2017. augusztus 30.

Az irányítás határai (Jim Jarmush filmje)

Lassan-lassan bukkanok csak rá Jim Jarmush régebbi filmjeire. Vadászni kell rájuk, mint minden valamirevaló, nem hálivúdi giccsre. Az Irányítás határait (The Limints of Control) is régóta kerestem, most végre szembejött és meg tudtam nézni.




Jarmushnak minden filmje nagyon érdekes azon túl, hogy vannak sajátos, csak rá jellemző kellékei, amik több alkotásában is felbukkannak, és amikről azonnal ráismerünk a rendezőre. Ezek amolyan művészkedő klisék, énbemutató kis játékok: "így látja a világot Jarmush a művész" képek, intellektuális karcolatok, posztmodern mítoszcsírák, kulturális mém-gyűjtemények Rúmi misztikájától a kvantumfizikáig. De nem is emiatt kedvelem Jarmusht (alapvetően nem kedvelem a művészkedést, a művész maszkját, archetípusát, enneagramm-karakterét), hanem mert minden manírján túl, mindig át tud hozni valamit a megfoghatatlanból és megmutathatatlanból. Filmjei olyanok, mint az álmok vagy látomások. Lebegnek a szemhatáron, s nem tudjuk eldönteni kívül vagy belül észleljük-e őket. Minden alkotásában ott van egy absztrakt mag, hogy egy Castaneda-i meghatározást* használjak, mert minden alkotása mágikus, a szellem határozott alászállása minden művén érződik. Vagyis tényleg meg tud mutatni valami megmutathatatlant, napokig a hatása alatt vagyunk annak, amit láttunk. Belénk költöznek a képek, és mint valami kovász, dolgozni kezd bennünk, hatni tud és átalakítani. (Jarmushban van egyébként valami nagyon határozottan Castaneda-i történetmesélő, nem lepődnék meg, ha ismerné a könyveit.  * Castaneda: A csend ereje)

El lehet olvasni a kritikákat a fimről, de egyvalamit egyik sem említett. Számomra a történet absztrakt magja egy régi szufi tantörténet** komplementer újramesélése. Persze ezen túl még sok minden más is benne van a filmben, amit nevezhetünk metafizikának is, és amit a kritikák egészen jól boncolgatnak.




A másik, amit még mondott nekem a film, egy nemrégiben megesett, roppant felszabadító belátásom visszaigazolása volt: hogy senki sem tud semmit. Mindenki úgy tesz, mintha, de valójában senki sem tud semmit, és senki sem irányít semmit. A dolgok csak vannak, a történések csak megtörténnek, és azon túl, hogy szemléljük és átéljük őket, nincs semmi más dolgunk velük. Mind az irányítás, mind a "pontosan tudom, hogyan is mennek a dolgok" érzete csak illúziók. Ahogy a filmben is elhangzik: minden szubjektív. Működik egy megmagyarázhatatlan összehangoltság, egy szinkronisztikus erő, mely társítja az eseményeket, embereket, és ehhez lehet kapcsolódni. És már át is léptünk a mágiába - egy hétköznapi realitáson túli, erőteljes, ugyanakkor végtelenül tágas, minden lehetőségre válaszoló, minden lehetőséget megjelenítő erő birodalmába. De ez nem birtokolható, maximum átélhető. Bárki beléphet ebbe a világba, mégis csak azok számára létezik, akik nyitottak rá. (Legbelül nagyon is tisztában vagyunk ezzel, ezért igyekszünk másokat irányítani, kontrollálni, ezért hozunk létre bonyolult intellektuális és filozófiai rendszereket amikbe menekülhetünk, mert mindez nagyon frusztráló tud lenni. A varázsvilág, ahol nincs jó és rossz, ahol bármi megtörténhet, félelmet ébreszt. Ezért a hétköznapi élet szerkesztett, kellenek szabályok, etika, jó és rossz. A két színtér nem azonos, és csak ritkán fedi egymást.)
Az egész mű egyébként nagyon meditatív. És nagyon zen. Az egész film egy nagy zen-kóan.

Kritikák: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8.

"Minden ember útja más - minden emberi sorsban más veszély fenyeget - más erők más helyen élnek más indulattal - a rejtett csapdák másutt húzódnak és a megrekesztő falak másutt meredeznek. Az utat csak az érti meg, aki tudja, hogy az: szubjektív, ami annyit jelent, hogy a lélek útja tulajdonképpen nem egyéb, mint maga a lélek; amikor a lélek halad, önmagán halad; az utat megvilágosító fény a lélek önfénye; a cél sem más, mint a lélek maga; s amikor elérte, önmagát érte el."
(Hamvas Béla: Scientia Sacra)




** Egy ember ül a kocsmában Damaszkuszban. Felnéz a poharából, és a halált látja, aki a sarokból mered rá. Az ember felkiált: "Még nem jött el az időm!" Lóra pattan, és vágtában menekül Damaszkuszból. Átvág a sivatagon, megérkezik Szamarába. A hosszú úton megszomjazik, ezért megáll egy kútnál, ahol már várja a halál. Amikor másodszor találkoznak, az ember így szól: "Lehetetlen! Elszöktem előled Damaszkuszból!" A halál szelíden a vállára teszi a kezét, és azt mondja: "Engem is meglepett, hogy Damaszkuszban látlak, mert a találkozónk helye mindig is itt volt, a kútnál, Szamarában."

2017. augusztus 25.

Bogár a fülben

A kóan: A folyóban elveszett érme a folyóban lesz meg.


A kóan egy rövid gyógyító történet, egy párbeszéd, egy kép, egy dal töredéke. A társunkká szegődik, bármit is csináljunk. A kóan tanulmányozása átformálja a szívünket és azt, ahogy a világban tevékenykedünk.




Az út lényege, hogy megtanuljuk szeretni az életünket. Ezután leszünk képesek másokat is szeretni, ez pedig a másik dolog, amiről a gyakorlás szól.

A kóanok nem igazán magyarázzák meg a dolgokat. Helyette megmutatnak valamit, kitárnak egy kaput. Nekünk kell bemennünk rajta. Ott az ég, a föld, az erdő, a pelikánok, a folyók, a patkányok, nagyváros. És ennek mind részei vagyunk. A kóanok földjén megérthetjük, hogy minden, ami az életünkben történik, értünk van. Nem lehet senki másért. Az életünk számít.

Megszoktuk, hogy azokhoz a dolgokhoz nyúlunk, amiket már ismerünk, és a meditáció azt jelenti, hogy túllépünk a megszokáson. Nem az elme edzése, mert azt már ismerjük. Amire szükség van, az különösebb, ugyanakkor kevésbé megerőltető: túl a könnyűn vagy nehézen, tegnapon vagy holnapon.
Azt gondolhatjuk, hogy a meditáció nehéz - hogy meditálóként az a dolgunk, hogy megváltoztassuk a valóságról való véleményünket, és átlássunk az illúziókon. De az a törekvés, hogy fejlesszük a tudatállapotunkat ugyancsak az elménk része, amely hibát talál magában, és fájdalomban él.

Egy kóannal minden más. Egyszerűen csak vele létezünk, miközben valami olyasmire hívja fel a figyelmünket, ami már a miénk, de talán nem értékeltük. A valóság a mi oldalunkon van.

Sok kóan van. Ha van olyan, amit hallottunk és megragadt bennünk, akkor kipróbálhatjuk a gyakorlást azzal. Olyan lehet, mint egy bogár a fülben - bemászik és nem szabadulunk tőle. Tulajdonképpen a kóan is választhat bennünket. Ugyanúgy nekünk szól, ahogyan az életünk. Senki más véleménye nem számít igazán. Ha még nem ragadott meg minket egy sem, kipróbálhatjuk például ezt:
A folyóban elveszett érme a folyóban lesz meg.
Hogyan dolgozzunk vele?

1. Először is, ne igyekezzünk túlságosan. Csak ismételjük el magunkban párszor. A folyóban elveszett érme a folyóban lesz meg. Egy időtlen párbeszédbe csatlakozunk be, és kapcsolatot alakítunk ki a kóannal. Hagyjuk ezt megtörténni anélkül, hogy aggódnánk miatta. 

2. Csak tegyük a dolgunkat. Legyen az életünk olyan, mint mindig, csak engedjük bele a kóant. Gondoljunk rá úgy, mint játékra. Valami az életünkben felbukkan majd, és találkozik az elveszett érmével. Nem az lesz, amire számítottunk. 

3. Bízzunk az ismeretlenben. Általában, ha meg akarunk érteni valamit, akkor felvisszük az emeletre, és keresünk neki egy polcot egy címkével. Ha ezt tesszük a meditációval, akkor még mindig kívül vagyunk az életünkön. Inkább engedjük be a kóant a szívünkbe és a testünkbe. Hagyjuk, hogy megváltoztasson minket. 

4. Kísérletezzünk. Vessük magunkat a kóanba, kövessünk el hibákat, próbáljuk félreérteni, találjuk meg az erényeit. Nem tudunk tönkretenni egy kóant. Tegyünk fel magunknak kérdéseket: „Ez egy érme?” „Tényleg elveszhet bármi is?” 

5. A kóan a barátunk lehet. Mint egy jó kutya, aki mindenhová követ. Nem kell erőlködnünk. Ha csak elgondolkodunk az érmén, már az megváltoztat minket; mindenhol elkezdjük majd észrevenni. Maradjunk a kóan társaságában, bármit is teszünk. 

6. A kóan bármely része az egész kóan. Az elménk mindenféle dolgot elénk tár: elveszett és előkerült érméket, elrejtett kincset, sosem pihenő folyót. Maga a veszteség is egyfajta érme. Még ha önkívületben, halálunkon, vagy csak nagy lelkesedésben volnánk, az arany továbbra is ott volna. Ez a gyakorlat ilyen erős. Titokban minden állapotban ott van valami, ami mindig is jelen volt. Csak elhatározzuk - bármilyen állapotban legyünk is - és elkezdjük észrevenni. 

7. Nincs szükség különleges tudatállapotra. Sokféle nyugodt és tiszta elmeállapot van, de a meditáció nem arról szól, hogy ezeket hajkurásszuk. A meditáció azelőtt történik, hogy bármilyen elmeállapot rögzülne. 

8. Bízzunk önmagunkban. A legfontosabb dolog, hogy ne ítélkezzünk, kritizáljunk, bíráljunk vagy találjunk hibát bármiben, ami felmerül a tudatunkban. Ebbe az is beletartozik, hogy hogyan haladunk a kóannal. Ha nem tudjuk megállni, és ítélkezünk, kritizálunk, bírálunk, hibát keresünk, akkor legalább ezt ne rójuk fel magunknak. Engedjük be az együttérzést. Forduljunk afelé, ami felmerül. Az élet egyetlen pillanata sem értéktelen vagy rossz, és minden lénynek van olyan kincse, ami sosem veszett el. 

Jó, ha élvezzük a kóanunkat, hagyjuk, hogy eggyé váljon velünk, hogy megfűszerezze az életünket. 
Á, az érme! Lehet, hogy jól csináljuk.
John Tarrant (forrás: Buddha FM)

2017. augusztus 22.

két megközelítés, egy út

A pszichológia és a spiritualitás képviselői között sok esetben éles ellentét alakul ki: az egyik oldalon a fősodrású pszichológia képviselői állnak, akik a tudatossággal, a spirituális élményekkel kapcsolatos ismereteket figyelmen kívül hagyják, és elutasítanak mindent, ami tudományosan nem mérhető. A másik oldalt a spirituális hagyományok képviselik azzal a nézetükkel, hogy a psziché csak illúzió, és a pszichológiai munka nem több, mint a hamis én megerősítésére tett gyenge próbálkozás. 




A két véglet között számos megközelítés foglal helyet, amelyek a személyes és az énen túli élményeket is figyelembe veszik, elfogadva, hogy egyes élmények empirikus módon bizonyíthatóak, és olyanok is vannak, amelyek rendkívül misztikusak, de attól még valódi élmények. 

Sok pszichoterapeuta és páciense számára rejtve maradnak a spirituális bölcseletek jótékony hatásai, miközben a nyugati spirituális tanítók és követőik súlyos hibát követnek el a pszichológiai ismeretek elutasításával, ahelyett, hogy megfelelő és hatékonyan alkalmazható készségeket fejlesztenének ki.
Végtére is a pszichológiának és a spiritualitásnak nem kellene egymástól elhatárolódnia; de hasznos különbséget tenni köztük, hogy megérthessük, melyiknek mi a szerepe a másik szempontjából. Így fölfedezhetjük, hogyan egészíti ki és támogatja egymást ez a két megközelítés, lehetővé téve az ember megértésének egy olyan komplex módját, amelyre önmagában egyik sem lenne képes.

A spirituális megértés egy magasabb intelligencia, erő, hatalom közvetlen megtapasztalásából fakad, amit egyesek nondualitásnak, mások Istennek vagy más neveken neveznek. A spirituális módszerek hozzásegítenek a magasabb tudatosság megtapasztalásához és kitartó gyakorlással könnyebben érzékelhetővé válnak a létezés magasabb síkjai; a pszichológiai munka pedig lehetővé teszi a személyiségünket alkotó komplex rendszer megismerését és helyrehozását. Ezek hiányában a berögzült viselkedésmódjaink és sérüléseink gátolhatják a fejlődésünket és akadályozhatják a spirituális valóság észlelését.

1994-ben egy évet Indiában tanultam, ezalatt egy európai embertől béreltem szobát, aki gyerekként a II. világháború alatt több évet egy japán koncentrációs táborban töltött, ahol hatalmas traumát szenvedett el a kínzásoktól és a családjától való elszakítottság miatt. Fiatal felnőttként Indiába ment, és amikor találkoztam vele, már több mint ötven éve ott élt. Szellemi képességeit tekintve zseni volt, kiemelkedő intelligenciájával a hindu vallás komoly tudósává vált. Elszánt gyakorlóként betartotta a megterhelő és önmegtartóztatást követelő spirituális előírásokat, és többször is része volt misztikus élményekben.
Amikor az élete vége felé találkoztam vele, mély bánat sújtotta azért, mert nem sikerült beteljesítenie spirituális törekvéseit, és a ki nem mondott érzése miatt, hogy Isten becsapta őt: mindenét odaadta a spirituális út követéséért, mégsem érte el vele céljait.
Kívülről nézve, az őt jól ismerők számára gyorsan világossá vált, hogy képtelen volt szembenézni a gyerekkorában elszenvedett traumákkal, és feldolgozni azokat. A spirituális gyakorlatok és a szigorú önmegtartóztatás által folyamatosan próbálta elfojtani a fájdalmát, ami miatt egyre nárcisztikusabbá vált. (Gondoljunk csak Nietzsche-re... *) Mialatt másokat elkápráztatott az ezoterikus rituáléival, a hindu mitológiáról és a védikus szertartásokról való óriási tudásával, én legszívesebben az ölembe vettem volna, hogy a benne lévő gyermek addig sírhasson, míg könnyeinek tengere ledönti a szívét a szeretettől elzáró falakat.

Fontos megérteni, hogy a lelki elakadásaink útjába állhatnak a spirituális élményeknek és megértéseknek. A gyermekkori traumák és a becsapottság érzése, amelyet mindannyian megtapasztaltunk különböző mértékben, okozhatja azt, hogy képtelenek leszünk megbízni Istenben, és így nem tudjuk magunkat teljesen átadni az ismeretlennek. Már kora gyerekkorunkban megtanulhatjuk, hogy a világ egy veszélyes hely, és ha van is Isten, nem képes megvédeni minket.
A gyermekkori elhagyatottság később megnehezíti a meditáció által kínált tágasság megtapasztalását, mert nehéz megkülönböztethetni a meditációban átélhető nonduális állapotot a hiányérzettől és a pszichológiai értelemben vett belső ürességtől. A gyermekkori autoritásszemélyekben, tanárokban, vallási vezetőkben való csalódások is megnehezítik a későbbi spirituális tanításokba, tanítókba vagy akár saját magunkba vetett bizalom kialakulását. A múlthoz kötődő feldolgozatlan érzelmek mélyen meghatározzák a spirituális nézetekhez, gyakorlatokhoz, élményekhez fűződő viszonyunkat.

Másrészről a pszichológiai folyamatainkban is elmerülhetünk annyira, hogy az már köldöknézéssé válik, így egy olyan zsákutcába jutunk, amely sem a spirituális gyakorlatok által elérhető együttérzéshez és bölcsességhez, sem a másokért való felelősségvállalás képességéhez nem vezet el bennünket.

A fősodrású pszichológiai iskolák közül jó néhány nem vesz tudomást az egyébként szélesebb perspektívát nyújtó spirituális ismeretekről. A spirituális élményeket egyszerű neurotikus fantáziáknak, infantilis regressziónak, idealizált projekcióknak tekintik. Például egyszer egy, a harmincas éveiben járó pszichológussal beszéltem, aki éppen egy krízist élt át a spirituális életét illetően, mert a terapeutája meggyőzte arról, hogy a spirituális mesterével való kapcsolata nem több, mint egy kielégítetlen gyerekkori szükségleteken alapuló romantikus projekció, amely az apjáról való leválási folyamat elakadását jelzi.

Meg vagyok arról győződve, hogy a legtöbb botránynak és a gyakorlók kiábrándultságának hátterében az áll, hogy egyes tanítók pszichológiai értelemben vakok bizonyos területekre, és azt hiszik, hogy a szellemi nagyságuk majd megoldja a lelki sérüléseiket is. Pedig nem.
Nem gyengeség, hanem bátorság az, ha szembe merünk nézni azokkal a dolgokkal, amiket legszívesebben meg sem látnánk - így megszabadítjuk magunkat azoktól a terhektől, amelyek eltakarnák előlünk saját teljességünket.

(Mariana Caplan, forrás itt)


* "A szeretetet a béke és a nyugalom nem pótolhatja. A szeretetet nem pótolja semmi. Szeretet nélkül őrjöngeni kell." (Hamvas Béla, Karnevál)

Nietzsche zseniális volt, de élete első igazi szeretet és együttérzés élménye olyan felkészületlenül érte és annyira elborította, hogy kiégette az idegrendszerét. Ezért fontos a pszichológiai munka, mert ha az a zsilip - amivel addig elzártuk magunkat az érzéseink árja elől - egyszer átszakad, akkor pusztít, mert elképesztő ereje van. A spirituális út sem szól valójában nagyrészt másról, mint az érzésekkel való sérülésmentes kapcsolatunkról. Ennek ellenére a legtöbb spirituális kereső tudattalan célja az, hogy megszabaduljon az érzésektől. Zombiként élni lehet, csak épp nem ez a cél. Embernek születtünk, tetszik vagy sem: ez a legnagyobb erősségünk, miként a gyengéink is ebből fakadnak.

2017. augusztus 17.

Szivárvány-influenza járvány (terjeszti: Egri Mónika illusztrátor)

"A rajzolás mindig is jelen volt az életemben. Igaz, minden kisgyerek szeret firkálgatni, de én úgy látszik, kóros eset voltam, rengeteget rajzoltam, aztán meg így maradtam, ceruzával, ecsettel a kezemben, festékmaszatos szívvel. 
Szerettem volna rajztanár lenni, de az egyetemre nem vettek fel, több helyen is azt a visszajelzést kaptam, hogy nem érdemes rajzolással foglalkoznom. Való igaz, nem volt semmilyen előképzettségem, csupán a rajz szeretete. 
Elvégeztem egy animációs film rajzolói tanfolyamot, és ez meg is határozta a további sorsomat. Hosszú évekig dolgoztam jó néhány stúdióban, de amikor a kézi rajzolást felváltotta a számítógépes animáció, munka nélkül maradtam. Egy véletlen folytán találtam rá egy egyszerű hirdetésre, ahol illusztrátort kerestek egy kis könyvsorozat elkészítéséhez. Az esélytelenek nyugalmával beküldtem a próbarajzomat, és nagy-nagy örömömre én kaptam meg a munkát. 
A Sors egy suhintással átterelt az illusztrációs vágányra, és ki vagyok én, hogy vitatkozni merészeljek a Sorssal?:) Hát így valahogy." 

(A teljes interjút itt olvashatjátok Egri Mónikával)






🦊



A kakas meg a láma úgy gondolták, mivel még sosem szerepeltek együtt egy mesében, (külön-külön is elvétve), összeállnak pár sor erejéig.
Mondjuk egyik sem tudta, mit is kell tennie ahhoz, hogy bekerülhessen egy mesébe. Egy szép napon leültek megírni az önéletrajzukat.
A kakas kiemelte benne, hogy koránkelő és vezető típus, valamint igazi csapatjátékos.
A láma a nagy teherbírását tartotta legfontosabb jellemzőjének, és az irományhoz csatolt egy friss profilképet is, melyből egyértelműen kiderült, hogy a szeme sötétkék.
Aztán az egészet egy motivációs levéllel zárva elküldték emailben az Országos Mesefelügyeletnek.
Utána pedig vártak.
Vártak.
És még mindig vártak.
Pár nap múlva megérkezett egy felcicomázott pulykakakas, aki közölte velük, hogy az önéletrajzuk iktatásra került, és hogy a nagy feldolgozottság miatt szíves türelmüket kérik. Ő volt az automatikus válasz a Mesefelügyelettől.
A kakas meg a láma tovább vártak.
Esténként palacsintát sütögettek, ping-pongoztak vagy arról álmodoztak, hátha bekerülnek egy csodálatos tündérmesébe. A kakas hattyú szeretett volna lenni, a láma természetesen unikornis.
Volt, hogy szövegeket tanultak, vettek maguknak hétmérföldes csizmát, mert ki tudhatja, elindultak az Égigérő Paszulymászó Bajnokságon, csináltattak maguknak aranyból Egy-gyűrűt, amit felváltva hordtak, szóval mindent megtettek, amiről úgy gondolták, segíthetné őket mesés karrierjükben.

Eltelt nagyon sok idő a jelentkezés óta, amikor is a kakas megelégelte a dolgot.
- Hazamegyek, mondta.
- Én is - felelte a láma.
- Majd azért találkozzunk néha.
- Feltétlenül
- Bejelöllek Facebookon.
- Hát persze, mindenképpen.

Ezzel szétváltak útjaik.

Most pedig szólni kellene mindkettőjüknek, hogy benne vannak a mesémben.
Együtt.





🦊



"Most jöttem a falvédőről"
Matricanyúl






🦊



Disznófülő kócos kalamászjeti
Nagyon ritka és hosszú állat, olyan hosszú, hogy majdnem nem fért rá a képre.
De megoldottam.
Társa az erszényes puntyológyka, szintén ritka fajta, annyira ritka, hogy nevét még a Google sem ismeri.
Nemrég fedezték fel egy nagy felbontású fényképezővel, épp egy disznófülő kócos kalamászjeti ormányán. Épp úgy, ahogy a képen szerepel.
Egyébként nem szeretik, ha fotózzák őket, ilyenkor (és sok más esetben is) görbe bögrének álcázzák magukat.
Ha találkoznál görbe bögrével, nem lehetsz biztos abban, hogy nem egy disznófülő kócos kalamászjeti vagy éppenséggel egy erszényes puntyológyka álcáját látod. Úgyhogy óvatosan a forró kávéval!





🦊



Nincs mese, mese van! 
Marika néni a konyhaablakban szokott ábrándozni. 
Persze csak olykor-olykor, amikor idő van rá. Két sülő palacsinta között például. Vagy amíg felforr a leves. 
Ilyenkor olyan tájakon jár, ahová eddig sosem jutott el. És ahogy Béla bácsit elnézi, valószínű, már nem is igen fog. 
Múlt héten Hawaiin járt. De az is lehet, hogy a Seychelle-szigeteken. Mindegy, pálmafa az volt dögivel. Képzeletben beszélt is a helyiekkel, hogy hogyan kell gondozni őket, mert a banánfája múlt hónapban megadta magát, és kifordult a cserepéből. És biztos, hogy nem a Cirmi csinálta, mert a Cirmi az egy áldott jó macska. Persze Cirmit azért nem vinné Hawaiira! Még mit nem! Etesse két hétig a Béla! Egyszer megteheti egy évszázadban. Majd kerülgeti a kókuszok közt a macskaszart. Francokat! A macskaszar és egyéb evilági dolgok amúgy sem szerepeltek Marika néni ábrándjai között. 
Sokkal inkább egy termetes halfarok. A halfarok Marika néni lábai helyére került, és kész is volt a DIY-sellő. És ha már sellővé változott, az is eszébe jutott Marika néninek, hogy valami délceg legény, amolyan Poszeidón-felsőtestű, (nem a punnyadt Béla-idomú) akár be is kenegethetné a hátát napolajjal. Bár nem volt egészen biztos abban, hogy egy sellőnek szüksége van-e napolajra, de ártani nem árthat. 
És hipp-hopp, a 3. palacsinta után meg is jelent Ámor egy hatalmas ló hátán. Fel akarta segíteni Marika nénit maga mellé, de ő elfelejtette, hogy már sellőfarka van, így csak lassan tudott a nedves homokban hercegéig cuppogni. Körülbelül 10 palacsinta után Ámor megunta a várakozást, és ellovagolt a naplementébe. 
Marika néni megkente a palacsintákat, de ezzel már sietni kellett, mert a Béla ott ólálkodott körülötte, és folyton belemászott az ábrándképbe. 
Úgyhogy maradt aznap estére az olajszagú frizura, no és Szenyor Diego Javier Antonio Almeida fél hétkor. 





🦊



Vannak emberek, akikben annyi fény van... Egri Mónika ilyen. Nagyon szeretem a humorát, a rajzait, a világát. Lehet nála tanulni is ám, rajzolni. :)




2017. augusztus 13.

az emberi állapotról

Egy ember lóg egy magas fa tetején, a fogaival kapaszkodik egy ágba.
A keze és a lába össze van kötözve, így a kezével nem tudja megfogni az ágat,
és a lábával sem érhet hozzá a fához.
Egy másik ember, aki a fa alatt áll, kérdez valamit tőle.
Ha kinyitja a száját, hogy válaszoljon, elveszíti az életét.
De ha nem válaszol, azért megölik.

Ha te vagy a fán, hogy maradsz életben?

(zen koan)




Nem kérdeztek meg.
E r r e válaszolgatok
élet-fogytomig.




(Ha zuhanni látsz,
egyetlen teendőd van:
ne rohanj alám!)
     
(A két haiku és a bejegyzés címe is Fodor Ákostól van)

2017. augusztus 9.

A cél, amely Buddha előtt lebegett

"Lélegezz. Légy jelen a pillanatban. Élj az ittben és a mostban."



     
     Biztos vagyok benne, hogy ezek mindenkinek ismerősen csengő szavak. A mindfulness-kurzusok elárasztották a világot, emberek százezrei iratkoznak be a mindfulness-alapú stressz-csökkentést és más meditációs technikákat oktató kurzusokra művelődési házakban, iskolákban, kórházakban, börtönökben és munkahelyeken. Ráadásul számos kutatás szerint a mindfulness szinte mindenre jó: gyógyítja a szorongást, a depressziót, a szívbetegséget.
     Ám egyre több a kritikusa is, akik górcső alá veszik a mindfulnesst. Lehet, hogy mégsem ez az a csodaszer, amely az embert minden bajától megszabadítja?
     Az egyik kritikus a francia buddhista szerzetes, Matthieu Ricard, aki a világ egyik legismertebb mindfulness-szakértője. Nemrég megkérdeztem, mit gondol a mindfulness népszerű, világi verzióiról, mint az MBSR, vagy a mindfulness-alapú kognitív terápia, amelyet úgy jellemeztek, mint buddhista meditációt buddhizmus nélkül.
     Ricard négy évtizedet töltött éberségmeditációval a Himalájában, és a világ legboldogabb embereként vált ismertté, ezért arra számítottam, hogy lelkes szószólója a módszernek. A válasza megdöbbentett.

„Sokan beszélnek a mindfulness-ről. De fennáll a veszélye, hogy túlzottan szó szerint veszik: hogy egyszerűen csak legyünk tudatosak. Tudatos mesterlövészek vagy tudatos pszichopaták. Hiszen egy mesterlövésznek összpontosítania kell, semmi sem terelheti el a figyelmét; nyugodtnak kell maradnia, és mindig visszaterelnie a figyelmét az adott pillanatra. És nem ítélkezik: csak megöli az embereket, ítélkezés nélkül.” 

     Ricard csak félig viccelt a mesterlövésszel. Mindfulness-tanfolyamok egyre gyakrabban szerepelnek katonai kiképzésekben, és a céges világba is beszivárgott már: a McMindfulness segít a stresszes Wall Street-i tőzsdecápáknak, hogy megőrizzék nyugalmukat és összpontosítani tudjanak a bizonytalan piacon a kockázatos ügyletek közepette. Jon Kabat-Zinn, az MBSR atyja gyakran tart reggeli mindfulness órákat az éves davosi Világgazdasági Fórumon a vezérigazgatóknak.
     Ricard véleménye szerint a világi mindfulness mozgalom erkölcsi alapok nélkül kínálja a mindfulnesst. Ez az „én, én, én” mindfulness lehet, hogy jó nekünk, de nem feltétlenül tesz minket jóvá. Az ősi buddhista hagyomány ezzel ellentétben megadja azt a szükséges erkölcsi keretet, amelyben szerepel az együttérzés, az empátia és a törődés is. A világi kurzusok is átvehetnék ezt a szélesebb, értékalapú perspektívát, de a legtöbb nem foglalkozik ezzel - hiperindividualista világunk igényeire szabják a mindfulnesst.  
Forrás: Time - Buddha FM
 
     Véleményem szerint jelenlegi helyzetünkben a veszély elsősorban nem a hagyományos buddhista formákhoz való merev ragaszkodásban, hanem a nyugati eszmerendszerhez történő túlzott alkalmazkodásban rejlik. Sok olyan buddhista kiadvánnyal találkoztam, amely magán viseli ennek a széles körben elterjedt, szinte már kötelező érvényűnek látszó programnak a nyomait. E törekvés a buddhista hitben és tanokban gyökerező buddhista gyakorlatokat megfosztja eredeti alapjuktól, s egy lényegében világi környezetbe ülteti őket át, melynek határait a nyugati humanizmus, különösen a humanista transzperszonális pszichológia jelöli ki. 
     Úgy vélem, jó példa erre, ahogyan a vipasszaná meditációt a nyugati pszichoterápiát kísérő vagy kiegészítő módszerként alkalmazzák. Önmagában nem okoznának nekem fejtörést azok a pszichológusok, akik a pszichés gyógyulást buddhista módszerekkel próbálják elősegíteni. Ha a buddhista meditáció hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, s tudatosabb és nyugodtabb életet éljenek, akkor ez jó. Ha a pszichoterapeuták a belső gyógyulás eszközeként fel tudják használni a buddhista meditációt, azt mondom: csak rajta! Végtére is a Tathágata nem szűkmarkú tanító, s engednünk kell, hogy ki-ki átvegye a Dhammából azt, amit hasznos célok elérésére hatékonyan alkalmazni tud.
     Ami számomra aggodalomra ad okot, az egy olyan, a buddhista tanítók körében manapság tapasztalható trend, hogy a Buddha tanait merőben pszichológiai terminológiává alakítják, majd ezután kijelentik, hogy „ez a Dhamma”. Ez könnyen oda vezethet, hogy elmulasztjuk fölismerni: a tan saját keretei között tulajdonképpen nem azt a célt szolgálja, hogy gyógyuláshoz, teljességhez vagy önmagunk elfogadásához vezessen, hanem hogy elindítsa a tudatot a szabadság felé. Ennek során előbb meggyengíti a kötöttségünkért és szenvedésünkért felelős tudati tényezőket, végül pedig teljesen felszámolja őket. Ne feledjük, hogy a Buddha a Dhammát elsősorban nem az élet művészeteként tanította - jóllehet ez utóbbit is magában foglalja -, hanem a megszabadulás útjaként, amely elvezet minket a végső szabadsághoz és a megvilágosodáshoz. Amit pedig a Buddha a megvilágosodás alatt ért, az nem az emberi függőségünk ünneplése, sem pedig a gyengeségeinkbe való passzív beletörődés, hanem korlátaink meghaladása egy gyökeres átalakulást jelentő, forradalmi áttörés útján, amely a lét egy merőben más dimenziójába vezet át bennünket.
     Ez az, amit a Dhammában a legizgalmasabbnak találok: hogy egy transzcendens dimenzióban csúcsosodik ki, amelyben túllépünk minden emberi függőségünkből fakadó hibán és sebezhetőségen, beleértve magát a halált is. A buddhista út célja nem az, hogy éberen éljünk és éberen haljunk meg (noha ez is értékes vívmány volna), hanem hogy élet és halál tökéletes meghaladásával elérjük a halálfelettit, a Végtelent, a Nibbánát. Ez az a cél, amely Buddha előtt lebegett, amikor a megvilágosodás kulcsát kutatta, és erre irányul a helyes gyakorlat, eredeti formájában ezt a célt szolgálja a gyakorlás.
     Ha figyelmen kívül hagyjuk a Dhamma lételemét képező transzcendens dimenziót, akkor nézetem szerint nem marad belőle más, mint a tan egy lecsupaszított és gyengített változata, amely nem képes már arra, hogy elvezessen a megvilágosodáshoz. Bármily sok boldogságot tartogat is számunkra a világban a helyes Dhamma-gyakorlat, a tan végső soron mégsem arról szól, hogyan legyünk boldogok a világban, hanem arról, hogyan érhetjük el a világ végét. Ez a határvonal pedig nem valahol a világűr távoli régióiban húzódik, hanem ebben az ölnyi nagyságú testben, amely magába foglalja az érzékszerveket és a tudatot.
     A jelenlegi nyugati buddhista kiadványokat olvasva az a benyomásom, hogy a buddhista gyakorlatnak erre az aspektusára kevés figyelmet fordítanak. Hallom, amint a tanítványokat arra tanítják, hogy fogadják el saját magukat; hogy pillanatról pillanatra, a jelenben éljenek, megragadás és ragaszkodás nélkül; hogy örömüket leljék sebezhetőségükben, megbecsüljék és ünnepeljék azt. Még egyszer: nem szeretném lebecsülni annak jelentőségét, hogy egészséges pszichés attitűddel álljunk hozzá a gyakorláshoz.
     Mégis hangsúlyozni kell, hogy a Buddha világos célkitűzésének szellemében történő gyakorlás feltételezi, hogy készek vagyunk kritikusan szemlélni tudatunk hétköznapi működését. Ez annyit tesz, hogy gyengeségeinket, azaz tudatunk elhomályosulását nem olyasvalaminek tekintjük, amit ünnepelnünk kellene, hanem gyenge pontoknak, amelyek elesettségünket és függőségünket jelzik. Ez a kritikus hozzáállás feltételezi továbbá az arra való szilárd eltökéltséget is, hogy önmagunkat és tudatunk működését mind pillanatról pillanatra, mind pedig annak hosszabb távú, stabilabb és tartós kihatásaiban gyökeresen átformáljuk. Ha tehát a Buddha útját járjuk, akkor éles határvonalat húzunk jelenlegi személyiségünk (hajlamaink, meggyőződéseink, szokásaink, stb.) és az elérni kívánt ideálok között, amelyeket a buddhista út gyakorlásával megkísérlünk megtestesíteni.
     Ahhoz, hogy ezt a transzcendens célt elérjük, gondos, aprólékos és fokozatosan haladó gyakorlásra van szükség, melynek legalapvetőbb törekvése arra irányul, hogy kontrollálja a tudatot, és úrrá legyen azon. Először kifejlesztjük magunkban az olyan alapvető erényeket, mint a hit, az odaadás, az erkölcsös élet és az adakozókedv, majd továbblépve fejlesztjük a koncentrációt, s végül elérjük a közvetlen belátást és a tiszta bölcsességet.
     Amennyiben végig akarjuk járni a buddhista utat, meg kell tanulnunk hosszú távon gondolkodni, s ez egyben a türelem és az elszántság fejlesztését is jelenti. A türelem biztosítja, hogy ne csupán az legyen a célunk, hogy gyors eredményeket érjünk el, és életünket a meditációban elért személyes sikerekkel gazdagítsuk. A türelem teszi lehetővé, hogy hosszú ideig kitartsunk, azokban a nehéz és terméketlen szakaszokban is, amelyeken szükségszerűen át kell esnünk. Az elszántság vagy törekvés azt jelenti, hogy bár az út hosszú és nehéz, nem veszítjük el kedvünket, nem adjuk fel, s nem válunk hanyagokká. Ehelyett kitartunk, és elhatározásunkhoz hűen végigjárjuk az ösvényt, függetlenül attól, hogy ez hány életen át fog tartani, bízva abban, hogy amilyen odaadóan gyakorlunk, olyan mértékben haladunk előre, még akkor is, ha ez a haladás nem azonnal szemmel látható.


Bhikkhu Bodhi amerikai származású szerzetes, emellett híres író és fordító, aki a théraváda buddhizmus számos fontos szövegét ültette át angol nyelvre. 1972-ben, Sri Lankán szentelték fel. Hosszú ideig a sri lankai Buddhist Publication Society elnöke volt, jelenleg ismét az USA-ban él. Magyarul is megjelent fontosabb munkái: A Nemes Nyolcrétű Ösvény; A nézetek mindent felölelő hálója; valamint A létesülés gyökere - a Múlaparijája sutta szövege és kommentárjai. Az interjú 2004-ben készült. 
A teljes cikk a Határvidék blogon olvasható.


(Nem vagyok semmilyen "ista". Azonban a fenti gondolatokban számtalan igazság-bifiduszeszenzisz molekula található. Olvasása és emésztése gyógyír lehet a spirituális téveszmék által okozott gyomorrontásra.) (a szerk.)

2017. augusztus 3.

bűvös hetes

A női életet az idők kezdete óta szakaszokra osztották, amelyek legtöbbje a test változó erejével állt összefüggésben.

    A "mi következik" az ösztönös természeti asszony birodalma. Ő mindig tudja mi jön. Cratynana, egy öreg sváb mesemondó beszélt nekem egyszer arról, ami engem azóta sem hagy nyugodni, hogy réges-régen a nők évekre elvonultak a hegyekbe. Az ősi beavatási rítusok elhalványodásával együtt azonban az is eltűnt, hogy a fiatal nők idősebb asszonyoktól tanulják meg ezeket a belső stádiumokat, amelyekre a női élet felosztható.
    Minden egyes hétéves ciklus bizonyos tapasztalatok és ismeretek megszerzésére szolgál. Konkrétan a felnőtté válás fázisaiként is értelmezhetjük ezeket, mégis inkább spirituális fejlődési fokokat jelentenek, archetipikus mintát.*
     Noha minden korszakot elnevezhetünk jellemző vonásáról, minden egyes szakasz a beteljesedés, az öregedés, a halál, és az új élet ciklusát járja végig. Mindegyiknek megvannak a maga rítusai és feladatai.


Festmény: Gayle Sinclaire, krí (Winnipeg)


     A most következő metaforák töredékek. A periódusok nem korlátozódnak mereven az ember valóságos életkorához, mivel vannak nők, akik nyolcvanévesen még mindig a serdülő leány érési szakaszában járnak, vannak, akik negyvenévesen már a ködlények pszichikus világában élnek, s vannak olyan húszévesek, akik majdnem annyi harci sebhelyet viselnek, mint a hosszúéletű vénasszonyok. A korok ezért nem hierarchikus elrendezésűek, egyszerűen a nők tudatosságához és lelki életük növekedéséhez tartoznak. 

0-7               a test és az álmodás → a szocializáció kora, bár megmarad a képzelőerő
7-14             az ész és az imaginárius dolgok szétválasztása, ugyanakkor egybeszövése
14-21           az új test → fiatal lányság →, az érzékiség kibontakozása, s egyben védelme
21-28           új világ → új élet → új világok felfedezése
28-35           az anyaság kora → mások és önmagunk anyai gondozásban részesítése
35-42           a keresés kora → az én anyai gondozásának tanulása → az én keresése
42-49           a korai öregasszonyság kora → a messzi táborhely megkeresése → mások bátorítása
49-56           az alvilág kora → szavak és rítusok megismerése
56-63           a választás kora → a világ és a még elvégzendő feladatok közötti választás kora
63-70           az őrasszonnyá válás kora → az eddig tanultak új formába öntése
70-77           az újrafiatalodás kora → még vénasszonyosabbakká válunk
77-84           a ködlények kora → nagyobbnak látjuk a kicsit
84-91           a skarlátfonallal szövés kora → az élet szövedékének megértése
91-98           az éteri lét kora → kevesebb beszéd, több létezés
98-105         a pneuma, a lélegzet kora
105+            az időtlenség kora

     Ahogy áthalad a nő ezeken a ciklusokon, védekezőrendszerének sűrű rétegei egyre áttetszőbbé válnak, mígnem lassan átragyog rajtuk a lélek, melynek testen-pszichén belüli bámulatra méltó mozgását érzékeljük a beavatás hétéves korszakaiban.
     A természeti asszonnyal eltöltött idő kezdetben nagyon nehéz. A megsérült ösztönök kijavítása, a naivitás száműzése, a psziché és a lélek legmélyebb aspektusainak lassú megtanulása, a tanultakhoz való ragaszkodás, az el nem fordulás, annak kimondása, amit vállalunk... mindez határtalan és misztikus állhatatosságot követel. Amikor kibukkanunk a mélyvilágból egy-egy vállalkozásunk után, lehet hogy a külsőnk változatlan marad, belsőnkben azonban hatalmas erőt halmozunk fel. A felszínen továbbra is barátságosak vagyunk, bőrünk alatt azonban a leghatározottabban nem vagyunk már szelídek.

(Clarissa Pinkola Estes: Farkasokkal futó asszonyok, A levágott kezű lány)

* (a modern biológiai kutatások szerint hét évenként az emberi test összes sejtje is kicserélődik)