A szomorúság megokosítja az embert, már csak azért is, mert ilyenkor nem
siet sehová, nem kapkod ezerfelé, így még a világon is rajtafelejtheti a
szemét.
(Ancsel Éva)
Camus az abszurd jelzővel jellemezte az ember alapvető állapotát -
ilyen a transzcendens, értelemkereső lény helyzete egy értelem nélküli
világban. Camus szerint az ember erkölcsi lény, aki azt igényli, hogy a
világ szolgáltasson alapot az erkölcsi ítéletalkotásához - egy, az
értékek lenyomatát magában hordozó értelemrendszert. A világ azonban nem
teszi ezt: teljesen közömbös irántunk. Az emberi vágy és a világ
közömbössége közötti feszültséget nevezi Camus az emberi lét abszurditásának.
Úgy adhatunk új értelmet életünknek, ha megbecsüljük a kétségbeesés éjszakáit, szembenézünk az értelmetlenség örvényével és
eljutunk a heroikus nihilizmus állapotába. Camus úgy gondolta: az ember
csak úgy teljesedhet ki, ha méltósággal néz szembe az abszurditással.
Büszke lázadásával helyzete ellen túlléphet a világ közönyén.
Camus a nihilista szemléletmódból indulva jutott el egy személyes
értelemrendszerhez, amely a viselkedéshez világos értékeket és
irányelveket kínál: bátorság, büszke lázadás, testvéri szolidaritás,
szeretet, világi kegyesség.
A teremtésnek a Genezis könyvében olvasható többi aktusával ellentétben
Isten nem mondta, hogy jó, amikor elválasztotta a fényt a sötétségtől.
Már a Biblia legelején figyelmeztetnek bennünket, hogy nem tudjuk
teljesen elválasztani a fényt a sötétségtől.
Lucifer nevének jelentése “Fényhozó”, és ha úgy
gondolunk magunkra, mint tiszta fényre, az mindig démoni.
(Richard Rohr)
Képletes kifejezéssel, de valóságos tényre utal a Jóga tanítása, hogy a legalsó
csakrában összetekergőzve alszik a
Kundaliní
kígyó. Ez az ott felhalmozódott, akkumulált pránaerőt fejezi ki. A kundaliníerő
azonban normális körülmények
közt nincsen bekapcsolva a vezetékekbe. Nem árad bele az ídá vagy a pingalá vezetékébe;
ez a kettő
csak a rendes, állandóan keringő
pránaáramot vezeti. A kundalini csak a központi vezetékbe, a szusumnába
áradhat bele, de normális körülmények közt a szusumná el van zárva.
A Jóga azt tanítja, hogy ha sikerül a szusumná vezetékét megnyitni a kundaliníerő
részére,
akkor ez az erő
egyszerre áramlásba kezd, és fölfelé árad a szusumnán. Amint útján eléri az egyes erőközpontokat, elárasztja ezeket magasfeszültségű áramával, de igazi feladata a
Jógában az, hogy elérje a legmagasabb csakrát, sőt ennek is a legmagasabb
pontját, a fejtetőhöz közel, az agyban képzelhető
Brahmarandrát.
Ebben az állapotban - amely természetesen a teljes egyesítettségnek, a
szamádhinak
elmeállapotával jár együtt - az összesített pránaerő
nincsen már alávetve az egyéni alkat, sem a
sűrűtest, sem a szellemtest korlátozásainak. Egyedül az
atman, az
önvaló
fényében tökéletes
léttudatra gyűlt értelem irányíthatja.
Az eddigiekből következik, hogy
a jógi ezt a mérhetetlen erőt nem használja fel.
Nyugvó
helyzetben hagyja, nem irányítja akaratával, hogy az anyagvilágban változásokat idézzen elő,
alakítson, átalakítson. Nem igyekszik befolyásolni
az anyagvilág folyamatát, hiszen ezen a
legmagasabb fokon, a megvilágosultságnak ebben a csúcsállapotában már egészen világosan ismeri
a világban munkáló isteni törvényt, a karmát. Csak
egyféleképpen nyúlhatna bele a
világfolyamatba: ha akaratát valamilyen feltett szándékra irányítaná, s az összesített, potenciálisan
mindenható pránaerőt a szándék megvalósítására fordítaná. Ehhez azonban az kellene, hogy Énje
vegye át a vezérszólamot, hiszen az akarás az Énben
gyökerezik. Ha tehát a jógi engedne az
ösztönzésnek, hogy határtalan pránaerejét felhasználja, ezt csak az Én elismerésével, az Én
előtérbe léptetésével tehetné.
De minden korlátozás, minden kényszer, minden karmacsíra az Én révén állt elő; a korlátozások és
nyűgöző
karma-kötelékek pedig éppen azáltal szűntek meg, hogy az Én önös akarása
háttérbe szorult, sőt kialudt. Hogyan engedhetné meg a jógi, hogy most
ismét az Én érvényesítse a
maga önös, különálló, az egésztől elszakadt akaratát? Hiszen akkor minden eredmény
azonnal
romba dőlne, s a felszabadulás, a felséges
móksa
helyett újabb kötöttség, újabb rabság várna reá. Mi
több, még súlyosabb kötöttség, még szörnyűbb karma-tehertétel, mint azelőtt, mert minél magasabb
fokra jutott valaki, minél nagyobb hatalom van a kezében, annál nagyobb a felelőssége is.
Az
összesített pránaerőnek önös célú felhasználása tehát a legnagyobb bukás, a legmélyebb hanyatlás
lenne. Valósággal luciferi bukás, mert az akaratos,
önhitt Én a maga szándékát az egyetemesség
nagy rendjével, Istennel szemben próbálta volna érvényesíteni. Ezért tartja a Jóga a legsötétebb eltévelyedésnek,
ha a Jóga útján kisebb-nagyobb pránaerőre
szert tett ember a
sziddhiket
(a Jóga által nyert erőket) a mindennapi életben önös módon
felhasználja. Vannak úgynevezett jógik, akik
nagy elszántsággal, kemény önmegtagadással, hosszas
küzdelemmel elérik az akkumulált pránaerő
bizonyos fokú felszabadítását, de ezt alantas
célokra használják fel, anyagiakért, vagy merő
hiúságból.
(Baktay Ervin: A diadalmas jóga, részlet)
A kundalini vált az egyik legfontosabb kifejezéssé napjaink
spirituális és okkult irodalmában, ez képezi sok New Age gyakorlat
alapját is. Számos tanár hangsúlyozza a kundalini felélesztésének vagy
felemelésének fontosságát, s gyakran állítják, ennek speciális
módszerével is rendelkeznek. Egyesek a jóga lényegének vagy a kelet
meditációs titkának tekintik, mások az emberi továbblépés kulcsának
tartják. Gyakran olvashatunk a bennünk szunnyadó kundalini misztikus
erejéről, ami feléledve csodálatos változásokat hozhat életünkben.
Megfelelő technikával feléleszthető a kundalini, megtapasztalhatjuk e
bámulatos élményeket, magasabb régiók tárulnak fel előttünk, és ezáltal
gyorsan szuper-tudatra tehetünk szert. Így aztán sokan bele is fognak a
gyakorlatokba, e tapasztalatok és erők elnyerésének reményében. De
sokszor megfeledkeznek arról, vajon rendelkeznek-e a szükséges
alapokkal, s az sem biztos, hogy a kundalini-sakti olyannyira fontos,
mint ahogy azt gondolják.
Érdemes megemlíteni, hogy India szellemi irodalmában a kundalini
kifejezés alig-alig fordul elő. A jógairodalom egyes műveiben említik, főként a
tantrikus forrásokban, de a kundalini még ebben a tradícióban is a
magasabb bölcsesség és a kegy alárendeltje. India klasszikus lelki írásai a tudásban, s végül az
isteni szeretetben jelölik meg a lelki fejlődés legfontosabb eszközeit. Vagyis a kundalini
túlhangsúlyozása nem más, mint egy újabb jóga-szakkifejezés divatossá
válása, amit eredeti környezetéből kiszakítva új jelentéssel látnak el,
egy kicsit hozzátesznek, egy kicsit elvesznek belőle s gyakran vissza is
élnek vele.
Hogyan lett ilyen fontos a kundalini? Sok más keleti fogalomhoz
hasonlóan először ezt is a teozófusok használták, akik a XIX. században
elsőként kezdtek a keleti bölcselettel foglalkozni. Egyes jógik is
előszeretettel használták a kifejezést, hátha így jobban szót értenek a
nyugati emberrel, jól tudván, mennyire kedveljük az energia, technika és
hasonló fogalmakat. Több nyugaton immár népszerűvé vált tanítás és sok
fontos indiai tradíció is a saktipat kundalini vonalhoz tartozik. E
tradíciók természetesen gyakran használják e fogalmat. E vonal mesterei
közül azonban sokan már nem folytatnak saktipat vagy
kundalini-felélesztő kurzusokat, mert számukra bebizonyosodott, hogy a
nyugati ember a legtöbb esetben nem tud mit kezdeni a felszított
energiával, sőt gyakran súlyos problémákat, rendellenességeket
eredményezett a próbálkozás.
A kundalini fogalmához kapcsolódik az a nézet is, miszerint a lelki
megvalósítás nem más, mint a kundalini kígyó felemelése a hét csakrán
keresztül egészen a koponya- vagy korona-csakráig, ami a teljes
megvilágosodás. Ez csak egy megközelítési mód a sok közül, de közel sem olyan
egyetemes, mint gondolnánk. A gjána-jógában például a csakráknak szinte
nem is tulajdonítanak jelentőséget, inkább a szívbéli tudat eredetének
vizsgálatával foglalkoznak. Ez a “szív” nem az asztráltest szívcsakrája,
hanem a tudat középpontja, ami túl van mindenféle testi burkolaton. Ez India ősi
írásainak, az Upanisadoknak és egyéb védikus írásoknak az eredeti
tanítása, melyek sokkal inkább a lelki szívvel, s nem annyira a
csakrákkal foglalkoznak. Kortárs bölcsek, például Rámana Mahársi is
állítja, hogy a teljes megvilágosodás érdekében a koronacsakra elérése
után vissza kell térni a szívcsakrához. Isten áll a középpontban, Ő a legfontosabb, s nem
egy misztikus jógaképességeket eredményező technika. A kundalini csak a szívcsakra szintjén válik lelki energiává. Ez
alatt az ego kiterjesztésének eszköze, illetve segít a finom fizikai
képességek megszerzésében. Úgy mondják, még az aszurák (gonosz célokat
óhajtó emberek) is jógáznak, a napfonat magasságáig emelik energiájukat,
hogy nagyobb hatalomra tehessenek szert.
A kundalini túlhangsúlyozása modern tudományos és műszaki
mentalitásunknak, a hatalom, a dráma és az érzékelés iránti
elkötelezettségünknek tulajdonítható. Szépen illeszkedik kiszámított,
erőfeszítésen és hatalomvágyon alapuló felfogásunkba, hiszen minden áron
szeretnénk közelebb jutni célunkhoz. A mágikus pirula, a gyorstalpaló
módszer, a biztos menekvés vonzereje táplálja törekvésünket, amit az
egzotikus videofelvételek, az erős motorok és a gyors autók is
tükröznek. A kundalini helytelen alkalmazása olyan, mintha egy mentális
atombombával játszadoznánk.
A jóga viszont az élénkebb fizikális élmények helyett az anyagi
megtapasztalástól való függetlenséget veszi célba. Bármennyire tűnjék paradoxnak, a jóga csak a célból alkalmaz
erőfeszítést, hogy legyőzze az erőlködést. Békességet és szeretetet azonban nem lehet nyerni erőszakos
módszerekkel. A gjánát és bhaktit nélkülöző kundalini-élesztő próbálkozások
lelkileg éretlen mentalitásra utalnak, hiszen az ego és elme régesrégi
módszereit alkalmazzák olyasvalaminek az elérésére, ami messze
meghaladja az ego és az elme hatáskörét. Az igazi lelki törekvés azonban az alázattal,
béketűréssel és saját korlátaink felismerésével, önző vágyainkon alapuló
gondolati homokvárépítésünk leépítésével kezdődik. Boldogan merengünk
azon a titokzatos energián, ami, ha saját erőnkből fölszítjuk, csodás
módon, egy csapásra megváltoztathat bennünket. Ne a varázslatban reménykedjünk, hanem
legyünk reálisak, és lássuk be, hogy az igazi változás csak akkor
köszönt ránk, ha már feladtuk manipulatív gondolatainkat és önző
tetteinket. A Védák bölcselete szerint mindaddig nem pillanthatjuk meg
az igazságot, amíg meg nem ismerjük valódi énünket, illetve az ahhoz
vezető út akadályait, korlátait. Sok kimagasló jógi az egyre mélyebbé váló békén,
szereteten és észlelésen kívül szinte nem is tapasztal egyebet.
Mivel a mi kultúránkban ezen a területen
nehezebb a helyes irányt követni és kevesebb a védelmi mechanizmus is,
mint keleten, ezért kétszeresen óvatosnak kell lennünk lelki
gyakorlatainkban. A drámai élmények, egzotikus
energiák és kierőszakolt változások inkább szenvedélyesek, s az elme
zaklatottságára utalnak. A lelki élet művelésének indítéka azonban az igazság,
vagy Isten szeretete kell legyen, s nem valamiféle hatalomvágy vagy
kalandszomj. Máskülönben az nem lelki élet, hanem lelki köntösbe burkolt
önző törekvés, ami bukáshoz vezet.
A felsorolásból kimaradt: Szögyal Rinpocse, Chögyam Trungpa, Oliver Shanti, Sry Chimnoy, Swami Nithyananda, Mr. Gandhi, Carlos Castaneda, de C. G. Jung is... (a felsorolás korántsem teljes, a katolikus egyház rengeteg pedofil botránya is ide tartozik - bár a két idézet kifejezetten a jógáról és a kundaliniről szól, de a hatalommal való visszaélés a lelkiség nevében akkor is ugyanaz)
S ez lett fontos az Istenek előtt.
Áldottak voltak a titkos erők,
melyek a túlsó partra vittek át,
ahol a lélek elejti magát,
ahol gyógyul a fájó akarat,
ahol bilincsét oldja a tudat,
ahol levedli magányát az Egy,
ahol a Sokba az ember hazamegy,
ahol félelem és vágy megszünik,
ahol az ész nem érzi szárnyait,
ahol a cél leteszi fegyverét,
ahol tárgytalan merengés a lét,
ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén,
ahol már puszta közeg az egyén,
ahol én jártam: minden pillanat,
ami csak rávesz, hogy felejtsd magad:
ami, álmodva, a vég gyönyöre,
s ha ébredsz, a költészet kezdete. (Szabó Lőrinc: A túlsó part)
Alvás közben az egó alámerül (forrásába), az érzékszervek működése pedig szünetel. Mivel a
dzsnyání
már elpusztította elméjét, azzal a gondolattal, hogy ő a
cselekvő, sosem adja át magát semmiféle érzéki tevékenységnek; ilyen módon ő (bizonyos értelemben) alszik. Ugyanakkor - ellentétben a közönséges ember alvásával - nincs a tudattalanság állapotában, hanem maradéktalanul tudatában
van Önmagának; ilyen módon az ő állapota
kizárja az alvást. Ez az alvás nélküli
alvás, ez az éberalvás - vagy bárhogyan is nevezzük - az Önvaló
turíja állapota, amelyen mint vásznon a három
avaszthá, az ébrenlét, az álom és az alvás állapota átvonul, anélkül, hogy a legkisebb nyomot is hagyná rajta.
1. A mindenség ez a szótag. Kifejtése ennek: minden az OM-hang, ami
volt, ami van, ami lesz, és az is az OM-hang, ami túl van a három
időn.
2. Minden a Brahman, a Brahman pedig a Lélek, és a Léleknek
négy negyede van.
3. Első negyede az ébren lévő, kifelé megismerő,
héttagú, tizenkilenc szájú (az öt érzékszerv: látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, az öt cselekvő szerv: beszéd,
fogás, járás, nemzés, ürítés, az öt lélegzet, az ész /manasz/, az én-képzet /ahamkára/, az eszmélet /buddhi/ és a tudat /csitta/), durvát evő (anyagi
táplálékot és külső tapasztalásokat) Mindenember Tüze Lélek.
4. Második negyede az álomban lévő, befelé megismerő, héttagú,
tizenkilenc szájú, válogatottat evő (belső tapasztalásokat) Tündökletes Lélek.
5. A mélyálom az az állapot, ahol az ember nem érez vágyakat és
nem lát álmokat. Harmadik negyede a mélyálomban lévő, eggyé vált, pusztán megismerésből álló, üdvből álló és az üdvöt tudat-szájával evő
megismerő Lélek.
6. Ez úr mindenek fölött, ez mindentudó, ez a belső
vezető, ez a mindenség méhe, a lények teremtése és elmúlása.
7. Befelé nem ismer, kifelé nem ismer, kétfelé nem ismer,
pusztán megismerésből nem áll, sem megismert, sem nem megismert, nem látható,
kimondhatatlan, megfoghatatlan, jellemezhetetlen, kigondolhatatlan,
jelölhetetlen, az egyetlen Lélek hitén megálló, érzékvilágot feloldó, nyugodt,
szent, szétszakíthatatlan - ez a negyedik negyed, a Lélek maga, megismerni ezt
kell.
8. A lélek az OM-szótag a hangok terén, mert hogy négy mértékes
az OM-hang. A mértékek negyedek, a negyedek mértékek,
mégpedig az a, az u és az m hangok.
9. Az első mérték az a hang, az ébren lévő Mindenember Tüze
Lélek. Ez van az eltérés (ápti) és az elsőség (ádimattva) szavakban. Minden
vágyát eléri, és első lesz abból, ki tudja ezt.
10. A második mérték az u hang, az álomban lévő Tündökletes
Lélek. Ez van a fenntartás (utkarsa) és a kétfelől (ubhajatva) szavakban. Ki ezt
tudja, az fenntartja a tudást, kétfelől tisztelik, családjában nem születik olyan, ki ne tudná
a Brahmant.
11. A harmadik mérték az m hang, a mélyálomban lévő Felismerő
Lélek. Ez van a felépítés (miti) és a lerombolás (apiti-minoti)
szavakban. Felépíti és lerombolja az egész világot, ki tudja ezt.
12. Mértéke nincsen a kimondhatatlan, érzékvilágot feloldó,
szent, szétszakíthatatlan negyediknek. Az OM-hang ebben a Lélek maga. Lelkével a
Lélekbe száll, ki tudja ezt, ki tudja ezt.
Ajánlott irodalom: Paul Brunton: Az Önvaló Bölcsessége, A felsőbbrendű Én, India titkai Baktay Ervin: A diadalmas jóga, Szanátana Dharma, az örök törvény Sankarácsárja: Átma Bódha, Upanisádok
Iskoláink bizonyos értelemben gyárak, amelyekben a nyersanyagot - a
gyermekeket - termékké kell formálni és alakítani. A gyártásra való
szakosodásokat a 20. század civilizációjának igényei diktálják, és az
iskola feladata, hogy a lefektetett specifikációknak megfelelő tanulókat
alakítson ki.
(Ellwood P. Cubberly, Dean Stanford Neveléstudományi Egyetem 1898)
Az iskola nagy célja jobban megvalósítható sötét, levegőtlen, rút helyeken. Uralni
kell a fizikai testet, hogy felülkerekedhessünk a természet szépségén.
Az iskolának ki kell fejlesztenie azt a képességet, hogy kivonjuk
magunkat a külső világból.
(William Torrey Harris USA oktatásügyi biztos 1889-1906)
A bölcsesség helyett a tudásra helyeztük a hangsúlyt, most pedig a tudás helyett az információkra, és ezek az információk annyira részlegesek, hogy tökéletlen emberi lényeket hozunk létre.
(Vananda Shiva Navdanya)
Az emberek csaknem úgy éltek, ahogy meg volt írva. Csaknem. És az
asszonyok szövetsége erős volt. A szövetség minden asszony számára
nyitva állt, törzsi hovatartozására, korára, társadalmi helyzetére,
politikai rangjára vagy gazdagságára való tekintet nélkül. Egyetlen
asszony sem vásárolhatta meg a szövetséghez való tartozás jogát.
Egyetlen asszony sem örökíthette át a szövetségben betöltött helyét. A
szövetség minden tagját maga a szövetség választotta ki, s meghívásos
alapon válhatott valaki taggá. Meghívás alapján még rabszolganők is
lehettek a szövetség tagjai. Tulajdonosaik
nem tagadhatták meg tőlük a belépés jogát, nem akadályozhatták meg az
összejöveteleken
való részvételüket, és nem tilthatták a szertartásokon való részvételt
sem, mert a szövetségnek igazi hatalma volt, s mindenütt tiszteletben
tartották.
A szövetségben lévő asszonyok feladatai közé tartozott a leányok
nevelése is. Játékosan, dalokkal, legendákkal és példák útján tanították
őket. Megtanították a leányokat testük ápolására, beavatták őket a
testi örömszerzés titkaiba, s ránevelték
őket, hogyan tiszteljék magukat és testük biológiai funkcióit.
Elmagyaráztak nekik mindent, amit a terhességről, a szülésről és a
gyermekápolásról tudniuk kellett.
De egyszerre csak fejére fordult a világ... Különös férfiak jöttek.
Olyanok, akik soha nem beszéltek asszonyokkal, akik soha nem ettek, soha
nem háltak és soha nem nevettek együtt asszonyokkal. Olyan férfiak
jöttek, akik dalolás és tánc közben, kacagáskor és szerelem idején komor
képet vágtak. Ezek a férfiak azt állították, hogy az asszonyok
szövetsége boszorkányok gyülekezete.
"Nem tűrhetitek, hogy egyetlen boszorkány is életben maradjon", így
prédikáltak, de az emberek nem hagyták, hogy a szövetség asszonyait
megöljék.
A papoknak kislányokkal kellett beérniük. A lányokat elvitték a
falvakból, iskolákba járatták őket, úgyhogy nem olyan asszonyok
nevelhették s taníthatták őket, akik elmondhatták volna testükről az
igazságot. Az iskolában arra nevelték őket, hogy mellüket elszorítsák,
karjukat, lábukat el kellett rejteniük. Fiútestvéreiknek sosem nézhettek
a szemébe, lesütött szemmel a földet kellett nézniük, mintha valami
szégyellnivalójuk lett volna. Ahelyett, hogy megtanulták volna, hogy
testük havonta egyszer szent, azt mondták nekik, mocskosak. Ahelyett,
hogy a vérzés idején visszavonulhattak volna az arra kinevezett házba,
ahol meditálhattak, imádkozhattak, a holdtöltét s testüket ünnepelhették
volna, arra tanították őket, hogy betegek, kötőt hordjanak, s
viselkedjenek betegek módjára. Azt is mondták nekik, hogy soha nem
szabad testi vágyaik feltörő hullámainak engedniük, soha nem élvezhetik
ezt az érzést, mert bűnös dolgok ezek.
Ha azután a lányok visszatérhettek falujukba, értelmük annyira
megmételyeződött, szellemük annyira megbomlott, lelkük úgy
beszennyeződött, hogy az asszonyok szövetségének tagjaiként már nem
jöhettek számításba.
A fiúkat is elhurcolták. Őket pedig arra tanították, hogy a nők piszkos,
bűnös teremtmények, akik a férfiakat eltérítik a jó útról. Azt
tanulták, a nőknek nincs saját véleményük, ésszel nincsenek különösebben
megáldva, s csak azért vannak a világon, hogy a férfiakat szolgálják.
Nem kellett hozzá egy generáció, s a feje tetejére fordították a
világot, az ész és az igazság ködbe veszett, s csaknem teljesen odalett.
(Nootka asszonyszövetség hagyománya)
A modernizált
létrontás-rendszer rémuralma körülbelül a múlt század végén kezdődött. A létzaklatottság eleinte csak Európában,
később az egész földön olyan fokát érte el, amelyben az emberi élet az apparátusban merő formális aktusok
sorozatán kívül semmi egyebet nem jelent. A rendszer tökéletesen lezárult,
kiterjed a csillagok mozgására, a fizikai jelenségekre, a matematikára, a
sejtekre, az atomokra, a vallásra, az emberi tettre, a mítoszokra, a
metafizikára.
A gépesített nevelés és tanítás, a munka és hivatásgyakorlat, a
gondolkozás és érzelmek kizárólag az apparátuson belül zajlanak le, és ennek
magától értetődő következménye az egyre növekvő éhség valami valódira, legyen
az szexus vagy politika vagy politikai rémtett, bűnügy
vagy valamely rafinált izgalom és narkotikum, amely az életéhséget mégis
csillapítani tudja. Az élet elfogyásának és felhígulásának, megritkulásának és
összezsugorodásának arányában főként a metropolisokban az életszomjúság
sajátságos delíriuma alakult ki hajszából és sóvár mohóságból és őrjöngő
kicsapongásból, mert a lét az apparátusban egyébként nem lenne kibírható. Mivel
saját életét senki sem éli, és önmagát nem éri utol, az emberben elvetemült
önsóvárgás keletkezik, amely a valódi híján önmagának bőszült
és görcsös megóvásáért küzd, viszont értelmét már ez is teljesen elvesztette.
Mellaart a következő megjegyzésekkel összegzi a nők szerepét az újkőkori társadalomban, többek között Çatal Hüyükben:
"Az újkőkori gazdaságban több feladatot láttak el a nők,
mint a férfiak, s ez mind a mai napig így van az anatóliai falvakban,
ami valószínűleg magyarázatot ad a nők kiemelt társadalmi státusára.
Mint az élet egyedüli forrása, a nőt kapcsolatba hozták a földművelési
folyamatokkal, az állatok háziasításával és nevelésével, a növekedéssel,
a bőséggel és a termékenységgel. A földnek és a nőnek az a
képessége, hogy életet adhat, egészen
természetes módon kitüntetett helyet biztosított az anyáknak a korai
földművelők világában. Az anya mint istennő (gyakran a földanyával
azonosították) vált a vallásos világkép központi alakjává, miként a
földön is a hús-vér anya lett a család és a társadalmi élet összetartó
ereje. Mivel a vallás szintén arra
törekedett, hogy megőrizze az életet sokrétű formájában, gondoskodjon az
élet fennmaradásáról, és válasszal szolgáljon a vallási rítusok
misztériumaira, az élet és halál, születés és feltámadás egyértelműen a
női, és nem a férfiprincípiumhoz tartozik. Ami különösen figyelemreméltó az anatóliai újkőkori vallással
kapcsolatban az az,
hogy a figurális ábrázolásokon, a kis szobrokon, a domborműveken és a
falfestményeken semmiféle szexualitásra utaló jellel sem találkozunk.
Nagyon egyszerű válasz kínálkozik erre a látszólag zavarba ejtő
kérdésre. A szexualitásnak a művészetben betöltött szerepe szorosan
összefügg a férfi befolyásával és vágyaival. A kiásott negyvenegy
szoborból harminchárom az istennőt ábrázolja. A maradék nyolc egy férfi
istenséget jelenít meg, aki azonban mindig kapcsolatban áll az
istennővel: vagy a fia, vagy a hitvese. Az anyák lényegi szerepét semmi
sem bizonyítja jobban, mint az
a tény, hogy a gyermekeket az anyjuk, és sohasem az apjuk mellé
temették. A leletek nagyszámú papnőre utalnak, de hierarchikus szervezetnek nyoma
sem volt.
Az adatok, amelyek amellett szólnak, hogy az újkőkori társadalmat
viszonylagos egyenlőség, a társadalmi hierarchia, a kizsákmányolás és a
szembeötlő agresszivitás hiánya jellemezte, igen meggyőzőnek tűnnek. Az
anatóliai újkőkori falvakban matriarchális berendezkedést
találunk, ami arra utal, hogy az újkőkori társadalom - legalábbis
Anatóliában - lényegében erőszakmentes és békés volt. Az agresszió szempontjából két nagyon fontos megfigyelést kell tennünk:
Çatal Hüyük eddigi feltárása alapján a település történetében nem
akadunk sem fosztogatásra, sem vérfürdőre utaló bizonyítékokra. Még
ennél is meglepőbb az erőszak teljes hiánya, a feltárt több száz csontváz
egyikén sem bukkantak külsérelmi nyomokra, ami erőszakos halálra
utalna.
"A kultúrák, az erények és a létezés valamennyi nemes vonatkozása az
anya és gyermeke közötti viszonyból ered. Az erőszak világában a
szeretet, az egység és a béke isteni elvét testesíti meg. Gyermeke
nevelése által a nő hamarabb tanulja meg mint a férfi, hogy miként
terjessze ki szerető gondoskodását saját egóján túlra, egy másik
teremtményre, és miként mozgósítsa minden leleményességét egy másik
emberi lény megóvására és képességei fejlesztésére. E szinten a nő a
kultúra letéteményese, a jóindulat és az elkötelezettség forrása, benne
testesül meg az aggodalom az élőkért és a gyász a holtakért. Az
anyaságból fakadó szeretet nemcsak erőteljesebb, hanem egyetemesebb is. Míg a szülői viszony eleve korlátozott, addig az anyaság egyetemes. A
szülői viszony korlátja, hogy emberek meghatározott csoportjára
vonatkozik, ám az anyaság, miként az élő természet, nem ismer határokat.
Az anyaság szelleme hívja életre a testvériség érzését az emberek
között, ami az apaság kultuszának megjelenésével eltűnik. Az apajogra
épülő család zárt, individuális organizmus, a matriarchális család
ellenben az egyetemesség megtestesülése, ott bábáskodik mindennek a
kezdeténél. Az anyaöl, Démétér földanya halandó megtestesülése az együvé
tartozás érzését kelti mindenkiben. A szülőföldön mindaddig testvérek
lesznek, míg az apajogú rendszer el nem jut fejlődésének arra a
pontjára, ahol megszűnik a differenciálatlan embertömegek egysége, és
kiütköznek az egyéni különbségek.
A matriarchális kultúrák sokféle formában jelenhetnek meg, és
legalább ennyire sokrétűek az anyajogú elv jogtudományi megfogalmazásai
is. Ez az elv az egyetemes szabadságot és a matriarchális viszonyok
között élő emberek egyenlőségét mondja ki, az egymásnak nyújtott
kölcsönös segítség és a mindennemű korlátozással szembeni ellenérzés
az alapja. Ebben gyökerezik a rokon szellem és a bajtársiasság, amely
nem ismer akadályt vagy megosztottságot, és egyöntetűen hatja át egy
nemzet minden tagját. A matriarchális társadalmak jellegzetessége, hogy
nyoma sem volt bennük pusztító harcnak vagy összetűzésnek. A
matriarchális közösségekben élők - és ez is meglehetősen jellemző - a
büntetés külön formáját alkalmazzák azokra, akik sérülést okoznak
embertársuknak vagy állatoknak. A gyöngéd emberség légköre járja át a
matriarchális világ kultúráját. Ez az életigenlő
és rombolást kerülő gondolkodásmód a
matriarchalis társadalmak legfőbb vonása." (Bachofen: Das Mutterrecht)
Valószínűleg két ok miatt utasították el Bachofen elméletét: először is
csaknem lehetetlennek tűnt, hogy patriarchális társadalomban élő
antropológusok felül tudjanak emelkedni társadalmi és mentális
beidegződéseiken, és elképzeljék, hogy a férfiuralom nem természetes.
(Emiatt jutott el Freud is nőképéhez, miszerint a nő nem más, mint
kasztrált férfi.) Másodszor, az antropológusok hozzászoktak, hogy csak a
tárgyi bizonyítékoknak higgyenek, például csontvázaknak, használati
eszközöknek, fegyvereknek, stb., és nehezen akarták elhinni, hogy
a mítoszok és drámák nem kevésbé valóságosak, mint a tárgyak. Ez a
közelítésmód persze kizárta, hogy akár egy csöpp figyelmet is
szenteljenek az elméleti gondolkodásban rejlő lehetőségeknek és
aprólékosságnak.
Szinte mindenki úgy gondolkodik, hogy ha a civilizált ember ennyire harcias, akkor milyenek lehettek a primitív emberek! Mumford rámutatott, hogy a barlangfestményeken nyoma sincs ember emberrel vívott küzdelmének. A primitív törzsek
egyenlőségen alapuló társadalmi berendezkedése éppen ennek
ellenkezőjéről tanúskodik, ahol a nagy megbecsülésben részesülőktől
nagylelkűséget és mértékletességet várnak el a közösség tagjai, és
viszonzásul szeretet és udvariasság jut nekik osztályrészül.
Saját gazdasági életünk természetéből fakadó megszokásból úgy gondoljuk,
hogy az ember természetes hajlamánál fogva előszeretettel megy bele
csere- és barterügyletekbe, s hogy a személyek és csoportok közötti
viszonyokat gazdasági megfontolások és az erőfeszítésekből fakadó
eredmény maximalizálása jellemzi: adjunk el drágán, és vegyünk
olcsón. A primitív emberek azonban egyáltalán nem így cselekszenek.
Valójában legtöbbször éppen ellenkezőleg. Odaadnak dolgokat társuknak,
imádják a nagylelkűséget, elvárják a segítséget, a takarékosságot pedig
önzésnek tartják. És ami a legkülönösebb, minél riasztóbbak a körülmények, minél
ritkábbak vagy értékesebbek a rendelkezésre álló javak, annál kevésbé
cselekszenek gazdasági szempontok szerint, annál inkább nagylelkűek
egymáshoz.
A "civilizáció" története azonban, kezdve Karthágó és Jeruzsálem lerombolásától
Drezda és Hirosima elpusztításáig, az emberek, a termőföld és a vietnami
fák halála mind-mind a szadizmus és a pusztításhajlam szomorú története.
Ezt a célt tűztem ki magamnak: hogy rámutassak azokra az
ismérvekre, amelyek megtévesztő jellegüknél fogva megakadályoznak
bennünket abban, hogy idejekorán felismerjük a lehetséges Hitlereket,
mielőtt megmutatnák igazi arcukat. A megtévesztés abból a hitből fakad,
hogy a velejéig destruktív és gonosz ember nem más, mint maga az ördög,
és ennek megfelelően is néz ki. Azt gondoljuk róla, hogy nem lehet
egyetlen pozitív tulajdonsága sem, jól láthatóan magán viseli Káin
bélyegét, hogy mindenki már messziről felfedezhesse a benne rejlő
pusztításhajlamot. Efféle sátánfajzatok léteznek
ugyan, de ritkák. Miként korábban már rámutattam, sokkal gyakoribb,
hogy egy erősen destruktív személy a kedvesség álarca mögé bújik.
Kegyes, szereti a családját, a gyermekeit, az állatokat, az eszményeiről
beszél, és biztosít bennünket a jó szándékáról. Ám ez csupán a képnek
egy része. Aligha akad olyan ember, akiből hiányzik minden kedvesség és
jó szándék. Ha volna ilyen ember, az elmebetegség határát súrolná -
kivéve talán a született morális idiótákat. Következésképpen, amíg
valaki abban hisz, hogy a gonosz ember szarvat visel, kizárható, hogy
akár egyetlen gonosz emberrel is találkozott volna.
Az ember olyan társadalom tagjaként él, amely mindenki számára
garmadával kínál előre gyártott célpótlékokat. Napjainkban azt
sulykolják, a tartalmas élethez elegendő, ha valaki sikeres, önálló
kenyérkereső, családos, jó állampolgár, a megvásárolható jószágok és
örömök lelkes fogyasztója. A receptet a tudatosság szintjén ugyan a
legtöbb ember elfogadja, életükbe mégsem költözik be a valódi értelem, s
önmagukban sem bukkannak rá a hiányzó magra. A hangzatos célkitűzés
igazából üres, és egyre gyakrabban kudarcot vall. Hogy napjaink
társadalmában valóban ez történik, meggyőzően támasztja alá a
kábítószer-függőség terjedése, az igazi érdeklődés teljes hiánya, az
intellektuális és a művészi kreativitás teljes hiánya, az erőszak és a
destruktivitás előretörése. Közmegítélés szerint jóléti társadalomról beszélünk, ha az emberek
igényeit könnyű kielégíteni. Szeretünk ugyan abban a hitben tetszelegni,
hogy e boldog állapot elérése az ipari civilizáció kimagasló eredménye,
jóllehet ez a vadászó és gyűjtögető emberekre sokkal inkább igaz, bár
róluk jobbára csak a néprajzkutatók tudnak. Nagy különbség van a kultúrák között abban a tekintetben, hogy a
társadalmi berendezkedés előmozdítja és bátorítja-e a kapzsiságot, az
irigységet és a kizsákmányolást, vagy megakadályozza. Előbbi esetben
ezek a bűnök a társadalmi karakter részét képezik, azaz a társadalom
tagjainak többségében jelen vannak, míg utóbbi esetben egyedi
személyiségtorzulásokról van szó, ami nem befolyásolhatja a társadalom
egészét. Semmiképpen sem statisztikailag szeretnék érvelni, csupán
azt kívánom
bizonyítani, hogy az agresszió nélküli társadalmak egyáltalán nem olyan
ritkák, mint azt Freeman és a freudi elmélet más képviselői hajlamosak
beállítani. Azt is meg akartam mutatni, hogy az agresszivitás nem csupán
egy jellemvonás, hanem egy szindróma része. Rendszerint az
agresszivitást más vonásokkal - szigorú rangsor, dominancia, osztályokba
sorolás stb. - együtt, az adott rendszer részeként érhetjük tetten.
A csoportnarcizmus táplálása szociális
léptékben számolva
igen kevéssé költséges befektetés, igazság szerint lényegében semmibe
sem kerül, ha az életszínvonal emelése egyéb formáinak társadalmi
költségével vetjük össze. A társadalomnak csupán a narcizmust tápláló
jelszavakat megfogalmazó ideológusokat kell megfizetnie, ráadásul sokan
közülük - tanárok, újságírók, miniszterek, professzorok - még ezt sem
igénylik, legalábbis a pénzt nem. Jutalmukat az elégedettség és
büszkeség tudata jelenti, amely azáltal tölti el őket, hogy ilyen nemes
célt szolgálhatnak, amivel mellesleg saját hírnevüket is megalapozzák. A
politikai vezetők körében a narcisztikus személyiségek oly gyakoriak,
hogy akár foglalkozási ártalomnak - vagy előnynek - is tekinthetnénk,
különösen azon vezetők körében, akik hatalmukat a tömegtájékoztatás
fölött gyakorolt különleges befolyásuknak köszönhetik. Ha a politikus
meg van győződve arról, hogy különleges adottságokkal rendelkezik, mi
több, küldetése van, akkor könnyebben meg tudja győzni közönségét, amely
el van ragadtatva a magabiztos személyiségektől. A narcisztikus vezető
különleges karizmáját nem csupán a politikai siker elérésének
eszközeként veszi igénybe - a tömeg éljenzésére saját mentális
egyensúlyának fenntartása érdekében is szüksége van. Nagyságának és
tévedhetetlenségének képzetét valójában narcizmusa táplálja, s nem
valódi, emberi lényként elért eredményein alapulnak. Mindazonáltal
narcisztikus megnyilvánulásai nélkül létezni sem igen tudna, hiszen
igazi emberi vonásai - meggyőződés, lelkiismeret, szeretet és gyűlölet -
nemigen fejlődtek ki.
"Amivel világszerte szemben állunk, az egy monolitikus, könyörtelen
összeesküvés, mely egyre növekvő befolyását elsősorban rejtett
eszközökkel éri el." - John F. Kennedy
"Az ember nehéz helyzetben van, mert oly hatalmas összeesküvéssel
szembesül, ami számára már teljességgel elképzelhetetlen." - J Edgar
Hoover (az FBI volt igazgatója)
"A világot egészen más személyek kormányozzák, mint azt a beavatatlanok
gondolják." - Benjamin Disraeli
"Elmebeteg emberek irányítják világunkat elmebeteg célokkal. És az
egészben az a legelmebetegebb, hogy aki erről beszél, azt azonnal
elmebeteggé nyilvánítják." - John Lennon
"A legtöbb ember időnként belebotlik az igazságba, de többségüknek
sikerül összeszednie magát, és menni tovább, mintha mi sem történt
volna."
- Winston Churchill
Azokban a társadalmakban, ahol jelen van a valódi autoritás - a
varázsló, a politikai vagy a vallási vezetők -, ott az agymosáshoz
rendelkezésre áll a megfelelő bázis. Hozzávetőlegesen azt mondhatjuk, az
uralkodó csoport által sugalltak annál hihetőbbek, minél szélesebb körű
ezen csoport hatalma, és/vagy minél nagyobb kapacitást tud mozgósítani
ideológiai rendszerének kidolgozására és védelmére, amivel csírájában
elfojthatja a kritikai és független gondolkodást.
Az emberi történelem folyamán a dominancia intézményes kereteket kapott,
többé már nem a személyes alkalmasság a döntő szempont, ahogy sok
primitív társadalomban még mindig ez a helyzet; már nem szükségszerű,
hogy a vezetők folyamatosan számot adjanak kiemelkedő képességeikről,
valójában az sem lényeges, hogy rendelkeznek-e ilyenekkel. A rendszer
azt sulykolja az egyénbe, hogy a különféle címekben, egyenruhákban vagy
bármi más külsőségben képes legyen annak bizonyságát látni, hogy a
vezetője hozzáértő, rátermettségéhez kétség sem fér. Ameddig ezeket - a
rendszer egésze által támogatott - szimbólumokat látja maga előtt, az
átlagemberben fel sem vetődik a kérdés: vajon van-e ruha a császáron?
A jelen eszményképe a korlátozások nélküli fogyasztás embere, aki a
természet erői felett úgyszintén korlátlan hatalmat élvez. Az embereket
az az álomkép élteti, hogy egy szép napon a természetet teljesen uralmuk
alá hajtják, s Istenhez válnak hasonlatossá * - miért ne lehetne akkor az
emberi természetet is totálisan ellenőrizni? A kibernetikus kapitalizmus, a maga gigantikus méretű centralizált
vállalataival, amelyek a dolgozók számára már nem csupán a szórakozást,
de a kenyeret is képesek biztosítani, már olyan ellenőrzést valósít meg,
amelynek alapja a pszichológiai manipuláció s az emberi természet
mérnöki tervezése. Olyan emberre van szükség, aki fogékony és
könnyen befolyásolható. Kibernetikus korunkban az individuum egyre inkább ki van téve a
manipuláció hatásainak. Munkáját, vásárlását, szórakozását egyaránt
reklámok, ideológiák, skinneri értelemben vett pozitív megerősítések
befolyásolják. Az individuum elveszíti a társadalomban betöltött
tevékeny, felelős szerepét, tökéletesen alkalmazkodik, egész életére
megtanulja, hogy bármely cselekedet, gondolat vagy érzés, amely nem
illeszkedik a dolgok általános rendjébe, súlyos hátrányokat okozhat
neki: végeredményben tehát pontosan azzá válik, amit elvárnak tőle. Ha
pedig mégis megpróbál önmaga lenni, akkor igen sokat kockáztat:
rendőrállamokban a szabadságát, akár életét is, egyes demokratikus
rendszerekben az előléptetését, esetleg az állását, de ami talán a
legsúlyosabb: a társadalomtól való elszakadást, a kommunikáció nélküli
teljes izolációt.
A szabadság nem egyszerűen a korlátozásoktól
való mentességet jelenti,
hiszen minden növekedés egy struktúra keretei között megy végbe, a
struktúrához pedig elengedhetetlenek a szabályok. A döntő különbség abban áll, hogy a korlátozás autonóm-e, azaz a
struktúra vagy a személy fejlődésének inherens feltétele, vagy
kizárólagosan valamely másik személy vagy intézmény érdekeit szolgálja. A
szabadság ígérete olyan hatást gyakorol az emberi szívre, hogy még
azok is ezzel az ígérettel élnek, akiknek szándéka ezzel szöges
ellentétben áll. Holott a civilizált ember mindig egyfajta állatkertben, a
fogság és a
szabadságnélküliség különböző fokozatai között élt, s él a mai napig,
még a legfejlettebb társadalmakban is.
Az elmúlt öt-hatezer év történeti társadalmainak elemzése szerint az
uralkodó kisebbség kizsákmányolta a többséget, ami arra utal, hogy a
dominanciabehódolás lélektani beállítottsága a társadalmi rendnek
következménye és nem oka. Egy szűk körű elit által gyakorolt hatalmon
alapuló társadalmi rend szószólói abba a hitbe ringatják magukat, hogy a
társadalmi szerkezet az ember belső szükségletének kifejeződése, és
ennélfogva természetes és eleve meghatározott. A háborúk többnyire különféle előnyök megszerzésének céljából törnek ki,
s nem a terület védelme okán - csupán a háborús ideológiák állítják
ennek ellenkezőjét. Gazdasági és politikai háborúkat azért indítanak emberek, hogy asszonyt,
rabszolgákat, nyersanyagokat és földet szerezzenek az uralkodó
dinasztia vagy uralkodó osztály uralmának fenntartása érdekében. Valamennyi emlősállatnál gyakran lehetünk tanúi civódásnak,
kisebb-nagyobb összezördülésnek, fenyegetésnek; öldöklő, pusztító
küzdelemmel azonban, amely az emberi viselkedésre olyannyira jellemző,
csak elvétve találkozunk.
Tömeggyilkos és szadista emlős egyetlenegy van
csak: az ember*. Az ember (mondjuk ki nyíltan: ember = férfi. Kínától Indiáig, Irántól Brüsszelig, Marokkótól Amerikáig, ő a "teremtés koronája", a világ fejedelme - a szerk. megjegyzése) az egyetlen tömeggyilkosságra képes faj, az
egyetlen, amely nem
képes beilleszkedni a maga által létrehozott társadalomba.
Erich Fromm: A rombolás anatómiája
* "Elrendelte, hogy mindenkinek, kicsinek és nagynak, gazdagnak és
szegénynek, szabadnak és rabszolgának jelöljék meg a jobb karját vagy a
homlokát,
és hogy senki ne adhasson-vehessen, ha nem viseli a vadállat (fenevad) jelét: nevét vagy nevének a számát. Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki a vadállat számát, hisz emberi szám: hatszázhatvanhat. (Jelenések Könyve 13.16-18.)”
Tegyünk egy nagy lépést vissza az időben Freud korába, amikor a modern pszichológia született. Az 1890-es években, pályája kezdetén Freudot megdöbbentette, milyen sok női páciense számolt be arról, hogy gyerekkorában visszaéltek vele szexuálisan. Freud ezért arra a következtetésre jutott, hogy felnőtt nőknél az érzelmi zavarok egyik legfontosabb kiváltó oka a gyerekkori szexuális bántalmazás, és írt a témáról egy remek és együttérző tanulmányt A hisztéria etiológiája címmel. Azonban úttörő felfedezéséért elismerés helyett kollégái kigúnyolták Freudot. Kinevették, mert elhitte, hogy köztiszteletben álló férfiak - pácienseinek többsége „rendes családból” származott - incesztus elkövetők lehetnek. Néhány év alatt Freud meghátrált az erős nyomás alatt, és visszavonta megállapításait. Helyettük bevezette az Ödipusz-komplexus fogalmát, ami a modern pszichológia alaptétele lett. Ezen elmélet szerint a kislányok valójában szexuális kapcsolatra vágynak apjukkal, mert versenyezni akarnak az anyával, hogy ők legyenek a legfontosabbak az apa életében. Freud ez alapján arra jutott, hogy páciensei által elmesélt szexuális abúzus valójában soha nem történt meg, hanem a nők gyerekkorukban erre vágytak és erről fantáziáltak, felnőttkorukban pedig elhitték, hogy igazuk volt. Így indult az áldozathibáztató elmélet százéves pályafutása a mentális ellátás területén: az áldozatokat hibáztatták az ellenük elkövetett bántalmazás miatt, és eleve hiteltelennek tartották a nők és gyerekek szexuális visszaélésről szóló beszámolóit.
Egy pszichológus, aki az Egyesült Államokban az egyik legjelentősebb
szakembernek számít gyermekelhelyezési ügyekben, azt írja, hogy a nők
azzal provokálják ki a férfiak erőszakos viselkedését, hogy „ellenállnak
a férfiak uralmának”, illetve „megpróbálják elhagyni őket”. Ez a
pszichológus az Ödipusz-komplexus híve, és azt vallja, hogy a lányok
szexuális kapcsolatra vágynak apjukkal. Írásaiban megállapítja, hogy a
kislányok gyakran „kölcsönösen csábító” kapcsolatban állnak erőszakos
apjukkal, és számos bírósági protokoll alapszik az ő „kutatására”. A
freudi örökség napjainkban is erősen tartja magát.
A bántalmazás nem a férfi érzelmi sérüléseinek vagy készséghiányának
eredménye. Valójában a bántalmazás azon alapul, hogy a férfit milyen
kulturális hatások érték gyerekkorában, milyen kulcsfontosságú férfi
szerepmodellekkel találkozott, és milyen hatással vannak rá férfitársai.
Más szóval, a bántalmazás értékrendi probléma, nem pszichológiai
rendellenesség.
Megtanultam, hogy a bántalmazásnak meglepően kevés köze van ahhoz, hogy egy férfi hogyan
érez - ügyfeleim érzelmi tapasztalatai elég kevéssé különböznek a nem
bántalmazó férfiakétól -, hanem arról szól, hogyan
gondolkodik. A válasz a fejében keresendő.
Bármennyire is örülök annak, hogy lehetőségem nyílt megszerezni ezt a tudást,
nem én vagyok az, akinek a leginkább szüksége van rá.
A bántalmazók viselkedésének és gondolkodásmódjának ismerete
legfőképpen a
nők
javára válik, ők látják hasznát annak, amit összeszedtem, hogy képesek legyenek felismerni, ha ellenőrzés alatt tartják vagy lekezelik őket egy kapcsolatban, megtalálni a módját, hogy
szabaduljanak meg a bántalmazástól, és megtanulni, hogyan kerüljék el legközelebb, hogy egy bántalmazó, rajtuk uralkodni akaró vagy
őket tárgyként használó férfival kezdjenek párkapcsolatot. Ennek
a könyvnek az a célja, hogy megtanítsa a nőknek, hogyan védjék
meg magukat fizikailag és lelkileg az erőszakos és uralkodni akaró
férfiaktól.
A nők számára igen nagy kihívás olyan férfit találni, akinek
nincsenek korlátozó elképzelései a női szerepekről, különösen bizonyos
kulturális vagy etnikai csoportokon belül. De fontos, hogy törekedjen
rá, hogy ilyen férfit találjon. Minél jobban megértjük a bántalmazókat, annál könnyebben tudunk olyan
otthont és párkapcsolatot teremteni, amely a szeretet és biztonság
kikötője - amilyennek lennie kéne. A világbéke tényleg otthon kezdődik.
Lundy Bancroft: Mi jár a bántalmazó fejében?
Evans a szóbeli bántalmazás dinamikáját ismerteti, majd típusait sorolja
fel, illetve az áldozat tipikus reakcióit. Az általa felvonultatott
típusok: titkolózás, ellenkezés, leszólás, viccnek álcázott szóbeli
erőszak, a beszélgetés akadályozása és mellébeszélés, vádaskodás és
hibáztatás, ítélkezés és kritizálás, bagatellizálás, aláásás,
fenyegetés, becsmérlés, elfelejtés, parancsolgatás, tagadás, bántalmazó
dühkitörés. Ezek így felsorolva nem hangzanak túl durvának és talán
túlzónak tűnik őket “szóbeli erőszaknak” nevezni, de végigolvasva a
példákat, mégis egyből kirajzolódik előttünk a hatalommániás köcsög
képe. A könyv legérdekesebb részei az esetismertetések és a
példamondatok – jellegzetes szófordulatok szóbeli bántalmazóktól.
Úristen, mennyire ismerősek, mennyire tipikusak. Túl érzékeny vagy!
Mindent felfújsz! Kiforgatod a szavaimat! Azt hiszed, mindent tudsz!
Csak akkor vagy boldog, ha nyavalyoghatsz! Fogd már be a szád! Kérdezett
valaki? Mindig tiéd kell, hogy legyen az utolsó szó? Pontosan tudod,
hogy értettem. Neked nem férj való, hanem állatidomár. Ez neked túl
bonyolult, úgysem értenéd meg. Magadnak keresed a bajt. Te hülye vagy.
Nem tudsz leszállni a témáról. Vidd ezt innen. Ezt nem veheted fel. Én
sosem mondtam ilyet. Ezt csak kitalálod. Semmiségeken húzod fel magad.
Nem tudom, ezt honnan szedted. Te megőrültél.
Egyik arcuk szórakoztató, magával ragadó, gyakran elbűvölő. A másik egy
érzelmek és empátia nélküli vadállaté. Körbeszaglásznak, bizalmunkba
férkőznek, levesznek a lábunkról, aztán - kímélet nélkül - lesújtanak.
Hol az érzéseinkre, a szeretetünkre, naivságunkra, hol a pénztárcánkra,
hol pedig a testi épségünkre, az életünkre. Felbukkanhatnak a segítőkész
jó barát, a magányt enyhítő társ, jóképű férj vagy bombanő feleség,
ragyogó szakértelmű üzletember, vagy akár orvos, ápolónő, ügyvéd, lelki
fájdalmakra gyógyírt ajánló pszichológus álarcában. A maszkok sokfélék, a
lényeg, a tartalom mindig ugyanaz: a vágyaik azonnali kiélése, önös,
másokat maguk alá tipró céljaik könyörtelen megvalósítása. A társadalom
fehér cápái akkor is gyilkolnak, ha csak a bizalmunkkal élnek vissza:
megnyomorított, összetört emberi lelkeket és sorsokat hagynak maguk után
ámokfutásuk közben, de nemritkán halottakat is. Védekezni pedig csaknem
lehetetlen ellenük, hiszen nekik - a gátlástalanság rablólovagjainak -
nincs fogalmuk a lelkiismeretről, amelyet az ép pszichéjű ember belső
strázsaként magában hordoz, nem ismerik a félelmet, a szorongást, a
bűntudatot.
Félelmetes és megdöbbentő az a motívum, amely minden pszichopata
esettörténetén végigvonul: az arra való mélyen felkavaró
képtelenségükre, hogy törődjenek a mások által átélt fájdalommal és
szenvedéssel. Röviden: az empátia, azaz a szeretet előfeltételének
teljes hiánya jellemzi őket. Kellemes modorukkal, kaméleonszerű képességeikkel végigtarolják a
társadalmat, tönkretett életeket hagyva maguk után. A kirakós játék e
darabkáiból egy én-centrikus, érzéketlen és kíméletlen ember képe
rajzolódik ki, akiből teljesen hiányzik az empátia és az a képesség,
hogy másokkal meleg érzelmi kapcsolatot teremtsen, egy olyan emberé,
akit nem korlátoz a lelkiismeret visszatartó ereje.
Cselekedeteik nem a háborodott elme következményei, hanem a hideg,
számító racionalitásé, amelyhez a másokkal gondolkodó, érző emberi
lényekként való bánás képességének hátborzongató hiánya párosul. Ez a
morálisan felfoghatatlan magatartás, amelyet egy látszólag normális
ember tanúsít, a zavarodottság és a tehetetlenség érzését kelti bennünk. A pszichopaták általában elégedettek önmagukkal és belső világukkal,
bármilyen sivárnak is tűnik az a külső szemlélő számára. Semmi hibát nem
látnak magukban, jóformán nem élnek át személyes gyötrődést, saját
magatartásukat racionálisnak, előnyösnek és kielégítőnek találják. Sosem
néznek vissza megbánással, sosem tekintenek előre aggodalommal.
Felsőbbrendű lényeknek tartják magukat egy ellenséges, öldöklő világban,
amelyben másokkal a hatalomért és az erőforrásokért versengenek.
Robert D. Hare: Kímélet nélkül
Van egy erő,
amely más, mint a mindennapok ereje. Ez az az erő, amely
megtanította nekünk a lebegést, amelynek segítségével
elhagyhatjuk a testünket, hogy énekes madár módjára
szállhassunk, s ez az az erő, amely Öreg Asszonyt
köddé változtathatja, hogy szél hátán
lovagoljon, vagy Öreg Asszony által szóljon.
Ez az erő időtlen
idők óta létezik, az itteninél több
világban, az itteninél több Földön. Mint
ahogy a tűz és víz, a hideg és a meleg, a
puha és a kemény, férfi és nő egymás
ellentettjei, úgy létezik a jó fajta erőnek
is ellenpárja. Ez pedig a gonosz erő. Nem mindenki ismeri
ezt a különbséget.
Mi, asszonyok fűzzük
össze az igazság pillanatait. Újra hiszünk benne,
hogy jogunk van a teljességre. Fekete, sárga és fehér
testvéreink találnak egymásra, s az elszórt
részekből megpróbálnak egészet alkotni.
Csakhogy az általunk megmentett és megőrzött
részigazságok nélkül nem tud kialakulni a teljesség.
Az általunk őrzött igazság nélkül
az asszonyok nincsenek felvértezve, pedig szükségük
van a védelemre. Ha titkainkat továbbra is magunknak őrizzük,
ezzel a Gonoszt segítjük az asszonyok szellemének elpusztításában.
Ezért testvéreinknek
- valamennyi Nővérünknek - kezet kell nyújtanunk,
s arra kell kérnünk őket, hogy osszák meg velünk
igazságukat. Nem marad más választásunk, mint
hinni abban, hogy az asszonyok az egymásnak átnyújtott
ajándékot szeretettel és tisztelettel fogadják.
Mindez gátat vet a Gonosz hatalmának, ahogy ez már
máskor is megtörtént ezen a szigeten. Az egykor tiszta
vizű folyóink most szennyezettek, a zöld erdőkkel
borított hegyeink kopaszok, a tenger élet-halálharcát
vívja. Ahol régen halak milliói úszkáltak,
most egy szál sincs belőlük. S ez a hideg Gonosz műve.
Utolsó kincsünk, ami megmaradt nekünk, ami megóv
a Gonosz hatalmától, az asszonyok titkos igazságai.
Most ismét fordulat
idejét éljük, az idő megérett a változásokra.
Az asszonyok felismerik az ellenséget. Keresik az igazságot.
Fiatal nőkkel beszélnek, s elmondják nekik, hogy
a megerőszakolásnak nincs köze a szeretethez, sem
az örömhöz. A férfiak ezáltal csak hatalmukat
próbálják biztosítani - amolyan elavult
hatalmat.
Az asszonyok újra megtanulják, mire való a testük,
hogyan védjék meg önmagukat, s elmondják,
mi a véleményük az igazságról, az alkoholról,
a fogamzásgátló tablettákról és
a szégyenérzetről. Igazságra, támogatásra
és szeretetre vágynak, keresik azoknak a körét,
akikhez csatlakozhatnának.
A fekete zsinór
a halál zsinórja. Mindazon asszonyok emlékét
jelképezi, akik a szelíd erők védelmében
haltak meg - jelképezi a fehér asszonyokat, akiket boszorkányként
elégettek, a fekete asszonyokat, akiket rabszolganőként
elhurcoltak, a sárga asszonyokat, akiket megnyomorítottak,
s mint egy terméket áruba bocsátottak, a barna
asszonyokat, akiket megerőszakoltak és testüket betegségekkel
fertőzték meg, s akiket meggyilkoltak.
A gyöngyök
mindegyike egy-egy különlegesség. Minden szemnek külön
varázsereje van. A halálzsinór mindegyik végén
négy gyöngyszem van, mert a négy tökéletes,
igaz szám. Ha a halálzsinór cipőfűző
lenne, akkor is az lenne, ami: az összes előttünk járó
asszonytestvérünk emléke.
Nootka
indián asszony - A csend ajándéka, indián asszonyok bölcsessége
The
great lie is that it is civilization. It's not civilized. It has been
literally the most blood thirsty brutalizing system ever imposed upon
this planet. That is not civilization. That's the great lie, is that it
represents civilization.
A vadállat, a világ fejedelme nem egy emberben manifesztálódik. Neve 666, vagyis számos.
Ezen a földön két faj él embertestben, az emberi lény és a ragadozó. Fontos megérteni, hogy nem lehet "megjavítani", mert nincs lelke, valójában semmi, de semmi emberi nincs benne: sem empátia, sem jóérzés nincs benne, a legcsekélyebb mértékben sem, hideg, mint a jég, és végtelenül romboló. A ragadozó 95-97%-ban férfi testet ölt, kevés a női pszichopata vagy nárcisztikus - a pszichoterápia ezt a címkét ragasztja rájuk, mintha valami pszichés zavar lenne, de nem az.
"Az Antikrisztus nem alak, nem ember, nem lény, nem test-lélek-szellem
olyan egysége, mint amilyenek mi vagyunk. Hiszen éppen ez az. Ez a
titka. Az Antikrisztus éppen a személytelen. Mi a borzalom a
személytelenben? Az, hogy megszólíthatatlan. Az Antikrisztus az
aperszonális legátoló
szükségszerűség. Az anonim borzalom, amellyel szemben védtelenek
vagyunk, nem mert tőlünk független, hanem mert ezt a nemlétezőt mi
valósítjuk meg és mi csináljuk és mi tartjuk fenn és mi ragaszkodunk
hozzá. Egyetlen pillanatában sem valódi. Annyiban van jelen és neki csak
annyiban van hatalma, amennyiben élő emberi lény őt szolgálja és neki
meghódol és magában neki helyet és teret enged, és amennyiben az élő
emberi lény személytelenné és valótlanná válik." (Hamvas Béla)
Ezek a videók sokat segíthetnek a felismerésükben, nagyon ajánlom a megtekintésüket. A csatorna az Elefánt a porcelánboltban, a YouTube-on. (a szerk.)
A don Juantól kapott ismeretek birtokában arra az általa is vallott
következtetésre jutottam, hogy kognitív világának legfontosabb eleme a
szántszándék ideája. Az ősi Mexikó sámánjai az univerzumban áramló
energia látása során kaptak bepillantást a szántszándék működésébe; a
világegyetemet átjáró erőként fogták fel, mely az idő és tér minden
szegmensében érezteti hatását. A szántszándék a dolgok mögötti hajtóerő,
mely a látók számára felbecsülhetetlen értékkel bír: a szántszándék - a
tiszta absztrakció - oly szorosan kapcsolódik az emberhez, hogy az
bármikor irányítása alá vonhatja! Ám a sámánok jól tudták, hogy csupán
egyetlen módja van a szántszándék uralásának: a feddhetetlen viselkedés,
melyet kizárólag a legfegyelmezettebb tanítványok érhetnek el.
Neo és Szeráf (Mátrix újratöltve)
A sámánok kognitív rendszerének másik döntő jelentőségű eleme az idő és
tér fogalmának újfajta értelmezése volt. Számukra az idő és a tér nem
ugyanazt jelentette, mint az átlagembernek, aki hétköznapi kognitív
rendszere szerves részeként alkalmazza ezeket a fogalmakat. Egy
átlagember a következőképp fogja fel az időt: „nem-térbeli kontinuum,
amelyben az események megfordíthatatlan sorrendben haladnak a múlttól a
jelenen át a jövő felé.” A tér pedig: „háromdimenziós területek véges
kiterjedése, mely magában foglalja a csillagokat és a galaxisokat is,
tehát maga az univerzum.”
Ezzel szemben az ősi Mexikó sámánjai úgy tekintik az időt, mint
valamiféle gondolatot vagy szándékot, melyet egy felfoghatatlan
nagyságú létező gondolt el. Ők a következő állítást vélik
logikusnak: az ember a fenti - elképzelhetetlen erők által megteremtett -
gondolat vagy szándék részeként létezik, s még őriz magában
valamit ebből a gondolatból. Az eredeti szándék ezen hányada
pedig a rendkívüli fegyelem bizonyos feltételei mellett újra
visszanyerhető.
Másrészt a tér a cselekvés absztrakt birodalma, melyet a látók
végtelenségnek neveznek, és úgy utalnak rá, mint minden élőlény
törekvéseinek végösszegére. A tér számukra elérhető, már-már
földközeli, mintha kihasítottak volna egy nagyobb szeletet a tér
absztrakt struktúrájából. Don Juan leírásával összhangban azt mondhatom,
hogy az ősi Mexikó sámánjai nem olyan zavaros módon fogták fel az
időt és a teret, mint mi. Ők úgy vélték, hogy ezek
- bár szavakkal kifejezhetetlen módon - az ember elidegeníthetetlen
részét képezik.
Az ősi sámánok kognitív világának volt egy másik fontos eleme is: az idő
kereke. Azt mondták, hogy az idő egyfajta végtelen
hosszúságú és szélességű alagút, melyben öntükröző vájatok
találhatók. Maguk a vájatok is végtelen hosszúak, s
végtelenül sok található belőlük. Az élőlényeket az életerő
ellenállhatatlanul arra készteti, hogy belebámuljanak egy-egy vájatba.
És amikor így tesznek, csapdába esnek, hogy csak abban az egy vájatban
éljenek.
A harcosok végső célja, hogy mélységes fegyelemről árulkodó
tetteik révén hajlíthatatlan figyelmüket az idő kerekére
összpontosítsák, s ezzel fordítsanak rajta egyet. Azok a harcosok,
akiknek sikerült elfordítaniuk az idő kerekét, belenézhetnek
bármelyik vájatba, és kiemelhetnek onnan bármit, amit csak megkívánnak.
Amikor megszabadulnak a vájatba bámulás igéző erejétől, a harcosok
bármelyik irányba nézhetnek, s láthatják, ahogy az idő elvonul, vagy
éppen közelít feléjük. Ezen a módon szemlélve az idő kereke elsöprő
hatást fejt ki a harcos életére, sőt még azon is túl. Úgy tűnik, mintha egy orsó, mely önálló
élettel rendelkezik, fűzné a harcosokat együvé. Az orsó a sámánok
világában az idő kereke.
Hadd kábítsam még egy kicsit önöket a nagycsaládokkal. Beszéljünk a
válásról, arról a tényről, hogy közülünk minden harmadik ember vagy már
el is vált, vagy ezután válik el. Válás alkalmával nagyon valószínű,
hogy vég nélkül perlekedünk, jajgatunk és sírdogálunk a pénz és a szex
miatt, meg hogy elárultak bennünket, hogy társunk nem fejlődött velünk,
mi pedig fölébe nőttünk, hogy a szerelem és a gyűlölet oly közel vannak
egymáshoz és így tovább. Ám soha senki még csak a közelébe sem kerül az
igazságnak, amely így hangzik: a szűkebb család nem kínál kellő
mennyiségű társkapcsolatot.
Régen úgy volt, hogy amikor egy férfi és egy nő összeházasodott,
az asszony sokkal több rokonnal beszélgethetett mindenféléről. A férj
pedig sokkal több havernak mesélhetett ostoba vicceket. A
legtöbben azonban, ha megházasodunk, csak egy új társat jelentünk a
másiknak. A férjnek lesz egy új haverja, de az egy nő. A feleségnek lesz
még valakije, akivel mindenféléről beszélgethet, de az egy férfi.
A szűkebb családban a gyermekek és a szülők huszonegy évig, vagy még
tovább vannak összezárva, és pokoli közelharcot vívnak egymással.
Viszont a nagycsaládban a gyermek elmehet egy csomó másik otthonba, ahol
szeretetre és megértésre lel. Nem kell odahaza rostokolnia és gyötörnie
a szüleit. Nem kell nélkülöznie a szeretetet.
A nagycsaládban az ember fogja magát és egyszerűen lelécel hazulról.
Hónapokig nem megy vissza, mégis rokonok között maradhat. Nem kell
reménytelen kutatóexpedícióra vállalkoznia, hátha összefut valami
barátságos idegennel. Pedig a legtöbb ember éppen erre kényszerül.
Masszázsszalonok jutnak az ember eszébe, bárok, buszpályaudvarok. Vagy bárminő hit elfogadása, melynek révén
annak a művi nagycsaládnak a tagjává válhatunk, amelyet gyülekezetnek
nevezünk. Ez pedig a magány elleni küzdelem egyik módozata. Ahányszor
csak azt látom, hogy valaki hátat fordít az értelemnek és a vallásba
menekül, ez fut át rajtam: íme, ott megy az az ember, aki egyszerűen nem
bírta többé elviselni, hogy olyan átkozottul magányos.
Magányunk oka, hogy nincs elég barátunk és rokonunk. Az emberi lényeknek
igazság szerint minimum ötventagú, stabil, egységes családban kellene
élniük. A
házasság intézménye azért omlik össze, mert túl kicsik a családok. A
férfi a nő számára nem töltheti be az egész társadalom szerepét. A nő a
férfi számára nem töltheti be az egész társadalom szerepét.
Megpróbálkozunk vele, de aligha meglepő, hogy a legtöbbünk összeroskad
ekkora teher alatt.
Ezért azt tanácsolom, hogy önök mindnyájan lépjenek be a
legkülönbözőbb egyletekbe. Nem baj, ha kész röhej az az egylet, az a
lényeg, hogy minél több emberrel osszák meg az életüket. Ha az egylet
csupa kreténből állna, az sem számít. Nagyszámú rokont kell magunk köré
gyűjtenünk, mindegy, hogyan.