2020. március 30.

A kiégés társadalma

A multitasking nem egy olyan képesség, amivel csak a késő modern, munkaelvű és információs társadalom embere rendelkezne. Sokkal inkább visszalépésről van szó. A multitasking ugyanis a vadon élő állatok hétköznapi kelléke. Olyan figyelmi technika, mely elengedhetetlen a vadonban való túléléshez.
A blokkolóóra korában még világos különbséget lehetett tenni a munka és az azon kívüli időszak között. Napjainkra már egybeolvad az üzemcsarnok és a nappali. Így mindig és mindenhol képesek vagyunk dolgozni. A laptop és az okostelefon mobil munkahelyeket alakítanak ki. A jelenkori munka- és teljesítmény-társadalom egyfajta kényszertársadalom vonásait viseli magán, és mindenki részére biztosít egy tábort, amely munkatábor. Az a különlegessége ennek a munkatábornak, hogy egyszerre vagyunk benne rabok és felügyelők, áldozatok és tettesek, urak és szolgák. A kizsákmányoló egyben a kizsákmányolt is. A tettes és áldozat többé nem különíthető el egymástól. Halálra optimalizáljuk magunkat, hogy jobban működhessünk. Végzetes módon úgy magyarázzuk ezt a jobb működést, hogy általa jobbá tehetjük önmagunkat.



Jelen világunkból kiveszett minden isteni és ünnepi. Egyetlen hatalmas áruházzá lett. Az un. közösségi gazdaság mindannyiunkat olyan eladóvá tesz, aki éppen ügyfeleket keres. Telepakoljuk a világot olyan dolgokkal, amelyeknek egyre rövidebb a szavatosságuk és érvényességük. A világ belefullad ezekbe a dolgokba. Ez az áruház már nem is nagyon különbözik a bolondok házától. Látszólag mindenünk megvan. De egyvalami lényeges hiányzik, mégpedig a világ. A világ elvesztette összhangját, a saját hangját, bizony, színtelen lett. A kommunikáció lármája megfojtja a csendet. A dolgok elburjánzása és tömegessé válása kiszorítja az ürességet. A dolgok elárasztják az eget és a földet. Ez az áruvilág már nem alkalmas arra, hogy benne lakozzunk. Minden kötődést elveszített az istenihez, a szenthez, a titokhoz, a végtelenhez, és a mindenhez, ami magasabb rendű és fenséges. A csodálkozás bárminemű képességét is elveszítettük. Egy áttetsző áruházban élünk, amelyben áttetsző ügyfelekként figyelnek és kezelnek minket. Óriási szükség lenne arra, hogy kitörjünk ebből az áruházból. Az áruházat újra otthonná kéne alakítanunk, mégpedig az ünnepek házává, amelyben valóban megéri élni.

Byung-Chul Han: A kiégés társadalma

2020. március 24.

Holdat néző Juan nincs




Túl nagy árat fizetnek a fitness terembe, plasztikai sebészetre járók; az analízisbe, pszichodráma csoportba járók, a költői műhelyekbe, kreatív íráscsoportokra járók, a bölcseleti előadásokra és szellemi vitákra járók; mind. Így vagy úgy, a legcsekélyebb formai kiigazításokért amit a testen, a lelken, a kreativitáson és az értelmen tehetnek, feláldozzák az időt és a teret, a lélegzetet és a figyelmet, feláldozzák az oktalan örömöt, és az oktalan szeretetet, az ostoba okosság oltárán. Az anyagok, a szerkezetek, a kontextusok, a hangulatok fűszere, a tetten ért történések és a ráfogott jelentések idő-, tér-, lég- és figyelembuborékok csupán a béke poharában, mi képtelen elmúlni tőlünk. Mikor mindegy vagy már önmagadnak, akkor visszanyered az időt, a teret, a lélegzetet és a figyelmet. Ki nem sajátítja el a jelentéktelenséget, az nem sajátít el semmit. Ki nem érti, hogy az illúziók vesztével, csak a semmi veszett, az örökre ostoba marad. Csendesedik az élet. Szakadozik a matériától. Soha semmilyen logika nem létezett, nem létezik és nem is fog létezni. Ezt tudomásul kell venni. Így válhatunk csak ontológiailag felnőtté. De valóban kész-e a szájhős elszakadni mindentől? Hiszen úgy tűnhet öngyilkosnak is könnyebb lenni, mint elszakadni mindentől, és úgy élni. Tünemény az ember. Legyen bár szent, tisztes polgár, csirkefogó, kéjgyilkos, végül csak tünemény, csinos kis agyrém, burjánzás. "Kész a készben" sétál a legboldogabb magány önmagával. Ebben nincs semmi szégyenletes.

Bártfai Attila Márk (via Bártfai Attila Márk facebook)


2020. március 23.

visszavezet a középpontba, a lényeghez



 


Saját valóságunk megélését és elfogadását nem érezzük eléggé spirituálisnak. Úgy érezzük, mintha ilyenkor nem a középponttal foglalkoznánk, hanem a felszínen lennénk. Ezért sokan inkább ezoterikus és drámai pózokat keresünk, ahelyett hogy magunkhoz ölelnénk Isten szenvedésének és boldogságának misztériumát. Az életünk peremvidéke - ha teljességében átéljük, elszenvedjük és gyönyörködünk benne - visszavezet a középpontba, a lényeghez.

~ Richard Rohr ~