem keveredem- e olyan látszatba, hogy csak úgy, a magam kedvére hozlak világra? Eszemben sincs csak úgy, a magam kedvére világra hozni téged. Már csak azért sem, mert egyáltalán nincs szükségem rád.

– 2 –
Nem rugdosol, nem jön tőled válasz. Hogyan is jöhetne? Olyan rövid ideje vagy: ha elmennék az orvoshoz, hogy megbizonyosodjam felőled, csak gúnyosan mosolyogna rajtam. De én már döntöttem: meg fogsz születni. Akkor döntöttem el, amikor fényképen láttalak. Persze nem a te fényképed volt, hanem egy ismeretlen háromhetes embrióé, az egyik újság közölte az élet kialakulásáról szóló cikk mellett. Ahogy néztem azt a fényképet, elmúlt a félelmem: ugyanolyan gyorsan, ahogy jött. Olyan voltál, mint egy titokzatos virág, mint egy áttetsző orchidea. Felül valami fejféle két kis dudorral, amikből az agy lesz. Lejjebb valami üregféle, amiből a száj lesz. Háromhetes korodban szinte láthatatlan vagy, magyarázza a képaláírás. Két és fél milliméter. De már növekszik benned két pontocska, amiből a szemed lesz, valami, ami hasonlít a hátgerinchez, az idegrendszerhez, a gyomorhoz, a májhoz, a belekhez, a tüdőhöz. A szíved már teljesen kialakult és nagy is: arányaiban kilencszer nagyobb, mint az enyém. A tizennyolcadik naptól vért szivattyúz és rendesen ver: hogyan is dobhatnálak el? Mit számít, hogy véletlenül vagy figyelmetlenségből kezdődtél? Tán a világ, amelyben élünk, nem véletlenül és tévedésből kezdődött? Vannak, akik azt állítják, hogy kezdetben nem volt más, mint nagy-nagy nyugalom, hatalmas, mozdulatlan csend, aztán kipattant egy szikra, keletkezett egy hasadás, és lett valami, ami addig nem volt. Az első hasadást hamarosan újabb hasadások követték: egyre váratlanabbak, egyre értelmetlenebbek, és egyre kevésbé voltak tisztában a következményekkel. S az egyik következmény az volt, hogy támadt egy sejt, talán szintén véletlenül, tévedésből, és azonnal milliószorosára, milliárdszorosára sokszorozódott, mígnem megszülettek a fák és a halak és az emberek. Azt hiszed, töprengett valaki a robbanás előtt vagy a sejt előtt? Azt hiszed, föltette magának valaki is a kérdést, hogy jó lesz-e így vagy sem? Azt hiszed, foglalkozott az eljövendő éhséggel, hideggel, boldogtalansággal? Kizártnak tartom. Még ha az a valaki létezett is, egy isten például időn túl és téren túl, hasonlatos a kezdetek kezdetéhez, félek, hogy nem törődött azzal, mi a jó és mi a rossz. Minden azért történt meg, mert megtörténhetett, tehát meg kellett történnie; az erőszak érvényesült, ez volt az egyetlen jogos erőszak. És ugyanez érvényes rád is. Magamra vállalom a felelősséget.
Minden önzés nélkül teszem, gyermekem: esküszöm, nem öröm nekem téged világra hozni. Nem vágyom rá, hogy feldagadt hassal járkáljak az utcán, nem nekem való, hogy szoptassalak, mosdassalak és beszélni tanítsalak. Dolgozó nő vagyok, és annyi más dolog foglalkoztat, érdekel. Mondtam már, hogy nincs szükségem rád. Mégis tovább hordozlak, akár tetszik neked, akár nem. Ugyanúgy kényszerítelek az életre, ahogy engem kényszerítettek, meg a szüleimet meg a nagyszüleimet, fel egészen az első emberig, akit ember szült, akár tetszett neki, akár nem. Ha annak az első embernek megengedték volna, hogy válasszon, valószínűleg megrémül, és azt válaszolja, hogy nem akarok megszületni, nem. De senki sem kérdezte a véleményét, így hát megszületett és élt és meghalt, miután szült egy másik emberi lényt, akinek nem adta meg a választás lehetőségét, és aki hozzá hasonlóan cselekedett, évmilliókon keresztül: minden egyes alkalommal erőszak történt, de e nélkül mi sem léteznénk. Bátorság, gyermekem. Azt hiszed, a fa magjának nincs szüksége bátorságra, amikor átfúrja a földet és kicsírázik? Egy erősebb szél letépheti, egy kisegér lába szétlapíthatja. És mégis csírázik, tartja magát és növekszik, s közben újabb magokat szór maga köré. Végül erdővé változik. Ha egy napon azt kérded tőlem: „Miért hoztál a világra, miért?”, én majd azt válaszolom: „Azt tettem, amit a fák tettek és tesznek évmilliók óta, s azt hittem, helyesen cselekszem.”
Fontos, hogy az ember ne gondolja meg magát, mondván, hogy az emberi lények mégsem fák, s hogy egy emberi lény szenvedése ezerszer nagyobb egy fa szenvedésénél, mert van öntudata, és hogy közülünk senki sem akar erdővé válni, és hogy a fa nem minden magjából lesz fa, sőt a magok többsége elvész… Ilyenfajta pálfordulás lehetséges, gyermekem: az emberi logika tele van ellentmondásokkal. Ahogy megállapítasz valamit, rögtön látod az érem másik oldalát is. Megtörténhet, hogy az ugyanúgy érvényes, mint amit te állapítottál meg. Mostani érvelésem is egy csapásra visszájára fordítható. Na tessék: máris összezavarodtam, elbizonytalanodtam. Talán mert rajtad kívül nincs, akivel megosszam a gondolataimat. Olyan nő vagyok, aki az egyedüllétet választotta. Apád nincs velem. Nem kesergek miatta, bár időnként a szemem arra az ajtóra téved, amelyen át olyan határozott léptekkel távozott, mintha nem lett volna már mit mondanunk egymásnak, s én nem próbáltam visszatartani.

– 3 –
Elvittelek az orvoshoz. Nem is annyira bizonyságot akartam, mint inkább tanácsot kérni. De az orvos csak csóválta a fejét, és azt mondta, hogy türelmetlen vagyok, még nem tud nyilatkozni, jöjjek vissza két hét múlva, de legyek felkészülve rá, hogy csak a képzeletem szüleménye voltál. Vissza fogok menni hozzá, de csak azért, hogy bebizonyítsam neki, mekkora analfabéta. Hogy az egész tudománya fabatkát sem ér az én megérzésemhez képest. Hogyan is érthetne meg egy férfi egy nőt, aki idő előtt tudja, hogy gyereket vár? Egy férfi nem esik teherbe, és… erről jut eszembe, szerinted ez előny vagy hátrány? Tegnapig úgy véltem, előny, sőt kiváltság. Ma már hátránynak érzem, sőt szegénységnek. Van valami dicsőséges abban, hogy az ember a testébe fogadhat egy másik életet, hogy egy helyett kettőnek érezheti magát. Bizonyos pillanatokban kifejezetten győzelmi hangulat fog el, és olyankor nem tudok aggódni: nem törődöm az elkerülhetetlen fizikai fájdalommal, a feláldozandó hivatásommal, a szabadságommal. Férfi leszel vagy nő?
Azt szeretném, ha nő lennél. Azt szeretném, hogy egyszer majd érezd, amit most én érzek; egyáltalán nem értek egyet anyámmal, aki szerint nőnek születni kész csapás. Anyám, amikor nagyon nekikeseredik, így sóhajtozik: „Miért is nem férfinak születtem!” Tudom: ezt a világot a férfiak hozták létre férfiaknak. Az élet keletkezését magyarázó legendákat is ők találták ki, és ezekben az első ember nem nő, hanem férfi, akit Ádámnak hívnak. Éva később érkezik, és akkor is csak azért, hogy Ádámot szórakoztassa, és hogy bajt keverjen. A templomaikat díszítő festményeken az Isten egy öreg, szakállas férfi, és még csak véletlenül sem egy ősz öregasszony. Hőseik is mind férfiak: Prométheusztól kezdve, aki feltalálta a tüzet, Ikaroszon át, aki megpróbált repülni, egészen Krisztusig, akit az Atya és a Szentlélek fiának tartanak, mintha az az asszony, aki őt szülte, csak egy keltetőgép vagy egy egyszerű dada lett volna. És mégis – vagy talán éppen ezért – varázslatos dolog nőnek lenni. Olyan kaland, amihez bátorság szükséges, olyan viadal, amit soha nem lehet megunni. Ha nőnek születsz, sok nagy feladat vár rád. Először is harcolnod kell azért, hogy megtudják: ha Isten létezne, ősz öregasszony vagy szép lány is lehetne. Azután harcolnod kell, hogy megértesd az emberekkel: a bűn nem azon a napon született, amikor Éva leszakította azt az almát. Azon a napon egy csodálatos erény született, amit úgy neveznek: engedetlenség. Végül azért kell harcolnod, hogy bebizonyítsd: formás, kerek testedben értelem lakozik, és meghallgatásért kiált. Anyának lenni nem mesterség. Még csak nem is kötelesség. Egyszerűen egy jog a sok közül. Kimerítő hadakozás lesz. És szinte mindig te fogsz veszíteni. De soha ne csüggedj! Harcolni sokkal szebb, mint győzni, utazni sokkal szórakoztatóbb, mint megérkezni: amikor megérkezel valahová, vagy győzöl, hatalmas űr támad benned. És hogy legyőzd magadban az űrt, útra kelsz, új célokat tűzöl magad elé. Igen, remélem, nő leszel: ne törődj vele, ha néha fiamnak szólítalak. És remélem, hogy soha nem fogod azt mondani, amit anyám mondogat. Én sem mondtam soha.

– 4 –
De ha férfinak születsz, annak is örülni fogok. Talán még boldogabb is leszek, hiszen annyi megaláztatástól, szolgaságtól, önkényeskedéstől menekülsz meg. Ha férfinak születsz, nem kell például attól félned, hogy a sötét utcán megerőszakolnak. Nem kell szépnek lenned, hogy első látásra elfogadjanak, és nem kell csinos külső mögé rejtened az eszedet. Azzal fekszel le, akivel akarsz, és senki sem fog gonoszkodni miatta, és nem kell folyton azt hallanod, hogy a bűn akkor született, amikor letéptél egy almát. Kevesebbet kell majd hadakoznod. Kényelmesebb férfiként hirdetni, hogy ha Isten létezne, lehetne ősz öregasszony vagy szép lány is. Bármivel szembehelyezkedhetsz, és nem mosolyognak meg, szerethetsz bárkit, és egy éjjel nem kell arra ébredned, hogy zuhansz egy kútban. Természetesen szolgaságok, igazságtalanságok rád is várnak: a férfi élete sem fenékig tejfel. Lévén erősebbek az izmaid, majd azt kérik tőled, hogy súlyosabb terheket cipelj, méltánytalan felelősséget kényszerítenek rád. S mert szakállad lesz, kinevetnek, ha sírsz, sőt akkor is, ha csak gyöngédségre vágysz. És csak azért, mert farkad van, majd megparancsolják, hogy ölj vagy ölesd meg magad a háborúban, és elvárják tőled a cinkosságot, hogy tovább élhessen a sötét odúkban született zsarnokság. És mégis, vagy talán éppen ezért, férfinak lenni ugyanolyan csodálatos kaland; olyan vállalkozás, melyben soha nem fogsz csalódni. Legalábbis remélem, mert ha férfinak születsz, remélem, olyan férfi leszel, amilyenről mindig is álmodtam: gyöngéd a gyengékkel, kíméletlen az erőszakosokkal, nagylelkű azokkal, akik szeretnek téged, és kegyetlen azokkal, akik parancsolnak neked. S végül ellensége mindazoknak, akik azt hirdetik, hogy a Jézusok az Atyának és a Szentléleknek a fiai, és nem azé az asszonyé, aki szülte őket.
Gyermekem, azt akarom megértetni veled, hogy férfinak lenni nem azt jelenti, hogy farkad van, hanem azt, hogy ember vagy. És én mindenekelőtt azt szeretném, hogy ember légy. Csodálatos ez a szó: ember, mert nem választja el a férfit a nőtől. Egyébként is olyan csekély a különbség azok között, akiknek van farkuk és akiknek nincs: gyakorlatilag arra korlátozódik, hogy az egyik képes kihordani egy teremtményt, a másik meg nem. A szívnek és az értelemnek nincs neme. És a magatartásnak sincs. Ha lesz szíved és hozzá értelmed, látni fogod, hogy én aztán nem állok be azok közé, akik arra akarnak kényszeríteni, hogy így vagy úgy élj, aszerint, hogy férfi vagy-e vagy nő. Csak azt kérem tőled, hogy jól használd ki azt a csodát, hogy megszülettél, és sose engedj a gyávaságnak. A gyávaság, ez a szörny mindig lesben áll. Naponta belénk mar, s csak kevesen vannak, akik nem hagyják, hogy szétmarcangolja őket. A józan ész, a célszerűség, néha a bölcsesség nevében. Akik gyáván viselkednek, amíg veszély fenyegeti őket, arcátlanokká lesznek, mihelyt elmúlt a veszély. Vállald mindig a kockázatot: még ha félsz, akkor is. Már az is veszélyt hord magában, hogy a világra jövünk. Annak a veszélyét, hogy később megbánhatjuk. Talán korai ilyesmikről beszélni neked. Talán még hallgatnom kellene a csúf és szomorú dolgokról, s mesélhetnék egy bűntelen, boldog világról. De csak tévedésbe ejtenélek. Még azt hihetnéd, hogy az élet puha szőnyeg, melyen mezítláb is végigmehet az ember, pedig hát rögös út, gyermekem. A rögökben megbotlasz, elesel, és felsérted magad. A rögök ellen vascipővel kell védenünk magunkat. És még ez sem elég, mert miközben a lábadra ügyelsz, mindig lesz valaki, aki felvesz az útról egy követ, hogy a fejedhez vágja és… Na, mára befejeztem, fiam, lányom. Felfogtad a leckét? Ki tudja, mit szólnának egyesek, ha hallanának. Azzal vádolnának, hogy őrült vagyok, vagy hogy egyszerűen kegyetlen? Megnéztem az utolsó fényképedet: öthetes korodban alig egy centiméter vagy. Nagyon sokat változol. Most már nem olyan vagy, mint egy rejtélyes virág, inkább egy bájos lárvára, sőt halacskára hasonlítasz, melynek már kibukkantak az uszonyai. Négy uszony, melyből lábak és karok lesznek. A szemed két pici fekete pont, köröcske övezi, és a tested végén kis farok nőtt. A képaláírás szerint ebben a periódusban lehetetlen megkülönböztetni téged egy akármilyen más emlősembriótól: ha macska lennél, többé-kevésbé ugyanilyen volnál. Hát persze, mert nincs arcod. És agyad sincs még. Én beszélek hozzád, de te nem tudod. Sötétség vesz körül, és arról sincs tudomásod, hogy létezel. Eldobhatnálak magamtól, és te sosem tudnád meg, hogy eldobtalak. Nem lenne lehetőséged, hogy eldöntsd: rosszat vagy jót tettem-e veled.

(Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez, részlet) 


(festmény: duende)
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzdd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted.

(Ornella Fiorini: Lányomnak)





Erre Jézus azt mondta: "Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Lélekből születik, az nem megy be az Isten országába.
Ami a testből születik, az test, ami a Lélekből születik, az lélek.
Ne csodálkozz azon, hogy azt mondtam: újjá kell születnetek.
A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született."

(Jn, 3.6-3.8)


2012. november 29.

Cipellők, bálok, királyfik



  Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
- Kedves gyermekem, nekem most el kell búcsúznom tőled, nem vigyázhatok rád, nem oltalmazhatlak tovább. De magam helyett itt hagyok neked egy jó tanácsot. Légy mindig jó és jámbor, akkor mindig jóra fog fordulni a sorsod, és boldog lesz az életed.
Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.
  A lányka minden áldott nap kiment az édesanyja sírjához. Mindig jó volt, mindig jámbor volt. Megjött a tél, fehér leplet borított a temetőre, aztán megjött a tavasz újra felsütött a nap, kizöldült a határ, és a gazdag ember új asszonyt hozott a házhoz.
Ennek az asszonynak már volt két lánya, azok is vele jöttek. Arcuk szép fehér volt, de a szívük csúnya fekete. S attól fogva nehéz sora lett a szegény árva lánynak. Mostohatestvérei, ahol csak tudták, bántották; ők maguk egész nap a tükör előtt páváskodtak, s hol ezért, hol azért szalasztották a húgukat, úgyhogy egyetlen percig sem volt nyugta tőlük. Végül aztán egy szép napon az egyik azt mondta:
- Mit ül itt velünk a szobában ez a buta liba? Aki enni akar, szolgáljon is meg érte. Konyhalánynak meg nem itt a helye!
  Elvették a szép ruháját, ócska szürke szoknyát, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába. Ott aztán dolgozhatott látástól vakulásig. Kora hajnalban kelt, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ami piszkos munka volt, mind neki kellett végeznie.
Ráadásul a mostohatestvéreinek semmi nem tetszett úgy, mint ha csúfot űzhettek belőle. Ujjal mutogattak kopott ruhájára, hitvány sarujára úgy mondogatták:
- Lám csak, hogy kicsípte magát a kényes kisasszony!
És jót nevettek rajta.
Még ha beérték volna ennyivel! De nem érték be; egyre csak azon járt az eszük, hogyan okozhatnának neki minél több bajt, keserűséget. Esténként kihoztak a kamrából egy szakajtó borsót vagy lencsét, beleszórták a hamuba, és ráparancsoltak:
- Ezt reggelre mind kiszedd, vagy jaj lesz neked!
Szegény lány már alig állt a lábán a fáradtságtól, mégsem bújhatott ágyba, ott kellett kuporognia a tűzhely mellett a hamuban, és borsót, lencsét szemelnie. Piszkos is volt, poros is volt mindig; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.
A mese ITT folytatódik.


S még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.




"Minden mese ott kezd izgalmassá válni, ahol végződik."

(Eric Berne)

A mese kibontása: Pál Feri, 2006-2007-es évad, 2007.01.23.-i előadás: kötődési modellek, a Hamupipőke-effektus.

2012. november 23.

Varázslói fegyelem




  Csendben ülni don Juannal az egyik legélvezetesebb élmény volt, amit ismertem. Párnázott székeken üldögéltünk a háza mögött Közép-Mexikó hegyei közt. Késő délutánra járt. Kellemes szellő fújdogált. A nap a ház mögött, a hátunk mögött volt. Halványuló fénye rendkívüli zöld árnyékokat hozott létre a hátsó udvar hatalmas fáin. Óriási fák nőttek a ház körül és mögött, eltakarva a város látványát, ahol don Juan élt. Ez mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy a vadonban vagyok, bár másfélében, mint a kopár sonorai sivatag, mindazonáltal vadonban. 
– Ma a varázslás egyik legkomolyabb témáját fogjuk megvitatni – mondta hirtelen don Juan –, és azzal fogjuk kezdeni, hogy beszélünk egy kicsit az energiatestről.
Számtalanszor leírta nekem az energiatestet, mint energiamezők halmazát, a tükörképét annak az energiamező-halmaznak, amiből a fizikai test felépül, amikor azt az univerzumban áramló energiaként látjuk.
Azt mondta, hogy kisebb, tömörebb és súlyosabb megjelenésű, mint a fizikai test fénygömbje. Don Juan elmagyarázta, hogy a test és az energiatest két energiamező halmaz, melyet egymáshoz présel egy különös összeragasztó erő. Vég nélkül hangsúlyozta, hogy az erő, amely az energiamezőknek ezt a csoportját összeköti, az ősi mexikói varázslók szerint a legtitokzatosabb erő az univerzumban. Személyes véleménye az volt, hogy ez a világegyetem tiszta lényege, a végösszege mindannak, ami van. Azt állította, hogy a fizikai test és az energiatest az egyetlen ellensúlyozott energiaalakzat az emberi lények  birodalmában. Emiatt nem fogadott el semmilyen más kettősséget, csak azt, ami e kettő között van. Úgy tartotta, hogy a test és az elme, a lélek és a testiség közti kettősséget pusztán az elme fűzte össze, és az elméből származik mindenféle energetikai alap nélkül. Don Juan azt mondta, hogy a fegyelmen keresztül bárki közelebb hozhatja az energiatestet a fizikai testhez. A kettő közti távolság rendszerint hatalmas. Mihelyst az energiatest egy bizonyos hatótávolságon belül van, mely mindegyikünknél egyénenként változik, a fegyelmen keresztül bárki a fizikai test pontos másává alakíthatja azt, azaz egy háromdimenziós szilárd lénnyé. Innen származik a varázslók képzete a másikról vagy a dupláról.
A fegyelem ugyanezen folyamatán keresztül, bárki ugyanígy átalakíthatja háromdimenziós szilárd fizikai testét az energiatest tökéletes másává, azaz egy éteri energiatöltetté, amely, mint minden energia, láthatatlan az emberi szem számára. Amikor don Juan mindezt elmondta nekem, az volt a reakcióm, hogy megkérdeztem, egy mitikus állítást ír-e le?Azt felelte, hogy a varázslók körül nincs semmi mitikus. A varázslók gyakorlatias lények, és amit leírtak, az mindig valami egészen józan, evilági dolog volt. Őszerinte azért nehéz felfogni, amit a varázslók csináltak, mert ezek egy másik megismerési rendszerből származtak. Azon a napon ott Közép-Mexikóban, a háza mögött ülve, don Juan azt mondta, hogy az energiatest kulcsfontosságú mindenben, ami történik az életemben. Energetikai tényként látta, hogy az energiatestem ahelyett, hogy távolodna tőlem, ahogy rendszerint szokta, most nagy sebességgel közelít felém. 
– Mit jelent az, hogy közelít felém, don Juan? – Azt, hogy valami laposra fog verni – mondta mosolyogva. – Hatalmas mértékű kontroll fog belépni az életedbe, de nem a tiéd, hanem az energiatesté.
 – Úgy érted don Juan, hogy valamilyen külső erő fog irányítani? 
– Rengeteg külső erő irányít téged ebben a pillanatban. Az a kontroll, amiről beszélek, kívül van a nyelv hatókörén. Ez a te uralmad, és ugyanakkor mégsem az. Nem lehet besorolni, de kétségkívül meg lehet tapasztalni. És mindenekelőtt kétségkívül lehet irányítani. Emlékezz erre: irányítani lehet, természetesen a te teljes hasznod érdekében, ami ismét nem a te hasznod, hanem az energiatesté. Az energiatest viszont te vagy, úgyhogy ezt örökké folytathatnánk, mint a farkát kergető kutya, ha megpróbálnánk megmagyarázni. A nyelv erre alkalmatlan. Ezek az élmények túl vannak a szintaxison. A világegyetem általában véve felmérhetetlen, nem lineáris. 
- Az ősi Mexikó varázslói voltak az elsők, akik felfedezték, hogy van egy élettársunk – mondta olyan tisztán, amennyire csak tudta. – Van egy ragadozónk, aki a kozmosz mélyéről jött és átvette az uralmat az életünk felett. Az emberi lények a foglyaik. A ragadozó a mi urunk és mesterünk. Engedelmessé és tehetetlenné tettek minket. Ha tiltakozni akarunk, elhallgattatja a tiltakozásunkat. Ha önállóan akarunk cselekedni, megköveteli, hogy ne tegyük.
Nagyon sötét volt körülöttünk és úgy tűnt, ez megnyirbálta a megnyilvánulási kedvemet. Ha nappal lett volna, halálra nevettem volna magam. A sötétben elég gátlásosnak éreztem magam.
 – Koromsötét van körülöttünk – mondta don Juan –, de ha a szemed sarkából figyelsz, továbbra is látni fogsz illanó árnyakat, amint körülötted mindenhol ugrálnak. Igaza volt. Még mindig láttam őket. Mozgásuk elszédített. Don Juan felkapcsolta a lámpát, és ez úgy tűnt, mindent szertefoszlatott.
– Kizárólag a saját erőfeszítésedből elérkeztél ahhoz, amit az ősi Mexikó sámánjai a témák témájának neveztek. Egész idő alatt kerülgettem a forró kását, célozgatva arra, hogy valami fogságban tart minket. Valóban foglyok vagyunk! Ez egy energetikai tény volt az ősi Mexikó varázslói számára.
– Miért vette át ez a ragadozó így az irányítást, ahogy leírod, don Juan? – kérdeztem. – Kell lennie logikus magyarázatnak!
– Van magyarázata – felelte don Juan –, ami a legegyszerűbb magyarázat a világon. Azért vették át az irányítást, mert ennivaló vagyunk a számukra, és könyörtelenül kisajtolnak minket, mivel mi vagyunk a táplálékuk. Pont úgy, ahogy mi tyúkokat tenyésztünk tyúkketrecekben, gallineros, úgy tenyészt minket a ragadozó emberketrecekben, humaneros. Így az élelmük mindig elérhető a számukra. 
Éreztem, hogy hevesen rázom a fejemet. Nem tudtam kifejezni tökéletes nyugtalanság és elégedetlenségérzetemet, de a testem mozgott, hogy a felszínre hozza. Részemről mindenfajta szándékosság nélkül tetőtől talpig remegtem.
– Nem, nem, nem, nem – hallottam magamat. – Ez képtelenség, don Juan. Amit mondasz, az rettenetes. Ez egyszerűen nem lehet igaz, sem a varázslók, sem az átlagemberek, sem senki számára.
– Miért nem? – kérdezte don Juan csendesen.
– Miért nem? Azért mert felbőszít téged?
– Igen, ez engem felbőszít! – vágtam vissza. – Ezek az állítások felháborítóak!
– Nos, még nem hallottad az összes állítást. Várj még egy kicsit, és nézd meg, hogy érzed majd magad. Egy gyors légicsapásnak foglak alávetni. Azaz hatalmas támadásnak teszem ki az elmédet, és te nem kelhetsz fel, és nem mehetsz el, mivel fogva vagy. Nem azért mert én fogva tartalak, hanem mert valami benned meg fogja akadályozni, hogy elmenj, míg egy másik részed tényleg tombolni fog. Úgyhogy készítsd fel magad!
Éreztem, hogy van bennem valami, ami bűnhődni akar. Don Juannak igaza volt. A világért sem hagytam volna el a házat. Ugyanakkor egy cseppet sem szerettem a lehetetlenségeket, amikkel elárasztott engem. 
– Az elemző elmédhez akarok fordulni – mondta don Juan. – Gondolkozz el egy pillanatra, és mondd meg nekem, hogyan magyaráznád meg a mérnökember intelligenciája és hitrendszerei ostobasága, vagy az ellentmondásos viselkedése közti ellentmondást? A varázslók úgy tartják, hogy a ragadozók adták nekünk hitrendszereinket, a jó és a rossz eszméjét, társadalmi szokásainkat. Ők azok, akik felállították reményeinket, várakozásainkat és álmainkat sikerről és bukásról. Mohóságot, kapzsiságot és gyávaságot adtak nekünk. A ragadozók tesznek minket önelégültté, szokások rabjaivá és egoistává.
 – De hogyan tudják ezt megcsinálni, don Juan? – kérdeztem. Valahogy tovább dühített, amit mondott. – Ezeket suttogják a fülünkbe, miközben alszunk?
– Nem, nem így csinálják. Ez ostobaság! – mondta don Juan mosolyogva. – Ennél végtelenül hatékonyabbak és szervezettebbek. Annak érdekében, hogy engedelmesek jámborak és gyengék maradjunk, a ragadozók egy elképesztő manőverbe kezdtek – elképesztő, egy harcoló stratéga nézőpontjából. Iszonyú azoknak a szempontjából, akik elszenvedik.
Nekünk adták az elméjüket! Hallasz engem? A ragadozók nekünk adták az elméjüket, ami a mi elménkké vált. A ragadozók elméje cikornyás, ellentmondásos, morózus, teli félelemmel, hogy bármelyik pillanatban felfedezhetik. 
– Tudom, hogy habár soha nem szenvedtél éhségtől – folytatta –, aggódsz az élelem miatt, ami nem más, mint a ragadozó aggodalma, hogy a manővere bármelyik pillanatban lelepleződhet, és akkor nem kap több ennivalót. Az elmén keresztül, ami végül is az ő elméjük, a ragadozók bármit befecskendeznek az emberi lények életébe, ami számukra megfelelő. Ily módon biztosítják a biztonság egy fokát, mely ütközőként szolgál félelmeik ellen.
 – Nem arról van szó, hogy mindezt nem tudom elfogadni, úgy ahogy van – mondtam. – El tudnám, de van valami olyan utálatos benne, ami igazság szerint undorít. Arra kényszerít, hogy ellentmondó álláspontra helyezkedjek. Hogyha tényleg esznek minket, hogyan teszik?
Don Juan szélesen elmosolyodott. Csakúgy hízott a mája. Elmagyarázta, hogy a varázslók fénylő energialabdáknak látják a csecsemőket, melyek a tetejüktől az aljukig be vannak borítva egy fénylő bevonattal, ami olyan, mint egy szorosan az energiagubójukhoz simuló képlékeny burok. Azt mondta, hogy a tudomás ragyogó bevonata az, amit a ragadozók fogyasztanak, és mire egy emberi lény eléri a felnőttkort, tudomásának ragyogó bevonatából nem marad több egy vékony szegélynél, ami a talajtól a lábujjak tetejéig ér. Ez a szegélylehetővé teszi az emberiség számára, hogy életben maradjon, de épp hogy csak. Mintha álomban lettem volna, hallottam, ahogy don Juan Matus elmagyarázza, hogy tudomása szerint az emberi faj az egyetlen faj, amelynél a tudomás ragyogó bevonata kívül van a fénylő gubón. Így aztán könnyen zsákmányává válik egy övétől különböző rendszerű tudomásnak, mint például a ragadozó súlyos tudomásának. Aztán eddigi kijelentései közül a legrombolóbbat tette. Azt mondta, hogy a tudomásnak ez a keskeny szegélye az öntükrözés központja, ahol az ember jóvátehetetlenül megragadt. Öntükrözésünkön játszva, ami a tudomás egyetlen darabja, ami számunkra megmaradt, a ragadozók fellobbantják a tudomást, majd könyörtelen, ragadozói módon elfogyasztják azt. Értelmetlen problémákat adnak nekünk, melyek növekedésre késztetik a tudomás lángját, és ily módon tartanak életben bennünket a maguk számára, hogy álgondjaink energetikai fellobbanásával táplálkozzanak. 
Kellett, hogy legyen valami abban, amit don Juan mondott, mert olyan pusztító volt a számomra, hogy ezen a ponton igazság szerint émelyegni kezdett a gyomrom. Egy pillanatnyi szünet után, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy rendbe jöjjek, megkérdeztem don Juantól: 
– De miért van az, hogy az ősi Mexikó varázslói, és a mai varázslók is mind, habár látják a ragadozókat, mégsem tesznek ellenük semmit?
– Nincs semmi, amit te és én tehetnénk ellenük – mondta don Juan komor, szomorú hangon. – Mindössze annyit tehetünk, hogy addig a pontig fegyelmezzük magunkat, ahol már nem érintenek meg bennünket. Hogy kérhetnéd embertársaidtól, hogy vessék alá magukat ennek a kérlelhetetlen fegyelemnek? Kinevetnének és kigúnyolnának, az agresszívabbak pedig szarrá vernének. És nem annyira azért, mert nem hiszik el. Mélyen belül minden emberi lénynek ősi, zsigeri tudása van a ragadozók létezéséről.
Elemző elmém oda-vissza hintázott, mint egy jojó. Elment, visszajött, elment és újra visszajött. Bármi is volt, amit don Juan felvetett, abszurd volt és hihetetlen. Ugyanakkor rendkívül ésszerű dolog volt, és nagyon egyszerű. Megmagyarázott mindenfajta emberi ellentmondást. amire csak gondolni tudtam. De hogyan veheti valaki mindezt komolyan? Don Juan egy lavina útjába lökött, ami örökre maga alá temethet. A vészjósló érzés újabb hulláma tört rám.
– Micsoda szeszélyes alak! – mondta. – Egyrészt semmit sem hajlandó elhinni, másrészt abszolút gyakorlatias. El kell rendezned ezt a belső küzdelmet. Máskülönben felpuffadsz, mint egy nagy varangyos béka és kidurransz. Don Juan egyre mélyebbre és mélyebbre döfte belém a nyilát.
– Az ősi Mexikó varázslói – mondta –, látták a ragadozót. Elnevezték szökdelőknek, mivel átszökell a levegőn. Nem szép látvány. Egy nagy, áthatolhatatlanul sötét árny, ami a levegőn keresztülugrik. Aztán laposan elfekszik a földön. Az ősi Mexikó varázslói eléggé zavarban voltak azzal kapcsolatban, hogy mikor tűnt fel a Földön. Úgy vélték, hogy az ember egy időben teljes lény kellett hogy legyen, elképesztő éleslátással és a tudomás olyan hőstetteivel, melyek manapság mitologikus legendák. Aztán úgy tűnik, mindez eltűnt, és most itt van az agyoncsillapított ember.
Mérges akartam lenni, paranoiásnak akartam nevezni, de valahogy nem volt meg a meggyőződésem, ami általában ott volt közvetlenül lényem felszíne alatt. Valami bennem túl volt azon a ponton, hogy feltegyem magamnak a kedvenc kérdésemet: Mi van, ha mindaz, amit mond, igaz? Azon az éjszakán azokban a pillanatokban, amikor beszélt hozzám, a szívem mélyén tudtam, hogy minden, amit mond igaz, de ugyanekkor és ugyanazzal az erővel mindez maga volt a képtelenség.
– Mit mondasz, don Juan? – kérdeztem erőtlenül. A torkom összeszorult. Nehezen kaptam levegőt.
– Azt mondom, hogy ami ellenünk fellépett, az nem egy egyszerű ragadozó. Nagyon okos és nagyon jól szervezett. Módszeres eljárást követ, hogy tehetetlenné tegyen bennünket. Az ember, aki rendeltetése szerint mágikus lény, nem az többé. Egy átlagos húsdarab. Nincs más álom az ember számára, csak egy állat álma, akit azért tenyésztenek, hogy egy darab hús legyen belőle: elcsépelt, sablonos és félkegyelmű.
Don Juan szavai szokatlan testi reakciót váltottak ki belőlem, ami hányingerhez volt hasonlítható. Olyan volt, mintha ismét émelyegni kezdene a gyomrom, de a hányinger lényem mélyéből, a csontvelőmből származott. Önkéntelenül rázkódni kezdtem. Don Juan a vállamnál fogva erőteljesen megrázott. Éreztem, ahogy a nyakam előre-hátra inog don Juan fogásának a hatására. Mozdulata azonnal lecsillapított. Úgy éreztem, több önuralmam van.
– Ez a ragadozó, ami természetesen egy szervetlen lény – mondta don Juan –, nem teljesen láthatatlan a számunkra, mint a többi  szervetlen. Azt hiszem, gyerekkorunkban látjuk őket, de olyan ijesztőek, hogy úgy döntünk, nem gondolunk rájuk. A gyerekek természetesen ragaszkodhatnak ahhoz, hogy a látványra koncentráljanak, de körülöttük mindenki más le fogja beszélni őket róla, hogy ezt tegyék. – Az egyetlen alternatíva, ami az emberiség számára megmaradt, a fegyelem – folytatta. – Egyedül a fegyelem rettenti el őket. De a fegyelem alatt nem szigorú szokásokat értek. Nem arra gondolok, hogy kelj fel minden reggel fél hatkor, és addig csurgasd magadra a hideg vizet, amíg el nem kékülsz. A varázslók fegyelmen azt a képességet értik, hogy higgadtan néznek szembe azokkal a furcsaságokkal, amik nincsenek benne az elvárásaikban. Számukra a fegyelem művészet: annak a művészete, hogy szemrebbenés nélkül néznek szembe a végtelennel, és nem azért, mert erősek és edzettek, hanem mert tele vannak csodálattal.
– Mi módon lehet a varázslók fegyelme elrettentő? – kérdeztem.
– A varázslók azt mondják, hogy a fegyelem élvezhetetlenné teszi a tudomás ragyogó bevonatát a szökdelők számára – mondta don Juan az arcomat fürkészve, mintha a hitetlenkedés jelét keresné. – Az eredmény az, hogy a ragadozók megzavarodnak. Úgy vélem, egy ehetetlen ragyogó bevonat nem része a kogníciójuknak. Miután összezavarodtak, nem marad más lehetőségük, mint felhagyni gyalázatos tevékenységükkel. – Ha a ragadozók egy ideig nem eszik a tudomásunk ragyogó bevonatát, akkor az növekedni fog. A végsőkig leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy a varázslók fegyelmük segítségével elég ideig távol tartják maguktól a ragadozókat ahhoz, hogy az lehetővé tegye tudomásuk ragyogó bevonatának, hogy a lábujjaik szintjénél magasabbra nőjön. Ha egyszer a lábujjak szintje fölé ér, visszanövekszik egészen a természetes méretéig. Az ősi Mexikó varázslói úgy mondták, hogy a tudomás ragyogó bevonata olyan, mint egy fa. Ha nem nyesik, természetes méretére és térfogatára nő. Amint a tudomás a lábujjak szintje fölé ér, hatalmas érzékelési manőverek válnak maguktól értetődővé. 
– Az ősi idők varázslóinak ragyogó fortélya az volt, hogy fegyelemmel terhelték le a szökdelő elmét. Rájöttek, hogyha belső csenddel terhelik meg a szökdelő elmét, az idegen beültetés elmenekül, ezzel teljes bizonyosságát adva bármely gyakorlónak, aki ezt a műveletet végrehajtja, hogy az elme idegen eredetű. Az idegen beültetés vissza fog térni, erről biztosíthatlak, de nem olyan erősen, és kezdetét veszi egy folyamat, amiben a szökdelő elme menekülése megszokottá válik, míg egy nap örökre el nem megy. Egy igazán szomorú napon! Az az a nap, amikor a saját eszközeidre kell támaszkodnod, ami kis híján nulla. Nincs senki, aki megmondja, mit csinálj. Nincs többé idegen eredetű elme, hogy diktálja a hülyeségeket, amikhez hozzászoktál.
– A tanítóm, Julián nagual, figyelmeztette minden tanítványát, hogy ez a legnehezebb nap a varázsló életében, mivel a valódi elmét, ami hozzánk tartozik, tapasztalataink összességét az élethossznyi uralom félénkké, bizonytalanná és megbízhatatlanná tette. Személy szerint azt mondanám, a varázslók igazi csatája abban a pillanatban kezdődik. A többi csupán felkészülés.
Őszinte izgalom fogott el. Többet akartam tudni, egy különös érzés mégis lármázott bennem, hogy hagyjam abba. Baljós következményekre és büntetésre utalt, mintha az Úr haragja ereszkedett volna rám, amiért megbolygattam valami olyat, amit maga az Isten fátyolozott el. Hatalmas erőfeszítést tettem, hogy a kíváncsiságom győzzön.
– M-m-mit értesz azon, hogy megterhelni a szökdelő elmét? – hallottam magam.
– A fegyelem végtelenül megterheli az idegen elmét. Ezért fegyelmük révén a varázslók legyőzik az idegen beültetést.
Állításai a hatalmukba kerítettek. Úgy gondoltam, don Juan vagy igazolhatóan elmebeteg, vagy valami olyan félelmetes dolgot mond, ami megdermeszt bennem mindent. Észrevettem azonban, hogy milyen gyorsan összegyűjtöttem az energiámat ahhoz, hogy visszautasítsak mindent, amit mondott. Egy pillanatnyi pánik után nevetni kezdtem, mintha don Juan valami viccet mondott volna nekem. Még hallottam is, amint azt mondom:
– Don Juan, don Juan, javíthatatlan vagy!
Úgy tűnt, don Juan ért mindent, amit átélek. Megcsóválta a fejét, és tettetett kétségbeeséssel az égre emelte a tekintetét.
– Olyan javíthatatlan vagyok – mondta –, hogy adok a szökdelő elmének, amit magadban hordasz, még egy lökést. Felfedem neked a varázslás egyik legkülönlegesebb titkát. Egy olyan megállapítást fogok neked leírni, aminek bebizonyítása és megerősítése több ezer évébe került a varázslóknak. Rám nézett és kajánul elmosolyodott.
– A szökdelő elme örökre elmenekül, amikor egy varázslónak sikerül megragadnia azt a rezgőerőt, ami mint energiamezők halmazát összetart minket. Ha egy varázsló elég hosszan fenntartja ezt a nyomást, a szökdelő elme vereséget szenved és elmenekül. És pontosan ez az, amit tenni fogsz: belekapaszkodsz az energiába, ami összetart téged.
A legérthetetlenebb módon reagáltam, amit csak el tudok képzelni. Valami bennem tényleg rázkódott, mintha meglöktek volna. Alaptalan rettegés fogott el, amit azonnal kapcsolatba hoztam vallásos neveltetésemmel. Don Juan tetőtől talpig végigmért.
– Isten haragjától félsz, igaz? Legyél nyugodt, hogy ez nem a te félelmed. Ez a szökdelő félelme, mivel tudja, hogy pontosan azt fogod tenni, amit mondok neked.
Szavai egyáltalán nem nyugtattak meg. Még rosszabbul éreztem magam. Akaratlanul rángatóztam, és nem tudtam megállítani.
– Ne izgulj! – mondta don Juan nyugodtan. – Biztosan tudom, hogy ezek a rohamok nagyon gyorsan elmúlnak. A szökdelő elmének nincs semmiféle összpontosító-képessége.
Egy pillanat múlva minden megszűnt, ahogy don Juan előre megmondta. Szépítés lenne, ha ismét azt mondanám, hogy össze voltam zavarodva. Ez volt életemben az első alkalom – don Juannal vagy nélküle –, hogy azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Fel akartam kelni a székből, hogy járjak egyet, de halálosan féltem. Teli voltam ésszerű állításokkal, és ugyanakkor gyermeki félelem töltött el. Elkezdtem mély lélegzeteket venni, miközben hideg verítékben úszott az egész testem. Valahogy magamra szabadítottam egy rendkívül borzalmas látványt: fekete, elillanó árnyékok ugráltak körülöttem mindenhol, bárhová fordultam. Behunytam a szememet, és a szék karfájának támasztottam a fejem.
– Nem tudom mit gondoljak, don Juan. Ma este igazán sikerült összezavarnod.
– Egy belső harc dúl benned. Lényed legmélyén tudod, hogy nem tudod visszautasítani az egyezséget, hogy egy nélkülözhetetlen részed, tudomásod ragyogó bevonata felfoghatatlan táplálékforrásul szolgáljon természetüknél fogva felfoghatatlan entitások számára. Egy másik részed pedig teljes erejével szembeszáll ezzel a helyzettel. – A varázslók forradalma az, hogy elutasítják az olyan megállapodások tiszteletben tartását, amikben nem vettek részt. Soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy beleegyezem-e, hogy másfajta tudomású lények megegyenek. Szüleim csak azért hoztak világra, hogy étel legyek, mint ők, és itt ér véget a történet. Don Juan felállt a székéről és kinyújtóztatta a karját és a lábát.
– Órák óta ülünk itt. Ideje bemennünk a házba. Eszem valamit. Velem tartasz?
Elhárítottam. A gyomrom háborgott.
– Azt hiszem jobban tennéd, ha lefeküdnél – mondta. – A légicsapás letarolt. 
Nem kellett kétszer mondania. Bezuhantam az ágyamba, és aludtam, mint bunda. Otthon, ahogy telt az idő, a szökdelők ideája életem egyik fő komplexusává vált. Eljutottam arra a pontra, hogy úgy éreztem, don Juannak teljesen igaza van velük kapcsolatban. Akármilyen keményen is próbálkoztam, nem tudtam megszabadulni a logikájától. Minél többet gondolkodtam róla, és minél többet beszéltem magammal és embertársaimmal, és minél inkább megfigyeltem magamat és őket, annál erősebb lett a meggyőződésem, hogy valami képtelenné tesz bennünket minden cselekedetre, párbeszédre vagy gondolatra, aminek nem az én van a gyújtópontjában. Nekem, csakúgy mint mindenki másnak, akit ismertem vagy akivel beszéltem, csak az énre volt gondja. Mivel nem tudtam semmilyen magyarázatot találni egy ilyen egyetemes homogenitásra, úgy véltem, don Juan gondolatmenete a legalkalmasabb arra,  hogy megmagyarázza a jelenséget. Olyan mélyen, amennyire csak tudtam, mítoszok és legendák olvasásába ástam magam. Olvasás közben tapasztaltam valamit, amit soha nem éreztem korábban: mindegyik könyv, amit olvastam, mítoszok és legendák interpretációja volt. Mindegyik könyvben egy homogén elme volt kitapintható. A stílus különbözött, de a szavak mögötti hajtóerő egyöntetűen ugyanaz volt: még ha a téma olyan elvont is volt, mint egy mítosz vagy egy legenda, a szerzőknek mindig sikerült beilleszteniük önmagukról szóló kijelentéseket. A könyvek mögötti egynemű hajtóerő nem a könyvek meghatározott témája volt, hanem az önkiszolgálás. Ezt soha nem éreztem korábban.  Reakciómat don Juan hatásának tulajdonítottam. Az elkerülhetetlen kérdés, amit feltettem magamnak, az volt: ő befolyásol, hogy így lássam ezt, vagy tényleg egy idegen elme diktál mindent, amit teszünk? Szükségszerűen ismét tagadásba estem, és őrülten váltottam tagadásról elfogadásra, elfogadásról tagadásra. Valami bennem tudta, hogy bármire is céloz don Juan, az energetikai tény, de valamilyen ugyanilyen fontos rész bennem meg azt tudta, hogy az egész hülyeség. Belső harcom végeredménye az a rossz előérzet lett, hogy valami veszélyes dologfenyegetően közeledik felém. Kiterjedt antropológiai kutatásokat folytattam a szökdelők témájában más kultúrákban, de sehol sem találtam semmilyen célzást. Ebben a kérdésben don Juan tűnt az egyetlen információforrásnak. A következő alkalommal,amikor meglátogattam, azonnal a szökdelők témájára váltottam.
– Mindent megpróbáltam, hogy ésszerűen viszonyuljak ehhez a témakörhöz, de nem tudok. Vannak pillanatok, amikor teljesen egyetértek veled a ragadozókkal kapcsolatban.
– A szökdelő elme nem hagyott el – mondta don Juan –, de súlyosan megsérült. Minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy újrarendezze a veled való kapcsolatát. De valami örökre elszakadt benned. A szökdelő tudja ezt. A valódi veszély az, hogy a szökdelő elmének esetleg sikerül azzal győznie, hogy az aközötti ellentmondással játszva, amit én mondok és ő mond, kifáraszt és arra kényszerít, hogy kiszállj. 
– Látod, a szökdelő elmének nincs versenytársa – folytatta. – Amikor javasol valamit, egyetért a saját javaslatával, és elhiteti veled, hogy csináltál valami érdemlegeset. A szökdelő elme azt fogja neked mondani, hogy amit Juan Matus mond neked, az merő képtelenség, és aztán ugyanez az elme egyet fog érteni a saját állításával: „Igen, hát persze hogy képtelenség” fogod majd mondani. Ily módon győznek le minket. 
– A szökdelők nélkülözhetetlen részei a világegyetemnek, és olyannak kell őket venni, amilyennek – félelmetesnek, rettenetesnek. Rajtuk keresztül tesz minket próbára az univerzum. – Energetikai szondák vagyunk, amiket az univerzum hozott létre – folytatta don Juan, mintha nem lenne tudatában a jelenlétemnek –, és mivel olyan energiának vagyunk a birtokában, aminek van tudomása, mi vagyunk az eszközök, amiknek a révén a világegyetem önmaga tudatára ébred. A szökdelők a kérlelhetetlen kihívók. Nem vehetjük őket másképp. Ha ezt sikerül megtennünk, a világegyetem engedélyezi a folytatást.
Szerettem volna, ha don Juan többet mond, de csak annyit tett hozzá: 
– Szeretnék a figyelmedbe ajánlani egy furcsa elképzelést – folytatta. – Hangsúlyoznom kell, hogy ez a furcsa elképzelés végtelen ellenállásba fog ütközni benned – mondta. – Előre szólok, hogy nem fogod könnyen elfogadni. De az a tény, hogy furcsa, nem kéne hogy elrettentsen. Társadalomtudós vagy. Ennél fogva mindig nyitott az agyad a vizsgálódásra, nem így van? – A furcsa elképzelés az – mondta lassan, szavai hatását méricskélve –, hogy úgy tűnik, ezen a Földön minden emberi lénynek pontosan ugyanolyanok a reakciói, a gondolatai és az érzései. Úgy tűnik, hogy ugyanazokra az ingerekre többé-kevésbé ugyanúgy reagál mindenki. A nyelv, amit beszélünk, elhomályosítja ezeket a reakciókat, de ha ezt lekaparjuk róla, akkor pontosan ugyanazok a reakciók ostromolnak minden emberi lényt a Földön. Szeretném, ha ez kíváncsivá tenne, természetesen mint társadalomtudóst, és megvizsgálnád, hogy el tudsz-e számolni szabályszerűen egy ilyen homogenitással.
Mélyen elmerültem a feladaton való töprengésbe, amit felvázolt nekem. Azzal kezdtem, hogy megpróbáltam számba venni magamban, ismerek-e valamilyen cikket vagy tanulmányt, ami erről a témáról szól. Úgy gondoltam, hogy kutatómunkát kell végeznem, és úgy döntöttem: azzal kezdem, hogy elolvasok minden elérhető munkát a nemzeti karakterekről.
– Ez abszurd! – ismételgettem, képtelenül arra, hogy bármi mást mondjak. A ragadozó, amit don Juan leírt nekem, nem volt valami jóindulatú. Rendkívül erős, durva és közömbös volt. Éreztem, hogy semmibe vesz minket. Kétségkívül korokkal ezelőtt eltiport minket, és ahogy don Juan mondta, gyengévé, sebezhetővé és engedelmessé tett. Valósággal halálra sírtam magam, de nem magam miatt. Megvolt a haragom, a hajlíthatatlan szándékom, hogy ne hagyjam magam megenni. Embertársaimért sírtam, különösen az apámért. Addig a pillanatig nem is tudtam, hogy ennyire szerettem.
– Sosem volt esélye – halottam magam újra és újra ismételni, mintha a szavak nem lennének igazán az enyémek. Szegény édesapám, a legfigyelmesebb lény, akit valaha ismertem, olyan tapintatos, olyan gyengéd, olyan tehetetlen.



 Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő, és így szólt: "Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré." Azt felelte: "Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik." Most a szent városba vitte a sátán, és a templom párkányára állította. "Ha Isten Fia vagy - mondta -, vesd le magad, hiszen írva van: Parancsot adott angyalainak, a kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad." Jézus így válaszolt: "Az is meg van írva: Ne kísértsd Uradat, Istenedet." Végül egy igen magas hegyre vitte a sátán, s felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és dicsőségüket. "Ezt mind neked adom - mondta -, ha leborulva imádsz engem." Jézus elutasította: "Távozz sátán! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!" Erre otthagyta a sátán és angyalok jöttek a szolgálatára.

(Mt. 1.-11.) 



A majom fontolóra veszi az ismeretlent, de mielőtt ugrana, tudni akarja, hogy mi ebből a haszna. Üzletemberek vagyunk, befektetők, minimalizáljuk a veszteségeinket – ez egy kereskedői világ. Ha „befektetünk”, biztosítékot akarunk. Szerelmesek leszünk, de csak akkor, ha viszontszeretnek minket. Amikor nem szeretünk többé, levágjuk a fejet, és egy másikkal helyettesítjük. A „szerelmünk” pusztán hisztéria. Nem vagyunk szeretetteljes lények, szívtelenek vagyunk.
Azt hittem, tudom, hogy kell szeretni. Don Juan azt mondta: „Már hogy tudnád? Soha nem tanítottak neked a szeretetről. Arra tanítottak, hogyan csábíts, irigykedj, gyűlölj. Még magadat sem szereted. Nincs vér a pucádban, hogy úgy szeress, mint egy varázsló. Tudnál örökké szereti, a halálon túl is? A leghalványabb megerősítés nélkül – semmi ellenszolgáltatatás? Tudnál szeretni befektetés nélkül, csak úgy önmagáért? Sosem fogod tudni, milyen így szeretni, könyörtelenül. Tényleg úgy akarsz meghalni, hogy nem tudod?”
Nem, nem akartam. Mielőtt meghalok, tudnom kell, milyen így szeretni. 
Így fogott meg. Amikor kinyitottam a szemem, már lefelé gurultam a hegyről. Még mindig gurulok. 

(Carlos Castaneda)


2012. november 20.

Végső szabadság


   Korunk egyik legkiemelkedőbb spirituális tanítója minden hamis jelképet és téves képzettársítást félresöpör a tiszta és tökéletes szabadságra irányuló kutatása során. A Krishnamurti által leírt szabadság véget vet az énünkkel való elerőtlenítő és energiáinkat felemésztő, kényszeres törődésnek. Ha megleljük ezt az elsődleges és végső szabadságot, megszabadulunk a társadalom minden hiábavaló és destruktív megszállottságától. A kötetben található beszélgetések számos témát felölelnek, a szenvedéstől és a félelemtől a pletykálkodáson át egészen a szexualitásig, ám folyton visszakanyarodnak a szabadság központi kérdéséhez. Krishnamurti útkeresése eközben egy igen nagyjelentőségű vállalkozássá alakul át: az olvasó saját utazásává.




   Jóformán minden ember a különféle minták rabságában éli az életét , és ez szinte elkerülhetetlen is, mivel „oktatási, nevelési rendszerünk azt mondja számunkra, mit gondoljunk, nem pedig azt, hogyan gondolkodjunk" . Bizonyos rendszerek gyakorló híveinek nevelnek bennünket, legyen szó akár a kommunizmusról, a kereszténységről, az iszlámról, a hinduizmusról, a buddhizmusról vagy a freudi világképről. Következésképpen „ a régi minták szerint reagálunk az örökké új kihívásokra, így reakcióink elvesztik érvényességüket, frissességüket és újszerűségüket.

   Pontosan mit is kínál hát számunkra Krishnamurti? Mi az a dolog, amit kedvünk szerint hasznosíthatunk, ám amit minden valószínűség szerint inkább kihasználatlanul hagyunk majd? Mint láttuk, nem valamiféle hiedelemrendszerről, nem dogmák adott gyűjteményéről, nem egy csokorra való előregyártott fogalomról és eszméről van szó. Nem a vezetést, nem a meditációt, nem a spirituális iránymutatást kínálja fel, sőt még csak nem is egy példát mutat számunkra, és nem is valamilyen rituálét, egyházat vagy törvénykönyvet akar megosztani velünk, nem holmi felemelő, lelkesítő fecsegésben részesít bennünket. Akkor talán az önfegyelemről lenne szó? Nem: a kegyetlen tény az, hogy az önfegyelem által nem oldhatjuk meg a problémáinkat. Hogy megtaláljuk a megoldást, az elmének meg kell nyitnia magát a valóságra, prekoncepciók és korlátok nélkül kell szembenéznie a külső és a belső világ valóságával.

(Aldous Huxley előszava Krishnamurti: Végső szabadság című könyvéhez, részlet)

P'u



„Hasítsd szét a fát, és én ott leszek; emeld fel a követ, és megtalálsz.” 

(Jézus mester szavai, Tamás evangéliuma)




Mi ez, amit írsz? – érdeklődött Micimackó, az íróasztalra mászva.
Micimackó és a Tao – feleltem.
– Micimackó és a micsoda? – csodálkozott és maszatolt el egy épp leírt szót.
– Micimackó és a Tao – és ceruzámmal odébb taszigáltam a mancsát.
– Ez olyan, mint Micimackó és a búúú – dörzsölte a pracliját Micimackó.
Ez nem olyan – feleltem bosszúsan.
És miről szól? – kérdezte Micimackó, miközben előre mászott, és még egy szót elmaszatolt.
Arról szól, hogyan lehet minden körülmények között nyugalomban és békességben élni – hördültem fel.
– Olvastad már? – kérdezte Micimackó.

Mindez akkoriban történt, amikor barátaimmal a Bölcsesség Mestereiről folytattunk eszmecserét, és valaki azt mondta, hogy minden bölcsesség Keleten született, mire én megjegyeztem, hogy nem mindegyik, ám ez a valaki ügyet sem vetve szavaimra csak mondta, mondta, terjengősen, mint ez a mondat, így hát elhatároztam, hogy bizonyítékul felolvasom egy nyugati bölcs szavait:

Reggel, ha majd felébredsz – szakította meg Malacka a csöndet –, mi lesz az első gondolatod, Micimackó?

Reggeli – mondta meggondolatlanul Mackó. – Nem erre gondoltál?

Hát nem arra, ami ma történt?

Micimackó szégyenkezve bólintott.

Dehogynem. De az ugyanaz.

Ez mi? – kérdezte a Hitetlen.
– Egy nyugati taoista bölcsessége.
– Mintha a Micimackóból volna – gyanakodott.
– Onnan van.
– Annak semmi köze a taoizmushoz.
– Ó, de még mennyire hogy van!
– Egy fikarcnyit sincs – mondta.
Miért, szerinted miről szól a Micimackó?
Arról a kis kövér Mackóról, aki összevissza mászkál, s közben butaságokat kérdez, dalokat farigcsál, különféle kalandokba keveredik, ám észbelileg mit sem gyarapszik, megmarad a maga boldog csekélyértelműségében. Hát erről szól.
– Hát a taoizmus is – feleltem.

Ekkor kezdett motoszkálni bennem az ötlet: olyan könyvet kellene írni, amely Micimackón keresztül elmagyarázza a taoista tanokat, és a taoizmuson keresztül elmagyarázza Micimackót.
Amikor ezt a szándékomat nyilvánosságra hoztam, a tudósok kiáltozni kezdtek: “Képtelenség!” meg más efféléket. Egyesek szerint ez volt a legnagyobb hülyeség, amit életükben hallottak, és csak ábrándokat kergetek. Volt, aki azt mondta, hogy az ötlet jó, de túl komplikált. “És egyáltalán, hol akarod elkezdeni?” – kérdezték. Nos, erre egy régi taoista mondás ad választ: ”Az ezer mérföldes utazás is egy lépéssel kezdődik.”
Így hát úgy gondolom, kezdjük az elején…


Micimackó és a micsoda?

Tudod, Micimackó – mondtam –, rengeteg ember van, akinek gőze sincs arról, mi fán terem a taoizmus.
– Tényleg? – pislogott Mackó.
Ez a fejezet tehát arra való, hogy egy kicsit megmagyarázza a dolgot.
– Ó, értem mondta Micimackó.
– Legkönnyebben pedig úgy lehet megmagyarázni, ha elugrunk egy pillanatra Kínába.
Micsoda? – nyitotta szemét tágra Micimackó –, most tüstént?
Persze. Hátradőlünk, ellazítjuk magunkat és már ott is vagyunk.
Á, értem mondta Micimackó.


Képzeljük el, hogy egy nagy kínai város szűk utcáján sétálgatva egyszer csak aprócska boltra bukkanunk, ahol klasszikus stílusban festett tekercset árulnak. Be is megyünk és mondjuk, hogy mutassanak valamit, ami allegorikus: lehet humoros is, de okvetlenül Örökérvényű legyen. A kereskedő mosolyog.
Épp van is ilyesmi nálam – mondja –, az Ecetkóstolók egy másolata.
És kibontva a tekercset, elénk teregeti a széles asztalra, hogy szemügyre vehessük. Majd bocsánatkérést mormolva hátramegy a boltba, és magunkra hagy a festménnyel.
Újkeletű, korrekt munka, de jól tudjuk, milyen régen készült az eredetije, habár pontos ideje bizonytalan. De a kép témája mára közismertté vált.
Három embert látunk egy ecetesdézsa körül álldogálni. Mindhárman belemártják ujjukat az ecetbe és megkóstolják. Mindhárom arc más-más véleményt tükröz. És mivel a festmény allegória, tudjuk, hogy nem holmi közönséges ecetkóstolókat látunk, hanem Kína Három Tanítómesterét, és az ecet, amit nyalogatnak, az Élet Esszenciája. A három mester K’ung Fu-ce (Konfucius), Buddha és Lao-ce, a legrégibb taoista mű szerzője. Az első arc savanyú, a második keserű, de a harmadik arcon mosoly ül.
Konfucius számára igen savanyúnak tűnhetett az élet. Szerinte a jelen nem tart lépést a múlttal, és az ember földi irányítása nincs összhangban a Mennyei Úttal, a világmindenség irányítójával. Nagy súlyt helyezett az Ősök tiszteletére, roppant fontosnak tartotta az ősi szertartásokat és ceremóniákat, melyekben a császár, a Menny Fia közvetítőként szerepelt a végtelen ég és a véges föld között. A konfucianizmus apróra kimért, szabályos ritmusú udvari zenéje, az előírásos lépések, gesztusok és beszédfordulatok, az egész körülményes szertartásrendszer ennek a sajátságos időnek sajátságos céljait szolgálta. Feljegyezték Konfucius egyik mondását: “Ha a gyékény nem volna sima, a Mester nem ülne rá.” Ebből is sejthetjük, hogyan mentek a dolgok akkoriban.
A festmény második alakja Buddha. Ő roppant keserűnek érezte a földi létet, telis-tele érzelmi kötelékekkel és vágyakkal, amelyek szenvedésbe torkollnak. A világot egyetlen nagy kelepcének látta, ahol minden csak káprázat, és minden teremtmény a gyötrelem örökké forgó kerekei között küszködik. Hogy békére leljen, a buddhista előtt (legalábbis szerinte) egyetlen út áll: felülemelkedni ezen a “porvilágon” és eljutni a Nirvánába, a “szélmentes országba”. Habár az alapjában véve optimista kínaiak jól átgyúrták az Indiából áttelepített buddhizmust, a jámbor buddhista mégis úgy találja, hogy a Nirvánához vezető utat ugyancsak akadályozza a mindennapi létezés keserű szele.
Lao-ce szerint az ember mindenkor megtalálhatja azt a harmóniát, amely a kezdet kezdete óta fennáll az Ég s a Föld között, de ehhez nem az az út vezet, amely a konfuciusi szabályokon alapszik. Mint ahogy ezt Az Út és Erény Könyvé-ben, a Tao Te King-ben kinyilatkoztatta, a föld voltaképpen az ég visszatükröződése, és nem az ember, hanem a saját törvényei irányítják. Ezek a törvények a távoli bolygók forgására éppúgy kihatnak, mint az erdei madarak és a tengeri halak életére. Lao-ce szerint minél több ember üti bele az orrát a természet egyensúlyába, annál inkább felborul a harmónia. Minél több az erőszak, annál nagyobb a baj. Hisz mindennek megvan a saját belső természete – akár nehéz, akár könnyű, akár nedves, akár száraz, akár gyors, akár lassú –, amit nem lehet “megerőszakolni”, mert abból csak baj származik. A harc elkerülhetetlen, ha valamire kívülről kényszerítenek absztrakt és önkényes szabályokat. És ekkor lesz csak igazán savanyú az élet.
Lao-ce szerint a világ nem kelepce, hanem bölcs tanítómester, akinek a leckéit éppúgy jó lesz megtanulnunk, ahogyan törvényeit is követnünk kell. És akkor minden jól megy majd. Lao-ce nem azt tanácsolja, hogy emelkedjünk a “porvilág” fölé, hanem azt, hogy egyesüljünk a “világ porával”. Azt, amit minden égi és földi dolog mögött működni látott, elnevezte tao-nak, “az Út”-nak. Tanításának egyik alapelve volt, hogy a Világmindenségnek ezt az Útját nem lehet méltóképpen szavakkal leírni, mert az egyaránt sértené az Út korlátlan hatalmát és az emberi elmét is, amely megkísérelné megtenni azt. Az Út lényege mégis érthető, és azok értik meg leginkább, akik legtöbbet törődnek vele és az élettel, amely elválaszthatatlan tőle.
Az évszázadok folyamán Lao-ce klasszikus tanítása is változott, és felosztódott filozófiai, szerzetesi és népi vallási formákra. De a taoizmus fő tételeit mindegyik magában foglalta. Mi most itt a taoizmus alapjával foglalkozunk, aminek leegyszerűsítve az a lényege, miként értékeljük és dolgozzuk fel mindazt, ami a hétköznapi életben történik velünk, s mit tanulhatunk belőle. Ennek a harmonikus életmódnak természetes következménye a boldogság. Úgy is mondhatjuk, hogy a taoista személyiség legfigyelemreméltóbb tulajdonsága a boldog derű és az a finom humorérzék, amely a legmélyértelműbb írásokban is jelen van – például a kétezer-ötszáz éves Tao Te King-ben. A taoista irodalom második legnagyobb alakjának, Csuang-ce írásaiból a csendes nevetés úgy buggyan fel, akár a forrás vize.

– No és mi köze van ennek az ecethez? – szólal meg Micimackó.
– De hisz folyvást azt magyarázom.
– Nem értem – röstelkedik Micimackó.
– Mindjárt tovább mondom.
– Akkor jó – mondja Micimackó.

Miért mosolyog Lao-ce a festményen? Hiszen az életet szimbolizáló ecet roppant kellemetlen ízű, ezt a másik két arc is híven tükrözi. Ám a taoista, aki harmóniában van az életkörülményekkel, azt is pozitívummá változtatja, ami másoknak negatívum. Taoista nézőpontból a savanyúság és keserűség a kicsinyes és elégedetlenkedő elme szüleménye. Az élet maga édes, ha megértik, és arra használják, amire való. Ez az Ecetkóstolók üzenete.

– Édes? Úgy érted, olyan, mint a méz? – érdeklődik Micimackó.
Annyira azért talán nem – felelem. – Túl tömény lenne.
– Meddig kell még Kínában maradnunk? – kérdezi Micimackó gyanakvóan.
– Semeddig. Most már mindent alaposan elmagyaráztunk, úgyhogy visszamehetünk az íróasztalhoz.
– Vagy úgy. Akkor éppen ideje, hogy együnk valamit – mondja Micimackó, és elballag a konyhakredenc felé.

 
Kinek a Taója?

Öreg este lett, és mi még mindig a bölcsesség fogalmáról vitatkoztunk, és már majd elaludtunk, amikor Micimackó egyszer csak megjegyezte, hogy a taoista elvekben való jártasságát bizonyos Agg Elődöktől örökölte.

Például kitől? – érdeklődöm.
– Például Pu Tao-ce-től, a híres kínai festőtől.
– Azt Vu Tao-ce-nek hívják.
– Akkor mit szólsz Li Pu-hoz, a neves taoista költőhöz? – kérdezi óvatosan Micimackó.
– Li Po-ra gondolsz netán.
– Ó – pislog lefelé Micimackó.
Hirtelen eszembe jutott valami.
– Ugyan, sose bánd – vigasztalom. – Hiszen a legfontosabb taoista elvet mégiscsak rólad nevezték el.
– Igazán? – néz rám reménykedve Micimackó.
– Hát persze. P’u, vagyis a Faragatlan Tönk.
– Ezt el is felejtettem – mondja Micimackó.

Ha már itt tartunk, nézzünk utána, mi is az a P’u, vagyis a Faragatlan Tönk. Kövessük hát a klasszikus taoista módszert, és ne akarjuk erőszakkal agyonmagyarázni, mert az csak növelné a homályt, és még azt a benyomást keltené, hogy az egész csak szellemi agytorna, ami akár el is hagyható. Mondhatnánk erre, hogy jó, jó, az ötlet remek, de mi ez az egész? Mindjárt bemutatjuk, méghozzá többféleképpen.
A P’u szócskát egyébként rövid u-val kell kiejteni, úgy valahogy, mintha egy bogarat fújnánk le a karunkról egy forró nyári napon.
Mielőtt mindent megvilágító Szakértői Véleményünkkel előállnánk, tisztázzunk valamit.
A Faragatlan Tönk elvének lényege az, hogy a legegyszerűbb dologban is benne rejlik a saját természetes ereje, az az erő, amely könnyen félrecsúszik és elvész, ha az egyszerűség körül bármi megváltozik. A kínai szótár szerint P’u  a következőket jelenti: természetes, egyszerű, tiszta, becsületes. A P’u  két különböző írásjel kombinációja: az első, ami a szógyök, fát, illetve erdőt jelent. A második, a kiejtésre utaló jel pedig sűrű fákat, erdőséget. Így hát abból, hogy “fa a sűrűségben” vagy “kivágatlan erdő” a “dolgok a maguk természetes állapotukban” jelentés bontakozik ki, amely a mi átírásunkban mint “faragatlan tönk” jelenik meg.
E taoista alapelv nem csak a természetes szépségű és funkciójú dolgokra, hanem az emberekre is vonatkozik. No meg a Medvékre. Ezzel el is érkeztünk Micimackóhoz, a Faragatlan Tönk kicsinyített másához, aki időnként egy kicsit csekélyértelműnek látszik…

– Én azt hiszem, jobbra kellene tartanunk…– mondta Nyuszi idegesen. – Te mit gondolsz, Micimackó?

Micimackó a két mancsára pillant. Tudta, hogy az egyik jobb a mancsa. Ha az ember elhatározza, hogy melyik az, akkor biztos, hogy a másik a bal. De nem emlékezett, hogy kezdje.

– Hát…– mondta lassan. 
…de nem érdekes, hogyan látják mások, különösképpen azok, akiket becsapott a látszat, a lényeg az, hogy Micimackó, a Faragatlan Tönk véghez tudja vinni, amit akar, éppen azért, mert csekélyértelmű. Ám akármelyik erdőjáró, öreg taoista a megmondhatója, hogy a csekélyértelműség nem azonos szükségszerűen az ostobasággal. Igen fontos megjegyeznünk, hogy a taoista ideál a csendes, higgadt, “tükörésszel” elmélkedő Faragatlan Tönk, és az sem véletlen, hogy a Micimackó-nak és a Micimackó kuckójá-nak az igazi hőse Micimackó, nem pedig a bölcselkedő Nyuszi, Bagoly vagy Füles:

– A dolog úgy áll – vallotta be végre Nyuszi –, hogy mi bizony valahol eltévedtünk.

Egy árokban pihentek, fenn az Erdőben. Micimackó már unta az árkot, gondolta, ez valahogy úgyse jó így, mert akármerre indultak, mindig ugyanabba az árokba értek vissza. Valahányszor feltűnt előttük a ködben, Nyuszi mindig diadalmasan kiáltotta: “No, végre tudom, hol vagyunk!” Ilyenkor Micimackó szomorúan megjegyezte: “Hiszen én is tudom.” Akart is valamit mondani, de nem jutott más eszébe, csak annyi, hogy “SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG! SEGÍTSÉG!” Igaz, kicsit ostobának tetszett az ilyesmi, mikor Nyuszi és Malacka is ott voltak mellette.

– Hát – mondta Nyuszi hosszabb hallgatás után, miközben senki sem rebegett köszönetet a szép sétáért – mégiscsak jobb lesz, ha felszedelőzködünk… Melyik lesz a legjobb út?

– Az hogy volna – kérdi Micimackó lassan –, ha, mihelyt innen kitesszük a lábunkat, újra megpróbáljuk megkeresni… és újra visszatalálunk?

– Mi hasznunk volna abból? – kérdi Nyuszi.

– Hát ha haza akarunk találni, és képtelenek vagyunk… úgy gondoltam, hogy ha ide akarunk visszatalálni, akkor ezt se találnánk meg többet; na és az direkt Jó Dolog lenne, ha nem látnánk ezt többet, mert akkor esetleg olyasmit találunk, amit nem keresünk,  és akkor az a valami, amit keresünk, de nem találunk, talán az a valami lenne, amit nem keresünk, de találunk.

– Ennek nem sok értelmét látom – vélte Nyuszi.

– Mert nincsen is – mondja Micimackó alázatosan. – De mikor elkezdtem mondani, még volt értelme. Valami elromlott közben.

– Ha kijönnénk az árokból, és aztán visszajönnénk bele, akkor megtalálnám…

– Azt gondoltam, hogy esetleg mégse találnád meg… Csak éppen gondoltam rá…

– Nézd, próbáld meg – mondta hirtelen Malacka. – Mi majd itt várunk rád.

Nyuszi csak nevetett azon, hogy milyen ostoba ez a Malacka. Mehetett úgy száz métert, aztán megfordult és jött vissza… Micimackó és Malacka már húsz percig vártak akkor. Micimackó felállt.

– Gyerekek – mondotta Micimackó. – Valami eszembe jutott. Nézd, Malacka, menjünk haza.

– De kérlek, Micimackó – sikoltott Malacka, és csupa izgalom volt –, te talán tudod az utat?

– Nem – ismerte be Micimackó. – De nekem tizenkét csupor mézem van a kredencemben, ezek engem már órák óta várnak haza. Eddig nem hallottam, hogy mit akarnak, mert ez a Nyuszi beszélt és beszélt és beszélt, de ha senki se beszél, csak azok a tizenkét csuprok, akkor… azt hiszem, Malacka, én tudni fogom, merről jön a hang… Most gyerünk.

Együtt indultak, egy ideig Malacka nem is szólt semmit. Nem akarta zavarni a csuprokat. Hirtelen mégis valami hangot adott… majdnem hogy visított… ahogy Malackák szoktak… kezdett ám; mert kezdte tudni, hol vannak. Hangosan persze nem merte mondani, mert hátha mégis téved. Mikor annyira biztos volt a dolgában, hogy már azt se bánta, hívják-e a csuprok vagy se, valaki elkiáltotta magát előttük: a ködben ott állt Róbert Gida.

Ezek után, ha az Okosság nyomna többet a latban, Nyuszi lenne a Sztár, nem pedig ez a Medve. Ám a dolog nem így áll.

– Itt vagyunk, mert Boldog Csütörtököt akartunk neked kívánni – mondta Micimackó. Párszor ki-be-járt az ajtón; mégis, ki kellett próbálni, biztos-e, hogy éppen olyan jól ki tud majd jönni, ahogy bement.

– Miért, mi különös van azon, hogy Csütörtök van? – kérdezte Nyuszi. Mire Micimackó elmagyarázta a dolgot. Nyuszi, akinek mindig Rengeteg Fontos Dolga volt, csak annyit mondott:

– Én azt hittem, hogy csakugyan valami komoly dolog hozott ide –, mire persze leültek, és azért kaptak valamit. Nemsokára Micimackó és Malacka újból felkerekedtek, most hátulról kapták a szelet, nem volt olyan nagy a baj.

– Nyuszi csöppet se buta – mondta Micimackó elmélyedve.

– Úgy van. Okos – vélte Malacka.

– Esze, az van neki.

– Van neki – vélte Malacka. – Esze, az van neki.

Mire hosszú hallgatás következett.

– Úgy vélem – mondta Micimackó –, ez az oka annak, hogy soha semmit meg nem ért.

Ha még Okos Nyusziból is épp az hiányzik, ami kell, akkor Tüskés Fülesből pláne hiányzik. Hogy miért? Ő képviseli a Füles Magatartásformát. Úgy is mondhatjuk, hogy Nyuszi jól bevált módszere szerint a tudás arra való, hogy Okosak Legyünk, Bagolynak pedig az a nézete, hogy a Tudástól Bölcsnek Tűnhetünk, és Füles szerint a Tudás arra jó, hogy Mindig Panaszkodjunk Valamiről. Bárki láthatja, hogy a Füles Magatartásforma útjában áll az afféle dolgoknak, mint bölcsesség és boldogság, és igencsak gátat vet az életben minden igazi Beteljesülésnek.

Füles, Öreg Szürke Csacsi a folyóparton állt, és nézte magát a víztükörben

– Nagyképűség – mondta. – Ez a helyes kifejezés. Nagyképűség, ez az én bajom.

Megfordult és lassan leballagott vagy húsz lépést, betottyant a vízbe, átsétált a folyón, s a túlsó parton lassan visszaballagott. Akkor megint megnézte magát a vízben.

– Mindjárt gondoltam – jegyezte meg. – Ez a profilom se jobb.  De ki törődik vele? Senki. Nagyképűség. Mondom.

Valami reccsent mögötte, és a sűrűből előjött Micimackó.

– Jó reggelt, Füles! – mondta Micimackó.

– Jó reggelt, Mackó! – mondta mélán Füles. – Ha erről egyáltalán lehet szó a mai időkben. A magam részéről erősen kétlem. De semmi. Szót sem érdemel. Bocsánat.

– No mi baj már megint?

– Semmi, Mackó, semmi. Csak úgy mondom. Sokféle népek vannak. Egyik nem akar, a másik nem tud. Ennyi az egész.

Ám ne higgyük, hogy a Füles Magatartásforma nélkülözi a humort, mégha az keserű is.

– Szervusz, Füles – kiáltották vígan már messziről.

– No! – mondta Füles. – Talán eltévedtetek?

– Nem a!...Csak meg akartunk látogatni – mondta Malacka. – És hogy milyen is nálad. Nézd csak, Micimackó, hisz ez a ház még áll!

– Persze, hogy áll – mondta Füles. – Ez furcsa. Talán valakinek le kellett volna bontania?

– Azt hittük, hogy esetleg a szél elvitte – vélekedett Micimackó.

– Senki se vitte el. Talán elfelejtették…

… csak hát ez az egész nem is olyan rettentő mulatságos. Nem annyira, mint hinnénk. Annál egy kicsit bonyolultabb. Egyáltalán, mi az, ami Mackót annyira szeretetre méltóvá teszi?

– Hát először is… – mondja Micimackó.

– Először is itt van a Faragatlan Tönk elve. És mi az, ami még oly megnyerő Micimackóban? Mi más, mint…
– Hát, először is…

–… mint az egyszerűség, a Faragatlan Tönk egyszerűsége. Ebben az egyszerűségben a legszebb a praktikus bölcsesség, az a bizonyos lássuk-csak-mit-is-lehet-itt-enni bölcsesség, amellyel tényleg menni lehet valamire.
Nézzük meg tehát, hogyan jellemzi maga Micimackó a Faragatlan Tönköt.

– Mondanál nekünk valamit a Faragatlan Tönkről, Micimackó?
– A miről? – ül fel hirtelen Micimackó, tágra nyitva szemét.
– A Faragatlan Tönkről. Hisz tudod
– Ó, a…Ó.
– Mit tudsz róla?
– Nem én csináltam – mondja Micimackó.
– Te…
– Csakis Malacka lehetett.
– Nem én voltam! – visítja Malacka.
– Ó, Malacka! Hol…
– Sehol – vágja rá Malacka.
– Akkor valószínűleg Nyuszi lehetett – próbálkozik Micimackó.
Én biztos, hogy nem! – erősködik Malacka.
– Szólt valaki? – bukkan elő Nyuszi egy szék mögül.
– Á, Nyuszi – mondom –, épp a Faragatlan Tönkről beszélgetünk.
– Sose láttam – közli Nyuszi. - De megyek és megkérdezem Bagolyt.
- Nem font…
- Már késő – mondja Micimackó. - Elment.
- Sose hallottam még Faragatlan Tönkről – mondja Malacka.
- Akárcsak jómagam – dörgöli a fülét Micimackó.
- Csak szókép – mondom.
- Milyen kép? – ámuldozik Micimackó.
– Szókép. Azt jelenti, hogy amikor Faragatlan Tönköt mondunk, az olyan, mintha Micimackót mondanánk.
– Ennyi az egész? – kérdi Malacka.
– Mindjárt gondoltam – mondja Micimackó.

Micimackó nem tudja elmondani nekünk, mi is az a Faragatlan Tönk, mert ő maga az. És ez a Faragatlan Tönk lényege.

– Tökéletes leírás. Köszönöm, Micimackó.
– Nem tesz semmit – mondja Micimackó.

Ha egyszer megszabadultunk az önteltségtől, a bonyolultságtól és még jó néhány más dologtól, amelyek utunkban állnak, előbb-utóbb felfedezzük, hogy az az egyszerű, gyermeki és rejtelmes titok, ami a Faragatlan Tönk, csupán ennyi: Élni Jó.

Valamelyik őszi reggel, mikor a szél lekaszálta a leveleket a fákról, és olyan hideget csinált az éjjel, hogy az ágakat is le akarta kaszálni, Micimackó és Malacka ketten üldögéltek a Gondolkodó Sarkocskában, és törték a fejüket.

– Mert ami engem illet, én azt vélem – mondta Micimackó –, elmegyek a Micimackó Kuckóba, és meglátogatom Fülest… Ekkora szél! Hátha az ő házát is elfújta? Talán azt akarja, hogy segítsünk neki újat építeni?

– Ami pedig engem illet, én azt tartom, keressük fel előbb Róbert Gidát… de ha nincs odahaza, akkor úgyse kereshetjük fel – mondta Malacka.

– Na akkor menjünk és látogassunk meg mindenkit – vélte Micimackó. – Mert ha az ember úgyis órák hosszat sétált már a szélben, és hirtelen betoppan valakihez, és ott azt mondják neki: “Ejnye, Micimackó, éppen jókor jöttél, mert van itt egy kis nyalánkság részedre” – akkor rendben is van minden, mert akkor azt úgy hívom, hogy: “Jaj de jó Nap.”

Malacka ugyan azt tartotta, hogy valami okának kell lennie, ha az ember valakit látogat. Az ember beteget látogat, vagy valamit meg akar tudni, valamit ki kellene eszelnie Micimackónak. Talán ki tud eszelni valamit.

Micimackó tud.

– Mehetünk is… Azért megyünk, mert úgyis Csütörtök van, és kívánhatunk mindenkinek Boldog Csütörtököt.

A Faragatlan Tönk állapot kifejleszti bennünk azt a képességet, amely birtokában örülni tudunk az egyszerűségnek és a nyugalomnak, a természetnek és a tisztaságnak. Ebből viszont egyenesen következik az a képesség, hogy spontán csináljuk a dolgokat vagy hagyjuk őket menni a maguk útján, még ha mások időnként furcsállják is azt...

(Benjamin Hoff: Micimackó és a Tao)