2012. május 28.

EFT - Érzelmi Felszabadítás Technika

 
Az Érzelmi Felszabadulás Technika (ÉFT) eredeti célja az volt, hogy a pszichoterápiát forradalmasítsa. A célt el is értük azzal, hogy az ÉFT alkalmazása a terápia időtartamát az előtte szükséges hónapokról vagy évekről órákra, sőt gyakran percekre csökkentette le. Ezzel párhuzamosan azonban újra és újra észleltük azt a tényt, hogy az érzelmi felszabadulást mélyreható spontán fizikai gyógyulás is kíséri, mint például látásjavulás, fizikai fájdalom, mint például fejfájás megszűnése, rák okozta fájdalom és egyéb szimptómák csökkenése.
(kép: wikipédia)
Ennek oka – mi úgy gondoljuk – az, hogy az Érzelmi Felszabadulás Technikák a betegségek  azon mélyebb kiváltó okait célozzák meg, amelyeket a nyugati gyógyító gyakorlatok  többnyire  teljesen
semmibe vesznek. Az általános orvosi gyakorlat például nemigen foglalkozik a  test  energia  rendszerében  esetlegesen  fennálló zavarral, és nem fektet súlyt az érzelmi okokra sem, amelyek ugyanakkor az ÉFT sarkkövét alkotják. Így hát nem csoda, hogy az ÉFT eredményt ér el ott, ahol a hagyományos orvostudomány tehetetlennek mutatkozik. Egyszerűen azért, mert mi a felszín alatt lévő okokat célozzuk meg, melyeket eddig teljes egészében figyelmen kívül hagytak. Amikor ezt az ÉFT Kézikönyvet írtam, még  nem voltam tisztában azzal, hogy milyen széleskörű és mélyreható fizikai gyógyulást vagyunk képesek elérni az ÉFT segítségével. Következésképpen a hangsúlyt az érzelmi gyógyulásra fektettem, és a kézikönyv távolról sem foglalkozik annyit a drámai fizikai gyógyulásokkal, amennyire ezek gyakoriak, és amennyit a téma érdemelne. De mivel ez a kézikönyv annyira hatékony oktató eszköznek bizonyult, úgy döntöttem, hogy inkább meghagyom eredeti formájában, mintsem újra írjam azért, hogy a fizikai gyógyulásra több hangsúlyt fektethessek. Végeredményben arra kell ráébrednünk, hogy a mélyebb okok érzelmi és energetikai természetűek, és ezt  bőségesen illusztrálják az alábbi oldalak. Mindazonáltal, mintegy emlékeztetőül, a kézikönyvben itt-ott beillesztettem fizikai gyógyulásról szóló referenciákat. Szintén fontos tudatosítani, hogy e kézikönyvben leírt technikák nem helyettesítik a szakszerű orvosi ellátást!


Minden problémára alkalmazható, mint például…..

…..Fájdalomcsillapítás       …..Félelmek & Fóbiák 
      …..Düh/Méreg         …..Allergiák
   …..Káros Szenvedélyek     …..Légzési Problémák
…..Fogyás                       …..Vérnyomás Problémák
…..Szorongás Oldása      …..Kapcsolati Problémák
…..Trauma Oldása       …..Női Problémák
…..Depreszió        …..Gyerek Problémák
…..Iskolai-, Sport- és Szexuális Teljesítményt Érintő Problémák
…..Súlyos Betegségek ( a Migréntől a Rákig bezárólag)

( A fordítás Gary Craig EMOTIONAL FREEDOM TECHNIQUES 6. kiadása alapján készült, 
fordította: Csontos Ágnes)

Az alap kézikönyv letölthető Csontos Ágnes oldaláról. A lap alján bal oldalt találod, Gary Craig fényképén van a link.

2012. május 19.

2012. május 14.

Táncolni kell uram!


Az Isten örökösen arcot cserél, és jó annak, aki felismeri minden egyes álarc mögött. Néha egy pohár friss víz, néha egy térdünkön lovagló kisgyerek; hol egy kikapós menyecske, hol egy reggeli séta.


*


Ez az ember - gondoltam magamban - nem járt iskolába, azért nem romlott el az esze. Sokat látott, dolgozott, szenvedett, kinyílt az értelme, kitárult a szíve, s mégsem vesztette el ősi, legényes virtusát. Minden bonyolult, számunkra megfejthetetlen problémát ő egy kardcsapással megold, mint honfitársa, Nagy Sándor. Nemigen fog mellé, mert ízig-vérig földhözragadt. Afrika vademberei imádják a kígyót, mert az egész testével érinti a földet, így a föld minden titkát ismeri, ismeri a hasával, farkával, heréivel, fejével. Érinti, egyesül vele, eggyé válik az Anyával. Ilyen Zorbász is. Mi, tanult emberek, »a levegő haszontalan madarai« vagyunk. 




A félig elvégzett munkák, a félszavak, a félbűnök, a féljótettek döntötték a világot a mai nyomorúságba! - jelentette ki egyszer. - Érjél, ember, a dolgod végére, vágj neki, mit félsz?! Isten sokkal jobban utálja a félördögöt, mint a főördögöt! 




Sokan a boldogságot az embernél magasabb régiókban keresik, mások lejjebb, holott a boldogság emberi méretekre van szabva. 




Rossz utat választottam az életemnek, az emberekkel való kapcsolatom belső monológgá vált. Annyira süllyedtem, hogy ha választanom kellett volna, hogy beleszeressek egy asszonyba, vagy egy jó könyvet olvassak a szerelemről, biztosan a könyvet választottam volna. 




Elfelejtettem neked mondani, hogy van egy bátyám, jó gazda, csendes, vallásos, uzsorás, képmutató, olyan ember, amilyennek lennie kell a „társadalom támaszának”. 




Egy este, mikor visszajött, nyugtalanul megkérdezte: - Van Isten, vagy nincs? Mit szólsz te mindehhez, jó uram? És ha van - minden lehetséges -, hogyan képzeled el? Vállat vontam, nem válaszoltam. - Én, ne nevess, jó uram, az Istent pontosan olyannak képzelem, mint magam vagyok. Csak magasabbnak, erősebbnek, bolondabbnak és halhatatlannak. Lágy báránybőr bundákon ül lustálkodva, és az ég a kunyhója. Nem ilyen pléhdobozokból összetákolt kunyhó, mint a miénk, hanem felhőből van. Jobb kezében nem kardot tart, nem is mérleget - az efféle szerszámok gyilkosok és mészárosok kezébe valók -, hanem egy nagy szivacsot, teli vízzel, mint a felhő. Balról van a paradicsom, jobbról a pokol. Jön a szegény lélek, meztelenül, mert elvesztette a testét, és remeg. Az Isten szemügyre veszi, és kuncog a bajusza alatt, de játssza a félelmetest: „Gyere ide - mondja neki, és mélyíti a hangját -, gyere ide, átkozott!" És elkezdi a vallatást. A lélek Isten lábához veti magát. „Irgalom, kegyelem - kiáltja -, bűnös vagyok!" és mondja, mondja a bűneit. Beszél, se vége, se hossza. Az Isten meg unja, és ásítozik. „Hallgass már - kiált neki -, megsüketülök!" És zsupsz, veszi a szivacsot, törül rajta egyet, és már föl is oldotta minden bűnéből. „Mars a paradicsomba! Péter, ereszd be a szerencsétlent!" Mert tudnod kell, jó uram, hogy az Isten hatalmas, nagylelkű úr, és a nagylelkűség megbocsátást jelent. Aznap este, emlékszem, mikor Zorbász mindezeket felsorolta, nevettem rajtuk, de azóta „Isten nagylelkűsége" együttérzően, bőkezűen és mindenhatóan gyökeret vert bennem. 




 Táncolni kell uram! A zene majdcsak megjön valahonnan.






- Táncolsz? - kérdezte. 
- Táncolsz? 
- Nem. 
- Nem? Csodálkozva lógatta karját. 
- Jól van - jegyezte meg -, akkor hadd táncoljak én, jó uram! Állj egy kicsit arrébb, nehogy feldöntselek! Hopplá! Hej! 
Nekilendült, tapsolt, ugrott, forgott a levegőben, behajlított térdekkel leguggolt, majd visszaugrott ültében a levegőbe, mint a gumi. Hirtelen újra a levegőbe pattant, magasra, mintha megfogadta volna, hogy legyőzi a természet nagy törvényeit, szárnyakat növeszt, és elrepül. Érezni lehetett ezen a szúette, összeaszott testen a lélek rugaszkodását, hogy fölemelje a testet és elinduljon vele, s hullócsillag módjára belevesszen az éjszakába. Zorbász összehúzta a szemöldökét, arca nyugtalan komolyságot öltött, már nem ordított, összeszorított fogakkal küszködött, hogy elérje a lehetetlent. 
- Zorbász, Zorbász - kiáltottam -, elég. Féltem, nem akartam, hogy a nagy megerőltetéstől hirtelen összeroppanjon a teste, s ízekre törjön. Zorbász összekuporodott a földön, lihegett. Arca boldogságtól ragyogott. Ősz haja homlokához tapadt, izzadtság folyt az orcáján és állán, végig a szénporos arcon. 
- Megkönnyebbültem - kezdte nemsokára -, mintha vért csapoltak volna belőlem. Most már beszélhetek. 
- Mi ütött beléd, hogy elkezdtél táncolni? Nyugtalanul rám nézett, s remegett a szája: 
- Miféle örömömben? Hát amit az előbb mondtál! Nem a szénért jöttünk, azt mondtad. Azért jöttünk, hogy elteljen az idő, a világ szemébe port hintsünk, ne nézzenek bolondnak bennünket, és ne kergessenek el záptojással, s mi, ha magunkra maradunk, és senki se lát, röhögjünk egy nagyot! Zorbász letörölte a verítékét, keresett valamit, ott volt még a vacsora maradéka az asztalkán, kinyújtotta a kezét: 
- Engedelmeddel, jó uram, megint megéheztem. 
Fogott egy nagy karéj kenyeret, nagy fej hagymát, egy marék olajbogyót, s egykettőre befalta. Aztán öntötte magába a bort, csak úgy zubogott, hozzá se ért a nyelve hegye. Zorbász elégedetten csettintett. - Megnyugodott a szívem. Rám nézett, kacsintott egyet: 
- Miért nem nevetsz? - kérdezte. - Miért nézel így? Ilyen a természetem. Egy ördög van bennem, és kiabál, s azt csinálom, amit mond. Amikor nem bírok magammal, azt kiabálja: „Táncolj!” - és én táncolok. Megkönnyebbülök. 
Egyszer, amikor a fiam, Dimitrakisz, Khalkhidikében meghalt, éppen így felálltam és nekikezdtem táncolni. A rokonok és a barátok, akik látták, hogy a koporsó előtt táncolok, odaszaladtak, hogy megfogjanak. „Megbolondult ez a Zorbász - mondták -, megbolondult ez a Zorbász!” Én, ha akkor nem táncolok, valóban megbolondultam volna a fájdalomtól. Mert első gyerekem volt, hároméves, és nem tudtam beletörődni a veszteségbe. Ó, hova süllyedtek az emberek, pfúj, a pokol nyelje el őket! hagyták, hogy a testük megsüketüljön, és csak a szájukkal beszélnek. De mit mondhat a száj, mit tud mondani? Nevetsz? Lehet tánccal beszélni? És mégis, a nyakamat teszem rá, hogy az istenek és az ördögök is így beszélnek. De úgy látom, elálmosodtál. Na, menjél csicsikálni, holnap majd újra beszélgetünk. 
Későn tudtam csak lehunyni a szemem. „Veszett fejsze nyele az életem - gondoltam magamban -, ha lehetne, fognék egy szivacsot, és letörölnék mindent, amit olvastam, amit láttam és hallottam, beiratkoznék Zorbász iskolájába, és elkezdeném a nagy, igazi ábécét tanulni! Mennyire más utat választanék! Tökéletesre edzeném mind az öt érzékszervemet, egész bőrömet, hogy örüljön és értsen mindent. Megtanulnék futni, birkózni, úszni, lovagolni, evezni, autót vezetni, célba lőni. Testemet lélekkel tölteném meg, a lelkemet testtel, kibékíteném magamban végre ezt a két ősi ellenséget...” Felültem a fekhelyemen, s végiggondoltam az életemet, amelyet elveszettnek hittem. A nyitott ajtón át a csillagfényben láttam Zorbász alakját, ott ült egy sziklán, összekuporodva, és nézte a tengert, mint valami vadmadár, s irigyeltem. 




Hallod-e - kezdte Zorbász -, ezek meg kicsodák itt? Hányingert kaptam tőlük. Sem férfiak, sem nők - öszvérek! Pfúj, hogy tűnnének el a föld színéről! Mindegyiknek megvan a maga belső ördöge: az egyiknek nő kell, a másiknak szárított hal, pénz, újságok... Úgy kell, bolondok! Nem lépnek ki a világba, hogy jóllakjanak mindezzel, és tisztuljon a fejük! 
Cigarettára gyújtott, leült a virágzó narancsfa tövében. 
- Tudod, mit csinálok én, ha megkívánok valamit? Eszem, eszem, míg meg nem csömörlök tőle, hogy megszabaduljak, hogy többé még rágondolni se tudjak. Vagy ha rágondolok is, hányingert kapjak. Egyszeriben, még gyerekkoromban, tudod, a cseresznye volt a mániám. Pénzem nem volt, mindig csak keveset tudtam venni: megettem, még kívántam... Cseresznyéről álmodtam éjjel, nappal, csorgott a nyálam, micsoda kínokat álltam ki! Egy szép napon aztán dühbe gurultam, elszégyelltem magamat, vagy tudom is én, mi történt. Láttam, a cseresznyék azt teszik velem, amit csak akarnak, bolondot csinálnak belőlem. Tudod, mit találtam ki? Egy éjjel, szép csöndesen, óvatosan fölkelek: kitapogattam apám zsebeit, az egyikben találtam egy ezüst húszast, elloptam. Kora reggel felkelek, elmegyek egy gyümölcsösbe, veszek egy kosár cseresznyét. Leülök egy ládára, s nekiállok enni. Ettem, csak ettem, fölfújódtam, megfájdult a gyomrom; hánytam. Hánytam, uram, és azóta megmenekültem a cseresznyétől, látni se bírom! Szabad ember lettem! És ugyanígy csináltam a borral is, meg a cigarettával is. Azóta, ha cseresznye akad az utamba, odaszólok neki: elegem van belőled! Nem mondom, még cigarettázom, még iszom, de amikor akarom: hopp!, abbahagyom. Így vagyok a hazával is. Megkívántam, dugig laktam, hánytam, megszabadultam. 
- És a nőkkel? - kérdeztem nevetve. 
- Eljön annak is az ideje, legyenek átkozottak, eljön! 
- De csak ha hetven éves leszek! Egy pillanatig gondolkodott, kevésnek találta: - Nyolcvanéves - helyesbített. 
- Nevetsz, uram? Hát csak nevess! Így szabadul meg az ember, csakis így, ha belefárad az élvezetbe, nem ám, mint a szerzetesek! Hát hogy szabadulhatnál meg az ördögtől, ha félsz tőle? 




Sokszor vágytam rá, hogy megírjam Alexisz Zorbásznak, egy öreg munkásnak, akit nagyon megszerettem, az életét és viselt dolgait. Életemben a legtöbb jót az utazásoknak és az álmoknak köszönhetem, az emberek - élők és holtak - közt vajmi kevesen álltak mellettem küzdelmemben. Mégis, ha választanom kellene, vajon kik hagytak a szívemben mélyebb nyomot, talán három-négyre esne a választásom: Homéroszra, Bergsonra, Nietzschére és Zorbászra. Zorbász megtanított arra, hogy szeressem az életet, s ne féljek a haláltól. Ha lelki vezért kellene választanom, guru-t, amint a hinduk mondják, vagy atyá-t, ahogy az athoszi Szent Hegy szerzetesei nevezik, ma már biztosan Zorbászt választanám. Mert benne megvolt mindaz, ami egy tollforgató embert megmenthet: sastekintet, amely a magasból nyílegyenesen csap le zsákmányára; a minden reggel megújuló teremtő tisztaság; szakadatlanul újnak látni mindent, olyan örök, mindennapi dolgoknak adni szűziességet, mint a levegő, a tenger, a tűz, a nő és a kenyér; a kéz biztonsága, a szív frissessége, az önnön lelkét kigúnyoló bátorság, mintha lenne ennél nagyobb öröm, s végül a tiszta, vad nevetés - mély forrású, mélyebb az emberi szívnél -, amely Zorbász öreg testéből szabadító erőként fakadt fel a legválságosabb pillanatokban, felfakadt, és el tudott söpörni, s el is söpört minden gátat - erkölcsöt, vallást, hazát -, amellyel a szegény gyáva ember bástyázta körül magát, hogy biztonságban tengethesse nyomorúságos kis életét. 


(Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög)

2012. május 3.

A Nagy Pecsét (Mahamudra)




Amíg ez meg nem valósul,
a jelen és jövőbeli életeinkben
még csak ne is halljunk gonoszságról és szenvedésről,
hanem legyen részünk tengernyi jóságban és boldogságban!




  Ebben a versszakban a mondanivaló nagy része a sorok között rejlik. A mostanra már az egész nyugati világban elterjedt észak-európai mentalitás – "nagy ellenség, nagy megtiszteltetés" – követői számára a fenti sorok idegenül csenghetnek. Az ázsiai kultúrákban néhány vad jógit kivéve senki sem mászná meg a legmagasabb hegycsúcsokat, csak azért, hogy megtudja, milyen érzés, vagy hogy képes-e rá. Ezek a társadalmak egyfajta konformista magatartást részesítenek előnyben, ami a nyugatiak számára ósdinak tűnik, és gyakran feszélyezi őket, míg az ősi, konzervatív kultúráknak a nyugati törtetés és átláthatóság tűnik civilizálatlannak. A távol-keleti ázsiaiak csak mostanában kezdik ízlelgetni a határok megtapasztalásán keresztüli fejlődés nyugati útját – ennek köszönhetően a két kultúra közelebb került egymáshoz. A megmaradt távolságot azonban találóan példázza, hogy mennyire értetlenül állunk a következő, súlyosnak számító kínai átok hallatán: "Élnél csak mozgalmas időkben!". Számunkra ez átalakulásokkal, izgalmakkal és fordulatokkal teli időszakot jelentene – éppen a legtöbbel kecsegtető élet külső keretét. A régimódi világkép szerint viszont azt jelezné, hogy a világegyetem isteni rendje vészesen kibillent az egyensúlyából.
  A 3. Karmapa, úgy tűnik, itt ezt a nyugodt, kiszámítható világ iránti vonzódást elégíti ki. Ez bizonyára megfelelne a közép-tibetiek visszafogott stílusának, akik megszokták, hogy három hatalmas kolostor irányítja őket, ámde túl eseménytelen lenne egy kelet-tibeti khampa harcos számára. Ahelyett, hogy minden korlát és elképzelés lerombolásával saját arcunk mielőbbi felismerését javasolná, kívánságai látszólag inkább az egyenletes fejlődést ígérő, védett megközelítés irányába mutatnak, egy olyan útra, mely a legkevesebb nehézséggel jár.
  Amennyiben nincs tapasztalatunk az erő és öröm azon szintjéről, amit a megvalósítók vagy jógik képviselnek, és amely Karmapa szavainak is a forrása, akkor e sorok könnyen azt sugallhatják számunkra, hogy térjünk ki az élet kihívásai elől. Itt azonban nem erről van szó. Karmapa ugyanis azokra az állapotokra mutat rá, melyek túl vannak a különböző kultúrákon és temperamentumokon, az idő és hely korlátaitól függetlenül benne rejlenek a tudatban. Mondandójának tárgya a Nagy Pecsét, a mahámudra. E versszak, az élettől való menekülés és elzárkózás gondolatán teljesen túllépve, a legmagasabb szintű, megszabadító örömre és szabadságra mutat, mely a tudat természetes állapota. Spontán módon hoz létre mindent, ami jelentőségteljes, erőfeszítés nélküli, és arra törekszik, hogy megmutassa az olvasónak azt, ami abszolút. A feltételekhez kötött szinten és azon túl, ízelítőt nyújt a képek mögötti tükör ragyogásából. Aki érzékeli a tapasztaló időtlen ragyogását, annak többé nem okoznak gondot saját nehézségei és szenvedése. Szentimentalitás és önsajnálat nélkül, egyszerűen hibás programnak tekinti őket, és amint megteheti, eltávolítja azok okait.
  Miből keletkeznek a feltételekhez kötött tapasztalatok? Az ok-okozat (szkr. karma, tib. lé) törvényszerűségéből. Minden eseményt a tudatban tárolt benyomások idéznek elő. A mogorva emberek a hozzájuk hasonló nehéz esetekkel kerülnek összeütközésbe, míg az örömteli emberek könnyedén lelnek kellemes társakra. Mindenki azt vonzza, amit maga is kisugároz a világba. A mennyországot és a poklot füleink vagy bordáink között tapasztaljuk – vagy ott, ahol elképzelésünk szerint a tudatunk lakozik. Bármilyen furcsának is mutatkozzon belső Disneylandünk, semmi sem képes a tapasztalatok lényegét megváltoztatni. A ragyogó tér – a tudatos lehetőségteljesség – és ennek világossága, mely lehetővé teszi a külső és belső világok megjelenését, természeténél fogva abszolút és változatlan. Aki a tapasztalót nemcsak a szavakon és elképzeléseken keresztül, hanem a maga teljességében tapasztalja, tudni fogja róla, hogy határtalan. A hullámok alatt mindig ott van az óceán mélysége.
  A Nagy Pecsét szintjeire belépve erősödik az a mély meggyőződés, hogy mindez igaz: már biztosan tudjuk, hogy létezik az elpusztíthatatlan tapasztaló. Az egy íz állapotától kezdve ez a felismerés állandóvá válik. A versszak sorai tehát nem a tényektől való akaratlagos elzárkózást sugallják azért, hogy csak a szépet lássuk. Azzal, hogy "tengernyi jóságot és boldogságot" kíván nekünk, Karmapának nem az a szándéka, hogy megóvjon minket az élettől és az éretté válás lehetőségétől. Az öröm és a beteljesülés az igazság magasabb szintjével bír, mint a gonoszság és a szenvedés. Maradandóak, és a megvilágosodás alapvető hozzávalóit képezik. A többlet ilyesfajta érzései a belső gazdagság határtalan lehetőségeit fejezik ki, nem pedig múló szeszélyek. Így egyre növekvő hatékonysággal cselekszünk másokért. Amikor a szokások fátylai szertefoszlanak, egyre pontosabban látjuk, mi az, ami igazán lényeges, és sokkal határozottabbak leszünk abban, amit teszünk.
  A tiszta látásmód tehát nem azt jelenti, hogy kitérünk a konfrontációk elől. Ehelyett zavaró érzelmek nélkül, személyes szinten túli módon cselekszünk: felelősen és előrelátóan dolgozunk azért, ami a világ számára a leghasznosabb. Ez rendkívül fontos, különösen amikor arra van szükség, hogy felgyűrjük az ingujjunkat, vagy kizökkentsük a politikailag korrekt embereket. A bizalom leginkább akkor rendül meg, ha valaki a szentimentalitás miatt nem akadályozza meg a jövőbeni szenvedést, vagy nincs bátorsága a tényekkel szembenézni. A mai politika gyakorlati szintjén például egyre súlyosabb problémát okoz, hogy nyomornegyedek jönnek létre olyan külföldiek számára, akik nem érzik magukat otthon az őket vendégül látó országban. Ezeknek az embereknek hosszú távon a legkézenfekvőbb megoldást már régóta a születésszabályozásról szóló felvilágosítás működő rendszere nyújtja.
  A vak együttérzés ártalmas. Még a lények iránti legjobb szándék esetében is használnunk kell az eszünket, és generációkkal előre kell tekintenünk. Azok, akik képesek magukban nyugodni, és így a világot egy kimozdíthatatlan középpontból szemlélni, a megfelelő módon és időben fognak cselekedni. A hitvallásokkal ellentétben a buddhizmus nem próbál valami hősiest keresni a szenvedésben – inkább annak a jelét látja benne, hogy valamikor hibát követtünk el. Az a nehézség pedig, amin mások érdekében megyünk keresztül, korántsem fájdalmas, hanem örömteli és beteljesedést hoz.
  A legjobb és egyben az egyetlen időtlen ajándék, amit másoknak adhatunk, az a bizonyosság, hogy a legmagasabb szintű öröm a legmagasabb szintű igazság. Ha emellett még az okozatiság törvényszerűségét is hozzáértően megismertetjük az emberekkel, akkor a valódi boldogság kulcsát adtuk nekik.
  Az a felismerés, hogy a megszabadulást és a boldogságot csak egy jó álomból felébredve érhetjük el, miközben az ártó viselkedés csak további nehézségeket okoz, gyakorlatiasan egyesíti a relatív és abszolút szintet.

(Láma Ole Nydahl: A Nagy Pecsét)