2012. február 28.

Az Időtakarék


Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő.




Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik. S ezt senki se tudta jobban, mint a szürke urak. Senki se ismerte úgy az óra, a perc, sőt egyetlen másodperc értékét az életükben,mint ők. Persze úgy ismerték, ahogyan a pióca ismeri a vér ízét, s így is cselekedtek.
Terveket koholtak az emberek idejét illetően. Nagyszabású és gondosan előkészített tervek voltak. A legfontosabb az volt nekik, hogy tevékenységüket senki ne vegye észre. Észrevétlenül megtapadtak a nagyváros életén, hozzáférkőzve annak lakosaihoz. S lépésről lépésre, föltűnés nélkül hatoltak naponként előre, s birtokba vették az embereket. Mindenkit ismertek, akit céljaik eszközének szántak, a kiszemelt minderről nem is sejtett semmit. Csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy rátehessék a kezüket. S mindent megtettek, hogy ez a pillanat bekövetkezzék. Itt volt például Fusi úr, a fodrász. Nem volt épp világhírű hajdondász, de az utcájában megvolt a tekintélye. Nem volt se szegény, se gazdag. Az üzlete a város közepén kicsi volt, egy inast tartott. Egy nap Fusi úr az üzlete ajtajában állt, s vendégre várt. Az inas szabadnapos volt, Fusi úr egyedül volt. Nézte, hogyan csobog az eső
az utcakövekre, borús nap volt, s Fusi úr lelkében sem sütött a nap."Így telik el az életem – töprengett –, csattogtatom az ollót,fecsegek szappanozás közben. Egyáltalán, mi marad nekem az életből. Ha egyszer meghalok, olyan lesz, mintha sose is léteztem volna."No, ez nem úgy volt, mintha Fusi úrnak bármi kifogása lett volna a fecsegés ellen. Nagyon is szeretett csevegni, nézeteit a vendégeknek bőven föltárni s meghallgatni őket, miként vélekednek. Az ollócsattogtatás meg a szappanhab is ínyére volt. A munkája mindig jókedvre hangolta, s tudta, hogy jól is csinálja.
Kivált az áll alatti borotválás, szőrrel szemben, volt a gyöngéje. De mégis vannak pillanatok, amikor minden ilyesmi elveszíti fontosságát. Ez bárkivel előfordulhat. "Semmi értelme az életemnek – morfondírozott most Fusi úr. –Mert hát ki vagyok én? Egy kis fodrász, ennyi lett belőlem. Ha az igazi életet élhetném, egészen más ember volnék!" Hogy milyen az az igazi élet, arról Fusi úrnak valójában kevés fogalma volt. Csak valami jelentőset képzelt, valami különösen előkelőt, ahogyan ez a képes újságokban látható. "De hát – tűnődött kedvetlenül – ilyesmire az én munkám mellett nincs idő. Mert az igazi élethez idő kell. Szabadnak kell lenni. Én pedig életem végéig rabja maradok az ollócsattogtatásnak, a locsogásnak, a szappanhabnak. "Ebben a pillanatban előkelő, hamuszürke autó érkezett, s megállt Fusi úr fodrászüzlete előtt. Szürke úr szállt ki belőle, s belépett az üzletbe. Ólomszürke aktatáskáját a tükör előtti asztalkára tette, keménykalapját a fogasra akasztotta, s leült a fodrászszékbe,zsebéből kivette a noteszét, és lapozni kezdett benne, közben apró szivarja füstjét fujkálta. Fusi úr becsukta a boltajtót, az volt az érzése, mintha hirtelen hideg járná át a kis helyiséget.
– Mivel szolgálhatok? – érdeklődött zavartan. – Borotválás, hajvágás? – S nyomban átkozta is magát a tapintatlansága miatt, hiszen az úr tar koponyája, akár a tükör, úgy ragyogott.
– Egyik se – mondta a szürke úr mosolytalanul, furán hangsúlytalan, úgyszólván hamuszürke hangon. – Az Időtakaréktól jövök. Az XYQ/384/b. számú ügynök vagyok. Tudjuk, hogy ön takarékkönyvet szándékozik nyitni nálunk.
– Erről én nem tudok – mondta egyre zavartabban Fusi úr. – őszintén szólva, azt se tudtam, hogy ilyen intézmény létezik egyáltalán.
– Nos, most már tudja – válaszolt az ügynök szűkszavúan. Lapozott a noteszében, s folytatta: – Ön ugyebár Fusi úr, a fodrász?
– Helyesen mondja, az vagyok – felelte Fusi úr.
– Akkor viszont jó helyen járok – vélte a szürke úr, s becsukta a noteszét. – Ön nálunk várományos.
– Mi vagyok, kérem? – csodálkozott Fusi úr.
– Nézze, kedves Fusi úr – mondta az ügynök –, ön ollócsattogtatással, fecsegéssel, szappanozással elpazarolja életét. Ha egyszer meghal, olyan lesz, mintha sose is létezett volna. Ha volna rá ideje, hogy az igazi életet élje, amit ön szeretne, egészen más ember volna. Minden, amire tehát önnek szüksége van, az idő. Igazam van?
– Éppen ezen gondolkodtam az imént – mormogott Fusi úr, és megborzongott, mert a csukott ajtó ellenére is egyre hidegebb lett.
– Na, látja – felelt a szürke úr, és elégedetten szippantott apró szivarjából. – De honnan vegye az ember az időt? Éppenséggel takarékoskodnia kell vele. Ön, Fusi úr, egészen felelőtlen módon pazarolja az idejét. Egy kis számítással bebizonyítom önnek. Egy perc, az ugye hatvan másodperc. Egy óra meg hatvan perc. Tud követni?– Természetesen – mondta Fusi úr. Az XYQ/384/b. számú ügynök szürke ceruzával a tükörre írta föl a számokat.– Hatvanszor hatvan, az háromezer-hatszáz. Tehát egy óra az háromezer-hatszáz másodperc. Egy nap huszonnégy órából áll, vagyis háromezer-hatszázszor huszonnégy, az annyi, mint nyolcvanhatezer négyszáz másodperc naponta. Egy év viszont, mint tudjuk, háromszázhatvanöt nap. Az akkor nem kevesebb, mint harmincegymillió-ötszázharminchatezer másodperc évenként. Vagy háromszáztizenötmillió-háromszázhatvanezer másodperc tízévenként. Mit gondol, Fusi úr, mennyi az ön élete?
– Hát – hebegett Fusi úr zavartan –, gondolom, elélek úgy hetven-nyolcvan évig, ha Isten is úgy akarja.
– Rendben – folytatta a szürke úr –, vegyünk a biztonság kedvéért hetven évet.
Ez akkor annyi volna, mint háromszáztizenötmillió-háromszázhatvanezer szorozva héttel. Ennek eredménye kétmilliárd-kétszázhétmillió-ötszázhúszezer másodperc. Fölírta ezt a számot a tükörre: 


2 207 520 000 másodperc 

Többször aláhúzta, s azt magyarázta: – Ennyi tehát az ön vagyona, Fusi úr, ennyi áll rendelkezésére. Fusi úr nyeldekelt, kezével a homlokát simítgatta. Ez a szám megszédítette. Sohase hitte volna, hogy ennyi a vagyona.
- Igen – bólintott az ügynök, s megint szívott apró, szürke szivarján –, tekintélyes summa, ugyebár? De nézzük tovább. Hány éves ön, Fusi úr?
– Negyvenkettő – dadogta a fodrász, s hirtelen bűntudatot érzett, mintha kettőt letagadott volna.– Mennyit alszik átlagban éjszakánként? – faggatta tovább a szürke úr.– Mondjuk, nyolc órát – vallotta be Fusi úr. Az ügynök villámgyorsan számolt. A ceruza hirtelen nyiszorgott a tükrön, Fusi úrnak libabőrös lett a háta.– Negyvenkét év, naponta nyolc óra, ez máris annyi, mint négyszáznegyvenegymillió-ötszáznégyezer. Ezt az összeget alighanem joggal tekinthetjük elveszettnek. Mennyit kénytelen naponta a munkára áldozni, Fusi úr?– Szintén nyolcat, úgy nagyjából – szólt elbizonytalanodva Fusi úr.– Vagyis ugyanezt az összeget még egyszer föl kell vezetnünk a mínusz számlára – folytatta az ügynök kíméletlenül. – Namármost bizonyos időt abból a szükségszerű tényből következően is elveszít, hogy táplálkozik. Mennyi időt szán a napi étkezéseire?– Nem tudom pontosan – mondta riadtan Fusi úr –, talán két órát? – Annyi nekem kevésnek tetszik – mondta az ügynök –, de egyelőre vegyük ennyinek, az akkor évente száztízmillió-háromszázhetvenhatezret eredményez. Menjünk tovább!
Egyedül él idős édesanyjával, mint tudjuk. Naponta egy órát szentel az idős asszonynak, vagyis ott ül nála, beszélget vele, habár süket, és alig hallja önt. Elveszett idő tehát: kitesz ötvenötmillió-száznyolcvannyolcezret. Van továbbá fölösleges módon egy papagája, a gondozása naponta negyedórájába kerül önnek, ez átszámítva tizenhárommillió-hétszázkilencvenhétezer.– De hát... – vetette volna közbe szinte könyörögve Fusi úr.– Ne szakítson félbe! – szólt rá az ügynök, aki egyre gyorsabban és gyorsabban számolt. – Mivel az édesanyja nyomorék, önnek kell a háztartási munkát végeznie. Be kell vásárolnia, cipőt tisztítania, és hasonló teendőket ellátnia. Mennyi idejébe kerül ez naponta?– Talán egy óra, de...
– Ez további ötvenötmillió-száznyolcvannyolcezer, amit elveszít, Fusi úr. Tudjuk továbbá, hogy hetenként egyszer moziba megy, hetenként egyszer a dalárdába, hogy törzsasztala van, ahova hetente kétszer ellátogat, s a többi napokon a barátaival találkozik, vagy néha egy-egy könyvet elolvas. Egyszóval, haszontalan dolgokkal üti agyon az idejét, méghozzá naponta legalább három órát, ez százhatvanötmillió-ötszázhatvannégyezer... Nem jól érzi magát, Fusi úr?
– Nem – felelte Fusi úr –, bocsásson meg, kérem...
Mindjárt végzünk – mondta a szürke úr. – De életének egy különös fejezetét még szóvá kell tennünk. Önnek ugyanis ez a kis titka is megvan, tudja, ugye? Fusi úrnak vacogni kezdett a foga, annyira érezte a hideget.
– Erről is tud? – mormogta erőtlenül.  – Azt hittem, rajtam és Daria kisasszonyon kívül... – A mi modern világunkban – szakította félbe az XYQ/ 384/b.számú ügynök – a titkoknak már semmi keresnivalójuk. Nézze a dolgokat egyszer tárgyilagosan és reálisan, Fusi úr! Válaszoljon egy kérdésemre: feleségül óhajtja venni Daria kisasszonyt?
– Nem – mondta Fusi úr –, hiszen nem megy...
– Nagyon helyes – folytatta a szürke úr –, Daria kisasszony egy életre a tolószékéhez lesz kötve, mivel a lába nyomorék. Ennek ellenére naponta félórát tölt nála, hogy virágot vigyen neki. Miért?
– Annyira örül mindig – válaszolt Fusi úr könnyekkel küszködve.– De józanul szemlélve – szólt az ügynök – ez önnek kárba veszett idő, Fusi úr. S egybefoglalva máris huszonhétmillió-ötszázkilencvennégyezer másodperc. S ha hozzávesszük, hogy önnek szokása minden este lefekvés előtt negyedórát elüldögélni az ablaknál s az eltelt napon gondolkodni, akkor kijön az alább leírandó summa, vagyis tizenhárommillió-hétszázkilencvenhétezer. Most lássuk, mennyi marad önnek, Fusi úr. A tükrön a következő számoszlop állt:

Alvás 441 504 000 másodperc
Munka 441 504 000 másodperc
Táplálkozás 110 376 000 másodperc
Édesanyja 55 188 000 másodperc
Papagáj 13 797 000 másodperc

Bevásárlás stb. 55 188 000 másodperc
Barátok, dalárda stb. 165 564 000 másodperc
Titok 27 594 000 másodperc
Ablak 13 797 000 másodperc

Összesen 1 324 512 000 másodperc

– Ez az összeg – mondta a szürke úr, és olyan keményen ütött szürke ceruzájával a tükörre, hogy revolverlövésnek hangzott –, ez az összeg tehát az az idő, amit eddig már elvesztett. Mit szól hozzá, Fusi úr? Fusi úr semmit se szólt. Leült a sarokban egy székre, zsebkendőjével törölgette a homlokát, mivel a dermesztő hideg dacára verejtékezett. A szürke úr komolyan biccentett. – Bizony, helyesen látja – mondta –, ez eredeti vagyonának máris több mint a fele, Fusi úr. De most lássuk, mi maradt meg voltaképpen önnek a negyvenkét esztendőből. Egy év, az harmincegymillió-ötszázharminchatezer, mint tudja. Ha ezt beszorozzuk negyvenkettővel, lesz egymilliárd-háromszázhuszonnégymillió-ötszáztizenkétezer. Leírta ezt az összeget az elveszett idő alá: Eltette írószerszámát, hosszabb szünetet tartott, hogy a sok nulla látványa kellő hatással legyen Fusi úrra. Hatott is. – Ez hát egész eddigi életem mérlege – gondolta összezúzva Fusi úr. Annyira hatással volt rá a számítás, amely hajszálpontosan stimmelt, hogy szó nélkül elfogadta. S a számítás bizony jó volt. Egyike volt ez a trükköknek, amivel a szürke urak ezer alkalommal becsapták az embereket.– Nem gondolja, hogy így nem gazdálkodhatik tovább, Fusi úr? –ragadta az XYQ/384/b. számú ügynök ismét behízelgő hangon magához a szót. – Nem akarna inkább elkezdeni takarékoskodni? Fusi úr némán bólintott, ajka közben kékre fagyott.
– Ha például már húsz évvel ezelőtt elkezdte volna – visszhangzottak Fusi úr fülében az ügynök hamuszínű szavai –, ha naponta legalább egy órát megtakarított volna, most huszonhatmillió-kétszáznyolcvanezer másodperc vagyona lenne. Ha két órát megtakarít, az persze ennek a duplája, tehát ötvenkétmillió-ötszázhatvanezer. És mondja meg, Fusi úr, mi az a két vacak óra egy ekkora összeg láttán?
 – Semmi – kiáltott föl Fusi úr –, nevetséges apróság!
– Örülök, hogy belátja – folytatta közönyösen az ügynök. – S hamár most kiszámítjuk, hogy ilyen föltételekkel mennyit takarít meg további húsz év alatt, olyan busás summa jönne ki önnek, mint százötmillió-százhúszezer másodperc. Ez a tőke állna hatvankét éves korában szabadon az ön rendelkezésére.– Nagyszerű! – dadogta Fusi úr, és tágra nyitotta a szemét.– Várjon még – folytatta a szürke úr –, ez még nem minden! Mi, vagyis az Időtakarék, nem csupán őrizzük az ön számára az önidejét, de kamatot is fizetünk önnek. Ez annyit jelent, hogy a valóságban még sokkal több volna a vagyona.
– Mennyivel több? – kérdezte levegőért kapkodva Fusi úr.
– Ez teljesen önön múlik – magyarázta az ügynök –, attól függ, mennyit takarítana meg, és mennyi ideig hagyná letétben nálunk.
– Letétben? – érdeklődött Fusi úr. – Ez mit jelent?
– Nos, egyszerű – vélte a szürke úr. – Ha a megtakarított időt öt évnél korábban nem kéri vissza tőlünk, mi ugyanazt a summát még egyszer kifizetjük önnek.  Az ön vagyona ötévenként megkétszereződik, érti? Tíz után már a négyszerese volna az eredeti összegnek, tizenöt év után a nyolcszorosa és így tovább. Ha húsz esztendővel ezelőtt elkezdi, hogy naponta két órát megtakarít, akkor önnek élete hatvankettedik évében, vagyis összesen negyven év után az addig megtakarított időnek a kétszázötvenhatszorosa állna a rendelkezésére. Ez annyi volna, mint huszonhatmilliárd kilencszáztízmillió-hétszázhúszezer. Még egyszer elővette a szürke ceruzát, s fölírta az összeget a tükörre:

26 910 720 000 másodperc

– Láthatja ön is, Fusi úr – mondta, s először jelent meg gyér mosoly az ajkán –, több mint tízszerese volna eredeti élet idejének. S mindez napi két óra megtakarítással. Gondolja meg, nem előnyös ajánlat-e?
– De bizony az! – mondta kimerültén Fusi úr. – Kétségtelenül az! Szerencsétlen flótás vagyok, hogy nem kezdtem már el régen takarékoskodni. Csak most látom be, s meg kell vallanom: kétségbe vagyok esve.
– Erre igazán semmi oka – válaszolt gyöngéden a szürke úr –, ha akarja, még ma elkezdheti. Meglátja, megéri.
– Mi az hogy akarom! – kiáltott föl Fusi úr. – Mit kell tennem?
– De barátom – felelt az ügynök, s fölvonta szemöldökét –, csak tudja, hogyan takarékoskodjék az idővel? Például dolgozzék egyszerűen gyorsabban, s minden fölöslegessel hagyjon föl. Félóra helyett csupán negyedórát szánjon egy-egy vendégre. Mellőzze az időt rabló társalgást. Idős édesanyjával az eddigi egy órát kurtítsa meg félórára. Legjobb, ha beadja egy jó meg olcsó otthonba, ahol gondját viselik, ezzel már napi egy egész órát nyer. Takarítsa el innen ezt a haszontalan papagájt! Daria kisasszonyt eztán legföljebb kéthetenként látogassa, ha egyáltalán muszáj. Iktassa ki a napi negyedóra visszapillantást, s mindenekelőtt ne fecsérelje idejét, ami olyan drága, fölösleges dalárdázásra, olvasásra, úgynevezett barátokra. Mellesleg azt ajánlom önnek, akasszon egy nagy, jól járó órát az üzletébe, hogy pontosan ellenőrizhesse az inasa munkaidejét.
– Nos, jó – vélte Fusi úr –, mindezt megtehetem, de az idő, amit ezzel megtakarítok, az idővel mit kezdjek? Letétbe kell helyeznem? Hol? Vagy én őrizzem? Hogyan megy végbe ez az egész?
– Emiatt ne fájjon a feje – mondta a szürke úr, s ajkán megjelent a második vékonyka mosoly. – Ezt bízza ránk. Nyugodt lehet, szemernyit se veszítünk el az ön megtakarított idejéből. Majd észre fogja venni, hogy nem marad fölöslege.
– Nos, jó – mondta Fusi úr elképedve –, megbízom önökben.
– Nyugodtan tegye, barátom – mondta az ügynök, s fölállt. –Ezennel tehát az Időtakarék nagy közösségének új tagjaként üdvözölhetem. Ön mostantól valóban modern és haladó férfiú, Fusi úr. Gratulálok! Vette a kalapját és a táskáját.
– Egy pillanat – mondta Fusi úr. – Nem kellene valamiféle szerződést csinálnunk? Nem kell semmit se aláírnom? Nem adnak valami dokumentumot?Az XYQ/384/b. számú ügynök megfordult az ajtóban, s kicsit kelletlenül méregette Fusi urat.
– Minek? – kérdezte. – Az időtakarékosság nem hasonlítható semmilyen más takarékossághoz. Ez abszolút bizalom dolga, mindkét részről! Nekünk elég az ön szava. Az megmásíthatatlan. Mi pedig gondoskodunk az ön takarékáról. Hogy mindazonáltal mennyit takarít meg, az önön múlik. Mi semmire se kényszerítjük. Isten önnel, Fusi úr! Ezzel az ügynök előkelő szürke kocsijába szállt, s elrobogott.
Fusi úr utána bámult, s a homlokát dörgölte. Lassan kezdett fölmelegedni, de rosszul volt, betegnek érezte magát. Az ügynök apró szivarjának kék füstje még soká ott sűrűsödött a helyiségben, s nem akart távozni. Csak amikor a füst már eloszlott, lett Fusi úr valamivel jobban. De ahogyan a füst ritkult, úgy halványodtak a számok a tükrön. S amikor végül egészen eltűnt a füst, a szürke látogató emléke is kitörlődött Fusi úr emlékezetéből – a látogatóé, de nem a megállapodásé! Azt Fusi úr magáévá tette. A fogadalom, hogy takarékoskodik az idejével, úgy benne csimpaszkodott a lelkében, mint horog a halban. S aztán jött az első vendég ezen a napon. Fusi úr mogorván kiszolgálta, mellőzött minden fölös kedvességet, hallgatott, s valóban félóra helyett húsz perc alatt elkészült. Ugyanígy volt eztán minden vendéggel. A munkája ilyenformán már csöpp élvezetet se okozott neki, de hát az nem is volt fontos. Az inasa mellé még két segédet is beállított, s nagyon ügyelt, egy percet se vesztegessenek el. Minden kézmozdulat pontos terv szerint ment végbe. Fusi úr üzletében mostantól a következő táblavolt kifüggesztve:

A MEGTAKARÍTOTT IDŐ KÉTSZERES IDŐ !

Daria kisasszonynak szűkszavú, tárgyilagos hangú levelet írt, hogy időhiánya miatt eztán sajnos nem látogathatja. A papagáját eladta egy állatkereskedésnek. Anyját egy jó, de olcsó otthonba dugta, s havonta egyszer meglátogatta. S minden egyébben is követte a szürke úr tanácsait, hiszen azokat már úgy tekintette, mint saját elhatározásait. Egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, mert egyvalami különös volt: mindabból az időből, amit megtakarított, neki valóban semmi se maradt. Rejtélyes módon egyszerűen eltűnt, s többé nem volt. Napjai eleinte észrevétlenül, később nagyon is észrevehetően rövidültek. Észbe se kapott, máris elmúlt a hét, a hónap, az esztendő, s a következő, aztán meg az arra következő esztendő. Mivel a szürke úr látogatására nem emlékezett, kérdőre kellett volna vonnia komolyan önmagát, hova lett ez a sok idő. De ezt, akárcsak a többi időtakarékos, nem tette meg. Mintha valami vak eszeveszettség szállta volna meg. S ha olykor rémülten vette észre, hogyan rohannak, száguldanak el napjai, utána annál konokabbul takarékoskodott.
Nemcsak Fusi úr járt így, hanem sokan a nagyváros lakói közül. Naponta szaporodtak, akik már egyebet se tettek, mint az idővel takarékoskodtak. S minél többen lettek, annál inkább nőtt a követőik száma, hiszen azok is, akik eleve nem akartak, kényszerűen a nagyobb résszel tartottak. A rádióban, a televízióban, az újságokban naponta szó esett az újabb s újabb időmegtakarító berendezések előnyeiről, dicsérték őket, mint az emberi szabadság és az "igazi" élet megteremtőit. A házak falán, a hirdetőoszlopokon plakátok jelentek meg, rajtuk mindenféle ábrázolása a boldogságnak. A képek alatt fényes betűkkel:

IDŐTAKARÉKOSSÁGÉ A SIKER!
vagy: IDŐTAKARÉKOSSÁGÉ A JÖVŐ!
vagy: SZÉPÍTSD MEG ÉLETEDET – TAKARÉKOSKODJ IDŐDDEL!

A valóságban azonban minden másképpen festett. Bár az időtakarékosok jobban öltöztek azoknál, akik az amfiteátrum környékén laktak. Több pénzt kerestek, s többet is tudtak költeni. De kedvetlenek voltak, keserű képet vágtak, barátságtalan s fáradt volt a tekintetük. Az a szólás, hogy "Eredj csak Momóhoz!", előttük persze ismeretlen volt. Senkijük nem volt, aki úgy hallgatta volna őket, hogy ettől okosak, békülékenyek és jókedvűek legyenek. De ha lett volna is olyan – nagyon kétséges, hogy elmennek-e hozzá, hacsak nem lehetett volna ezt is pillanatok alatt elintézni. Másképpen elveszett időnek vélték volna. Úgy gondolták, még a szabadidejüket is ki kell használniuk, s rohanvást annyi szórakozásra, kikapcsolódásra szert tenniük, amennyire csak lehet.
Már nem tudtak igazán ünnepelni, se vidáman, se komolyan. Álmodozni nekik szinte bűnténynek számított. Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Ha csönd volt, félelem szállta meg őket, mert megsejtették, valójában mi is történt az életükkel. így hát zajt csaptak, ahol a legparányibb csöndet sejdítették. Ez persze nem vidám lárma volt, mint mondjuk, a játszótér lármája, hanem dühödt és rosszkedvű, s mindez napról napra jobban megtöltötte a nagyvárost. Hogy valaki szívesen, netán munkája iránti szeretetből is dolgozhat, az már eszükbe sem jutott, az már nem számított –ellenkezőleg, ez csak hátráltatta őket. Fontos csupán az volt, hogy minél rövidebb idő
alatt minél többet dolgozzanak. A munkahelyeken, a nagy üzemekben és irodaházakban, éppen ezért táblák függtek, rajtuk ez állt:

AZ IDŐ KINCS – NE VESZTEGESD!
vagy: AZ IDŐ PÉNZ – TAKARKOSKODJ!

Hasonló táblák függtek a főnökök íróasztala fölött, az igazgatói székek mögött, az orvosok várótermében, az üzletekben, éttermekben, áruházakban, még az iskolákban, óvodákban is. Egyetlen hely sem volt kivétel. S végül a nagy város látványa is mindjobban átalakult. A régi negyedeket lebontották, új házakat építettek, ezekről mindent elhagytak, amit fölöslegesnek véltek. Takarékoskodtak azzal is, hogy olyan házakat építsenek, amilyenek illenének a bennük lakóemberekhez; így ugyanis csupa különböző házat kellett volna építeniük. Sokkal olcsóbb és időtakarékosabb volt egyforma házakat építeni. A nagyváros északi részében már hatalmas új lakónegyedek terpeszkedtek. A sokemeletes bérkaszárnyák végtelen sorban húzódtak, olyan egyformák voltak, akár a tojások. S mivel minden ház egyforma volt, természetesen az utcák is egyformák voltak. S ezek az egyenutcák nőttek és nőttek, terjeszkedtek zsinóregyenesen a horizontig – a rend sivataga voltak! S pontosan így zajlott az emberek élete is, akik itt éltek: zsinóregyenesen a horizontig! Itt minden hajszálra ki volt számítva és megtervezve, minden centiméter és minden pillanat. Senki se akart rádöbbenni, hogy valójában nem időt, valami egészen mást takarít meg. Senki se akarta tudomásul venni, hogy élete egyre szegényebb, egyre sivárabb és hidegebb lesz. A gyerekek azonban nagyon is megérezték, mert rájuk már senkinek nem volt ideje. De az idő élet. S az élet a szívben lakik. S minél tovább takarékoskodtak vele az emberek, annál kevesebb maradt nekik.  



2012. február 23.

Justicia levette kendőjét, elhagyta kardját és a mérlege sincs kalibrálva...

.

A múlt héten hirtelen Magyarországra kellett utaznom, mivel a házi őrizetben fogva tartott Geréb Ágnes bábával készítettem egy exkluzív interjút.
A témában már korábban, 2011-ben felvett anyagok is erre az összeállításra vártak; így ezúttal az ezekből készült 42 perces riportfilmet ajánlom figyelmetekbe.
Ágnesnek szívből köszönöm a megtisztelő lehetőséget.
Kérlek Benneteket, hogy a film linkjét továbbítsátok minél több barátotoknak, ismerősötöknek!

Fogel Frigyes

A film a Kulturális Kreativok oldalán található.






2012. február 18.

Paleoasztronauták

.




A hiányzó láncszem a történelemből. A prehisztorikus kultúrák rejtélyei, végre nyitott szemmel. Erich von Daniken nem kutatott hiába. Ma már sok tudományos szakember is osztja nézeteit. Amit már az iskolában sem hittem el: hogy mi vagyunk az egyetlen és első intelligens, technikailag is haladó kultúra a Földön.




1.rész: A bizonyíték


2. rész: A jövevények


3.rész: A küldetés




A magyarvagyok.com oldalon pedig Móricz János Dél-Amerikai kutatásairól olvashatsz.



A legkülönlegesebb gabonakörök és azok megfejtése a fenti videón.



A "csillaggyermek" koponya - az első bizonyíték a földön kívüliek létezésére.

2012. február 15.

Férfinépség

.

Pál Feri atya keddi alkalma e héten érdekesen alakult. Helyhiány miatt az elmúlt alkalommal megszavazták a hallgatók, hogy a mostani előadáson csak férfiak vesznek részt. Így az atya ehhez az alkalomhoz illően készült. Az előadás nagyszerű (mint mindig) és hiánypótló. Nem csak férfiaknak.



(kép innen)


Itt találod a pálferi.hu oldalon legalul, a legutolsó (2012. 02. 14.-ei) hanganyag.

.

2012. február 12.

A Titok

.

Mi az idő? Titok — léttelen és mindenható. A jelenségek világának feltétele, mozgás, mely a testek térbeli létezésével s mozgásával párosul és vegyül. De vajon nem volna-e idő, ha mozgás nincsen? Nem volna mozgás, ha nincs idő? Rajta, kérdezz! Vajon az idő a tér függvénye? Vagy megfordítva? Vagy azonos a kettő? Kérdezhetsz váltig!



Az idő tevékeny, igei jellege is van, érlel és „időzít”. Mit időzít? Változást. A most nem akkor, az itt nem ott, mert a kettő közt mozgás van. Mivel azonban a mozgás, mellyel az időt mérjük, körben jár s önmagába záródik, ezt a mozgást és változást szinte éppúgy nevezhetnők nyugalomnak és mozdulatlanságnak; mert az akkor állandóan megismétlődik a mostban, az ott az ittben. Mivel továbbá véges idő és korlátozott tér a legkétségbeesettebb erőfeszítéssel sem képzelhető, az emberiség elhatározta, hogy az időt és a teret öröknek és végtelennek „tekinti” — azzal az elgondolással, nyilván, hogy ez ha nem is éppen jól, de mégis valamivel jobban sikerülhet. De az öröknek, a változtathatatlannak a kitűzése nem egyértelmű-e minden korlátozottnak és végesnek logikai és aritmetikai megsemmisítésével, zérusra való redukálásával? Lehetséges-e az örökben egymásutániság, a végtelenben egymásmellettiség? Hogyan férnek meg az örök és végtelen segédhipotéziseivel olyan fogalmak, mint távolság, mozgás, változás, vagy akárcsak körülhatárolt testek létezése a mindenségben? Kérdezz, ne csüggedj!

(Thomas Mann: A varázshegy)

2012. február 8.

Blogajánló - Ajahn Brahm: Ki kérte ezt a rakás szart?

.
Szeretnék egy blogot a figyelmetekbe ajánlani. A blog írója önzetlenül fordítja Ajahn Brahm:  Nyisd ki a szíved ajtaját című könyvét magyarra. Ezer köszönet érte! Pár kis írást olvashattok lentebb ajánlóként a bodhibuilding című blogról. Figyelmeztetés: ha nekiülsz elolvasni, ott ragadsz. Szenzációs a könyv és jó a fordítás is. :) 


 "A félelem annyi, mint hibákat keresni a jövőben. Bárcsak mindig emlékeznénk rá, hogy milyen kiszámíthatatlan is a jövőnk, akkor soha nem próbálnánk meg kitalálni, hogy mi mehet majd rosszul. A félelem ezzel véget ér.
         Amikor még kicsi voltam, halálosan féltem a fogorvostól. Volt bejegyezve időpontom, de nem akartam menni. Betegre aggódtam magamat. Mikor megérkeztem a rendelőbe, mondták, hogy az időpontomat törölték.  Megtanultam, hogy micsoda pazarlása is az aggodalom a drága időnknek.
         A félelem eloszlik a jövő homályában. De ha nem vagyunk elég bölcsek, a félelem minket oszlathat el. Csakúgy, ahogy majdnem eloszlatta a kezdő Buddhista szerzetest, Kicsi Szöcskét, a régi TV-műsorból, a Kung Fu-ból. Megszállottként néztem ezt a sorozatot, utolsó, tanárként töltött éveimben, még mielőtt magam is szerzetesnek álltam volna.
         Egy szép napon Kicsi Szöcske vak mestere, bevitte az újoncot a templom egyik hátsó termébe, amit mindig bezárva tartottak. A csarnokban volt egy úszómedence, olyan hat méter széles, a két vége között, hídként lefektetve egy keskeny fadeszka. A nagymester figyelmeztette a fiút, hogy ne menjen a medence szélére, mert nem víz van abban, hanem nagyon erős marósav!
        „Hét nap múlva” mondta Szöcskének, „próbára leszel téve. Át kell kelned a savval töltött tanmedencén, a deszkán egyensúlyozva. De legyél óvatos! Látod-e a mélyben oldódó csontokat?”
         Szöcske óvatosan nézett át a szegély felett, és meglátta a csontokat. Elállt a sava.
         „Ezek mind-mind, hozzád hasonló újoncok maradványai.”
        A mester ezután kivitte Szöcskét a szörnyűséges tanteremből, a templom napfényes udvarára. Ott az öreg szerzetes két téglára felállított egy ugyanolyan méretű fadeszkát, ami a savmedence felett volt. Hét napon át, Szöcskének semmi más dolga nem lesz, csupán gyakorolni a deszkán járást.
      Könnyű feladat volt. Pár napon belül, már tökéletes egyensúllyal sétált, még bekötött szemmel is, a kertben állított fadarabon. Majd eljött a vizsga ideje.
         Kicsi Szöcskét bevezette mestere a savmedencés terembe.
Az elbukott tanoncok csontjai ott virítottak az alján. Szöcske felpattant a palánk végére, és tanítója felé pillantott. „Indulj” parancsolt rá.
A sav felett lévő deszka most sokkal vékonyabb volt, mint az ugyanakkora méretű a templomkertben. Szöcske elindult, de a lépései bizonytalanok voltak; remegni kezdett. Még félúton sem járt, de egyre jobban imbolygott. Már úgy tűnt, hogy mindjárt beleesik a savba! És ekkor megszakadt az adás, mert jött a reklámblokk.
Ki kellett bírnom az idióta hirdetéseket, mialatt folyamatosan azon aggódtam, hogy Kicsi Szöcske vajon hogyan menti meg az irháját.
A TV-reklám véget ért, és újra ott voltunk a savval töltött medencéjű csarnokban, Szöcskével, aki épp kezdi elveszíteni az önbizalmát. Néztem, ahogy labilisan emeli lábait. Ahogy meging. Aztán belezuhan!
A vak, öreg nagymester nevetett, ahogy meghallotta Kicsi Szöcskét belecsobbanni a medencébe. Nem sav volt benne; csupán víz. A csontokat csak „speciális effektként” dobálták bele. Kicsi Szöcskét megtévesztették, úgy, ahogyan engem is. Csak a hangulat oldódott fel.
„Mitől estél bele?” kérdezte komolyan mestere. „A félelemtől estél bele Kicsi Szöcske, csakis a félelemtől.”




Azt mondják, az egyik legnagyobb félelmet az emberek számára, a közönség előtti beszéd okozza. Nekem rengeteget kell nyilvánosság előtt beszélnem, templomokban, értekezleteken, esküvőkön, temetéseken, csevegős rádióműsorokban és még élő televíziós adásban is. Ez mind a munkám része.
         Emlékszem egy alkalommal, öt perccel azelőtt, hogy előadást kellett volna tartanom, eluralkodott rajtam a félelem. Nem készültem semmivel; ötletem sem volt, hogy mit fogok mondani. Nagyjából háromszáz ember ült a teremben, arra várva, hogy felvillanyozzam őket. Arra szánták az estéjüket, hogy engem prédikálni halljanak. Azon kezdtem töprengeni: „mi lesz, ha nem jut eszembe semmi mondanivaló? Mi lesz, ha rosszat szólok? Mi lesz, ha bolondot csinálok magamból?”
         Minden aggodalom a „mi lesz, ha” gondolattal kezdődik, és valami katasztrofálissal folytatódik. Próbáltam előrelátni a jövőt, méghozzá borúlátón. Buta voltam. Tudtam is, hogy bután viselkedek; tudtam, hogy elméletben hogyan kellene cselekednem, de nem ment. Elragadott a félelem, bajban voltam.
         Azon az éjjelen készültem egy trükkel, amit szerzetes nyelven csak „ügyes módszernek” hívunk, ami legyőzte a szorongásomat, és azóta is mindig bevált. Úgy döntöttem, nem számít, hogy a közönségem élvezi e az előadásomat, addig amíg nekem tetszik. Eldöntöttem, hogy jól fogom magamat érezni.
         Most már bármikor is tartsak beszédet, élvezem. Remekül szórakozok. Vicces történeteket mesélek, gyakran a saját káromra, és együtt nevetek rajtuk a hallgatósággal. Szingapúri rádióban élő adásban regéltem el Ácsán Cshá előrejelzését a jövő pénzneméről. (A szingapúriakat nagyon érdekli a közgazdaság.)
         Ácsán Cshá megjövendölte, hogy egyszer a világ kifogy a bankjegyekhez szükséges papírból, és az érmékhez elengedhetetlen fémekből, így az emberiségnek más eszközt kell találnia a mindennapi ügyletek lebonyolításához. Jóslata szerint, apró tyúkszar galacsinokat használnak majd pénz helyett. Az emberek tyúkszarral teletömött zsebekkel járnának. A bankok csordultig lennének bélsárral, a rablók pedig megpróbálnák ellopni. A gazdagok büszkén gondolnának temérdek fekáliájukra, a szegények pedig csak álmodozhatnának arról, hogy egyszer talán megütik a lottón a fosnyereményt. A gazdasági válság során begyűrűzne a fécesszió, és ezt megsínyli majd a társad alom.
         Mi az alapvető különbség bankjegyek, érmék és a csirkebogyók között? Semmi.
         Örömmel meséltem el ezt a történetet. Csípős kijelentés ez, a mostani kultúránkról. És vicces, a szingapúri hallgatóság imádta!
         Rájöttem, hogy amint eldöntöd, hogy jól fogod magadat érezni nyilvános beszédeknél, megnyugszol. Pszichológiailag lehetetlen, hogy egyszerre félj, és jól érezd magadat. Amikor nyugodt vagyok, az előadásokon az ötletek maguktól ugranak be a fejembe, majd továbbhaladva a számon távoznak, megspékelve egy kis ékesszólással. Ráadásul a közönség sem unatkozik, ha azok jópofák.
         Egy tibeti szerzetes egy alkalommal elmesélte mennyire fontos, hogy a hallgatóság nevessen egy beszéd alatt.
         „Ha egyszer kinyitják a szájukat,” mondta, „akkor bedobhatod rajta a bölcsesség piruláját!”
        Soha nem készülök a beszédeimre. Ehelyett a szívemet és az elmémet készítem fel. A tájföldi szerzeteseket arra képzik, hogy soha ne készüljenek rájuk, viszont bármifajta bejelentés nélkül, akármikor képesek legyenek beszédet tartani.
         Magha Puja ideje volt, ami a második legfontosabb Buddhista fesztivál az évben, észak-kelet Tájföldön. Ácsán Cshá kolostorában voltam, Wat Nong Pah Pongban, olyan kétszáz szerzetessel és több ezer világi követővel. Ácsán Cshá nagyon híres volt; nekem pedig ez volt az ötödik évem a rendben.
          Az éjszakai feladatok elvégzése után, eljött az idő a főbeszédre. Ácsán Cshá általában maga szokott szónokolni a komoly alkalmakon, de nem mindig. Néha végigpásztázott a szerzetesek során, és ha a szemei találkoztak a tieddel, akkor bizony nagy bajban voltál.  Ilyenkor megkért, hogy tartsd te a szentbeszédet. Annak ellenére, hogy olyan fiatal szerzetes voltam a többiekhez viszonyítva, az ember soha nem lehetett elég óvatos Ácsán Cshá mellett.
         Ácsán Cshá végignézett a szerzetesek sorain. A szemei az enyémhez értek, majd továbbhaladtak. Halkan sóhajtottam megkönnyebbülve. Aztán visszafordult. Ki lehet találni, hol állt meg?
         „Brahm,” rendelkezett Ácsán Cshá, „akkor te mondod a szentbeszédet.”
         Nincs menekvés. Nekem kellett megtartanom felkészületlenül az előadást tájnyelven, egy órán keresztül, a tanárom, szerzetestársaim és több ezer átlagember előtt. Nem számított, hogy jó volt beszéd volt e vagy sem. Csak az számított, hogy megcsináltam.
         Ácsán Cshá soha nem mondta, hogy jó volt e vagy sem. Ez volt a lényeg. Egyszer felkért egy jól képzett nyugati szerzetest, hogy tartsa ő a prédikációt a közembereknek, akik a szokásos heti szertartásra gyűltek össze a kolostoránál. Egy óra elteltével a szerzetes már kezdte volna lezárni a beszédét tájul. Ácsán Cshá megszakította és arra kérte, folytassa még egy órán át. Nem volt könnyű, de megcsinálta. Amikor már készült, hogy kétórányi tájnyelvű küszködés után megálljon, Ácsán Cshá egy újabb óra prédikációt rendelt el. Lehetetlen volt. Nyugatiak alig beszélnek tájul, a végén már csak ismétled önmagadat, újra és újra. A hallgatóság pedig elunja magát. De nem volt más választás. Három óra után, a legtöbben már eltűntek, akik pedig még ottmaradtak már csak egymás között fecsegtek. Még a szúnyogok és a fali gyíkok is álomba merültek. A harmadik óra végén, Ácsán Cshá még egy órát rendelt! A nyugati szerzetes engedelmeskedett. Azt mondta, hogy egy ilyen élmény után (a prédikációja már tényleg véget ért a negyedik órával), amikor ennyire mélypontra jutsz a hallgatóság figyelmében, soha többé nem fogsz félni a nyilvános beszédtől.
         Így képzett minket a nagy Ácsán Cshá.


*

A megbocsájtás lehet, hogy működik a kolostorokon belül – sokszor hallom ezt tőletek – de ha ilyen mértékben bocsájtunk meg az életben, ki fognak használni bennünket. Az emberek átgázolnának rajtunk – azt fogják hinni, hogy gyöngék vagyunk. Egyetértek. Az ilyesfajta bocsánat ritkán működik. Ahogy a mondás tartja, „fordítsd oda a másik orcádat is, hogy kétszer mehess a fogorvoshoz.”
         A táj kormány, az előbbi történetben, többet tett a feltétel nélküli amnesztiával nyújtott megbocsájtásnál. A probléma gyökerét, a szegénységet is megtalálták, és megfelelően kezelték.  Ezért működhetett az amnesztia.
         Az ilyen bocsánatot hívom „pozitív megbocsájtásnak”. A „pozitív” azon jó tulajdonságok pozitív megerősítését jelenti, amiket szeretnénk, ha megmutatkoznának. „Megbocsájtás” annyi, mint elengedni azokat a rossz tulajdonságokat, amik a problémát okozzák – nem vájkálni kell bennük, hanem továbblépni. Például, egy kertben, ha csak a gazt öntözzük, az olyan, mintha a problémákat gondoznánk; ha nem öntözünk semmit, az olyan, mintha csak a megbocsájtást gyakorolnánk; ha pedig a virágokat locsoljuk, a gazokat pedig nem, az szimbolizálja a „pozitív megbocsájtást”.
         Vagy tíz évvel ezelőtt, az egyik péntekesti beszédünk után, Perth-ben, egy nő jött oda hozzám beszélni. Amióta csak emlékszem, állandó vendége volt a heti beszédeinknek, de ez volt az első alkalom, hogy hozzám szólt. Egy nagy köszönömöt akart mondani, nem csak nekem, hanem a többi szerzetesnek is, akik a központunkban tanítottak. Aztán elmagyarázta miért. Hét éve kezdett el a templomunkba járni. Nem igazán érdekelte akkor még a Buddhizmus - vallotta be – vagy a meditáció. A fő ok, amiért eljárt hozzánk, hogy addig sem kell otthon lennie.
         A férje erőszakos volt. Borzasztó családon belüli erőszaknak volt az áldozata. Akkoriban a védőprogramok még nem álltak rendelkezésre, hogy az áldozatok segítségére legyenek. Szíve forrongó katlanjában, az érzelmeitől túlfűtve, képtelen volt elég tisztán gondolkodni ahhoz, hogy egyszerűen örökre otthagyja őt. Így eljött Buddhista központunkba, úgy gondolkodva, hogy két óra a templomban, az két órával kevesebb verés.
         Amit a templomunkban hallott, az életét változtatta meg. Meghallgatta a szerzetesek pozitív megbocsájtásról szóló tanításait, és eltökélte, hogy a férjén is kipróbálja őket. Elmondta nekem, hogy minden alkalommal, amikor megütötte, megbocsájtott neki és elengedte a fájdalmát. Hogy erre hogyan volt képes, azt csak ő tudja. Aztán minden alkalommal, amikor kedveset tett vagy mondott - függetlenül attól, hogy az mennyire volt csekélység - megölelte vagy csókokkal halmozta el, vagy valamilyen más gesztust használt, hogy tudassa vele, az a kis kedvesség mennyit is jelentett az ő számára. Semmit sem vett természetesnek.
         Sóhajtott és elmondta, hogy ez hét hosszú évébe került. Ebben a pillanatban könnybe lábadtak a szemei, és az enyéim is. „Hét hosszú év,” mondta, „és most már fel sem lehet ismerni az öreget. Teljesen megváltozott. Harmonikus, szerető kapcsolatban élünk két gyerekkel.” Az arca, mint egy szentté, úgy sugárzott. Úgy éreztem menten térdre borulok előtte és meghajolok. „Látod azt a zsámolyt?” állított meg a kérdésével, „Azt a meditációs fazsámolyt nekem csinálta ezen a héten, meglepetésből. Ha hét évvel ezelőtt lennénk, csak arra használta volna, hogy üssön vele!” Eltűnt a gombóc a torkomból, és együtt nevettem vele.
         Csodálom azt a hölgyet. Kiérdemelte a saját boldogságát, ami nem volt csekélység és ezt saját, tiszta jellemének köszönheti. Egy szörnyeteget változtatott át, egy érző férfivé. Egy másik embernek segített, bámulatos módon.
         Ez egy kirívó példa volt a pozitív megbocsájtásra, ami csak azoknak ajánlott, akik a szentté avatásra törekednek. Mindazonáltal megmutatja, hogy miket is érhetünk el, ha a megbocsájtás a jó támogatásával párosul.

 *

Pár évszázaddal ezelőtt, egy dzsungelbéli barlangban, valahol Ázsiában, volt hét szerzetes és az előbb leírt, feltétel nélküli szereteten meditáltak. Volt köztük egy főszerzetes, a testvére és a legjobb barátja. A negyedik a főszerzetes ellensége volt: egyszerűen képtelenek voltak kijönni egymással. Az ötödik, egy nagyon öreg szerzetes, annyira sok évet megélt már, hogy várható volt, bármikor meghal. A hatodik betegeskedett – de annyira, hogy róla is úgy sejtették, bármikor eltávozhat az élők sorából. Az utolsó a hétből pedig egy hasznavehetetlen, kuka szerzetes volt. Mindig elbóbiskolt és horkolt, amikor meditálnia kellett volna, képtelen volt megjegyezni az imákat, és amit tudott, azt is csak hamisan. A ruháit sem bírta rendesen magán tartani. Testvérei mégis elviselték, és köszönetüket fejezték ki, amiért folyamatosan türelemre tanítja őket.
           Egy nap azonban egy tucat bandita is rálelt a barlangra. Elszigetelt és nehezen megközelíthető volt, ezért el akarták foglalni rejtekhelynek. Úgy döntöttek, hogy megölik a szerzeteseket. Szerencsére a főszerzetesnek nagyon meggyőző beszélőkéje volt. Sikerült elérnie – bár nem tudom, hogy hogyan csinálta – hogy a banditák szabadon engedjék őket, egy kivételével, akit figyelmeztetésképpen megölnek, hogy a többi biztosan tartsa a száját a barlang hollétéről. Ennyit tudott kialkudni. A főszerzetes kapott pár percet, hogy meghozza a szörnyűséges döntést, hogy kit áldozzanak fel a többiekért.
          Amikor közönség előtt mondom el ezt a történetet, mindig megállok és megkérdem a hallgatókat, „nos, mit gondoltok, kit választott a főszerzetes?” Ez azért is hasznos, mert így a hallgatóság elaludni készülő része kicsit feleszmél, akik meg alszanak, azokat felkelti a hirtelen csend. Újra elismétlem, hogy volt a főszerzetes, a testvére, a legjobb barátja, az ellensége, az aggastyán és a betegeskedő (mindketten a halálukon), és a hasznavehetetlen szerzetes. Te kit választanál?
        Páran az ellenséget mondják. „Nem” válaszolom.
        „A testvérét?”
        „Rossz válasz.”
        A hasznavehetetlen szerzetest is mindig van, aki megemlíti – milyen könyörtelenek vagyunk néha! Miután kiszórakoztam magamat, elárulom a megfejtést: a főszerzetes képtelen volt a választásra.
         Öccse iránti szeretete ugyanolyan volt, se nem erősebb, se nem csekélyebb, mint a legjobb barátja iránti szeretete – ami pont akkora volt, mint az ellensége, az idős, a beteg szerzetes és még a jó öreg kenyérpusztító iránt érzett szeretete is. Tökélyre vitte eme szavak jelentését: szívem ajtaja mindig nyitva áll előttetek, légy bárki, tégy bármit.
         Az ő szíve valóban tárva-nyitva állt mindenkinek, feltétel nélküli, különbséget nem tevő, szabadon szárnyaló szeretet. És ami a leg-szívbemarkolóbb, hogy olyannyira szerette önmagát is, mint a társait. Szíve ajtaja a saját maga előtt is nyitva volt. Ezért nem tudott választani sem maga, sem a többiek közül.
Emlékeztetni szoktam hallgatóságom keresztény tagjait, hogy a könyvük azt mondja, „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ne jobban, mint magadat és ne is kevésbé, hanem ugyanannyira. Azaz úgy tekintsenek másokra, mint ahogy tennék azt saját magukkal, és fordítva.
Miért van az, hogy a közönségem többsége mégis arra gondolt, hogy a főszerzetes a saját halálát választotta? Miért van, hogy a mi kultúránkban mindig feláldozzuk magunkat mások számára, és ezt jónak tartjuk? Miért van, hogy magunkkal nagyobbak elvárásaink, kritikusabbak és bírálóbbak vagyunk, mint bárki mással szemben? Egy és ugyanazon okból: még nem tanultuk meg szeretni önmagunkat. Ha nehéznek is találod azt mondani valakinek, hogy „bármit is tegyél, szívem ajtaja mindig nyitva áll előtted” az az akadály eltörpül amellett, mint amikor magadnak mondod, „Én. Akihez a legközelebb voltam, amióta csak az eszemet tudom. Saját magam. Szívem ajtaja az én számomra is nyitva áll. Minden, ami én vagyok, mindegy, hogy bármit is tettem. Gyere be!”
Ezt értem magunk iránti szeretet alatt: a megbocsájtást. Szabadulni a bűntudat börtönéből; megbékélni magunkkal. És ha elég bátor vagy ahhoz, hogy elmondd ezeket a szavakat magadnak, őszintén, saját belső világod magányában, akkor te is pozitívan és nem negatívan fogsz fejlődni, hogy megfelelhess ennek a nagyszerű szeretetnek. Egy napon, mindannyinknak meg kell ezt lépnie, becsületesen, tisztességesen. Ha sikerült, olyan lesz, mintha egy megtagadott részünk, ami hosszú ideje kint, a hidegben élt, végre hazatérne. Újraegyesítettnek, egésznek érezzük magunkat, és megengedjük magunknak, hogy boldogok lehessünk. Csak ekkor tudhatjuk igazán, hogy milyen érzés igazán szeretni valakit, se jobban, se kevésbé. 
Kérlek, jegyezd meg, hogy nem kell tökéletesnek, hibátlannak lenned ahhoz, hogy így tudd szeretni magadat. Ha a tökéletességre vársz, soha nem jön el. Ki kell, hogy nyissuk szívünk ajtaját a magunk számára is, bármit is tettünk. Ha bent vagyunk, akkor válunk tökéletessé. Gyakran megkérdik tőlem, hogy mi történt a hét szerzetessel, miután a vezetőjük elmondta a banditáknak, hogy képtelen a választásra.
      A történetből, ahogy azt én hallottam több évvel ezelőtt, nem derült ki: véget ért ott, ahol én abbahagytam. De én tudom, hogy hogyan folytatódott; kitaláltam, hogy mi következhetett. Amikor a főszerzetes elmagyarázta a banditáknak, hogy miért volt képtelen választani önmaga és a társai között, és mesélt a szeretetről és megbocsájtásról, úgy ahogy azt én most itt tettem, az a rablókat annyira lenyűgözte és meghatotta, hogy nem csupán az életükön könyörültek meg, hanem maguk is szerzetesnek álltak!


*

Ácsán Brahm (London, 1951) 16 évesen, még iskolásként találkozott a buddhista tanításokkal, és azóta követi őket. A tanok és meditáció iránti érdeklődése, az egyetemi évei alatt sem lankadtak. Miután a Cambridge-i Egyetemen megszerezte diplomáját elméleti fizikából, egy évet tanárként dolgozott, majd Thaiföldre utazott, hogy szerzetesnek álljon.
Bangkokban, huszonhárom éves korában szentelte fel, Wat Saket (az Aranyhegy) Apátja, majd további 9 évet töltött tanulással és az erdei meditációs hagyományok gyakorlásával, a tiszteletreméltó Ácsán Cshá vezetése alatt.
1983-ban felkérték, hogy segítsen egy Perth-höz közeli (Nyugat-Ausztrália) erdei kolostor megalapításában. Ácsán Brahm jelenleg is ennek, a Bodhinyana névre keresztelt kolostornak az Apátja és a Nyugat-Ausztráliai Buddhista Közösség szellemi vezetője.  

2012. február 5.

A verseny és a kék lepkeszárny


     Az élet ma egy nagy, dzsungeles Verseny Áruház. Világnagy stadion, polcok, gondolák milliói, neue-nál new-bb cuccokkal - mint valami trópusi őserdő, ahol örökké kevernek a pávák, a papagájok, a kolibrik a szivárványt fortyogó virágtengerben. Embernek élni itt kevés. Száguldozni kell. Aki nem versenyező, deviáns. Spilázik tehát az óvodista, a művész, a nyugdíjas. Futtában „légy milliomos”-tanfolyamokat végeznek puhafedelű könyvekből, kondi­bogyót nyelnek, agytornáznak. Ha elpihengetnének meditálva a kék lepkén, mely tucatnyi vöröshangyával küzd a kerti út napmelengette gyöngykavicsain, lemaradnának. Befelé fordulni azonnali vesztés, hisz minden, ami fontos a versenyben, kívülről érkezik. Maga a cél, a siker is külső. Gazdaságkor örökös bajnoka Hamvas Béla „fürge huncut”-ja, aki folyton gyorsabb a többinél. Itt előz balról, ott bevág, amott át a tiloson, nyestként bújik át rácson, kiskapun, a lábak közt, s teli a zsákja. És rögtön fordul is újra meg újra. Nem szocialista immár a verseny, nem osztályok közötti, nem munkaverseny és nem a kapitalizmussal folyik, mert a szocializmus a maródiak listájára került. Pillanatnyilag Kubában, Észak-Koreában, eldugott völgyekben és világvárosi szalonokban ápolják. Állapota válságos, ám kétségtelenül fölgyógyul. Persze harákolni fog, sántítani, epét hányni s dühöngeni, amikor begolyózik, no, új korában sem volt egészséges. Mindazonáltal előbb-utóbb vissza fogják hívni a pályára azok, akik a nagy, kapitalista verseny veszteseinek kétségbeeséséből szeretnének újabb üzletet csinálni. Vesztesek pedig folyamatosan keletkeznek. Namármost az a kérdés, hogy lesznek-e győztesek?




     2. Verseny persze azóta létezik, amióta a világ világ. Ki győzi le a másikat? A mesék és a szent könyvek teli vannak viadalokkal: három királyfi elindul, de csak az egyik jut el az élet vizének forrásához. Dávid és Góliát, Patroklos, Hektor, Akhilleus, Paris - hányan és hányan vívnak, versengenek előttük és utánuk a világtörténelemben! Köztük Arany jegyző úr Szalontáról, aki Toldijával az egész költői szakmát lepipálta, vagy Mikszáth csizmadiája, akinek elég volt beszélgetés közben néhány kurta pillantás ellenfele lábára, hogy odahaza pár nap múlva tökéletesen passzentos csizmát varrjon rá. A valóságos, az igazi, az emberi Létben, mármint az Egyházban - vagyis Isten és ember közös otthonában, a szeretetben - természetesen elkép­zel­hetetlen a verseny. Sőt tilos. Pál így inti a filippieket: „Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, inkább a másét is.” A tilalom megszegője ráfizet, mint Shakespeare Lear királya és népmesei előképei. Hacsak az őrangyal nem segít, persze a verseny logikájával ellentétesen, mint anyai déd­szüleimen. Dédapám a múlt században megvívott dédanyám kezéért egy másik udvarlóval. Vesztett. Oly csúfosan, hogy a fél szeme is odalett. Aztán egy legendásan boldog életet élt le dédanyámmal. Ha én például azt állítom, hogy az én édesanyám volt a legcsodálatosabb édesanya a világon, ez egy tökéletesen igaz állítás. Ám ha valaki más, például öt milliárd ember, egyszerre ugyanezt állítja a saját anyjáról, akkor mindahányunknak igazunk lesz. Izzadságszag sehol, se púder, se dezodor, s megöleljük egymást: milyen jó, hogy a te édes­anyád is! Ezt az állapotot valószínűleg testvériségnek hívnánk, ha tudatosulhatna bennünk, s ha nem lenne oly mély a fájdalom, hogy a szabadság és az egyenlőség mellől a testvériség anélkül veszett el, hogy valaha meglett volna... És ha már írók jöttek szóba, nyugodtan mondhatjuk, hogy Homérosz volt a leg­nagyobb, hogy Arany János volt a legnagyobb, hogy Mikszáth Kálmán volt a legnagyobb. Ezek az állítások se ki nem zárják, se nem csorbítják egymást. Amiként Simon Péter, Árpád­házi Margit vagy Vianney János közül egyik sem különb a másiknál, egyik sem üdvözültebb, de még a névtelen szentek légióinak legkisebb apródjánál sem.
     Hányan léphetnek föl az Egyház dobogójának tetejére? Hány angyal fér el egy tű hegyén? A szakrális és a vallási korszakokban is vetélkedett mindenféle népség, persze, de a szíve mélyén a titokkal: a létnek létezik egy szférája, ahol a verseny - mint már esett róla szó - tilos és érvénytelen. Illetve szabályai nem a látszat, hanem a lét rendje szerintiek, tehát a szegény asszony krajcárja többet ér a gazdag aranyánál, mert az áldozat nem kegyeskedő ajándék a fölöslegből, hanem emberáldozat - önáldozat. Hiába apacsolja le a lakoma főhelyét a „fürge huncut”, hátraküldik, s egyáltalán, sarki koldusokat hívnak meg az asztalhoz. A győztesek pedig olyasféle alakok, mint a Hegyi Beszéd Nyolc Boldogja. Vélhetően ezt a rendet sértette meg Káin, ezért nem fogadta el áldozatát az Úr. Ezért nem értette meg az Úr figyelmeztetése ellenére sem, hogy a bűn az ajtaja előtt ólálkodik, s le kellene győznie, mielőtt az a hatalmába kerítené. Értetlensége, barbársága és megátalkodottsága miatt zuhant ki az Egyházból, a közös otthonból s lett gyilkossá. Vagyis a verseny nem lehetett korlátlan. Kétféleképpen nem. Először is nem terjedhetett ki mindenüvé, legkivált a szakralitás határait nem hághatta át. Másrészt pedig a szentség vissza­hatott a profánra és szabályozta, rendezte azt. Más szóval egyensúlyt teremteni törekedett a különböző és ellentétes szándékok között. Nagyjából meg is valósította - egészen a vallási korszak fölbomlásáig, a gazdaságkori átmenetig. A háborút is - a legvadabb versenyt - igyekezett a lovagiasság kordái közé szorítani. A gazdaságot korlátozta a kamattilalom erkölcsi parancsával, az iparűzést szigorú szakmai, sőt morális feltételekhez kötötte a céheken keresztül és így tovább. Az egyensúlyra törekvés, a kultusztól áthatott civilizáció jelentette a kultúra évszázezredes hagyományát. S a kultúra egyszersmind rend: kinek-kinek helye van a nap alatt. Mégpedig szellemi állapotától megszabott helye, amit önkényesen nem módosíthat. Ha megteszi, létrontást követ el, a lét kereteit megbontja, kockára téve mások helyzetét. Tehát nem lehet Pap nem-szellemi ember, Lovag, aki erkölcstelen, Polgár, aki legalább a jogot nem tiszteli s követi. Ha mégis, ha valaki szentnek teszi magát, miközben szatócsként árulja az üdvösségcédulát, az súdra lesz. Szellemi körön kívüli, léten kívüli, Egyházon kívüli alig-ember. S hogy ilyesmi megtörténhetett, majd a kivétel szabállyá válhatott, fölbomlott a vallási kor rendje, aminek utolsó szakaszát az európai történetben feudalizmusként szokás emlegetni. A kései feudalizmus már üres, külső és merőben politika rend volt, meszes és tarthatatlan. Nem a Pap uralkodott benne a szellemi erőkkel, nem a Lovag a morállal, nem a Polgár a joggal, hanem illetéktelenek itt és ott. A rend belül már széjjelporlott, mert a Pap, a Lovag, a Polgár helyén a súdra, a „fürge huncut” lopott, csalt, hazudozott. A „fölvilágosult” ember látta, amit látott. Rabságként, szabadságára fenekedő önkény zsarno­kos­kodásaként értékelte és szenvelegte nem tudván mit szabadít ivadékaira azzal, hogy a rend szúette maradványait tatarozás helyett lerombolja. Mindenesetre a polgári forradal­makkal becikkelyezett gazdaságtársadalmi fordulattal a világtörténelem legdrámaibb változása szakadt ránk. A moderáló szentség helyébe nem valami „kevésbé szent” lépett, hanem rögtön - tudjuk, ez a törvény: szükségképpen! - az ellenpólus, a legprofánabb lett a szabályozó, vagyis nem szellemi, még csak nem is élőlény, hanem Dolog, a Piac, és a verseny korlát­talan­ná vált. Ugyanakkor kényszerűvé is, Gazdaságkor szereplőinek alapvető működési módjává. A versenyember, a versenybarbi, magát Isten ítélete alól kivonni próbálja és a Piac kegyéért, kegyelméért hajlong. Létformája a verseny. A rendetlenség. Az örvény, az egyre hevülő víz buborékjainak mind vadabb kavargása.

     3. A gazdaságkori verseny totális. Amint a társadalmi szemhatár alászállt a rovarállamok eszmehorizontjának szintjére, attól kezdve az ember kizárólagos oka és célja lett a gazdaság, mely csak a féktelen növekedés, vagyis a rák állapotában képes létezni a Piac arénájában. Vele a verseny, az étvágy, a bomlás. Az ezredfordulón valamennyi emberi tevékenység a szakadatlanul növekvő statisztikai muta­tók bűvöletében él és ég. Nincs többé mérték, mert korlátot jelentene. A Szent Pál-i szellemben is űzhető gyönyörűség, a sport teljesen átrendeződött a Piac szempontjai szerint. A piacképtelen sportágaknak - a rosszul mediatizálhatóknak, a gyönge reklámhordozóknak - végük, a többi mehet az olimpiára, a sportszergyárak, az ajzó- és egyéb vegyszerek és orvosi technikák harcterére. Lám a hangya a testsúlya ezerszeresét bírja el, a bolha a tulajdon magas­sá­gánál százszorta nagyobbat ugrik - könnyű nekik, nem nyűgözik őket érzelmek, üdv-terv, nem vágynak Fényre, jóra, szépre. Életüknek lét-tétje nincs. Nosza? A rovar-hasonlat persze erős. Elviselhetetlen. Éppen mert oly cáfolhatatlanul igaz és siralmas az ezredvég euro-atlanti civilizációjának termesz-ethosza. Szóda kell hozzá, sok szóda. Legyen tehát a piacgazdaság fedőneve - mondjuk - szociális, s ha e jelző inflálódott, ismét toldjunk eléje valami divatost, például az ökot. Ökoszociális, ez aztán dizájnos, ippeg és eléggé quasi a társadalom-, környezet- és természetpusztulás mai drámájában. És vegyük komolyan. Tárgyaljunk, konferenciázzunk és hozzunk törvényeket. Igyekezzünk. Legyünk lágyabbak, együttérzőbbek, zöldek, kultúrkeresztények és a határidő máris mintha kissé kitolódna. Egy-két évig például a fönntartható fejlődés varázsigéjétől önbódítva tiporhatjuk egymás lábát mint homo ökonomikuszok, mint piacon tülekedő vállalatok gazdái vagy alkalmazottai, mint az állam-káefték legitimáló szavazópolgárai. Kicsit csóváljuk a fejünket, hogy a Római Klub és más tudós testületek javaslatai ellenére egyelőre rendületlenül burjánzik a gazdaságrák. Habzsolja a Föld erőforrásait, s rengeti ökológiai egyensúlyát. Legyünk tehát erélyesebbek, s kényszerítsük az állam-káeftéket, hogy jogi eszközökkel - törvényekkel, nemzetközi szerződésekkel, államszövetségekkel stb. - szor­galmazzák a fair playt, és arról igazán ne tehessünk, hogy a multinacionális cégek fütyülnek a jogszabályokra és az egyezményekre. Még harsányabban a világgazdaságban egyre hatal­masabb befolyást szerző maffiák. A versengés nagymesterei. Az élet, a munka, a művészet elvesztette? lerázta! összefüggéseit a léttel, miután már nem az éggel való „közvetlen kapcsolatot” keresi, hogy Csontváry eszméjét idézzük, hanem a versen­gő iparral egy jegyben járó újdonság szolgálatába lépett. A galériák, a hangverseny­termek, a műkereskedelem tőzsdéi évszakonként új izmust követelnek. Külön történet, hogy az izmusok nem a mesterségek, az irodalom, a festészet, vagy a zene belső működéséből következnek, hanem kívülről jönnek. Külön specialisták, ún. kritikusok, pontosabban ideoló­gusok termelik őket és a Piac vastörvényeivel hajtják végre a művészeken és a közönségen. Utóbbi egyébként elhagyta rég a művészetet. Alig valamivel később, hogy a Múzsák elhidegültek az alkotóktól. Gazdaságkor verseny igéi - varázsigéi! - a siker, a győzelem, a fejlődés, a haladás és hasonlók kulcsszerepe folytán fölborult az idő hagyományos egyensúlya a múlt, a jelen és a jövő között. A múlt értéktelenné vált a jelen, de még inkább a jövő rovására, ami egyre csillogóbbnak és a szó szoros értelmében mennyeibbnek ígérkezik, tehát mielőbb el kell érni. Természetesen vetélkedve, a Dolgok gyarapodásának és fejlődésének versenyében. Innen, a Dolgok, és a jövő-sóvárgás szemszögéből nézve csakis az egyre sebesebben gyorsuló idő lehetséges, amely kicsúszik az ember kezéből, akinek ettől kezdve „semmire nincsen ideje”. Jézus tudta ezt és intett: ne törődjetek a holnappal, a holnap majd megoldja a maga baját! A jelent kellene megtölteni önmagunkkal. Ám a versengő ember kivetkőzik személy ~> isten­kép­más mivoltából. Első és rögtön legsúlyosabb ballépése, hogy boldogság helyett boldogulásra vágyik. Nem másodsorban, netán mellette, hanem helyette. Kilép a szeretetből, Hamvas szavával a status absolutusból, és küzdeni kezd társaival, legyőzni próbálja őket. A társa­dalom, az emberi kapcsolatok ettől a perctől kezdve összetöredeznek. Sietve nyomkodják a repedésekbe a humanizmus, a tolerancia, a kompromisszum és hasonló varázsigék ragasztóit - tudván persze, hogy a szeretet kettős evangéliumi parancsának az árnyéka tövéig sem érnek. Gondoljunk bele: mennyivel hitványabb, hígabb és hidegebb pl.: a tolerancia a jólnevelt­ségnél! Mennyi a kompromisszum az igazsághoz képest...
     A versenyző ember kiesik az időből: ki kell szakítani a gyökereit, el kell felednie múltját, hagyományait - az előző lépéseit, hogy a következőre koncentrálhasson. Egy modern konzum­társadalomban az élenjáró termelőfogyasztó Barbi, a termfosz, pár évenként mesterséget vált, munkahelyet, lakást, várost, országot, világnézetet. Az Egyesült Államokban már évtizedekkel ezelőtt megfigyelték, hogy minél tovább marad egy oktató ugyanazon az egyetemen, annál többet veszít piaci értékéből. Hasonló a helyzet a kultúripar egyéb területein is: sportoló, színész, zenekar vagy operaénekes forgalmi értéke egyenesen arányos a különböző arénák közti mozgásának sebességével. Ez a folyamat természetesen a szellemi tér - vagyis a közösség - elhagyását is jelenti. Újra és újra elhagyását, ha véletlenül meggyökerezne valahol. A verseny lényege ugyanis éppen ez: különbözni, kiemelkedni, nem igazodni többé Isten, a természet mértékéhez, rendhez, szemé­lyes üdvprogramhoz. És miként a versenyző egyén kiválik a többiek közül, a „közösség” amelynek tagja volt, vagy lehetett volna, ugyancsak változik - forr a víz a fazékban... Jönnek-mennek a lakók a városban, párt cserélnek a házastársak, a gyermekek innen oda kerülnek, új alkalmazottak lépnek be a céghez, amely profilt vált, átalakul, hiszen szintén versenyző a maga kategóriájában. Amennyire nehéz kiszállni a versenyből, olyannyira nehéz szilárd közösségre találni, mely biztos alapokon állna. Bomlik a nemzet, a család, egyenes arányban a verseny „éleződésével”. A statisztikusok és szociológusok már jó száz esztendeje adatolják a fejleményeket, melyek nem véletlenül alakulnak úgy, ahogy, hiszen a kor szelleme a tagadás szelleme - hogy ne Madáchot, hanem Heller Ágnest idézzük a 96-os bonni filozófus konferenciáról: „Egyszóval a modern világot a tagadás fenntartja, nem pedig pusztítja. Hasznot húz a tagadásból, mivel a tagadás - és az idealizálás - élteti, ez reprodukciójának feltétele.”
     Vagyis a tradicionális társadalom szereteten, hiten, együttműködésen, otthonléten, családon, egyensúlyon alapuló közössége-vallása-kultúrája a másik embert, a teremtés objektív értékeit és ajándékait igenelte, viszont a szakadatlan fejlődésre kényszerült társadalom és a benne versenyző egyén a tagadást tekinti kiindulópontnak. Megkérdőjelezni, cáfolni, meghaladni, lerombolni mindazt, ami régi, hogy fölépülhessen az új, amely elkészültének pillanatában menten tagadnivalóvá avul. Ez a versenybarbi föladata... A versenyben - engedtessék meg egy képzavar - helytállni csak a gyökértelen ember képes igazán. Erre már Francis Fukuyama, a modern liberalizmus apostola fölhívta a figyelmet. S igaza van, a legjobb versenyzőanyag az identitás nélküli ember. Aki kiszalad a felelősségből, önmagából, a sorsából. Ő tud szélsebesen és könnyedén kapcsolatokat oldani és kötni, szolgálat és kötelesség terhét ledobni - föl se venni? - véleményt váltani és a legkurrensebbhez zökkenő nélkül alkalmazkodni. Információt befogadni s újabb érkeztével aggálytalanul feledni a két perccel előbbit. Mondhatnánk, őszintén, ha e szónak az „eszmék” és „meggyőződések” versenyében, a globális információrobbantások szakadatlan szőnyegbombázásában lehetne bárminemű értelme - egy lágytojás főzésnyi időn túl. Vagy akármelyik szónak. Mert a nyelv, a szavak is versenyeznek - az első díj a jelentésvesztés. A jelentésvesztés már a modernben, tehát a posztmodern előtti izmusrendszerben is az irodalom alaptémája volt. Gondoljunk a szimbolizmusra, mely a veszély láttán a maga túlzásaival, a jelentés értelmének kimélyíté­sével, fölfokozásával próbált a szavak védelmére kelni - mintegy a szóinfláció előjelzéseként, amely úgyszólván közvetlenül mutatott a dadára, Kafkára, Beckettre. A versenyt idealizálni kell, hiszen a versenyző immár száguld a jövő felé, nem halad, vagy ballag, mint a vallási, vagy a szakrális kor gyermeke, aki körülnézhetett minden lépése előtt. Nem sürgette a még föl nem gyorsult idő, tehát ha úgy gondolta, leült a kőre, meditálgatott a sorsán, az ösvényen serénykedő hangyákon, melyek éppen egy gigantikus pillangószárnyat hurcoltak, mint valami kék vitorlát. A rohanó sorsa örökké bizonytalan, ki tudja, lappangó gyökérben akad-e el a lába, vagy gödörbe lép, netán a szíve hasad meg az erőlködéstől. A régi élet, nagyapái biztonsága - a múlt - és a nyugodt előretekintés - a jelen - hiányzik belőle. A sors és a lét hidegen hagyja, csak a jövő perc izgatja, ám az csodálatos lesz, gazdag és békés. Erre mérget vesz, hiszen így tanulta-tudta már mindkét világháború előtt, a nácizmusban, a kommunizmusban. A versenybarbi sikerének titka a könnyűsége. Más szóval a minél tökéletesebb identitáshiány. Ennek leggyakoribb álneve a „többszörös identitás” varázsige. No persze innen ered a fruszt­rációja, a meghasonlottsága, idegbaja, magánya, a társadalom működéséhez nélkü­löz­hetetlen erkölcsi hatalmak - jog, munka, nemzet, család, hagyomány, stb. - semmibevétele, a kultúr­ipari értékek iránti zsibbadtsága és így tovább. Hogy a sorból egyet emeljünk ki: a környezet pusztulása iránti közönyének az a kemény tény a forrása, hogy neki aztán nincsen környezete. Se történelmi gyökerekből szőtt múltbéli, se jelenbéli. Honnan is lehetne egy folyton költöz­ködő, járműveken élő, interneten kommunikáló lénynek? Hol láthatott volna kék lepke­szárnyat?

     4. Aki kimarad, lemarad. Aki nem versenyez, az deviánsnak nyilváníttatik, küzdőképtelennek, s a ami a legsúlyosabb, vesztesnek. Vesztesnek lenni rosszabb a halálnál. S hova a nagy rohanás? Az életből-sorsból ki? A semmibe? Oda? A halálba, a sikereinkkel? Az egyetlen fix pontja az életnek, noha a jövő-ideológusok nem­igen beszélnek róla, hanem csak folyton az élet meghosszabbítását reklámozzák. És bizony, az átlagéletkor szerencsésebb országokban növekszik is szépen, de hogy a végtelenségig-e? Erről csönd van és általában az egész kérdésről. Gazdaságkornak a halálról nincsen mondanivalója. Az uralkodó materialista áramlat szerint meghalunk és pukk. Az egésznek vége, megúszunk minden következményt, felelősséget, amit viselnünk kellene a verseny közben elkövetett stikliijeinkért. A „modern”, tehát new-bbnál new-bb vallás-rt-k álláspontja más szavakkal ugyanez. Röviden összefoglalva: hogyha az ember belép a cégbe, s fizeti rendesen a tizedet - e részvényvásárlási aktust bizonyos eufemizmussal megtérésnek mondják - akkor máris belépett az üdvözültek seregébe. Tuti a mennyország. A továbbiakban bűnbánatra, engeszte­lésre, vezeklésre nincsen szükség. A történelmi egyházakban is mutatkoznak jelek példájuk követésére - ha verseny, legyen verseny. Püspök meséli, hogy Ausztriában a szemináriumi fölvételin derült ki egy jelentkezőről, hogy egész életében buzgón áldozott, de sohasem gyónt. Plébánosa anélkül vitte elsőáldozásra, bérmálásra. Isten elé loholunk a sikereinkkel? Isten léte nem hit kérdése. A hit Isten megtapasztalása, megérzése, megismerése, amennyire emberileg lehetséges, de az ő léte nem attól függ, hogy hiszünk-e benne vagy sem, ő akkor is lesz, ha úgy adódna, hogy senki sem hinne benne. S mindannyian, hívők és hitetlenek, kétke­dők és vívódók, versenyzők és lemaradók oda fogunk befutni egyszer az ő széke elé.

Czakó Gábor: Világfasírt, mek.oszk.hu