2016. augusztus 31.

Amit megnevezünk


A léleknek erős fénnyel ragyognia kell, 
hogy a sötétséget leküzdje, és láthatóvá tegye mindazokat a dolgokat, 
melyek a rendes tudás és gondolkodás elől rejtve vannak. 

(Jeremy Narby - Francis Huxley: Sámánok)



   Soha nem a tartalom gyógyít: a régebbi, "elavult" értelmezések - alkímia, mágia, sámánhit, teológiai, libidinális, frenológiai elméletek, asztrológia - szintén csodákat műveltek! Minden értelmes magyarázat: vagyis ami összhangban áll az egyén személyes, kulturális, történelmi kontextusával, megnyugvást hoz, mivel segít megérteni az addig megfejthetetlen érzéseket. Amit megnevezünk és megértünk, azt talán uralni is képesek vagyunk.
   Világos volt számomra, hogy akik a legmélyebben fordultak önmagukba, akik a legnyíltabban és a leghatározottabban néztek szembe sorsukkal, a lét egy gazdagabb formájába léptek át. Életszemléletük radikálisan megváltozott; az élet triviális, jelentéktelen ügyeinek nem tulajdonítottak többé fontosságot. Neurotikus félelmeik csökkentek. Jobban tudták értékelni az élet elemi vonásait: az évszakok változását, a múló tavaszt, a hulló leveleket, mások szeretetét. A lemondás, tehetetlenség és korlátozás helyett számosan nagy felszabadulást és függetlenségérzést tapasztaltak.

(Irvin D. Yalom)






   Az indián asszony a folyó partjára megy, hajlékony fűzfavesszőt szed és fonni kezd. Megfonja az első kosarat, maga elé teszi, letérdel, megáldja és így szól:
    „Nem csodálkozom azon, hogy amit tettem, azt az indiánok nemzetségéért tettem. Annak az asszonynak, aki kezében mindig kosarat tart, hosszú életet kívánok. S ő reám fog gondolni. Az, amit én tettem, eszébe fog jutni, s azt fogja tenni, amit én. De senki se higgye, hogy azt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak. Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben megvilágosodik. Úgy legyen!”

(Hamvas Béla: Indián mese)

 

2016. augusztus 29.

A magas a mélyen áll - mondja Lao-ce (avagy óvatosan a gurukkal!) - spirituális téveszmék 5.


   Megismerkedtem egyszer egy tiszteletreméltó férfival - nyugodtan nevezhetnénk szentnek is - három napig figyeltem, és sehogy sem tudtam felfedezni benne a halandó ember gyarlóságát. Kisebbrendűségi érzésem fenyegetővé vált, és már kezdtem komolyan arra gondolni, hogy meg kell javulnom. A negyedik napon azonban beszéltem a feleségével... Azóta soha többé nem tért vissza ez az érzés. Megtanultam viszont, hogy az, aki eggyé válik personájával, minden zavaró mozzanatot képviseltetni tud feleségével, anélkül hogy az asszony ezt észrevenné, bár önfeláldozásáért súlyos neurózissal fizet.






   A társadalmi szereppel való azonosulások általában bővizű forrásai a neurózisoknak. Az ember nem tud kénye-kedve szerint megszabadulni egy mesterséges személyiségtől. Ennek már a megkísérlése is minden szokványos esetben tudattalan reakciókat - depressziókat, indulatkitöréseket, szorongást, kényszerképzeteket, gyengeségeket, szenvedélyeket stb. - idéz elő. A társadalmilag erős férfi a magánéletben gyakran gyermek saját érzelmi állapotaival szemben, nyilvános fegyelme (amelyet másoktól különösen megkövetel) a magánéletben siralmasan megbukik. Hivatásszeretete odahaza melankolikus képet mutat, makulátlan nyilvános erkölcse a maszk mögött furán fest - nem akarunk tényekről beszélni, hanem csupán fantáziákról, az ilyen férfi felesége is tudna egyet-mást mesélni; önzetlen altruizmusáról meg gyermekeinek van más véleményük.
   Amilyen mértékben az egyént a világ a maszkkal való azonosulásra készteti, ugyanolyan mértékben ki van szolgáltatva a belülről történő hatásnak. „A magas a mélyen áll” - mondja Lao-ce. Belülről előnyomakodik egy ellentét; olyan ez, mintha a tudattalan ugyanolyan erővel nyomná el az ént, amilyen erővel a persona vonzza. Az ember kívül eljátssza a hatásos és erőteljes szerepet, belül meg kifejlődik az elnőiesedett gyengeség a tudattalan minden hatásával szemben.

   Általában nem szeretném tagadni a valódi próféták előfordulását, az óvatosság kedvéért azonban először minden egyes esetet megkérdőjeleznék, mivel ez nagyon is megfontolandó dolog, s nem szánhatjuk rá magunkat könnyedén arra, hogy minden további nélkül valódinak tartsuk. Minden igazi próféta eleinte derekasan védekezik e szerep öntudatlan feltételezése ellen. Ezért ahol hirtelen támad egy próféta, ott jobb, ha lelki egyensúlyvesztésre gyanakszunk.
   A prófétaság lehetősége mellett azonban egy másik, szubtilisebb és látszólag legitimebb öröm is csábítja az embert, nevezetesen az, hogy próféta tanítványa legyen. Ez a nagy többség számára egyenesen ideális technika. Előnyei, hogy az ódium dignitatis, vagyis a prófétai méltósággal járó emberfeletti kötelezettség a jóval édesebb otium indignitatisba (a méltatlanság kényelmébe) fordul; az ember méltatlan; szerényen megül a mester lábánál és óvakodik attól, hogy saját gondolatai legyenek.

(C. G. JUNG - Gondolatok az álomról és az önismeretről - forrás: Kulturális Kreatívok, facebook)



"A guruszerep hasznos. Ha valaki bölcs mestert játszik, akkor ezzel kivonja magát a racionalitás köréből, tehát semmi nem számonkérhető rajta. Ezenkívül biztosítja magának a kommunikációban az egyoldalú hatalmat, nem kell semmire válaszolnia, bármikor kiléphet a helyzetből. Ráadásul ez ebben a koreográfiában nem az arrogáns hatalomgyakorlás és a válaszképtelenség, hanem a spirituális magasrendűség bizonyítéka lesz a hallgatóság számára. A szerep különösen jól használható arra, hogy valaki romboljon és közben számonkérhetetlen legyen."
 (forrás)

 

2016. augusztus 25.

keresztül a titkok erdején


"Földi utazásom félútján
    sötétlő erdőbe jutottam, s
    nem leltem a kivezető ösvényt.
Ó nehéz leírni ezt az erdőt -
    vad, sűrű és kegyetlen.
    Újjáéledtek félelmeim,
és a legkeserűbb, hogy
    még a halál sem nehezebb."






Dante írta ezt emberek, amikor élete delelőpontjára ért, a XIV. században. Hatszáz év szállt el azóta, de ugyanezt érezzük. Egyszer csak egyéni létünk középpontján mintha törékeny életünk egyensúlyozni kezdene. Hátrapillantunk, hogy lássuk hova jutottunk, és rájövünk, hogy múltunk nem egy határozott ösvény, keresztül a titkok erdején, hanem amit magunk mögött látunk, az olyan tágas, mint az óceán maga. És tapasztalásaink ott lebegnek a látóhatáron, akár apró vitorláshajók, amelyek elvesznek a végtelen vízen.


"Nel mezzo del cammin di nostra vita
     mi ritrovai per una selva oscura,
     che la diritta via era smarrita."



Tószt az én megélt válságomra. Az eszementre, a kudarcosra, a megismételhetetlenre. 

(Miért éppen Alaszka? - Chris Stevens, 3.13)

2016. augusztus 18.

Is the only way of being



Boldog vagyok vagy boldogtalan? A kérdés nem fontos. Fellobbanva élek. 

(Albert Camus)







   A 20. század fordulóján szakadás következett be, amelynek eredményeképp létrejött a lélek nélküli neurológia és a test nélküli pszichológia.

   (Pedig.) A gyógyulás (ahogy a derék alorvos mondta) zarándoklat volt, utazás, amelynek során az ember stádiumról stádiumra, állomásról állomásra haladt, ha egyáltalán haladt. El kellett kezdeni, meg kellett születni, újra meg újra. A felépüléssel olyasmit gyakoroltam, ami nem volt kevesebb a születésnél, mert ahogy a halandó ember fokozatosan válik egyre betegebbé, mielőtt meghal, úgy a születendő ember is fokozatosan gyógyul, s elevenedik meg. Radikális fokozatokon, létezésfokozatokon át jut egyre följebb, s e lépcsőfokok abszolútak és újak: váratlanok, meghazudtolják a várakozást, kiszámíthatatlanok és meglepőek.

(Oliver Sacks)








2016. augusztus 9.

Indián gyógyító homokmandalák


A psziché időmentes hologram, amelynek minden mozdulata a létezés egészét tükrözi, és amelynek minden tette, minden gondolata, minden érzelme a teljesség megélésének koncentrált kifejeződése.

(Holger Kalweit: Sámánok, gyógyítók és javasemberek)





  A sámán előkészíti a sátrat a szertartásra. Tüzet rak a sátor közepén, megtisztítja a sátor belsejét, majd elkészíti a homokmandalát, és megidézi a törzs segítő szellemeit.
  A homokmandala készítésekor szabad kézzel szórták a színes homokot, minden segédeszköz nélkül. Nem használtak sok színt, egyszerű mintákat alkottak. Akkorára készítették el a mandalát, hogy egy ember kényelmesen beleülhessen. 
   Mikor a sámán végzett az előkészületekkel, behívta a beteget és a homokmandala közepébe ültetve, elkezdte a szertartást énekléssel, csörgővel vagy dobbal kísérve. Minden mandala és ének mögött volt egy mítosz, egy történet, amelyet mindig a betegséghez és a beteghez választottak meg. A történetben mindig volt egy hős, aki sikeresen megoldotta a problémáit. A beteg azonosul a történettel, a sámánnal, a mandalában megtestesülő erővel, a hőssel, így az azonosulás révén belsőleg végigéli a gyógyulás folyamatát. Minden a helyére kerül. Mikor a szertartás véget ér, a test még beteg, de a lélek már gyógyult, erős, tettre kész, és szép lassan meggyógyítja a testet is. Helyreáll a fizikai testben is az egyensúly. 




   A mandalaminta nagyon egyszerűen, letisztulva, szimbolikusan emlékeztet a gyógyulásra. A középpont egy rombusz, világunk kicsinyített mása, ahol megjelenik a négy irány, valamint a fent és a lent is. A mandala a függőleges irányt hangsúlyozza ki, ami azt szimbolizálja, hogy a spirituális élet sokkal fontosabb az ember életében, mint a fizikai világban elért eredményei. A függőleges vonal az Ég és Föld összekapcsolásának, és a jelen időnek a kihangsúlyozása. Mindig a jelen pillanatban kell a földi és égi minőségeket megvalósítanunk életünkben a testi és lelki egyensúly megtartásával. A középpontban a Nap süt ki, amelyről tudjuk, hogy minden élet forrása a Földön. A Nap sugarainak színei a négy irányt jelképezik, a négy évszakot, a négy elemet, a négy embertípust. 
   A mandala a kozmosz leképezése, a mindenség rendjének rajza. Életünk erőire, szabályaira, törvényeire hívja fel a figyelmünket. Arra, hogy ezeket nem tudjuk megkerülni, hogy a világ rendjét érdemes elfogadni és figyelembe venni életünk során. Ha képesek vagyunk illeszkedni a magasabb rendhez, helyreáll az egyensúly bennünk is. Megleljük a helyünket, harmóniába kerülünk a nagy egésszel, s ezáltal meggyógyulunk.
   A mandala tehát egyszerű, tiszta formáival, színeivel, impulzív, kiáramló energiáival nagyon erős hatással van az emberre. Az indián gyógyító mandala összegezve nem más, mint egy eszköz, egy kapu, amely a megváltozott tudatállapoton keresztül tudatalattink támogató erőit mozgósítva helyreállítja a megcsorbult egységet, és gyors, eredményes gyógyuláshoz segít. 




   Mára már a tudomány is elismeri a megváltozott tudatállapot hasznosságát. Lust Iván így ír erről: „A közösségben együttesen átélt megváltozott tudatállapot és a látomásos, képi agyműködés olyan bonyolult információk feldolgozását és integrációját teszi lehetővé, amelyet a fogalmi gondolkodás - elszakadva a mélyebb érzelmi és fejlődéstörténetileg ősibb agyi gyökereitől - nem lenne képes.
   Jung szerint a tudattalan képekben formálódik meg, ez a nyelve. A gyógyulás nyitja a képzeletben rejlik. Jung mindig biztatta betegeit, hogy ne tartsák magukban érzéseiket, álmaikat, intuíciójukat, felismeréseiket, hanem öntsék valamilyen formába azokat. Ezért aztán aki spontán módon, tudatosan dolgozik ezekkel a képekkel, kapcsolatot létesíthet önmaga tudattalanjával. Jung megfigyelte, hogy a betegei által készített képekben felbukkanó formák, témák, történetek mind megtalálhatók már az emberiség kollektív tudatában (a mitológiákban, a művészetben, akár tudományos művekben, mesékben, álmokban). Minden egyes szimbólumnak ereje van, egyéni speciális jelentése, így összekapcsolja a beteget a gyógyítással (szertartással), tehát nem passzív kívülállóként van jelen, hanem aktív résztvevőként, alanyként. Ez teszi lehetővé a gyógyulást, ami leginkább és mindenek előtt a betegen múlik. 

(A teljes írás ITT)




Kapcsolódó bejegyzések a blogon

2016. augusztus 6.

A Kígyó Útja


   Egy zenedarab nemcsak hangok sorából áll, amelyek egymást követik, hanem szünetek sorából is, amelyek az egyes hangok között állnak. Mégis többnyire csak a hangokról veszünk tudomást, a köztük levő szünetekről nem. Éppen úgy, ahogyan a hangok rejtett háttere a csend, úgy valamennyi ideánk rejtett háttere az elme.






   Köznapi életünkben a gondolkodás rendszerint nem olyan, amit megfigyelünk. Nem fordítunk figyelmet a gondolatfolyamatra, csak a gondolat tárgyaira, amely ezt a folyamatot oszcillációs tevékenységgé teszi. A fizikai tudat természetével kapcsolatos vizsgálataink feltárták ennek a változó és szaggatott jellegét. Láttuk, hogy ez a hihetetlenül gyors rezgőmozgás eltakarja igazi jellegét, és az illuzórikus egység látszatát kelti, pedig valójában az egyes világ-ideák között végtelenül kicsi kis szünet, hézag létezik. Ez a hézag semmi más, mint az önmagában létező Elme mély csendje. Ha két gondolat között mindig érzékelhető időintervallum lenne, azt találnánk, hogy ezt az intervallumot azok eredetének tudata, az Elme tölti ki.
   Sajnos azonban a gondolatokat - bár ezek maguk nem folyamatok - az "én" gondolat uralja, ami úgy viselkedik, mint a hernyó, amely az egyik levélről csak akkor mozdul el, amikor a másik levélen már szilárdan megvetette a lábát. Következésképpen a két gondolat közötti valódi hézagot a személyes gondolat takarja be, amely így olyan folyamatos illúziót kelt, amely a tiszta Elme valóját eltakarja - amelyből ezek a gondolatok, beleértve a személyes gondolatot is, kiemelkednek. Mivel ez a két gondolat közötti intervallum az ember szokásos tudata számára nem létezik, olyan gyakorlatot kell végeznie, amivel birtokába juthat ismét ennek a meglátásnak. Hagyományos nevén a "Kígyó Útjának" nevezik, mivel a figyelmet képzi ki arra, hogy - mint a kígyó - csússzon be a valóságba, az ideák közötti köztes állapot megfigyelésével és megragadásával. Az ember feladata az, hogy a gondolatait kényszerítse arra, hogy önmagukat vizsgálják, hogy visszafelé nyomon követve eljussanak saját eredetükhöz. Hasonló feladat ez, mint amikor egy tüskét használunk arra, hogy egy másikat kipiszkáljunk az ujjunkból. Amikor a gondolatok saját eredetük megismerésére törekszenek, olyan útra térnek, ami minden megelőzőtől különbözik, amely mindinkább saját rejtett valójuk felé vezeti el őket.






   Az egyedi ideákat, amint megjelennek, ki kell szorítani a tudatból, ami ha nem azonosítja magát velük, nem lesz, amiben megkapaszkodjanak. Hiba lenne azonban pusztán csak elnyomni a gondolatokat, és intellektuálisan üresen maradni minden megértéstől megfosztva, mint ahogy a jógik rendszerint teszik. Inkább fel kell ismerni a gondolkodás mint cselekmény, és önmaga mint gondolkodó közötti összefüggést. A filozófiai jóga végső teljessége nem érhető el, amíg a gondolkodást nem fejlesztettük ki annyira, hogy a világ és a gondolatok, a gondolatok és a gondolkodás elve közötti kapcsolatra és végül magára erre az elvre ne vonatkozzon. Két erős gondolat áll a megértés útjában. Az első a világ-gondolat. A második az én-gondolat. Mindkettő intim módon kapcsolódik össze. Időszakosan el lehet nyomni őket, de teljesen legyőzni csak intelligens megértéssel lehet.
   A szokásos jógi az elsőt úgy akarja legyőzni, hogy érzékeivel egyszerűen nem vesz tudomást róluk. A filozófiai jógi más úton teszi ezt. Megérti, hogy a Világ tér-idő formái is elsősorban saját képalkotó tevékenységéből erednek, és az egész világ valójában egy óriási gondolat-forma, amelybe a tudat belemerül. A tudatot a gondolatoktól meg kell szabadítania, de nem úgy, hogy elveti, hanem úgy, hogy abszorbeálja. Így a világ-ideát magába fogadja és túlhalad rajta. Ugyanez az intelligens erőfeszítés szükséges a személyes én-gondolattal kapcsolatban is, bár ez a küzdelem nehezebb, mivel az én saját illúzióteremtő hatalma forog kockán, ha az én-gondolat fölötti győzelem sikerül. Minden egyes elkülönített gondolatát, amint a tudat mezejére lépnek, folyamatosan el kell bocsátania, ugyanakkor rögzíteni kell a tudatot, amelyből a gondolat összetevődik. Nem csak meg kell értenie azt a fontos misztikus igazságot, hogy a gondolkodás mint cselekvés csak szokás, hanem azt is, hogy az Elme, amely ezt lehetővé teszi, örökké jelen van. A tanuló tudatának - a két gondolat közötti hézagon keresztül - ebbe kell belemerülnie. És ha ennek a nehezen megfogható, tűnő pillanattöredéknek a megragadása sikerül, egyszer eljön az idő, amikor az elme mind mélyebben merül önmagába.
   Ezt a hirtelen felvillanást, amikor az elme végül megoldja saját misztériumát, és a "villámfényben" saját jelentésének megoldására jön rá, kell elkapni - mint az intuíció felvillanását -, mielőtt eltűnik. A belső meglátás olyan váratlanul, oly hirtelen és oly spontán villan föl, hogy úgy kell kezelni, mint egy hatalmas király váratlan látogatását egy alázatos alattvaló házában, aki, ha nincs kellőképpen üdvözölve, azonnal eltávozik. Az embernek erősen és állandóan védenie kell magát az emlékek, gondolatok és érzelmek inváziójával szemben, amelyek seregestől jönnek, hogy birtokukba vegyék a tudatát. Ha egyenes úton nem jöhetnek, jönnek álruhába öltözve. A feladat az embertől állandó éberséget követel, annak állandó emlékezetben tartását, hogy tulajdonképpen mit is akar elérni. A cél: az Elme - ami képessé teszi az embert, hogy gondolkodjon - elszigetelése a képzetektől és a gondolatoktól, amelyek folyamatosan belőle áramlanak ki; a tudat megértésének megszerzése, ahol a tudatnak nincs semmiféle tárgya többé. A felfoghatatlan gyorsaságnak a következtében, ahogyan a világ-gondolat az egymás után következő képzet-gondolatokban vibrál, ez pusztán intellektuális úton nem valósítható meg. Jógagyakorlat nélkül ezt nem lehetne elérni, de amikor az ember gondolatai saját forrásuk keresésére irányulnak, ez maga olyan jógagyakorlatot képez, amely az összes többi jógagyakorlatnál gyorsabban vezet eredményre. A tudatot két gondolat között kell megragadni, minden gondolattól megtisztítani: ebben a figyelmesen éber állapotban kell tartani, hogy képes legyen feltárni saját természetét. Az embernek a gondolatok alá kell ásnia, azok legmélyebb gyökeréig. Az összefüggéstelen gondolatok végtelen sora mögé kell behatolnia a meg nem nyilvánuló Gondolat tiszta eleméig, amely e gondolatok mögött létezik.
   A magasabb meditáció akkor kezdődik, amikor a gondolat már nem elsősorban a saját maga szülte gondolatokkal van elfoglalva, és már nem irányul más témák felé, hanem saját természetének belső meglátására törekszik, hogy sikerüljön önmagát felismernie, hogy önmaga legyen. A Gondolat az a rejtett elem, amelynek működését mint tudatot ismerjük, aminek megjelenését mint gondolatokat tapasztaljuk, míg egy gondolat olyan valami, amit az elme teremt és birtokol önmagáért, és észlel önmagában.
   E magasabb fokú meditációban több lépcsőfok van: az első az, amikor a kifelé irányuló tudat kezd eltűnni; amíg a világ csak árnyékká nem válik, és végül teljesen el nem tűnik; a második, amikor a személyiség érzete elhalványodik, és végül kioltódik; a harmadik, amikor csak egy forma, név, korlátok és idő nélküli lét létezik egyedül. Ilyen extrém megvilágosodás állapotában az ember úgy érzi, olyan üressé vált, mint a tér, és olyan súlytalanná, mint a levegő. Nincs tudata arról, vajon a testen belül vagy kívül van-e, mivel a testről egyáltalán nincs tudata. A rendkívüli az egészben az, hogy bár a fizikai lét érzése teljesen eltűnik, a puszta lét érzése azonban nagyon is erős és intenzív. A tudatban csak az egyszerű lét marad meg.






   Így a végén, az ember egész létének mély csendjében a kontempláció olyan intenzívvé válik, hogy az összes gondolat elmerül elsődleges forrásában, és többé nem lesz szüksége semmiféle erőfeszítésre a gondolatok korlátozására. Amikor a meditáció megszakítás nélkül eléri a legfelsőbb szintjét, az ember úgy tűnik, átalakult az elme-anyag igazi óceánjává, egy óriási ürességgé, amiben a személyes én múltjával és jelenével együtt eltűnik, mintha sohasem létezett volna, és amiben az egész külső univerzum még emlék formájában sem marad fönn. Az Elme - a határtalan, a rendíthetetlen, a változatlan - van egyedül. Az ember személyes valójából kilép, és egy abszolút belső üresség állapotába lép be. Itt semmi megismerhető nincs, mivel itt minden forma és név nélküli. Ez nem megsemmisülés, ahogy a materialisták gondolják, mivel egy újfajta tudat még létezik, nem is egyesülés, ahogy az abszolutisták vélik, mivel egy magasabb rendű individuum még létezik. Az univerzális Elme anyagtalan "semmisége" tárul most föl az ember előtt. Ez nem a nemlét állapota. Valójában élő aktualitás, különben nem lehetne soha belsőleg realizálni. De nem olyan formában való lét, amit az ember véges gondolkodásával meg tudna érteni. Csak a belső meglátás közvetlen fényében ragadható meg, mivel a lényeg nem különbözik a belső meglátástól magától. Nem fogható meg a gondolkodás konklúziójával, sem látomásszerű víziókkal, amelyek még a formák korlátain belül állnak. A végső valóság igazsága a csend és a leírhatatlanság.

(Paul Brunton: Az Önvaló Bölcsessége)






Minden mozog, és mégsem mozog semmi. 
Moziba mész, és látsz egy akciófilmet a jó emberről és a rosszról - sok harc, villámgyors autók és robbanások mindenütt. Mindig nagyon gyorsan mozog minden. A napi életünk is ilyen: minden állandóan mozog, jön és megy megállás nélkül. Úgy tűnik, mintha nem lenne olyan hely, ahol nyugalom van. De a film valójában csak egy nagyon hosszú filmszalag. Egy másodpercben körülbelül huszonnégy képkocka van. Mindegyik képkocka egy különálló esemény. De egyik képkockán sem mozog semmi. Mindegyik teljesen mozdulatlan. Minden egyes képkocka egy teljes kép. Soha semmi nem jön vagy megy, illetve jelenik meg vagy tűnik el egyetlen képkockában sem. Mindegyik képkocka teljes nyugalom. A vetítőgép ugyanakkor nagyon gyorsan mozgatja a képkockákat, és e képkockák mindegyike nagyon gyorsan fut a lencse előtt, így a cselekvés a vásznon folyamatosnak tűnik. Nincs törés a dolgok mozgásában. Azonban amikor kezedbe veszed a filmszalagot, és a fény felé tartod, valójában semmi nem mozog rajta egyáltalán. Mindegyik képkocka teljes. Minden egyes pillanat tökéletesen nem mozgó cselekvés.

(Seung Sahn: A zen iránytűje)