2019. augusztus 21.

senki sem alszik, álmodik, és senki sem ébred fel

Ami örökké fennálló, az valós. Ami nem ilyen, hanem kezdete és vége van, az valótlan. Az álom és az ébrenlét egyaránt rendelkezik kezdettel és véggel. De megállapítható, hogy kezdetben egyik dolog a másik okaként létezik. De az okság maga is alaptalan, egy dolog nem létezhet egy másik okaként. Aminek kezdete és vége van, az változó, így nem örök, és valótlan, mivel a változás azt is magában foglalja, hogy kezdetben és végül az adott dolog nem létezett és nem fog létezni. Ezért minden érzékelt tárgy valótlan.






A Védántista szerint az Én sem nem a test, sem nem az elme, sem nem a lélek. Egyetlen tiszta tudatosság, vagy Átman van minden létezőben, mely végtelen, örök, mindent átható, önmagától létező, önfényű, önálló, részek nélküli, időtlen, tér nélküli, születés és halál nélküli. Ez a valódi Én, mely sosem ébred fel, álmodik, vagy alszik. Az éber, alvó és a mélyalvás tudatállapotának mindig ez a látója, vagy néma tanúja (Száksí). Ez a Turíja, vagy negyedik tudatállapot, mely meghaladja az előző hármat.
A hamis vagy relatív én neve Ahankára vagy egó, vagy Dzsíva, s ez ébred fel, álmodik és alszik. Az ébren lévő, álmodó és alvó örökké változó személyiségek valótlanok. Az igazi önvaló, az igazi Én sosem ébred fel, álmodik, vagy alszik. A Paramártha Szatja vagy Abszolút Igazság nézőpontjából senki sem ébred fel, álmodik, vagy alszik.


A Védantinok mélyen és alaposan tanulmányozzák az álom és mélyalvás állapotait, és logikusan bizonyítják, hogy az éber állapot éppoly valótlan, mint az álom. A két állapot közötti egyetlen különbség az, hogy az ébrenlét hosszú álom: Dírgha Szvapna.
 
Az igazság az, hogy senki sem alszik, álmodik, és senki sem ébred fel, mivel ezekben az állapotokban nincs valóság. Ahogy felébredsz, az álom valótlanná válik, az éber állapot pedig nem létezik az álomban. Sem az álom, sem az éber állapot nincs jelen a mélyalvásban. A mélyalvás nincs jelen az álomban és az éber állapotban. Éppen ezért mind a három állapot valótlan. A Brahman, vagy az Abszolút mindhárom állapot néma tanúja, mindhárom állapoton felül áll. Ő maga a tiszta boldogság és tiszta tudatosság. Ő az Abszolút Létezés. Haladd meg a három állapotot, s pihenj meg a negyedikben, a Turíjában, Brahman örök boldogságában, a Szaccsidánanda Szvarúpában.

Szvámí Sivánanda: Az álom filozófiája (fordította: Nandagópa)

2019. augusztus 19.

Az álmok filozófiája

Éber állapotnak hívod azt, amikor érzékelsz egy tárgyat. Sötétség az, amikor nem észleled. Most, az éber tudatállapotban – az úgynevezett éber világban –, mivel intelligenciával rendelkezel, magad előtt a tárgyak világát látod jelenlévőként. Az álomban ugyancsak jelen van egyfajta intelligencia. De a mélyalvásban nincsen. Mi történik ilyenkor? Az érzékek és intellektus visszavonulnak a forrásukba. Nincs észlelési aktivitás, így az érzékelés hiánya a sötétséggel válik egyenlővé. Isten teremtő akaratának eredeti állapota a teremtést megelőzően egy sötétségnek, vagy éjszakának tűnő állapotban jelenik meg – ez az, amit Siva állapotnak hívunk. Nagyon fontos emlékezni arra, hogy a Siva állapot Isten teremtő akaratának eredeti, primordiális állapota, ahol az érzékelés külsődlegessége nincs jelen, nincs külső érzékelés, mivel Istenen kívül nincs semmi, ezért számunkra ez sötétségek, vagy éjszakának tűnik. Ez Siva éjszakája – a Sivaratri. 




Az Isten számára ez nem éjszaka. Minden Fény. Siva nem sötétben ücsörög. Isten Teremtő Akarata mindentudó, mindenütt jelen lévő és mindenható – mindez együtt. Ezt az állapotot Isvarának is nevezzük. A Legfelsőbb Abszolút – mely meghatározhatatlan – mikor a kozmosz megteremtésére irányuló tendenciájú Teremtő Akarattal társul védikus szóhasználatban Isvara, a puránikus terminológiában pedig Siva. Ez egy nagyon pontos állapot, mely a Védák Nasadya Suktájában tamaszként, vagy sötétségként van leírva. Ismét meg kell jegyezzük, hogy a sötétség az Isteni Abszolút fényének túlsúlya miatt (létezik).
Ha Istenre nézel, mit látsz? Semmit! A szemek nem láthatják Őt, olyan kápráztató fény Ő. Ha a fény frekvenciája nagyon magas szintre emelkedik, a szem számára láthatatlanná válik. Így ha az Istent látod, nem látsz semmit sem. Ami azt illeti, most is éppen Istent látjuk. Csak épp nem vagyunk képesek felismerni Őt. A világ, amit magunk előtt látunk, maga Isten. Nincs olyan dolog, hogy világ. Ez csak egy név, amit a Legfelsőbb Létezőre aggattunk. A világ csak egy név, melyet a saját tudatosságod észlelésében létrehozott torzításnak adsz, ami annak köszönhetően jön létre, hogy az (a tudatosság) szubjektummá és objektummá választja szét magát.

Szvámí Krishnánanda (az idézetet a Nandagopa.hu oldalról hoztam, köszönetem érte)






Nagyon jó előadás, sajnos a hangminőség viszont nagyon rossz. De érdemes végigkínlódni, mármint a fülelést, mert tényleg szuper a tartalom. Az előadó Nandagópa.

2019. június 14.

azúr kék

És íme az álom:

Mosollyal szeltem át a végső láncokat,
és többé nem maradt semmi,
csak a mai nap látszata.

Nyitott szárnyakkal, immár arc nélkül
szálltam a légben, mely gyászosan hordott,
egy percig óriás madár,
aztán pici méh, aztán álom
csupán, vagy álomnak álma.

Időkön, tavakon, tájakon szálltam
s hosszan keresett kincseken.
Végül világranyíló szem voltam
s egy könnycsepp e tágranyílt szemben.

Aztán a fájdalom is eltűnt,
és minden,
és nem voltam semmi.
Vagy tán már minden voltam
a széles kék semmiben,
amely magába zárja a világot.





Nap mint nap építenünk kell magunkat, annak ellenére vagy éppen amiatt, hogy tudjuk, véges és bizonytalan az időnk. Ragaszkodnunk kell legbensőbb valóságainkhoz, még akkor is, ha olyanok, mint az álmok.
A nappal is álmodók sok mindent tudnak, amit azok, akik csak éjszaka álmodnak, nem ismernek. Az öröklétbe tekintenek, és amikor felébrednek, borzongva fedezik fel, hogy valami nagy titok közelében jártak. Homályosan felfognak valamit a jó bölcsességéből, de többet, mint a rossz puszta tudását. Tájoló és kormánylapát nélkül is nekivágnak a megfoghatatlan fény hatalmas óceánjának.


Paolo Santarcangeli

2019. április 9.

Watson, nézZen fel az égre!



Sherlock Holmes és dr. Watson túrázni mennek, felállítják a sátrukat, és elalszanak.
Néhány óra múlva Holmes felébreszti hűséges társát:
– Watson, nézzen fel az égre és mondja meg, mit lát!
– Millió csillagot látok.
– És mit mond ez önnek?
Watson eltöpreng egy darabig.
– Asztronómiai szempontból ez azt jelenti, hogy milliónyi galaxis létezik, és potenciálisan milliárdnyi bolygó. Asztrológiailag ez azt jelenti, hogy a Szaturnusz az Oroszlánban áll. Az idő tekintetében ez azt jelenti, hogy körülbelül negyed négy van. Teológiai szempontból ez a bizonyíték arra, hogy az Úr mindenható és hogy mi kicsinyek és jelentéktelenek vagyunk. Meteorológiai nézőpontból ez arra enged következtetni, hogy holnap gyönyörű napunk lesz. És Önnek mit mond ez?
– Watson, maga tökfilkó! Valaki ellopta a sátrunkat!

2019. április 3.

Korszellem

Szinte mindent kiemelhetnék az alább olvasható két cikkből. Inkább csak annyit fűznék hozzá, hogy nem lehet az embert kiragadni a környezetéből. Akkor sem, ha önfejlesztő utat jár, neadj'Isten spirituális felfedező ösvényen halad. Én is azt gondolom (mint Byung-Chul Han és mint Hamvas Béla is) már régóta, hogy a pszichológia, a coaching, az ezoterikus tanfolyamok, jógák, ilyen-olyan módszerek valójában nem az egyént és öntudatra ébredését, hanem a társadalmat szolgálják. Nincs is ezzel baj, kereslet és kínálat találkozik, hiszen az emberek zöme valójában nem látni akar, csak boldog szeretne lenni, vagy legalábbis kicsit megkönnyebbülni. 

A két írás remek összefoglaló az aktuális korszellemről. Nem csak mi hatunk a környezetünkre, hanem az is hat ránk, bizony erősen kondicionálja a tudatunkat. Ezt sokszor elfelejtjük, hajlamosak vagyunk minden problémánkat személyesnek tekinteni. Könnyebb viszont ha tudjuk, minek vagyunk kitéve az adott időben, s nem hiszünk el mindent, legfőképpen azt nem, hogy minden csakis rajtunk múlik, mert ez nem így van. Mint ahogy az sem igaz, hogy a világ tehet mindenről. Szét kell tudni válogatni azt, mi az ami rajtunk áll, és mi az ami nem. Hamvas írja, hogy "az értelmes gondolkozás az, amely ha minden egyéb kimarad, az egyetlen segítség". S még azt is, hogy "mágikus erők voltak és vannak és azokat maradéktalanul csak a maximális teljesítőképességű értelem tudja fénykörébe vonni úgy, hogy a mágia, maya eloszlik".

Régen nem véletlenül vonultak kolostorokba, zárdákba, barlangokba, sivatagba azok, akik fel akartak ébredni. Mert a világ ellenerő, mindig is az volt (s mindig is az lesz). Pedig a múltban még nem volt hét és fél milliárd ember, az a jóval kevesebb ember nem volt ennyire űzött vad, nem volt megfigyelés, telefon és sok más zavaró és zaklató tényező. Mégis tudták és érezték, hogy a magány és a csend az, ami kivezet a világ káprázatából. És ha ebből morzsák sem maradnak, akkor teljesen elveszünk. (a szerk.)




A lélekben szunnyadó termelőerőt a legkövetkezetesebben a neoliberalizmus ébreszti fel és aknázza ki. A fókusz is áthelyeződik: a test fegyelmezése mellett immár a lélek működésének optimalizálásának és uralásának mikéntje válik a fő kérdéssé. Persze a test még ma is figyelemre méltó, de részben már másként: mint esztétikai és egészségtechnikai optimalizáció tárgya. Fitneszstúdiók, edzőtermek, szépségszalonok, plasztikai műtétek kínálják – jó pénzért – a testi adottságok átalakítását. A fittség és a szexiség a piacon forgalmazható és értékesíthető erőforrásokká váltak. A neoliberális testpolitika mellett igazán azonban csak a neoliberális pszichopolitika tört előre – írja Han.

Légy önmagad menedzsere! Workshopokat látunk, amin megtanítanak, hogyan menedzseljük magunkat, hogyan építsük fel saját brandünket. Motivációs hétvégéken vehetünk részt, ahol megtanulhatjuk, honnan merítsünk újabb morális erőforrásokat a munkához, a jobb teljesítményhez, önmagunk hatékonyabb kihasználásához (kizsigereléséhez). Tréningekre mehetünk (ha alkalmazottak vagyunk, gyakran nem is választhatunk: mennünk kell), ahol megtudhatjuk, hogyan dolgozhatunk jobban, teljesíthetünk többet, lehetünk még hatékonyabb munkaerő, még versenyképesebb dolgozó.

Színes magazinok lapjairól, önsegítő könyvek oldalairól megtanuljuk: csak rajtunk múlik, csak akarnunk kell. Coach segítségét kérhetjük, hogy segítsen még olajozottabbá válnunk, még céltudatosabbá (lézer-fókusz!), még ambiciózusabbá, még sikeresebbé! Megtanuljuk vizualizálni a vágyott sikert, gondolatban belehelyezkedünk a megcélzott jövőbe, hogy onnan rajzoljuk meg az utat visszafelé, a jelenig. Megtanulunk mindent projektesíteni: lépésekké formálni és végrehajtani. Listákat készítünk az elvégzendő feladatokról, megtanulunk módszeresen építkezni, a projekteken keresztül önmagunkat menedzselni. Ha együttműködünk, meetingekre futunk, brainstormingokon kreáljuk meg a kontentet, bevonjuk az expertiset, kérjük a supportot, rögzítjük a timingot, analizáljuk a piacot, fixáljuk a szegmenst, véglegesítjük a célcsoportot, majd marketingeljük és persze menedzseljük a projektet.

Itthon sem kell magyarázni, mire utalnak e projektangol-kifejezések. Han is ezekkel illusztrálja mondandóját németül írt könyvében. Ha pedig valahol homokszem kerül a gépezetbe (olyan, ami a szokásos módszerekkel már nem menedzselhető), szakember segítségével próbáljuk elhárítani a „blokkokat”. (Egy szakember vagy valaki más segítségével.) Feltárjuk az elakadás okait, éles szemmel olvasni kezdjük az univerzum nekünk küldött jeleit (rossz úton jársz, válaszd a szíved útját!), ismerőseink viselkedésében felismerjük a nekünk tartott tükröket, majd elszánjuk magunkat a beavatkozásra. Kikapcsoljuk a sejtmemóriába kódolt negatív meggyőződéseinket, a sikerben meggátló negatív gondolatokat. Aktiváljuk a vonzás törvényét, rámosolygunk a szerencsére, hogy az is visszamosolyogjon ránk. Kinyitjuk a szívünket, hogy végre elérhessenek az új impulzusok, amelyek megváltoztatják az életünket. Tudatunk kvantumhullámaival semlegesítjük a születés előtt (vagy közben) elszenvedett sérelmeket, a karmikus botlásokat, korábbi inkarnációink kudarcait, majd kihívássá formáljuk az előttünk tornyosuló akadályokat. Nehézkedéseinket elengedjük, vereségeinket belátásélménnyé alakítjuk, bukásainkból tapasztalatot nyerünk, eggyel magasabb rezgésszintre emelkedünk, a tanfolyamról oklevelet kapunk, szekunder angyallátóvá vagy harmadik szintre lépő gyógyítóvá avanzsálunk. Előléptetésünk, fizetésemelésünk, magánéletünk rendeződése (az új szerelem) mind-mind igazolják, hogy jó úton járunk. (Csak így tovább!) Ha nem sikerülne, újra próbálkozunk, vagy más healert választunk. Olyat, aki jobban tud segíteni a fejlődésben.

A cél végső soron önmagunk átalakítása, hajlékonyabbá, rugalmasabbá, ellenállóbbá tétele. Reziliencia, asszertivitás, flexibilitás – ezek az új hívószavak. Nyitottság, versenyképesség, terhelhetőség, jó kommunikációs és problémamegoldó képesség – ezek a továbbra is érvényben lévő régiek. Idomulj még jobban a változó körülményekhez! Simulj még jobban a piac elvárásaihoz! Illeszkedj hézagmentesen az új környezetbe! Légy proaktív! Állj készen! Gondolkodj előre! Előzd meg az igényt! Tudd ma, mi kell holnap! Légy Te a jövő a jelenben! Mosolyogj! Érezd magad kicsattanóan boldognak! Erre minden okod meg is van: vár Téged egy Jó Csapat!

Légy pontosan olyan, amilyen fogaskerékre éppen szükség van. Légy konform! Légy a legboldogabb fogaskerék a tőke rendszerében!A neoliberális pszichopolitika eltereli a figyelmed. Már nem azzal foglalkozol, milyen viszonyok között élsz, hanem azzal, hogy hogyan működhetnél jobban benne. Nem arra figyelsz, milyen világban élsz, hanem arra, hogy hogyan lehetsz sikeresebb benne. Ha a neoliberális pszichopolitikán múlik, az igazságtalan, egyenlőtlen, elnyomó helyzeteket sem megváltatni akarod, hanem minél jobban a javadra fordítani őket.

Éber Márk Áron: A lelkünkben duruzsoló hatalom (részlet, a teljes írás a link alatt)




Úgy váltunk szolgává, hogy nincs fölöttünk egy parancsoló úr: saját magunk kizsákmányolói lettünk. Ez az egyik alapvető állítása az elmúlt években szép lassan igazi filozófussztárrá váló Byung-Chul Hannak, aki szerint a késő kapitalizmus korlátlan szabadságról szóló ígérete végül kényszerek és elnyomások új, minden korábbinál szorosabban fogó hálóját fonta körénk, és lassan az se biztos, hogy beszélhetünk még egyáltalán emberekről. Az idén 60 éves Han Szöulban született, de már évtizedek óta Németországban él, pályáját Heidegger-kutatóként kezdte, majd egyre többet foglalkozott a kultúra kérdésével, de írásait sokáig csak kevesen ismerték. Pár éve viszont valami látványosan megváltozott, németországi berobbanása után számos nyelvre elkezdték lefordítani köteteit,  mostanra pedig az lett a helyzet, hogy idén februárban a legnagyobb brit könyvesboltlánc egyik londoni központi boltjában a kiemelt ajánlatok között láttam viszont Han pár éve megjelent könyvét.

Ha létezik olyan, hogy korszellem, akkor Han telibe találta azt. Rövid, de nagyon sűrű, esszészerű könyveiben olyan jelenségeket jár körbe, mint a kiégés, a mentális betegségek terjedése, a digitalizáció mindent felemésztő tendenciája vagy az új típusú munkák lélekölő mivolta. Han egy másik, több könyvében is előkerülő állítása, hogy a mai világot már nem lehet a 20. század filozófiái felől megérteni. Amit a hetvenes-nyolcvanas évektől meghatározóvá váló neoliberális politika az internettel összefogva a fejlett országokban létrehozott, annak leírásához új fogalmi keretek kellenek.

Barátságos Big Brother 

Ha az internetben és a digitális eszközökben rejlő fenyegető lehetőségekről, az életünk minden pillanatát megfigyelő rendszerekről van szó, sokszor George Orwell 1984-ének disztópikus világképét szoktuk felhozni hivatkozási alapként. De Han szerint ez alapvetően téves párhuzam: az 1984 megfigyelő állama egy korlátozó, elnyomó állam volt. Az a digitális alapú világ, ami viszont a fejlett országokban elkezdett kialakulni, egyáltalán nem akar elnyomni vagy megfélemlíteni: a végtelen szabadság és a határtalan kommunikáció lehetőségét ígéri.
Ez a világrend már a kezdetekor nyíltan Orwell regényével szemben határozta meg magát. 1984-ben, a Super Bowl szünetére készített, Ridley Scott által rendezett reklámfilmjében az Apple éppen az 1984 disztópiáját eltörlő eszközként harangozta be a Macintosh számítógépeket. Han szerint végül viszont az derült ki, hogy ez a reklám nem a megfigyelőállam végét jelentette be, hanem egy újfajta hatalomtechnológia érkezését: amely már nem tilt, hanem ösztönöz, amely önmegvalósításra és fogyasztásra biztat, amely barátságos, és épp ezért sokkal hatékonyabb, mint a megelőző hatalmi rezsimek.
Han egy új korszak hajnalát látta meg ebben a reklámfilmben, mely a 21. század elejére teljesedett ki igazán. És amely egyben szakítást is jelentett a 20. század nagy részét meghatározó hatalmi rezsimmel, a biohatalommal.

Amíg a test volt a lényeg 

A biohatalom fogalma a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, Michel Foucault életműve révén vált megkerülhetetlenné, és alig akad olyan területe a társadalomtudományoknak, ahova ez a fogalom a nyolcvanas évektől kezdve ne szivárgott volna be, felforgatva mindent.
A biohatalom fogalmán keresztül vált megfoghatóvá az a változás, ami a nyugati világban a 17.-18. századtól kezdve végbement: ahogy az állam figyelme egyre inkább az emberek élete felé fordult, és a korábban, évszázadokon át meghatározó büntető módszerek helyett egyre nagyobb szerepet kaptak a megfigyelő és ellenőrző eszközök. Emiatt a változás miatt a hatalom korábban soha nem látott mértékben vált képessé beavatkozni az emberek életébe.

Ez a beavatkozás elsősorban az emberi testekre irányult: egyrészt az ipari forradalom hajnalától kezdve a hatalom célja volt az ember fizikai képességeinek növelése és precíz ellenőrzése, hogy azt hatékonyabban lehessen a termelés szolgálatába állítani, másrészt így nagyobb léptékű változások is tervezhetővé váltak. Ekkor jelentek meg hangsúlyosan a társadalmak irányításában olyan kérdések, mint a népességszaporulat, a születési és halálozási arányok, a várható élettartam.
Az erre a két pólusra épülő hatalom már nem az élet kioltásával fenyegetve akar irányítani, hanem fokozatosan bekebelezi az élet minden zugát. Intézményrendszerek, gazdasági és politikai eszközök nőttek ki ebből a változásból, melyek a testek és a népesedés feletti hatalmi ellenőrzést tették lehetővé. Ez lett a biohatalom korszaka, az első korszak a történelemben, amikor „az ember biológiai meghatározottságai visszatükröződtek a politikában”.
Foucault szerint ez a változás előfeltétele volt a kapitalizmus kialakulásának: a kapitalizmus ugyanis „csak azután vethette meg a lábát, hogy az emberi test ellenőrizhetően betagozódott a termelő mechanizmusba, illetve a népességgel kapcsolatos jelenségeket hozzáigazították a gazdasági folyamatokhoz”. E hatalomtechnikai váltás után, a 18. század második felétől kezdve a hatékonyság és a termelékenység válhatott a legfontosabb társadalmi szervezőelvvé. A hatalom többé nem az emberek megfélemlítésében, hanem engedelmes és hasznos munkavállalók megteremtésében vált érdekeltté. Az új hatalmi technológiák éppen erre voltak alkalmasak: munkaerőként teremtették meg az egyének testét és lelkét.



Ennek a folyamatnak számos eszköze volt: a munkaidő szabályozása, a dolgozók megtakarításának ellenőrzése, az egészségügyi előírások, az egyének megfigyelésének fokozása mind ebbe az irányba hatott. Ezzel párhuzamosan, az oktatási és egyéb intézményrendszerek hatékony segítségével, a biohatalom úgy tudta beállítani a munkát, mint ami magától értetődően jelenti az életünk alapját és keretezését. 1973-ban, a riói egyetemen előadva Foucault úgy fogalmazta meg ezt, hogy „a munka semmiképpen nem képezi az ember konkrét lényegét, vagy esetleg az emberi egzisztenciát a maga konkrét formájában. Egy bizonyos műveletre, vagy inkább bonyolult műveletek egész sorára van szükség ahhoz, hogy kialakuljon az ember helye a munka folyamatában, hogy hozzákötődjék a munkához, s csak ezen árán érhető el, hogy ténylegesen rákapcsolódjon a termelés apparátusára”.

Arról is beszélt ekkor, hogy a kapitalista rendszer sokkal mélyebben behatol a létezésünkbe, mint ahogy arról gondolkozni szoktunk. A kapitalizmus hozta ugyanis létre a „19. században azt az uralmi formát, mely kénytelen volt kidolgozni az embert a munkához láncoló politikai és hatalmi technikák együttesét; azt a technikaegyüttest, melynek hatására az emberi test és idő munkaidővé és munkaerővé változott, melyet valóban tovább lehetett alakítani nyereségtöbbletté”. Ahhoz, hogy az ember a termelés működtetőjévé válhasson, szükség volt arra, hogy az ember létezést mikroszkopikus hatalmi hajszálerek szőjék át.  Ez a biohatalom a maga teljes pompájában. És ez az a fogalmi keret, amely Han szerint a 21. század elejére elveszítette magyarázóerejét.

Neoliberalizmus és pszichohatalom 

Foucault 57 évesen, 1984-ben halt meg, és utolsó alkotói éveiben ugyan egyre inkább felmerült számára is a kérdés, hogy az általa kidolgozott, elsősorban a 18. és 19. századi kapitalizmus megértésére alkotott fogalmai hogyan alkalmazhatóak a 20. század második felére, a válasz kidolgozására már nem maradt ideje.

Az elmúlt évtizedekben számos találgatás született arról, hogy hogyan formálódott volna tovább Foucault hatalomkoncepciója a neoliberalizmus térnyerése után, és ehhez az áramlathoz csatlakozott Han is, amikor arra jutott, hogy szerinte Foucault idővel jó eséllyel átértékelte volna a biohatalom fogalmát, és áttért volna a pszichohatalomra.

A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve a nyugati világban egyre inkább meghatározóvá váló neoliberalizmust Han a kapitalizmus egy olyan mutációjának tekinti, amely elsősorban már nem a testekre koncentrál, hanem a tudatra, és amely a pszichét ismerte fel produktív termelőerőként.
Ez a felismerés összhangban van a munka jellegének alapvető megváltozásával: a hetvenes évek óta zajló elektrotechnikai forradalom, azaz a számítógépek és digitális eszközök terjedése alapjaiban változtatta meg a munkakörülményeket. Egyre több és több lett az olyan munkatípus, mely már nem az anyagi világ dolgainak megformálásáról és kezeléséről szól, hanem immateriális alapon nyugszik: szavak és érzelmek, ötletek, kódok és vizuális jelek válnak egyre nagyobb arányban a munka tárgyává, információkat és szoftvereket állítunk elő, a test pedig egyre inkább átkerült a szépség- és az egészségipar felügyelete alá.

És Han szerint ez az eltolódás alapvető jelentőségű: ezáltal ugyanis a munka sokkal hatékonyabban tudta gyarmatosítani az életünket, mint korábban valaha, és életünk meghatározó szervezőelvévé válhatott az állandó önoptimalizáció, amiről hamar kiderült, hogy a hatalmi alárendelés egy nagyon hatékony formája.
Han történészi és antropológiai munkákra építve érvel úgy, hogy a kapitalizmus kialakulását követő évszázadokban az emberek egy jelentős részének életében sokkal világosabb határok húzódtak a munkaidő és a szabadidő között. Az elmúlt évtizedek viszont e határok elmosódását hozták magukkal.

Egyrészt, mert a fejlett országokban látványosan visszaszorult a határozatlan idejű szerződéses, fix munkaidős, heti 40 órás, végezhető munkakörök aránya. Ami jött helyette, azt munkaadói oldalról rugalmasabb, munkavállalói oldalról pedig bizonytalanabb körülményekként lehet leírni: jelentősen megnőtt a határozott idejű, illetve projekt alapon szerveződő munkakörök aránya, nagyon terjed az önfoglalkoztatás, egyre több a részmunka, és ezek mind olyan tényezők, melyek jóval kiszolgáltatottabbá teszik az érintett emberek életét.

A másik jelentős változás a technológia frontján ment végbe. Az okostelefonok és az internet villámgyors terjedése révén radikálisan átalakult a munkavállaló és a vállalata viszonya. Az elmúlt években számos kutatás készült a radikálisan megváltozott munkarutinokról: arról, hogy milyen sok munkavállaló kezdi a napját ébredés után a munkahelyi levelek átfutásával, hogy aztán este, bőven a munkaidő lejárta után még munkahelyi ügyekkel foglalkozzon otthonról.
Azáltal, hogy már sokkal kevésbé vagyunk fizikailag a munkahelyünkhöz kötve, sokkal inkább ki is vagyunk szolgáltatva neki. Az okostelefonok, melyek a több személyes szabadság ígéretével jelentek meg a piacon, több kényszert és nagyobb ellenőrzést hoztak magukkal. A digitális eszközök és az internet miatt a figyelmünk pedig töredezettebb és szétszórtabb, mint valaha.

Han példája szerint a sokak által éltetett multitasking képessége valójában nem előrelépés az emberek számára, hanem visszazuhanás a vadállatok világába: a vadon élő állatok azok, melyeknek folyamatosan egyszerre több felé kell figyelniük, az állandó fenyegetettség miatt sosem tudnak elmélyedni egyetlen cselekedetben. Az emberi gondolkodás sajátja éppen a szemlélődő alámerülés volt, ezzel szemben a multitasking széles, de lapos figyelme a hanyatlás tünete. Ezek a munkaerőpiaci, illetve technológiai változások szervesen illeszkedtek a neoliberális fordulatba, melynek következménye az egyéni felelősséget, az állandó versenyhelyzeteket hangsúlyozó, individuális ösztönzőkkel operáló vállalati kultúra, mely idővel a munkatípusok többségét áthatotta.

Ennek alapvető hatása volt a személyiségünkre is: az University of London kutatója, Peter Fleming például arról írt pár éve megjelent könyvében, hogy a 21. század elejére megjelent az „Én, a Munka” funkciója. Elemzése szerint míg korábban a munka inkább csak egy volt az emberek mindennapi tevékenységei közül, a kapitalizmus jelen korszakára egy olyan funkcióvá vált, mely az identitásunk szerves alapját adja.

Ez is az immateriális munkatípusok terjedésével függ össze, hiszen emiatt a munkavállalók egyre nagyobb hányada szorult rá arra, hogy már ne fizikai termelőerejét, hanem az érzelmeit, kognitív képességeit, kreativitását, azaz magát a személyiségét bocsájtsa áruba. És ez a változás, ami Han szerint nem értelmezhető a fegyelmezés világa felől. Ha meg akarjuk érteni a mai világot, akkor már nem a gyárak, a börtönök vagy a szanatóriumok világát kell feltérképeznünk, mint ahogy arra Foucault tett kísérletet, hanem a fitneszstúdiókét, a repterekét, a génlaborokét és a bevásárlóközpontokét. A jelenkor alanya ugyanis nem a fegyelem, hanem a teljesítmény társadalmának lakója.



Beteggé facsarjuk magunkat 

A munka persze már a kapitalizmus előző korszakában is központi jelentőségű volt. De akkor még a fegyelem felől volt szabályozva, tiltó-parancsoló munkaszervezés szabta meg a kereteit. Ezt váltotta le mára számos munkatípusnál a megerősítés és az igenlés elve. Az 'Ezt kell csinálnod' helyett az 'Igen, meg tudjuk csinálni' lett a jelszó, ennek a túlcsorduló pozitivitásnak pedig számos káros következménye lehet.

A modernkori szorongás egyik legismertebb kutatója, Alain Ehrenberg mutatta be, hogy a nyugati társadalmakban a hetvenes évektől bekövetkező változások hogyan hatottak az emberek mentális egészségére. A depresszió népbetegséggé válásának egyik kiemelt színtere nála is a munka világa: a nyolcvanas évekre, ahogy felbomlott a fegyelmezésre épülő munkaszervezési modell, megjelent egy olyan humántőke-menedzselési szemlélet, amely nagy hangsúlyt fektet az autonóm viselkedési formákra, fontossá vált, hogy minden alkalmazott vállalkozói szemlélettel bírjon.

Ekkor már nem vak alkalmazkodást várnak el a munkahelyeken, hanem kezdeményezőkészséget: a jó munkavállaló az, aki minden kognitív kapacitását alárendeli a cég teljesítményének, gyorsan tud alkalmazkodni és minden helyzetben feltalálja magát. Ennek a szemléletnek a terjedésével párhuzamosan ugrott meg a mentális problémák száma is a fejlett országokban, és Ehrenberg elemzésében a modern individuum depresszióját az okozza, hogy látszólag megkapta az engedélyt a teljes szabadságra, de képtelen felnőni ehhez a feladathoz. A témával foglalkozó, 1998-ban megjelent könyve óta világszerte számos kutatás és tanulmány született, mely a gazdasági berendezkedésünk és a mentális egészségünk közötti kapcsolatot vizsgálta, és a felismerések rendre egy irányba mutatnak: a kapitalizmus új korszakának az önmegvalósítást hirdető, és a közösségeket háttérbe szorító tendenciája miatt az identitás kialakulását és megszilárdulását komoly akadályok nehezítik.

Ezek a feszültségek jelennek meg Han szerint azzal, hogy míg a korábbi korszak szubjektuma alapvetően kötelességteljesítő szubjektum volt, addig e új világ alanya nem kötelességből végzi a dolgát, hanem örömöt és kielégülést vár el érte. Az önmagukat menedzselő, projektekben és startupokban gondolkodó egyének így kiszabadulnak a parancsoló 'Másik' fennhatósága alól, de ez Han szerint közel sem jelent valódi felszabadulást.

Azzal ugyanis, hogy önmagunk vállalkozójává válunk, odalesz az a forrás is, amely el tudta ismerni a teljesítményünket, így odalesz a feladataink végrehajtása után érzett elégedettség. A kielégülés elmaradása újabb dinamikát indít el: a teljesítmény-szubjektum úgy érzi, még többet és többet kell dolgozzon. Ehhez társul hozzá a megváltozott termelési viszonyok okozta teher: sokkal ritkábban érezhetjük úgy, hogy egy munka végére pontot tehetünk. Helyette egymásba átfolyó részfeladatok vannak, a munka egy lezárhatatlan folyamat lett, ennek pedig súlyos egészségügyi következményei vannak.

Annak, hogy az érzelmeink a termelés eszközévé váltak, egy további következménye lett, hogy ma mindent elborít az érzéseinkről és a hogylétünkről szóló beszéd. Egész iparágak épültek fel a jóllétünkre, a személyes hatékonyságot elősegítő trükkök elárasztják az életmódmagazinokat, virágoznak a motivációs tréningek és a coachszakma, hatalmas népszerűségnek örvend az érzelmi intelligencia koncepciója és a nagyvállalatok HR-stratégiái kiemelt kérdésként kezelik a jelentkezők személyiségjegyeit.

De hiába a rengeteg pozitív üzenet, a 'Valósítsd meg önmagad!' felszólítása, Han szerint nem a jó élet iránti érdeklődés mozgatja ezeket az önoptimalizációs trendeket, hanem a piaci logika elve: itt már nem csak a munkaidő kizsákmányolása történik, hanem a munkavállalóé is.

Han konklúziója szerint a teljesítmény-szubjektum egy projektté szabadította fel magát, de ez egyáltalán nem jelentette az erőszak vagy a hatalom eltűnését, a kívülről érkező kényszer egyszerűen csak belsővé válik. Ez kapóra jön a gazdasági rendszernek is, hiszen az önkizsákmányolás mindig sokkal hatékonyabb a rendszer szempontjából, mint a kényszerek által szabályozott külső kizsákmányolás. A teljesítménytársadalom így lesz az önkizsákmányolás társadalma, melyben a teljesítmény-szubjektumok a kiégésig facsarják magukat. Vagy akár tovább is: az olasz filozófus, Franco Berardi például úgy olvassa pár éve megjelent könyvében az öngyilkosságok számának alakulásáról szóló WHO-statisztikákat, hogy azok mögött a modern individuum csapdahelyzete áll magyarázatként.

Berardi is arra hivatkozik, hogy az immateriális munka terjedése miatt a kreativitásunk és az érzelmeink váltak a termelés részévé, ez pedig az embereket egyre inkább arra sarkalja, hogy a nyelvi-kognitív képességeikre kizárólag olyan kompetenciaként tekintsenek, mely a gazdasági versenyben felhasználható.

Ezzel párhuzamosan viszont minden olyan káros következmény, mely a megterhelő társadalmi és munkaviszonyokból származik, úgy van kezelve, mint a szubjektum belső ügye és megbicsaklása. És nagyon nehéz kiutat találni ebből a csapdából, mert Berardi szerint mindez mélyen gyökerezik a kultúránkban és a gondolkodásunkban. Elemzése szerint emiatt fordulhat elő, hogy egyre többen érzik magukat egyedül és versenyhelyzetbe kényszerítve, miközben az érzelmek és a kognitív képességek termelésbe vonása miatt a szolidaritás korábbi formái már nem működhetnek tovább.

Nem csak az érzelmeink válnak a munka áldozatává: Han szerint ugyanez történik a munkaidőn kívüli tevékenységekkel. Ennek szemléletes példája, ahogy a játékot megszállta a munka világa. A játékra alapból úgy szoktunk gondolni, mint ami szöges ellentéte a munkával töltött időnek. De közben a játék olyan logikával bír, amely remekül hasznosítható az érzelmeknek a termelés alá rendelésében: gyorsan ad visszajelzést és sikerélményt, ezzel pedig további motivációra sarkall. Egy játékba belemerült ember érthető módon érzelmileg jobban involválódik a tevékenységében, mint egy munkára fogott alkalmazott.

A játszó ember klasszikus filozófiai leírásai is úgy szóltak, hogy a játék akkor éri el a célját, ha a játszó feloldódik a játékban. A játéknak ezt az erejét gyarmatosítják azzal, hogy a munka világát játékosítják: a gamification mára nagyon komolyan megalapozott hatékonyságnövelő szemléletté nőtte ki magát, szakkönyvek és tréningek sokasága hirdeti, hogyan lehet a munkahelyeken a játék logikájából átemelt eszközökkel, azaz pontozással, ranglistákkal, szintlépésekkel észrevétlenül nagyobb elköteleződés felé terelni a munkavállalókat.



Az internet megöli a lelket 

Han szerint a neoliberalizmus egy nagyon hatékony rendszernek bizonyult, mivel felismerte, hogy minden, ami a szabadság kifejezéséhez és megéléséhez köthető, azaz az érzelmek, a kommunikáció és a játék, az kizsákmányolható. A kizsákmányolás belsővé vált, és mindenkit érint. Az érintettek viszont magukat látják felelősnek a helyzetükért, és senki nem kérdőjelezi meg a rendszer alapját.

Ebben a világban a hatalomnak egyre kevésbé kell megmutatnia magát. Régi felismerés, hogy a hatalom annál sikeresebb, minél csendesebben működhet, és ehhez most minden eszköz adott: ez a hatalom igent mond, biztat, a pozitív érzelmekre épít. Közben pedig mindent lát és egyre több mindent tud előre.

Fontos eszköze ennek a működésnek a digitalizáció, melynek térnyerését Han nagyon kritikusan szemléli: szerinte a korlátlan szabadság hordózójaként ünnepelt internet a totális kontroll eszközévé vált. És ennek a megfigyelőrendszernek a felépítésében önként veszünk részt, lelkesen osztunk meg magunkról minden adatot, ez pedig fokozatosan ássa alá a szabadságunkat.
A szabad döntéshez ugyanis az kell, hogy a jövő nyitott legyen. A bigdata korában viszont az emberi viselkedés egyre inkább megjósolhatóvá válik. Ugyanezt a témát járta körül más irányból Shoshana Zuboff 2019 elején megjelent sikerkönyve, a Megfigyeléskapitalizmus kora, melyben azt állítja, hogy a jelen gazdasági rendjében az emberi tapasztalatok váltak a termelés nyersanyagává, és a legnagyobb techcégek minden erejükkel azon vannak, hogy a lehető legpontosabban meg tudják jósolni a viselkedésünket és a döntéseinket.

Zuboff techalapú elemzésével szemben Han filozofikusabb irányból érvel. Szerinte azzal, hogy a digitalizáció hatalomátvételével a transzparencia lett a legfőbb rendezőelve a világunknak, odalesz valami mélyen emberi: a titok, az idegenség, a másság tapasztalata, az a felismerés, hogy az emberi élet nem redukálható pusztán adathalmazokra. A bigdata annak a személynek a vége, amely szabad akarattal rendelkezett – írja egy ponton Han, aki szerint azáltal, hogy minden mozdulatunk és keresésünk tárolva van valahol, egy sokkal precízebb kép alkotható meg a viselkedésünkről, mint amilyennel akár mi magunk rendelkezünk magunkról. A bigdata révén ugyanis olyan mikrocselekvések is feltárhatóak, melyeket az éber tudat sosem venne észre: az emberi viselkedéseknek egy sokkal finomszemcsésebb modellje ez, amely az emberek számára eddig nem volt megismerhető, és melyből kinyerhető a társadalmak kollektív tudatalattija is. Ez pedig lehetővé teszi a tömeges viselkedés olyan befolyásolását, mely pontos előrejelzést ad a társadalmi folyamatokról, de az emberi tekintet elől észrevétlen marad.

Han egyik rövid esszéjében arról ír, hogy a gondolkodás, komolyan véve a fogalom jelentését, nem a digitális terület tevékenysége: szemben ugyanis a kalkulációval, a gondolkodásban nagy hangsúly jut az elakadásokra, a szünetekre, a tévutakra és a meglepetésekre.
A digitalis információ korában ez a tevékenység viszont egyre inkább ellehetetlenül: a gondolkodás öröme helyett az információs fáradtság érzése e korszak alapélménye a töménytelen ránk ömlő információ miatt. De az adatok végtelen és transzparens burjánzása további sérülésekhez is vezet: ellehetetlenül például a bizalom társadalmi gyakorlata. Ahhoz, hogy valakiben megbízhassunk, az kell, hogy ne tudhassunk meg róla mindent azonnal. Így marad tétje annak, hogy elhiggyük neki azt, amit magáról állít. Ha azonban bárkiről bármilyen információ könnyedén kikereshetővé válik, ennek az alapvető emberi viszonyulásnak nem marad többé tere.

És odalesz az emlékezés máig megélt módja is: az emberi memória ugyanis narratívákból dolgozik, és szükségszerű eleme a felejtés. A digitális memória viszont nem felejt, csak végeláthatatlanul felhalmoz. Ez pedig megszünteti az emlékezés dinamikus, élő szerkezetét: elmesélt, emberi történetek helyett ahogy Han fogalmaz, élőhalottakra jellemző információtömeget kapunk: ott lesz benne minden elképzelhető információ, de elvész belőle az elevenség.

Ezekre építve ír arról Han, hogy a bigdata az abszolút tudás világát hozza el, melyben minden tudás felhalmozható, melyben a megismerés sosem jut nyugvópontra, az érzékszerveink információról információra rohannak tovább, a gondolkodás pedig ellehetetlenül, és így az emberi szellem, avagy a lelkünk lesz oda. Ezt megváltásként és haladásként ünnepelni szerinte tévhit, ez csak egy új barbárság előszobája.

Eltalálta, hogy mit éreznek egyre többen

Han sötét hangulatú, pesszimista elemzéseit szokás egy születőfélben lévő új német romantika filozófiai megalapozásaként is emlegetni, és ez annyiban nem meglepő, hogy mit kínál kiútként a szerinte egyre letisztultabb, átláthatóbb és így egyre embertelenebb világból. Szinte minden könyvének visszatérő állítása, hogy társadalmainkban túlcsordul a pozitivitás: világunk Jeff Koons tökéletesen simulékony alkotásainak világa lett, melyből lassan eltűnik minden, ami idegen, karcos vagy zavarba ejtő.

Ezzel szemben Han többek között a befelé fordulást, a szemlélődést, az eltévelyedést, az unalmat, a másra való rácsodálkozást élteti. Filozófiájában van valami mélyen konzervatív, kritikusai is azt vetik a szemére, hogy időnként túlontúl nosztalgikus egy olyan világgal szemben, amely jó eséllyel igazán soha nem is létezett.
Ez összefügg azzal a másik érdemi kritikával, hogy Han ugyan alapvetően általános emberi tapasztalatokként mutatja be tárgyait, de leírásai nyilván nem passzolnak az emberiség többségének életkörülményeire. Akikről Han ír, azok elsősorban a fejlett országok nagyvárosainak középosztálybeli tagjai, azok az emberek, akik információk előállításán dolgoznak, akik a leginkább haszonélvezői és/vagy kárvallottjai a digitális technológia térhódításának.
Szövegeiben csak említés szintjén kerülnek szóba a globális és országokon belüli egyenlőtlenségek, a nemek közötti gazdasági és társadalmi különbségek vagy mondjuk azoknak az embereknek az életkörülményei, akik a világ más részein végzett kőkemény materiális munkával járulnak hozzá a kapitalizmus jelenlegi szakaszának fenntartásához a fejlett országokban.
Ezek a kritikák nyilván mind jogosak, és részben el is lehetetlenítik, hogy Han könyveit társadalomtudományként olvassuk. De Han valószínűleg nem is várja el ezt egyetlen olvasójától sem. Szövegei a filozófia egy régi hagyományához kapcsolódnak, amely arra kereste a választ, hogy mi az ember. És az általa kínált válaszokhoz a jelek szerint sokan tudnak kapcsolódni.

2019. március 7.

... elősegítve a képzelet tágulását

A Tér lakosainak általában
és H. C.-nek különösen,
ajánlja ezt a művét
Síkföldnek egy alázatos szülötte,
annak reményében,
hogy amiképpen őt bevezették
a három dimenzió titkaiba
minthogy előzőleg csak kettőben
volt járatos,
olyképpen annak a mennyei régiónak polgárai
is egyre feljebb és feljebb emelkedhetnek
a négy, öt vagy akár hat dimenzió titkaiig,
ily módon elősegítve
a képzelet tágulását és az
alázatosság felettébb ritka és kiváló adományának
lehetséges fejlődését
a téridom emberiség
felsőbbrendű fajainak körében

                                               Edwin A. Abbott: Síkföld


festmény: Arseniy Lapin


Beszélhetünk látásról meg tudásról. De vajon tudjuk-e mi a látás? Vagy mi az igaz tudás? Azt gondolom, nagyon eltolódtunk a lexikális ismeretszerzés, a puszta logika, racionalitás irányába. (A pszichológiában is igen népszerű a kognitív irányzat manapság.)
A régi korok embere a másik végponton volt, világát mítoszok éltették, abból építkezett és az volt az alapja. Mi már nem értjük például a fennmaradt fura szobrokat és domborműveket, ahol keverék lények jelennek meg: szárnyas emberek vagy griffek, szfinxek, sárkánykígyók és hasonlók, és nem érjük a mesék vagy mítoszok igazságát, mert azok az ősi világ szülöttei, a belső ösvények képei. Nem értjük az ősi Egyiptomot, a majákat és a többi archaikus civilizációt, mert a mi világunk a külső utakon jár. Az évezredekkel ezelőtt élt emberek tudatállapota sokkal közelebb volt az álomállapotéhoz, mint a jelenkori nappali tudatunkhoz. Mi viszont már szinte teljesen csak ebben élünk. Minél jobban kikerülünk a vakító nappal ésszerű és csak anyagot látó tudatállapotába, annál jobban veszítjük el a látás képességét. Úgy tűnik, minél világosabb a kint, annál nagyobb a sötétség bent.

A látás és lexikális tudás között olyan különbség van, mint Síkföld és Térföld között: a látás Térföld, az elmebeli ismerethalmaz Síkföld. Dimenzionális különbségek vannak. Maya fátyla valóban fátyol, elmebéli tudás nem juthat át rajta: csak bepillantani lehet mögé.
Node hogyan fejleszthető a látás képessége? Mert ez valóban képesség is, vagyis nem mindenkinek jutott egyformán belőle, viszont fejleszthető és bizonyos mértékben tanulható is, persze a csúcsa az isteni tartományba nyúlik, ami már csak kapható, kegyelem formájában. De a létra alsóbb fokait azért kialakíthatjuk, a többi meg ott terem majd, ha szükség lesz rá, ha megértünk rá. Arról nem is szólva, hogy a turijához - az éber, vagyis a valóban és teljesen felébredett tudatállapothoz - az álmodáson és a mélyalváson át visz az út.

Mivel a látás az álmodással szoros rokonságot mutat, például álomnapló írásával, az álmokon való elmélkedéssel fejleszthető. Ha elevenebben és tisztábban álmodunk, az azt jelenti, hogy vékonyodik a fátyol. Vagyis a tudatalatti és a tudatos közti választóvonal szilárdságából sokat veszíthet, nem betonfal lesz, hanem átjárható küszöb.

A szimbólumokkal való munka nagyon nagy mértékben segítheti a látásra való képességünket. Emellett növeli az általános műveltségünket is, és ez sem egy elhanyagolható előny, mert az iskolákban nem tanítanak efféle tudást. A zenben például koanokkal dolgoznak, az is a látás segítésére hivatott - ámbár már az is nagyon a gondolkodás végpontján van, mégha az azon való túllépést is szolgálja.
A szimbólumok a látás koanjai. Ha látni szeretnénk megtanulni, érdemes visszatérnünk a képek, szimbólumok világához, hisz a látásnak a képzelethez is nagyon sok köze van. A képalkotó képességünkhöz. Ezért is tettem fel ide a blogra a füllentyűk közé a szimbólumtárat, mert bőséges és hatalmas kincsestár. Például álmunkban látunk egy képet. Érdemes kikeresni a szimbólumtárból, s aztán elmélkedni vagy inkább kontemplatív figyelmünk terébe vonni. S hordozni addig magunkban, míg ki nem nyílik, fel nem fedi magát. Egy kép ezerszer több minden szónál. Például a minap szembe jött velem ez a szimbólum: . (Használata John Wallis angol matematikus nevéhez fűződik, később pedig általánossá vált, mint a végtelen jelképe.) A misztikában jelenti az univerzum lélegzetét is, vagy az uroboroszt.  Ha jobban ráirányítjuk szemeinket az önmaga farkába harapó kígyó jelképére például, elképesztő összefüggések, jeletéstartalmak bukkanhatnak fel a mélytudatunkból. És ez csak egy példa.

A látás gyakorlása egyébként magát a gondolkodást is segíti, mert gondolkodáson a produktív elmehasználatot értem, nem a tudásanyag begyűjtését és elraktározását. A látás átfogó, a tudás lineáris. Jung is kedvelte a szimbólumokat, s ha belegondolunk, nagyon sokat tett le ezáltal a psziché ismeretének asztalára. A lineáris gondolkodásnak megvannak a korlátai, bár tágítjuk: a gépek irányába. A mesterséges intelligencia már nem sci-fi. Kérdés, akarunk-e egy Mátrixhoz hasonló világban ébredni, amelyben az emberi lény száműzetett a föld alá (a tudattalanba vagy tudatalattiba) s amelyet a tökéletesen logikusan gondolkodó robotok irányítanak, vagy inkább jobban kihasználjuk elménk komplexitását és képességeit? A Mátrix trilógia egyébként tökéletes példa. Aki nem lát, annak csak egy jó akció sci-fi. Aki meg lát, annak a mitológiák tárháza, filozófiai remekmű. (a szerk.)


festmény: Arseniy Lapin


A történet előtti őskor szellemének őre India szent könyve: a Véda. A Véda szó a vidja származéka, és kapcsolatban áll a latin viderével, vagyis körülbelül azt jelenti, hogy nézni és látni. Mindaz, amit a Véda mond, elsősorban látvány és kép. Nemcsak az a kép, amit az ember nappal lát, hanem az is, amit álmában és képzeletben; de úgy látszik, nemcsak a dolgok képe, hanem a dolgok értelme és jelentősége is; az is, ami a dolgokkal történik, ami a dolgokat egybefűzi és elválasztja.
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Az Isa-upanisád fordulata, amikor a Mester azt mondja, hogy a tudás nem éberség. A vidnya szó szerint halmozható anyagi tudást jelent. Ellentéte az avidnya, a nemtudás. A szöveg így szól: „A tudatlanok vak sötétségben bolyonganak, de még vakultabb sötétségben járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak.” Vidnya és avidnya, értelmi tudás és tudatlanság, az álmosság két változata, mind a kettő teljesen alkalmatlan arra, hogy az ember a valóságot megértse és lásson.
Az avidjának a Véda szerint három foka van: a mély, álomtalan alvás, az álom és az ébrenlét. A mély alvásban az ember nem lát és nem tud semmit. Ez az élet leginkább lefokozott volta. Amikor az ember álmodik, lát, de nem tud. Ez már egy fokkal éberebb. Az ébrenlétben az ember lát is, tud is, de még nem éber.
Éberség csak a negyedik (turijam). Ez a negyedik fok az éberség. Az első háromtól tökéletesen különböző világos, tiszta látás. Ez a „felébredt álmodó”, ez a buddhi. Ez a mahatma - nagy lélek -, a lélek elérhető legnagyobb és legmagasabb állapota. Ő az Éber. Nem született és nem hal meg, a mindenütt jelenvaló, mindent tudó, mindent látó lélek.
Az atmanban való részesedés nem lehet soha erőfeszítés vagy tanulás vagy szorgalom vagy akarat eredménye. „Csak az éri el, akit ő maga kiválasztott”, mondja a Katha-upanisád. Semmiféle aszkétikus gyakorlat, jóga, tudás, morális fegyelem, bűntelenség még csak nyomába sem ér.
Hamvas Béla (Nézni és látni)



festmény: Arseniy Lapin



„A halál vagy kála az, ha feladjuk a szemlélődést az Önvalón, melyet a legcsekélyebb mértékben sem szabadna feladnunk.”
Vivéka-csúdámani


Van egy történet arról, hogy az istenek és a démonok egy-egy képviselője Pradzsápatihoz, a teremtőhöz járult, és megkérdezte arról, hogy mi az ember igazi Valója.
A teremtő először azt mondta nekik, hogy nézzenek bele egy tócsába, és ők látták is magukat „a hajuktól a körmük hegyéig”, és azt gondolták, hogy ez, a test, a valódi Önmaguk.
Ám az istenek képviselője, Indra rájött arra, hogy mégsem ez az, amit keresett, így visszatért Pradzsápatihoz, aki azt mondta neki, hogy „aki az álomban vándorol boldogan, az az Önvaló”. Azt gondolta hát Indra, hogy belső önmaga, a gondolatok, érzések, vágyak belső világa jelenti az igazi Önvalót.
Aztán rájött, hogy mégsem ez az, amit keres, ezért hát ismét visszament Pradzsápatihoz, aki így szólt hozzá: „amikor az ember alszik, összeszedett, békés és nem ismer álmot, az az Önvaló”. Indra így meglátta, hogy a testen és az elmén túl lévő önmaga az igazi Önvaló, ám még mindig nem volt elégedett, hiszen ez a belső valóság még mindig öntudatlan.
Így visszatért Pradzsápatihoz, aki felfedte neki a negyedik tudatállapotot, a turíját, azt a tudatállapotot, mely túl van az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapotán, amely a felébredett Önvaló állapota, amelyben az ember az Önvaló ismeretére tesz szert.

E történet mélységesen jelentős. A hindu hagyomány szerint három tudatállapot létezik: az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapota. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a valódi világ az érzékek által közvetített külső valóság, és hogy igazi valójuk a testi létezésben merül ki, abban, amit egy tükörben látnak, az arcban, amelyet a világ felé fordítanak. Ha egy kicsit érettebbé válik az ember, rájön, hogy igazi valóját gondolkodó és érző belső énje jelenti, a maga összes reményével, félelmével, örömével és szorongásával. Ez az álom állapotának felel meg.

Az ébrenlét és az álom állapotán túl azonban ott van a mélyalvás, a szusupti állapota is. Nyugati szemszögből nézve ez némileg meglepő, hiszen a legtöbb ember azt gondolná, hogy a mélyalvás egyszerűen az öntudatlanság állapota, és semmi jelentősége nincsen. Ám, kérdezi a hindu bölcselő, amikor a test már nem tudatos az érzékszerveiről, és az elme már nincs tudatában a saját gondolatainak, ki az, aki mégis megmarad a mélyalvás állapotában? A hindu látásmód szerint önmagunknak ez a lényege, amely túl van a testen és a lelken, minden tudatos tevékenységen, áll legközelebb az igazi Önvalóhoz. Ez a visszatérés a forráshoz, a gyökérhez, a lét alapjához.
Ebben az állapotban viszont nincsen tudatosság.

Ezért szükséges túllépni ezen az állapoton, abba, amelyet a negyedik állapotnak, a turíjának neveznek. Ez a testen és a lelken, érzékelésen és gondolkozáson túli állapot az, melyben a személy valódi létére ébred, melyben felfedezi alapját, forrását – nem az öntudatlanságban, hanem a tiszta tudatosságban. Ez a keresendő cél, melyben az ember az Önvalóra ébredésre, az Önvaló ismeretére lel. Ez az Önvaló, az Átman, a Szellem megismerése, ahol az ember szelleme eléri és megérinti Isten Szellemét.

Meg kell próbálnunk ennek az upanisadi látomásnak a mélyére hatolni. Ez minden emberi léttapasztalás alapja, ez a végső igazság, ez az, „amit megismerve minden más ismertté válik”. Az Upanisadok látói fedezték fel, s adták tovább Indiában nemzedékről nemzedékre; ebben foglaltatik India bölcsessége. Ez az intuitív igazság más vallásokban is ismert volt, a buddhizmusban, a taoizmusban és az iszlám misztikus hagyományában. Kezdettől fogva jelen van a kereszténységben is: ez az evangéliumok belső titka. Ám ez az igazság gyakran homályba merült, és a Nyugaton már szinte teljesen elveszett. Az Upanisadok azok, ahol a végső valóság eme ihletett látomása a legtisztábban kifejeződik, és ahol, mint látni fogjuk, magából a forrásból fakad fel.

Ám ahhoz, hogy felfedezzük ezt az igazságot, képesnek kell lennünk arra, hogy befogadjuk azt, mert nem adja meg magát a tanulásnak vagy a pusztán emberi erőfeszítésnek.

„Nem érhető el ez a szellem (az Átman) sem az útmutatás, sem az értelem ereje, sem a szent tanítások hallgatása révén. Csak az éri el, akit kiválaszt. Néki a szellem (az Átman) felfedi önmagát.”

És ez itt a nagy buktató! Ha azt gondoljuk, hogy az Upanisadok értelmét el tudjuk sajátítani a modern tudomány, a filozófia, a védikus műveltség vagy a nyelvi analízis bármely módszerének segítségével, kudarcra vagyunk ítélve. Az Upanisadok a metanoiát, elménk gyökeres áthangolását követelik meg, a racionális tudásból az intuitív bölcsességbe való átmenetet, melyre manapság kevesen vannak felkészülve.

2019. február 23.

A rábeszélés bombasorozatai

A hazugság már félig megkerülte a Földet, amikor az igazság még csak a cipőjét fűzi.

Mark Twain





Az Amerikai Egyesült Államokban 1220 televízió és 9871 rádióállomás üzemel, 482 napilap és 11328 képes magazin jelenik meg.
A tipikus amerikai állampolgár évente 1550 órányi tévéadást néz végig, 1160 óra hosszáig hallgatja a rádiót, és 180 órát tölt újság- illetve magazin-olvasással. Évente 30.000 új könyv közül válogathatna, helyette azonban (éber) óráink több mint a felét tömegkommunikáció befogadására áldozza.
Ha heti 30 órát töltesz a képernyő előtt (ahogyan a tipikus amerikai), akkor hozzávetőleg 37.822 hirdetést kell végignézned egy év leforgása alatt. Naponta százat. Hallasz és látsz további 100-300 hirdetést a rádióban, az újságokban és a képeslapokban. 1936-ban egy átlagos három hónap során Roosevelt-kormányzat számára 146 sajtóügynök dolgozott teljes munkaidőben, és 4800 tájékoztató közleményt bocsátottak ki, 7 millió példányban. Works Progress nevű kormányügynökség egyedül évi egymillió dolláros nyomdaszámlát csinált – mindez a New Deal elfogadtatása érdekében történt.

Az alapos ismeretterjesztés érdeklődő és tájékozott nézőket feltételez. Ilyen befogadók híján az újságírók kénytelenek leegyszerűsíteni az üzeneteiket, s egyre inkább szórakoztatásba csomagolják, tovább csökkentvén a közönség nevelésének lehetőségét. A végeredmény lesújtó – Entman kifejezésével: demokrácia, állampolgárok nélkül.

Ahányszor bekapcsoljuk a tévét, a rádiót, kinyitjuk az újságot, a színes magazint vagy a könyvet, valaki nevelésben részesít bennünket, oktat és kioktat: rábeszél. A rábeszélőgép legbensőbb félelmeinkre apellál, kihasználja irracionális reményeinket és hiedelmeinket, átfestvén a világot, amelyben élnünk kell. Amerikában lassan minden emberi test mozgó reklámtábla – márkanevek villognak a trikókon, sapkákon és minden egyéb tárgyon, ruhán, eszközön. Manapság a hírnevet nem kiérdemlik, hanem gyártják, gondosan elemezve a helyzetet, s elérve, hogy a rábeszélő úgy fessen, ami a legelőnyösebb: szeretetreméltónak, hitelesnek, erősnek, szakembernek stb. – attól függően, hogy épp mire van szükség. Amint a személyiséget megteremtették (híres ember vagy politikus képében), az rögtön áruba bocsátható, s szolgálhat bármely ügyet, leginkább azét, akinek van pénze rá.




Nap nap után hullanak ránk a rábeszélés bombasorozatai, és a meggyőzés nem érvekkel történik, hanem alapvető emberi érzelmeinkre ható szimbólumokkal, így hát valóban a rábeszélőgép – a propaganda – kora ez. Minden társadalom kialakítja a maga döntési módszereit, a mi társadalmunk a rábeszélést választotta. Ami a képernyőn látható, azt gyakran garantáltan valóságosnak hisszük. Ha pedig már elfogadtuk e képeket, a fejünkben fikcióvá formálódnak, s vezetnek bennünket kézen (orrunknál) fogva.
Elgondolkodtató, hogy mi valamennyien kognitív fösvénységben szenvedünk, s mindent elkövetünk, hogy kognitív energiáinkkal – agymunkánkkal – takarékoskodjunk. A rábeszélőgép olyan üzenetgazdaggá tette környezetünket a maga harminc másodperces „azonnali” hirdetéseivel, hogy egyre nehezebben vesszük rá magunkat az elmélyült gondolkodásra, még akkor is, ha fontos témákról hoznánk fontos döntést.

Abba a kényes helyzetbe kerültünk, mely a modern demokrácia alapdilemmája. Egyrészt, társadalmunk és kormányunk a szabad vélemény-nyilvánítás talaján áll, vallván, hogy a korlátozásmentes eszmecsere becsületesebb és jobb döntési mechanizmusokat eredményez. Másrészt, tekintettel kognitív fösvénységünkre, gyakorlatilag már alig veszünk részt ezekben az eszmecserékben, s beható mérlegelés helyett a leegyszerűsített rábeszélő eszközök formálják véleményünket – végső soron tehát döntenek helyettünk. Virágzik az egyre bárgyúbb propaganda az értelmes meggyőzés helyett.

A bűnözők motívuma a képernyőn szinte kivétel nélkül a pszichopatológia, a nyereségvágy vagy az indokolatlan mohóság, és nem a nyomor vagy a munkanélküliség, így a tévés bűnözők teljes egészében felelőssé tehetők cselekedeteikért. 

Elliot Aronson - Anthony R. Pratkanis: A rábeszélőgép





A szekták jellemzői: (forrás itt)
  • 1. A doktrína az abszolút igazság
  • 2. A valóság fekete vagy fehér, jó kontra gonosz
  • 3. Elitista mentalitás
  • 4. A csoport az egyén felett
  • 5. Kontroll jutalmazások és büntetések révén
  • 6. Részrehajló igazságszolgáltatási rendszer
  • 7. A közelgő apokalipszis
  • 8. Nincs kifelé vezető út
  • 9. Személyi kultusz
  • 10. Minden rossz, ami az emberrel történik, arról ő maga tehet
  • 11. Információkontroll
  • 12. Kiátkozás/exkommunikáció
  • 13. Ellenségkép/Összeesküvés-elmélet


Vajon mi visz látszólag értelmes, becsületes embereket arra, hogy őrült guruk és diktátorok szolgálatába állítsák minden tehetségüket és vagyonukat? Mit is nevezünk szektának? A közhiedelemmel ellentétben nem csak vallási csoport lehet szekta, bár kétségkívül ezekről hallunk a leggyakrabban. A személyiségfejlődést kínáló, pszichológiai manipuláción alapuló csoportok méregdrága workshopokkal és tisztítókúrákkal igyekeznek bennünket közelebb vinni a „valódi önmagunkhoz”. Jóval racionálisabb, üzleti köntösben találkozhatunk a különféle MLM- és piramisrendszerek közül kikerülő, szintén szektának minősülő szervezetekkel. A politikai dogmák köré csoportosuló szekták jobb és baloldalon egyaránt fellelhetőek, eredetileg a nácizmus is egy zárt szektarendszer részeként alakult ki – a legtöbb diktatúra egy-egy kisebb szektából nőtte ki magát. Végül előfordulhat, hogy egy teljesen legálisan működő cég hétköznapjaiba is szektás elemek vegyülnek.

Barok Eszter




A szavak hatalmáról sokat mondanak Goebbelséi, aki Hitler propagandaminisztere volt:
"Kellő számú ismétléssel és lélektani szaktudással bebizonyíthatjuk az embereknek, hogy a négyszög, amit látnak, valójában egy kör. Mert valójában mi a négyszög és mi a kör? Szavak, és a szavak addig gyúrhatóak, míg a dolgokat kellő mértékben álcázzák." A tömegkommunikáció tartalma alakítja ki a közönség politikai és szociális érdeklődését és értékrendjét.
A náci rábeszélőgép axiómája így hangzott: a tömegek azt tartják igazságnak, ami a legismerősebben hangzik. Goebbels így fogalmazott:
"Az emberek általában sokkal primitívebben értékelik a dolgokat, mint hinnők. A propaganda épp ezért legyen végletesen egyszerű és folytonosan ismétlődő. Hosszabb távon az a rábeszélő győz, akinek sikerül kifejeznie a problémát a legközönségesebb szavakkal, és akinek van mersze örökké hajtogatni ezeket a szavakat, fittyet hányván az értelmiségiek ellenvetéseire."

Hitler sem sokra tartotta a tömegek felfogóképességét. Ha ma élne, érzékelné, hogy az emberek csak a meggyőzés mellékútjain járnak, s gondolkodásukban rendre szimpla rávezetések zsinórmértékére hagyatkoznak. A hatásos propaganda e rávezetőkön és az érzelmi húrok pengetésén nyugszik. Hitler így írt erről könyvében:
"A propaganda elsősorban az érzelmekre hasson, s csak kisebb mértékben az értelemre. Nem szükséges, hogy a nép tudatosan gondolkodjék, hiszen az emberek felfogóképessége amúgy is meglehetősen korlátozott, intelligenciájuk csekély, viszont igen gyorsan felejtenek. Ehhez képest a hatásos propaganda csupán néhány pontra szorítkozhatik, s a jelmondatokat addig kell ismételnie, míg a közönség minden tagja megérti, hogyan kell értenie őket."

A náci propagandaelmélet szerint a tömegek meggyőzésének egyik hatásos módja a hamis állítások ismételt szájbarágása. Példa: „A német felsőbbrendű faj.” Vagy: „Európát zsidó összeesküvés fenyegeti.” Az ilyen hazugságokról nehéz bebizonyítani, hogy hazugságok. Hiszen az a tény, hogy a zsidó összeesküvésre nincs bizonyítékunk, jelzi, milyen ügyesen esküsznek össze a zsidók.

A náci propagandagép gyakran használt rávezetőket, az engedelmeskedés kicsikarása érdekében. A propagandafilmeken örökké tapsoló és ujjongó tömegeket mutattak, a társadalmi konszenzus rávezetőjét: ha mindenki egyetért, én is... A jelmondatok önbizalmat sugároztak: „Csatlakozz harcunkhoz!” „Adolf Hitler a győzelem!” „Küzdj a mi sorainkban!” Hitler minden beszéde rendíthetetlen magabiztosságról tanúskodott, jelezvén, nincs kétsége afelől, hogy a német nép képes feladatainak teljesítésére.




A náci rábeszélőgép talán legdémonibb eszköze a félelemkeltés és a vakcsoporttechnika elegyítése volt. Majdnem minden üzenetükben megjelent az állítás: a zsidók tehetnek a nemzet problémáiról. Egy 1940-ben forgatott film, Az örök zsidó , a zsidót olyan semmirekellő és pénzéhes gonosztevőnek állította be, aki nemcsak élősködik a társadalom nyakán, de betegségeket is terjeszt. Bemutatták a kóser állatvágást, hatásos közelképekben, azt az érzetet keltvén, hogy a zsidó vallási gyakorlat része az állat- és emberkínzás. A Jud Süss című film hasonló stílusban meséli el, hogyan erőszakolt meg egy német szobalányt egy zsidó férfi. A megvetendő, alacsonyabbrendű, és a németek érdekeit fenyegető zsidókép újra meg újra megjelent a beszédekben, a plakátokon, a filmekben, az újságokban és a tudományos dolgozatokban. Mi a megoldás? A német nemzetnek vissza kell nyernie régi nagyságát Hitler vezetése alatt, s le kell zárnia a zsidók ügyét.

Bemutatták a hagyományos német értékeket. A náci plakátokon gyakran tűnt föl a német család, a gyerekét szoptató asszony, a náci transzparenseket lobogtató fiatalok, a mindezt büszkén szemlélő atya. Szájba rágták azt is, hogy Németország minden célját elérheti, ha erőit egyesítve küzd. Az akarat diadala című film elején jóvágású fiatalemberek gyakorlatoznak, Adolf Hitler irányításával. A film végére ezek a srácok a német hadsereg katonái lesznek. Az üzenet világos: ha összetartunk, újra erősek lehetünk. Mindez azonban egy embernek köszönhető: Adolf Hitlernek. „Hitler az utolsó reménységünk!” – hirdette a korabeli plakát. Goebbels úgy akarta beállítani Hitlert, mint egy apafigurát, aki nemzete szólítására állt az élre. A propaganda így kétféleképpen ábrázolta a Führert. Egyrészt mosolyogva, gyerekekkel kezet fogva, tétován fogadván a nemzet hódolatát. Goebbels maga írta egy cikkében: „A legegyszerűbb emberek is bizalommal közelítenek hozzá, mert érzik, hogy a barátjuk és oltalmazójuk.” Hitler a másik imidzse szerint a nemzet rendíthetetlen vezetője, aki filmhíradók százain katonaruhában szemléli a csapatok fölvonulását.

A náci rábeszélőgép sikere persze nemcsak a ravasz meggyőző taktikákon alapult, hanem azon is, hogy a rábeszélést a társadalom csúcsán kezdték, s onnét haladtak körkörösen lefelé. Az uralkodó elit hozta a döntéseket, s az ő feladatuk volt, hogy azok helyességéről a tömegeket meggyőzzék. A tömegeknek csak az a dolga, hogy e döntéseket végrehajtsák. Mi más? Hiszen a népség tudatlan és gondolkodásra képtelen. A náci propaganda legveszélyesebb tartalma az a meggyőződés, hogy létezik abszolút igazság, és az uralkodó elit privilégiuma ennek tudása.

A propaganda funkciója nem az, hogy mérlegelje az emberek igazságát, hanem hogy kizárólagosan hangsúlyozza a mi igazságunkat, amelyért működésbe hoztuk. Dolga nem az, hogy az igazság tárgyilagos lenyomata legyen, s ez az igazságot a tömegek elé tárja tudományos pontossággal, akkor is, ha az ellenséget szolgálná. A propaganda dolga az, hogy mindig és feltétel nélkül a mi igazságunkat hirdesse... Abban a pillanatban, amint a mi propagandánk elismeri, hogy az ellenségnek akárcsak egy szemernyit is igaza volna, megindul a mi igazunkban való kételkedés. Goebbels azzal kérkedett: „Semmi sem könnyebb, mint pórázon vezetni egy népet.”

Adolf Hitler így mozgósította a német népet: "Az országban forrong az utcanép. Az egyetemi diákság lázong. A kommunisták arra készülnek, hogy lerombolják hazánkat. Oroszország is a vesztünkre tör, köztársaságunk végveszélybe került – belső és külső veszedelem egyaránt fenyeget. Rendre és jogrendre van szükség! Enélkül a nemzet alighanem elpusztul." A félelem motívuma igen hatásos, mert eltereli gondolkodásunkat a megfontolt mérlegeléstől abba az irányba, ahol valamiképpen csillapíthatjuk a félelmet. Az alaptalan félelmek növelik a csüggedést – a félelem okozta szenvedésen túl.




Sokan úgy vélik, a szektatagok agymosásban részesültek. Állítólag a kínai kommunisták alkalmazták e rémületesen hangzó beavatkozást az amerikai hadifoglyokon, a koreai háború idején. Azóta az agymosás szót a titokzatosság köde lengi be, a rejtélyes, exotikus és ellenállhatatlan rábeszélő technikák szinonimája lett. A tévé- és mozifilmekben az agymosás alanyait úgy ábrázolják, mint akik hipnotikus transzban vannak – ez tökéletesen félrevezető. A szekták és mozgalmak – bármennyire rejtélyesnek tűnnek – kizárólag a könyvünkben leírt rábeszélő technikákat alkalmazzák, méghozzá szokatlan rendszerességgel és alapossággal. Pusztán azért, mert a végeredmény néha drámai és gyakran bizarr, a szekták eszközeit nem érdemes misztifikálni. Ha tehát az olvasó arra készül, hogy szektavezér legyen, hét bombabiztos taktikát ajánlunk föl neki.

1. Teremts sajátos társadalmi valóságot. A szektaalapítás első lépése az, hogy elvágjuk a kívülről érkező információk útjait, s megteremtjük a szekta saját társadalom- és világképét. A szekta nézőpontjából megteremtett világkép eligazítja a hívőket az élet eseményeinek megítélésében. Jim Jones például azt tanította a híveinek, hogy a nukleáris háború minden pillanatban kitörhet, s az országban tombol a rasszizmus. A szektatag számára értelmetlen világ először akkor tűnik logikusnak, amikor a mozgalom álláspontját magáévá teszi. Segíti a szekta világképének kialakítását a saját nyelv és zsargon alkalmazása is. Egy jól szövegezett szótár kliséi („polgári mentalitás”; „Krisna tudat”; „Isten nevében”, stb.) segítenek a dolgok pozitív és negatív címkézésében, s eltompítják a kritikus gondolkodást. Van még egy ismert szabály, melyet érdemes betartani a világkép kialakításakor: ismétlés a tudás anyja, s a kitalálást valósággá változtatja.

2. Képezz vakcsoportot. A vakcsoporttechnika révén elkülönítheted a szekta tagjait és a kívülállókat, arra emlékeztetve híveidet: „Ha kiválasztott akarsz lenni, tégy úgy, mint egy kiválasztott. Aki nem tartozik közénk, az bűnös és kárhozott.” A vakcsoporttechnikával együtt jár a gyűlöletesek csoportjának kijelölése (a kívülállókból). Ha a vakcsoporttechnikát megfelelően alkalmazzák, könnyű elhitetni a tagokkal, hogy a boldogság egyetlen útja a szektán belül van, s viszonylag egyszerű a külvilágot félelmetes színben föltüntetni.

3. Teremts elkötelezettséget a disszonancia csökkentésével. A szekták a tagok engedelmessége érdekében a növekvő elkötelezettség spirálját hozzák létre. Először kis kéréseket kell teljesíteni, majd egyre nagyobbakat. a kezdeti elkötelezettség folytán kellemetlen érzés volna a későbbi – komolyabb – kérés visszautasítása. Az első lépések ésszerűségét igazolandó, az ember egyre többre és többre hajlandó. Önbecsülésünk fönntartása és a disszonancia csökkentése érdekében az ésszerűsítés csapdája komoly rábeszélő erőként lép működésbe. Ha mindened a szektának adod, fontos, hogy áldozatod nemességét átéld – különben ostobaságnak érzed, amit tettél. Ne feledjük: akik ilyesmit cselekszenek, mindig magyarázattal tartoznak a külvilágnak, ezért olyan fontos számukra az önigazolás. Mindez az ésszerűsítést magasabb sebességfokozatba kapcsolja.

4. A vezető hitelességének és vonzerejének megteremtése. A legtöbb szekta kialakítja a maga mítoszait, elsősorban a szektavezérről szóló históriákat, melyek szájról szájra járnak. "Nincs oly erő a Földön, mely dacolhatna ővele.” Tehet az épeszű ember mást, mint hogy engedelmeskedjék neki? Éppen erre szolgálnak a mítoszok.

5. Küldd híveidet hittéríteni. A kívülállók térítésével új tagokat szervezhetünk be. De talán ennél is fontosabb, hogy mások rábeszélése során a tagok meggyőződése (önrábeszélése) tovább erősödik, hiszen a szektához tartozásuk előnyeit újra meg újra el kell mondaniuk. A hittérítés során a tagok támadásokat és sértéseket is hallhatnak a szektával kapcsolatban. Védelmezvén a saját álláspontjukat, megtanulják, hogyan cáfolják meg a legkülönbözőbb ellenérveket, vagyis beoltják magukat az ellenvélemény-képződés ellen.

6. Tereld el a szektatagok „nem kívánatos” gondolatait. A szekták alapelveinek többségét nehéz komolyan venni – de nem olyan nehéz elfogadni. A szekta tagja – különösen az újdondász – valószínűleg megkérdőjelezi egyiket-másikat, például azt, hogy érdemes-e napi tizenhat órát dolgoznia, továbbá új sportkocsijáról és minden egyéb értékéről lemondania a szektavezér javára? Ismerjük már a mondást: „Ha nincs mit mondanod, énekeld el!” Hogyan másképp? Legjobban így terelheti el a szektavezér a figyelmet, s akadályozhatja meg az alapelvek megkérdőjelezését. Amint az új tag elfogadja a szekta ideológiáját, a feladat az, hogy a jövőben se tegye mérlegre a szektához tartozás előnyeit. Ez elérhető úgy is, ha kijelentjük, hogy a nem kívánatos gondolatok a sátántól származnak. Ha például egy tag kétségbe vonja a vezető valamelyik döntését, akkor ő nyilvánvalóan Isten ellen való, vagy egyenest a sátán küldöttje.

7. Érd el, hogy a szektatagok egy fantomra összpontosítsanak. A sikeres szektavezér mindig bedobja az ígéret földje képzetét, s egy jobb világot ígér a híveknek. Ha egy fantomra irányítjuk a csoport vigyázó szemét, könnyen biztosíthatjuk az elkötelezett munkavégzést a csoport érdekében, a hívők nem merik abbahagyni a szorgoskodást, nehogy ők – vagy az emberiség tagjai – elveszítsék a fantom ígérte díjat. Valószínűleg az új tagokat ez letöri, de a fantom biztosítja a reményt, erős motívumként, s értelmet ad a vállalt missziónak.

E taktikák bemutatásával nem az volt a célunk, hogy további szekták létrehozásához nyújtsunk segédkezet, hanem az, hogy az agymosás körüli hókuszpókuszokat eloszlatva, valamelyest csökkentsük annak veszélyét. De van még egy tanulság. A szektavezérek ugyanazokat a módszereket használják, mint a hivatásos propagandisták, legföljebb rámenősebben és következetesebben. Ha a szekta helyébe képzeljük a családot, a templomot, az országot és a munkahelyet, rájöhetünk, hogy majd mindenütt többé-kevésbé szektavezérként viselkedik valaki.

Elliot Aronson - Anthony R. Pratkanis: A rábeszélőgép



2019. február 17.

Vak, diabolikus téboly


A hagyomány azt mondja, hogy a tudás megszabadulás. Európában azt mondják, hogy a tudás hatalom.
Indiában „a tudás megszabadulás" (dnyána moksa), vagy a kereszténységben a szó: "ismerjétek meg az igazságot, és az megszabadít benneteket", azért hangzott el, hogy az emberrel közöljenek valamit, ami személyes léte érdekében különösen fontos, a hangsúlyból ítélve a lehető legfontosabb. Nem a vallásra vonatkozik, az üdvre sem, nem ígér túlvilági jutalmat, nem erény, vagy dicsőség, ehhez semmi köze sem a társadalomnak, sem a morálnak. Tudásra az embernek - és minden embernek - szüksége van, hogy sorsvonalait világosan lássa, a dolgokat meg tudja különböztetni, megtanuljon valamit, amit más tud, de ő nem, életét megtisztítsa és önmagát felemelje, és önmagában egyre magasabb értékeket valósítson meg, vagyis megnemesedjék, és végül tudásával megszerezze azt, ami az abszolút, a szabadságot.




Kínában és Indiában és Egyiptomban ezer évekkel ezelőtt ismertek eszközöket és eljárásokat, de senkinek sem jutott eszébe azokat hatalmi célra felhasználni (iránytű, gőz, puskapor, könyvnyomtatás stb.). Ilyesmit a kultúrák között levő különbség nem magyaráz.
A tudás hatalom, és egyre nagyobb hatalom gazdasági és jogi tudásával és bürokráciájával, a támadás és a védelem technikájának ismeretével és diplomáciájával, és kém- és rendőrszervezetével és az üzleti vállalkozásokkal és pszichológiájával. A tudomány és a politika szövetsége szemben a föld összes lényeivel, amelyeket véglegesen letipor, és a föld életét gombnyomással irányítható üzemmé alakítja át.

Biztos, hogy a „tudás hatalom"-ban tevékeny képesség nem értelem, ha az értelemmel össze is téveszthető, és azzal állandóan össze is tévesztik. Kétségtelen, hogy hallatlanul felfokozott luciditás, de hasonlónak sehol semmiféle hagyományban még csak nyoma sem található. Nem a hindu manasz, ami körülbelül az intuíció, nem a buddhi, ami sehogyan sem közelíthető meg még a szellemmel sem. A hébereknél hohmáról és binahról beszéltek, az előbbi az egyetemes távlatú értelem, görögre szophiának is fordították, az utóbbi a megkülönböztető ész. Nem egyezik sem a görög episztémével sem, sem anusz-szal. De nem egyezik a római ratioval sem, mert a ratio tartalma, hogy abszolút logikus. Ennek a képességnek jellegzetessége annyira és oly mértékben a luciditás, hogy nem csodálatos, ha a párizsi nép a forradalom alatt leborult előtte és istenként imádta.

A Vedántá több helyütt megkülönböztetést tesz a mély alvás, az álom, az ébrenlét és a „negyedik" (turijam) között. Az emberi elme a mély alvásban teljesen tudattalan, az álomban tudat és tudattalan sajátságos módon egybeolvad, az ébrenlét a nappali tudat, a negyedik (turijam) pedig az aszkétikus gyakorlatokkal és meditációval szublimált elme állapota, az éberség (vidja).

Az európai újkori hatalmi ösztönben tevékeny képesség mindenképpen a nappali tudat egy faja, de kizárólag az aktív férfi nappali tudata, amely feltétlenül kizár magából mindennemű feminint, gyermekit és öreget is, és elhatárolja magától az álmot, az alvást, a képzeletet. De ha a felnőtt és aktív férfi nappali tudata, akkor is ellentétben áll a művészettel, a vallással, a költészettel, a gondolkodással, sőt ezekkel szemben ellenséges magatartást tanúsít. A különös az, hogy nem tehetség, inkább energia, nem személyes, hanem inperszonális és behelyettesíthető.

A religiózus humánum, a hit, a szeretet iránt teljesen közömbös, részrehajlatlan, csak mint hatalmi ösztön, egyetlen valamit vett komolyan, legszorosabb érdekét, amelyből hiányzik a női, a gyermeki, az érett öreg, az álom, a költészet, a szenvedély, a szépség, az idill, az aranykor. A luciditásnak csak életkategóriája van, szellemkategóriája nincs, ezért nem egyetemesen humánus, ezért nincs benne női és gyermeki és érett öreg, és nincs imagináció, képzelet, álom, művészet, vallás, nincs benne morál, és főképpen nincs szeretet.




Böhme azt mondja, hogy a luciditás Sternengeist. Ami annyit jelent, hogy eredete a csillagkozmosz, és az emberi lénynek csupán földi egzisztenciájára vonatkozó tudásszerve. Olyan síkról való, amely nem biológiai, nem pszichológiai, nem spirituális, de a preta-erők sajátságával behatol a biológiai és a pszichológiai és a spirituális szövetekbe, a képességeket befolyásolja, és mint a preta-erők általában, túlhatalomra és egyeduralomra törekszik.
A preta a hindu hagyomány szava s a létnek azt a körét nevezi meg, amelyet Európában asztrálnak neveznek. A preta-erő a fizikai-biológiai-pszichológiai-spirituális tulajdonságokon keresztül az ember sorsát irányítja. A hagyomány ezekről az erőkről szerzett tudását az asztrológiában építette rendszerré. Valamennyi preta-erő közös tulajdonsága, hogy az ember földi egzisztenciájának felbomlásakor ez az egyszeri és konkrét alakot-öltés szintén felbomlik és az erők a pretába, mint ahogy az anyagi testiség a fizikai világba, visszaolvadnak.

A luciditás ezek szerint olyan képesség, amelynek hatásterülete, és ezért megismerési köre is, kizárólag a földi lét. Ezért a luciditás ismereteit a létezésnek a földi élet határain túl fekvő körére vonatkozó tudástól és annak szervétől (héber: khohma, hindu: buddhi, görög: pneuma) már csak azért is meg kell különböztetni, mert a luciditás ilyen, az élet határán túl terjedő tudásra nem képes. Mindazt, amit a luciditás gondol és gondolhat, az életen kívül és felül levő léttényektől való érintetlenség jellemzi. A metafizika határán megáll, ezért a metafizikát tagadni kénytelen. Elmélete van csupán, teóriája nincs. Háttér nélkül, tulajdonképpeni mélység nélkül lát. Ezért extravertált, ezért mozog olyan könnyen és biztosan a külső tapasztalat területén, s ezért a belsőt csak mint külsőt képes megérteni. A luciditás pszichológiai tudása fals, mert a lélek jelenségeit extravertáltan látja. Különös, hogy ami nem empirikus, az számára okkult, és okkultizmus tényleg csak azóta van, amióta luciditás. Mert nincs introverziója, nincs mélysége, nincs háttere, nincs arca, nincs személyessége, nincs ontológiai súlya. Az ember abszolút lénye szempontjából, bármit mond is, semmiféle jelentősége nincs, akár igaz, akár nem. A hindu hagyomány ezt a tudást, amely az ember valódi lényét nem érinti aparavidjának nevezi. 

A normális ember értelmének fénye komplex, és megismerésében részt vesz a szellem, a bölcsesség, az intuíció, a megkülönböztető ész, a belső érzék, a képzelet, az anamnézisz. A luciditás e komplex értelemhez képest személytelen és mesterséges, absztrakt és steril. Ez az előnye, és erejének, eredményességének titka. Fölfelé és lefelé és kétoldalt zárt. Ezért tud egzakt lenni. De ezért mindennemű érték iránt közömbös. Csak maga a tény. Viszont ezért dehumanizál és despiritualizál és ugyanakkor, amikor hallatlanul világos, nem józan, amikor következetes, egyszersmind mechanikus és amikor ésszerű, természetellenes. Úgy látszik, mintha olyan számítás dolgozna benne, amelyből a normalitás hiányzik. 

A dolgokat nem szemmel és természetes fényben látja, hanem távcsővel és mikroszkóppal, és mesterségesen százezerszeresen felfokozott, de laboratóriumi fényben, és milliószoros nagyításban. Amit lát, tüneményesen pontos, de az ember mindig gyanakszik, hogy valami nincs rendben. Abban, amit mond, nem rend nyilatkozik meg, hanem egy pedáns rendszer leple alatt valami más, ami cseppet sem megnyugtató. Ismerete sohasem maradéktalan, de főként nem radikális, mert csak bizonyos határig jut el. Nem lehet nem elismerni, de nem lehet ellene nem tiltakozni. Az extrém luciditás természete paradox: diadalmas tulajdonság és defektus. A megismerés oldaláról támadhatatlan, de spirituálisan feltétlenül negatív. 

Abban, amit a luciditás mond, igaza van, viszont az, amit csinál, kártékony. Kérdés, hogy van-e ilyen paradoxon. Minden jel arra vall, hogy igenis van. Egyébként elképzelhetetlen lenne a káprázatos tudás világossága és eredményessége, ugyanakkor az emberiség túlnyomó többségének eddig nem tapasztalt szenvedése, s a válság, amelybe az emberiséget ez a tudás sodorta. A tudomány és a technika dicsőítése és kárhoztatása, a modern hatalmi rendszerek korlátlan uralma és az ellene tanúsított ellenállás mögött ez a paradoxon áll. A támadhatatlan megismerés extrém világossága, amely feltétlenül inhumánus és immorális. A luciditás rettenetesen pozitív ereje, amellyel tudását növeli és hatalommá átváltja, és a hatalmat gyakorolja irtózatosan biztos apparátusával, ugyanakkor még rettenetesebb, hogy ez a luciditás minden aktusában az emberiség ellen elkövetett gaztett. Hogyan lehetséges, hogy amit az ember tud, amiért helytáll és amit ennek a tudásnak alapján tesz, az bűncselekmény?

Letépi magát nemcsak mindennemű egyetemes jelentőségű és döntő létkérdésről, hanem kitépi magát a történetből is, és megfosztott eszmélettel abba veti magát, ami éppen abban a pillanatban aktuális, úgynevezett helyzet (egzisztencializmus, szituacionizmus). Azt hiszi, ha a lét felé minél inkább lezárja magát, jelenléte a mostban annál intenzívebb. Nem marad más, mint a meztelen én mohósága. Ez a szeretettelenségben őrületté vált vak luciditás, a permanens bűncselekményben élő ember reszkető izgalma a zsenialitás színvonalán.





Amit a luciditás teremtett, elsősorban nem kutató módszer, hanem szellemi rendszer, amely az abszolút hatalom bázisait akarja megvetni.

A luciditás mindent átvilágít, kivéve önmagát.

A luciditás háttere okkult, és ez az okkult magatartás abban nyilatkozik meg, hogy saját démoni természetével nincs tisztában, nem tudja, hogy az életet nem rendezi, hanem azt feldúlja, nem fölemeli, hanem meggyötri, és nem felszabadítja, hanem leigázza, végül is nem táplálja, hanem kizsákmányolja.

A luciditás a középkor pszeudologiájának mintájára hazugságrendszert épített ki, és ez minden, a történetben ismert szellemi rendszer közül a legjobban megközelíti a totális hazugságot.

A totális hazugság célja, hogy az emberiség egészét, életének legkisebb mozzanatáig félrevezesse, és hatalmának kész eszközévé tegye.

Mint ahogy a középkorban a hatalmi rendszer alapja a vallás volt, az újkorban a hatalmi rendszer alapja a tudomány.

A luciditás nem válságoldó, hanem válságokozó.

A huszadik század közepén az emberiség első számú és egyetlen főellensége az extrém luciditás.


Arra a kérdésre, hogy az ember az európai válságot miképpen oldja meg, van válasz. Az eddig megfogalmazott vélemények között a legkomolyabb C. G. Jungé, aki azt mondja: az ember a jelenben adott nehézségeknek csak abban az esetben tud sikerrel ellenállni, ha személyes organizációja legalább olyan tökéletes, mint amilyen a luciditásé.

A luciditás defektusa, hogy kizár. Felfokozott nappali férfi-tudat, amely kizárja a gyermeket, a nőt, az öregkori bölcsességet, de kizárja az alvást, az álmot, és kizárja a vallást, a művészetet és a metafizikát. Ilyen kizárások következménye csak abnormitás lehet. 

Hamvas Béla: Északi korona, Patmosz I. részletek




Luciditás, modern, vak, extrém→igazsága nincs, önmagát ezért maradéktalanul feladata megoldására tudja összpontosítani; egyedül ego-rendszerének üzeme fontos; mivel magát az igazság gátlása alól fölmentette, nem tud, de nem is hajlandó különbséget tenni egy matematikai egyenlet precíz kidolgozása, egy százezres város precíz elpusztítása és egyszáz milliós →nép precíz kizsákmányolása között; a vak ~ diabolikus →téboly; ezért mosódik el a határ egy Picasso-kép, a politikai terrorcselekmény és a →tudományos fölfedezés között; a →tudomány megteremtője; sikerének titka, hogy →személytelen, →absztrakt és →zárt;→beszéde igaz, →tette kártékony (P. I. 347, 145-146.).
Czakó Gábor: Hamvas Szótár

Luciditás: a gondolat világossága, szellemi éleslátás, okosság, értelmesség. (magyar értelmező szótár)


Kapcsolódó bejegyzések: