2016. december 27.

Fény (3)








 

Fény (2)


Jézus mondta: Tüzet vetettem a világra, és lám, őrzöm azt, amíg az ég.

A tanítványai mondták: Mutasd meg nekünk a helyet, ahol vagy! Mivel szükség nékünk, hogy kutassunk utána. Mondta nekik: Akinek van füle, hallja! Fény van egy fénylény belsejében, és megvilágítja az egész világot. Ha nem világítaná meg, sötétség lenne.

(Tamás 9, 24)






Az Átman az Élő Láng (Purusa). Ez a láng az, ami a szívben egy kicsiny, rejtett barlangban lakik. Szimbóluma a lángoló szív, s ebben a formájában a világ minden népe ismeri. Ez a Lángoló Szív az éberség.

(Hamvas Béla: Az ősök nagy csarnoka I.)

2016. december 15.

Az abszolút titokzatos társaság


   Lámed-váv cádikim, héber nyelven: 36* igaz ember. A szó magában is 36-ot jelent, lévén a héber írásjegyek mindegyike egy-egy számnak is megfelel. A Zohár és a Talmud szerint ez azon igaz emberek száma, akik vállán nyugszik a világ.
   A héber misztika szerint minden nemzedékben él 36 olyan ember, akiknek érdemei miatt Isten fenntartja a világot. Mindegyikük roppant szegény, sanyarú sorsú, észrevétlenül élő ember, akik a többiek közül mindössze jámborságukkal tűnnek ki. Egyes Talmud-magyarázók szerint ők azok, akik a világ bűneiért még életükben szenvednek.
   A prágai Löw rabbi (a Gólem legendás megalkotója) így ír róluk: „Amikor a lámed vovok egyike meghal, s lelke a mennybe száll, a Mindenható tízezer éven át melengeti kezében, hogy a szenvedés jege leolvadjon róla.”






   Az ókorban már feljegyezték létezésüket. Nem ez a legbonyolultabb körülöttük, hanem az, hogy ők igazak, ráadásul egyikük sem tudja magáról, hogy az. Azt, hogy ki ez a harminchat ember, senki sem tudja. A hagyomány szerint sem maga az illető, sem a kortársai nem tudják, hogy ő azok közé tartozik, akiket utólag majd a hagyomány a 36 igaz közé sorol. Ki az igaz? A zsidó hagyományban a személyes kiválóságnak három formája van. 
   Ha a zsidó hagyomány köréből kilépünk, akkor azt kell mondani, hogy az, hogy 36 becsületes ember tartja fenn a világot, egyszerűen annyit jelent, hogy a becsületes embereken áll a világ. Ennek végül is pedagógiai jellege van, mert senki sem tudhatja, hogy a világ nem az ő életvitelén, magatartásán áll vagy bukik-e. Azt a felelősséget, hogy kidől a világ egyik oszlopa, egy vallásos ember, vagy egy felelős ember nem vállalhatja magára.
   Minden erőddel ügyeljél az erkölcsös életre, az etikus viselkedésre, mert rajtad múlik a világ sorsa, és valójában rajtad is múlik. Élj becsületesen, és nem kell nagy ügyet csinálni abból, hogy becsületes vagy, mert ez magától értetődő, mert minden ember becsületes élete - de fordítva is igaz : tisztességtelen élete - az egész világ sorsát befolyásolja. 
   Azt tehát, hogy kik ők, csak az Örökkévaló tudja. Ez a rejtett tudás, a misztika. A 36 igaz ember az abszolút titokzatos társaság. Aki azon gondolkodik, hogy ő ilyen vagy olyan becsületes, már öntetszelgő, és ezzel diszkvalifikálja magát. Magától értetődően kell becsületesnek lenni. A világot minden ember magatartása befolyásolja. 

*A 36-os számnak mélyebb gyökere van: az ókori egyiptomi naptárszámításra megy vissza. Ezt vette át a zsidó misztikus hagyomány, ezért beszél 36 igaz emberről.

2016. december 13.

Ennél több nincs


... mert: a valóságot megállapítani csak megismeréssel lehet






   A hindu hagyomány a primordiális embert nem nevezi el. Többnyire csak úgy hívják, mukti, s ez a szó megszabadultat jelent, körülbelül olyan értelemben, mint a görög elutherosz, aki éppúgy jelent megváltottat, mint szabadot. Nem a társadalmi berendezkedéstől való szelíd elszakadás és jóindulatú közöny az, ami jellemzi, nem az, hogy elsietett megváltáseszmét nem hirdet, nincs benne üdvkényszer, prófétikus egzaltáció, átkozódás, felháborodás és szitok. A társadalomban nem tagadóan áll, hanem szabadon. Nem ő van a társadalmon kívül, hanem a társadalom van valamin kívül, ami a társadalomnál fontosabb.
   Legkevésbé sem bölcs. Mély humánum. Olyan mély humánum, amely fölfelé és lefelé ismeri határait, és azokat megtartja. Az ember oly mértékével rendelkezik, amelyről első tekintetre mindenki látja, hogy a valóságtól hajszálra sem tér el. 
   Ami Indiában lényeges, az ebből a forrásból fakad. Kétségtelen, hogy az ember lényének örök és halhatatlan és isteni voltáról szóló tudás más hagyományokban is a legfontosabb.  ... De... valahol mindegyik elcsúszik egyfajta pszeudohumánum felé, főként, ha az igazság praktikuma téveszti meg. Megcsúszik a prófétizmus felé, a misztika felé, a tudás felé, a vezeklés felé, amelyek a legjobb esetben a megszabadulás felé vezető utak, többnyire azonban csapdák.
   A mukti a világban nem negatívan áll, hanem szabadon. A megszabadulás nem függ kaszttól. A megszabadulás nem függ jócselekedetektől. A megszabadulás nem függ kortól és nemtől és fajtól és képességektől. A megszabadulás mindenki számára minden pillanatban lehetséges és nyitva áll. Hogyan szabadulhatsz meg? Ha megérted, hogy lényed isteni. Aham Brahma aszmi. Én brahman vagyok. Ilyen egyszerű? Igen, ilyen egyszerű. Ez a világon a legegyszerűbb, ez a valóság felismerése, és ez a legkönnyebb. És ha megszabadultál, maradsz ember, nem hívnak sem szentnek, sem igaznak, se bölcsnek, se hatalmasnak, csak egyszerűen szabad vagy, és semmi több, de tudod, hogy ennél több nincs.


(Hamvas Béla: Az ősök nagy csarnoka I., Szánkhja-káriká, részletek)

2016. december 9.

Vannak kék egeim (és persze völgyek)



a Guadalupei Szűz


   A guadalupei jelenésről szóló első beszámolók szerint Juan Diego, egy közrangú, megkeresztelt indián 1531. december 9-én - mindössze egy évtizeddel azután, hogy a spanyolok elfoglalták Tenochtitlánt - találkozott a Szűzzel a Tepeyac dombon, ahol egykor az ősi azték (mexika) templom, a Tonantzin Coatlicue (a földanyaistennő, élet és halál ura) állt. A Szűz navatl nyelven azt kérte, azon a helyen építsenek apátságot, de amikor Juan Diego ezt elmondta Juan de Zumárraga püspöknek, az valamilyen csodás jelet kért a történet igazolására. Ekkor a Szűz azt mondta Juan Diegónak, gyűjtsön virágot a dombról. Tél volt, amikor nem nyílnak virágok, az indián mégis rózsákat talált és tilmájába gyűjtötte, majd átadta őket a püspöknek. Amikor a rózsák kihullottak a lepelből, a ruhán ottmaradt a Guadalupei Szűz képének lenyomata. 






   Juan Diego Cuauhtlatoatzin életéről a legtöbbet a Nican Mopohua című 1649-ben kiadott nahuatl nyelvű írásból tudunk: 1474-ben született egy kis faluban Tenochtitlán azték fővárostól 20 kilométernyire északra. Földművelő volt. Eredeti indián neve Cuauhtlatoatzin, ami nahuatl nyelven azt jelenti: Beszélő Sas.
Juan Diego 1548. május 30-án, hetvennégy évesen halt meg. II. János Pál pápa 1990-ben boldoggá, 2002. július 31-én pedig szentté avatta Mexikóban, a Guadalupei Miasszonyunk-bazilikában. Szent Juan Diego Cuauhtlatoatzin emléknapját december 9-én tartja az Egyház, a Guadalupei Boldogasszony emléknapját december 12-én. Előbbi az első jelenés, utóbbi a csodás kép megjelenésének dátuma.
   A képen a Szűz a Hold fölött áll, mintegy legyőzve azt, közben a Nap felé emelkedik, hogy elérje lehetőségeinek a Nap által képviselt teljességét. A "Mexico" szó egyébként a navatl metztli, xictli és co szavakból származik, melyek jelentése: Hold, köldök, hely. Együttes jelentésük a "Hold köldökének helye". Ez az álmodók földje, és azoké, akik álmodás közben is éberek. Őseik hite szerint a Földön minden embernek az a küldetése, hogy legyőzze a hagyomány által a "Hold láthatatlan börtönének" nevezett sötétséget.
   Maga a „Guadalupe” név eredete vitatott. Egyes feljegyzések szerint maga a Szűz nevezte így magát egyik megjelenésekor, más elméletek szerint eredete a navatl Coatlaxopeuh név, amelynek jelentése „aki eltiporja a kígyót”. Mások szerint azonban ha a szónak lehettek is volna azték nyelvű asszociációi, végső eredete az arab-latin „Wadī Lupum” kifejezés, azaz „a farkas völgye”.






   Rengeteg helyen említik a kép csodás jellemzőit, például a tilmán található festés „a szövet felett lebeg”. Félreértés ne essék: vannak kétségtelenül festett részek is a tilmán, ezek azonban feltehetően későbbi sérülések vagy foltok javítgatására keletkeztek, és a felületnek csak kis részére terjednek ki. Az eredeti kép azonban nem festmény. Nincsenek rajta ecsetvonások, és sem az anyag szálain, sem azok belsejében nem található semmiféle festékanyag.
Dr. Adolfo Orozco, a Mexikói Nemzeti Egyetem fizikusának beszámolója szerint nincs természettudományos magyarázat a tilma megmaradására. 10 év alatt tönkremennek a hasonló szövetek a helyi sós-nedves levegőn. Például az az 1789-ben készített másolat, amit az akkori legfejlettebb technológiával készítettek és védő üveg mögé helyeztek, teljesen kifakult 8 év alatt. Ezzel szemben az eredeti, védelem nélkül kihelyezett tilmát nem károsította az UV-sugárzás, a sós-nedves levegő és a közelében meggyújtott megszámlálhatatlanul sok gyertya.
A tilma ma is megvan. „Az agáve-rostokból szőtt anyag élettartama mintegy húsz év. Juan Diego tilmája kivétel. Több mint négyszázhetven év alatt nem ment tönkre, nem rohadt szét, amint annak természetes úton történnie kellett volna."






   A kép a mexikói mindennapok része: a házak utcai oldalán és belső falán ugyanúgy gyakran látható, mint a templomi és házioltárokon, vagy használati tárgyakon. Az eredeti tilma zarándokok tömegeit vonzza: az ikont őrző bazilikát a világ leglátogatottabb zarándokhelyének tartják, 2004-es mexikóvárosi adatok szerint csak december 9. és december 12. között tízmillió zarándokot fogadott, egész évben pedig a húszmilliót is eléri az idelátogatók száma. A Guadalupei Szűzanyát 1737-ben Mexikó, 1910-ben Amerika, 1935-ben a Fülöp-szigetek védőszentjévé nyilvánították.

(Forrás: Wikipédia, Magyar Kurír, Sergio Magaña Ocelocoyotl: A tolték titok)

2016. november 28.

Az idő két iránya


   Eszembe jut egy gondolat, amit a zen-buddhisták igaznak vélnek. Azt mondják, a tölgyfát két, egyidejűleg ható erő hozza a világra. Az egyik természetesen nem más, mint a makk: a mag, mely magában hordozza mindazt a jövőbeni lehetőséget és ígéretet, amelyből aztán idővel kifejlődik a fa. 
   Ez mindenki számára világos. De csak kevesen jönnek rá arra, hogy egy másik erő is működésbe lép - a jövőbeni fa maga, mely olyannyira szeretne megvalósulni, hogy létrehozza a makkot, vágyakozásának erejével a semmiből előhívja a facsemetét, amit aztán a teljes kifejlődés felé vezérel. Ebből a szemszögből nézve, mondja a zen, maga a tölgyfa az, amely létrehozza a makkot, melyből aztán kifejlődik.




   Arra a nőre gondolok, akivé váltam, és a mostani életemre, és hogy mindig is arra vágytam, hogy ez a fajta nő legyek, és ezt a fajta életet éljem: hogy szabadon, megjátszás nélkül önmagam lehessek. Eszembe jut mindaz, amin átmentem, amíg elértem idáig, és azon tűnődöm, vajon én voltam-e - úgy értem, ez a boldog, kiegyensúlyozott én, aki magam felé húztam a fiatalabb, zavarodottabb, küszködő önmagamat azokban a nehéz években. A fiatalabb énem tele volt lehetőséggel, akárcsak a makk, de az idősebb énem, a már létező tölgyfa volt az, aki egész idő alatt azzal buzdította, hogy „Igen! Növekedj! Változz! Fejlődj! Gyere, találkozz velem itt, ahol én már érett egészként létezem! Szükségem van arra, hogy belőled én legyek!” És talán ez a jelenlegi, teljes mértékben megvalósult énem volt az, aki négy évvel ezelőtt ott lebegett a fölött a fiatal, a fürdőszoba padlóján zokogó lány felett, és talán ez a mostani énem súgta olyan szeretetteljesen a kétségbeesett lány fülébe, hogy „Menj, feküdj le, Liz…”, tudva jól, hogy minden rendben lesz, és végül minden úgy alakul, hogy mindketten ide érkezünk. Pontosan ide, ebbe a pillanatba. 






   Ez a gondolat az, ami visszatart attól, hogy teljes mértékben elmerüljek a tündérmesék varázslatos világában - az igazság, mely az elmúlt években szinte beleépült a csontjaimba: a szabadulásomat nem egy hercegnek köszönhetem - saját magam mentettem meg önmagam.

(Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)





https://www.youtube.com/watch?v=ChPdEDseN5o
https://www.youtube.com/watch?v=pvZsT6wp4ow

2016. november 4.

A hét lény


   A Kirl kultúrában úgy képzelték, hogy az egyén önmaga is közösség, ő maga is egyének csoportja. Hogy mindenkiben egyszerre több hang rejtőzik. És mindnek megvan a maga vágya, a maga sítulsa, a maga világnézete. Ez a civilizáció már letűnt, évezredekkel ezelőtt. 

(Star Trek, Az új nemzedék, 6.é., 20. rész: A múlt nyomában)






   Testet kell építenünk, de nem a kondicionálóteremben, hanem olyan aktív, érzelmi testet, amely elég erős ahhoz, hogy magába foglalja fölösleges vágyainkat. A Vad Ember csak akkor kelhet teljes mértékben életre bennünk, ha elvégeztük mindazokat a komoly gyakorlatokat, amelyeket az alábbiak jellemeznek: megkapni az első sebet, konyhában és hamuval dolgozni, kertet teremteni, vadvirágokat vinni a Szent Asszonynak, átélni a harcos sorsát, megülni a vörös, a fehér, a fekete lovat, megtanulni művészetet teremteni, és megkapni második szívünket.
   A Vad Ember attól még nem kel életre, hogy "természetesek" vagyunk, úszunk az árral, füvet szívunk, semmit sem olvasunk és általában a megszokott vágányon haladunk.
   Az extázis azt jelenti, hogy az arany ajándékok magasfeszültségének közelében élünk. Az extázis a gondolatot, a magunkra kényszerített fegyelmet, a bánatot követi.
   A Vad Ember tehát gyakorlataival olyan testet készít, amely képes befogadni a bánatot, az extázist és a szellemet. Anyagot készít. A Bölcsesség a történet szerint a felső Aeonokból ereszkedett le a bolygónkra, s itt rabul ejtette az anyag. Ennek következtében lelhetjük fel minden darab fakéregben, kőben vagy madártollban. A Vad Ember a Bölcsesség barátja. "Mindenki, aki nyugodt és érzékeny, az őrült" - mondja Rumi.
   Végezetül, a Vad Ember energiája olyan energia, amely tudatában van a sebnek. Arcán, amelyet középkori fafaragásokon tekinthetünk meg, és testén, amelyet az a Kr.e. 4000-ből származó kis bazaltszobor örökített meg, bánatot látunk: ismeri a bánatot és megosztja bánatát a természettel. A bennünk lévő kemény túlélő a felnőttkorig marad fenn. A Vad Ember irányítja visszatérésünket, amelyet végül mint felnőtteknek kell végrehajtanunk, vissza gyermekkori bántalmazásaink és elhagyatottságunk helyszínére. Ismeri a történeteket, s elvezethet bennünket a személyes szenvedéshez, majd azon túl is.
   A Vad Ember tulajdonságai - köztük a spontaneitás, a szeretet, a vadság felidézése, a bánat megbecsülése, és a kockázat tisztelete - sokakat megrémítenek. Egyesek, mihelyt először megérzik a kockázat vonzását s felismerik kapcsolatát azzal, amit Vad Embernek nevezünk, elborzadnak, és elfojtanak magukban minden vadságot s félénkséget, és közösen szabályozott viselkedést ajánlanak másoknak. Néhányan közülük iskolaigazgatókká, mások szociológussá, üzletemberré, lelkésszé, bürokratává, terapeutává válnak; egyesekből költők és művészek lesznek.
   A cél nem az, hogy valaki Vad Ember legyen, hanem az, hogy kapcsolatban maradjon a Vad Emberrel. Épeszű ember nem mondta az ókori Görögországban, hogy "Zeusz akarok lenni".
   A Vad Ember egy társaság vagy közösség része az emberi lélekben. Ahogy történetünk ifjú embere a női energiához társul, néha követve azt, néha nem, úgy a Vad Ember is bonyolult kölcsönhatásban él más belső lényekkel. A belső lényeknek ezt a teljes közösségét nevezzük felnőtt embernek.
   Eddig hét ilyen lényről van tudomásom. Könyvemben hosszan beszéltem a Királynak nevezett lényről, s jelentős figyelmet szenteltem a Harcosnak is. A férfilélek egyik legnagyobb alakja a Szerető, róla a kert kapcsán beszéltünk. Természetesen az egész történetet a Vad Ember energiája fűti. Most röviden arról a másik három lényről ejtek szót, akikről eddig nem beszéltünk.
   Csalónak nevezzük az ötödik lényt. A Csaló nem úszik az árral, az ő dolga, hogy megfordítsa, mihelyt rájött, milyen irányba halad, hogy így továbbra is nagyobb energia áramoljon. A hermészi elegancia, amiről beszéltünk, például a királylány táncoló napfény segítségével történő bemutatása a fiúnak, a Csaló sajátja. Shakespeare-nél a Király ellensúlyozására mindig szerepel egy bohóc vagy bolond. A pályája vége felé írt Lear királyban minden korábbinál nagyobb megtiszteltetésben részesíti a Csalót.
   Mitologistának vagy Szakácsnak nevezem a hatodik lényt. Tudja, mit mennyi ideig kell főzni, s hogyan kell az egyik színtérről átlépni a másikra. Robert Moore, aki szép sorokat írt róla, Varázslónak vagy Mágusnak nevezi. Legmagasabb szinten ő a sámán. A láthatatlan világ energiáival foglalkozik. A Mágus vagy Szakács néha még akkor is életben maradhat, ha a férfi érzelmi rendszerét súlyos károsodás éri gyermekkorában. A tisztán szellemi energia, amelyet az érzelmeknél kisebb károsodás ért, számítóbb, és felemelkedvén épségben tart. A Mitologista, a Szakács vagy Mágus tehát nagy áldást jelent. Láthatatlanul mozog a színfalak mögött, például a kertbe küldi az ifjút, mindegy, mit mond a Király.
   A hetedik lényt a Bánat Emberének nevezem. Azt hiszem, a férfiakban van egy különös alak, aki levezeti őket erőik legnagyobbjához - a bánat hatalmához. Létezik a férfiakban egy olyan bánat, amelynek nincs oka. Ezt érezhetjük Bachnál, Rembradtnál, Goyánál, Homérosznál. A mi kultúránkban a férfiaknak mégsem igen engedik meg, hogy bánkódjanak.

Aznap, mikor születtem,
Isten beteg volt.

(César Valejjo)




   Az említett hét lény közössége olyan struktúrát alkot, amelyet a lélek vize kristálytámasztékának képzelhetünk. Az ipari forradalom elvágta a férfit a természettől és családjától. Ám a férfilélek mélystruktúrája ma is olyan szilárd, mint volt húszezer évvel ezelőtt. A mai ember egyszerűen csak túl kevés segítséget kap ahhoz, hogy leérjen oda.
   Ezt az általam feltételezett alapstruktúrát a régről ismerős energiák, a hét alak, lény, vagy fényt sugárzó erő összefonódása vagy összekapcsolódása alkotja. A férfi egyet-kettőt erős adományként talál magában, azután pedig ki kell fejlesztenie a többit.

(Robert Bly: Vasjankó)

2016. november 2.

Kintsukuroi






Nekiállt, hogy angol és olasz keverék nyelven, némi mutogatással egybekötve elmagyarázza, hogy minden városnak van egy meghatározó szava, amely leírja az ott élők többségét. Ha az ember képes lenne a járókelők gondolataiba beleolvasni, észrevenné, hogy legtöbbjüknek ugyanaz a dolog jár az eszében. Amire a többség gondol, az a város meghatározó szava. És ha a te saját szavad nem egyezik ezzel, akkor nem ehhez a városhoz tartozol. 
- Mi Róma szava? - kérdeztem. 
- Szex - jelentette ki. 
- De ez leginkább csak sztereotípia, nem? 
- Nem. 
- De hát biztos akad valaki Rómában, akinek néha más is eszébe jut. 
- Nem. Rómában mindig, mindenki, mindenhol a szexre gondol - erősködött Giulio. 
- Még a Vatikánban is? 
- Az más. A Vatikán nem része Rómának. Nekik külön szavuk van. Hatalom. 
- Az ember azt hinné, hogy az ő szavuk a hit. 
- Nem, hidd el, a szavuk: hatalom - ismételte. - Rómáé pedig: szex.






- Mi New York szava? - kérdezte Giulio. 
Eltűnődtem egy pillanatig, aztán határoztam. 
- Természetesen egy igéről van szó. Megvalósít. (Ami hasonlít valamennyire Los Angeles szavához, ami szintén egy ige, mégis merőben különbözik attól. Az ő kifejezésük - sikerre visz. Később előadom ezt az elméletet svéd barátnőmnek, Sofie-nak, aki szerint Stockholm utcáin a szó nem más, mint: alkalmazkodik. Ez mindkettőnket lehangol.) 
Megkérdezem Giuliótól, aki jól ismeri az ország déli részét: - Mi a szava Nápolynak? 
- Küzdelem - feleli. 






- Mi volt a családod szava, amikor kicsi voltál? 
Ez már nehezebb. Próbálok valami olyan kifejezést találni, ami magában foglalja mind a takarékos, mind a tiszteletlen szavakat. 
De Giulio már tovább is lépett, és felteszi a következő nyilvánvaló kérdést: - Mi a te szavad? 

(Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

2016. október 30.

Vasjankó - megtalálni a Vad Embert


E Földön minden férfi és minden nő úton van a Törvénytől a Legendák felé.

(Robert Bly: Vasjankó)


egy hideg éjjelen
elfelejtettem születésem történetét
elfelejtettem az álom hosszú ujjait
a nevek varázsát

egyedül megyek
először is bocsánatot kérek
a széltől

(Egyedüllét, Lance Henson indián költő és aktivista verse, 
Gyukics Gábor fordítása)






Barátom, ez a test kész hordozni minket semmiért - ahogyan az óceán rönköt sodor. Így
nyögi a test néhanap nagy erejét; felkorbácsolja a lápot, parányi rákocskákat mos ki
oldalt.

Valaki ránk kopog. Nincs időnk felöltözni. Azt akarja, kísérjük el a szeles, esős utcán a
sötét házba.

Elmegyünk oda, jelenti ki a test, az apához, akit nem ismertünk soha, aki születésünk
éjszakáján eltévedt a hóviharban, elvesztette emlékezőtehetségét, s azóta éjt-nap
sóvárog a gyermek után, akit nem látott, csak egyszer... közben cipész volt,
marhapásztor, éttermi szakács, aki éjszakánként festett.

Ha lámpát gyújtsz, meglátod. Ott gubbaszt az ajtó mögött... szemöldöke oly nehéz,
homloka oly könnyű... egész testében magányosan rád vár.

(Robert Bly: Megtalálni az apát)



"Robert Bly, a világhírű amerikai költő a férfiak fájdalmas problémáira keres választ: amellett, hogy sok férfi nőiesen érzékeny lett, vajon miért nem merik vállalni a kockázatot, miért hiányzik világunkból a kemény, határozott férfijellem? És miért van az, hogy „az ipari forradalom kezdete óta egyre növekszik a bánat a férfiakban”? A szerző régi mesékben és mítoszokban - legfőképpen a Vasjankóban - találja meg a választ. A Grimm testvérek által lejegyzett, de valójában ősrégi mesét, valamint nagy mítoszkutatók és pszichológusok, például Mircea Eliade és Carl Gustav Jung gondolatait elemezve arra a következtetésre jut, hogy a mai férfiak életéből legfőképpen azok a beavatási rítusok hiányoznak, amelyek a régi társadalmakban a fiút férfivá érlelték. Bly ebben a költői szépségű könyvben az ezoterikus tudást éppúgy felhasználja, mint a XX. századi pszichológia eredményeit, saját élettapasztalatát éppúgy, mint a világirodalom nagyszerű alkotóinak gondolatait, s egy olyan, nyolclépcsős beavatási folyamatot mutat meg, amelynek során a férfi megismerheti jellemének ősi, kemény, határozott, „szőrös” - de nem kegyetlen vagy szadista - oldalát. Könyvének, hangsúlyozza, nem az a célja, hogy a férfiakat szembefordítsa a nőkkel, sem pedig az, hogy visszatérítse őket ahhoz az uralkodó felfogáshoz, amely évszázadokon át a nők és a női értékek elnyomásához vezetett. Bly csak azt szeretné, ha modern világunkban sokkal több lenne az igazi férfi, aki képes kiállni igazáért, aki bánat és depresszió helyett örömet ad és kap a párkapcsolatokban, s aki fiait is be tudja avatni a férfilélek mélységeibe és a férfiélet valóságába."




2016. október 25.

La Casa Azul


Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután. Az én mostani látásommal nézve már világos, hogy a sokféle emberi hajszában és változásban nagyon sok a játékos szándék. Ahogy a gyerek azt mondja: boltocskát játszom vagy papát vagy tengeri vihart - úgy játssza belé magát a felnőtt ember is a célra törő, a szorgos, a léha, a szenvedélyes vagy a gyűlölködő szerepébe. Valamivel ki kell töltenie az időt; el kell hitetni magunkkal egy s más dologról egy időre, hogy az fontos. Mert különben egybekulcsolt kezekkel ülnénk az útszélen, és talán ez volna a természetes - minden egyéb csak magahitető fontoskodás. 



(kép: Frida Kahlo’s Casa Azul)


Az ember jól-rosszul mégiscsak végigjátssza a maga vállalta szerepeket mind sorjában. Csakhogy nem, mint a színpadi, csinált történetekben, egy fő személy szándéka után igazodik a többieké; a valóságban mindenki külön fő személy önmagának, és senki sem vállal mellékes szerepet; - magáért magának játszik. Ebből támad a sokféle és véletlen bonyolódás, ami mindnyájunkat végtelen érdekel, amíg benne vagyunk. Ki kit szeret, kit vesz el, mire neveli a gyerekeket, milyen helyért verekszik a világban, és hogy dől ki. Mikor aztán végigcsinálta az ember, ami tőle telt, s amit az életével általában csinálni lehetett, akkor megnyugodhat, ha van még egy kis ráérő pár esztendeje.

(Kaffka Margit: Színek és évek) 

2016. október 21.

Szivárványharcosok


"Mikor a Föld már beteg lesz, a Tenger Halai, a Föld Állatai Haldokolnak, Akkor jön majd egy Törzs a Világ összes Nemzetéből, Színéből és Vallásából. A Hitüket Tetteikben vallják meg, nem Szavakban, hogy a földet újra Zölddé varázsolják, és az Egyensúlyt még egyszer Visszaállítsák Bolygónk számára. Úgy beszélnek majd a Szeretetről mint a Föld Gyermekeinek Gyógyítójáról. Ezek a Fivérek és Nővérek összesereglenek, hogy az Anyafölddel Harmóniában éljenek, és megtanulnak még egyszer újra a Föld Testvéreiként Élni. Úgy hívják majd őket: a Szivárvány Harcosai, a Természet Védelmezői."

(Hopi prófécia)

folytatás a Stellium Asztrológia oldalán



Bone Necklace. Oglala Lakota Chief. 1899


 

2016. október 17.

és a szeme láng

Nagy Mártának - az én tündérkeresztanyámnak, a Mártának - aki egész lelkével hitt Őbenne



"Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és a szeme láng."



2016. október 16.

nem kitalált meséket követve


E beszédek elhangzása után mintegy nyolc nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jánost és Jakabot, és felment a hegyre imádkozni. Imádkozás közben arca elváltozott, és ruhája fehéren tündöklött. És íme, két férfi beszélt vele: Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelenve, élete végéről szólottak, amelynek Jeruzsálemben kell beteljesednie. Pétert és társait pedig elnyomta az álom. Amikor azonban felébredtek, látták az ő dicsőségét, és azt a két férfit, akik ott álltak vele. És amikor azok távozni akartak tőle, azt mondta Péter Jézusnak: "Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek." De nem tudta, mit beszél. Alighogy ezt kimondta, felhő támadt, és beárnyékolta őket. Nagyon megrémültek, amikor a felhőbe kerültek. És hang hallatszott a felhőből: "Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!" Amikor a hang hallatszott, Jézust egyedül találták. Ők pedig hallgattak, és azokban a napokban senkinek nem mondtak el semmit a látottakról. 

(Lk. 9.28-36)



(Jézus színeváltozása a Tábor hegyén - Giovanni Bellini, 1455)



Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm", ezt a mennyből jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen.

(Pt. 1.16-18)



Eagle Arrow. Siksika



A valódi látomásnak az emberből magából, saját belső nedveiből kell fakadnia. Az ilyen látomás nem álom, nagyon is valóságos. Tökéletesen éber vagy, és egyszer csak itt áll melletted egy alak, akiről tudod, hogy egyszerűen nem állhatna itt. Vagy valaki itt ül, szorosan melletted, majd hirtelen, ugyanakkor, látod tőled félmérföldnyire, egy dombtetőn is. Mégse álmodsz; a szemed tárva-nyitva. De ezért meg kell dolgoznod, üressé kell tenned a tudatodat.

(Sánta Őz/Lame Deer, sziú sámán)



Chief Bald Eagle. Lakota


   Fay Clarkot két évre magához vette a Wisconsinban élő winnebago törzsfőnök, Michael Vörös Felhő, és látomáskeresésre küldte. Tapasztalatait Brad Steiger írónak mondta el. Clarkot 13 éves kora körül, másokkal együtt, hetekig oktatták, mire számíthat, aztán keresniük kellett egy helyet a patak közelében. Nem hozhattak, és a vadonban sem kereshettek semmilyen élelmet, mint ahogy menedéket sem. Ki kellett tenniük magukat az elemeknek. Testük legyengítése volt a cél, és naponta háromszor kellett imádkozniuk.  Az volt az alapgondolat, hogy mielőbb merítsék ki a testüket, elméjüket pedig egyhangú fizikai tevékenységgel foglalják el, és közben tudatalattijuk a vezető megtalálására összpontosítson.

   "Egy idő után az ember látni kezdi a vadon életét, s az egyre barátságosabbnak tűnik. Nemsokára feltűnik valamilyen lény, mintha totemnek, vezetőnek kínálkozna fel. Ez lehet madár, mókus, ürge, borz. Ha a fiú nagyon éhes, vagy ha fél kint maradni egyedül a vadonban, elfogadhatja az első megjelenő lényt, mondván, hogy megtalálta a vezetőjét. Mi viszont azt tanultuk, hogy ha kibírjuk, megjelenik Manitu, vagy a képviseletében valaki emberi formában, és beszél hozzánk.
Tizenkét napot töltöttem böjttel vezetőmet várva. Sok lény, közöttük egy gyönyörű őz jött oda hozzám, és hagyták, hogy megsimogassam őket. Az őz különösen velem akart maradni, ám nekem azt mondták, ha nem akarom elfogadni az életnek ezt a formáját, amely felkínálkozik nekem, köszönjem meg neki, hogy eljött, mondjam el neki, hogy milyen szép, milyen erős, milyen értelmes, és azt is, hogy valami nagyobb erőt keresek. 
A tizenkettedik napon fénylő alak jelent meg előttem. Bár látszólag leginkább fényből állt, mégis voltak vonásai, és hosszú köntöst viselt.
- Rád vártam - mondtam neki.
- Engem kerestél, én pedig téged kerestelek - felelte.
Aztán elenyészett, de olyan valóságosan állt előttem, mint te."

   Nekünk, kívülállóknak nehéz felfognunk, mit jelent a látomás - és erő - keresés az amerikai őslakó törzsek tagjainak, és mekkora a jelentősége. A nyugati pszichológia számára ismeretlen az ilyen spirituális élmény. Vallásos eredete és összeegyeztethetetlensége a tudományos világképpel még inkább gyanússá teszi. Primitívnek, barbárnak, sőt, természetellenesnek találjuk. A látomáskereséshez tartozó szenvedés és kimerülés nem felel meg a modern pszichoterápia jámbor és szelíd stílusának. A nyugatiak nem akarják megerőltetni magukat problémáik megoldása érdekében. A mi puhányabb módszerünk az anyagiakban bővelkedő élet. A gazdasági jólét védelmező burka alatt pedig megelégszünk csekély spirituális mélységgel és elevenséggel. Azonban a radikális spirituális gyógyulással együtt jár a sérülés, a fájdalom, és az embertelenség is. Egyetlen civilizált ember sem hisz a fájdalom általi megváltásban. A nyugatiak a kórházak és a közegészségügy biztonságában minden szenvedést száműznek a világképükből. Miután minden erőnkkel és értelmünkkel arra törekszünk, hogy távol tartsuk világunktól a szenvedést, miért hoznánk ismét vissza? Nem az a Nyugat igazi hőstette, hogy kiszakította az emberiséget a természetes viszonyai közül, és felszabadította a túlélésért folytatott nyers küzdelem és fizikai fájdalom alól?
   A mai nyugati szemlélet szerint a természettől való fügés elítélendő, sőt, archaikus dolog, és minden érintkezés a természettel visszasüllyedésnek tűnik a primitív létbe. Teljes mértékben ezen a szemléleten alapul az antropológia. Áthat minden elméletet és kutatást, és ha az ember megpróbálná kiírtani az antropológiából az emberiséget és a környezetet kettéválasztó elméletet, az egész tudományágat az összeomlás fenyegetné. Kibogozhatatlanul összefonódik vele a kényelmes életet és a szenvedésmentes állapotot dicsőítő szemlélet és az a meggyőződés, hogy a kultúra a természet ellenlábasa. Így aztán az antropológiának nincs más választása, mint hogy mindent, ami civilizálatlannak tűnik, sértően "primitívnek" bélyegezzen és ellenségesen kezeljen. Következésképpen minden extázist és önkívületet a fejletlen elme termékének tekint; minden spirituális gesztust és misztikus felfogást ésszerűtlennek, a civilizációtól elidegenedettnek tart. A nyugatiak számára a kultúra lényege a távolság a természettől.
   Ilyen háttérrel érthetőbb, milyen nézeteket visznek be tudományukba az etnológusok. Technicizált világunkban ők is elveszítették a kapcsolatot nemcsak a külső természettel, hanem saját belső természetükkel is. Társadalmunkban legfeljebb a pszichiátriai intézetekben leljük fel ősi természetünk emlékeit, ám a pszichológiai ipar ott is megtalálja a módját, hogyan hallgattassa el az emberek ősi természetét. Mivel ezek a társadalom feszültségcsillapító intézményei, a "vademberi psziché" utolsó nyomait is értelmetlenné és ártalmatlanná teszik. Pszichénk sokrétű "archaikus" mozgatórugóit vastagon beborítják mesterséges freudi és viselkedés-lélektani elméleti konstrukciók, melyek visszafogják az igazi psziché gazdagságának és fejlődési lehetőségeinek kibontakozását.
Mivel a legtöbb antropológus és pszichológus nem próbál ki önmagán olyan technikákat, mint a böjt, a folyadék megvonása vagy hosszú idő eltöltése természetes környezetben, magányos imádságban, számukra a látomás inkább az agy patologikus megnyilvánulásának, hallucinációnak, elmezavarnak tűnik. E kutatók nemcsak a technikák kipróbálásától zárkóznak el, hanem ezáltal a tudat modern pszichológiájának kutatási eredményeit sem hajlandók ellenőrizni. A mindent átfogó spirituális valóság tagadása egyidős magával a pszichológiával.
   Ha a civilizáció a kifinomult és közvetett tudás útját választotta, akkor a törzsi kultúra a közvetlen tudást. Ínséggel teli, rögös út ez. Mi lehetne közvetlenebb, mint keresni egy érintetlen, magányos helyet, megtagadni magunktól a biológiai szükségleteket, böjtölni, egyedül, család és rokonok nélkül csendben lenni, kitenni magunkat a zord elemeknek pucér gyerekként a csillagok alatt? Nem véletlen, hogy a látomáskeresésben mindent - ruhát és más tárgyakat - elhagynak, aminek köze van a kultúrához, s csak szent tárgyakat visznek magukkal. A mindennapi tevékenységeket is kizárják. A család és a törzs védelme nélkül a beavatandó folyamatosan ki van téve a vihar, a villámcsapás, a vadállatok veszélyének, és csak a saját erejére támaszkodhat. Amikor kiszabadul a mindennapi gondok béklyójából, és nem akadályozzák a civilizáció kellékei, a psziché valódi, szunnyadó erői töltik be a tudatot.
   A látomáskeresés alapelve nem egyszerű visszatérés a "puszta létezésbe", hanem az, hogy a beavatandó a megszokott intellektuális szűrőrendszer és kulturális prizma nélkül fogadja be teljes egészében a minket körülvevő erőket. Miközben megéljük az éhséget, a szomjúságot és a fájdalmat, és minden erőnkkel igazi érintkezésre vágyunk egy saját lényünkön túlmutató spirituális erővel, szétesnek az utolsó, észleléseinket és érzelmeinket egyensúlyban tartó, stabilizáló mechanizmusok. Ekkor új világ bontakozik ki előttünk - megszületik a látomás.
   Annak, aki a belső énnel kapcsolatba akar lépni, ki kell iktatnia minden, a külvilág eseményeihez kötött, a stabil egót fenntartó mechanizmust. E kiiktatás módozatai időtlen idők óta a magány, az egyhangúság, az ima és a kántálás által leszűkített koncentráció. A látnok számára nincs kívül és belül, a kettő egyetlen pontban találkozik: a tudatban. Számára a tudat lesz az a tényező, amely összeköti a szellemet az anyaggal, a külső világot a belsővel. Ami belül van, az van kívül, és viszont. A látnok számára nem csak a belső tapasztalatok léteznek. A másik világ lényei is hagynak nyomot, jeleket anyagi világunkban. A látnok harmóniában van az őt körülvevő világgal. Ennek az az eredménye, hogy érvényét veszti a különböző fajta élőlények elkülönülése, és lehetővé válik a különböző fajok közti párbeszéd.
Mindig elképesztő, hogy a tudat legegyszerűbb módosítása révén az élő párbeszéd és az egység világába jutunk. A tárgyak jelentést hordoznak, állatok lépnek velünk kapcsolatba, sőt, helyzetünkkel elválaszthatatlanul eggyé válnak, és találomra kinyitott könyvek felfedik mentális állapotunkat. Kibontakozik a szinkronicitás, a jelek és tartalmak világa, az unio mystica univerzuma, amelyben nem kell elveszettnek éreznünk magunkat. 
   A látomás ugyan transzperszonális kifejeződés, melynek jelképrendszere univerzális, mindamellett kétségtelenül kultúrához is kötött. Ezzel szemben a transzperszonális és a misztikus lényege jelképrendszer és forma nélküli - természete az abszolút tisztaság. Legalábbis, így értik ezt a keleti filozófiában. A jógi teljes formanélküliségre, teljes ürességre törekszik. A zen buddhizmus célja a forma nélküli megvilágosodás. A törzsi kultúrákban viszont a transzperszonális élmények legtöbbje a formák és képek világához kötődik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a sámán misztikus tapasztalatai mások, mint a keleti szenteké és jógiké. Nekem inkább úgy tűnik, hogy a törzsi kultúrák külsődleges módon, szimbolikusan jelenítik meg a forma nélküli megvilágosodást, mivel életben kell maradniuk egy olyan világban, amely konkrétabb kapcsolatot követel a környezettel, mint a kolostor és a meditálóbarlang.
Amikor az agyat elszigetelik a külső adatoktól, a tárolt izgalmi mintákból képes előállítani saját világát. De tovább is léphetünk, a fantazmagória szintjén túlra. Ekkor a spirituális szférába érkezünk. Minden ezoterikus és okkult filozófia célja ennek elérése. Itt a tudat olyan szintjét érintjük meg, amely képes a felsőbb énnel kommunikálni. Egy újabb lépéssel és további erőfeszítéssel a "pszichikus üresség" állapotába kerülhetünk - ez az abszolútum. 
   Amikor a látnok szembetalálkozik a szentséggel, élete azonmód megváltozik. Miután ivott az élet mélységes forrásából, megfürdött az életerőben, megérzett valamit az ősi létezés lényegéből, hirtelen megadatik neki az érzékelésen kívüli észlelés, az előérzet, teste elhagyásának képessége, a szellemek látása és hasonlók. Megkapta a szakrális lét attribútumait, önmaga pedig hírnök, a szentség megtestesítője lett. Földöntúli erői révén egy magasabb rendű világot jelenít meg.



La-Roo-Chuck-A-La-Shar, Pawnee



   Fütyülő Embernek, a gros ventre nép Tollas Pipája első őrzőjének azt mondta a pipa, hogy minden őrző négy évig tarthatja őt meg. Az utolsó, erőkkel bíró pipaőrző Bikakunyhó volt, aki 1880-ban halt meg. Azután kis, vagy legfeljebb átlagos erejű őrzők következtek. Bikakunyhónak halála előtt látomása volt. Ezt Fred Gone mesélte el Verne Dusenberry etnológusnak.

   "Még nyolc napod van hátra. Heten figyelnek rád. Ezek közül négy már el akart hozni a földről, de három nem értett egyet azzal, hogy jönnöd kelljen. De most beadták a derekukat, és beleegyeztek az elviteledbe. Így aztán közeleg az időd. Készülj fel! Csak figyelj, és várj!
Bikakunyhó minden nap tipijében ült, és faszénnel jelölte az idő múlását. Amikor már hat vagy hét jel volt a tipiben, látomása támadt. Messze keleten, ahonnan a nap kél, hegygerincen álló embert látott. Aranyba fordult az ég, és a sugarak kirajzolták az illető körvonalait. Amint felkelt a nap, az ember közeledni kezdett. Bikakunyhó látta, hogy vörösre festett botot hord, és pipaőrzőnek van öltözve.
- Ezt a botot neked adom - mondta, amikor Bikakunyhó közelébe ért. - Életedben megadattak neked a dolgok, amikor folyamodtál valamiért. Úgy tetted a dolgodat, ahogy tenned kellett. Helyesen használtad erődet. Most én vagyok az utolsó, aki hozzád jön, én vagyok a végső. Koronázó dicsőséget adok neked - olyat, ami a földi ember számára a legmagasabb rendű erő. Ez az erő a feltámadás lesz. 
Aznap Bikakunyhó összehívta a családját, elmondta nekik a próféciát. A család összehívta a tábor lakóit. Tanácsot ültek, hogy eldöntsék, kövessék-e a kapott utasításokat. Végül úgy döntöttek, hogy azokat lehetetlen követni. Nem volt már bölénykunyhó és takaró. Végét járta a gros ventre életforma, hamarosan a Tollas Pipa is elveszíti erejét. Mégis megpróbálta egy embernek, Bikakunyhónak átadni az ember által megkapható legnagyobb erőt - a feltámadást."

(Holger Kalweit: Sámánok, gyógyítók és javasemberek)
képek: Moses on the Mesa, facebook

2016. október 13.

Az élet nem filozófia



(avagy miért nem leszek soha semmilyen "ista")



Mondattan

Egy ember az egyenleteit bámulva
kijelentette, az univerzumnak volt kezdete.
Volt egy robbanás, mondta.
A bummok bummja, és az univerzum megszületett.
És most tágul.
Még életének a hosszát is kiszámolta:
tíz milliárd kört tesz meg alatta a Föld a Nap körül.
Az egész bolygó tapsolt;
és tudományosnak ítélte ezeket a számításokat.
Senki sem gondolta, hogy az állítással, miszerint az univerzum
elkezdődött,
az az ember csupán anyanyelve mondattanát tükrözte le;
egy mondattant, ami tényekről való kijelentésként
kezdeteket követel, mint a születés,
fejlődést, mint az érlelődés,
és véget, mint a halál.
Az univerzum elkezdődött,
és öregszik, biztosított minket ez az ember,
és meg fog halni, mint bármi más,
mint ahogy ő maga is meghalt azután, hogy matematikailag
megerősítette anyanyelve mondattanát.






A másik mondattan

Valóban elkezdődött az univerzum?
Igaz a Nagy Bumm elmélete?
Ezek nem kérdések, habár annak hangzanak.
A mondattan, ami a tényekről való kijelentésekhez
kezdeteket, fejlődést és végeket tart szükségesnek,
az egyetlen létező mondattan?
Ez a valódi kérdés.
Vannak más mondattanok.
Van például egy, ami az intenzitás változatait
követeli meg tényként.
Eszerint a mondattan szerint semmi sem kezdődik és végződik;
így a születés nem egy világosan körülhatárolható esemény,
hanem az intenzitás egy speciális fajtája,
csakúgy mint az érlelődés vagy a halál.
Ennek a mondattannak az embere egyenleteit átnézve úgy találja,
az intenzitás elegendő variációját számolta ki,
hogy biztosan kijelenthesse:
az univerzum sosem kezdődött,
és sosem ér majd véget,
hanem az intenzitás végtelen hullámzásán ment,
megy és fog keresztül menni.
Ez az ember nagyon jól kikövetkeztetné,
hogy az univerzum maga az intenzitás harci szekere,
ahol végnélküli változásokon utazhatunk keresztül.
Kikövetkezteti mindezt, és még többet,
talán anélkül, hogy valaha is rájönne arra,
hogy egyszerűen csak megerősíti anyanyelve mondattanát.

(Carlos Castaneda)

 

2016. október 7.

Így gyűrűzik tovább a kör



   Egyik legnagyobb gyönyörűség az olvasás, a könyvek. Olyan ez, mint a szenvedély, a szerelem is. Vannak más szerelmeim is. Többek között a virágok. És a virágok meg a könyvek is összefüggnek. 
   Ha kevés időm van - mindig kevés időm van -, megengedek magamnak, mondjuk egy óra olvasást. Nézem az órám: még tíz perc. Alkuszom magammal. Na, még csak öt perc, aztán még egy fél oldal - könyörgök magamnak. Aztán indulatos leszek: égjen oda a vacsora, ne jöjjenek vendégek, nem indítom el a mosást, egye fene, elég lesz öt óra alvás. Én most olvasni akarok!






   Borgest. Ezzel a pár sorával a rózsáról, Borges saját magát is sosem múlóra varázsolta. Ő, aki a paradicsomot könyvtárnak képzeli és a könyvtárat paradicsomnak. Így élte meg a könyveket, hogy aztán ne tudjon többet olvasni, elérve az emberi élet végső határát, 94 évesen halt meg. Én pedig olvasom rózsa-verseit, hozom-viszem a rózsákat a barátoknak, magamnak és a haldoklóknak. A rózsa szirmaiból befőttet is készítek. Miért? Talán mert édes és benne van az illata. Jorge Luis Borges kedvencem, verseskötete az ágyam mellett. 
   Vannak ágy melletti könyveim is, melyeket nem hurcolok magammal, mert alvás előtt vagy után olvasom őket. A kezem ügyében állanak. Állandó könyvek a Biblia, Zsolozsmás könyvek - vörösbe játszó barna bőrkötéssel, Sziénai Szent Katalin dialógusa Istennel, és vannak átmeneti, de hosszabb ideig tartó könyvek, mint Borges, Jung, Angelus Silesius. 
   Most látom, már itt is, a könyveknél is, a hármas tagolódásnál tartok. Ilyen a rend, a tagolódási archetípusom, a „hármas” - kiegészítve néha eggyel. Felébredve, éppen ma éjjel töprengtem azon, hogy már megint, több mint egy éve, hármas egységekkel álmodom. 
   Ezekkel ismét elérkeztem éjszakai tűnődéseim egyik felismeréséhez. Ha már nem látnék, vagy börtönben, földalatti légvédelmi pincében ülnék és többet nem olvashatnék, ha a halálos ágyamon fekszem majd - akkor is a könyvek, amiket olvastam, amiket szerettem, belém ivódtak, velem vannak. 
   Ozmózis ez. Egyszer apám mesélte volt, hogy fiatalon, kicsit becsípve, a hóvirág csokrot, amit szerelmétől kapott, hogy ne hervadjon el, beleállította a piros tintás üvegbe. A fehér virágokon lassan pirosodó hajszálerek tűntek fel és rózsaszínre vált az egész csokor. Így ivódnak belénk a könyvek, melyeket szeretünk. Én nem csak az vagyok, aki voltam, hanem mindaz vagyok, amit szenvedéllyel olvastam. És így gyűrűzik tovább a kör, mert abban, amit írok, az is benne van, amit olvastam, s az írásomon keresztül talán mások is megélnek egyet s mást abból, amit olvastam. Az életérzésemre, tapasztalataimra, a szemléletemre, ahogyan látok, ahogyan hallok, mindenre hatnak a könyvek. 
   Avilai Terézt vagy hét évig olvastam, Alapítások könyve, Önéletrajzi könyvek, A belső várkastély. Sok minden más mellett, újra meg újra olvastam - és most húsz év elteltével mosolyogva olvasom a saját szakácskönyvemben: „A fazekak között ott jár-kel az Isten” - mondja Teréz anya. Haldoklókkal dolgozva, gyakran írok, idézek Sziénai Szent Katalin Istennel folytatott párbeszédéből, mivel ebből világossá válik, hogy Isten és Katalin ismerték a projekciót (micsoda pszichológusok). De nekem nem ez a fontos, hanem hogy olyan sokat tudnak a halálról, a lélekről, amennyit én nem, hiába vagyok harminc éve thanatológus. 
   Azért is jó megírni, kiírni valamit, mert amit nem tudtam, amikor kezdtem ezt a gondolatsort, most már tudom. Azért kell többször olvasnom valamit, hogy bennem éljen és én benne éljek.

Polcz Alaine (Kolozsvár, 1922. október 7. - Budapest, 2007. szeptember 20.): Éjjeli lámpa 

2016. szeptember 28.

Jobb test, bal test


Az emberiség ötezer évvel ezelőtt ugyanott állt, ahol ma áll, és valószínű, hogy soha nem állott és soha nem fog állni másutt. Az átkozott történet nem ismer változást, fejlődést, csak értelmetlen nyüzsgést. Egy helyben siet.

(Hamvas Béla: Anthologia humana)


Életem legnagyobb nehézségéről szeretnék beszámolni. Reggel, amikor felébredek, önkéntelenül a tegnapi napot akarom megismételni. Minden nyáron a tavalyit. Minden gondolatomban az előbbit. Életemben az apámét. Ismételni. Örökké ismételni.
A világegyetem keringésében élünk és mindnyájan örökké keringeni akarunk.
Életem legnagyobb összeütközése a mindig újjal volt. A pillanattal. A váratlannal, a kényelmetlennel, a kiszámíthatatlannal, a meghökkentővel. Ez volt az, ami gondolkozásra kényszerített.
Amíg rájöttem, hogy két különböző világról van szó. Az ismétlés világa a törvényé, a kiszámíthatóé, a reinkarnációé. A körben való mozgás.
A mindig új világa pedig a szabadságé, a személyiségé a kiszámíthatatlané, a kegyelemé. Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára.

Életem legnagyobb erőfeszítése, hogy az örök ismétlések körét parabolává tudjam szétfeszíteni.

(Hamvas Béla: Unikornis)






Don Juan tanítása szerint az ősi időkben Mexikóban élő sámánok az embert két, önmagában is tökéletesen funkcionáló test - a bal test és a jobb test - egységének tekintették. Ez a felfogás meghatározó szerepet játszott a sámánizmus gyakorlatában. Ennek a felosztási rendszernek semmi köze nem volt az intellektuális spekulációhoz, és a test tömegének lehetséges felosztásához sem szolgált logikai alapul. Amikor az emberi testet energiaként észleljük, teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy azt nem két rész, hanem két különböző típusú energia alkotja: két egymástól eltérő energiaáramlás, két, egymással szemben álló, ugyanakkor egymást kiegészítő erő, amelyek egymás mellett és egyidejűleg léteznek, ily módon tükrözve az univerzum minden alkotóelemének alapvetően kettős felépítését. 

Az ősi mexikói sámánok mindkét energiatípusnak önálló testet tulajdonítottak, és következetesen bal, illetve jobb testként beszéltek róluk. A hangsúlyt a bal testre helyezték, mert a sámánizmus végső célja szempontjából ennek az energiaalakzatnak a természetét tekintették hatékonyabbnak. Az ősi mexikói sámánok, akik a két testet energiaáramlásokként írták le, a bal áramlatot féktelenebbnek és agresszívabbnak ábrázolták, amely heves hullámokban mozog, és energiahullámokat bocsát ki magából, mint egy nap-kitörés. Ezzel szemben a jobb test energiája távolról sem mozgott ilyen hevesen a felszínen - inkább olyan tartályban lévő víz felszínére hasonlított, amelyet finoman előre-hátra billegtetnek. Nem keletkeznek rajta hullámok, csupán folyamatos ringó mozgást végzett, de a felszín alatt, a mélyebb rétegekben spirális formában örvénylett. A mindennapi életben ez a két áramlat egységbe olvad, amelyet emberi testként ismerünk. 

A jobb test uralma energetikai túlsúly, amelyet az ősi idők sámánjai felismertek. Számukra ez adott tény volt, de olyan tény, amit meg lehet változtatni. Mégpedig azért, mert a jobb test körkörös mozgása elviselhetetlenül unalmas. Ez a folyton ismétlődő, visszatérő mozgás a mindennapi élet minden eseményét irányítja és vigyázza, csakhogy ezt körkörösen teszi. 

Az életben minden helyzettel ilyen körkörös módon szembesülünk, egyikkel a másik után, szüntelenül, vég nélkül. Ez olyan körkörös mozgás,, amely minden jel szerint folyamatosan beszívja az energiát, és centripetális mozgással szakadatlanul körbe-körbe forgatja. Ilyen körülmények között nincs kiterjedés, növekedés. Nincs újdonság, nincs gyarapodás. Semmi sincs, amit ne lehetne belülről megmagyarázni. Rettenetesen unalmas állapot! Az energia spirális mozgása állandósult. Az az érzés, hogy az emberi lények határtalanul unatkoznak magukban, csakis a jobb test uralmának tulajdonítható. Valójában egyebet se tesznek, minthogy a legkülönfélébb módokon és eszközökkel agyonütik az időt - az egyetlen tulajdonukat, amelyből soha, senkinek sem elég. De ami még ennél is rosszabb, az emberek reakciója erre a kiegyensúlyozatlan energiaelosztásra. A legtöbb erőszakos reakció és cselekedet a kiegyensúlyozatlan elosztásnak köszönhető. Úgy tűnik, hogy a tehetetlenség időről időre heves energiaáramlatokat gerjeszt az emberi testben, amelyek erőszakos viselkedés formájában törnek a felszínre. Az emberi lények számára minden jel szerint az erőszak is csupán egy módja az idő agyonütésének. 

Az emberi lények számára az evolúcióhoz az egyetlen út a tudaton keresztül vezet, de valami tőlünk idegen, ismeretlen erő, amely szoros kapcsolatban áll az univerzum ragadozó állapotával, megfosztott bennünket az evolúciós kibontakozás lehetőségétől azáltal, hogy birtokba vette a tudatunkat. Az emberi lények egy ragadozó erő prédáivá váltak, amely a saját érdekében passzivitásra kényszerítette őket - olyan jellegű passzivitásra, amely a jobb test energiájának sajátja. Don Juan meg volt győződve arról, hogy a jobb és bal testnek ebben a kiegyensúlyozatlan fúziójában a jobb test uralma a tudati utazásunk félbeszakadásának a jele. Ami nekünk természetesnek tűnik - az egyik oldal uralma a másik fölött - az az ő sámánnemzetsége számára rendellenesség volt, amelyet igyekeztek orvosolni, és amely a tudat növelésével érhető el. Ehhez azonban rendkívül tudatos fegyelemre van szükség.

(Carlos Castaneda: Mágikus gyakorlatok, a "hév" csoport gyakorlatai)

 

kapcsolódik: 

 

2016. szeptember 24.

Sárkányt zabolázni


  Hajolj a zöld forrásra: ott dobog a szívem, ott csobog a vérem. Tüdőm a lomb, gyomrom a folytonos pusztulás, ágyékom a szakadatlan keletkezés, csontom a szikla, agyvelőm a szél, varas bőröm a rengeteg göröngy. Megmutattam magamat: sose leszek ember, se isten.
   Ez az én lélegzésem és leheletem: most ereken folyok a világban, most elhúzódom a világ mögé. Ha csengetsz nálam, egy napsugár nyit neked ajtót. Nem vagyok - ez az én hatalom-nélküli örök létezésem.

(Weöres: Bolond Istók)






Felmegyünk.
Lemegyünk.
Elhagyjuk az embert, de nem hagyjuk el a világot.
Elhagyjuk a világot, de nem hagyjuk el az embert.
Elhagyjuk az embert is, a világot is.
Nem hagyjuk el sem az embert, sem a világot.
De bármerre és bárhogyan járunk is, örökké visszatérünk.

(Toót-Holló Tamás: Garabonciások könyve és szerelme)



2016. szeptember 23.

Vágytalan, változatlan szerelem






A belső végtelenből néhanap
még kitekintek arcomon keresztül:
felhőt látok, vagy csillag fénye rezdül.
Romlik szemem, már ez is elmarad,
a külvilág rám-zárja kapumat
s ott maradok, hol nincsen föld, csak ég;
nincs esemény meg tünemény varázsa,
se felszín, látszat, habzó semmiség,
csak a valóság békés ragyogása,
mérettelen, számtalan, névtelen,
vágytalan, változatlan szerelem.

Kapumnál a lázas világ megáll:
„Őrült! Önző! Áruló!” - kiabál.
Várjatok, pékműhely van odabenn,
majd táplál még most forró kenyerem."

(Weöres Sándor: A belső végtelenből)





2016. szeptember 22.

"Meg kell bocsátanod!" (spirituális téveszmék 6.)






Én azt gondolom, a terapeutának az a feladata, hogy többek között megtanítsa a traumatizáltat arra, hogy lázadjon, haragudjon, akár gyűlöljön. Csak ha képes erre, akkor nyeri vissza a szabadságát. Aki szabad, megbékélhet, idővel meg is bocsáthat. De ehhez először vissza kell szereznie emberi méltóságát és integritását. Akit fojtogat a múlt emléke, aki rettegve ébred, verejtékben úszva, attól nem hiteles sem a megbékélés, sem a megbocsátás. Először vissza kell szereznünk a hatalmat lelki birodalmunk felett, hogy aztán a győztesek jogát, a megbocsátást gyakorolhassuk. De csak ha úgy döntünk.

(Szendi Gábor)

2016. szeptember 14.

a szilárd talaj


Csak egy folyton-folyvást változó, krízispontokkal tűzdelt folyamatra és fejlődésre tudunk igent mondani. Ami a végtelenbe tűnik, és fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk. De közben mégiscsak van szilárd talaj a lábunk alatt, mégpedig az, hogy tudjuk hogy ez vár ránk: hogy nem tudjuk, hogy mi vár ránk. Nincsen "kész áru". Senki sem kész. Ez a realitás. Nem készen vagyunk, hanem készek lehetünk változni és fejlődni. A kettő között nagy különbség van.

(Pál Feri atya)


2016. szeptember 12.

Idővel belejön az ember


Minden földi jelenség egy hasonlat, és minden hasonlat egy nyitott kapu, amelyen keresztül a lélek - ha kész erre -, beléphet a világ belsejébe. Ahol te és én, ahol a nappal és az éjszaka eggyé válik. Minden embernek egyszer életében, itt vagy ott útjába akad a nyitott kapu, egyszer mindenkit meglegyint a gondolat, hogy minden ami látható, csupán hasonlat, és a hasonlat mögött ott lakik a szellem és az örök élet. Persze kevesen lépnek át a kapun és kevesen adják fel a szép látszatot a sejtett, benső valóságért.

(Herman Hesse)






Hosszú és különös tapasztalatokkal teli életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet.
Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, de idővel belejön az ember.

(Szepes Mária)

2016. szeptember 11.

Mindig a Nap felé


Legyen kultúrád, legyenek kultúrkincseid és legyenek ünnepeid! Rítusaid, mert azok tartanak meg mint egyént, és azok tartanak össze mint közösséget, népet, nemzetet. Ez az ősök üzenete. 






A nőnemű ember bévül keresi Isten igéit, érzéseire hallgat. Ezért míg a férfi kiteljesedik, a nő útja a beteljesedés.

Az ős-európai eszmevilágban a nő a kezdet, a nő az első Isten, az őserő, az Ige teremtője és továbbadója. A nő értéke és tisztelete ezért a legszentebb dolgok közé tartozik. Eleink bölcselete szerint aki még nem érintett asszonyszemélyt, az még csak fél-ember volt, az Istenség mércéjével mérve gyerek. Ezért Boldogasszony oltalmában volt. Mihelyt érintett nőt, attól kezdve nője közvetítésével élvezte az Istenasszony oltalmát. Azaz a nő a kapocs a férfi számára az égiek felé. Amint a népmesékben is írva vagyon.
Az a férfi, aki ezt tudja és érti, tisztelettel és megbecsüléssel viseltetik a nő irányában. Az erős férfi számára érték a nő. Hímje akar lenni, nem pedig ura.

(Máté Imre: Yotengrit)



 
(Navajo női beavatás, a 30. perctől a 38. percig)
 

2016. szeptember 4.

Archetípusok - a harcos


Az archetípusokból megsejthetjük, hogy az "én" milyen sokat meríthet, és milyen sokat kaphat abból, ha egyetemes és általános belső tartalmakkal találkozik. És urambocsá, ha egyiknek-másiknak egy picit átadja magát.






A harcos archetípusa:
1. Ő gyakorolja a megkülönböztetést és a szétválasztást.
2. Szüksége van egy célra, egy nagy igazságra, ami értelmet adhat az életének. Ha le tudja nyűgözni egy nagy cél és igazság, megtanulja az önfegyelmet. Az önfegyelem erejével tud határokat, távolságot tartani, például a saját komplexusaitól. (Az önfegyelem elköteleződést jelent. - Szvámi Ráma)
3. Van szellemi lovag. (Erről több szó ne is essék.)
4. A harcos képes föláldozni jó dolgokért és nagy célokért más, nagyon értékes dolgokat is.
5. A harcosnak szüksége van egy jó királyra. Ha a harcos nem hallgat a jó királyra, vagy ha rossz királyra hallgat, rossz harcos lesz belőle. (Darth Vader)
6. A király tudja a határokat, a harcos pedig megtartja őket.
7. Idővel képes harcostárssá válni.
8. Nem ámítja magát a gonosz, az ellenség láttán, vagyis nem naiv.
9. A harcosnak ellensége van szüksége. Ez kemény kijelentés, de az archetípus ilyen. Ezért szorul rá nagyon a jó királyra, és legalább ennyire a mágusra.  
10. A jó harcos tudja, mire képes és mire nem. Ezért a harcos - ha igazán jó harcos -, tudja azt, amit egy bölcs embernek tudnia kell: ez pedig az, hogy nemcsak hogy meghalunk, de eltelik 80-100 év, és már nem is emlékeznek ránk. A kutya sem. Brutál? Egy jó harcos tehát szembenéz saját mulandóságával, nem áltatja magát a nevetséges maszlaggal: "addig nem hal meg az ember, ameddig valaki emlékezik rá." (Különben elkezd a saját életrajzában élni.)

"A lovag a cselekvés jógáját gyakorolja, ami nem egyéb, mint a legfelsőbb lénnyel a szüntelen tevékenység útján való egyesülés. A pap életműve az elengedés, a nemcselekvés, a minden tettől való tartózkodás. A harcos életműve a nagy tettek végrehajtása az igazság és az erények jegyében a gyöngékért, az üldözöttekért, a tudatlanokért és a szegényekért. A cselekvés jógájának hagyományát a Rámájana, Mahábhárata, Iliász, Odüsszeia, Grál eposzok mind tartalmazzák. A jellegzetes cselekvésbe való beavatás a Bhagavad-gíta első része, melyben az Istenség a hőst, Ardzsunát a hősi életműbe beavatja, s a hősi erényekre megtanítja. Nem arra, hogy bölcs és értelmes legyen, hanem hogy bátor és nemes. Elszánt, önfeláldozó és előkelő. A heroikus élet nem a legmagasabb, de talán a legszebb és legragyogóbb. A harcos sorsában minden tett egyetlen irányba mutat. Ez a hősi életmű, amelyben a hős önmagát az igazságért való küzdelemben önátadottnak tartja, és ebben a tevékenységében megdicsőül. A hősi életmű nagysága és komolysága a szellemi kaszt művével egyenértékű. A hős, ha művét tetteivel maradéktalanul teljesítette, megszabadul." - Így látta ezt Hamvas Béla.

(Pál Feri: A férfi 4 archetípusa, a harcos)