2017. június 19.

Eligazodik

A hajnali szellő titkokat suttog.
Ne aludj el újra.
Csak kérned kell, amit igazán akarsz.
Ne aludj el újra.
Oda-vissza járunk, át a küszöbön,
két világ között.
Az ajtó ívelt, szélesre tárt.
Ne aludj el újra.

(Dzsalál ad-Dín Rúmi)





Minden eligazodik és
minden eligazodik.
A világon minden 
eligazodik.

(Norwichi Julian, 14. századi angol misztikus)

2017. június 15.

Abszurd

A szomorúság megokosítja az embert, már csak azért is, mert ilyenkor nem siet sehová, nem kapkod ezerfelé, így még a világon is rajtafelejtheti a szemét.
(Ancsel Éva)




Camus az abszurd jelzővel jellemezte az ember alapvető állapotát - ilyen a transzcendens, értelemkereső lény helyzete egy értelem nélküli világban. Camus szerint az ember erkölcsi lény, aki azt igényli, hogy a világ szolgáltasson alapot az erkölcsi ítéletalkotásához - egy, az értékek lenyomatát magában hordozó értelemrendszert. A világ azonban nem teszi ezt: teljesen közömbös irántunk. Az emberi vágy és a világ közömbössége közötti feszültséget nevezi Camus az emberi lét abszurditásának.
Úgy adhatunk új értelmet életünknek, ha megbecsüljük a kétségbeesés éjszakáit, szembenézünk az értelmetlenség örvényével és eljutunk a heroikus nihilizmus állapotába. Camus úgy gondolta: az ember csak úgy teljesedhet ki, ha méltósággal néz szembe az abszurditással. Büszke lázadásával helyzete ellen túlléphet a világ közönyén.
Camus a nihilista szemléletmódból indulva jutott el egy személyes értelemrendszerhez, amely a viselkedéshez világos értékeket és irányelveket kínál: bátorság, büszke lázadás, testvéri szolidaritás, szeretet, világi kegyesség.

(Irvin David Yalom)

2017. június 14.

A kundaliniről és más "technikákról" (spirituális téveszmék)

    A teremtésnek a Genezis könyvében olvasható többi aktusával ellentétben Isten nem mondta, hogy jó, amikor elválasztotta a fényt a sötétségtől. Már a Biblia legelején figyelmeztetnek bennünket, hogy nem tudjuk teljesen elválasztani a fényt a sötétségtől.
    Lucifer nevének jelentése “Fényhozó”, és ha úgy gondolunk magunkra, mint tiszta fényre, az mindig démoni.
(Richard Rohr)





    Képletes kifejezéssel, de valóságos tényre utal a Jóga tanítása, hogy a legalsó csakrában összetekergőzve alszik a Kundaliní kígyó. Ez az ott felhalmozódott, akkumulált pránaerőt fejezi ki. A kundaliníerő azonban normális körülmények közt nincsen bekapcsolva a vezetékekbe. Nem árad bele az ídá vagy a pingalá vezetékébe; ez a kettő csak a rendes, állandóan keringő pránaáramot vezeti. A kundalini csak a központi vezetékbe, a szusumnába áradhat bele, de normális körülmények közt a szusumná el van zárva. A Jóga azt tanítja, hogy ha sikerül a szusumná vezetékét megnyitni a kundaliníerő részére, akkor ez az erő egyszerre áramlásba kezd, és fölfelé árad a szusumnán. Amint útján eléri az egyes erőközpontokat, elárasztja ezeket magasfeszültségű áramával, de igazi feladata a Jógában az, hogy elérje a legmagasabb csakrát, sőt ennek is a legmagasabb pontját, a fejtetőhöz közel, az agyban képzelhető Brahmarandrát. Ebben az állapotban - amely természetesen a teljes egyesítettségnek, a szamádhinak elmeállapotával jár együtt - az összesített pránaerő nincsen már alávetve az egyéni alkat, sem a sűrűtest, sem a szellemtest korlátozásainak. Egyedül az atman, az önvaló fényében tökéletes léttudatra gyűlt értelem irányíthatja.
    Az eddigiekből következik, hogy a jógi ezt a mérhetetlen erőt nem használja fel. Nyugvó helyzetben hagyja, nem irányítja akaratával, hogy az anyagvilágban változásokat idézzen elő, alakítson, átalakítson. Nem igyekszik befolyásolni az anyagvilág folyamatát, hiszen ezen a legmagasabb fokon, a megvilágosultságnak ebben a csúcsállapotában már egészen világosan ismeri a világban munkáló isteni törvényt, a karmát. Csak egyféleképpen nyúlhatna bele a világfolyamatba: ha akaratát valamilyen feltett szándékra irányítaná, s az összesített, potenciálisan mindenható pránaerőt a szándék megvalósítására fordítaná. Ehhez azonban az kellene, hogy Énje vegye át a vezérszólamot, hiszen az akarás az Énben gyökerezik. Ha tehát a jógi engedne az ösztönzésnek, hogy határtalan pránaerejét felhasználja, ezt csak az Én elismerésével, az Én előtérbe léptetésével tehetné. De minden korlátozás, minden kényszer, minden karmacsíra az Én révén állt elő; a korlátozások és nyűgöző karma-kötelékek pedig éppen azáltal szűntek meg, hogy az Én önös akarása háttérbe szorult, sőt kialudt. Hogyan engedhetné meg a jógi, hogy most ismét az Én érvényesítse a maga önös, különálló, az egésztől elszakadt akaratát? Hiszen akkor minden eredmény azonnal romba dőlne, s a felszabadulás, a felséges móksa helyett újabb kötöttség, újabb rabság várna reá. Mi több, még súlyosabb kötöttség, még szörnyűbb karma-tehertétel, mint azelőtt, mert minél magasabb fokra jutott valaki, minél nagyobb hatalom van a kezében, annál nagyobb a felelőssége is. 
    Az összesített pránaerőnek önös célú felhasználása tehát a legnagyobb bukás, a legmélyebb hanyatlás lenne. Valósággal luciferi bukás, mert az akaratos, önhitt Én a maga szándékát az egyetemesség nagy rendjével, Istennel szemben próbálta volna érvényesíteni. Ezért tartja a Jóga a legsötétebb eltévelyedésnek, ha a Jóga útján kisebb-nagyobb pránaerőre szert tett ember a sziddhiket (a Jóga által nyert erőket) a mindennapi életben önös módon felhasználja. Vannak úgynevezett jógik, akik nagy elszántsággal, kemény önmegtagadással, hosszas küzdelemmel elérik az akkumulált pránaerő bizonyos fokú felszabadítását, de ezt alantas célokra használják fel, anyagiakért, vagy merő hiúságból.

(Baktay Ervin: A diadalmas jóga, részlet)





    A kundalini vált az egyik legfontosabb kifejezéssé napjaink spirituális és okkult irodalmában, ez képezi sok New Age gyakorlat alapját is. Számos tanár hangsúlyozza a kundalini felélesztésének vagy felemelésének fontosságát, s gyakran állítják, ennek speciális módszerével is rendelkeznek. Egyesek a jóga lényegének vagy a kelet meditációs titkának tekintik, mások az emberi továbblépés kulcsának tartják. Gyakran olvashatunk a bennünk szunnyadó kundalini misztikus erejéről, ami feléledve csodálatos változásokat hozhat életünkben. Megfelelő technikával feléleszthető a kundalini, megtapasztalhatjuk e bámulatos élményeket, magasabb régiók tárulnak fel előttünk, és ezáltal gyorsan szuper-tudatra tehetünk szert. Így aztán sokan bele is fognak a gyakorlatokba, e tapasztalatok és erők elnyerésének reményében. De sokszor megfeledkeznek arról, vajon rendelkeznek-e a szükséges alapokkal, s az sem biztos, hogy a kundalini-sakti olyannyira fontos, mint ahogy azt gondolják.
    Érdemes megemlíteni, hogy India szellemi irodalmában a kundalini kifejezés alig-alig fordul elő. A jógairodalom egyes műveiben említik, főként a tantrikus forrásokban, de a kundalini még ebben a tradícióban is a magasabb bölcsesség és a kegy alárendeltje. India klasszikus lelki írásai a tudásban, s végül az isteni szeretetben jelölik meg a lelki fejlődés legfontosabb eszközeit. Vagyis a kundalini túlhangsúlyozása nem más, mint egy újabb jóga-szakkifejezés divatossá válása, amit eredeti környezetéből kiszakítva új jelentéssel látnak el, egy kicsit hozzátesznek, egy kicsit elvesznek belőle s gyakran vissza is élnek vele.
    Hogyan lett ilyen fontos a kundalini? Sok más keleti fogalomhoz hasonlóan először ezt is a teozófusok használták, akik a XIX. században elsőként kezdtek a keleti bölcselettel foglalkozni. Egyes jógik is előszeretettel használták a kifejezést, hátha így jobban szót értenek a nyugati emberrel, jól tudván, mennyire kedveljük az energia, technika és hasonló fogalmakat. Több nyugaton immár népszerűvé vált tanítás és sok fontos indiai tradíció is a saktipat kundalini vonalhoz tartozik. E tradíciók természetesen gyakran használják e fogalmat. E vonal mesterei közül azonban sokan már nem folytatnak saktipat vagy kundalini-felélesztő kurzusokat, mert számukra bebizonyosodott, hogy a nyugati ember a legtöbb esetben nem tud mit kezdeni a felszított energiával, sőt gyakran súlyos problémákat, rendellenességeket eredményezett a próbálkozás.
    A kundalini fogalmához kapcsolódik az a nézet is, miszerint a lelki megvalósítás nem más, mint a kundalini kígyó felemelése a hét csakrán keresztül egészen a koponya- vagy korona-csakráig, ami a teljes megvilágosodás. Ez csak egy megközelítési mód a sok közül, de közel sem olyan egyetemes, mint gondolnánk. A gjána-jógában például a csakráknak szinte nem is tulajdonítanak jelentőséget, inkább a szívbéli tudat eredetének vizsgálatával foglalkoznak. Ez a “szív” nem az asztráltest szívcsakrája, hanem a tudat középpontja, ami túl van mindenféle testi burkolaton. Ez India ősi írásainak, az Upanisadoknak és egyéb védikus írásoknak az eredeti tanítása, melyek sokkal inkább a lelki szívvel, s nem annyira a csakrákkal foglalkoznak. Kortárs bölcsek, például Rámana Mahársi is állítja, hogy a teljes megvilágosodás érdekében a koronacsakra elérése után vissza kell térni a szívcsakrához. Isten áll a középpontban, Ő a legfontosabb, s nem egy misztikus jógaképességeket eredményező technika. A kundalini csak a szívcsakra szintjén válik lelki energiává. Ez alatt az ego kiterjesztésének eszköze, illetve segít a finom fizikai képességek megszerzésében. Úgy mondják, még az aszurák (gonosz célokat óhajtó emberek) is jógáznak, a napfonat magasságáig emelik energiájukat, hogy nagyobb hatalomra tehessenek szert.
    A kundalini túlhangsúlyozása modern tudományos és műszaki mentalitásunknak, a hatalom, a dráma és az érzékelés iránti elkötelezettségünknek tulajdonítható. Szépen illeszkedik kiszámított, erőfeszítésen és hatalomvágyon alapuló felfogásunkba, hiszen minden áron szeretnénk közelebb jutni célunkhoz. A mágikus pirula, a gyorstalpaló módszer, a biztos menekvés vonzereje táplálja törekvésünket, amit az egzotikus videofelvételek, az erős motorok és a gyors autók is tükröznek. A kundalini helytelen alkalmazása olyan, mintha egy mentális atombombával játszadoznánk.
    A jóga viszont az élénkebb fizikális élmények helyett az anyagi megtapasztalástól való függetlenséget veszi célba. Bármennyire tűnjék paradoxnak, a jóga csak a célból alkalmaz erőfeszítést, hogy legyőzze az erőlködést. Békességet és szeretetet azonban nem lehet nyerni erőszakos módszerekkel. A gjánát és bhaktit nélkülöző kundalini-élesztő próbálkozások lelkileg éretlen mentalitásra utalnak, hiszen az ego és elme régesrégi módszereit alkalmazzák olyasvalaminek az elérésére, ami messze meghaladja az ego és az elme hatáskörét. Az igazi lelki törekvés azonban az alázattal, béketűréssel és saját korlátaink felismerésével, önző vágyainkon alapuló gondolati homokvárépítésünk leépítésével kezdődik. Boldogan merengünk azon a titokzatos energián, ami, ha saját erőnkből fölszítjuk, csodás módon, egy csapásra megváltoztathat bennünket. Ne a varázslatban reménykedjünk, hanem legyünk reálisak, és lássuk be, hogy az igazi változás csak akkor köszönt ránk, ha már feladtuk manipulatív gondolatainkat és önző tetteinket. A Védák bölcselete szerint mindaddig nem pillanthatjuk meg az igazságot, amíg meg nem ismerjük valódi énünket, illetve az ahhoz vezető út akadályait, korlátait. Sok kimagasló jógi az egyre mélyebbé váló békén, szereteten és észlelésen kívül szinte nem is tapasztal egyebet.
    Mivel a mi kultúránkban ezen a területen nehezebb a helyes irányt követni és kevesebb a védelmi mechanizmus is, mint keleten, ezért kétszeresen óvatosnak kell lennünk lelki gyakorlatainkban. A drámai élmények, egzotikus energiák és kierőszakolt változások inkább szenvedélyesek, s az elme zaklatottságára utalnak. A lelki élet művelésének indítéka azonban az igazság, vagy Isten szeretete kell legyen, s nem valamiféle hatalomvágy vagy kalandszomj. Máskülönben az nem lelki élet, hanem lelki köntösbe burkolt önző törekvés, ami bukáshoz vezet.

(David Frawley: Jóga és kundalini, a teljes cikk a Kagylókürt autentikus szellemi műhely oldalán)


A teljes felvétel itt látható: Pénz, karrier, csillogás - Popper Péter


A sötét oldal  (Guruk és szexbotrányaik a link alatt)
A felsorolásból kimaradt: Szögyal Rinpocse, Chögyam Trungpa, Oliver Shanti, Sry Chimnoy, Swami Nithyananda, Mr. Gandhi, Carlos Castaneda, de C. G. Jung is... (a felsorolás korántsem teljes, a katolikus egyház rengeteg pedofil botránya is ide tartozik - bár a két idézet kifejezetten a jógáról és a kundaliniről szól, de a hatalommal való visszaélés a lelkiség nevében akkor is ugyanaz)

2017. június 11.

A tudat négy állapota

S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete.
                                              
                                (Szabó Lőrinc: A túlsó part)
 



Alvás közben az egó alámerül (forrásába), az érzékszervek működése pedig szünetel. Mivel a dzsnyání már elpusztította elméjét, azzal a gondolattal, hogy ő a cselekvő, sosem adja át magát semmiféle érzéki tevékenységnek; ilyen módon ő (bizonyos értelemben) alszik. Ugyanakkor - ellentétben a közönséges ember alvásával - nincs a tudattalanság állapotában, hanem maradéktalanul tudatában van Önmagának; ilyen módon az ő állapota kizárja az alvást. Ez az alvás nélküli alvás, ez az éberalvás - vagy bárhogyan is nevezzük - az Önvaló turíja állapota, amelyen mint vásznon a három avaszthá, az ébrenlét, az álom és az alvás állapota átvonul, anélkül, hogy a legkisebb nyomot is hagyná rajta. 

(A teljesség szikrái, Bhagaván Srí Ramana Maharsi tanításai, forrás: Buji Ferenc)







OM
1. A mindenség ez a szótag. Kifejtése ennek: minden az OM-hang, ami volt, ami van, ami lesz, és az is az OM-hang, ami túl van a három időn.
2. Minden a Brahman, a Brahman pedig a Lélek, és a Léleknek négy negyede van.
3. Első negyede az ébren lévő, kifelé megismerő, héttagú, tizenkilenc szájú (az öt érzékszerv: látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, az öt cselekvő szerv: beszéd, fogás, járás, nemzés, ürítés, az öt lélegzet, az ész /manasz/, az én-képzet /ahamkára/, az eszmélet /buddhi/ és a tudat /csitta/), durvát evő (anyagi táplálékot és külső tapasztalásokat) Mindenember Tüze Lélek.
4. Második negyede az álomban lévő, befelé megismerő, héttagú, tizenkilenc szájú, válogatottat evő (belső tapasztalásokat) Tündökletes Lélek.
5. A mélyálom az az állapot, ahol az ember nem érez vágyakat és nem lát álmokat. Harmadik negyede a mélyálomban lévő, eggyé vált, pusztán megismerésből álló, üdvből álló és az üdvöt tudat-szájával evő megismerő Lélek.
6. Ez úr mindenek fölött, ez mindentudó, ez a belső vezető, ez a mindenség méhe, a lények teremtése és elmúlása.
7. Befelé nem ismer, kifelé nem ismer, kétfelé nem ismer, pusztán megismerésből nem áll, sem megismert, sem nem megismert, nem látható, kimondhatatlan, megfoghatatlan, jellemezhetetlen, kigondolhatatlan, jelölhetetlen, az egyetlen Lélek hitén megálló, érzékvilágot feloldó, nyugodt, szent, szétszakíthatatlan - ez a negyedik negyed, a Lélek maga, megismerni ezt kell.
8. A lélek az OM-szótag a hangok terén, mert hogy négy mértékes az OM-hang. A mértékek negyedek, a negyedek mértékek, mégpedig az a, az u és az m hangok.
9. Az első mérték az a hang, az ébren lévő Mindenember Tüze Lélek. Ez van az eltérés (ápti) és az elsőség (ádimattva) szavakban. Minden vágyát eléri, és első lesz abból, ki tudja ezt.
10. A második mérték az u hang, az álomban lévő Tündökletes Lélek. Ez van a fenntartás (utkarsa) és a kétfelől (ubhajatva) szavakban. Ki ezt tudja, az fenntartja a tudást, kétfelől tisztelik, családjában nem születik olyan, ki ne tudná a Brahmant.
11. A harmadik mérték az m hang, a mélyálomban lévő Felismerő Lélek. Ez van a felépítés (miti) és a lerombolás (apiti-minoti) szavakban. Felépíti és lerombolja az egész világot, ki tudja ezt.
12. Mértéke nincsen a kimondhatatlan, érzékvilágot feloldó, szent, szétszakíthatatlan negyediknek. Az OM-hang ebben a Lélek maga. Lelkével a Lélekbe száll, ki tudja ezt, ki tudja ezt.



Ajánlott irodalom:
Paul Brunton: Az Önvaló Bölcsessége, A felsőbbrendű Én, India titkai
Baktay Ervin: A diadalmas jóga, Szanátana Dharma, az örök törvény
Sankarácsárja: Átma Bódha,
Upanisádok
kapcsolódik: a kék macska álma
                       A Kígyó Útja
A Nap műveleteiről

2017. június 9.

A fehér ember utolsó terhe

Iskoláink bizonyos értelemben gyárak, amelyekben a nyersanyagot - a gyermekeket - termékké kell formálni és alakítani. A gyártásra való szakosodásokat a 20. század civilizációjának igényei diktálják, és az iskola feladata, hogy a lefektetett specifikációknak megfelelő tanulókat alakítson ki.
(Ellwood P. Cubberly, Dean Stanford Neveléstudományi Egyetem 1898)


Az iskola nagy célja jobban megvalósítható sötét, levegőtlen, rút helyeken. Uralni kell a fizikai testet, hogy felülkerekedhessünk a természet szépségén. Az iskolának ki kell fejlesztenie azt a képességet, hogy kivonjuk magunkat a külső világból.
(William Torrey Harris USA oktatásügyi biztos 1889-1906)






A bölcsesség helyett a tudásra helyeztük a hangsúlyt, most pedig a tudás helyett az információkra, és ezek az információk annyira részlegesek, hogy tökéletlen emberi lényeket hozunk létre. 
(Vananda Shiva Navdanya)






Az emberek csaknem úgy éltek, ahogy meg volt írva. Csaknem. És az asszonyok szövetsége erős volt. A szövetség minden asszony számára nyitva állt, törzsi hovatartozására, korára, társadalmi helyzetére, politikai rangjára vagy gazdagságára való tekintet nélkül. Egyetlen asszony sem vásárolhatta meg a szövetséghez való tartozás jogát. Egyetlen asszony sem örökíthette át a szövetségben betöltött helyét. A szövetség minden tagját maga a szövetség választotta ki, s meghívásos alapon válhatott valaki taggá. Meghívás alapján még rabszolganők is lehettek a szövetség tagjai. Tulajdonosaik nem tagadhatták meg tőlük a belépés jogát, nem akadályozhatták meg az összejöveteleken való részvételüket, és nem tilthatták a szertartásokon való részvételt sem, mert a szövetségnek igazi hatalma volt, s mindenütt tiszteletben tartották.
A szövetségben lévő asszonyok feladatai közé tartozott a leányok nevelése is. Játékosan, dalokkal, legendákkal és példák útján tanították őket. Megtanították a leányokat testük ápolására, beavatták őket a testi örömszerzés titkaiba, s ránevelték őket, hogyan tiszteljék magukat és testük biológiai funkcióit. Elmagyaráztak nekik mindent, amit a terhességről, a szülésről és a gyermekápolásról tudniuk kellett.
De egyszerre csak fejére fordult a világ... Különös férfiak jöttek. Olyanok, akik soha nem beszéltek asszonyokkal, akik soha nem ettek, soha nem háltak és soha nem nevettek együtt asszonyokkal. Olyan férfiak jöttek, akik dalolás és tánc közben, kacagáskor és szerelem idején komor képet vágtak. Ezek a férfiak azt állították, hogy az asszonyok szövetsége boszorkányok gyülekezete.
"Nem tűrhetitek, hogy egyetlen boszorkány is életben maradjon", így prédikáltak, de az emberek nem hagyták, hogy a szövetség asszonyait megöljék.
A papoknak kislányokkal kellett beérniük. A lányokat elvitték a falvakból, iskolákba járatták őket, úgyhogy nem olyan asszonyok nevelhették s taníthatták őket, akik elmondhatták volna testükről az igazságot. Az iskolában arra nevelték őket, hogy mellüket elszorítsák, karjukat, lábukat el kellett rejteniük. Fiútestvéreiknek sosem nézhettek a szemébe, lesütött szemmel a földet kellett nézniük, mintha valami szégyellnivalójuk lett volna. Ahelyett, hogy megtanulták volna, hogy testük havonta egyszer szent, azt mondták nekik, mocskosak. Ahelyett, hogy a vérzés idején visszavonulhattak volna az arra kinevezett házba, ahol meditálhattak, imádkozhattak, a holdtöltét s testüket ünnepelhették volna, arra tanították őket, hogy betegek, kötőt hordjanak, s viselkedjenek betegek módjára. Azt is mondták nekik, hogy soha nem szabad testi vágyaik feltörő hullámainak engedniük, soha nem élvezhetik ezt az érzést, mert bűnös dolgok ezek.
Ha azután a lányok visszatérhettek falujukba, értelmük annyira megmételyeződött, szellemük annyira megbomlott, lelkük úgy beszennyeződött, hogy az asszonyok szövetségének tagjaiként már nem jöhettek számításba.
A fiúkat is elhurcolták. Őket pedig arra tanították, hogy a nők piszkos, bűnös teremtmények, akik a férfiakat eltérítik a jó útról. Azt tanulták, a nőknek nincs saját véleményük, ésszel nincsenek különösebben megáldva, s csak azért vannak a világon, hogy a férfiakat szolgálják.
Nem kellett hozzá egy generáció, s a feje tetejére fordították a világot, az ész és az igazság ködbe veszett, s csaknem teljesen odalett.
(Nootka asszonyszövetség hagyománya)



A modernizált létrontás-rendszer rémuralma körülbelül a múlt század végén kezdődött. A létzaklatottság eleinte csak Európában, később az egész földön olyan fokát érte el, amelyben az emberi élet az apparátusban merő formális aktusok sorozatán kívül semmi egyebet nem jelent. A rendszer tökéletesen lezárult, kiterjed a csillagok mozgására, a fizikai jelenségekre, a matematikára, a sejtekre, az atomokra, a vallásra, az emberi tettre, a mítoszokra, a metafizikára. 
A gépesített nevelés és tanítás, a munka és hivatásgyakorlat, a gondolkozás és érzelmek kizárólag az apparátuson belül zajlanak le, és ennek magától értetődő következménye az egyre növekvő éhség valami valódira, legyen az szexus vagy politika vagy politikai rémtett, bűnügy vagy valamely rafinált izgalom és narkotikum, amely az életéhséget mégis csillapítani tudja. Az élet elfogyásának és felhígulásának, megritkulásának és összezsugorodásának arányában főként a metropolisokban az életszomjúság sajátságos delíriuma alakult ki hajszából és sóvár mohóságból és őrjöngő kicsapongásból, mert a lét az apparátusban egyébként nem lenne kibírható. Mivel saját életét senki sem éli, és önmagát nem éri utol, az emberben elvetemült önsóvárgás keletkezik, amely a valódi híján önmagának bőszült és görcsös megóvásáért küzd, viszont értelmét már ez is teljesen elvesztette.
(Hamvas Béla: Az Antikrisztus)

2017. június 5.

"a világ fejedelme"

   Mellaart a következő megjegyzésekkel összegzi a nők szerepét az újkőkori társadalomban, többek között Çatal Hüyükben:
   "Az újkőkori gazdaságban több feladatot láttak el a nők, mint a férfiak, s ez mind a mai napig így van az anatóliai falvakban, ami valószínűleg magyarázatot ad a nők kiemelt társadalmi státusára. Mint az élet egyedüli forrása, a nőt kapcsolatba hozták a földművelési folyamatokkal, az állatok háziasításával és nevelésével, a növekedéssel, a bőséggel és a termékenységgel. A földnek és a nőnek az a képessége, hogy életet adhat, egészen természetes módon kitüntetett helyet biztosított az anyáknak a korai földművelők világában. Az anya mint istennő (gyakran a földanyával azonosították) vált a vallásos világkép központi alakjává, miként a földön is a hús-vér anya lett a család és a társadalmi élet összetartó ereje. Mivel a vallás szintén arra törekedett, hogy megőrizze az életet sokrétű formájában, gondoskodjon az élet fennmaradásáról, és válasszal szolgáljon a vallási rítusok misztériumaira, az élet és halál, születés és feltámadás egyértelműen a női, és nem a férfiprincípiumhoz tartozik. Ami különösen figyelemreméltó az anatóliai újkőkori vallással kapcsolatban az az, hogy a figurális ábrázolásokon, a kis szobrokon, a domborműveken és a falfestményeken semmiféle szexualitásra utaló jellel sem találkozunk. Nagyon egyszerű válasz kínálkozik erre a látszólag zavarba ejtő kérdésre. A szexualitásnak a művészetben betöltött szerepe szorosan összefügg a férfi befolyásával és vágyaival. A kiásott negyvenegy szoborból harminchárom az istennőt ábrázolja. A maradék nyolc egy férfi istenséget jelenít meg, aki azonban mindig kapcsolatban áll az istennővel: vagy a fia, vagy a hitvese. Az anyák lényegi szerepét semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a gyermekeket az anyjuk, és sohasem az apjuk mellé temették. A leletek nagyszámú papnőre utalnak, de hierarchikus szervezetnek nyoma sem volt.
   Az adatok, amelyek amellett szólnak, hogy az újkőkori társadalmat viszonylagos egyenlőség, a társadalmi hierarchia, a kizsákmányolás és a szembeötlő agresszivitás hiánya jellemezte, igen meggyőzőnek tűnnek. Az anatóliai újkőkori falvakban matriarchális berendezkedést találunk, ami arra utal, hogy az újkőkori társadalom - legalábbis Anatóliában - lényegében erőszakmentes és békés volt. Az agresszió szempontjából két nagyon fontos megfigyelést kell tennünk: Çatal Hüyük eddigi feltárása alapján a település történetében nem akadunk sem fosztogatásra, sem vérfürdőre utaló bizonyítékokra. Még ennél is meglepőbb az erőszak teljes hiánya, a feltárt több száz csontváz egyikén sem bukkantak külsérelmi nyomokra, ami erőszakos halálra utalna.
   "A kultúrák, az erények és a létezés valamennyi nemes vonatkozása az anya és gyermeke közötti viszonyból ered. Az erőszak világában a szeretet, az egység és a béke isteni elvét testesíti meg. Gyermeke nevelése által a nő hamarabb tanulja meg mint a férfi, hogy miként terjessze ki szerető gondoskodását saját egóján túlra, egy másik teremtményre, és miként mozgósítsa minden leleményességét egy másik emberi lény megóvására és képességei fejlesztésére. E szinten a nő a kultúra letéteményese, a jóindulat és az elkötelezettség forrása, benne testesül meg az aggodalom az élőkért és a gyász a holtakért. Az anyaságból fakadó szeretet nemcsak erőteljesebb, hanem egyetemesebb is. Míg a szülői viszony eleve korlátozott, addig az anyaság egyetemes. A szülői viszony korlátja, hogy emberek meghatározott csoportjára vonatkozik, ám az anyaság, miként az élő természet, nem ismer határokat. Az anyaság szelleme hívja életre a testvériség érzését az emberek között, ami az apaság kultuszának megjelenésével eltűnik. Az apajogra épülő család zárt, individuális organizmus, a matriarchális család ellenben az egyetemesség megtestesülése, ott bábáskodik mindennek a kezdeténél. Az anyaöl, Démétér földanya halandó megtestesülése az együvé tartozás érzését kelti mindenkiben. A szülőföldön mindaddig testvérek lesznek, míg az apajogú rendszer el nem jut fejlődésének arra a pontjára, ahol megszűnik a differenciálatlan embertömegek egysége, és kiütköznek az egyéni különbségek.
   A matriarchális kultúrák sokféle formában jelenhetnek meg, és legalább ennyire sokrétűek az anyajogú elv jogtudományi megfogalmazásai is. Ez az elv az egyetemes szabadságot és a matriarchális viszonyok között élő emberek egyenlőségét mondja ki, az egymásnak nyújtott kölcsönös segítség és a mindennemű korlátozással szembeni ellenérzés az alapja. Ebben gyökerezik a rokon szellem és a bajtársiasság, amely nem ismer akadályt vagy megosztottságot, és egyöntetűen hatja át egy nemzet minden tagját. A matriarchális társadalmak jellegzetessége, hogy nyoma sem volt bennük pusztító harcnak vagy összetűzésnek. A matriarchális közösségekben élők - és ez is meglehetősen jellemző - a büntetés külön formáját alkalmazzák azokra, akik sérülést okoznak embertársuknak vagy állatoknak. A gyöngéd emberség légköre járja át a matriarchális világ kultúráját. Ez az életigenlő és rombolást kerülő gondolkodásmód a matriarchalis társadalmak legfőbb vonása." (Bachofen: Das Mutterrecht)
   Valószínűleg két ok miatt utasították el Bachofen elméletét: először is csaknem lehetetlennek tűnt, hogy patriarchális társadalomban élő antropológusok felül tudjanak emelkedni társadalmi és mentális beidegződéseiken, és elképzeljék, hogy a férfiuralom nem természetes. (Emiatt jutott el Freud is nőképéhez, miszerint a nő nem más, mint kasztrált férfi.) Másodszor, az antropológusok hozzászoktak, hogy csak a tárgyi bizonyítékoknak higgyenek, például csontvázaknak, használati eszközöknek, fegyvereknek, stb., és nehezen akarták elhinni, hogy a mítoszok és drámák nem kevésbé valóságosak, mint a tárgyak. Ez a közelítésmód persze kizárta, hogy akár egy csöpp figyelmet is szenteljenek az elméleti gondolkodásban rejlő lehetőségeknek és aprólékosságnak. 




    Szinte mindenki úgy gondolkodik, hogy ha a civilizált ember ennyire harcias, akkor milyenek lehettek a primitív emberek! Mumford rámutatott, hogy a barlangfestményeken nyoma sincs ember emberrel vívott küzdelmének. A primitív törzsek egyenlőségen alapuló társadalmi berendezkedése éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodik, ahol a nagy megbecsülésben részesülőktől nagylelkűséget és mértékletességet várnak el a közösség tagjai, és viszonzásul szeretet és udvariasság jut nekik osztályrészül.
   Saját gazdasági életünk természetéből fakadó megszokásból úgy gondoljuk, hogy az ember természetes hajlamánál fogva előszeretettel megy bele csere- és barterügyletekbe, s hogy a személyek és csoportok közötti viszonyokat gazdasági megfontolások és az erőfeszítésekből fakadó eredmény maximalizálása jellemzi: adjunk el drágán, és vegyünk olcsón. A primitív emberek azonban egyáltalán nem így cselekszenek. Valójában legtöbbször éppen ellenkezőleg. Odaadnak dolgokat társuknak, imádják a nagylelkűséget, elvárják a segítséget, a takarékosságot pedig önzésnek tartják. És ami a legkülönösebb, minél riasztóbbak a körülmények, minél ritkábbak vagy értékesebbek a rendelkezésre álló javak, annál kevésbé cselekszenek gazdasági szempontok szerint, annál inkább nagylelkűek egymáshoz.




   A "civilizáció" története azonban, kezdve Karthágó és Jeruzsálem lerombolásától Drezda és Hirosima elpusztításáig, az emberek, a termőföld és a vietnami fák halála mind-mind a szadizmus és a pusztításhajlam szomorú története. 
   Ezt a célt tűztem ki magamnak: hogy rámutassak azokra az ismérvekre, amelyek megtévesztő jellegüknél fogva megakadályoznak bennünket abban, hogy idejekorán felismerjük a lehetséges Hitlereket, mielőtt megmutatnák igazi arcukat. A megtévesztés abból a hitből fakad, hogy a velejéig destruktív és gonosz ember nem más, mint maga az ördög, és ennek megfelelően is néz ki. Azt gondoljuk róla, hogy nem lehet egyetlen pozitív tulajdonsága sem, jól láthatóan magán viseli Káin bélyegét, hogy mindenki már messziről felfedezhesse a benne rejlő pusztításhajlamot. Efféle sátánfajzatok léteznek ugyan, de ritkák. Miként korábban már rámutattam, sokkal gyakoribb, hogy egy erősen destruktív személy a kedvesség álarca mögé bújik. Kegyes, szereti a családját, a gyermekeit, az állatokat, az eszményeiről beszél, és biztosít bennünket a jó szándékáról. Ám ez csupán a képnek egy része. Aligha akad olyan ember, akiből hiányzik minden kedvesség és jó szándék. Ha volna ilyen ember, az elmebetegség határát súrolná - kivéve talán a született morális idiótákat. Következésképpen, amíg valaki abban hisz, hogy a gonosz ember szarvat visel, kizárható, hogy akár egyetlen gonosz emberrel is találkozott volna.

   Az ember olyan társadalom tagjaként él, amely mindenki számára garmadával kínál előre gyártott célpótlékokat. Napjainkban azt sulykolják, a tartalmas élethez elegendő, ha valaki sikeres, önálló kenyérkereső, családos, jó állampolgár, a megvásárolható jószágok és örömök lelkes fogyasztója. A receptet a tudatosság szintjén ugyan a legtöbb ember elfogadja, életükbe mégsem költözik be a valódi értelem, s önmagukban sem bukkannak rá a hiányzó magra. A hangzatos célkitűzés igazából üres, és egyre gyakrabban kudarcot vall. Hogy napjaink társadalmában valóban ez történik, meggyőzően támasztja alá a kábítószer-függőség terjedése, az igazi érdeklődés teljes hiánya, az intellektuális és a művészi kreativitás teljes hiánya, az erőszak és a destruktivitás előretörése. Közmegítélés szerint jóléti társadalomról beszélünk, ha az emberek igényeit könnyű kielégíteni. Szeretünk ugyan abban a hitben tetszelegni, hogy e boldog állapot elérése az ipari civilizáció kimagasló eredménye, jóllehet ez a vadászó és gyűjtögető emberekre sokkal inkább igaz, bár róluk jobbára csak a néprajzkutatók tudnak. Nagy különbség van a kultúrák között abban a tekintetben, hogy a társadalmi berendezkedés előmozdítja és bátorítja-e a kapzsiságot, az irigységet és a kizsákmányolást, vagy megakadályozza. Előbbi esetben ezek a bűnök a társadalmi karakter részét képezik, azaz a társadalom tagjainak többségében jelen vannak, míg utóbbi esetben egyedi személyiségtorzulásokról van szó, ami nem befolyásolhatja a társadalom egészét. Semmiképpen sem statisztikailag szeretnék érvelni, csupán azt kívánom bizonyítani, hogy az agresszió nélküli társadalmak egyáltalán nem olyan ritkák, mint azt Freeman és a freudi elmélet más képviselői hajlamosak beállítani. Azt is meg akartam mutatni, hogy az agresszivitás nem csupán egy jellemvonás, hanem egy szindróma része. Rendszerint az agresszivitást más vonásokkal - szigorú rangsor, dominancia, osztályokba sorolás stb. - együtt, az adott rendszer részeként érhetjük tetten.




   A csoportnarcizmus táplálása szociális léptékben számolva igen kevéssé költséges befektetés, igazság szerint lényegében semmibe sem kerül, ha az életszínvonal emelése egyéb formáinak társadalmi költségével vetjük össze. A társadalomnak csupán a narcizmust tápláló jelszavakat megfogalmazó ideológusokat kell megfizetnie, ráadásul sokan közülük - tanárok, újságírók, miniszterek, professzorok - még ezt sem igénylik, legalábbis a pénzt nem. Jutalmukat az elégedettség és büszkeség tudata jelenti, amely azáltal tölti el őket, hogy ilyen nemes célt szolgálhatnak, amivel mellesleg saját hírnevüket is megalapozzák. A politikai vezetők körében a narcisztikus személyiségek oly gyakoriak, hogy akár foglalkozási ártalomnak - vagy előnynek - is tekinthetnénk, különösen azon vezetők körében, akik hatalmukat a tömegtájékoztatás fölött gyakorolt különleges befolyásuknak köszönhetik. Ha a politikus meg van győződve arról, hogy különleges adottságokkal rendelkezik, mi több, küldetése van, akkor könnyebben meg tudja győzni közönségét, amely el van ragadtatva a magabiztos személyiségektől. A narcisztikus vezető különleges karizmáját nem csupán a politikai siker elérésének eszközeként veszi igénybe - a tömeg éljenzésére saját mentális egyensúlyának fenntartása érdekében is szüksége van. Nagyságának és tévedhetetlenségének képzetét valójában narcizmusa táplálja, s nem valódi, emberi lényként elért eredményein alapulnak. Mindazonáltal narcisztikus megnyilvánulásai nélkül létezni sem igen tudna, hiszen igazi emberi vonásai - meggyőződés, lelkiismeret, szeretet és gyűlölet - nemigen fejlődtek ki.


"Amivel világszerte szemben állunk, az egy monolitikus, könyörtelen összeesküvés, mely egyre növekvő befolyását elsősorban rejtett eszközökkel éri el." - John F. Kennedy "Az ember nehéz helyzetben van, mert oly hatalmas összeesküvéssel szembesül, ami számára már teljességgel elképzelhetetlen." - J Edgar Hoover (az FBI volt igazgatója) "A világot egészen más személyek kormányozzák, mint azt a beavatatlanok gondolják." - Benjamin Disraeli "Elmebeteg emberek irányítják világunkat elmebeteg célokkal. És az egészben az a legelmebetegebb, hogy aki erről beszél, azt azonnal elmebeteggé nyilvánítják." - John Lennon "A legtöbb ember időnként belebotlik az igazságba, de többségüknek sikerül összeszednie magát, és menni tovább, mintha mi sem történt volna." - Winston Churchill


   Azokban a társadalmakban, ahol jelen van a valódi autoritás - a varázsló, a politikai vagy a vallási vezetők -, ott az agymosáshoz rendelkezésre áll a megfelelő bázis. Hozzávetőlegesen azt mondhatjuk, az uralkodó csoport által sugalltak annál hihetőbbek, minél szélesebb körű ezen csoport hatalma, és/vagy minél nagyobb kapacitást tud mozgósítani ideológiai rendszerének kidolgozására és védelmére, amivel csírájában elfojthatja a kritikai és független gondolkodást.
   Az emberi történelem folyamán a dominancia intézményes kereteket kapott, többé már nem a személyes alkalmasság a döntő szempont, ahogy sok primitív társadalomban még mindig ez a helyzet; már nem szükségszerű, hogy a vezetők folyamatosan számot adjanak kiemelkedő képességeikről, valójában az sem lényeges, hogy rendelkeznek-e ilyenekkel. A rendszer azt sulykolja az egyénbe, hogy a különféle címekben, egyenruhákban vagy bármi más külsőségben képes legyen annak bizonyságát látni, hogy a vezetője hozzáértő, rátermettségéhez kétség sem fér. Ameddig ezeket - a rendszer egésze által támogatott - szimbólumokat látja maga előtt, az átlagemberben fel sem vetődik a kérdés: vajon van-e ruha a császáron?

  A jelen eszményképe a korlátozások nélküli fogyasztás embere, aki a természet erői felett úgyszintén korlátlan hatalmat élvez. Az embereket az az álomkép élteti, hogy egy szép napon a természetet teljesen uralmuk alá hajtják, s Istenhez válnak hasonlatossá * - miért ne lehetne akkor az emberi természetet is totálisan ellenőrizni? A kibernetikus kapitalizmus, a maga gigantikus méretű centralizált vállalataival, amelyek a dolgozók számára már nem csupán a szórakozást, de a kenyeret is képesek biztosítani, már olyan ellenőrzést valósít meg, amelynek alapja a pszichológiai manipuláció s az emberi természet mérnöki tervezése. Olyan emberre van szükség, aki fogékony és könnyen befolyásolható. Kibernetikus korunkban az individuum egyre inkább ki van téve a manipuláció hatásainak. Munkáját, vásárlását, szórakozását egyaránt reklámok, ideológiák, skinneri értelemben vett pozitív megerősítések befolyásolják. Az individuum elveszíti a társadalomban betöltött tevékeny, felelős szerepét, tökéletesen alkalmazkodik, egész életére megtanulja, hogy bármely cselekedet, gondolat vagy érzés, amely nem illeszkedik a dolgok általános rendjébe, súlyos hátrányokat okozhat neki: végeredményben tehát pontosan azzá válik, amit elvárnak tőle. Ha pedig mégis megpróbál önmaga lenni, akkor igen sokat kockáztat: rendőrállamokban a szabadságát, akár életét is, egyes demokratikus rendszerekben az előléptetését, esetleg az állását, de ami talán a legsúlyosabb: a társadalomtól való elszakadást, a kommunikáció nélküli teljes izolációt.
   A szabadság nem egyszerűen a korlátozásoktól való mentességet jelenti, hiszen minden növekedés egy struktúra keretei között megy végbe, a struktúrához pedig elengedhetetlenek a szabályok. A döntő különbség abban áll, hogy a korlátozás autonóm-e, azaz a struktúra vagy a személy fejlődésének inherens feltétele, vagy kizárólagosan valamely másik személy vagy intézmény érdekeit szolgálja. A szabadság ígérete olyan hatást gyakorol az emberi szívre, hogy még azok is ezzel az ígérettel élnek, akiknek szándéka ezzel szöges ellentétben áll. Holott a civilizált ember mindig egyfajta állatkertben, a fogság és a szabadságnélküliség különböző fokozatai között élt, s él a mai napig, még a legfejlettebb társadalmakban is. 
   Az elmúlt öt-hatezer év történeti társadalmainak elemzése szerint az uralkodó kisebbség kizsákmányolta a többséget, ami arra utal, hogy a dominanciabehódolás lélektani beállítottsága a társadalmi rendnek következménye és nem oka. Egy szűk körű elit által gyakorolt hatalmon alapuló társadalmi rend szószólói abba a hitbe ringatják magukat, hogy a társadalmi szerkezet az ember belső szükségletének kifejeződése, és ennélfogva természetes és eleve meghatározott. A háborúk többnyire különféle előnyök megszerzésének céljából törnek ki, s nem a terület védelme okán - csupán a háborús ideológiák állítják ennek ellenkezőjét. Gazdasági és politikai háborúkat azért indítanak emberek, hogy asszonyt, rabszolgákat, nyersanyagokat és földet szerezzenek az uralkodó dinasztia vagy uralkodó osztály uralmának fenntartása érdekében. Valamennyi emlősállatnál gyakran lehetünk tanúi civódásnak, kisebb-nagyobb összezördülésnek, fenyegetésnek; öldöklő, pusztító küzdelemmel azonban, amely az emberi viselkedésre olyannyira jellemző, csak elvétve találkozunk.
   Tömeggyilkos és szadista emlős egyetlenegy van csak: az ember*. Az ember (mondjuk ki nyíltan: ember = férfi. Kínától Indiáig, Irántól Brüsszelig, Marokkótól Amerikáig, ő a "teremtés koronája", a világ fejedelme - a szerk. megjegyzése) az egyetlen tömeggyilkosságra képes faj, az egyetlen, amely nem képes beilleszkedni a maga által létrehozott társadalomba.
   
Erich Fromm: A rombolás anatómiája

* "Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a homlokát, és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat (fenevad) jelét: nevét vagy nevének a számát. Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat. (Jelenések Könyve 13.16-18.)







   Tegyünk egy nagy lépést vissza az időben Freud korába, amikor a modern pszichológia született. Az 1890-es években, pályája kezdetén Freudot megdöbbentette, milyen sok női páciense számolt be arról, hogy gyerekkorában visszaéltek vele szexuálisan. Freud ezért arra a következtetésre jutott, hogy felnőtt nőknél az érzelmi zavarok egyik legfontosabb kiváltó oka a gyerekkori szexuális bántalmazás, és írt a témáról egy remek és együttérző tanulmányt A hisztéria etiológiája címmel. Azonban úttörő felfedezéséért elismerés helyett kollégái kigúnyolták Freudot. Kinevették, mert elhitte, hogy köztiszteletben álló férfiak - pácienseinek többsége „rendes családból” származott - incesztus elkövetők lehetnek. Néhány év alatt Freud meghátrált az erős nyomás alatt, és visszavonta megállapításait. Helyettük bevezette az Ödipusz-komplexus fogalmát, ami a modern pszichológia alaptétele lett. Ezen elmélet szerint a kislányok valójában szexuális kapcsolatra vágynak apjukkal, mert versenyezni akarnak az anyával, hogy ők legyenek a legfontosabbak az apa életében. Freud ez alapján arra jutott, hogy páciensei által elmesélt szexuális abúzus valójában soha nem történt meg, hanem a nők gyerekkorukban erre vágytak és erről fantáziáltak, felnőttkorukban pedig elhitték, hogy igazuk volt. Így indult az áldozathibáztató elmélet százéves pályafutása a mentális ellátás területén: az áldozatokat hibáztatták az ellenük elkövetett bántalmazás miatt, és eleve hiteltelennek tartották a nők és gyerekek szexuális visszaélésről szóló beszámolóit.
   Egy pszichológus, aki az Egyesült Államokban az egyik legjelentősebb szakembernek számít gyermekelhelyezési ügyekben, azt írja, hogy a nők azzal provokálják ki a férfiak erőszakos viselkedését, hogy „ellenállnak a férfiak uralmának”, illetve „megpróbálják elhagyni őket”. Ez a pszichológus az Ödipusz-komplexus híve, és azt vallja, hogy a lányok szexuális kapcsolatra vágynak apjukkal. Írásaiban megállapítja, hogy a kislányok gyakran „kölcsönösen csábító” kapcsolatban állnak erőszakos apjukkal, és számos bírósági protokoll alapszik az ő „kutatására”. A freudi örökség napjainkban is erősen tartja magát.




   A bántalmazás nem a férfi érzelmi sérüléseinek vagy készséghiányának eredménye. Valójában a bántalmazás azon alapul, hogy a férfit milyen kulturális hatások érték gyerekkorában, milyen kulcsfontosságú férfi szerepmodellekkel találkozott, és milyen hatással vannak rá férfitársai. Más szóval, a bántalmazás értékrendi probléma, nem pszichológiai rendellenesség.
   Megtanultam, hogy a bántalmazásnak meglepően kevés köze van ahhoz, hogy egy férfi hogyan érez - ügyfeleim érzelmi tapasztalatai elég kevéssé különböznek a nem bántalmazó férfiakétól -, hanem arról szól, hogyan gondolkodik. A válasz a fejében keresendő. Bármennyire is örülök annak, hogy lehetőségem nyílt megszerezni ezt a tudást, nem én vagyok az, akinek a leginkább szüksége van rá. A bántalmazók viselkedésének és gondolkodásmódjának ismerete legfőképpen a nők javára válik, ők látják hasznát annak, amit összeszedtem, hogy képesek legyenek felismerni, ha ellenőrzés alatt tartják vagy lekezelik őket egy kapcsolatban, megtalálni a módját, hogy szabaduljanak meg a bántalmazástól, és megtanulni, hogyan kerüljék el legközelebb, hogy egy bántalmazó, rajtuk uralkodni akaró vagy őket tárgyként használó férfival kezdjenek párkapcsolatot. Ennek a könyvnek az a célja, hogy megtanítsa a nőknek, hogyan védjék meg magukat fizikailag és lelkileg az erőszakos és uralkodni akaró férfiaktól.
   A nők számára igen nagy kihívás olyan férfit találni, akinek nincsenek korlátozó elképzelései a női szerepekről, különösen bizonyos kulturális vagy etnikai csoportokon belül. De fontos, hogy törekedjen rá, hogy ilyen férfit találjon. Minél jobban megértjük a bántalmazókat, annál könnyebben tudunk olyan otthont és párkapcsolatot teremteni, amely a szeretet és biztonság kikötője - amilyennek lennie kéne. A világbéke tényleg otthon kezdődik.

Lundy Bancroft: Mi jár a bántalmazó fejében?




   Evans a szóbeli bántalmazás dinamikáját ismerteti, majd típusait sorolja fel, illetve az áldozat tipikus reakcióit. Az általa felvonultatott típusok: titkolózás, ellenkezés, leszólás, viccnek álcázott szóbeli erőszak, a beszélgetés akadályozása és mellébeszélés, vádaskodás és hibáztatás, ítélkezés és kritizálás, bagatellizálás, aláásás, fenyegetés, becsmérlés, elfelejtés, parancsolgatás, tagadás, bántalmazó dühkitörés. Ezek így felsorolva nem hangzanak túl durvának és talán túlzónak tűnik őket “szóbeli erőszaknak” nevezni, de végigolvasva a példákat, mégis egyből kirajzolódik előttünk a hatalommániás köcsög képe. A könyv legérdekesebb részei az esetismertetések és a példamondatok – jellegzetes szófordulatok szóbeli bántalmazóktól. Úristen, mennyire ismerősek, mennyire tipikusak. Túl érzékeny vagy! Mindent felfújsz! Kiforgatod a szavaimat! Azt hiszed, mindent tudsz! Csak akkor vagy boldog, ha nyavalyoghatsz! Fogd már be a szád! Kérdezett valaki? Mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? Pontosan tudod, hogy értettem. Neked nem férj való, hanem állatidomár. Ez neked túl bonyolult, úgysem értenéd meg. Magadnak keresed a bajt. Te hülye vagy. Nem tudsz leszállni a témáról. Vidd ezt innen. Ezt nem veheted fel. Én sosem mondtam ilyet. Ezt csak kitalálod. Semmiségeken húzod fel magad. Nem tudom, ezt honnan szedted. Te megőrültél.

Patricia Evans: Szavakkal verve - forrás: Isolde olvasónaplója





   Egyik ​arcuk szórakoztató, magával ragadó, gyakran elbűvölő. A másik egy érzelmek és empátia nélküli vadállaté. Körbeszaglásznak, bizalmunkba férkőznek, levesznek a lábunkról, aztán - kímélet nélkül - lesújtanak. Hol az érzéseinkre, a szeretetünkre, naivságunkra, hol a pénztárcánkra, hol pedig a testi épségünkre, az életünkre. Felbukkanhatnak a segítőkész jó barát, a magányt enyhítő társ, jóképű férj vagy bombanő feleség, ragyogó szakértelmű üzletember, vagy akár orvos, ápolónő, ügyvéd, lelki fájdalmakra gyógyírt ajánló pszichológus álarcában. A maszkok sokfélék, a lényeg, a tartalom mindig ugyanaz: a vágyaik azonnali kiélése, önös, másokat maguk alá tipró céljaik könyörtelen megvalósítása. A társadalom fehér cápái akkor is gyilkolnak, ha csak a bizalmunkkal élnek vissza: megnyomorított, összetört emberi lelkeket és sorsokat hagynak maguk után ámokfutásuk közben, de nemritkán halottakat is. Védekezni pedig csaknem lehetetlen ellenük, hiszen nekik - a gátlástalanság rablólovagjainak - nincs fogalmuk a lelkiismeretről, amelyet az ép pszichéjű ember belső strázsaként magában hordoz, nem ismerik a félelmet, a szorongást, a bűntudatot.
   Félelmetes és megdöbbentő az a motívum, amely minden pszichopata esettörténetén végigvonul: az arra való mélyen felkavaró képtelenségükre, hogy törődjenek a mások által átélt fájdalommal és szenvedéssel. Röviden: az empátia, azaz a szeretet előfeltételének teljes hiánya jellemzi őket. Kellemes modorukkal, kaméleonszerű képességeikkel végigtarolják a társadalmat, tönkretett életeket hagyva maguk után. A kirakós játék e darabkáiból egy én-centrikus, érzéketlen és kíméletlen ember képe rajzolódik ki, akiből teljesen hiányzik az empátia és az a képesség, hogy másokkal meleg érzelmi kapcsolatot teremtsen, egy olyan emberé, akit nem korlátoz a lelkiismeret visszatartó ereje. 
   Cselekedeteik nem a háborodott elme következményei, hanem a hideg, számító racionalitásé, amelyhez a másokkal gondolkodó, érző emberi lényekként való bánás képességének hátborzongató hiánya párosul. Ez a morálisan felfoghatatlan magatartás, amelyet egy látszólag normális ember tanúsít, a zavarodottság és a tehetetlenség érzését kelti bennünk. A pszichopaták általában elégedettek önmagukkal és belső világukkal, bármilyen sivárnak is tűnik az a külső szemlélő számára. Semmi hibát nem látnak magukban, jóformán nem élnek át személyes gyötrődést, saját magatartásukat racionálisnak, előnyösnek és kielégítőnek találják. Sosem néznek vissza megbánással, sosem tekintenek előre aggodalommal. Felsőbbrendű lényeknek tartják magukat egy ellenséges, öldöklő világban, amelyben másokkal a hatalomért és az erőforrásokért versengenek.

Robert D. Hare: Kímélet nélkül







Van egy erő, amely más, mint a mindennapok ereje. Ez az az erő, amely megtanította nekünk a lebegést, amelynek segítségével elhagyhatjuk a testünket, hogy énekes madár módjára szállhassunk, s ez az az erő, amely Öreg Asszonyt köddé változtathatja, hogy szél hátán lovagoljon, vagy Öreg Asszony által szóljon.

Ez az erő időtlen idők óta létezik, az itteninél több világban, az itteninél több Földön. Mint ahogy a tűz és víz, a hideg és a meleg, a puha és a kemény, férfi és nő egymás ellentettjei, úgy létezik a jó fajta erőnek is ellenpárja. Ez pedig a gonosz erő. Nem mindenki ismeri ezt a különbséget.

Mi, asszonyok fűzzük össze az igazság pillanatait. Újra hiszünk benne, hogy jogunk van a teljességre. Fekete, sárga és fehér testvéreink találnak egymásra, s az elszórt részekből megpróbálnak egészet alkotni. Csakhogy az általunk megmentett és megőrzött részigazságok nélkül nem tud kialakulni a teljesség. Az általunk őrzött igazság nélkül az asszonyok nincsenek felvértezve, pedig szükségük van a védelemre. Ha titkainkat továbbra is magunknak őrizzük, ezzel a Gonoszt segítjük az asszonyok szellemének elpusztításában.

Ezért testvéreinknek - valamennyi Nővérünknek - kezet kell nyújtanunk, s arra kell kérnünk őket, hogy osszák meg velünk igazságukat. Nem marad más választásunk, mint hinni abban, hogy az asszonyok az egymásnak átnyújtott ajándékot szeretettel és tisztelettel fogadják. Mindez gátat vet a Gonosz hatalmának, ahogy ez már máskor is megtörtént ezen a szigeten. Az egykor tiszta vizű folyóink most szennyezettek, a zöld erdőkkel borított hegyeink kopaszok, a tenger élet-halálharcát vívja. Ahol régen halak milliói úszkáltak, most egy szál sincs belőlük. S ez a hideg Gonosz műve. Utolsó kincsünk, ami megmaradt nekünk, ami megóv a Gonosz hatalmától, az asszonyok titkos igazságai.

Most ismét fordulat idejét éljük, az idő megérett a változásokra. Az asszonyok felismerik az ellenséget. Keresik az igazságot. Fiatal nőkkel beszélnek, s elmondják nekik, hogy a megerőszakolásnak nincs köze a szeretethez, sem az örömhöz. A férfiak ezáltal csak hatalmukat próbálják biztosítani - amolyan elavult hatalmat.
Az asszonyok újra megtanulják, mire való a testük, hogyan védjék meg önmagukat, s elmondják, mi a véleményük az igazságról, az alkoholról, a fogamzásgátló tablettákról és a szégyenérzetről. Igazságra, támogatásra és szeretetre vágynak, keresik azoknak a körét, akikhez csatlakozhatnának.

A fekete zsinór a halál zsinórja. Mindazon asszonyok emlékét jelképezi, akik a szelíd erők védelmében haltak meg - jelképezi a fehér asszonyokat, akiket boszorkányként elégettek, a fekete asszonyokat, akiket rabszolganőként elhurcoltak, a sárga asszonyokat, akiket megnyomorítottak, s mint egy terméket áruba bocsátottak, a barna asszonyokat, akiket megerőszakoltak és testüket betegségekkel fertőzték meg, s akiket meggyilkoltak.
A gyöngyök mindegyike egy-egy különlegesség. Minden szemnek külön varázsereje van. A halálzsinór mindegyik végén négy gyöngyszem van, mert a négy tökéletes, igaz szám. Ha a halálzsinór cipőfűző lenne, akkor is az lenne, ami: az összes előttünk járó asszonytestvérünk emléke.

Nootka indián asszony - A csend ajándéka, indián asszonyok bölcsessége





The great lie is that it is civilization. It's not civilized. It has been literally the most blood thirsty brutalizing system ever imposed upon this planet. That is not civilization. That's the great lie, is that it represents civilization.

John Trudell



A felvételek 1996-ban készültek.


A felvétel 1980-ban készült.


A fordításokat Sevaster1 készítette, köszönjük!


A vadállat, a világ fejedelme nem egy emberben manifesztálódik. Neve 666, vagyis számos.
Ezen a földön két faj él embertestben, az emberi lény és a ragadozó. Fontos megérteni, hogy nem lehet "megjavítani", mert nincs lelke, valójában semmi, de semmi emberi nincs benne: sem empátia, sem jóérzés nincs benne, a legcsekélyebb mértékben sem, hideg, mint a jég, és végtelenül romboló. A ragadozó 95-97%-ban férfi testet ölt, kevés a női pszichopata vagy nárcisztikus - a pszichoterápia ezt a címkét ragasztja rájuk, mintha valami pszichés zavar lenne, de nem az.


"Az Antikrisztus nem alak, nem ember, nem lény, nem test-lélek-szellem olyan egysége, mint amilyenek mi vagyunk. Hiszen éppen ez az. Ez a titka. Az Antikrisztus éppen a személytelen. Mi a borzalom a személytelenben? Az, hogy megszólíthatatlan. Az Antikrisztus az aperszonális legátoló szükségszerűség. Az anonim borzalom, amellyel szemben védtelenek vagyunk, nem mert tőlünk független, hanem mert ezt a nemlétezőt mi valósítjuk meg és mi csináljuk és mi tartjuk fenn és mi ragaszkodunk hozzá. Egyetlen pillanatában sem valódi. Annyiban van jelen és neki csak annyiban van hatalma, amennyiben élő emberi lény őt szolgálja és neki meghódol és magában neki helyet és teret enged, és amennyiben az élő emberi lény személytelenné és valótlanná válik." (Hamvas Béla)


Ezek a videók sokat segíthetnek a felismerésükben, nagyon ajánlom a megtekintésüket. A csatorna az Elefánt a porcelánboltban, a YouTube-on. (a szerk.)


2017. június 4.

Vájatok

   A don Juantól kapott ismeretek birtokában arra az általa is vallott következtetésre jutottam, hogy kognitív világának legfontosabb eleme a szántszándék ideája. Az ősi Mexikó sámánjai az univerzumban áramló energia látása során kaptak bepillantást a szántszándék működésébe; a világegyetemet átjáró erőként fogták fel, mely az idő és tér minden szegmensében érezteti hatását. A szántszándék a dolgok mögötti hajtóerő, mely a látók számára felbecsülhetetlen értékkel bír: a szántszándék - a tiszta absztrakció - oly szorosan kapcsolódik az emberhez, hogy az bármikor irányítása alá vonhatja! Ám a sámánok jól tudták, hogy csupán egyetlen módja van a szántszándék uralásának: a feddhetetlen viselkedés, melyet kizárólag a legfegyelmezettebb tanítványok érhetnek el.
 
 
Neo és Szeráf (Mátrix újratöltve)
 
   A sámánok kognitív rendszerének másik döntő jelentőségű eleme az idő és tér fogalmának újfajta értelmezése volt. Számukra az idő és a tér nem ugyanazt jelentette, mint az átlagembernek, aki hétköznapi kognitív rendszere szerves részeként alkalmazza ezeket a fogalmakat. Egy átlagember a következőképp fogja fel az időt: „nem-térbeli kontinuum, amelyben az események megfordíthatatlan sorrendben haladnak a múlttól a jelenen át a jövő felé.” A tér pedig: „háromdimenziós területek véges kiterjedése, mely magában foglalja a csillagokat és a galaxisokat is, tehát maga az univerzum.”
   Ezzel szemben az ősi Mexikó sámánjai úgy tekintik az időt, mint valamiféle gondolatot vagy szándékot, melyet egy felfoghatatlan nagyságú létező gondolt el. Ők a következő állítást vélik logikusnak: az ember a fenti - elképzelhetetlen erők által megteremtett - gondolat vagy szándék részeként létezik, s még őriz magában valamit ebből a gondolatból. Az eredeti szándék ezen hányada pedig a rendkívüli fegyelem bizonyos feltételei mellett újra visszanyerhető.
   Másrészt a tér a cselekvés absztrakt birodalma, melyet a látók végtelenségnek neveznek, és úgy utalnak rá, mint minden élőlény törekvéseinek végösszegére. A tér számukra elérhető, már-már földközeli, mintha kihasítottak volna egy nagyobb szeletet a tér absztrakt struktúrájából. Don Juan leírásával összhangban azt mondhatom, hogy az ősi Mexikó sámánjai nem olyan zavaros módon fogták fel az időt és a teret, mint mi. Ők úgy vélték, hogy ezek - bár szavakkal kifejezhetetlen módon - az ember elidegeníthetetlen részét képezik.
 
 
 
 
   Az ősi sámánok kognitív világának volt egy másik fontos eleme is: az idő kereke. Azt mondták, hogy az idő egyfajta végtelen hosszúságú és szélességű alagút, melyben öntükröző vájatok találhatók. Maguk a vájatok is végtelen hosszúak, s végtelenül sok található belőlük. Az élőlényeket az életerő ellenállhatatlanul arra készteti, hogy belebámuljanak egy-egy vájatba. És amikor így tesznek, csapdába esnek, hogy csak abban az egy vájatban éljenek.
   A harcosok végső célja, hogy mélységes fegyelemről árulkodó tetteik révén hajlíthatatlan figyelmüket az idő kerekére összpontosítsák, s ezzel fordítsanak rajta egyet. Azok a harcosok, akiknek sikerült elfordítaniuk az idő kerekét, belenézhetnek bármelyik vájatba, és kiemelhetnek onnan bármit, amit csak megkívánnak. Amikor megszabadulnak a vájatba bámulás igéző erejétől, a harcosok bármelyik irányba nézhetnek, s láthatják, ahogy az idő elvonul, vagy éppen közelít feléjük. Ezen a módon szemlélve az idő kereke elsöprő hatást fejt ki a harcos életére, sőt még azon is túl. Úgy tűnik, mintha egy orsó, mely önálló élettel rendelkezik, fűzné a harcosokat együvé. Az orsó a sámánok világában az idő kereke.

(Carlos Castaneda: Az idő kereke)

2017. június 3.

Beszéljünk a válásról

Hadd kábítsam még egy kicsit önöket a nagycsaládokkal. Beszéljünk a válásról, arról a tényről, hogy közülünk minden harmadik ember vagy már el is vált, vagy ezután válik el. Válás alkalmával nagyon valószínű, hogy vég nélkül perlekedünk, jajgatunk és sírdogálunk a pénz és a szex miatt, meg hogy elárultak bennünket, hogy társunk nem fejlődött velünk, mi pedig fölébe nőttünk, hogy a szerelem és a gyűlölet oly közel vannak egymáshoz és így tovább. Ám soha senki még csak a közelébe sem kerül az igazságnak, amely így hangzik: a szűkebb család nem kínál kellő mennyiségű társkapcsolatot.
Régen úgy volt, hogy amikor egy férfi és egy nő összeházasodott, az asszony sokkal több rokonnal beszélgethetett mindenféléről. A férj pedig sokkal több havernak mesélhetett ostoba vicceket. A legtöbben azonban, ha megházasodunk, csak egy új társat jelentünk a másiknak. A férjnek lesz egy új haverja, de az egy nő. A feleségnek lesz még valakije, akivel mindenféléről beszélgethet, de az egy férfi.





A szűkebb családban a gyermekek és a szülők huszonegy évig, vagy még tovább vannak összezárva, és pokoli közelharcot vívnak egymással. Viszont a nagycsaládban a gyermek elmehet egy csomó másik otthonba, ahol szeretetre és megértésre lel. Nem kell odahaza rostokolnia és gyötörnie a szüleit. Nem kell nélkülöznie a szeretetet.
A nagycsaládban az ember fogja magát és egyszerűen lelécel hazulról. Hónapokig nem megy vissza, mégis rokonok között maradhat. Nem kell reménytelen kutatóexpedícióra vállalkoznia, hátha összefut valami barátságos idegennel. Pedig a legtöbb ember éppen erre kényszerül.
Masszázsszalonok jutnak az ember eszébe, bárok, buszpályaudvarok. Vagy bárminő hit elfogadása, melynek révén annak a művi nagycsaládnak a tagjává válhatunk, amelyet gyülekezetnek nevezünk. Ez pedig a magány elleni küzdelem egyik módozata. Ahányszor csak azt látom, hogy valaki hátat fordít az értelemnek és a vallásba menekül, ez fut át rajtam: íme, ott megy az az ember, aki egyszerűen nem bírta többé elviselni, hogy olyan átkozottul magányos.
Magányunk oka, hogy nincs elég barátunk és rokonunk. Az emberi lényeknek igazság szerint minimum ötventagú, stabil, egységes családban kellene élniük. A házasság intézménye azért omlik össze, mert túl kicsik a családok. A férfi a nő számára nem töltheti be az egész társadalom szerepét. A nő a férfi számára nem töltheti be az egész társadalom szerepét. Megpróbálkozunk vele, de aligha meglepő, hogy a legtöbbünk összeroskad ekkora teher alatt.
Ezért azt tanácsolom, hogy önök mindnyájan lépjenek be a legkülönbözőbb egyletekbe. Nem baj, ha kész röhej az az egylet, az a lényeg, hogy minél több emberrel osszák meg az életüket. Ha az egylet csupa kreténből állna, az sem számít. Nagyszámú rokont kell magunk köré gyűjtenünk, mindegy, hogyan.

(Kurt Vonnegut)