2013. szeptember 27.

Aki bízik, nem téved el


Kislány: Bab' Azíz, nem mész a gyűlésre?
Bab' Azíz: De, angyalom, megyek.
Kislány: Egyedül mész?
Bab' Azíz: Majd csak megtalálom az utat.
Kislány: De eltévedsz.
Bab' Azíz: Aki bízik, nem téved el, kicsi angyalom. Aki békében él, nem veszik el soha.
Kislány: De hol van a gyűlés?
Bab' Azíz: Nem tudom, angyalom.
Kislány: A többiek tudják?
Bab' Azíz: Nem, ők sem tudják.
Kislány: Hogyan lehet elmenni, ha nem tudják hol van a gyűlés?
Bab' Azíz: Elég menni, menni... Akiket meghívtak, megtalálják az utat.

(Bab' Azíz, a sivatag hercege)




La Loba

"Él egy öregasszony egy világ szeme elől elrejtett helyen. Mindenki tudja, hogy ez a hely létezik, de csak kevesen látták. Mint a kelet-európai tündérmesék öregasszonyai, ő is arra vár, hogy eltévedt vándorok, valami után kutatók vetődjenek a tanyájára. Nagyon óvatos, sok mesében szőrös, mindig kövér és kerüli más teremtmények társaságát. Károg és kotkodál, általában inkább állati mint emberi hangokat ad ki. Azt mondják, Tarahumaran indián terület málladozó gránitlejtőin lakik. Mások azt mondják, Phoenixen kívül, egy kút mellett van eltemetve. Volt, aki látta, hogy délre, Monte Alban felé tartott egy kiégett autóban, aminek a hátsó ablakát kilőtték. Azt is mondják, hogy El Pasótól nem messze az autóút szélén áll, hogy teherautók mellett vadászpuskán lovagol a mexikói Moreliába, és látták már az Oaxaca melletti piacra menni különös formájú rőzseköteggel a hátán. Sok neve van: La Huesera, Csontasszony; La Trapera, Gyűjtögető; La Loba, Farkasasszony.
Egyetlen foglalatossága a csontok gyűjtögetése. Sokan úgy tudják, hogy különösen azokat gyűjtögeti és őrizgeti, amelyeket az a veszély fenyeget, hogy elvesznek a világ számára. Barlangja teli a sivatag legkülönbözőbb teremtményeinek, csörgőkígyóknak, varjaknak csontjaival. De állítólag elsősorban a farkasokkal törődik. Hegyeken és kiszáradt folyómedrekben kúszik, mászik, átrostál mindent farkascsontok után kutatva, s amikor aztán összerakta az egész csontvázat, amikor az utolsó kis csont is a helyére kerül és ott áll előtte a gyönyörű fehér szobor, akkor leül a tűz mellé, s kigondolja, mit énekeljen. Amikor eldöntötte, a criatura fölé áll, fölé emeli karját és énekel. Akkor a farkas bordacsontjai és lábcsontjai lassan megtelnek hússal, s az állatot lassan bunda fedi be. La Loba énekel még egy kicsit, s a teremtmény még inkább megtelik élettel; bozontos, erős farka felfelé kunkorodik. La Loba tovább énekel, s a farkas lélegezni kezd. La Loba folytatja mélyről jövő énekét, amibe a sivatag beleremeg, s a farkas kinyitja szemét, felugrik és elfut a kanyonban. Futás közben, vagy a gyorsaság miatt, vagy azért, mert útközben megmártózott egy folyóban, vagy mert egy napsugár vagy holdsugár éppen az oldalát érte, a farkas egyszerre nevető asszonnyá változik és szabadon száguld tovább a horizont felé.
Ezért tartják úgy, hogy ha az ember a sivatagban vándorol és közeleg az alkony, s kicsit talán már el is tévedt, el is fáradt, akkor szerencséje van, mert lehet, hogy megtetszik La Lobának, aki megmutat neki valamit – valamit a lélekből."



    Mindannyian valahol a sivatagban elveszett csonthalmazként kezdjük, puszta csontvázakként, amely a homokban eltemetve nyugszik. A mi dolgunk, hogy helyére illesszük a részleteket. Ez gondos munkát igényel, amit a legjobban az segít, ha az árnyékok megfelelően esnek, mert nagy figyelemre van szükség. La Loba arra figyelmeztet, hogy az elpusztíthatatlan életerőt, a csontokat kell keresnünk. A mese szerint La Loba a csontok felett énekel. Az éneklés azt jelenti, hogy kimondja hatalmának és igényeinek igazságát, lelket lehel abba, ami szenved és gyógyulásra vár. Ezt úgy teszi, hogy addig merül a nagy szeretet és érzés legmélyebb állapotába, amíg a zabolátlan, legbelsőbb Énhez fűződő kapcsolat vágya túlbuzog, hogy aztán ebből a lelkiállapotból szólaltassa meg a lelket. Ezt jelenti a csontok feletti éneklés. Nem követhetjük el azt a hibát, hogy a szeretet eme nagy érzését egy másik szerető személytől várjuk, mert a megtalálásnak és a teremtéshimnusz éneklésének asszonyi munkája magányban végrehajtandó feladat, amelyet a psziché sivatagában kell végeznünk. A mítoszokban La Loba, bármi is legyen a neve, ismeri az ember személyes múltját, s ismeri az ősi múltat is, mert nemzedékről nemzedékre él és időtlenül, vénségesen vén. Ő a női szándék archiválója. Ő őrzi a nők hagyományait. Szőrszálaiban érzi a jövőt; opálos vénasszonyszemeivel messze lát; egyszerre él előre és hátra az időben, miközben az egyiket úgy javítja ki, hogy a másikkal táncol.
    La Loba, a vén, a Tudó, bennünk van. Ez az öregasszony a racionalitás és a mítosz világának határán áll. Ő az az ujjperc, ami a kettőt összeköti. Ez a világok közötti terület az a megmagyarázhatatlan hely, amelyet mindannyian felismerünk ha egyszer megtapasztaljuk, de apró részletei kicsúsznak a kezünkből és alakot változtatnak. Ha rögzíteni próbáljuk őket, kivéve, ha erre költészettel, zenével, tánccal.. és mesével teszünk kísérletet. Egy valamit biztosan tudunk erről a helyről; azt, hogy régi... régibb az óceánoknál. La Lobához hasonlóan nincs kora; időtlen. Olyan hely ez, ahol a biológiai és a pszichológiai világok közös forrásvize fakad, ahol a kettő összevegyül és egymást befolyásolja. Az emberi emlékezetben ez az a hely - nevezzük akár Szendergésnek, akár a Ködlények otthonának vagy világok közötti hasadéknak -, ahol a legkülönbözőbb természetű látomások, csodák, imaginációk, sugallatok és gyógyulások zajlanak.
    Ez a hely óriási pszichikai gazdagságot sugároz, mégsem közelíthetjük meg készületlenül, mert nagy a kísértés arra, hogy boldogan alámerüljünk, s belefulladjunk az itt átélt elragadtatásba. A konszenzuális valóság ehhez képest kevésbé izgalmasnak látszhat. Ebben az értelemben a psziché ezen mélyebben húzódó rétegei olyan mámorcsapdákká válhatnak, amelyekből az ember tántorogva, bizonytalan gondolatokkal és törékeny képekkel térhet vissza. De ennek így kell lennie. Az új életre keltő és mindenünket átjáró, húsunkon a megszentelés illatát hagyó vízben megmártózva és teljesen megtisztulva kell visszatérnünk.
    Mindenki számára lehetséges a Rio Abajo Rio, a folyó alatti folyó elérése. Mély meditáción, táncon, íráson, festésen, imádságon, éneklésen, doboláson, aktív imagináción vagy bármilyen, jelentősen megváltozott tudatállapoton keresztül érhető el. Az ember akkor érkezhet el ebbe a világok közötti világba, amikor olyasmi után vágyódik, olyasmit keres, amit csak a szeme sarkából lát. Alapvetően kreatív cselekedeteken, vállalt magányon, valamely művészeti ág gyakorlásán át vezet az ide az út. És ha mindezt meg is tesszük, e szavakkal kimondhatatlan világban zajló dolgok nagy része akkor is örökre titokzatos marad számunkra, mivel nem az általunk ismert fizikai és racionális törvények szerint működik. 
    De ebbe a világba óvatosan kell belépni, kellő tisztelettel közelítve hozzá.

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

2013. szeptember 26.

Ott az ismerős gödör a járdán


I.
Megyek az utcán.
Ott egy mély gödör a járdán.
Nem látom meg, beleesem.
Elvesztem, nincs segítség.
Nem az én hibám!
Hosszú időbe telik, mire kimászom.



II.
Megyek az utcán.
Még mindig ott a gödör a járdán.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Most is beleesem.
Nem akarom elhinni, hogy már megint benne vagyok.
Nem az én hibám!
Most is hosszú időbe telik, mire kimászom.

III.
Megyek az utcán.
Ott az ismerős gödör a járdán.
Látom, de azért beleesem.
Már megszokásból.
De már tudom, mi történik.
Tudom, hogy az én hibám.
Gyorsan kimászom.

IV.
Megyek az utcán.
Ott a gödör a járdán.
Kikerülöm.

V.
Egy másik utcán sétálok.

(Portia Nelson – Önéletrajz öt rövid fejezetben)

2013. szeptember 24.

... és most itt van az agyoncsillapított ember


I. "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára".
(Lukács 9,62)





II. - Mit fedeztek fel, don Juan?
- Felfedezték, hogy van egy élettársunk - mondta olyan tisztán, amennyire csak tudta. - Van egy ragadozónk, aki a kozmosz mélyéről jött és átvette az uralmat az életünk felett. Az emberi lények a foglyaik. A ragadozó a mi urunk és mesterünk. Engedelmessé és tehetetlenné tettek minket.  Valami fogságban tart minket. Valóban foglyok vagyunk! Ez egy energetikai tény volt az ősi Mexikó varázslói számára. A varázslók úgy tartják, hogy a ragadozók adták nekünk a hitrendszereinket, a jó és rossz eszméjét, társadalmi szokásainkat. Ők azok akik felállították reményeinket, várakozásinkat és álmainkat a sikerről és bukásról. Mohóságot, kapzsiságot, és gyávaságot adtak nekünk. A ragadozók tesznek minket önteltté, szokások rabjaivá és egoistává. Az ősi Mexikó varázslói eléggé zavarban voltak azzal kapcsolatban, hogy mikor tűnt fel a Földön. Úgy vélték, hogy az ember egy időben teljes lény kellett hogy legyen, elképesztő éleslátással és a tudomás olyan hőstetteivel, melyek manapság mitologikus legendák. Aztán úgy tűnik, mindez eltűnt, és most itt van az agyoncsillapított ember.

(Carlos Castaneda: A Végtelen aktív oldala)
lásd: a Mátrix trilógia Mr. Smidth ügynöke

III. Egy idő óta egyre többen születnek a földre emberformában, de lélek - azaz isteni rész - nélkül. Isten fiai ők is, de nem a mi kozmoszunkból jönnek. Tevékenységük itt és most kedvezőtlen a számunkra.

(Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata)

IV. - Emberismeretem első lépése volt felismerni, hogy azért, ami történt, nem az embert kell felelősségre vonni, hanem meg kell keresni démonát. Háború, tévedés, félreértés, gyűlölet, irigység, hízelgés, erőszak, áltatás, féltékenység nem az emberek dolga, hanem a démonoké.
.....
- Harmadik stádium: az exorcizmus. A démonok leleplezése, átvilágítása és kiűzetése.


V. Alig vártam, hogy az indiánok között a természetfölöttiről a legtöbbet tudó embertől, a vak sámántól halljak hozzáértő véleményt, mert ő már számos kirándulást tett a szellemvilágba az ajahuaszka ital segítségével. Csupán egy vak ember tűnt alkalmasnak arra, hogy a sötétség világában elkalauzoljon.
Jegyzetfüzetemmel a kezemben léptem a kunyhójába, és lépésről lépésre elmeséltem neki a víziókat. Először csak a fontos részeket mondtam el, és amikor a sárkányszerű lényekhez értem, az űrből való érkezésük történetét átugorva, csak annyit mondtam: „Ott voltak ezek a hatalmas, fekete állatok, olyanok, mint az óriás denevérek, hosszabbak, mint ennek a háznak a hossza, s azt állították magukról, hogy ők a világ valódi urai." Ő világtalan szemével rám bámult, és vigyorogva ezt mondta: „Ó, mindig ezt mondják. De ők csak a Külső Sötétség Urai."

(Michael Harner, forrás: ayahuascareality)


   VI. Az emberbe az élettől független idea, gondolat, eszme sugárzik, és ennek sugallatára vagy kényszerére cselekszik. Ez a hagyomány tanításának egyik leglényegesebb része. A diakrizisz pneumatón a szellemi kaszt tudása volt, hogy az ember a káros és a kedvező szellemeket egymástól el tudja választani, a kedvezőeket befogadja, a károsakat ne eressze magába. Abban a végzetesen téves antropológiai felfogásban élnek, hogy amit az ember mond és tesz és gondol és hirdet és megvalósít, az az ember egyéni találmánya. 
   Nem emberrel állok szemben. A bennem levő igazság és világosság a létrontás csodájának sötét hatalmaival áll szemben, és az ezekkel való kiengesztelődés tilos. Az emberrel ki kell engesztelődni. 

(Hamvas Béla)





    Manapság nemigen írnak megbocsátható könyveket. A fekete vászon, a csend a képernyőn, az üres papírlap talán még elmegy. Az igazságnak nemigen van köze az úgynevezett társadalmi valósághoz. Eseményeink álesemények, melyekhez hamis tudattal alkalmazkodunk, mintha valódiak és igaziak, sőt, akár még tetszetősek is lennének. Az emberi társadalomban az igazság ma nem annyira abban rejlik, hogy mi micsoda, hanem abban, hogy mi nem. Társadalmi valóságunk riasztó a száműzött igazság fényében, szépség pedig szinte már nem is létezik, hacsak nem hazug.
    Mit tehetünk? Mi, akik félig-meddig élünk itt, a vénülő kapitalizmus hellyel-közzel már elmeszesedő szívében, tehetünk-e többet, mint hogy elmerengünk a bennünket körülvevő és bennünk lezajló romláson? Tehetünk-e többet, mint hogy a csalódás és a kudarc szomorú és megkeseredett dalait énekeljük?
    A ma feladata az, ami a múltnak nem sikerült: teljesen tudatos és önkritikus emberi képet rajzolni az emberről.
    A kiindulópont - gondolkodjunk, érezzünk vagy cselekedjünk akár - csakis a saját elidegenedésünk lehet. Mindannyian gyilkosok és prostituáltak vagyunk, tartozzunk akármelyik kultúrához, társadalomhoz, osztályhoz és nemzethez, tartsuk magunkat akármilyen normálisnak, erkölcsösnek és érettnek.
   Az emberiség el van zárva igazi lehetőségeitől. Emiatt nem juthatunk közös álláspontra abban a kérdésben, hogy mit jelent a józan ész egészsége, és miben áll az úgynevezett őrültek őrültsége. Többre van azonban szükség, mint a felháborodott emberiség jajkiáltásaira.
    Elidegenedésünk a gyökerekig megy vissza. E nélkül a felismerés nélkül nem kezdhetünk el komolyan gondolkodni a mai emberi közösségek életének semmilyen aspektusán. A különböző nézőpontok, gondolatmenetek és kifejezésmódok ellenére ez egyesít olyan sokféle gondolkodót, mint Marx, Kiergegaard, Nietzsche, Freud, Heidegger, Tillich és Sartre.
    Megzavarodott és kizökkent teremtmények vagyunk, igazi énünktől éppúgy idegenek, mint egymástól, valamint mind a szellemi, mind az anyagi világtól - őrültek még abból a szempontból is, amelyet felfoghatunk, de magunkévá nem tehetünk.
    Olyan világba születtünk, ahol az elidegenedés vár ránk. Feltételesen emberek vagyunk, csakhogy elidegenedett állapotban, s ez az állapot messze nem természetes. Az elidegenedés csakis úgy lehetett a mostani sorsunk, hogy emberek a legkegyetlenebb erőszakot gyakorolják az embereken. Amit ma normálisnak nevezünk, az az elfojtás, tagadás, meghasonlás, projekció, introjekció vagy a tapasztalati anyag veszedelmes megerőszakolásának következménye és gyökeresen idegen lényünk eredeti struktúrájától. A "normálisan" elidegenedett személyt azért tartjuk normálisnak, mert többé-kevésbé úgy viselkedik, mint akárki más. Az éppen nonkomformnak érzett elidegenedési módozatokat ezzel szemben a "normális" többség helytelennek vagy őrültségnek tartja. A társadalom nagyra értékeli a maga normális emberét. Arra neveli a gyermekét, hogy elveszítse eredeti fényét, forduljon ki önmagából, s így váljék, úgymond normálissá. Közbevetőleg elmondanám, hogy az utóbbi fél évszázadban a normális emberek mintegy százmillió más normális embert gyilkoltak meg.




    A forrás még nem apadt el, a tűz még nem aludt ki. De bennünket Amattól egy fátyol választ el, amely inkább emlékeztet egy tíz méter vastag betonfalra. Isten eltűnt, avagy mi szöktünk meg előle.
    Korunk majd minden törekvése arra irányul, hogy a belső világot elkülönítsük a külvilág tényeitől. Ezt értem betonfalon. Intellektuálisan, érzelmileg, interperszonálisan, szervezetileg, intuitíve és elméletileg is keresztül kéne törnünk ezen a falon, még ha ez a káosz, őrültség, halál kockázatával is járna együtt. Legalábbis a falnak erről az oldaláról nézve ez a kockázat. Nincs semmi garancia, semmi biztosíték.
    Sokan készek hinni - abban az értelemben, hogy elfogadnak egy tudományosan védhetetlen, bizonyíthatatlan hipotézist. Kevesekben van annyi bizalom, hogy próbára is tegyék a hitüket. Sokan elhitetik magukkal, hogy ezt meg amazt élik át, kevesen hagyatkoznak a tényleges élményeikre. Tarsusi Pált nyakon ragadták, ledobták a földre, és három napra megvakították. Ez a közvetlen élmény magáért beszél.
    Szekularizált világban élünk. Ha alkalmazkodni akarunk hozzá, már gyermekként le kell mondanunk az extázisról. Miután nem éljük át a spiritualitást, elvárják tőlünk, hogy higgyünk - csak úgy. Csakhogy ez egy nem nyilvánvaló valóságba vezet. Van egy jövendölés Ámosnál, hogy az Úr nagy ínséget bocsát majd a földre, mikor az emberek "nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az Úr igéjének hallgatására". Ez az idő elérkezett, ez az idő itt van.
    Ál-épelméjűségünk elidegenedett álláspontjáról nézve persze minden mindegy. Csakhogy a mi ép elménk nem igazán ép. Az igazi ép észhez szükségeltetne a normális ego feloldása valamilyen formában, azé a hamis éné, amelyik tökéletesen alkalmazkodott a mi elidegenedetett társadalmi valóságunkhoz. Ha feltűnnek az isteni erő "belső", archetipikus közvetítői, akkor lehetséges az újjászületés a halálból, egy újfajta én megalapozása, egy olyané, amely immár szolgálja, nem pedig elárulja az istenit.



(R. D. Laing: Az élmény politikája, Az Édenkert madara)

2013. szeptember 21.

"a hely, ahol az ember istenné válik"



Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! - odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen. 
(Máté 17,20)



Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust, vagy folyamatot, amikor az ember beszűkült életének határait áttöri és a létezés többé kevésbé egészét önmagában helyreállítja.
(Hamvas Béla)





Tibeti orvosok úgy gyógyítanak, hogy egy mandalát rajzolnak föl. Megkérdezik, mi a bajod. Mondjuk, azt mondod, hogy náthás vagy. Akkor egy darab papírra felrajzolnak egy mandalát, s odaadják neked. Ha tibeti vagy, akkor tudod, hogy mit kell csinálni: hazaviszed, fölrajzszögezed a falra, leülsz eléje egyfajta relaxációs pózban, a figyelmedet arra a pontra összpontosítod, s csak arra figyelsz.
Ilyenkor az történik, hogy az embernek az az érzése támad, hogy a mandala egyfajta ajtóvá vagy egy kapuvá válik, amin át lehet menni, és ez transzformálja az ember tudatállapotát. Bemész, és valahol máshol jössz ki.
Tehát minden mandala egy másik világba vezető alagút vagy ajtó. A tibeti orvoslás azt jelenti, hogy például elmész egy olyan világba ahol nincs nátha. S ezzel kész! Belemész a mandalába, átmész az ajtón, s már nem vagy náthás. Ezt nem olyan nehéz elképzelni.
(Feldmár András: Tudatállapotok szivárványa)




   Az angol Wales tartomány délnyugati sarkában sajátságos kőépítmény áll. Régebben azt hitték, hogy a kelták emelték. Mai nézet szerint sokkal régibb. Körülbelül húsz lépés sugarú körben egymástól arányos távolságra négy méter magas, szürke, nyers tömbök állanak.  E tömbökre ugyanolyan kőből ugyanolyan köveket fektettek. Csupa kapu, amely körben áll. 
   A kapuról tudjuk, hogy démonikus építmény. Ez az a valami, amin keresztül az ember valahová belép. És ahová belépett, ott átadja magát az ott érvényben levő törvényeknek. A kapukon való átlépés jelentőségét régebben igen jól ismerték. A középkori városok és várak bejáratán őrségek álltak. Ezek az őrségek olyanok voltak, mint Kerberos, az Alvilág kapujának őre: daimonikus emberek. Vigyáztak. Nem eresztettek se ki, se be akárkit. A római császárok diadalkapukat építettek. Aki a diadalkapun átmegy, az a halhatatlanság egy nemébe megy át. Az örökkévalóság kapuja. Belépés az emberfölöttibe. S ezért szokták a kapukat feliratokkal ellátni. Aki egy kapun átlépett, az vagy a jóba, vagy a rosszba érkezett - de mindenképpen valami lényegesen új és más világba. 
   Stonehenge ilyen néma emlék. Hogy az ember mit él át akkor, amikor közéjük lép, arról beszél egy sereg népi monda, ballada, legenda. S erről beszél sok író és művész. Powys leírja, hogy mit érzett regényalakja, mikor a köveket egy éjszaka egyszerre meglátta:  "Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy valamilyen mágikus erő szállta meg, és embertelenül gyenge és kicsiny lett. De nemcsak gyenge és kicsiny. Úgy érezte, hogy Hatalom birtokába kerül, amely csaknem megsemmisítette, - olyanná vált, mint egy folt, atom, magszem, homok, tollfoszlány, elsuhanó ritka füst - az emberi világtól teljesen megszabadult, attól, hogy önmaga szerepe vagy maszkja legyen. Csontját átjáró kívánságot érzett arra, hogy őrültségeket és bolondságokat kövessen el, s úgy viselkedjék, mint egy bohóc, pojáca vagy hülye. Szerette volna az előtte levő nagy és nehéz személyt körültáncolni. Szeretett volna e szörny oszlopok között négykézláb szökdécselni, mint egy megkergült állat. Ügy érezte, hogy egész életében, eddig a pillanatig természetének ez a gyengesége, ez a mindennemű értelem iránt való közönye s az emberek véleményének megvetése, ez a csaknem elemien földalatti, valahogyan el volt rejtve. De most a távoli, ködös csillagok alatt, a szörnyű emlékezettelen tömbök mellett, vad és boldog önkívületben először érezte azt a fényt, aki maga."
   Íme a kapuélmény. Az ember belép és Hatalom birtokába kerül. De nem a városba és nem a várba lép be, nem a halhatatlanságba és nem az Alvilágba. E titáni, félelmetes kőkapuk oda vezetik az embert, ahol megszűnik ember lenni, - ahol olyanná válik, mint a homok, tollfoszlány, ritka füst - ahol az ember érzi azt a lényt, aki ő maga. 
   Nem lehet és nem szabad a javítást, a beleavatkozást, a hibák és bűnök kiirtását másnak végezni, csak magának az embernek. Csak én tudom magam úgy megváltoztatni, hogy ne érjen veszteség, amely sokkalta nagyobb, mint a változtatás által elérhető jó. Ez talán a lényege annak, amit szabadságnak hívnak. 
(Hamvas Béla: Stonehenge, a szikla eksztázisa)




   A toltékok tudósok és művészek voltak, akik külön társadalmat alkottak, hogy fölfedezzék és megőrizzék az ősi misztikus tudást. A mesterek - nagualok - és a tanítványok Teotihuakanban jöttek össze, Mexikóváros mellett, a piramisok városában, azon a helyen, amit ők úgy neveztek: "az a hely, ahol az ember istenné válik".
(Don Miguel Ruiz)

2013. szeptember 20.

Milyen gyönyörű, milyen életteli



Jézus mondta: Ha a hústest a szellemért lett, ez csoda. Ám ha a szellem lett a testért, ez csodák csodája. Én azonban azon csodálkozom: Hogy vett ilyen nagy gazdagság lakozást ebben a szegénységben?

(Tamás evangéliuma)




   Mint a farkasokról, néha a nőkről is úgy beszélnek, mintha esetükben csakis egy bizonyos temperamentum, egy bizonyosfajta étvágy lehetne elfogadható. És ehhez túl gyakran társul még az erkölcsi jóság vagy rosszaság attól függően, hogy az illető nő méretei, magassága, testtartása és alakja egyedülálló vagy el nem fogadott ideálhoz hasonlít-e. Amikor a nőket olyan kedélyállapotba, mesterkéltségbe, olyan sémákba kényszerítik, amelyeknek a szépség és a viselkedés egyedülálló ideáljához kell idomulni, akkor lebéklyózzák testüket is, lelküket is, és többé nem szabadok.
   Az ösztönös pszichében a test érzékelőként, információs hálózatként, a kommunikációs rendszerek milliárdjainak hírvivőjeként szerepel. Az imágóvilágban a test erős szállítóeszköz, velünk élő szellem, az élet önálló liturgiája. A mesékben emberfeletti tulajdonságokkal és képességekkel felruházott mágikus tárgyként jelenik meg a test, amelynek két pár füle van, az egyik a mindennapi világ, a másik a lélek hangjainak meghallását szolgálja, két pár szeme van, az egyik a megszokott látást, a másik a távolbalátást biztosítja; kétféle ereje van, az egyik az izmoké, a másik a lélek legyőzhetetlen ereje. És még folytathatnánk a test kettősségeinek felsorolását. A test azok számára, akik értik, a rosettai kőhöz hasonlatosan az adott, az elvett, a remélt, a begyógyult élet eleven könyve. Értékét az azonnali reagálás regisztrálásának, a mély érzésnek, az előre megsejtésnek kifinomult képessége adja.
   A test soknyelvű lény. Színén és hőmérsékletén, a felismerés pírján, a szeretet izzásán, a fájdalom hamuján, az izgalom forróságán, a közömbösség hidegén át beszél. A szív heves dobogásán, a csüggedésen, a mélybezuhanáson és a kiviruló remény hangján át beszél. Ha a csodálatosnál kevesebbre értékeljük a testet, ha ennél szűkebb helyre zárjuk, akkor arra kényszerítjük, hogy az őt megillető szellem és forma nélkül éljen, megtagadjuk tőle az ujjongás jogát. Azt gondolni, hogy valaki csúnya vagy elfogadhatatlan, csak mert szépsége nem a legfrissebb divat szerint való, mélyen sérti az ősi természethez tartozó természetes örömöt.
   Nyilvánvaló, hogy a nők ösztönös természete sokkal inkább az életerő, az érzékenység és a kitartás képességéért, s nem pedig holmi külsődleges mérce szerint tartják nagyra a testet és a szellemet. Ez nem azt jelenti, hogy elvetik mindazt, ami vagy aki a kultúra bármely területén szépnek mondatik ki, hanem hogy olyan nagyra tágítják a kört, amelybe a szépség, a forma és a funkció minden formája belefér.
   Minden nőnek joga van ahhoz, hogy örömét lelje a világot elárasztó sokféle szépségben. Ha csak egyfélét helyezünk előtérbe, akkor mintegy elsiklunk a természet mellett. Ha tulajdon testének utálatára tanítják a nőt, hogyan szerethetné anyja ugyanolyan felépítésű testét? - vagy nagyanyjáét, vagy akár lányai testét? Hogyan szeretheti más nők és férfiak testét, akik azt szintén őseiktől örökölték? Ha meghiúsul az, hogy egy nő ösztönösen elfogadja testét, akkor magabiztossága vész el. Nem tud szabadulni attól a dilemmától, hogy ő jó vagy sem és önértékét arra alapozza, hogy milyen a külseje, s nem arra, hogy ki ő valójában. Az ösztön világában elképzelhetetlen hogy egy nőt ennyire foglalkoztasson a külseje. Egészségesnek és erősnek kell maradni, a lehető legjobb táplálékot kell nyújtani a testnek. Azt azonban elismerem, hogy sok nőben lakozik egy "éhes". De nem arra éhes, hogy bizonyos termetű, alakú vagy magasságú legyen, nem arra áhítozik, hogy a sztereotípiába illeszkedhessen; a nők arra éhesek, hogy az őket körülvevő kultúra elismerje őket. A belül lévő "éhes" alak arra vágyik, hogy tisztelettel bánjanak vele, hogy elfogadják, és a legkevésbé sem arra, hogy sztereotipnek tekintsék.




   Amikor seb tátong a nők pszichéjén és testén, akkor ugyanott van egy ennek megfelelő seb magán a kultúrán és végül magán a Természeten. Nincs mit csodálkozni azon, hogy kultúránkban problémává vált a természetes női test lefaragása, hiszen hasonló problémával állunk szemben a környezet lefaragásában és a kultúra divatos részekre való széthasításában is.
   Egy nő nem ébresztheti tudatára a kultúrát azzal, hogy rászól: "Változz meg". Önmagával szemben tulajdon magatartását azonban megváltoztathatja, s ezáltal megszüntetheti a leértékelő belevetítéseket. Ezt úgy teheti meg, hogy visszaveszi testét azáltal, hogy nem mond le természetes testének öröméről, nem kergeti azt a népszerű illúziót, hogy a boldogságban csakis bizonyos testalkatúak és életkorúak részesülhetnek, nem várakozik, nem tartja vissza magát a cselekvéstől, s attól, hogy visszavegye tulajdon életét, melyet szünet nélkül, teljes odaadással él. Ez a dinamikus önelfogadás és önbecsülés indítja el a kultúrában megfigyelhető magatartások változását.
   Hajlunk arra, hogy testünket olyan "másiknak" képzeljük, aki mintegy nélkülünk teszi a dolgát, s ha megfelelően "bánunk" vele, akkor segít abban, hogy "jól érezzük" magunkat. Van aki azt állítja, hogy a lélek átjárja a testet. De képzeljük el egy pillanatra, hogy a test járja át a lelket, segíti a világhoz való alkalmazkodásban, elemez, fordít, üres lapot ad és tintát, tollat, hogy a lélek leírhassa életünket. A test nem szobor. A test nem márvány. Nem tárgy. Az a célja, hogy megvédje, segítse és tűzre gyújtsa a benne lévő szellemet és lelket, hogy az emlékezet tárháza legyen, hogy eltöltsön bennünket érzésekkel - vagyis, hogy a legfontosabb pszichikus táplálékot biztosítsa. Célja, hogy felemeljen és előrehajtson bennünket, hogy eltöltsön létezésünket, ittlétünket bizonyító érzésekkel, hogy biztos talajt, erőt, súlyt adjon nekünk. Helytelen dolog olyasminek képzelni, amit elhagyunk a szellemhez való szárnyalásunkban. A test ezen élmények elindítója. A test nélkül nem volnának érzéseink a küszöbök átlépéséről, nem volna értelme a felemelkedésnek,a  súlynak, a súlytalanságnak. A test a rakétaindító állomás. A felső kabinban ülő lélek kitekint az ablakon s elámul a titokzatos csillagos éjszaka láttán.




   Egy este, a tűz körül üldögélve megpillantottam egy körülbelül harmincöt éves meztelen asszonyt; mellei kiüresedtek a szoptatástól, hasa barázdált volt a terhességektől. Nagyon fiatal voltam akkor, s emlékszem, mennyire sajnálkoztam azon, hogy szép, vékony bőre mennyire tönkrement. Valaki csörgőn és dobon kezdett játszani, s ő nekifogott táncolni. Haja, mellei, bőre, végtagjai mind különböző irányban mozogtak. Milyen gyönyörű volt, milyen életteli. Kecsessége szívbemarkoló volt. Mindig megmosolyogtam azt a mondást, hogy "tüze ágyékában lángol". Akkor este azonban láttam ezt. Láttam domborulatainak hatalmát. Megláttam azt, amiről mindig azt hallottam, nem is kell róla tudomást venni, megláttam a belülről életre kelő női test hatalmát. Csaknem három évtized telt el azóta, de én még mindig látom éjszakai táncát és még mindig lenyűgöz testének hatalma.

(Clarissa Pincola Estes: farkasokkal futó asszonyok)