2011. december 31.

2011. december 28.

Mi lesz 2012-ben? - Lin-Csi apát szerint....

.

Lin-csi apát kolostorában egy reggel így fordultak a szerzetesek a Mesterhez.
- Mondd, apát! Mit tegyen az ember, mielõtt eljõ a világvége? Van-e erre nézve szabály?
- Van - felelte Lin-csi, s már idézte is a tanítást. Mielõtt a világvége eljõ, legjobb, ha az ember befejezi reggelijét - szólt a Mester, s már sarkon is fordult volna, amikor az egyik szerzetes megkérdezte.
- Mondd, Mester! A világvégével minden véget ér? - Minden. De ez a minden azon nyomban létre is jön ismét. A végtelen idõben végtelen számú csodálatos pusztulás és keletkezés követi egymást - mondta Lin-csi, s hogy a szerzetesek tudják, mi dolguk a végtelen idõben, elmesélt egy történetet. - Nem is olyan rég kezdte az apát -, itt a Lüliang-hegyek közt, egy szerzetes beköltözött egy nagy fa odvába. Úgy hívták ezt a szerzetest, hogy Taj-po. Üldögélt a fa odvában, teltek az évek számolatlanul, amikor megjelent az odú elõtt egy vándorszerzetes. Így szólt a vándor Taj-póhoz. - Írva vagyon, hogy ez a mostani, kerek milliárd esztendõt számláló világkorszak, melyben élünk, hamarosan véget ér. Fellángol majd a nagy tûz, és mind az ezer világ elpusztul. Tudni akarom, csakugyan elpusztul-e, vagy nem pusztul el. Felelj, Taj-po! - És Taj-po felelt. - Elpusztul - mondta. - És akkor mi lesz? Következik a másik milliárd éves világkorszak? - kérdezte a vándor. Következik a másik. - Akkor jó - vágta rá a szerzetes, és megnyugodva õ is beült Taj-po mellé az odúba. Nem mintha addig attól tartott volna, hogy unatkozni fog, ha nem következik újabb milliárd év és nem lesznek majd benne újabb világok, hanem azért nyugodott meg a vándor, mert megértette, miért ül a fában Taj-po. Taj-po pedig azért ült a fában, mert tudta, semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy jönnek-mennek a világkorszakok. Semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy elpusztul mind az ezer világ, s aztán következik a másik ezer. És semmilyen emberi tevékenység nem mérhetõ ahhoz, hogy õ mindebben részt vehet, ülhet a fa odvában, és szemlélheti a világok változásait. Taj-po tudta, hogy a világok változásain töprengeni a legméltóbb emberi munka, s míg valamit meg nem ért az egészbõl, nincs hová sietnie. Ezt értette meg Taj-po válaszából a vándor is, s ezért ült be hozzá az odúba - fejezte be a történetet Lin-csi apát, s szégyenkezve vallotta be, hogy nem tudja, mi történt ezután. Talán Taj-po és a vándor azóta is együtt ámulnak a világok változásain. Bámulják a végtelen idõ játékait. Ti is ezt tegyétek, szerzetesek, ha eljõ a világvége, s már megettétek a reggelit! - szólt Lin-csi apát, s magukra hagyta szerzeteseit, kolostorában, a Huo-to folyó partján.



... Hívek! – szólt végül Lin-csi. – Értsétek jól a pátriárkát, s ne tegyetek semmit az üdvözülésért. Csak a hétköznapi dolgokhoz kell tartania magát az embernek, és ügy-nélkülinek maradnia. Legyetek önmagatok mesterei ott, ahol éppen vagytok, és ott helyben megigazultok. Minden nap, minden reggel, mindenütt – fejezte be tanítását Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

(Su La Ce - közreadta Sári László)

2011. december 27.

A jóga metafizikája

 
1.
A jóga szót Európában a latin jugummal kapcsolták egybe, s így az igával hozták összefüggésbe. Ezek szerint a jóga valamely teher vállalását jelentené. A szónak ilyen fordítása értelmileg és filológiailag is teljesen hibás. A szanszkrit jóga nem a jugummal (iga), hanem a jungerével (kötni) rokon, s így jelentése nem annyi, mint feladat vállalása, hanem annyi, mint egyesülés. Néhány összetétel, mint amilyen a szamjóga vagy dukhajóga, a szó valódi értelmét feltárja. A jóga egyesülés olyan értelemben, mint a görög henószisz, vagy a latin unio.
A jóga külsőségeinek ismeretét feltételezni lehet. Patandzsali szerint a jóga a tudat tevékenységének felszámolása. Ehhez szükséges, hogy az ember olyan nyugvó helyzetet vegyen fel, nagyobbára valamely ülésfajtát, amelyben csontjai és izmai teljesen megpihenhetnek és a tudat a test kormányzásának feladata alól felszabadulhat. A testi megnyugvást ki kell egészíteni a szabályos, nyugodt és mély lélegzéssel. Az ütemes, mélyen vett és kiegyensúlyozott lélegzetvétel a tudatfölötti erőket felébreszti. Ez a két feltétel, az ászana (ülésmód) és a pránájama (lélegzetvétel) a jóga testi alapja.
A lelki alap: a pratjahara és a dhárana. Fordításban körülbelül: kikapcsolódás és összpontosítás. Az első lépés az összes zavaró körülmény távoltartását, az emlékezet képeinek kizárását, a tudat szüntelen képalkotásának megszüntetését jelenti. Mivel azonban a tudat tevékenységét egészében megszüntetni nem lehet, az ember egyetlen, rendesen valamely szándékosan megválasztott képet megragad, azt megállítja és a tudat középpontjába helyezi. Ez a kép a meditációs objektum. A kép megáll, megnyugszik, kiegyenlítve lebeg és a belső tevékenység magjává lesz.
A jóga harmadik lépése: a dhjána és a szamadhi. A dhjána állapotában a tudatban megállított meditációs objektum körvonalai lassan elmosódnak és a tudat a képpel együtt lassan felolvad. Az ember állapota a tudatfölötti állapotba emelkedik. Ez a dhjána. A tudat az ember individuális Énjének szerve; az a tudatfölötti állapot, amelyben az ember a dhjánában tartózkodik, nem az egyéni Én, hanem az egyetemes emberi Én állapota. A dhjána az univerzális, örök ember tudatfölötti állapota.
A szamadhi a jóga felső fokán az egyetemesen emberi tudatfölötti állapotából is kilép és a differenciálatlan szellemi őshelyzetbe emelkedik. A tapasztalati ember szempontjából nézve a szamadhi eksztatikus állapot. Az örök és az abszolút oldaláról nézve természetesen az eksztázis nem a szamadhi, hanem éppen az anyagi világ káprázatába merült Én élete. Az abszolút szempontjából a szamadhi az újra való egyesülés, az őseredeti, első szellembe való beleolvadás, henószisz, vagyis unio, vagyis: jóga, más szóval egyesülés.
A jógának nevezett eljárás a legkorábbi hindu iratokban már megtalálható, s bár végleges, kései megfogalmazásában Patandzsali nevéhez fűződik, eredete éppúgy, mint a többi nagy archaikus szintézisé, az asztrológiáé, az alkímiáé, az aritmológiáé, az őskor messzeségében elvész. A jóga célja a tudat tevékenységének felszámolása. Ez azt jelenti, hogy olyan módszer alkalmazása, amelynek segítségével az ember a tudat szüntelen képalkotó kényszerét megszünteti. A képek kényszerű alkotása, amit a hindu hagyomány szamszárának, a görög hagyomány anankénak hív, teremti az emberi életben azt a reménytelen zavart, amelyből más úton, mint a jóga – az egyesülés – segítségével, vagyis a szellem ősállapotába és univerzális egységébe való visszatérésével, nem tud megszabadulni. A jóga ezt a szamszárát építi le, a sokszerűséget, a zavart, a tévedést, mindenekfölött mindennek első okát, a szamszára gyökerét: az egyéni Én tudatát.
2.
A jóga-eljárások ismertetése, az eljárások összefüggése a különböző metafizikai hagyományokkal, a Védával, a szánkhjával, a buddhizmussal, a mahájána és a hinajána jógái, a tibeti, a kínai, egyiptomi, görögjógák ezúttal nem kerülnek szóba. Fölösleges is. Patandzsali rádzsa-jógája, amely az őskori hagyomány lényeges jegyeivel dolgozik, mindegyiknek prototípusa. Az, hogy van egészség-jóga, tevékenység-jóga, humanitás-jóga, meditációs-jóga, hatha-, karma-, bhakti-jóga és így tovább, végeredményben mind egy irányba mutat. Olyan kultuszról van szó, amely a művelés ősi és első jelentését még a szakrális földművelésnél, a szakrális állattenyésztésnél, a szakrális harcnál, a szakrális államkormányzásnál is sokkal jobban, mélyebben és világosabban tárja fel. A művelő az ember, de a művelés tárgya is az ember. És ha valahol, itt, ezen a helyen mindenki szemtől szembe állhat a Nagy Művelővel, aki harcban, földművelésben, állattenyésztésben, meditációban és önmegtagadásban egyaránt művel: egyaránt szakrális tevékenységet folytat, hogy a világot az aranykorba, a lét ősállapotába visszahelyezze.
Minden jógamagyarázat azzal az alapvető megkülönböztetéssel kezdődik, hogy az egyéni Én az embernek nem igazi lénye. Az igazi Én nem egyéni, hanem egyéniségfölötti, egyetemes személy. A tapasztalati, testhez kötött, tudathoz fűzött Én mulandó, káprázat, kényszerképzet, szamszára, ananké az örök, halhatatlan, egyetemes emberi Én káprázata. Az egyéni Én káprázata minden emberben eloszlik, ha az anyagi világ küszöbén átlép, vagyis amikor meghal. De a káprázat előbb is lelepleződhet; erre való a vidja, az éberség. Az emberben két lény él: az egyéni Én a testben, a tudatban, lélektani tevékenységgel, szellemi tulajdonságokkal; és él benne az örök emberi személy, testetlenül, tudatfölötti állapotban, az abszolút lélek a minősítetlen létben. Az örök ember nem tevékeny; ez az az ember, akiről a Véda mondja: „Két madár száll a fára, az egyik eszik a fa gyümölcséből, a másik mozdulatlanul nézi.” Az örök ember nem az élet kategóriájában, hanem a lét kategóriájában van, s így nem cselekszik, nem tevékeny, nem él, hanem: van – kezdettől fogva, megszakíthatatlanul és örök időkig: van.
A művelő az egyéni Én és a művelés tárgya is az egyéni Én. A művelés az ember egyéni sorsában az önmagával való tevékenység kultusza: az ember szakrális tevékenysége önmagával: saját Énjének felszámolása. Minden jóga eleje és vége: a tapasz, az önmegtagadás. Ez a kultusz lényege és a szakrális tevékenység értelme. Ez a tűz, mert a tapasz szó hőt és szenvedélyt is jelent. Az önmegtagadás lángolása. Mars és sulphur és radzsasz. A tapasz, az aszkézis, az önmegtagadás nem egyéb, mint hogy az ember saját magában gyújtott tűzön magát elégeti és elhamvasztja. Ennek a belső eseménynek kivetítése a halottak máglyán való elégetése.
A jógában az ember egyéni Énje feláldozza önmagát a saját magában és saját magából gyújtott tűzön. Ez a jóga. Ez az aszkézis, a tapasz, az önmegtagadás. Ez minden kultikus cselekvés ősformája: az anyagi természetet el kell égetni saját tüzében, hogy ősállapotába visszatérjen. Ez a tűz, amit az ember gyújt, a szent tűz, akár természeti tűz ez, akár szellemi világosság, éberség, amit kultusznak hívnak. Ezért az ápolás, a szeretet, a művelés, a bőség és termékenység, a szépség és virágzás, a tudás és tökéletesség tüzében kell a világnak elégni, hogy anyagi s egyéni Énjét minden ember és dolog levesse, és az egyetemes létbe visszatérjen.
A jóga Nagy Művelője ez a tűzhozó, fényhozó lény, az önmagát elégető, önmagát áldozatnak szánt lény. És ez a Nagy Művelő a kormányzásban és a földművelésben és a harcban is. Ez a művelés a szakrális tevékenység. Ez a kultusz.
3.
Valamit megérteni annyi, mint eredeti helyére visszatenni; megérteni éppen ezért csak metafizikailag lehet. Metafizikailag azért, mert a dolgok eredeti helye meta ta phüszika, az anyagi természeten túl van. A jóga metafizikai megértésének első lépcsője az, hogy: a jóga az emberi Én kultusza. Kultusza pedig úgy, hogy a jóga az embert metafizikailag megérti, vagyis eredeti helyére, az anyagi természeten túl, ősállapotába visszahelyezi. Minden kultusz annyi, hogy a dolgokat teljes valóságukban kifejti, a bennük levő lappangó lehetőséget kiemeli; művelni annyi, mint gazdaggá és virágzóvá, széppé és igazivá tenni, vagyis visszavinni abba a körbe, amelyben eredetileg voltak. Az ember művelése is az, hogy az embert eredeti helyén, egész szépségében, gazdagságában, igazságában újra megvalósítsa. Ez a művelés a jóga. A jógában találkozik a szakrális művelő: az ember, a szakrális művelővel: az emberrel.
Teljes ellentétben a modern felfogással, amely feltételezi, hogy az aszkézis az embert megváltoztatja, fenn kell tartani az eredeti értelmét: az aszkézis az embert nem vetkőzteti ki eredeti lényéből, hanem ellenkezőleg: az anyagi természetben eredeti természetéből kivetkőzött embert újra lényegessé teszi. Amikor a tibeti jóga azt mondja, hogy a világban nincs mit építeni, az egyedüli feladat mindent lerombolni, az alapokig lerombolni, úgy látszik, az ellenkezőt tanítja. De nem. A tibeti jóga éppen úgy, mint a többi, azt mondja: az anyagi természetben saját lényéből kivetkőzött emberen nincs mit megmenteni és megtartani. Az egészet fel kell számolni. Az ember eredeti lényét csak akkor nyeri vissza, ha anyagi Énjét teljesen lebontotta és leépítette. Csak akkor építette fel újra.
Az ember az anyagi természetben durva, zavaros, ingatag, gyáva, kicsinyes, korlátolt, nyugtalan, kába, tehetetlen, alvajáró, irigy, kapzsi, hiú. Ez az embernek nem eredeti, hanem lesüllyedt, bűnbe esett állapota és alakja. Az aszkézisben az emberi lélek eredeti lénye újra lassan-lassan megvalósul. Ez az eredeti lény: a hősiesség. A művelés első érintésére, a kultusz legelső lépcsőjén a lélek már visszanyeri ősi természetének egyik legfontosabb jegyét. A lélek első metamorfózisa, hogy heroikussá válik. A lélek őstulajdonsága, hogy passzív. Ennek a passzivitásnak legmagasabb foka az önmegtagadás, az áldozat, az odaadás, a hősiesség.
A történeti ember az őskortól, illetve az ember eredeti állapotától egyetlen ponton sem távolodott el annyira, mint éppen itt. A történeti ember a hősies lélekben, vagyis a heroikus emberben valamilyen felfokozott, ritka, nemes és szép, de egészen kivételes és más lényre nem érvényes emberfajtát lát és hajlandó érteni. Éppen ezért semmit sem ért annyira félre, mint az őskori, de még az ókori művészeteket is, eposzokat, tragédiákat és mítoszokat. Az őskori és ókori művészet a hősies emberről szól, de nem mint kivételről, hanem az isteni emberről, az egyetemes ember heroikus pszichéjéről, az emberi lélek eredeti állapotáról. Mert az emberi lélek első és eredeti állapotában önmegtagadó és odaadó, önmagát saját tüzében művelő és égő lélek. Ardzsuna, a Mahábhárata hőse, Gilgames, Bel, Akhilleusz, Hektór, Aeneas azért hősök, mert a hősies lélek megtestesítői. Ezt még a középkor végén is tudták; lásd Dürer: Ritter, Tod und Teufel. A hősök nem egyéni Ének, hanem azért héroszok, mert bennük az emberi lélek újra reálissá lett: nem gyáva, nem irigy, nem kapzsi, nem félénk, nem hiú, nem alvajáró, eltévedt lelkek, akik a szamszára-anankéban vándorolnak és tévelyegnek álmosan és tehetetlenül, hanem saját világosságukban felriadt éber lények, akik a lélek eredeti valóságát önmagukban helyreállították. Héroszok. Isteni emberek. Ősi emberek.
A jóga s az aszkézis pedig – legyen az a kínai tao, vagy a hindu atman, vagy a buddhista nirvána, vagy a püthagoreus theószisz jógája – nem a természetellenes önkínzást tanította, hanem az embert módszeresen rávette arra, hogy a lélek heroizmusát önmagában ismét realizálni tudja. A jóga nem egyéb, mint az a tevékenység, amely által a lélek újra azzá válik, ami. Ahogy a kultikus földművelés vagy kormányzás sem egyéb, mint az a tevékenység, amelynek nyomán a föld és az állam ismét azzá válik, ami. A kultusz a dolgokat eredeti helyükre visszahelyezi, s az ember emberkultusza a lelket eredeti hősies állapotába visszahelyezi: a tüzesen lángoló önmegtagadás, áldozat, égő tevékenység, nagy tettek végrehajtása, nyílt és egyenes bátorság, halálmegvetés.
A tibeti, a kínai, a hindu jóga, az orphikus és püthagoreus aszkézis, a mexikói és a perui indián önmegtagadás az emberben kifejlesztette a héroszt: teljesen függetlenül attól, hogy a hős Akhilleusz volt vagy Ardzsuna, aki fegyverrel kezében hozza meg áldozatát, vagy Milarepa vagy Naropa, aki böjtben és magányban meditálva gyakorolja ugyanazt az önmegtagadást. A külső csak a belsőn alapulhat: Akhilleusz belseje az aszketikus gyakorlatokat folytató orphikus remete, ahogy az indiai erdőben élő szannjaszin külső alakja Ardzsuna, a Bharáta hős. Mind a két fél ugyanazt teszi: emberkultuszt folytat és a lélek hősiességét felszabadította. Az eposzok és mítoszok héroszai lélek-jelképek. „Az emberi lélek nem minden állapotában lélek; csak ha felébresztették, akkor az, de akkor isteni.”
„Csak azok értik, akik az elhatározásra készek; de azok az örökben eggyé lesznek mind” (Véda). Minden nagy tett az emberi lélek egzaltációjából pattan elő; minden egzaltáció olyan erőket dob fel, amelyek annál gazdagabbak és fényesebbek, minél távolabb áll a lélek az anyagi Éntől. Vannak láthatatlan erők, amelyek közvetlenül az ősszellemből fakadnak, de ezek ismét csak akkor emelkednek ki, ha az ember az anyagi Ént már megfékezte.
A jóga az a tevékenység, amely az embert önmagánál erősebbé teszi: amely az embernek feltétlen uralmat ad önmaga fölött, és mindazt, amire a lélek öröktől fogva áhítozott, meg tudja valósítani: a szép és gazdag virágzást, a nagylelkű nemességet, a büszke igazságot, az egyenességet, vagyis: a hősiességet. A jóga a hősies lélek tevékenysége magán a hősies lelken. Ez a tevékenység jele annak az emberi alaknak, aki a hérosz. A hérosz az az ember, akinek minden tette szakrális, mert lénye szakrális. „Az ember szentelje meg lényét teljesen; és ez a megszentelt lény szentelje meg a világ minden tevékenységét. A világ tevékenységei pedig szenteljék meg az egész természetet, és ez a megszentelés érje el azokat, akik még igazságtalanok, sötétek, gonoszak és bűnösök.”


az "élet virága", Egyiptom, Ozirisz temploma, Abüdosz

4.
A jóga az emberi Én szakrális művelése. Módszeres, törvényszerű és megmásíthatatlan: nem lehet kétféleképpen földet művelni és kétféleképpen államot kormányozni helyesen. A jóga módszere az egyetlen lehetőség, hogy az emberi lélek eredeti heroikus állapotába visszatérjen: a tapasz – az önmegtagadás tüze. Az önmegtagadó szenvedély szakrális volta és kultikus természete azonnal világossá válik, ha az ember csak egészen kevés figyelmet szentel azoknak az istenségeknek, akik mint Peruban Pacsakamak, Mexikóban Kecalkoatl, Görögországban Dionüszosz, Egyiptomban Ozirisz, Indiában Siva, az aszkézis jelképei lettek. Pacsakamakot a démonok szétszaggatták és testének darabjait a világban szétszórták. Kecalkoatl lejött a földre, az embereket megtanította arra, hogyan kell szép és hasznos tárgyakat készíteni, s aztán hozzálátott, hogy felépítse a borostyánkő várost, a Boldogság városát. A démonok azonban összeesküdtek ellene. Kecalkoatl menekült, de végül is látta, hogy a démonok erősebbek. Tűzbe vetette magát és elégett. Porából lettek az éneklő madarak, szívéből az esthajnali csillag. Oziriszt Széth, a sötétség istene megölte, feldarabolta és tagjait szétszórta. Dionüszoszt a titánok szétmarcangolták. A szenvedő Isten a feldarabolt, szétmarcangolt, elégetett, összetépett Isten. Az istenség, akinek Énjét le kell vetnie, a pusztulást végig kell élnie, a halál küszöbén át kell lépnie, szét kell esnie, hogy igazi alakját és lényét elérje. Mert Pacsakamak éppen úgy feltámadt, mint Kecalkoatl, Ozirisz, Dionüszosz. De amikor újra életre kelt, örök és halhatatlan lényében él már elmúlhatatlanul és megdicsőülten.
Az istenségek a hősi lélek jelképei és ősképei: mint ahogy emberi jelképek a héroszok, isteni jelek, amelyek az emberi önművelés példái. Az aszkézis olyan kultusz, amely Ozirisz, Dionüszosz, Pacsakamak védelme és szellemi jegye alatt áll. Az önmegtagadás Dionüszosz-kultusz; isteni sors realizálása. Ez a kultusz: a marcangolás. Az emberi lélek istenivé lesz, mert isteni, ha felismeri, hogy át kell élnie azt, amit az isteni lélek, Ozirisz, Dionüszosz átélt: el kell égnie és fel kell magát darabolnia és szét kell magát tépnie. Le kell vetnie azt az álarcot, ami az egyszeri egyéni Én, át kell lépnie a megsemmisülés küszöbét, hogy újjászülessen és valódi alakját elnyerhesse: örök és halhatatlan isteni lélek legyen.
Az aszkézis ezért hősiesség. Ezért önmegtagadás. Ezért önelégetés – a lemondás szenvedélye tüzében való fellángolás. A heroikus lélek, amelynek ősképe Kecalkoatl és Ozirisz, a pusztulás istene, a fekete Siva, magára veszi az istenség sorsát. A kultusz nem egyéb, mint hogy az ember magát az istenség sorsába behelyettesíti és isteni életet él. Amikor az ember önmagát műveli és saját tüzén ég, az aszkézis kultuszában részt vesz, Dionüszosszá válik, szétmarcangolódik, a halál küszöbén éberen átlép, hogy megtisztuljon és örök alakját elnyerje.
Az Istenhez való visszatérést, mondja Saint-Martin, az embernek önmagához való visszatérésének kell megelőznie. Szabaddá kell tudni tennem magam; meg kell szabadulnom anyagtól, alacsony kívánságoktól, hajlamoktól, hogy szabadon Istennek tudjam adni magam.
Az őskori istenségeknek, amilyen Dionüszosz, szoros kapcsolatuk volt az aranykorral, az ősléttel. Kecalkoatl belefogott, hogy megépítse a Boldogság városát. A sötétség démonai, az anyagi természet erői az aranykort elpusztították. De a lélekben az őskori lét boldogságának fénye elolthatatlanul él. A Boldogság városát újra fel kell építeni. A jóga úgy épít, hogy megépíti az embert, az építőmestert. Úgy épít, hogy, mint Tibetben mondják: mindent lerombol – mindent, ami nem tartozik az emberhez. Ez benne a kultusz. Így veszi magára az isteni sorsot. Ez az alacsonyrendű Én pusztulásának vállalása: hogy felszabaduljon. S amikor az építőmestert építi, már magát a Borostyánkő várost építi. Mert az aranykor nem kövekből, hanem aranyból épül, s az arany nem egyéb, mint a megtisztult lélek, az önmegtagadás tüzében kiolvadt színarany: a heroikus psziché.
5.
Nem lehetne nagyobb hibát elkövetni, mint azt, amit a történeti korban nemcsak Európában, hanem Keleten is állandóan és következetesen, egész kevés kivétellel mindenki elkövet, amikor a jógát meg akarja érteni, s már-már úgy van, mintha értené is. A jógát a történeti korszak olyan módszernek tartja, amellyel az ember személyes üdvét szolgálja. Személyes üdvét, vagyis csak az emberrel magával foglalkozik, reá vonatkozik, szóval egyedül az ember ügye, senki másé. Ez a felfogás és magyarázat alapjában hibás és rossz.
Az újkori európai a jógát saját lélektanának értelmezésében fogja fel. Ez a lélektan azonban a lélekkel nem foglalkozik és mindazt, ami a valóságban a lélekre vonatkozik, meg sem érinti. Az európai lélektan középpontjában nem a lélek áll, hanem az Én. Nem lélekismeret ez, hanem Énismeret. A lélek ebben az ismeretben nem egyéb, mint az Én funkciójának állandóan zavaró ismeretlenje. A helyzet persze éppen fordított: az Én nem egyéb, mint a lélek funkciója. Ez a hiba forrása. Ezért kell az újkori európainak minden lelki jelenséget félreértenie, s ezért érti félre a jógát is.
Az újkori keleten nincs lélektan, de nyugodtan lehetne. A feltételek megvannak hozzá: a lélekről szóló ősi tudás már régen elveszett, s az emberi szellem életének középpontjában nem az egyetemes lélek, hanem az individuális Én áll. S amióta ez a változás megtörtént, nagyobbára a keletiek sem tudják a jógát másképpen érteni, mint hogy ez az egyéni ember megváltásának módszere.
Ha az ember előveszi az aránylag újabb időben megfogalmazott, de csaknem teljes egészében igen régi szellemen nyugvó tao-jóga egy iratát, a Tai I Csin Hua Cung Csit, ha másra nem is, erre az egyetlen pontra világosság derül. Az irat címe körülbelül: „Az Aranyvirág titka”. Az Aranyvirág természetesen kapcsolatban áll nemcsak az aranykorral, hanem az alkimisták aranyával is. Hiszen a jóga sem egyéb, mint alkímia – a tejóceán köpülése, hogy az ember önmagából a vajat kiköpülje, vagyis a halhatatlan Ént kidolgozza. Ha az ember ilyen tevékenységben csak saját Énjére figyel, semmit sem ér és nem érhet el: „Hogyan kerülhet ki ebből csak bármi?” – kérdi a könyv. Nem a személyes Én üdvösségének önös megszerzéséről van szó. A jóga csak kései, megromlott alakjában lett a személyes üdv megszerzésének módszere. Ősi értelmében köpülés, aranycsinálás, pontosan az, amit a földműves a földdel, a király az országgal és a néppel folytat: művelés, szakrális tevékenység. „Az Aranyvirág ragyogásában az ég és a föld minden fénye egyesül, és ez a tündöklés a terek ezreit tölti meg. De ha ez a fény egyetlen testben ragyog fel, az is besugározza az eget és a földet.”
Jól meg kell érteni: a cél az egész világ átváltoztatása Aranyvirággá. Átváltoztatása testetlen ragyogássá. Amint a Véda mondja: a fény a világ ősszubsztanciája, eredetileg minden anyag fény volt. A Kabala pedig így szól: „A fény a világ primordiális esszenciája, minden létező szubsztancia bázisa, minden anyag elemi ősalakja.” Az Aranyvirág ez a primordiális esszencia, ez az ősanyag, ez a lélek: ez az alkimisták aranya, az isteni lét. A cél az egész világot ragyogó fénnyé tenni, de „ha egyetlen testben ragyog fel, az eget és a földet az is besugározza”. Ezen a ponton újra vissza lehet térni az asához. Mai nyelven: határtalanul nagy jelentősége van annak, ha az Aranyvirág csak egyetlen emberben is kinyílik, mert ez a ragyogás az egész világra kiterjed, az egész világot átsugározza. A cél pedig nem az, hogy az ember saját személyét, saját Énjét, saját bőrét mentse, hanem hogy az egész világot megváltsa. A jóga azzal, hogy az ember saját magát hősiesen feláldozza és önmagát szétmarcangolja és magában az Aranyvirágot, a hősies lelket kifakasztja, a világot egyetlen ponton, azon a ponton, ahol ő él, Aranyvirággá változtatja. De ez a kultusz mágia, amely valamennyi ember nevében történik, mint ahogy az indián asszony valamennyi ember nevében fonja meg kosarát, és az ember, aki a Szfinxnek felel, az egész emberiség nevében válaszol. „Ha az ember ezt a varázslatot elkezdi, úgy van, mintha a Létben valami nemlétező lenne.” Vagyis amikor az ember a jógához fog, s az isteni lélek alkímiáját elkezdi, úgy van, mintha valamilyen őrültségbe fogna és valamilyen nemlétezőt akarna megteremteni. De: „Amikor idők múltán az ember a munkával elkészül, és az ember a testfölötti testet elérte, úgy van, mintha a nemlétezőben élne a Létező”. Másképpen: a jóga befejeztével, amikor az emberben az Aranyvirág kinyílt, amikor a testfölötti testet elérte – a száhut, mint az egyiptomiak mondták –, akkor a helyzet megfordul, az egész anyagi világ nemlétezővé válik, kísértetté, amit az ember sajátságos kényszerek (szamszára-ananké) hatása alatt valóságnak látott – őrületszerű megzavarodásában (abhimána) létezőnek tartott –, a lélek, a száhu, az Aranyvirág, az arany pedig létezővé, valósággá lesz. Ez a létező, a fény, minden valóság kvintesszenciája, Hermész Triszmegisztosz théleszmája, az Aranyvirág pedig nem a személyes egyéni Én üdvössége, hanem világraszóló és világjelentőségű tett, amely világhatású: senki sem önmagáért űz jógát, hanem a világ fényességéért, senki sem személyes Énjét váltja meg, hanem tudja, hogy ha egyetlen ember az Aranyvirágot önmagában kifakasztotta, ennek hatása minden emberre és lényre és dologra örök időkre kihat és kiterjed. „Elég, ha egyetlen ember válaszol a Szfinxnek.”
6.
A jógának mint az egyéni Én megváltásának nincs nagyobb jelentősége, mint az egyéni vagyongyűjtésnek, az egyéni dicsőségnek, vagy az egyéni hatalmi ösztönnek. Az egyéni Én megváltására irányuló jóga éppen azt akarja megtartani, akit éppen tűzre kell vetni és elégetni: az Ént. A történeti jógamódszerek kivétel nélkül mind abból a hamis és téves előfeltételből indulnak ki, hogy ezzel a módszerrel az Ént kell megváltani.
Nem tudják, hogy a jóga kultusz, a szétmarcangolt Isten, Dionüszosz, Ozirisz, Pacsakamak létének vállalása és megvalósítása. A jóga nem lelki folyamat, hanem a kultusz tüzében kozmikus metamorfózis, amelynek végső eredménye, hogy az emberi lélek arannyá, fénnyé, théleszmává – ősvalósággá változik.
A jóga célja az ember átlényegülése minél magasabb rendű lénnyé, de nem a jógin saját üdvére, hanem az a lehetőség, hogy az ember fokozatosan istenivé lesz: egyre tökéletesebben át tudja adni magát az isteni erőknek. A jóga célja: előkészíteni az emberi értelmet és szívet arra, hogy az istenséget befogadja, és felajánlani az egész embert arra, hogy Isten eszköze legyen. Ennek módszere a tapasz, az önmegtagadás, az aszkézis, a lemondás. Ahhoz, hogy az ember az istenség eszköze lehessen, bizonyos, az őskorból fennmaradt, kezdettől fogva emlékezetes eljárást kell követni. Ezt az eljárást hívják jógának, vagyis a világszellem egységével való egyesülésnek, henószisznak, uniónak. A legmagasabb jógafokozat az atman-fok, nem önmagában álló cél, amivel az ember önmagát megváltja, hanem fegyelmezett művelés, amely a földön a legdrágábbat, az embert a megzavarodásból kiemeli és az istenség tevékeny eszközévé teszi, hogy aztán a világot mint önmagát arannyá változtassa. A jógában az emberi élet kultikus folyamattá válik. A tulajdonság, a birtok, az Én, a test mind eszköz és lehetőség arra, hogy az egyetlen célt elérje. A lélek ezeket az eszközöket felhasználja arra, hogy a tejóceánt velük tovább köpülje. Ezért a kiteljesedett emberi lélek a hősies, mert a feladat heroikus: minden emberi tevékenység lényege odaadással művelni, hogy a világ asa legyen – az élet üdvösség. Az élet értelme, hogy az ember kiköpülje magából a legmagasabbat. Ez a művelés az egyetemes ember küldetése és feladata, de a feladat teljesítésének dicsősége nem az emberé. Minden embernek határozottan megjelölt helye van a sorsban és feladata a világban. Ezt a helyet nem hagyhatom el, s ez alól a feladat alól felmentést nem kaphatok. Ez az éber vállalás: a jóga.

(Hamvas Béla, Scientia Sacra 1. első kötet, innen)

2011. december 19.

Szabadság


– Persze hogy van sötét oldalunk – mondta. – Hiszen indokolatlanul gyilkolunk, nem igaz? Embereket égetünk el Isten nevében. Elpusztítjuk magunkat, kiirtjuk az életet erről a bolygóról és elpusztítjuk a Földet. Majd csuhát öltünk és az Úr egyenesen hozzánk beszél. És mit mond nekünk az Úr? Azt mondja, legyünk jó fiúk, különben megbüntet bennünket. Az Úr évszázadok óta fenyeget minket, mégsem változik semmi. Nem azért, mert gonoszak vagyunk, hanem mert buták. Igen, az embernek van sötét oldala; és hülyeségnek hívják azt.
Egy szót sem szóltam, csak csendben megtapsoltam don Juant, és élvezettel gondoltam arra, milyen mesteri szónok is ő: újfent sikerült ellenem fordítani a saját szavaimat.



Egy percnyi szünet után elmagyarázta, hogy a szertartások, melyek arra késztették a köznapi embereket, hogy hatalmas templomokat emeljenek, és ezzel emléket emeljenek az önteltségnek, a varázslókat arra késztették, hogy a morbiditás és a megszállottság építményeit alkossák meg. Ennek eredményeképpen minden egyes nagualnak az a kötelessége, hogy úgy irányítsa a tudomást, hogy az terhek és megkötések nélkül szárnyaljon az absztrakt felé.
– Mit értesz terhek és megkötések alatt, don Juan? – kérdeztem.
– A rituálék jobban képesek foglyul ejteni a figyelmünket, mint bármi más, amit csak el tudok képzelni – mondta –, de ez roppant nagy árat is követel. Ez a nagy ár a morbiditás; a morbiditás pedig a legnagyobb teher és megkötés lehet a tudomásunk számára.
Don Juan azt mondta, az emberi tudomás olyan, akár egy hatalmas kísértetház, a köznapi élet tudomása pedig e hatalmas ház egyik, egész életünkre lepecsételt szobája. Egy mágikus nyíláson, a születésen keresztül lépünk be ebbe a szobába, és egy másik mágikus nyíláson, a halálon át hagyjuk el azt.
Azonban a varázslók képesek egyéb nyílásokat találni, és élve elhagyni ezt a lepecsételt szobát. Ez pompás teljesítmény. De a varázslók igazán elképesztő teljesítménye az, hogy amikor kiszabadulnak ebből a lepecsételt szobából, a szabadságot választják. Azt választják, hogy elhagyják ezt a hatalmas kísértetházat, ahelyett hogy elvesznének annak egyéb részeiben. A morbiditásnak antitézise az az energia-hullám, melyre a tudomásnak szüksége van, hogy elérje a szabadságot. A morbiditástól a varázslók tévútra kerülnek, és csapdába esnek az ismeretlen tekervényes, sötét kerülőútjain.
Megkérdeztem don Juant, volt-e a Tuliókban bármi morbiditás.
– A különösség nem morbiditás – felelte ő. – A Tuliók előadóművészek voltak, akiket maga a szellem készített fel.
– És mi vezette Elías nagualt arra, hogy így képezze ki a Tuliókat? -kérdeztem.
Don Juan végigmért, és hangosan felnevetett. Ebben a pillanatban kigyúltak a tér fényei. Felállt kedvenc padjáról, és megveregette a tenyerével, mintha egy háziállat lenne.
–  A szabadság – mondta. – Azt akarta, hogy mentesek legyenek az érzékelés megszokásaitól. Arra tanította őket, hogy legyenek művészek. A cserkészés művészet. Mivel a varázslók nem patrónusok, és nem is műkereskedők, az egyetlen lényeges dolog egy művészeti munkában az, hogy elvégezték.
A pad mellett álltunk, és néztük, hogyan köröznek a téren a járókelők. A négy Tulio története rossz előérzetet keltett bennem.
Tettünk néhány kört a téren, mindvégig teljes csendben sétálva egymás mellett.
– Menj haza és gondolkodj el a varázslói történetek magjain – szólalt meg végül don Juan, a véglegesség jelével hangjában. – Vagy még jobb, ha nem gondolkozol rajtuk, hanem elmozdítod a gyűjtőpontodat a csendes tudás helye felé. A gyűjtőpont elmozdítása jelent mindent, ám mégsem ér semmit, ha nem egy józan, irányított folyamat során következik be. Zárd hát be az öntükrözés ajtaját. Légy feddhetetlen, és szert teszel a csendes tudás eléréséhez szükséges energiára.

(Carlos Castaneda: A csend ereje)


V.ö.: Buddha: Dharma-beszéd


.

2011. december 15.

Karácsony fája

.
Ma már szinte mindenütt a világon állítanak karácsonyfát a téli napforduló ünnepén. A ma embere pusztán dekorációnak hiszi, holott szimbolikája nagyon ősi, egyetemes. Gondoltam megosztom Veletek, miért is díszítünk fenyőt valójában, mit jelképez karácsony fája. Az írást Osarától vettem át, nagyon jól összeszedte a témát, köszönet érte.


(Világfa képe szaru sótartón, kép innen)

"Az Axis Mundi, vagyis a világtengely nagyon sok nép hitvilágában előfordul. Ennek jelképe a Világfa, amely áthidalja a különböző világokat, hogy így lehetségessé váljon az ezek közötti utazás. Gyökerei az alsó világba nyúlnak, törzse a középső világ, lombja pedig az ég, a felső világ. A Világfán lévő gyümölcsök jelképezik a tudást (bibliai almafa a tudás almájával). A fa mellett a legtöbb esetben egy kígyó vagy egy sárkány őrködik. Meséinkben ez az égig érő fa vagy tetejetlen fa.

(Yggdrasil, kép innen)


A skandináv mitológiában ilyen faszimbólum a szent Yggdrasil kőris, mely a Helben gyökerezik, a törzs Midgardon (Föld) keresztül emelkedik, eléri az Asgard hegyet, majd az égig nyúlik tovább. Levelei a felhők, gyümölcsei a csillagok. Törzse alatt lakik a három sorsistennő, a Nornák.
Gyökerei között van Mimir óriás kútja, az Urd, a bölcsesség forrása. A hagyomány szerint Odin azért áldozta fel fél szemét, hogy ebből a kútból ihasson. Kilenc napig függött fejjel lefelé a Világfa ágairól, saját dárdájától átdöfve, étlen-szomjan, mire sikerült elérnie a mélyen alatta fekvő mágikus pálcikákat. Így szerezte meg a rúnák titkos tudományát, és utána újjászületve ereszkedett le a fáról.
A szászok Irminsulja hatalmas fatörzs volt, a világot tartó oszloppal azonosították. A szent oszlopot Nagy Károly egy hadjárata alkalmával elpusztította. 
 (Magyar népi hímzésminta)

A keltáknál Uisnech Kőrisfája az, ami összeköti a földi világot az alsó és a felső világokkal, és lehetővé teszi az utazást ezek között. Az írek mítoszában Thomas szakított gyümölcsöt a fáról, hogy elérje ezáltal a tisztánlátást.
Minden kelta törzsnek vagy törzsszövetségnek saját szent fája - az ír hagyományban bile - volt, ahol a törzs királyait avatták. Ez a fa a törzs területének közepén állt, az egység és a biztonság jelképeként. Ha az ellenség az Élet Fáját (crann bethadh) kidöntötte, ezzel meggyalázta és romlásba döntötte a népet.
Az egyiptomiak a szikomorfát tekintették a klasszikus értelemben vett élet fájának. Ez a fa a mai hegyi juharhoz vagy a platánhoz hasonlatos a leginkább. Hathor szerelemistennőnek és Nut égistennőnek, a halottak védelmezőinek szent fája volt, az ő növényi megtestesülésüknek gondolták. A szikomorfáról azt tartották, hogy messze a termőföld határain túl magányosan áll a homoktengerben, lemélyesztve gyökereit titkos vízerekig, jelezve az ember előtt az élet és halál kettősségét. Az egyiptomi életfa jelentéskörébe tartozott a fáraót szoptató vagy az élet vizét hintő egyiptomi datolyapálma-, szikomorfügefa-istennő képmása is. A szikomorfa fáját előszeretettel használták alapanyagul a koporsókészítők, a fedél belsejét pedig gyakran díszítették Nut istennő képmásával.

(Kép innen)


Az Osiris hátgerincét jelképező djed-oszlopot szintén a Világfa szimbólumaként tisztelték. (Én az ankhot inkább tartom életfa szimbólumnak, mert kifejezetten hasonlít a lentebb látható sámándobok ábráira duende)
A maja mítoszokban is feltűnik a Világfa egy változata. Elképzelésük szerint a világ mind a négy sarkában egy-egy gyapotfa áll, az Imix, amely a bőséget biztosítja. A fák az égtájaknak megfelelő színűek, a kelet vörös, az észak fehér, a nyugat fekete, a dél pedig sárga.
Hasonló elképzelés uralkodott a kínaiak mítoszaiban, szerintük az égboltozatot négy oszlop tartotta.
Az indiai mítoszok többször is említést tesznek szent fákról. Buddha, a nagy tanító egy fa tövében ülve érte el a megvilágosodást. A hindu Visnu-t is gyakran ábrázolták egy kozmikus fa alatt.



(Bronzsisak töredék Urartuból, kép innen)

A sumérok Huwawa fáját, a cédrust tisztelték világfaként, az élet szimbólumaként, mely többször feltűnik a Gilgames eposzokban is.
A héber kabbalában szereplő Életfa ugyanennek a kozmikus fának a letérképezését jelenti. Az Élet Fája tíz szefirából áll, amelyek a tudat egyes szintjeit jelenítik meg.
 
(Kép innen)

A Biblia így szól a világfáról: "És növesztett az Örökkévaló Isten a földből mindenféle fát, kellemeset a megtekintésre és jót az evésre; az élet fája pedig a kert közepén volt, a jó és a rossz tudásának fája... És (az asszony) ... vett a gyümölcséből és evett; adott férjének is vele együtt és az is evett. Akkor megnyíltak mindkettőjük szemei ..."
A görög mondákból sem hiányzik a szent fa. Daphne, a szép nimfa addig menekült az őt szerelmével üldöző Apollón elől, míg végül apját, Péneiosz folyamistent kérte meg: változtassa őt át. A nimfa lába egyszerre földbe gyökerezett, teste pedig babérfává alakult. De Apollón még így is annyira szerette, hogy leveleivel haját díszítette. A babérfák leveleiből font koszorú később győzelmi fejékként szolgált a hősöknek.
A sámánizmusban a sámán transzban utazást tesz a fa ágai közé, vagy pedig lemerészkedik a gyökerekhez, hogy a szellemősökkel kapcsolat-ba léphessen. A szibériai népek világfája nagy szerepet játszott a sámánok beavatási szertartásaiban is. Hasonló szerepet tölt be a magyar népmesékben az ?égígérő fa?, mivel a legtöbb esetben ezt kell a hősnek megmásznia ahhoz, hogy legyőzze a sárkányt és kiszabadítsa a királylányt, miáltal elnyeri a kezét és vele a királyságot.

(Világfa motívum szaru sótartón, kép innen)

Az ősmagyar mondákban (Arvisura) szerepel egy nagyon szép történet a világfáról. "Ata-Isis, a Napisten hét eget teremtett. A hetedik égben nőtt egy magas fa. Ennek a magas fának a tetejéről indult útnak a Nap, a Hold, és valamennyi csillag. A fa gyümölcséből Ata-Isis egyet ledobott a hatodik égbe, és ebből ott kinőtt egy másik fa. Az felnőtt a hetedik égig. Ezen Ata-Isis leküldte legnagyobb fiát, Sis-Tóremet, hogy népesítse be a hatodik eget. Sis-Tórem is ledobott a fa terméséből egy gyümölcsöt az ötödik égbe, és amikor kinőtt a hatodik égig érő fa, ő is leküldte azon legnagyobb fiát az ötödik égbe, hogy népesítse be. Sis-Tórem fia, Numi-Tórem hasonlóképpen cselekedett: ledobott egy gyümölcsöt. A negyedik eget Numi-Tórem fiai és leányai népesítették be. Ilyen sorrendben létrejött aztán a jó szellemek és a jó lelkek harmadik, meg a rossz lelkek második égi birodalma. Legalul kapott helyet a Nagy Terembura, amelyben minden lélek elfért. Onnan a csillagok ütötte lyukakon minden elköltözött lélek figyelhette és segíthette földi hozzátartozóinak az életét."

(Szkíta világfa, kép innen)

A boszorkány hagyományokban a seprű kőrisfa nyele jelképezi az égig érő világfát, melyen a boszorkány könnyűszerrel eljuthat a földöntúli világok bármely részére.
A világot számos indián törzs elképzelése szerint is világfa vagy cölöp tartja fenn. A bella-coola indiánok szerint a fa gyökerénél lakik Amtep, a gonosz szellemek ura, tetején pedig Amotken, a jóindulatú szellem. A kanadai indiánok hosszú mitikus történetben mesélik el, hogyan tanították a szellemek azt az ifjút, akinek hivatása lett, hogy tartsa a világoszlopot. 

(Lappföldi sámándobok, kép innen)

A világfa segítségével jutnak a vak élőlények is a föld felszínére. A keresz indiánok hite szerint a föld mélyében négy világ volt: a vörös, a kék, a sárga és a fehér, az emberek a legalsó, fehér világban éltek. A Földistennő vagy a Kukoricaistennő fát hozott létre, ezen keresztül jutottak fel az emberek a vörös világba, s innen mai lakhelyükre, a földre."

(Forrás: Osara honlapja)

2011. december 10.

Mítikus kígyók



Kína, Korea, japán

A világon talán a legtöbb sárkány-ábrázolással itt találkozhatunk. A kínai sárkányok kígyószerűek; hosszú kígyótestük hüllő- vagy madárlábakkal kombinált, fejük lószerű vagy teveszerű, amelyen szarvak, hajszerű szőrcsomók, bajusz, sörény látható. A kínai sárkányok nem szárnyasak, vagy csak rendkívül ritkán azok, mégis képesek repülni. A kínai mítoszok szerint csak akkor lehet szárnya egy sárkánynak, ha már kellően öreg. A kínai sárkányok - a mi sárkányainkkal szemben - kimondottan jóságos lények, segítik az embereket, biztosítják a termést azzal, hogy esőt csinálnak, megóvják az embereket az árvizektől azzal, hogy lyukakat fúrnak a folyók medrébe. 

 

 

A négy égtájat is sárkányok szimbolizálják, e négy sárkány a mitológiában egy sárkány négy alakja - mégpedig a sárkánykirályé. A sárkánykirályt a közönséges sárkányoktól az ujjainak száma különbözteti meg, neki öt-öt, míg alattvaló sárkányoknak csak négy-négy ujja lehetett. Sárkány őrzi a kínai alvilágot és a mennyet egyaránt. 

 

 

A kínai sárkány csak akkor követ el bármit az emberek ellen, ha egy ember súlyosan vét ellenük, ilyenkor az alvilág sárkánya megmozdul és földrengést okoz, az időjárást irányító sárkányok áradásokat és pusztító viharokat hoznak. Kínában a sárkány bölcsességet, spirituális hatalmat hordoz. 

 

 

Hasonló a helyzet Japánban és Koreában is. Vietnamban a sárkányok kissé különböznek a kínaitól, a kígyótestűek, de krokodilfejűek (folyómenti népről van szó) is lehetnek, ám spirituális jelentésük megegyezik a kínaival. A vietnami uralkodók egy sárkányistentől származtatták magukat. 

 

Délkelet-Ázsia

A kínai hatás egyértelműen jelen van, de az itteni lény neve naga, amely malájul a sárkány szó megfelője, s beépült a buddhista és hindu hitvilágba is. Naga őrzi a templomok bejáratát, kapukat, spirituális helyszíneket, de sokszor a lakóházakat is. 

 

 

A naga még a kínai sárkánynál is kígyószerűbb testű, leginkább talán kobrára hasonlító, kiszélesedő nyakú. Itt jelenik meg először, hogy egy sárkánynak egynél több feje is lehet. Öt- és hétfejű naga sokfelé található, a fontosabb helyeket ők őrzik, így például Angkor-ban is láthatóak. A naga is jóságos.

(Forrás: ediacara rovata, virtus.hu)


India, Tibet


A hindu és buddhista mitológiában a naga, egy részben ember, részben kígyó testű, erős, jó megjelenésű félisten. A Nága-lókának, vagy Pátála-lókának nevezett földalatti királyságban élnek, amelyben egymás hegyén-hátán találhatók a drágakövekkel díszített mesés paloták. Más feltevések szerint ezek a díszes paloták víz alatt vannak. 
A nágákat potenciálisan veszélyesnek és bizonyos értelemben az emberek fölött állónak tekintették. Állítólag Brahmá száműzte őket az Alvilágba, miután túlságosan elszaporodtak a földön. Majd az isten úgy rendelkezett, hogy csak az igazán gonosz, illetve a korai halálra ítéltetett embereket marhatják meg. A nágákat a vizekkel – folyókkal, tavakkal, tengerekkel és forrásokkal – is kapcsolatba hozzák, sőt, az esőfelhőket is uralják, és a kincsek őrzőiként tartják nyilván őket.  A legendák szerint ők őrzik a buddhista szent szövegeket, míg az emberek alkalmassá nem válnak a befogadásukra. 


A buddhizmusban a nágákat gyakran ábrázolják bejáratok őreiként, vagy például Tibetben alacsonyabb rangú istenekként. Mucsalinda kígyókirályt – aki a mély meditációba merült Buddhát hét napon át védelmezte az esőtől – érzékletesen jelenítik meg a IX – XIII. század között Sziámban (ma Thaiföld) és Kambodzsában készült min-khmer Buddha ábrázolásokon.
A női nágák a hagyomány szerint feltűnő szépségű kígyóhercegnők. Az északkelet-indiai Manipur dinasztiában, a dél-indiai Pallavák és Funan uralkodó családja (a régi Indokínában) egy ember és egy nága frigyére vezették vissza a családfájukat. Ez nem lehetetlen, mert házasodhatnak emberekkel. 



A művészetben a nágák állatalakban kobraként, csuklyával jelennek meg. Fejeik száma egytől hétig terjedhet, vagy akár ennél is több lehet. Emberi alakjukban fejük fölé sokfejű kígyópalást borul. Félig emberi lényekként testük alsó, köldök alatti része kígyóként tekeredik, fejük fölé pedig a kobra csuklyája magasodik. Gyakran láthatók hódoló testtartásban, amint a főistenek vagy hősök valamelyike csodás tettet hajt végre a szemük láttára. Szóval a nágák valamilyen nagy tett szemtanúi. 
A nágák igen nagyhatalmúak, egyedül a garuda madártól félnek. Habár ezek a lények szeszélyesek, dühösen veszélyesek is!, de nagylelkűek, ha tisztelik őket. Ezt nem árt észben tartani. Egyes népek nága szobrokat tesznek fák alá, ahol vadon hagyják nőni a növényzetet, így biztosítva búvóhelyet a kígyóknak.
A hindu mondakörre kitérve, a három legismertebb nága: Ananta Sésa, aki a hindu teremtésmítoszban a földet tartja és a világóceánban alvó Visnu-Nárájana ágyául szolgál; Vászuki, akit a világóceán megköpülésekor a köpülőt forgató kötélként használtak; és Taksaka, a kígyók királya. A modern hinduizmusban a kígyók születését srávana hónapban (júl. – aug.) nága-panycsamí napján ünneplik. 



Ananta Sésa szintén a nágák királya, akárcsak Taksaka. Anantának nevezik, ami azt jelenti, hogy „örökkévaló”. Sok ezer csuklyája van. Visnut gyakran láthatjuk, ahogyan Sésa mellkasára dőlve pihen. Sésa az anyagi világon túli Okozati-óceánban lakik, és Visnut azzal szolgálja, hogy tekervényei által kényelmes „kígyóágyat” képez számára. Erre lepihenve Visnu megteremti az univerzumokat, beindítva ezzel a teremtés bonyolult folyamatát. Sésa ez idő alatt sok száz fejének csuklyájával védőernyőt alkot Visnu feje fölött. Bordó királyi ruhát visel, és gyöngysor díszíti. Egy drágaköves palotában, Mani Mandapában lakik. Szankarsannak és Anantadévának is nevezik. Mivel valójában az Úr Visnu kiterjedése, úgy tekintik, hogy nem különbözik magától Visnutól. Ananta Sésa fő feladata az, hogy elpusztítsa ezt az anyagi teremtést. Amikor eljön a pusztulás ideje, Ananta Sésa két szemöldöke közül megjelenik a háromszemű Siva, aki háromágú szigonyt tart a kezében. Siva ezután tizenegy Rudra (üvöltő) formában nyilvánul meg, amelyek együtt pusztítják el az egész univerzumot.


 A hindu hagyomány úgy tartja, hogy Patanydzsali híres jóga mester, a máig érvényes jóga­rendszer kidolgozója, Anantának, másnéven Sésának, a kígyónemzetség ezerfejű uralkodó­jának az inkarnációja volt. Ananta Sésa nevének jelentése a végtelenség kígyója és róla azt tartják, hogy a teremtett világ rejtett kincseit őrzi. Ananta Sésa Patanydzsali alakjában a jógát akarta tanítani a földön, a mennyekből egy Góniká nevű erényes asszony tenyerére (anydzsali) esett (pat). Az ősi hindu képeken Anantát gyakran fekhelynek ábrázolják, melyen az Úr Visnu nyugszik. A kígyóisten sok feje a végtelenséget és a mindenütt jelenvalóságot jelképezi. Nem nehéz észrevenni, hogy Ananta kapcsolatban van a jógával, hiszen maga a jóga a titkos kincs, a földön létező legteljesebb ezoterikus tudomány. A jóginok a mai napig leborulnak Ananta Sésa előtt, mielőtt hozzáfognának napi gyakorlataikhoz és így imádkoznak hozzá:

 "Ő, aki feladta eredeti [megnyilvánulatlan] formá­ját, hogy a világ javára legyen – a sokszájú, szépen feltekeredett, aki halálos mérgek birtokosa, mégis a mérhetetlen szenvedések seregének eltávolítója, aki minden tudás forrása, akinek kísérői köre állandó örömök forrása, aki a kígyók fenséges ura: vegyen oltalmába engem Ő, a jóga adományozója, a töké­letes jóga igája alatt, fehér fénylő éteri testével."


A tibeti szerzetesek rendszeresen készítenek színes homokból mandalákat. Általában négy hét alatt készíti négy szerzetes. Minden reggel, a mandalakészítés előtt speciális szertartást végeznek.  Miután kész a mű, az elengedés gyakorlásaként vízbe szórják az elsöpört mandala homokszemeit, felajánlva az ott élő kígyóistenek.
(Forrás ITT és ITT)

Kundalini 

"Van ezeken kívül még egy reziduális energia, mely a sacrumnak nevezett keresztcsontban található feltekeredett és potenciális állapotban. Az, hogy reziduális azt jelenti, hogy ez az az alapvető, ősi energia, mely nem osztódott. Amikor az Isteni Energia a teljesen kifejlett magzat agyára vetül, az a prizmaszerű agyban három részre oszlik. Ez a fénytörésnek köszönhető. Az energia, ami az agy oldalaira esik, átkereszteződik, és létrehozza a szimpatikus idegrendszert. De amikor az Isteni Energia a prizmához hasonlatos agytetőre vetül, ez az ősi energia úgy hatol át rajta, hogy közben nem törik meg, és végül Kundaliniként feltekeredik a sacrum csontban. A görögök talán tudták, hogy ez a csont szent, ezért nevezték el "sacrum"-nak. Ez az ősi és teljes energia három és fél csavarban van föltekeredve és nyugvó, potenciális állapotban van. A bennünk lévő finomrendszer belénk van építve."
Shri Mataji Nirmala Devi 





Állítólag háromféle erő tartja életben az emberi testet. Az első a FOHAT, mely elektromosságként, hőként, fényként, mozgásként, nyilvánul meg. A második a PRÁNA, melyet másképpen életerőnek tartanak, a harmadik pedig a KUNDALÍNI, vagyis a kígyótűz.
Egy amerikai spirituális lap, „A csend hangja” a kundalínit Tüzes erőnek nevezi. Egyrészt azért, mert a folyékony tűzhöz, lávához hasonlít, ahogy keresztül lövell a testen, méghozzá nem egyenesen, hanem egy spirális vonalat követve, ami a kígyó mozgásához hasonlít. De nevezik még a Világ Anyjának is, mert a kundalínin keresztül feléleszthetjük addig néma, szunnyadó érzékeinket, és akár a Magasabb Világok is megnyílnak előttünk.
A kundalíni a gyökér-csakránál található, vagyis a gerincoszlop legalján. Egy átlagos ember átlagos életében soha meg se moccan, soha fel nem ébred, és így nem is tapasztaljuk meg a létezését. Ez azért van így, mert csak kellő erkölcsi és spirituális fejlettséggel lehet feldolgozni és irányítani, jó dolgokra használni ezt az energiát. Senkinek sem szabad kísérletezni vele anélkül, hogy meghatározott tanítást kapott volna egy hozzáértő tanítótól, mert nagyon veszélyes. Például okozhat nagyon erős fájdalmat, széttépheti a testi szöveteket, sőt, meg is ölhet. De a lélekben, szellemben is okozhat nagyon komoly sérüléseket. Minden negatív tulajdonságot felerősíthet az ember természetében: szörnyűre, torzra növekedhet a becsvágy, a hatalom és pénz iránti szenvedély, és az élvezetek, a szex hajhászása. Ugyanakkor az értelmi képességek is megerősödnek, ami rossz irányba segíti a személyiség további torzulását.
A kundalíni alapfeladat egyébként az, hogy a spirituálisan megérett személyiségben a csakrákon keresztül megnyissa az utat az asztrális és a fizikai test között, vagyis kapocsként működjön magasabb szférák felé. Az előbb említett Csend Hangja című lap azt mondja, hogy amikor a kundalíni eléri a harmadik-szem csakrát, meghalljuk a „Mester hangját”, ami ebben az esetben a Felső Én hangját jelenti.
(Forrás ITT)


Egyiptom

Az ureusz kígyó, a harcos kobra az ókori Egyiptomban a fáraó koronáját személyesítette meg, mérget lövellt az uralkodó ellenségeire, és ő vette körül a bolygóistenek napkorongját. 


 Az ureuszkorona misztikus szimbólum. A kígyó feje a homlok területére esett, a harmadik szem helyére. A belső látás állapotát és a világegyetem irányítását jelképezi. Némelyek szerint ez Hórusz szemének egy változata, míg mások szerint Rá szent szeme. Mindenképpen bölcsességet és értelmet jelképez. 


A fáraó koronáján a kobra a tudatalatti vagy tudattalan elme, a mély vagy rejtett én képviselője. Ezt a szimbólumot a beavatottak hordták, amely azt jelezte, hogy viselője átesett a kígyó-beavatáson és felébredt lény. Kobra alakú Udzset is, Alsó-Egyiptom védőistennője, a „felébredő”, és ez az istennő hieroglifája is. Az Ureusz később az egyik legnépszerűbb név lett az Isten titkos nevei között.

Az ókori egyiptomi állatkultusz kb. 30 különféle állatot tisztelt, ezek közül az egyik legjelentősebb a kígyó volt. Amennyire féltek tőle, olyannyira próbálták különböző mágikus praktikákkal megnyerni a jóindulatát, hogy - miután képes marása által a pusztításra - megvédje őket minden gonosszal szemben. A népi gondolkodásban tehát kettős szerepben jelent meg: egyrészt mint ellenség, akinek a harapásától még Ré isten sem menekült meg, másrészt a templom és a ház védelmezője. Feljegyzések szerint több családnak házi kígyója is volt, tejjel itatták. Ez a kettős szerep a legveszélyesebb egyiptomi kígyót, a kobrát (= ureusz) jellemezte.
Mint szinte az összes ősi kultúrában, a termékenységet is jelenti, az aratás istennőjét felegyenesedett kobra alakjában ábrázolták. Az ureuszkígyó annyira uralta az egyiptomi ember gondolkodását, hogy láttán, vagy hallatán rögtön az istennőre asszociáltak. Ő adja a föld termékenyítő erejét, szabályozza az árvizet, ő adományozza a friss vizet. A magtárak, gabonatárolók védőistennője. Az év maghatározott időszakaiban a számára felállított oltárhoz áldozati adományokat is vittek, különösen a nyári időszak első hónapjában.

Felségjelvénnyé is vált, a király homlokát fonta körbe, hatalmának foglalata volt, a legfelsőbb isteni és királyi bölcsesség és hatalom megtestesítője.



A kígyóköveket már az egészen korai időkben is használták. A kígyó alakját belevésték egy kőbe és a templom ajtajába állították, hogy őrizze a templomot. Ez a szokás Alsó-Egyiptomból ered, a birodalom egyesítése után annyira elterjedt, hogy a piramisszövegek a kígyóköveket a szentélyek elengedhetetlen tartozékának tekintették.

(képek innen)

Új jelentésben szerepel a kígyó a görög mitológiában. Ahogy a sumér jósnő szerint szerencsét hoz a betegeknek, úgy a görögök hitében is a gyógyításhoz kapcsolódik, Aszklépiosz, a gyógyító isten attribútuma. Innen ered, hogy a római gyógyfürdőket is a kígyó jelével látták el. Gyógyszertárak jelvényeként ma is szerepel, amint kehelyből tekerődzik ki, orvosi pecséteken ma is láthatjuk. A kígyó a gyógyítás adományát birtokolja, mert a föld mélységeiben lakik, a gyógyítás pedig a föld erőiben gyökerezik.
Népi elképzelés szerint okos és ravasz állat, rendelkezik a jövendőmondás adományával. Ő a fény, amely elhozza a tudást, és legyőzi a sötétséget.
A mítosz szerint Zeusz ellen támad Tüphón, a százfejű kígyó. Zeusz rásújtott villámaival és a Tartaroszba űzte, majd elosztotta Poszeidón, Hádész és saját maga között a kozmoszt. Egy isten és egy kígyó, vagy sárkány közti küzdelem kedvelt mitikus téma volt. Megtalálható Ninurta sumér isten és Aszag, Marduk és Tiámat, az egyiptomi Ré és Apóphisz, a hettita Viharisten és Illujanka, az iráni Thraétaona és Adzsi Daháka kígyó történetében. A tét legtöbbször a világ létrejötte, az isten győzelme új uralom, új kor kezdetét jelentette. A kígyó forma szörny az őslakók szimbóluma is, elpusztításuk révén lehet új kultúrát kialakítani.
A germánoknál a kígyó szent állat, a halottak istene, benne élnek tovább a halottak. Afrikai hiedelmek szerint a halhatatlanság hordozója. Az arabok a dzsinneket nem pusztán szellemeknek képzelték el, hanem hozzájuk rendeltek valamilyen állatot is, legtöbbször kígyót, eszerint minden kígyóban egy dzsinn lakik.

Palesztinában és a Sinai-félszigeten számos kígyófajta élt, egyes fajták a nedves vidéket kedvelték, így a nép sokszor a forrás fogalmával kapcsolta össze őket. Erről beszél Nehemiás próféta, amikor a Jeruzsálemben levő Sárkányforrást említi. (Neh.2,13) Kánaánban a kígyót kultikus tisztelet övezte, Baalnak és a hozzákapcsolódó termékenységi kultusznak volt a szimbóluma. A pogány őslakosság számára az élet és az üdvösség állata. A kánaániták kultusza különösen veszélyes volt Izrael számára, mert minden idegen népcsoport (sémiták, hurrik, filiszteusok) Kánaánba érkezésük után csakhamar teljesen elfelejtették saját vallásukat, és átvették a kánaániták hitét.
Az eddigiekből már kiderül, hogy a kígyó a keleti embernél mindenképpen valamiféle jelentéstartalommal rendelkezett. Mitikus lénynek, az istenek világába tartozónak tartották.

A Sárkányra és a Napra vonatkozó hagyomány a világ minden részében megtalálható, a civilizált és a félvad környezetben egyaránt. Volt idõ, amikor a világ négy táján ezrével voltak a Napnak és a Sárkánynak szentelt templomok, de ezt a kultuszt ma már jóformán csak Kínában és a buddhista országokban õrizték meg. A régi vallások közül Egyiptom közvetítette ezt a kultuszt nyugatra. Az ofiták rítusaikat Hermész Triszmegisztosztól vették át, míg a napimádás vallása a napistenekkel együtt Indiából érkezett a fáraók országába. A bizonyság pedig az, hogy
(A) a papok felvették azon isten nevét, akit szolgáltak, (B) a "sárkányok" az egész ókoron át mint a hallhatatlanság és a bölcsesség, a titkos tudás és az örökkévalóság szimbólumaként szerepeltek, és (C) Egyiptom, Babilon és India fõpapjai magukat általában a "Sárkány fiainak" nevezték. A Titkos Tanítás tételeit tehát a fentiek mind megerõsítik.
Egyiptomban és Kaldeában számos katakomba volt, s némelyik közül igen nagy kiterjedésû. Ezek közül a legismertebbek a Theba és Memphis földalatti altemplomai. Az elõbbi a Nílus nyugati partján kezdõdött, s elhúzódott egészen a líbiai sivatagig, s ezeket a kriptákat a Kígyó katakombáinak, vagy átjáróinak nevezték. Itt hajtották végre a kuklos anagkes , az "elkerülhetetlen ciklus", másként általánosabb nevén: a "kényszerûség köre" titkos misztériumait. Ezek a misztériumok azon kérlelhetetlen sorsszerûségen alapultak, amely minden lélekre nehezedik a testi halál után, amikor az alvilágban ítélõszék elé állítják.
De Bourbourg könyvében Votan , a mexikói félisten elmondja küldetését, leír egy földalatti folyosót, amely elõbb a föld mélyében haladt, végzõdése pedig az egek gyökerénél volt. Majd hozzáteszi, hogy ez a folyosó kígyólyuk volt, "un agujero de colubra", s hogy õt is azért engedték oda, mert õ "kígyófi" volt, vagyis egy kígyó. ( Die Phoinizier , 70.)
Ez valóban igen érdekes, mert a kígyólyukról való leírás teljesen ráillik a fent említett õsi egyiptomi földalatti kriptára. Az egyiptomi és a babiloni fõpapok a misztériumok folyamán önmagukról rendszerint mint "Kígyóisten Fiairól" vagy "Sárkány-fiakról" beszéltek.

Movers azt írja, hogy "az asszír pap rendszerint felvette Istenének nevét". A kelta-brit vidékek druidái szintén kígyóknak hívták magukat. "Én Kígyó vagyok, én druida vagyok" - ez volt a mondásuk. Az egyiptomi Karnak ikertestvére a bretagne-i Carnac-nak, s ez utóbbi jelentése: Kígyó hegy. A drakontiák valamikor mindenütt el voltak terjedve a földkerekségen, s ezek a templomok a Sárkánynak (Dragonnak) voltak szentelve, éspedig azért, mert a sárkány a Nap szimbóluma volt, ez utóbbi viszont a legmagasabb Istent jelképezte, föníciai neve Elon vagy Elion, akit Ábrahám El Elionnak nevez. A Kígyó elnevezésen kívül halljuk még az "építõk" vagy "építõmesterek" elnevezést is, mert a nekik épített templomok és emlékmûvek oly hihetetlenül nagyszerûek voltak, hogy még mai, romos állapotukban is "elképesztik a modern mérnökök matematikai számításait", amint Talicsin mondja. 
De Bourbourg utal arra, hogy a Votan , vagyis a mexikói Quetzo-Cohuatl , vagyis Kígyóistenség nevét hordó törzsfõnökök Kánaánból, Hamtól származnak. Amint magukról kijelentik: "Én Hivim vagyok. S mint Hivim, a nagy Sárkány (Kígyó) fajából származom. Én magam is kígyó vagyok, mert Hivim vagyok". ("Cartas", 51; Ld. Isis Unveiled, i. p. 553, és köv.)
Az "Égi Háború" egyik jelentése az adeptusságra törõ jelölt nehéz harcaira vonatkozik. A harc önmaga és (mágikus módon) saját megszemélyesített szenvedélyei között zajlik le, s a belsõ ember vagy legyõzi õket, vagy elbukik. Elõzõ esetben "Sárkányölõ" lesz belõle, mivel szerencsésen legyõzött minden kísértést. De "Kígyófi" is, õ maga is Kígyó, mivel ledobta régi bõrét és új testben született meg, s ezzel a Bölcsesség és Halhatatlanság Fiává lesz egy örökkévalóságra.
Seth, Izrael állítólagos õse, tulajdonképpen csak zsidó paródiája a Bölcsesség istenének, Hermésznek, akit másutt Thoth, Tat, Seth, Set és Sátán néven neveztek. Egy másik elnevezése Typhon, ami ugyanaz, mint Apophis, a Hórusz által legyõzött Sárkány; Typhon másik neve Set. Set pedig egyszerûen csak testvérének, Osirisnek a sötét oldala , mint ahogy Angra Mainyu is Ahura Mazda fekete árnyéka. Földi értelmükben mindezek az allegóriák az adeptusság és a beavatás próbatételeihez kapcsolódtak. Asztronómiailag a nap- és holdfogyatkozásokra vonatkoztak, amelyeknek mitikus magyarázatait ma is megtaláljuk Indiában és Ceylonban, ahol mindenkinek módjában áll a több ezer év óta változatlanul fennmaradt allegorikus elbeszéléseket és hagyományokat tanulmányozni.
Rahu például mitológiailag egy Daitya , vagyis egy óriás, Félisten, kinek alsóteste sárkány, vagy kígyófarokban végzõdött. Amikor az istenek felkavarták a tengert és kiköpölyözték belõle az amritát , a halhatatlanság vizét, Rahu ebbõl lopott magának, s miután megitta azt, halhatatlanná vált. A Nap és a Hold, akik a lopáson rajta kapták, beárulták õt Vishnunak, ez pedig a csillagszférákba helyezte õt úgy, hogy testének felsõ része a Sárkány fejét, az alsó része pedig (Ketu) a Sárkány farkát ábrázolta, e két rész ugyanis a felmenõ és a lemenõ pontokat jelentették. Azóta Rahu úgy bosszulja meg magát a Napon és a Holdon, hogy idõnként elnyeli õket. De ennek a mesének van még egy misztikus értelme is, mert Rahu , a Sárkány feje, jelentõs szerepet játszott a Nap ( Vikârttana ) beavatási misztériumaiban, amikor a jelölt és a Sárkány a végsõ küzdelmet vívták egymással.
A Rishik barlangjait, a Teiresia-k és a görög látnokok hajlékait, a Nâgák - a hindu Kígyó-királyok - lakhelyei szerint készítették, akik a föld alatt, a sziklák üregeiben laktak. Kezdve Shesha -tól, az ezerfejû Kígyótól, akin Vishnu nyugszik, le egészen Python-ig, a kígyójós sárkányig, valamennyi ilyen történet a mítosz titkos értelmére mutat. Indiában a legkorábbi Purânák-ban e tényt már megemlítik. Surasa gyermekei - a hatalmas "Sárkányok". A Vishnu Purâna -ban leírt Surasa-féle "Sárkányok" helyett a Vayu Purâna -ban a Danava -kat találjuk, Danu leszármazottait a bölcs Kashyapa-tól. Ezek a Danavák pedig az óriások vagy titánok, akik az istenek ellen harcoltak, s így megint csak azonosítani kell õket a Bölcsesség "Sárkányaival" és "Kígyóival".
Hasonlítsuk csak össze a különbözõ országok Napisteneit, s akkor kitûnik, hogy az allegóriák tökéletesen egyeznek, s minél okkultabb jelentésû az allegorikus szimbólum, annál inkább megfelelõ szimbólumot kap az ezoterikus rendszerekben. Elég, ha csak találomra választjuk ki a különbözõ Napisteneket és Sárkányokat három, egymástól látszólag eltérõ vallási rendszerbõl - vagyis az õsi árja, a régi görög és a modern keresztény témakörbõl -, s még akkor is szembetûnik, hogy ezeket egymásról másolták le.


Ez az ősi érme egyik oldalán Krisztust ábrázolja a kereszten emberként, viszont kígyóként a hátoldalán! A gnosztikusok hittek abban, hogy ez helyes ábrázolás, mivel a kígyót az Édenkertben a Tudás és a Megvilágosodás átadójaként ábrázolták - ellentétben az ortodox és az ezt meghamisító kereszténységgel, melyben a kígyót és ezt a Tudást gonosznak kiáltották ki!
Keresztek
és kígyók együtt fellelhetőek világszerte a pogány, indoeurópai (árja) és Napisten köré épülő mítoszokban szintén.


Legjobban a gnosztikusok vallási tanaiból tûnik ki az igazi értelme a Sárkányról, a Kígyóról, a Bakkecskérõl és a manapság gonosznak nevezett erõkrõl szóló szimbólumoknak. A gnosztikusok voltak azok, akik saját tanításaikban nyilvánosságra hozták azt, hogy miben állt az AIN SOPH zsidó változatának ezoterikus mivolta, a rabbik ugyanis elrejtették az igazi értelmet, a keresztények pedig - kevés kivételtõl eltekintve - mit sem tudtak róla. Nyilvánvaló, hogy a názáreti Jézus aligha tanácsolta volna apostolainak, hogy legyenek olyan bölcsek , mint a kígyók (Máté X. 16.), ha ez utóbbi a Gonosz Lélek szimbóluma lett volna. Az ofiták, a "Kígyó Testvériségének" tudós egyiptomi gnosztikusai sem tiszteltek volna szertartásaikban egy élõ kígyót, mint a BÖLCSESSÉG, az isteni Sophia jelképét, mint a csupa Jó és nem a csupa Rossz típusát, ha ez a csúszómászó oly szorosan kapcsolódott volna a Sátánhoz. Tény az, hogy a közönséges kígyóféle mindig is kettõs szimbólum volt, maga a sárkány pedig kivétel nélkül a mély bölcsességében megnyilvánult Istenség szimbólumát jelentette. A korai festõk Draco volans-a , a repülõ sárkány valószínûleg egy valóságos vízözön elõtti állat elrajzolt képe volt. Akik hisznek az okkult tanításban, úgy vélik, hogy a régi idõkben voltak ilyesféle repülõ sárkányok, a Pterodactylus egy fajtája, s ezek a gigantikus szárnyas gyíkok szolgáltak prototípusként Mózes Saraphjához és az általa emelt nagy Rézkígyóhoz. 46 A zsidók kezdetben tisztelték a késõbbi bálványt , de amikor Ezékiás megformálta a vallást, maguk is szembe fordultak vele, s Ördögnek nevezték el ezt a szimbólumot, amely minden más nemzet számára a legmagasabb Istent jelentette, míg a bitorlót, akit helyére ültettek - az "Egy Istennek". 47
Maga a Sa'tan, héberben Satan vagyis "ellenfél" (a shatana igébõl, amely annyi, mint "üldözni", "ellenezni") jog szerint Jehovát illeti meg, az összes többi Isten elsõ és legkegyetlenebb "ellenfelét" , nem pedig a Kígyót, amely csak bölcs és együtt érzõ szavakat mondott, s legfeljebb - még a dogma szerint is - csak "az emberek ellenfele". A Genezis harmadik fejezetére alapított dogma éppen olyan igazságtalan és illogikus, mint amilyen paradox önmagában véve is. Mert vajon ki teremtette a kísértõt, aki az embert elsõnek és azóta is mindig elcsábítja - az asszonyt? Nyilvánvalóan nem a Kígyó, hanem maga az "Úr Isten", aki e szavakkal: "nem jó az embernek egyedül lenni", megteremtette az asszonyt és "vivé az emberhez". (II. 18, 20.). Ha pedig az a zavartkeltõ kis esemény, ami azután következett, "eredendõ bûn" volt , s még most is akként szerepel, akkor ez a Teremtõ isteni elõrelátására valóban igen rossz fényt vet, és sokkal jobb lett volna a Genezis elsõ fejeztében szereplõ elsõ Ádámra nézve, ha megmarad "férfi-nõnek", vagy "egyedül". Nyilvánvalóan az Úr Isten volt az " agent provocateur ", aki az egész bajt okozta, a Kígyó pedig csak prototípusa Azazelnak , aki "Izrael bûneinek (voltaképpen Izrael Istene bûneinek) bûnbakja", s így a szegény Tragos -nak kellett megfizetnie Mestere és Teremtõje baklövéséért a bírságot. Természetesen mindezt csak azoknak mondtuk el, akik a holt betûk szerint értelmezik a Genezisben elõadott és az emberiség drámájának kezdõ eseményeire vonatkozó történetet. Akik azonban ezoterikusan olvassák az ott leírtakat, nincsenek kalandos spekulációkra és hipotézisekre utalva, mert õk tudják , hogyan kell értelmezni annak szimbolizmusát, és így nem tévedhetnek.
E helyen nincs arra szükség, hogy a Jehova név misztikus és sokrétû jelentésével absztrakt értelemben foglalkozzunk, az absztrakt értelmezés teljesen független attól az Istenségtõl, amelyet helytelenül hívnak ezen a néven. Ez így egy, a rabbik által készakarva kidolgozott félrevezetés, egy titok, amelyet tízszeresen lepecsételtek, látva, hogy a keresztények megfosztották õket ettõl a teljesen sajátos Isten-névtõl. 48 De ezzel kapcsolatban mégis megállapítjuk a következõket. A Genezis négy elsõ fejezetében hol "Isten", hol "Úr Isten", hol pedig egyszerûen csak az "Úr" néven szerepel, õ személyes és ugyanaz, nem egy és semmiképpen sem Jehova . A kabbalában a Sephiroth-nak nevezett Elohim-nak három világosan megkülönböztethetõ osztálya vagy csoportja szerepel. Jehova csak a Genezis negyedik fejezetében jelenik meg, amelynek elsõ versében Káinnak hívják, utolsó versében pedig átváltozik az emberiséggé - a kétnemû emberiséggé, mint Jah-veh. 49 Ráadásul a Kígyó nem a Sátán, hanem egy ragyogó Angyal, egyike a fényben és dicsõségben öltözött Elohimnak, aki - miután megígérte az asszonynak, hogy " bizony nem haltok meg ", ha esznek a tiltott gyümölcsbõl - szavát meg is tartotta, mert halhatatlanná tette az embert ronthatatlan természetében . Ez az Angyal a misztériumok Iao-ja, az emberek androgün teremtõjének feje. A harmadik fejezet (ezoterikusan) azt mutatja be, hogyan hullott le a tudatlanság fátyola a "csont nélküli" Istenek mintájára teremtett Angyali Ember érzékeirõl, s hogyan vált tudatossá saját igazi természetérõl. A ragyogó Angyal (Lucifer) itt úgy mutatkozik be, mint a Halhatatlanság osztója, mint a "Megvilágosító". Az igazi Bukást, amely nemzésbe és anyagba taszította az embert, a negyedik fejezetben kell keresnünk. Ezért Jehova-Káin - Ádámnak, a kettõs embernek hím fele - miután elvált Évától, megteremti benne Ábelt, az elsõ természetes asszonyt , 50 s ezzel szûzi vért ont. Mivel tehát Káin azonos Jehovával, éspedig a Genezis negyedik fejezetének héber szövegû helyes olvasása alapján, továbbá a rabbinisztikus tanítások szerint: " Kin (Káin) - a Gonosz - Éva fia volt Samaeltõl, az Ördögtõl, amikor az elfoglalta Ádám helyét". A Talmud szerint "a gonosz Lélek - Sátán - és Samael, a halál Angyala ugyanaz" ( Babba Battra , 16 a.), világosan arra következtethetünk, hogy Jehova (az emberiség , vagyis Jah-hovah) és Sátán (tehát a kísértõ Kígyó) minden részletében azonos egymással. Nincs Ördög, az emberiségen kívül nincs oly Gonosz, amely Ördögöt tudna teremteni . A megnyilvánult Univerzumban a Gonosz egy szükségszerûség, annak egyik fenntartója. Éppen úgy szükséges a haladáshoz és fejlõdéshez, mint amilyen szükséges az éjszaka a nappal létrehozásához, és mint ahogyan szükséges a Halál az Élethez azért, hogy az ember örökké élhessen .



Amerika


Ketzalkóatl (elterjedt spanyol névírással Quetzalcóatl, magyarul: Tollaskígyó), az azték mitológiában a tudás és tanulás istene, az első istenpár harmadszülött fia. Sok megjelenési formája volt, de legfontosabb jelentéseként a természet erejét szimbolizálta: az összetekeredett tollas kígyó felemelkedik a földről, farka vizet ér, vihart és port kavar, mielőtt esőt hozna. Ő volt az emberiség teremtője, továbbá a Kelet (égtáj) ura, egy megjelenése pedig a Vénusz hajnalcsillag volt. Ikertestvére Xolotl, a balszerencse istene.



Az azték teremtésmítoszban a világ első korában megelégelte Tezcatlipoca hatalmát, és letaszította őt égből. A második korban ő lett a nap, de ezúttal Tezcatlipoca döntötte meg az ő uralmát. A harmadkornak is ő vetett véget, amikor nagy esőt küldött a Földre, az ötödkorban pedig, miután az istenek megállapodtak, és elindították a Napot, ő teremtette meg az embereket a korábbi generációk csontjaiból.
Ő állt a Nappal a legközelebbi kapcsolatban; neki köszönték az aztékok a tudományokat, a jó erkölcsöt, a bölcs törvényeket. Ő nem kívánt emberáldozatokat, oltárára virágokat és gyümölcsöket hordtak. A legenda szerint csodatételei miatt nem fért össze a többi istennel, ezért távoznia kellett közülük, és keletre menekült. Az aztékok sokáig visszavárták, de mivel nem akarták elveszíteni a többi isten kegyeit, inkább nekik hódoltak. Quetzalcoatl tisztelete mégis megmaradt; főleg a kereskedők voltak azok, akik igazi istenüknek továbbra is a Tollaskígyót tisztelték.
Korábban valószínűleg a tolték mitológia főistene lehetett; tiszteletét tőlük vették át az aztékok. A száműzetés mítosza egyes elképzelések szerint onnan ered, hogy a toltékok egyik királya maga is felvette a Quetzalcóatl nevet, és akkor még senki nem sejtette, hogy ezzel egy félezer évvel későbbi birodalom bukásához járul hozzá. A jóságos uralkodót ugyanis papjai elűzték, és ő híveivel elhajózott keletnek, de megígérte, hogy egy napon visszatér. A hódító spanyolok alapvetően azért ütköztek viszonylag kevés ellenállásba, mert az aztékok babonás félelemmel hitték, a Tollaskígyó tért vissza, hogy visszakövetelje trónját – és egyúttal azt is, hogy elérkezett a világ ötödik korszakának vége. Mindezt jelentősen elősegítette, hogy a Tollaskígyót gyakran ábrázolták szakállas, fehér bőrű embernek. (Wikipédia)


Ez a nagyon elterjedt szimbólum tulajdonképpen a körnek mint az örök visszatérésnek a megtestesítője, az állandó megújulás jelképe vedlése okán, kör formában ábrázolva a ciklikus ismétlődés, az idők körforgásának, a világok pusztulásának és újrateremtésének, a születésnek és a halálnak, az örökkévalóságnak, a kozmosznak a megtestesítője.
A kígyóspirál további jelképeket tartogat számunkra.





 

Az észak-amerikai navajó indiánok kígyóspirálok forgásrendszerével idézték meg a gyógyítás szellemerőit, hogy segítségükkel a betegben helyreállhasson a rendje vesztett életműködés.
A négy égtáj, négy alapfaj (fehér, sárga, vörös, fekete) jelképe.
A kígyó a halottak birodalmához tartozó állat, és elsősorban a halál szimbóluma, de ugyanakkor a termékenység és a gyógyítás jelképe is lehet, mint a kosfejű kígyó. A kobra erőteljes és nélkülözhetetlen gyógyító szövetséges. A betegségek bekebelezésére azáltal képes, hogy megeszi a daganatokat és más ártalmas betegségokozókat.

A voodoo








A voodoo, ez a kényszer szülte hibrid vallás a Nyugat-Afrikából elhurcolt, bambara, fulbe, arada, mandingo, fon, nago, iwe, ibo és joruba törzsbeli fekete rabszolgák körében alakult ki a XVIII. században, elsősorban a francia fennhatóság alatt álló Haitin. Legfontosabb összetevői az afrikai szellemhit és az ehhez kapcsolódó mágikus szertartások és rituális táncok, a népi katolicizmus, különösen a szentek kultusza, valamint a keresztény Európa babonái és a vásári grimoire-ok (varázskönyvek) vulgarizált mágiája.







A legtöbb mai kutató egyetért abban, hogy a voodoo (ejtsd: vúdu) szó az egykori nyugat-afrikai királyság, Dahomey (a mai Nigéria) területén élő fon nép vodu szavából ered, ami szellemet, démont vagy isteni lényt jelent. A szó mai, angolosan leírt formája (voodoo vagy hoodoo) az Egyesült Államok déli vidékéről, a franciásan leírt változatok (vaudau, voudou, voudoun, vodoun) pedig Haitiról származnak.
A voodoo követői saját vallásukat általában a "loák szolgálata" (servi loa) néven emlegetik. A loák vagy más néven mystérék pedig nem mások, mint a trópusi őserdőként burjánzó voodoo mitológia egyre szaporodó istenei és istennői, akiknek számra ma már szinte meghatározhatatlan. A leghatalmasabb loák, vagyis a voodoo panteon főistenei a következők:


A leghatalmasabb loák 

Gran Met: a világ teremtője, az öröktől való isten, aki azonban műve megalkotása után visszavonult egy saját maga számára fenntartott univerzumba, és ezt a világot az (ugyancsak általa teremtett) istenek gondjaira bízta.
Dandhallah-Wedo: a kígyóisten, a loák "atyja", a teremtett világ fenntartója és mozgatója, a Föld vizeinek irányítója. Az ő sziszegéséből ered a langage, a voodoo afrikai eredetű, titkos és szent nyelve, a mágikus rítusok elengedhetetlen kelléke. A kutatók szerint Danbhallah-Wedo afrikai őse az istenek földi alakjaként tisztelt danh-gbwe nevű óriáskígyó volt. Ha ez a szent kígyó megérintett egy gyermeket, akkor azt az őshagyománynak megfelelően az istenek papjává vagy papnőjévé kellett nevelni. Haitin Danbhallah-Wedót, a hatalmas kígyóistent a keresztény szentek közül azzal a Szent Patrickkal azonosítják, aki a hagyomány szerint kiűzte Írországból a kígyókat.
Aida-Wedo: a szivárvány istennője, a loák "anyja", Danbhallah-Wedo felesége, akit férjéhez hasonlóan szintén kígyóalakban tisztelnek. Az ő káprázatos színei díszítik a voodoo templom, a hounfour falait, de különösen a világfát jelképező középső tartóoszlopot, a poteau-mitant.








Görög mitológia

A piton a görög mitológiában Püthon óriási sárkánykígyó volt, amely a Parnasszosz lábánál tanyázott egy sziklahasadékban. Héra parancsára üldözőbe vette az isteni gyermekeivel viselős Létót. Utóbb Apollón bosszút állt anyja szenvedéseiért, nyilaival megölte Püthont. Delphoi mellett terítette le, s itt jósdát alapított, amelynek minden-kori papnője, - Püthia - a kígyóról kapta nevét.

A kígyót gyakran ábrázolták
őrzőként is. A mítoszokban és legendákban gyakran szerepel, mint kincsek, az élet forrása vagy egyéb szent helyek őrzője-mint a sárkány. Kígyó őrizte azt a fát is, amelyen az Iaszonról és az Argonautákról szóló görög mitológia szerint az aranygyapjú lógott.
Erekhtheusz, Athén legendás királya, Gaia gyermeke. Mint a földistennő gyermekei általában, Erekhtheusz sem emberi formával rendelkezett. A legendák szerint félig ember, félig kígyó alakja volt. Habár Gaia gyermeke volt, mégis Athéné nevelte fel saját gyermekeként, és így életre végéig védelmezője maradt. Erekhtheusz uralkodása alatt versengett Athén városáért a tengerek istene, Poszeidón és Athéné. Miután a versenyben Poszeidón sós vizű forrását hasznosságban Athéné olajfája legyőzte Erekhtheusz védelmezője egyben a város védője is lett. Azonban a nagy versenyről megemlékező templomot Erekhtheionnak nevezték el, mivel Erekhtheusz palotája az Akropoliszon állt, és így vált a szentélyek és templomok helyévé a város hegye. Ezt Athéné nem vette zokon, ám Poszeidón, mivel a versenyt is elvesztette, végleg haragra gerjedt, és háromágú szigonyával lecsapott Athén királyára és megölte. 



Hermészhez - a római Mercuriushoz - kapcsolódik a nyugati ezoterikus tradíció legismertebb emblémája, a caduceus, Hermész botja, illetve Mercurius pálcája, mely köré két kígyó tekeredik, egymással szembeforduló fejjel, a bot tetején szárnypárral is ábrázolják.
Az alkímia képi világában a két kígyó a két alapanyag – sulphur és mercurius – egyensúlyi állapotát jelképezi, a teremtett világ két pólusát, - jin-jang, Nap-Hold, stb. – a pálca pedig a világtengelyt.
A caduceust, az élet pálcája körül összefonódó két ureuszt megtaláljuk az egyiptomi Thot – a bölcsesség, nyelv, kommunikáció, gyógyítás – istenének szimbólumaként is. Itt a szellemi és a földi birodalom egyensúlyát fejezi ki.
A mítoszok szerint Zeusz Aszklépioszt (Aesculapiust) a kígyóval együtt helyezte az égboltra, mint Kígyótartó csillagképet. A kígyó gyógyfüvet hozott neki, ezzel nem csak a betegeket gyógyíthatta, hanem a halottakat is fel tudta támasztani.
A régiek azt tartották, a kígyó megszelídül, ha tejet adnak neki.
A sushumnában áramló energiát az indiaiak "kundalini"-nek, kígyóerőnek nevezik A kundalíni kígyó elképzelésük szerint három és fél spirálba tekeredve a legalsó csakrában (a muladharában) fekszik, ahol is az ébresztésre vár. A "kundalíni" kifejezés a szanszkrit "kundal" szóból ered, ami "spirál"-t jelent. Így záródik be ez a kör is újra. Nemcsak a makrokozmosz külső energiája a mozog spirális alakban, hanem a mikrokozmosz, az ember belső energiája is analóg módon áramlik - a keleti elképzelés szerint.
 A spirál formájú energiafolyamról való tudás nálunk már csak nyomaiban lelhető fel. Úgy tűnik azonban, hogy az antik korig Nyugaton is élt, ha például az Aszklépiosz-botra, a görög orvosok szimbólumára gondolunk. Itt egy kígyó (energia) egy boton (gerincoszlop) három és fél csavarodásban tekeredik a magasba. Abban az időben a kígyó szentnek számított, Aszklépiosz templomaiban kígyókat tartottak és az istenség megszemélyesítéseként tisztelték őket. Az Aszklépiosz-bot máig jelvénye a nyugati orvosoknak, bár a tudás az energiaáramlatokról elveszett, és mi most fedezzük fel újra Keleten.

Ladon a görög mitologiában szárazfejü sárkány, amely sohasem aludt s a Hesperidák kertjének arany almáit őrizte. Gaia, vagy Phorkis és Keto, vagy Tiphon és Echidna fia volt; Herkules ölte meg, midőn Eurystheus parancsára az arany almákat elrabolta; Hera pedig L.-t a csillagzatok közé vette fel. - 2. Arkádiai vizi isten, Okeanos és Tethys fia, Daphne atyja.
(Forrás ITT)

Mezopotámia

Tiámat (sumer: „tenger”, eredetileg talán: ti „élet” + ama „anya”) a mezopotámiai mitológiában a sósvizű tenger és az őskáosz nőnemű megtestesítője, őskígyó. Férje Abzu, aki a Tiámatba ömlő folyók képében megtermékenyítette őt, és együtt így hozták létre az első isteneket. Marduk megölte, kettévágta és belőle alkotta meg az eget és a földet.



Abzu, az édesvizek megtestesítője a tengerbe ömlő folyók alakjában megtermékenyítette Tiámatot és így létrehozták az első istenpárt, Lahmut és Lahamut, a víziszörnyeket, akik így Abzu és Tiámat gyermekei és ők lettek Ansar és Kisar szülei, akik An, az első főisten, az „istenek atyja” szülei, aki Enki apja, aki pedig Marduk apja lett.
Az istenek új nemzedéke azonban zavarta Abzu és Tiámat nyugalmát, ezért elhatározták, hogy elpusztítják Lahmut és Lahamut. Apszú terveket szőtt erről tanácsosával Mummuval. Enki azonban elaltatja Abzut és megöli, Tiámattal azonban nem boldogult sem ő, sem a többi isten.
Ekkor a sumer Teremtés-eposz szerint először An, majd egy későbbi változatban Enlil, a babiloni változat szerint pedig Marduk elvállalta a Tiámattal való megmérkőzést azzal a feltétellel, hogy az istenek ezután őt ismerik el vezérüknek. An/Enlil/Marduk győzött, kettévágta Tiámat testét és megalkotta belőlük az eget és a földet. Tiámát nőstény kígyó.
(Wikipédia)


Ószövetség, Újszövetség

A bibliai teremtéstörténet kígyónak nevezi az egyik főszereplőt, bár a mai fajták egyikére sem hasonlít. Négylábú élőlény volt, és Jahve csak a jól ismert események után átkozta meg, hogy azontúl a hasán járjon és port egyen élete minden napjaiban (1. Móz. 3.14). Általában emberi, főleg női arccal ábrázolták, ami megmagyarázza a paradicsomi kígyónak azt a különleges képességét is, hogy tudott beszélni. A keresztény felfogás szerint a kígyó „ravaszabb vala minden mezei vadnál” (1. Móz. 3,1), gonosz és gyalázatos, engedetlenségre, vagyis bűnre csábította az első emberpárt, miatta kell dolgoznunk a mindennapi kenyerünkért, mezőink tövist és bogáncsot teremnek, sőt még a halhatatlanságot is elvesztettük.
A kígyó felelős azért is, hogy a kereszténység évszázadokon át megvetette és kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítette a nőket; az egyházatyák egyetértettek abban, hogy a nő éppen úgy a férfi tulajdona, mint a barmok, és legfeljebb azon vitatkoztak időnként, hogy vajon van-e a nőnek lelke. Persze a kígyók is megkapták a maguk büntetését, nemcsak hason csúsznak és port esznek, de az életük állandóan veszélyben van. A Biblián nevelkedett ember könyörtelenül agyonver minden csúszómászót, még az ártalmatlan mezei siklót is.
*
A Genezis történetét mindenki ismerte, és értelmezte is a maga módján. Néhány gnosztikus szekta, pl. a nasszénusok és az ophiták azt tanították, hogy Jahve Istennek csak egy alantas szolgája, tudatlanságban akarta tartani az embereket, hogy lázadás nélkül szolgáljanak. Egy nagy beavatott vagy tanító jelent meg a kígyó formájában, hogy az emberiséget felvilágosítsa. Egyes írások ezt a tanítót Krisztusnak nevezik, aki természetesen nem azonos Jézussal.
Az egyházatyák nem sok megértést tanúsítottak a gnosztikus magyarázat iránt. Irenaeus megvetően beszél a kígyótisztelőkről, Szent Epifánius, Konstanza püspöke jeges borzongással írja róluk, hogy a szeretetlakomán először egy élő kígyónak ajánlották fel az ételt, maguk pedig csak azután fogyasztották el, hogy azt az állat érintésével „megszentelte”.
A gnosztikus felfogás nagyon életképesnek bizonyult. Középkori festők képein megjelent a keresztre feszített kígyó, mint a „tiszta szellemből álló” Krisztus és a „földi” Jézus különös ötvözete. Mivel az ember mindig több tudásra vágyott, mint amennyit tulajdonképpen be tud fogadni, a mai ezoterikus és New Age mozgalmakban is feltűnik a kígyó, mint az emberiség tanítója és jóakarója – vagy mint Kundaliní, a nem kevésbé titokzatos kígyó, aki elvezet a megvilágosodáshoz és a felszabaduláshoz.
*
A Biblia tele van olyan történetekkel, ahol a kígyó megítélése egyáltalán nem egyértelmű. Mózes a fáraó előtt kígyóval bűvészkedett; ez is része volt az isteni tervnek, hogy a népe elhagyhassa Egyiptomot. A Rézkígyónak is pozitív szerepe volt: „Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a Rézkígyóra, az életben maradt.” (Num. 21.8) Ézsaiás azonban ezt írja a világhatalmak megalázásáról és az Úr birodalmának eljöveteléről: „Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, Leviatánt, a keringő kígyót, és megöli a sárkányt, amely a tengerben van.” (27,1) Futó és keringő kígyók nem igen élhettek Ézsaiás idejében sem, hiszen Jahve már korábban megátkozta őket, hogy a hasukon csússzanak. A papi jövendölés azt sejteti, hogy Leviatán semmivel sem jobb az ördögnél, de az egyik zsoltár (74,14) azért dicsőíti Jahvét, mert „megrontotta a Leviatán fejét, és eledelül adta a pusztai népnek.” Jób könyvében (41,1-34) is beszél róla, de nála sem futó, sem keringő kígyó, hanem cet.
Egy másik zsoltár (58,5) elárulja, hogy pontos természettudományos ismereteik is voltak a kígyókról. Azt mondja a hamis bírókról, hogy „Mérgük olyan, mint a kígyónak mérge; mint a siket áspisé, amely fülét bedugja.” Ez tényleg így van, az egyiptomi vagy az indiai kígyóbűvölő fuvolájának nem a zenéjére, hanem a mozgására „táncoltatja” az állatait.
Jézus is a kígyókkal teszi egyenlővé a gonoszokat, pl. amikor megátkozza az írástudókat és a farizeusokat.
*
Minden új vallás számára létkérdés, hogy kellően elhatárolja magát az adott területen virágzó régi kultuszoktól. A kereszténység számára a kígyó többszörösen is beletartozott a pogány világképbe. Már a paradicsomi kígyó az egyiptomi hitvilágból került át a Genezisbe, ami egyáltalán nem csodálatos, ha elfogadjuk, hogy Mózes nemcsak évekig élt Egyiptomban, hanem egyiptominak is nevelték a fáraó udvarában.

Uroborosz 

A kígyót nemcsak halhatatlannak képzelték, de végtelennek is. Az Uroborosz, a farkába harapó kígyó ábrázolja ezt a végtelenséget. Az Uroborosz a végtelen tér és idő, és mint közönséges kígyótársai, szintén megjelenhet pozitív vagy negatív szerepben.
A Pistis Sophia című gnosztikus írás azt mondja, az Uroborosz a külső sötétség és a kárhozat helye. Körülfogja a világot, 12 ízből áll a teste, és mindegyikben egy állatfejű démon vigyáz, hogy a lelkek ki ne szabaduljanak. A kígyóbörtönben élő lelkekre a világ végén teljes pusztulás vár, és csak azok szabadulnak meg, akik ismerik a gnózist. 

A Pistis Sophia másik Uroboroszát Jézus és a tanítványai látják egy jelenésben; ez az Uroborosz tulajdonképpen a Nap, akit négy irányban húznak a lovak, hogy egyhelyben álljon. A Nap-kígyó nagyon régi motívum, az egyiptomiak néha magát a Napot, néha a napbárkát foglalták körül egy ilyen farkába harapó szörnyeteggel.
Egy másik gnosztikus iskola úgy tudta, Isten legelőször egy kétfejű és kétfarkú kígyót teremtett, és csak aztán a világosságot. Ez a kígyó ma is látható az égen, az egyik feje a Mérlegben, a másik a Skorpióban van, farkai a Kos és a Bika csillagképekben. A kígyó ásítása halált jelent, ha a nyelvét mozgatja, háború lesz. Ha a farkával csapkod, földrengésre vagy éhínségre lehet számítani. 
(Forrás ITT)


Sámánizmus

A világtengely, vagyis az Axis Mundi szinte minden nép mitológiájában megtalálható. Ennek jelképe a Világfa, mely összeköti egymással a különböző világokat, hogy lehetővé tegye az ezek közti utazást. Gyökerei az alsó világba nyúlnak, törzse a középső világnak felel meg, lombja pedig az égbolt, a felsőbb világ. A rajta lévő gyümölcsök a tudást szimbolizálják. A fát általában egy kígyó vagy sárkány őrzi, ami a belső küzdelem és az energia jelképe.

A világok közötti utazásokra szolgáló Világfa a germán Yggdraszil kőris, a bibliai Tudás fája és a kabbalisták Élet Fája, de erre vezethető vissza a mesékben szereplő égig érő fa motívuma is. Találkozhatunk vele az aztékok mítoszaiban és Buddha történetében is, aki egy fa tövében ülve érte el a megvilágosodást. A hindu Visnu-t is gyakran ábrázolták egy kozmikus fa alatt.


(Forrás ITT)

Dél-Amerika: A Silbundoy-mítosz 

Mario Camilo Barrera Guerrero – Molnár Gábor – Balla Zsuzsanna
A Sibundoy-mítosz
A történetet Mario Camilo Barrera Guerrero elbeszélése alapján magyarra fordította, stilizálta és jegyzetekkel ellátta Molnár Gábor és Balla Zsuzsanna
Egy napon meglátogattuk a völgyben élő 101 éves asszonyt, és megkértük, hogy tanítson meg minket szőni, hiszen életének minden percét szövéssel töltötte. Ez alkalommal is szövőszékhez ült, és közben mesélni kezdett egy történetet, amit addig soha sem hallottunk. Azért volt ez különös számunkra, mert egész életünkben a Sibundoy-völgyben [1] éltünk, itt születtünk és életünk minden pillanata itt zajlott… De ezt a történetet soha, senkitől sem hallottuk. 
Az idős asszony elmesélte, hogy amikor 1902-ben megérkezett a völgybe kilencévesen, egy camsa[2] indián asszony – aki szolgálóként dolgozott a családjánál – vigyázott a gyerekekre, köztük rá is. Mivel abban az időben még nem volt elektromos áram, esténként a tűz mellett leültek a család tagjai és történeteket meséltek. Egyik este a camsa asszony egy történetet mesélt arról, hogyan született az élet, a bolygók, a csillagok és minden, ami a világon létezik… Kezdetben létezett a Guacha, a semmi, vagyis a végtelen lehetőség, ahol nincs idő, nincs tér, és nincs anyag sem. A „semmi” nőnemű, anyai tulajdonsága van olyan, mint az anyaméh, amely képes életet adni. Ez volt a kezdet, ez volt az abszolút semmi… Ekkor Guacha hirtelen dalolni kezdett. Az ének szállt, spirál alakban keringett, mígnem beleszeretett Guachába, a semmibe, és a semmi viszonozta szerelmét: ő is szerelmes lett az énekbe. Az ének, mint a férfi, a semmi pedig, mint a nő… Guacha, a semmi, az anya, az anyaméh, a nőnemű, a „befogadó”; és Cora, a hímnemű, a szikra, a szerelem… Összeházasodtak, de valójában már a kezdetektől fogva egy voltak. A semmi hozta létre az éneket, aki belészeretett és ezáltal nyilvánvalóvá válhatott a világ története, amit megismerhetünk. Ez volt a világmindenség első megtermékenyítése. A nászból Guachának két lánya született: két fogoly – egy madár testvérpár. Az első lánytestvért Jampinak hívják, nagy, erős, szilaj, vad, és nagy hatalma van. Kistestvére Blanca, aki hideg, titokzatos, nagyon-nagyon titokzatos, de szintén nagy hatalma van. Mindkettőjüknek nagy hatalma van a kisebbnek és a nagyobbnak is. Énekelve születtek, és bármerre járnak, énekelnek. Egész életüket az ének jelenti: Guacha végtelen űrjében táncolnak, és énekelnek. Éneklik édesapjuk énekét, a szerelem énekét abban a titokzatos idő és tér nélküli sötétben, ami valójában édesanyjuk méhe… – és annyit táncolnak, hogy minden, amit jelenleg megélünk a világban, ők már eltáncolták. A táncuk valójában nem más, mint látható világegyetemünk története, Tejútrendszerünknek az eredete és felépítése, a sok milliárd galaxis, csillag és bolygó, és mindaz, ami bennük történik, létezik, az csupán a két madár szárnyának egy kis mozzanata. Mindaz a történelem, amit képesek vagyunk mi emberi létezők érzékelni, az ennek a táncnak mindössze egy pillanata. Mivel a két madár mindent eltáncolt már, ami a világban történt és történik, ezért nekünk, embereknek nem kell sietnünk, hiszen az élet egy véget nem érő örök tánc… 

A két madár táncában sok energia gyülemlett fel, végül egyesült, és felrobbantak. Ez volt a második megtermékenyítés. A természettudósok ezt hívják „Ősrobbanásnak”, ami által létrejött az anyag, abban a formájában, ahogyan azt ismerjük, és elkezdődött az idő, amint azt jelenleg érzékeljük. Ezután a Föld és a Naprendszer kialakulása következett. A két madár szétrobbanásából először szívük repült ki. Jampi szíve, aki a nagyobb madár volt, szilaj, kerek formájú, nagy és forró: a Nap. A másik testvér szíve, amely kicsi, hideg, fehér színű, és titokzatos: a Hold. Az égitestekké változott szívek ma továbbra is körbejárnak és a lüktetésük, az a ritmus, ahogyan mozognak, maguk körül és az egész galaxisban, az maga a madarak éneke, amely tovább folytatódik általuk. Így, a Hold, vagy a Nap mozgásából meg lehet érteni, hogy mi történik egy ember, vagy egy ország életében, vagy az egész földkerekségen. Mert a Hold és a Nap énekében és táncában is ott van az a történelem, amelyet jelenleg élünk...
Szívük után a két lánytestvér bőre száll ki a robbanásból. Jampi bőréből, ami fekete és nagy, kialakul az éjszaka égboltja. Testvére bőréből, ami kék, átlátszó, fehér tollakkal, kialakul a nappal. Így születik meg az éjjel és nappal. Majd a madarak tollai repülnek ki a robbanásból. A fehér tollak felhőkké változnak, amiből a víz, az eső, a jégeső, a hó, a köd, a harmat, a könny, vagyis a földkerekség valamennyi folyékony anyaga származik. A fekete tollak, amint kiszakadnak a fekete bőrből, vagyis az éjszakai égboltból, lyukakat hagynak azon: ezek a csillagok.
Ezután a hegyek, a sziklák, és a völgyek jöttek létre. A történet szerint a két madár húsa és csontja alkotják a Föld kérgét. Jampi gerincoszlopából született az Andok hegylánca, a dél-amerikai vulkánok és a hegyek. Az Amazonas síksága pedig testvére nyitott szárnyaiból alakult ki. Jampi egyik szeméből az Atlanti-óceán, a másikból a Csendes-óceán vize született meg.
A kisebb madár valójában az a tektonikai lemez, amely a dél-amerikai kontinens alá bukik (Nazca lemez). A nagyobb madár, Jampi, a nagyobb lemez (Dél-amerikai lemez), amely maga a kontinens. Kettejük összeütközéséből született minden, amit ismerünk, a gazdag Amazonas, a hegyek és völgyek, a síkságok. A két testvér összeütközésével a kontinens felemelkedett és megszületett az Andok vonulata, ugyanakkor a kontinensen kialakult egy belső tó, ezért van annyi hal, sőt delfin is az Orinoco és az Amazonas vizeiben. A szájhagyomány szerint ez Huasipungo Cocha, mert amikor elkezd sírni, akkor könnyei egy nagy könny tengert, vagyis óceánt formálnak.
Az élet születése a harmadik megtermékenyítés eredménye volt: a tűz, ami a Napból származik és a szél, aminek a Hold az eredete Jampi fekete bőrének, fekete tollait megtermékenyítették. Amint azok a földre hullottak rögtön gyökeret vertek és a tollak kis darabkái élőlényekké változtak, amelyek elkezdtek lemászni a toll törzsén. Innét származik a világ összes élőlénye: mikrobák, növények, állatok és minden élőlény. Egyes élőlények olykor hasonlítanak egymáshoz, ami azért lehetséges, mert a tollak nagyon közel voltak egymáshoz Jampi bőrén. E szerint léteznek adottságok, vagy képességek attól függően, hogy egy-egy tollnak melyik részéről származnak az élőlények. Például azok az állatok, amelyeknek nagyon jó a látásuk, a sas, a vércse és más ragadozó madarak egy olyan tollból származnak, amely közel volt Jampi szeméhez. Azok a növények, amelyekkel a hallást lehet gyógyítani, Jampi füléhez közeli tollból származnak, a bőrgyógyító növények Jampi bőréhez közeli tollakból származnak és így tovább.
Honnét származnak tehát az emberi létezők, mely tollakból? – kérdeztük az idős asszonyt, de nem akarta megmondani, csak nevetett. Mi azt gondoltuk, hogy Jampi szívéhez közeli tollakból, az érzelmek miatt – de nem. Mások úgy gondolták, hogy Jampi fejéhez közeli tollakból, az értelem miatt – de nem. Az asszony végül megmondta nekünk a valóságot: az emberi létezők Jampi végbélnyílásához közeli tollakból származnak. Innét származunk valamennyien, emberi létezők...
Abban az időben minden létező tökéletes és halhatatlan volt, de amikor elkezdtek a tollakon lemászni halandóvá váltak. Ez azért történt, mert hiányzott nekik valami nagyon fontos a földön, ezért nem találták a helyüket. A bálnák például kijöttek a vízből és agyon nyomta őket saját súlyuk. Az állatok köveket ettek és a foguk tönkrement, a növényeknek befelé kezdtek el nőni a leveleik stb. Mi hiányozhatott nekik…?
Létezik egy nyelv, a nyelvek nyelve: a kígyó, vagy a telepátia nyelve, a természet valamennyi létezője ezen a nyelven kommunikál egymással.[3] Ez a nyelv hiányzott a létezőknek. Ekkor valaki, akit Lastarónnak hívtak, aki olyan nagy tiszteletben állt, mint keleten Krisna, vagy Buddha, egy Megvilágosodott létező érkezett a csillagokból. Lastrón azért keres bolygókat, hogy azokon tavakat formáljon könnyből, vagy sós vízből. Mivel azonban az összes élőlény meghalt, a kisebbik fogoly sírni kezdett, majd a nagy robbanás után a nővérére zuhant rá. A taraja így Sibundoy völgye mellett nem messze egy heggyé változott, ez Patascoy hegye, a két szeme pedig tengerszemmé változott: a jobb szeméből lett a Laguna de la Cocha tengerszem, a bal szeméből pedig Quindi Cocha. Közben tovább sírt, amint látta, hogy a gyermekei meghalnak, mert nem tudták hogyan kommunikáljanak egymással. Nem tudták, hogy hol van a helyük a természetben, nem ismerték ezt a természeti rendet. Majd a könnyekből két folyó fakadt, amelyek a Guasi Pungo Cocha[4] tóban egyesültek, miután a magaslatokról leértek a sík területre. A tó körül nagyon sok Guasi Pungo pálma volt, ezért is nevezték így el a tavat. Mivel egyre több könny érkezett a síkságra, a tó egyre növekedett. Ekkor érkezett meg Lastarón a csillagokból. A Holdról szállt alá, megnézte ezt a tavat, és kijelentette: „Ez az enyém!” A Holdról bele ugrott a tóba, ugyanis szeret fürödni ezekben a tavakban és a történet szerint, amíg zuhant lefelé a levegőben dobta le ruháit, a ponchót, a sombrerót és a tóban meztelenül, énekelve merült el, frissült fel, és éneklés közben sok titkot elmondott. Az Amazonas vidéke ezért ilyen gazdag misztikumban… Majd fürdés után felöltözött, de nem vette észre, hogy a hátizsákjából kiesett egy növénytekercs, levelek és magok. Ez a szent növény időközben elterjedt az egész világon: így érkezett meg a földre a dohány...
Hagyományaink szerint az egyesülés legtökéletesebb példája a dohány és a só. Amazóniában ez a két növény az egészség, a bölcsesség, az orvosság, az erő szimbóluma. Amazóniában nagyon értékes a só, nagyon kevés van belőle és nagyon nehéz elkészíteni. Dohánnyal együtt egy ragadós krémet, ambilt alkot, ami nagyon sós, nagyon erős, és felhevíti a testet. A könny-tenger tele volt sóval, és megérezte a dohány jelenlétét. A só alighogy meglátta, megérezte, és felébredt, és egy mágikus örvény kezdett el keringeni Amazónia óceánjában, Huasipungo Cochában mindaddig, amíg rá nem jöttek, hogy honnan jön az, amit éreznek. Majd a só hullámokat vetett a vízben úgy, hogy elérje a dohányt. Végül a vízben összeházasodtak és soha többé nem váltak el. Ekkor a nagy tó fenekén megszületett egy tojás, a só és a dohány gyermeke. Ez a tojás hordta ki azt a lényt, aki a földre hozta a nyelvek nyelvét. Kezdetben fehér volt és nagyon kicsi, később nőni kezdett, és egyre fényesebb lett és végül arany színben pompázott. Olyan hatalmassá vált, hogy senki sem tudta szemtől-szembe megnézni. Majd megkezdődött a tojás lassú vajúdása, ami nagyon sokáig tartott, mert egy nagyon bölcs lény fejlődött benne. Az anya, aki ebből a tojásból született, a világ összes nyelvét megtanulta, a kövek, a hegyek, az eső, a könnyek nyelvét, minden kitalált nyelvet és azokat is, amiket csak később kezdtek el beszélni…
Amikor kifejlődött az anakonda, szájában egy gyémánttal – ami tömör, 64 karátos volt – feltörte a tojást, s ez két részre esett szét: egy kicsire és egy nagyra. Így született meg a nagy anakonda, amit e hagyomány szerint amarúnnak hívnak. Ő a tiszteletre méltó anya, aki a vízbe és a levegőbe rejtve elhozta a földre a kommunikációt. A kígyó magányosan úszott Amazónia óceánjában, testének egyik fele a levegőben másik fele a vízben volt… Azt mondják, hogy a víz és a levegő a legpletykásabb teremtmények a földön, a legközlékenyebbek, mert minden élőlényben megjelennek kívül és belül egyszerre. A levegőt ki és belélegezzük, ami által a föld összes levegőjével kapcsolatban vagyunk, ugyanígy a vízzel is. Amint a kígyó elmondta a víznek és a levegőnek azt, amit a tojásban megtanult a természet összes lénye megtudta, hogy hol a helye és mi a célja, mit kell tennie ahhoz, hogy jól éljenek. Ezek után a természet teljes összhangba került: a kolibri csőre megtalálja, hogy melyik a megfelelő virág, a madarak tudják, hogy melyik évszakban kell vándorolniuk és az élőlények más kontinenseken is megtanulnak táplálkozni. Ezzel az egész világon összhangba kerülnek a kis és a nagy élőlények sejtjei, a só és az oxigén körforgása… Amikor valaki többet akar tudni a természetről, akkor segítségül hívja az anakondát…
Ugyanakkor, valamennyi élőlény kapcsolódott a Naphoz és a Holdhoz, éppúgy a világmindenséghez is. Ekkor az anakonda azt mondta: „Rendben van, ez volt a célom, most már meghalhatok.” Kiemelkedett a tóból és azt mondta: „Ott akarok meghalni, ahonnan származom: a gyökereim a hegyekből erednek, mert onnan származik a fogoly szeméből a só.” Ekkor ki akart emelkedni, és amint jött kifelé a vízből egy olyan hatalmas hullám keletkezett, ami megtörte a tengert és létrehozta az Amazonas folyót. Ez geológiailag akkor történt, amikor a nazca földlemez annyira benyomult a szárazföldi lemezbe, hogy a belső tenger teljesen elszakadt az óceántól. A tó vize különvált az óceántól, de a két tojáshéj megmaradt, belőlük kifolyt az a folyadék, ami táplálta a kígyót, végigfolyt az Andok peremén Bolíviától Venezueláig, így keletkezett a kőolaj, ami szent ásványkincs és veszélyes kiaknázni, mivel megvan a saját feladata: a Föld energiáját jelenti. A kígyó elhagyta a tavat, a két tojáshéj ott maradt és ma két kis hegyvonulatot képeznek, a Churumbelót és a Cerro del Churumbelót, ahol a Caquetá folyó is folyik.
Az anakonda közben arra gondolt, hogy valami még továbbra is hiányzik a világból, ugyanis mi lesz, ha valamelyik lény el akar majd szakadni az életfolyamtól, az univerzum nagy bölcsességétől. Ebben az esetben ez az élőlény egyedül érezné magát, úgy, mint ő eleinte, és nem tudná, hogy mit tegyen, és mivel egyedül érezné magát, látná, hogy a többiek különböznek tőle és mindent lerombolna: öngyilkos lenne. Ekkor az anakonda arra gondolt, hogy hagy két biztosítékot arra az esetre, ha ez megtörténne. „Két növényt és két őrt fogok hívni, és ha valamelyik élőlény elszakad az univerzum nagy bölcsességétől, akkor majd rajtuk keresztül kapcsolatba léphet velem.” Először a yagét hívta, ayahét, ayahuascát, aki nagyon erős. Ayahuasca egy szent növény, a lélek liánjaként is emlegetik. Amazóniában az indián népek többségének szent növénye. Ez a tudás legfőbb növénye. Az indiánok megfőzik ezt a liánt egy másik növénnyel együtt, és ha valaki este elfogyasztja, akkor egy misztikus utazásban lesz része. Más vidékeken is vannak megfelelői, San Pedróban peyote, máshol a kaktusz, itt Amazóniában a yagé… A yagé lián így felelt a meghívásra: „Igen anya, miben lehetek a segítségedre?” Erre az anakonda: „Azt szeretném, ha megőriznél egy kincset.” Majd kivett a szívéből egy követ és elültette a yagé szívében. Ettől a naptól fogva ő a világmindenség tudásának a kapuja, közvetlen kapcsolat az anakondával, aki összeköt minket Jampival. A yagé egy közvetlen kapcsolat a természetfelettivel, a gyökerekkel, az eredettel, az „ős misztikummal”. Az anakonda egy őrt is keresett, mert arra gondolt, hogy ha a növény ilyen hatalommal bír, akkor az a veszély leselkedik rá, hogy olyan valaki kezébe kerül, aki önös érdeke szerint használná fel és nem a harmónia előmozdítására, hanem arra, hogy kárt okozzon vele. Ekkor hívta a jaguárt, aki elvállalta az őrséget. Ettől a naptól fogva a jaguár, a yagét a tudás növényét őrzi, termeszti, és ha valakinek szüksége van rá egy napon, akkor gondoskodik róla, hogy eljusson hozzá. Amazónia legnagyobb sámánjai, amikor megvilágosodnak, jaguárokká válnak, az erdőben mennek, gyógyítanak és szemlélődnek. A jaguár és a yagé a meleg éghajlaton maradtak. A kígyó azonban felment a hegyre és négyszer körültekeredett rajta és így egy nagy hegyet formált. Ez az a hegy, ahonnan Kolumbia legnagyobb folyói erednek, a Caquetá, a Cauca, a Magdalena és a Putumayo.
Ekkor az anakonda egy másik növényt is hívott, a shishát, ami a yagéhoz képest kevésbé ismert a városokban, de a Sibundoy völgy sámánjainak számára nagy erővel bír. A shisha azonban nem akart menni, mert olyan, mint egy csintalan kislány. Mindig nevetgél és gúnyolódik. Az anakonda többször is hívta, de nem ment. Ekkor elkapta és köré csavarodott, azonban a shisha ismét elszökött. Abban a pillanatban, amikor elfogta kivett a szívéből egy követ és elültette a shisha szívében is. A shisha melegvérű volt, de ebben a pillanatban hidegvérűvé változott...
Majd őrként a tapírt hívta. Kolumbiában három fajta tapír létezik. A chocói, az amazóniai, és a paranosi[5]. Ez utóbbitapír a ködben él, a „ködös tapír”, aki a magas hegyek tavait őrzi, és amikor valaki arra jár, csendben kell lennie, mert különben esni és dörögni kezd, és könnyen elveszhet, vagy megfagyhat…
Az anakonda végül boldog volt, de egyszer nagyot sóhajtott, majd meghalt, de a teste megmaradt. Orrából Cauca két vulkánja lett a Sotará és a Puracé. Azt mondják ott sok a kincs és a titok… Az anakondának azonban még egy mára vonatkozó üzenete is van. Ugyanis, amikor meghalt tudta, hogy az emberek „nem fognak elszakadni”, ami azt jelenti, hogy most az eredeti állapot uralkodik, és valójában továbbra sem ismerjük teljes egészében a természet rendjét. A legtöbb, amit felfedezhetünk, az a saját ambíciónk. Egész kultúrák és kutatások épülnek a létünk értelmének megtalálására, de máig nem jöttünk rá, hogy valójában honnan jövünk…
Végül, amikor az anakonda a lelkét kilehelte, egy üzenetet hagyott. Ez az üzenet egy mondat, amikor valaki az utcán, vagy a mezőn sétál és észreveszi, hogy egy kis forgószél felkavarja a port, a faleveleket vagy a műanyagokat, akkor ott van az üzenete. Ez a kis forgószél arra hívja fel a figyelmünket, hogy legyünk figyelmesek, de ha valaki monoton éli az életét, akkor lehet, hogy nem veszi észre. Ez az üzenet a következő: „Kimenni és bemenni és egyszerre bent lenni.” Ezt kecsua nyelven yumartannak hívják, olyan, mint egy kör egy másik körben. Az egyetlen lehetőség, hogy felébredjünk az álomból: „Tudni kimenni és bemenni és közben bent lenni.” Ez az, amit mi, emberek nem tudunk. A hagyomány szerint az anakonda ezt ajándékként hagyta ránk és minden alkalommal, amikor valaki elmeséli ezt a történetet, beleérez abba.
*
Miután a nagymama elmesélte a történetet, két hónap múlva meghalt… A mi feladatunk és hivatásunk tovább adni ezt a történetet, mert ő azt mondta nekünk, hogy úgy emlékezett rá és úgy őrizte, mint valami nagyon különleges dolgot, amit egy másik nagymama mesélt neki, aki 1912-ben halt meg…
JEGYZETEK



[1] Völgy Alto-Putumayóban (Dél-Kolumbia).
[2] A Sibundoy-völgy őslakosai még az inkák előtti időből származnak, a jelenleg is azok leszármazottai élnek a völgyben.
[3] Paulo Coelho, ismert brazil író így fogalmaz Az alkimista című könyvében: „A világmindenség egy olyan nyelvből van teremtve, amelyet mindenki ért, de már feledésbe merült. Én pedig éppen ezt az egyetemes nyelvet keresem.”
[4] Guasi – ház, pungo – levél, így a guasi panga egy pálma, aminek a leveleikből a házak tetejét készítették, akár háztető-pálma névvel is illethetnénk magyarul.
[5] A „los paranos” a magas Andokban fekszik, az év szinte valamennyi napján ködbe burkolózik. A felhőképződés helyének mondják a kolumbiaiak.
 Mario Camilo Barrera Guerrero kolumbiai biológus. Orchideákat ment meg Alto-Putumayóban, az Amazonashoz közel. Feleségével és gyermekeivel a Sibundoy-völgyben él.
 Dr. Molnár Gábor 1997-2003 között tanult és dolgozott Dél-Amerikában. 2011 tavaszán előadásokat tartott Pastóban. Eme útja során járt Alto-Putumayóban, a Sibundoy völgyben.
Balla Zsuzsanna a Kitekintő gyakornoka, az SZTE  Nemzetközi Tanulmányok szakának mesterképzésén tanul.