2014. június 29.

A három út


Az első út a bölcs tanítvány útja, a talmid hakim. A bölcs tanítvány az, aki a Tóra tanulmányozása, a törvény tanulmányozása, a hagyomány tanulmányozása révén és azt értelmezve, azt tanítva és megtartva teljesíti be a jámbor ember ideáját. Ő az, aki racionálisan, ésszerűen közelít Isten világához, a törvény ismeretén, megértésén, magyarázatán és továbbadásán keresztül. Érzelmi beállítódása, az érzelmekhez való viszonya tökéletesen közömbös. Vagy van, vagy nincs, de lényegtelen.






Nemcsak hogy két forrást vizsgál és értelmez egyszerre - az írást és a hagyományt -, hanem éppen azáltal nagy és követendő, hogy ezt a kettőt képes összekötni. Bárkiből válhat ilyen ember, ennek egyetlen feltétele van: szükséges némi észbeli adottság, képesség. Ennek a jámbor útnak jellegzetessége még, hogy ilyen emberré az ember tanulhatja magát. Nem szükséges hozzá semmilyen rendkívüli képesség. Ide tartozik még az a szemléletmód, hogy az ilyen bölcsek azáltal is bölcsek, hogy azt a bölcsességet, ami az írásban és a hagyományban van, egyszerűen csak megértik és továbbadják, nem pedig fölismerik vagy megalkotják. Amit ők hoznak, abban soha semmi új nincs. Ami új van benne, az csak annyiban új, hogy képesek egy adott közösség életén belül a közösség ott és akkori viszonyaihoz, igényeihez vagy kérdéseihez igazítani az általuk értelmezett írás és hagyomány következtetéseit. Hiszen az igazságot nem kell csinálni, kitalálni, az igazság már megvan. A legszebb név, amit róla mondanak - így is nevezik őt a zsidó hagyományban - , a "bölcs tanítványa". Nem nevezik őt bölcsnek, hanem a bölcs tanítványának. Jelzőként szokták hozzátenni még, hogy az ilyen ember az, aki tud tanulni. Aki képes tanulni, az képes tanítani is. És csak az képes tanítani, aki képes tanulni. A talmid hakim útja nem fedi azt, amit az ószövetségi hagyomány prófétálásnak mond. Ezek az emberek nem próféták, mert az külön adomány, amit valaki vagy megkap bölcs tanítóként, vagy nem. Az első út tehát a józan, racionális, nem prófétai út, az értelem útja. Ez a jámborság első és megszentelt útja.






A második út a caddik útja. A caddikok azok, akik nem kizárólag az ész útján igyekeznek eljutni Istenhez, hanem a hétköznapi életben, gyakorlat által és az erkölcsi élet komolyanvétele révén válnak a jámborság ideáljaivá. A caddik szó onnan ered, hogy caddik az az ember, aki megjelenik Isten bírósága előtt, és ott nem találtatik bűnösnek. Nem azt mondják, hogy igaznak bizonyul, hanem azt, hogy nem találtatik bűnösnek. (Valójában az ilyen ember igaz ember.) Életvezetésében és lelkiismeretében minden törvény egyenrangú, nem tesz különbséget. A caddik azáltal hoz létre életében és környezetében tanítást - ami nem szavakat, hanem életvezetést jelent - hogy megtalálja a harmóniát és egységet. Nem szent, és főleg nem tökéletes, hanem egy vadászkutya állhatatosságával ráharap arra a mély igazságra, hogy akkor is tovább kell csinálni, ha elbuktam. A caddik az az igaz ember, aki bukik, de soha nem adja fel. Hite épp ebben nyilatkozik meg, hogy minden egyes bukása után feláll és ugyanazzal a következetességgel igyekszik minden törvényt megtartani. Ő tulajdonképpen a közönséges és egyszerű zsidó ember eszményképe. Azt mondják az írások, ha veszünk egy tökéletes caddikot, akkor ő még mindig csak az egyszerű, hétköznapi zsidó ember. Nem az értelem, hanem az akarat útján jár. Igyekszik győzedelmeskedni saját gyönge emberi természete fölött. Ezért amit ő csinál, az tanítható, a nevelés és a gyakorlás által minden ember számára elsajátítható. Ezért lehet egyszerre valaki caddik és írástudó (bölcs tanító) is, de a kettő el is válhat egymástól, mert a caddiknak nem kell okosnak lennie. A lényeg az életvezetése. Ideálképéhez tartozik az is, hogy nem veszti el önuralmát: harmonikus és kiegyensúlyozott, békés és nyugodt. Azt mondják róla - ha egyetlen mondatban kéne jellemezni -, hogy ő az, aki mindent a helyére tesz. A caddik az a mester, aki a dolgokat a megfelelő helyre teszi. Ez nem csak a külső világra érvényes, hanem a belsőre is.






A harmadik út a haszid út.
Ahogyan a caddik a normális zsidó ember példaképe, a haszid ember a rendkívüliség eszményképe. Ebből a szempontból pont ellentéte a caddiknak, abból a szempontból viszont közös nevezőn áll vele, hogy nem a racionalitás útján, a tanítás értelmezésén és továbbadásának útján kerül közel Istenhez, hanem életvezetése által. Míg a caddik az ideális normát képviseli, a haszid az ideális kivételt. Ez a három út csúcsa. Ő az a radikális ember, aki a végsőkig eleget akar tenni és eleget is tesz szellemi elhivatottságának. A törvényt ugyanúgy megtartja ahogy a caddik, de annál sokkal többet tesz. Kiválaszt a törvényből egy-egy dolgot, és azt érzelmi túlfűtöttséggel, elhivatottsággal és megszállottsággal valósítja meg. Ezért egy haszid soha nem válik az egyetemes normájává. Sok esetben különc, legtöbb esetben olyan valaki, aki a zsidó közösségben is a maga haszid jellegzetességeivel követhetetlen. Lehet tőle tanulni, de nem lehet őt követni. Túllép azon, amit elvárnak tőle. Nem tartózkodó és nem megfontolt. Tele van érzelmekkel, bizonyos szempontból túlfűtöttséggel. A haszid szó jelentésében három minőség ötvöződik: jóságos, szeret, és kegyelem működik benne. Több tilalmat vesz magára és több parancsot teljesít, mint ami a törvényekben van, de ezt csak önmagára tartja kötelezőnek.
A misna szerint négyféle hajlamú ember létezik a földön. Az első az, aki azt mondja: ami az enyém, az az enyém. Ami tiéd, az is az enyém. Ez a gonosz ember. A második, aki azt mondja: ami az enyém, az az enyém, ami a tiéd, az a tiéd. Ő a hétköznapi ember, de kissé pejoratív felhanggal. (Azt mondják, Szodoma lakói voltak ilyenek.) A harmadik típus: ami az enyém, az a tiéd is, ami a tiéd, az az enyém is. Ő az egyszerű zsidó ember. És a negyedik: ami az enyém, az a tiéd is, ami a tiéd, az a tiéd. Ő a haszid.
A caddik a mindenki által kötelezőt teszi meg, a haszid pedig a saját maga számára kötelezőt, és nem gondolja azt, hogy az mások számára is kötelező. A törvényt megtartja, de túllép rajta. Lehet szélsőséges és radikális. A haszidok soha nem alkottak önálló csoportot, mindig bennmaradtak abban a közegben - a legprofánabb, leghétköznapibb közegben -, aminek polgárai voltak. Ha körülöttük valamilyen iskola ki is alakult, az soha nem haszidok által együttesen létrehozott volt, hanem egy-egy haszid körül alakult ki. Teljesen más út ez, mint a szerzetesség útja, ahol azok, akik egyfajta gyakorlati tökéletességre törekednek, kivonulnak a világból, összejönnek és egymással hoznak létre valamilyen közösséget. A haszid hagyomány egészen más. Egy haszid nem hagyja el a közeget, amiből kiemelkedett. Hasziddá nem lehet senkit sem nevelni, hasziddá az ember válik, és nem mindenki válhat azzá, csak azok, akiknek megvannak az adottságaik. Azt mondják a haszidról, hogy ő az, akinek az életében a jó saját természetévé válik. Aki örömmel teljesíti a törvényt. Ő az egyediség ideálja. A mindennapi értelem ezért a haszidot őrültnek tarthatja, mert nem a normálisnak a csúcsán áll, hanem a rendkívülinek. Saját létfenntartása iránt közömbösséget tanusít, a szenvedés mély értékét és értelmét ismeri. Nem akarja magát megőrizni a szenvedéstől, és senkin sem vesz erőszakot, inkább elszenvedi azt. Szereti az életet, szereti mindazt, ami van, ami él, de nem ragaszkodik hozzá, nem függ ezektől - beleértve saját életét is. Minden élővel közösséget él meg. Saját érdekeit irracionális módon képes feláldozni másokért, miközben szereti saját életét is, és tudja értékelni mindazt, amit föláldoz másokért. Képes háttérbe szorítani saját önérdekeit és saját önérvényesítését is. A haszid - ha akarja ha nem -, azáltal ahogy él, vezető egyéniséggé válik. Ez azt jelenti, hogy képes sorsközösséget vállalni mindenkivel, és ha vezet is, ha tanít is, vagy ahogyan él, abból mindig mélységes emberség sugárzik. Érdekes módon egy haszid nem tökéletes és nem hibátlan. Inkább eredeti, épp ezért utánozhatatlan, és valami nagyon egyéni sugárzik belőle.

Ezek a mély hit, az egyetemes vagy univerzális hit fokozatai, lépcsői Fauver nyomán. Minden vallásra, szellemi útra jellemzőek, minden hagyomány végső fázisai, amit most a zsidó hagyományon keresztül vizsgáltunk meg.

2014. június 28.

a szívedre pecsétnek


Tegyél a szívedre pecsétnek,
mint valami pecsétet a karodra!
Mert mint a halál, olyan erős a szerelem,
olyan a szenvedély, mint az alvilág.
Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja.
Tengernyi víz sem olthatja el
                                                 a szerelmet,
egész folyamok sem tudnák elsodorni.

(Énekek éneke 8.6-7)




2014. június 26.

Ott, ahol az ember ezt kiáltja: Anyám, elvesztem!



Motto: Minden utazásnak van egy titkos célja is, aminek az utazó nincs tudatában.

(Martin Buber)





– Az ősi idők varázslóinak ragyogó fortélya az volt, hogy fegyelemmel terhelték le a szökdelő elmét. Rájöttek, hogyha belső csenddel terhelik meg a szökdelő elmét, az idegen beültetés elmenekül, ezzel teljes bizonyosságát adva bármely gyakorlónak, aki ezt a műveletet végrehajtja, hogy az elme idegen eredetű. Az idegen beültetés vissza fog térni, erről biztosíthatlak, de nem olyan erősen, és kezdetét veszi egy folyamat, amiben a szökdelő elme menekülése megszokottá válik, míg egy nap örökre el nem megy. Egy igazán szomorú napon! Az az a nap, amikor a saját eszközeidre kell támaszkodnod, ami kis híján nulla. Nincs senki, aki megmondja, mit csinálj. Nincs többé idegen eredetű elme, hogy diktálja a hülyeségeket, amikhez hozzászoktál.
– A tanítóm, Julián nagual, figyelmeztette minden tanítványát, hogy ez a legnehezebb nap a varázsló életében, mivel a valódi elmét, ami hozzánk tartozik, tapasztalataink összességét az élethossznyi uralom félénkké, bizonytalanná és megbízhatatlanná tette. Személy szerint azt mondanám, a varázslók igazi csatája abban a pillanatban kezdődik. A többi csupán felkészülés.
Őszinte izgalom fogott el. Többet akartam tudni, egy különös érzés mégis lármázott bennem, hogy hagyjam abba. Baljós következményekre és büntetésre utalt, mintha az Úr haragja ereszkedett volna rám, amiért megbolygattam valami olyat, amit maga az Isten fátyolozott el. Hatalmas erőfeszítést tettem, hogy a kíváncsiságom győzzön.
– M-m-mit értesz azon, hogy megterhelni a szökdelő elmét? – hallottam magam.
– A fegyelem végtelenül megterheli az idegen elmét. Ezért fegyelmük révén a varázslók legyőzik az idegen beültetést.
(Carlos Castaneda)




Önmagam egész lénnyé koncentrálódása s összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. Az igazi határvonal, mely lebeg és ingadozik, nem a tapasztalás és nem-tapasztalás közt húzódik, sem pedig az adott és nem adott, se nem a lét világa és az értékek világa közt, hanem mindezen régiókat keresztülszelve a Te és az Az közt: jelenlét és tárgy közt. A jelen csak annyiban létezik, amennyiben jelenlét, találkozás, viszony létezik. Amíg az ember megelégszik a dolgokkal, melyeket tapasztal s használ, addig a múltban él, pillanatának nincs jelene. Nincs egyebe, csak tárgyai vannak; a tárgyakat pedig az teszi, hogy voltak. Ami lényegi - a jelenben éljük, ami tárgyi - a múlt. A legnemesebb fikció is fétis, a legemelkedettebb fiktív érzelem is bűn. Érzéseink "vannak"; a szeretet történik. Az érzések az emberben laknak; de az ember  a szeretetében lakik. A szeretet nem tapad az Én-re, hogy aztán a Te csak "tartalma", tárgya legyen, a szeretet az Én és a Te között van. Aki nem tudja ezt, nem tudja az egész lényével – nem ismeri a szeretetet, még ha a szeretetnek tulajdonítja is az érzéseket, melyeket megél, megtapasztal, élvez vagy kinyilvánít. A szeretet a világban ható erő. A szeretet: az Én felelőssége a Te iránt, ez adja azt, amit semmi érzelem nem képes adni - minden szerető egyenlőségét. Kifürkészhetetlenül bennefoglaltatva élünk az egyetemes kölcsönösség áramában.
Világunkban minden Te-nek Az-zá kell lennie - ez osztályrészünk magasztos szomorúsága. Az Az: báb, a Te: pillangó. Csak épp nem mindig váltják egymást ilyen világosan az állapotok; az, ami végbemegy, gyakran mély kettőségben örvénylő, önmagával ölelkező eseménysor. 
Ahol mi azt mondjuk: "messze, távol", ott a zulu mondatszót mond, mely ennyit tesz: "Ott, ahol az ember ezt kiáltja: 'Anyám, elvesztem!'". A "természeti ember" elemi, szellemet ébresztő benyomásai és fölindulásai épp azok, melyek viszonyfolyamatokból - egy átellenben lévő személy élményéből -, illetve viszonyállapotokból - egy átellenben lévővel való együttélésből - származnak A primitív népek életének titokzatos hatalma a mana, ill. orenda, melytől egyenes út vezet a bráhmanhoz, annak ősjelentése szerint, s még tovább a varázspapiruszok és az apostoli levelek hárisz-ához. Az érzékfölötti, természetfölötti erőhöz.
(Martin Buber) 




Ha képes vagyok hinni és lemondani, az meg tud erősíteni. Ha képes vagyok az énről lemondani azért, hogy valami énnél többet meg tudjak nyerni - ha erre képes vagyok -, az azt jelenti, hogy a személyiségem tud erősödni, életem személyesebbé tud válni, nem pedig egoistábbá. Vagy individuálissá.
Van egy folyamat, amiben ha lemondok valami én-szerűről, sőt, adott esetben az egész régi énemről, és hinni tudok valamiben, ami kifejezetten több, mint az "én" - ez a folyamat a megtérés.
Nem vallási értelemben véve szeretnék erről beszélni, hanem lélektani értelemben.
A megtérésben az énnek bizonyos fokú megsemmisüléséről vagy teljes elvesztés-élményéről van szó, és aztán az ebből fakadó újjászületés-élményről.
A megtérés az énnek a radikális megkérdőjelezése, s valami többhöz való kapcsolódás. A megtérés tehát az egész személyiséget érinti, és annak teljes átrendeződését jelenti. A megtérés egyik alapvető élménye egy megvilágosodás-tapasztalat: minden a helyére kerül, és minden hihetetlen erős és világos fényben látszódik. Minden tisztává és egyértelművé válik. 
A megtérés előtti állapotnak vannak kulcsérzései és érzelmei:
bűntudat,
félelem,
elbizonytalanodás,
elhomályosodás,
életértelem-válság,
krízis,
káosz,
tehetetlenség,
meghalás,
bénaság,
vákum-érzet.
Ezt éli át az, aki a megtérés előtt van. A megtérésnek, az újjászületésnek feltétele az, hogy lemondok azokról az ideig-óráig tartó enyhületekről, amelyek oldják a félelmet, szorongást és a többit. Nem véletlen, hogy nagyon sok ember életében csak akkor történik radikális változás, mikor az illető már tökéletesen tehetetlenné válik. Amikor már puszta esélye sincs, hogy az énből kiindulva, a saját akaratában bízva bármit is tegyen. Amíg azt hisszük, hogy az énünkhöz kapcsolódó akaratunkkal képesek vagyunk úrrá lenni életünk káoszán, addig még lejjebb kell zuhanni, mert még mindig ragaszkodunk saját énközpontúságunkhoz.
Az akarat az én funkciója. Ha az én életképtelen, mert tele van félelemmel, szorongással, bizonytalansággal, élet-értelmetlenségi gondolatokkal, akkor egy ilyen énhez kapcsolódó akarattal nem sokra megyünk. Ha az én nem strukturálódik át, ha más tartalmak nem tudnak bekerülni, mint amit az illető annak mond, hogy "én", nem történik semmi.
A megtérésről beszélhetünk úgy, hogy két részre osztjuk. Fontosabbik része a tudatalattiban játszódik le. A kevésbé fontos része kapcsolódik a tudathoz, az énhez, a gondolkozáshoz, a tudatosult én-tartalmakhoz. Ezért vannak akik azt mondják, hogy különböztessük meg az újjászületést a megtéréstől. Az újjászületés az ember mélyében történik, nem akaratlagos. Azaz, ami az emberrel megtörténik. Azaz: új ember lettem. Ezért a folyamatért nem tudunk semmit sem tenni közvetlenül, mert egy belső és nem tudatos folyamat, ami aztán kihat a személyiség felszínesebb rétegeire: többek között az énre, mert az én a személyiség egyik legfelszínesebb rétege. A megtérés pedig ennek a belső, nem tudatos folyamatnak a külső burka. Ez tudatos. Ez kapcsolódik döntésekhez, az akarathoz is, az énhez is. A megtérés kulcsa az, hogy a személyiség mélyén hatalmas erők vannak. Például egy depressziós ember az éntudatába kizárólag negatív életeseményeket, életérzéseket, gondolatokat gyömöszöl. Egyetlen pozitív érzése sincs. Egy súlyos depressziós ember, amikor magáról beszél, véletlenül sem mond olyat, hogy "azért három-négy órát szoktam boldog lenni egy nap". Súlyos depresszióban egyetlen pillanat boldogságérzés sincs. Egyetlen olyan gondolat sem, hogy "van még remény". Nincs remény. Egyetlen olyan fantázia vagy gondolat sincs, hogy érdemes élni. Hogy egyáltalán valaminek van értelme. Ez mit is jelent? Azt, hogy a személyiség mélyén ott van egy csomó kibontatlan boldogság. Egy csomó kibontatlan életértelem. Egy csomó kibontatlan, nagyszerű elképzelés a jövőről. Ezek ott vannak a személyiség mélyén, de nem képesek belépni az énbe. A megtérésben tehát valami olyasmi történik, hogy az én olyan mértékben megrendül, a határok széttörnek - picit hasonlóan, mint a szerelemben -, hogy a személyiség mélyéről föl tudnak jönni azok a gondolatok, fantáziák, érzések, intuíciók, azok a tapasztalatok és észrevételek, amelyek egyébként vannak, csak egy beteg énbe nem tudnak bekerülni.
Azt szokták mondani, hogy minden nap meg kéne térnünk. Ez azt jelenti finomabb megfogalmazásban, hogy hajlandó vagyok beemelni azokat a tartalmakat, amelyek esetleg már kiszorultak az énből.
Mi történik a megtérés után?
Az újonnan felismert, megvilágosodott felismerések szembe fognak kerülni az érzések világával, a tudatalatti mély rétegeiből feltörő ellenállással, amely megpróbál bennünket visszarendezni az eredeti személyiségstruktúrára. A megtérésben "megkettőződünk". Egyszerre élem meg magamat úgy, mint aki a megtérés után van: új ember vagyok, de közben nem vesztettem el a viszonyomat a régi nézőpontommal és élményvilágommal sem. Ez a kettő egyszerre van bennem jelen és néha így élem meg önmagam, néha úgy. A megtérés folyamatát ma még sajnos a pszichológia "beteges jelenségnek" bélyegzi, és igyekszik elfojtani. Holott nincs szó patológiáról, mert a megkettőződésben mindkét én tudatos, mindkettőre rálátunk, nincs elfojtás. Sőt. Egyre tudatosabbá válik, kik voltunk régen és kik vagyunk most. A régi és az új én együttműködik, bár ez sokszor érzelmileg nagyon felkavaró élményekkel járhat, mert a két én szemben áll egymással. Az ellenállás a tudattalan szférájából tör fel, ugyanakkor az az érzésünk, hogy egyre teljesebbek, egészebbek vagyunk. Mivel a tudattalanból feltörő régi mintáknak tudatosulniuk kell mielőtt teljesen eltűnnek vagy integrálódnak, ezért a megtérés után sok időre, állandó éberségre van szükségünk éveken, akár évtizedeken át, míg az új én megszilárdul. Az új én azután elindul a te felé, a mi felé, az együtt felé.





Kapcsolódó bejegyzések:

2014. június 19.

az ész és az igazság ködbe veszett


Van egy erő, amely más, mint a mindennapok ereje. Ez az az erő, amely megtanította nekünk a lebegést, amelynek segítségével elhagyhatjuk a testünket, hogy énekes madár módjára szállhassunk, s ez az az erő, amely Öreg Asszonyt köddé változtathatja, hogy szél hátán lovagoljon, vagy Öreg Asszony által szóljon. Ez az erő időtlen idők óta létezik, az itteninél több világban, az itteninél több Földön. Mint ahogy a tűz és víz, a hideg és a meleg, a puha és a kemény, férfi és nő egymás ellentettjei, úgy létezik a jó fajta erőnek is ellenpárja. Ez pedig a gonosz erő. Nem mindenki ismeri ezt a különbséget.
 




Az emberek csaknem úgy éltek, ahogy meg volt írva. Csaknem. És az asszonyok szövetsége erős volt. A szövetség minden asszony számára nyitva állt, törzsi hovatartozására, korára, társadalmi helyzetére, politikai rangjára vagy gazdagságára való tekintet nélkül. Egyetlen asszony sem vásárolhatta meg a szövetséghez való tartozás jogát. Egyetlen asszony sem örökíthette át a szövetségben betöltött helyét. A szövetség minden tagját maga a szövetség választotta ki, s meghívásos alapon válhatott valaki taggá. Meghívás alapján még rabszolganők is lehettek a szövetség tagjai. Tulajdonosaik nem tagadhatták meg tőlük a belépés jogát, nem akadályozhatták meg az összejöveteleken való részvételüket, és nem tilthatták a szertartásokon való részvételt sem, mert a szövetségnek igazi hatalma volt, s mindenütt tiszteletben tartották.
A szövetségben lévő asszonyok feladatai közé tartozott a leányok nevelése is. Játékosan, dalokkal, legendákkal és példák útján tanították őket. Megtanították a leányokat testük ápolására, beavatták őket a testi örömszerzés titkaiba, s ránevelték őket, hogyan tiszteljék magukat és testük biológiai funkcióit. Elmagyaráztak nekik mindent, amit a terhességről, a szülésről és a gyermekápolásról tudniuk kellett.
De egyszerre csak fejére fordult a világ... Különös férfiak jöttek. Olyanok, akik soha nem beszéltek asszonyokkal, akik soha nem ettek, soha nem háltak és soha nem nevettek együtt asszonyokkal. Olyan férfiak jöttek, akik dalolás és tánc közben, kacagáskor és szerelem idején komor képet vágtak. Ezek a férfiak azt állították, hogy az asszonyok szövetsége boszorkányok gyülekezete.
"Nem tűrhetitek, hogy egyetlen boszorkány is életben maradjon", így prédikáltak, de az emberek nem hagyták, hogy a szövetség asszonyait megöljék.
A papoknak kislányokkal kellett beérniük. A lányokat elvitték a falvakból, iskolákba járatták őket, úgyhogy nem olyan asszonyok nevelhették s taníthatták őket, akik elmondhatták volna testükről az igazságot. Az iskolában arra nevelték őket, hogy mellüket elszorítsák, karjukat, lábukat el kellett rejteniük. Fiútestvéreiknek sosem nézhettek a szemébe, lesütött szemmel a földet kellett nézniük, mintha valami szégyellnivalójuk lett volna. Ahelyett, hogy megtanulták volna, hogy testük havonta egyszer szent, azt mondták nekik, mocskosak. Ahelyett, hogy a vérzés idején visszavonulhattak volna az arra kinevezett házba, ahol meditálhattak, imádkozhattak, a holdtöltét s testüket ünnepelhették volna, arra tanították őket, hogy betegek, kötőt hordjanak, s viselkedjenek betegek módjára. Azt is mondták nekik, hogy soha nem szabad testi vágyaik feltörő hullámainak engedniük, soha nem élvezhetik ezt az érzést, mert bűnös dolgok ezek.
Ha azután a lányok visszatérhettek falujukba, értelmük annyira megmételyeződött, szellemük annyira megbomlott, lelkük úgy beszennyeződött, hogy az asszonyok szövetségének tagjaiként már nem jöhettek számításba.
A fiúkat is elhurcolták. Őket pedig arra tanították, hogy a nők piszkos, bűnös teremtmények, akik a férfiakat eltérítik a jó útról. Azt tanulták, a nőknek nincs saját véleményük, ésszel nincsenek különösebben megáldva, s csak azért vannak a világon, hogy a férfiakat szolgálják.
Nem kellett hozzá egy generáció, s a feje tetejére fordították a világot, az ész és az igazság ködbe veszett, s csaknem teljesen odalett.



2014. június 18.

Honfoglalás idegen földön


   Az Antikrisztus nem alak, nem ember, nem lény, nem test-lélek-szellem olyan egysége, mint amilyenek mi vagyunk. Hiszen éppen ez az. Ez a titka. Az Antikrisztus éppen a személytelen. Mi a borzalom a személytelenben? Az, hogy megszólíthatatlan. Az Antikrisztus az aperszonális legátoló szükségszerűség. Az anonim borzalom, amellyel szemben védtelenek vagyunk, nem mert tőlünk független, hanem mert ezt a nemlétezőt mi valósítjuk meg és mi csináljuk és mi tartjuk fenn és mi ragaszkodunk hozzá. Egyetlen pillanatában sem valódi. Annyiban van jelen és neki csak annyiban van hatalma, amennyiben élő emberi lény őt szolgálja és neki meghódol és magában neki helyet és teret enged, és amennyiben az élő emberi lény személytelenné és valótlanná válik.
   Mindnyájan együtt alszunk a rémmel. Megismertük tilos és szentségtörő közvetlenséggel és a megsemmisülést magunkhoz öleltük és mindnyájan, kivétel nélkül ma itt a személytelenség sötét őrületében élünk és alszunk. Mind parancsra személyes életünket kikapcsoljuk és meghunyászkodunk és szívtelenek és embertelenek és értelmetlenek és személytelenek vagyunk, a valóságról lefejtve és elvontan, absztraktul, és meg vagyunk tömve a nemlétezővel, az úgynevezett eszményekkel és hazudunk és át vagyunk szőve a személytelen fogalmak ezreivel és minden második szavunk az, hogy izmus. 
   Tömeg vagyunk és ha parancsot kapunk, személyünket kikapcsoljuk, magunkat megszólíthatatlanná tesszük.
   Van itt valami, nem a személyen kívüli (személytelen), hanem a személy fölötti. Ez az, amit a keresztény dogma pneuma-nak, Szent Szellemnek nevez. A pneuma azonban nem személyellenes, hanem személyfölötti. Ami személytelen, az éppen a pneuma megfordítása. És a pneuma mindig az élő emberen és emberben nyilatkozik meg, sohasem tőle függetlenül. Illendő, hogy a személyfölötti Szent Szellemet az antikrisztusi személytelentől az ember elhatárolja. Istentől, embertől, szellemtől független valóság nincs.

(Hamvas Béla: Henoch)




   Miért fontos a személyesség? Mert hatalmas kísértés lopózott be az életünkbe, mégpedig az, hogy találjunk fontosabb értékeket a személynél, az embernél - olyan értékeket, amelyek túlélik az egyes embert. Ha találunk ilyen értékeket, akkor ezen értékek oltárán áldozzuk fel az embert. Hiszen te csak 70-80 évig élsz - ha jól csinálod - de bizonyos eszmények, bizonyos értékek azok örökkévalóak. Egyek az emberiséggel.
Ha elvonatkoztatunk a személytől, tőled, meg tőlem, akkor kritikátlanul beszélünk "értékekről". Mert nem létezik olyan, hogy külön boldogság, meg öröm, meg szenvedés. Csak olyan létezik, hogy én boldog vagyok, örülök vagy szenvedek. Elvonatkoztathatok magamtól, meg tőled, de mikor az úgynevezett "értékekre" hivatkozom, vagy a "fontos dolgokra" - és ezek már elszakadtak tőled meg tőlem, az élő embertől -, akkor ezek az "értékek" rombolóvá tudnak válni. Éppen ellenünk fordulnak. A hitnek előfeltétele a személyesség, mert ha mindig mindent elvonatkoztatok, akkor egy látszatvilágban kezdek el létezni, ahol te meg én már nem is vagyunk. Hanem már csak az "értékek" fontosak. De hogy ezek az értékek éppen onnan jöttek elő, hogy találkoztam veled, hát ez szép lassan elfelejtődik... 
   Ha tehát az ember nem mikroteosz, nagyon is egyértelműen beáldozható személytelen értékeknek. Ezért ha bárminemű értékrend fontosabb, mint te, akkor nem kérek belőle. Nem kell. Olyan értékrendet kérek, amelyben te mikroteoszként vagy jelen, és az értékek ehhez kapcsolódnak. A kereszténység nagyon markánsan megőrizte ezt az alapot. De mi is meg vagyunk rontva. Mert milyen világban élünk? Az "értékek" világában. Hagy legyek nagyon kritikus ezzel. Mert igent az emberre kell mondani. Mert ebből következnek az értékek. Mert ha ezek az értékek elszakadtak tőled, meg tőlem, akkor azt hiszem, hogy bajba kerülünk. Mert ez odáig fog elvezetni bennünket, hogy embertelen lesz az élet, amit élünk. Mert értékek önmagukban nincsenek. Értékek akkor vannak, ha te meg én vagyunk.

(Pál Feri, előadásrészlet)




Ha a pozitív férfienergia, amelyben bízni lehetne és támaszkodni rá, nem terjed apáról fiúra, ürességet idéz elő a férfiak lelkében. És ebbe az ürességbe démonok költöznek.

(Richard Rohr: A férfi útja II., Ursus Libris Kiadó)


   Léteznek kollektív komplexusok is. Mivel férficentrikus társadalmunkban sok mindent, ami az apakomplexushoz tartozik, "normálisnak" tekintenek vagy éppenséggel értékesnek ábrázolnak, ám ezzel egyidejűleg azt, ami az anyakomplexushoz tartozik, kevésbé fontosnak tüntetik föl, és a tudatküszöb alatt lépten-nyomon le is értékelik, személyes komplexusunk építményére rárakódik a kollektív apakomplexus, amely legalábbis a nők számára negatív apakomlexus, abban az értelemben, hogy ez a kollektív komplexus a nőket saját lényükben nem támogatja, nem buzdítja őket arra, hogy önálló egyéniségüket megtalálják. A férfira pedig úgy hat, hogy megengedi neki az elzárkózást a szükséges fejlődéstől. A nők emiatt gyakran tapasztalják, hogy noha ők elfogadják és értékelik önmagukat mint nőt, folyton szembetalálkoznak azzal a magatartással, mely a női identitást kollektíve kétségbe vonja, a női létet alattomos módon lebecsüli. Ellenreakcióként ma a nőknek fontos törekvése, hogy a női identitást meghatározzák, érvényesítsék, eredeti értékét elismertessék. Ehhez bátorság kell: merjünk másoktól különbözni, merjünk újra meg újra elszakadni, és új dolgokba fogni. Honfoglalás ez ismeretlen földön, és ebben a honfoglalásban csak érzéseire, gondolataira, álmaira hagyatkozhat az ember, meg arra a képességére, hogy embertársaival mindig új kapcsolatokat teremtsen. Nincs rá semmi garancia, hogy érzéseink, álmaink, gondolataink jó irányba visznek - nekünk mindenképpen jobb irány lesz, mint az, amelybe mások gondolatai és érzései terelnek. Így embertársunk is igazi "te" lesz számunkra, akivel kapcsolatot tudunk teremteni, és a kapcsolat gazdagsága hat is ránk, mert nem komplexusunk részeit vetítjük ki a másikra, vagy sötét várakozásinkat akarjuk általa igazolva látni. A leválás fáradtságos folyamat, a felelősség belőle következő elve szintén fáradtságos, de annál nagyobb nyereséget ígér: azt az érzést, hogy saját életünket éljük. Ebből az érzésből a valódiság élménye, önbecsülés és magabiztosság fakad. Ez pedig azt jelenti, hogy tetterősebb és érdekesebb emberek leszünk.




   Haerlin megkülönbözteti a részesülő ént a teljesítmény-éntől, és úgy látja: nekünk, mai embereknek az a bajunk és szerencsétlenségünk, hogy csak a teljesítmény-énnel törődünk, a részesülő ént pedig elhanyagoljuk. Haerlin végkövetkeztetése ez: "A részesülő tudat válsága nem egyéb, mint a nőiség és a nőiesen érzékelt világ válsága. A teljesítménytudat az Anyátlan, a Nőietlen története." Más szavakkal, azt a diagnózist állítja fel, hogy világunk apakomplexusos világ, amelyben alapvető védtelenség uralkodik, mert az anyakomplexus világát leértékelik, és folyton csak a róla való leválást sürgetik. Az apakomplexusos világ váltja ki teljesítményhajszoló, túlerőltető stratégiáinkat, nem engedi, hogy teljes emberi életet éljünk, és a kapcsolatok szintjén, de önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunkban is nagyon aggasztó magatartáshoz vezet. Kollektív vágy él bennünk a pozitív anyakomplexus világa után, sóvárgunk a részesülés világára, az animára. A pozitív anyakomplexus világát még mindig lebecsülik, "veszélyes, fenyegető, elnyelő, kaotikus" világnak nevezik - ahány jelző csak kifejezheti a szorongást, azt mind ráaggatják. Az apakomplexus világához pedig éppen ellenkezőleg, a felszabadulás, a rend, világosság értékeit sorolják. Meg kell szabadulnunk ezektől a kliséktől, amelyek egyrészt az uralkodó rendszert rögzítik, másrészt elzárják előlünk az élet nagy térségeit, amelyek nélkül nincs boldogság.
   A pozitív anyakomplexus kollektív óhajtását nagyon komolyan kell venni, és nem egyszerűen azzal elintézni, hogy persze, az édenkert boldogságára vágyunk, de hát az illúzió. Nem illúziókra vágyunk, hanem sokrétű, színes, gazdag életterekre és életérzésekre, amelyeknek szerepe és jelentősége óriási.

(Verena Kast: A személyiség születése - Szülőkomplexus, leválás, önálló én)

2014. június 14.

Milyen arca van a mumusnak?


Sokan állnak az ajtónál, de (csak) az egyedüliek fognak bemenni a menyegző helyére. 

(Tamás evangéliuma)




Nagyon régen egy varázsló feltett nekem egy kérdést: számodra milyen arca van mumusnak? Ez izgatni kezdett. Ennek a dolognak, amiről azt hittem, hogy homályos, sötét lesz, emberi arca volt – a mumusnak gyakran olyan arca van, mint valakinek, akiről azt hiszed, hogy szereted. Számomra a nagyapám volt. A nagyapám, akit imádtam. A nagyapám voltam. Veszélyes, pénzsóvár, részrehajló, kisstílű, gyűlölködő, tele kétségekkel – és mozdíthatatlan. Don Juan tudta ezt.

(Bruce Wagner: Csak kétszer élsz - interjú Carlos Castanedával, részlet)




Sokévnyi tanításom során megfigyeltem, hogy van egy bizonyos fajta szenvedés, amely ragályos, látható, és gyakran nagyon nehéz kiutat találni belőle. A szenvedés e típusának a generációs szenvedés nevet adtam. Ez olyan valós energiát jelent, amelyet egyik nemzedék tudattalanul ad át a másiknak. A generációs szenvedés nagyon alattomos. Az idő múlásával egyre mélyebben rögzül egy-egy családban, és az emberek által tapasztalt szenvedés nagy részének gyökerénél ez húzódik.
A generációs szenvedés nem személyes, mégis az életünk során magunkkal cipelt legmélyebb fájdalmak és sérülések egy része ebből fakad. A szenvedéssel való közvetlen szembenézés meglehetősen fájdalmas, kibogozásának folyamata nem könnyű, mókás vagy élvezetes, ám megváltoztathatjuk a vele kapcsolatos látásmódunkat.

2014. június 11.

Keresd meg, hogy hol a helye


Az emberiségre három dolog hozta a legnagyobb szenvedést: a kulturálatlan, rendezetlen szerelmi élet, a kulturálatlan, rendezetlen lelkiismeret, és a kulturálatlan, rendezetlen istenképzeteink.

(Viktor E. Frankl)




   Engedd el. Gyakran hallom - mikor terápiás beszélgetésre jön hozzám valaki - a következő mondatot: "Már mindenki mondja nekem, hogy engedjem már végre el. De nem megy. Hogy engedjem el? "
   Ehhez mondanék egy dolgot. Ha valaki csak elengedni próbál, az... hát nem nagyon fog menni.  Hát hova? A pusztulatba? Hova engedje el?
   Miért nem engedjük el?
   Azért, mert az, amit nem akarunk elengedni, úgy kapcsolódott bennünk össze az élettel, hogy rajta keresztül kaptunk meg valami olyasmit, ami nagyon fontos. Ezért az van bennünk, hogy ha elengedem őt, el kell veszítenem azt, amit rajta keresztül kaptam.
   Ez nincsen így. Mert ha valami már megtörtént, az elveszíthetetlen. Ha szerettél, majd elhagytál, és én görcsösen ragaszkodom, attól nem lesz jobban az enyém, amit akkor kaptam tőled, amikor szerettél. Nem lesz jobban az enyém. A szenvedés lesz jobban az enyém, hogy már nincsen.
   Az elengedés azért nehéz, mert valami nagyon-nagyon értékessel, ami itt és most nekem értékes, és azt akarom, hogy a jövőben is értékes legyen, összekapcsolódott valami, ami távozott.
   A helyzet kulcsa, hogy fölismerem, hogy itt és most is, és a jövőben is, mindaz az enyém lehet és maradhat, amit már kaptam. Ráadásul ez elveszíthetetlen. Attól, hogy valakit vagy valamit nem engedek el, nem lesz jobban az enyém most és a jövőben sem. Sőt, kevésbé lesz az enyém, mert feszültség támad aközött, amit kaptam tőle és aközött, amit már nem kapok. Ezért szenvedésre ítélem magam. De ez csak okoskodás. Ez nem segítség, ez csak egy gondolat.
   Segítség lehet az, hogy nem azt mondogatom magamnak, hogy engedd már el, hanem hogy keresd meg, hogy hol a helye. Ha nem tudod elengedni, akkor keresd meg, hogy hol a helye.
   Ha ez sem megy, csinálj vele szerepcserét. Legyél te az, aki elment. A másik szerepében sokkal jobban tudom, hogy hol a helye, onnan jobban látom, mint innen. Szerepcserében sokkal könnyebb meglátni, kinek hol a helye. Ez lehet egy második lépés. Csinálj szerepcserét azzal a valakivel, akit nem bírsz elengedni. Valami mást megérezhetsz, valamit, amit innen nem érzel. Innen csak azt érzed, hogy nem lehet, mert belepusztulok. Így jöhet valami új, ami hozhat egy fordulatot.

(Pál Feri, előadásrészlet)

2014. június 10.

Eksztázis


   Amiben az ember bent van, az az életszomjúság kielégítésére begyakorolt képességek világa, az eltorzított tudat világa, az a világ, amely úgy, ahogy van, az életszomjúságtól félig alvó ember káprázata. Ez a világ az, amelyből ki kell lépni. Ezért hívják az eksztázist kilépésnek, vagy kívülállásnak, vagy önkívületnek. Ezért hívják az én megtagadásának. Az én az életszomjúságban begyakorolt tulajdonságok szövevénye. Nem az ember testi lényét, hanem ezt a szövetet kell felbontani, amely számtalan inkarnáció alatt szövődött benne, és amely az ember valódi énjének helyét bitorolja.




   Eksztázisnak nevezzük azt az eljárást, amikor az ember ebből a szövevényből ki tud lépni, ha a szomjúság uralma alól fel tud szabadulni, és észreveszi, hogy amit a szomjúság világán belül él, az az őrületszerű megzavarodás egy neme, és a tényleges létezéshez úgy viszonylik, mint a káprázat a valósághoz.
   A diszciplinált eksztázis természete és állandó légköre a meditáció. Ez a tudat-módosulások eltüntetésének eljárása. Ez a távlat. Ez a megnyugvás gyakorlata. A meditáció atmoszféráját a választott objektum állandó szemlélete teszi koncentrálttá és nyugodttá. Meditálni bármilyen lelkiállapotnak megfelelő tárgy fölött. Három nagy objektum van, tulajdonképpen három fokozat, az Én, az Isten és a semmi. Mind a három projekció ezúttal tudatos. Semmi sem olyan fontos, mint ilyen kivetítést tudatosan végrehajtani és eksztázis-objektumot teremteni. A világ úgy, ahogy az ember látja, kivetítés, de nem tudatos. És nem is az egyéni tudat projekciója. A világot az én-fölötti egyetemes emberi tudat vetíti ki. Ezért a legelső lépés, amit meg kell tenni, hogy az ember a természetes és tudattalanul adott objektumokat saját elhatározásából maga által éberen konstruált objektumokkal helyettesítse. A tudatos eksztázis-objektum megalkotásával az ember a véletlent elutasítja. Mert a világ úgy, ahogy van, számára nem véletlen. A dolgokat tudatosan választja meg és maga csinálja. Csak azt fogadja el, amibe beleegyezett. Semmi esetleges. Semmi, ami a nyakába szakadt és amit viselnie kellene anélkül, hogy akarná. Semmit se megtűrni, ami alapjáig nincs átvilágítva és végiggondolva. Másrészt, és ez még fontosabb, az ember azáltal, hogy objektumokat vetít ki, a kivetítés műveletét magában tudatosítja. A projekció szüntelen léttevékenység, amelyről az ember nem vesz tudomást és az egész művelet a küszöb alatt folyik le. Azt már tudjuk, hogy a folyamat ösztönzője az életszomjúság, és a szomjúság által elhomályosult tudat szétszórt nyugtalanságában szakadatlanul ontja magából önmagának vetületeit, amelyek megsűrűsödve és összeszövődve zárt ellenállást vesznek fel és az egész egyben, mint tárgyi világ jelentkezik. Azzal a tevékenységgel, hogy az ember éberen átveszi az uralmat kivetítései fölött, a küszöb alatt működő folyamatot tudatossá teszi. Ha csak egy homályos pont marad, a tevékeny természet erői abból, mint a csírából, új világot fejlesztenek. Az erőfeszítés hiábavaló. A káprázat újraképződése indul meg, ha az ember a gyökereket nem tépi ki. Az éber projekció az eksztázis kedvéért és érdekében van. Egyébként nincs értelme. Tudjuk, hogy szarvam súnjam, vagyis minden üres.
   A meditációban eksztázis-objektumokat kell teremteni, hogy a kivetített tárggyal az ember önmagát szembesítse. Az objektum nem valóság, hanem ellenállás és ellenfél és ellentét. Az objektum az, amivel az ember magát polarizálja. Amelybe belekapaszkodik, hogy önmagát önmagából kiemelje. Mert az eksztázis kilépés, éspedig minden esetben énemből való kilépés. Az eksztázis-technikában egyetlen lépésnek sincs olyan jelentősége, mint annak, hogy az ember önmagán kívül támaszpontot teremt, amin önmagát megduplázza. Az ember életét csak úgy alkothatja meg, ha megváltozik, vagyis ha szomjúságából kilép és valódi énjét megvalósítja. Ez a művelet a világ minden vallásának alapja. A vallás az embertől nem valami mást és idegent, eszmei magas lényt követel, hanem önmagát. Mert csak a valódi énjévé vált ember élhet igaz életet. Minden egyéb szomorú és eszeveszett tévelygés (szamszára). Sem tárgyi ismeret, sem semmiféle látás vagy értelmezés zsenialitása nem vezet sehová. Csak az marad meg, ami megfoghatatlan: az emberi lény igazsága és tisztasága és valódisága.

(Hamvas Béla: Eksztázis, részletek)

2014. június 8.

Találd meg a tökélyt, és nevezd nevén!


A nyelveken beszélés nem azt jelenti, hogy táj-szólásul: görögül, németül, angolul, spanyolul vagy franciául...
(d.)





És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok. 

(Ap.csel.2.fejezet)



Szerzői áldás

Ha nevetni szeretnél e lapokon,
fogjon el kacagás.
Ha megsértődni jöttél,
liluljon el az fejed, és forrjon véred.
Ha kalandot keresnél,
sodorjon el e történet gyönyörteljes menekülésbe.
Ha hited igazolnád vagy tennéd próbára,
neked tetsző eredményre juss.
Minden könyv feltárja a tökéletességet,
azzal, amit elmond, vagy azzal, amit nem.
Találd meg, amit keresel,
e lapokon vagy kívülük.
Találd meg a tökélyt,
és nevezd nevén!
 



Az angyal éppen a szekrényét pucolta ki, amikor a hívás befutott. A glóriákat és holdsugarakat fényesség szerint kupacokba rakta, haragszütyők és villámhüvelyek lógtak kampókon, porolásra várva. A sarokban egy tömlőből kifolyt a malaszt, s az angyal törlőruhával itatta fel. Ahányszor megfordította a ruhát, a szekrényből többszólamú ének zengett fel, tompán, mintha befőttesüvegből jönne, amelybe egy egész Halleluja-kórust zártak.
– Raziel, az ég szerelmére, mit művelsz?
Stephan arkangyal állt fölötte, egy tekerccsel a kezében, mintha egy összetekert újsággal készülne rendre utasítani a szőnyegre pisilő kiskutyát.
– Kiküldetés? – nézett fel rá Raziel.
– A koszfészekbe.
– Pont most jöttem vissza.
– Az kétezer éve volt.
– Tényleg? – Raziel az órájára pillantott, és megkopogtatta az üveget. – Biztos?
– Mit szólsz hozzá? – nyújtotta oda a tekercset Stephan, hogy Raziel jól lássa az Égő Csipkebokor-pecsétet.
– Mikor indulok? Mindjárt végzek a pakolással.
– Azonnal. Vidd magaddal a nyelveken beszélést és még egy-két kisebb csodát. Semmi fegyvert, ez nem büntetőmeló. Titkosangyalként vetünk be, álcázva leszel. Nem valami nagy küldetés, de fontos. Minden le van írva – adta át a tekercset Stephan.
– Miért én?
– Én is pont ezt kérdeztem.
– És?
– Emlékeztettek rá, hogy miért szokták száműzni az angyalokat.
– Hoppá! Ennyire komoly lenne a dolog?
Stephan köhintett egyet, ami csak affektálás volt, mert ugye köztudott, hogy az angyalok nem is lélegeznek.
Raziel lehorgasztotta a fejét.
– Akkor pakolok.
– A nyelveket ne feledd! – emlékeztette Stephan.
– Na ja, hogy ezer nyelven nyeljem a szart.
– Menj és vidd az örömhírt, Raziel! És hozz nekem egy kis csokoládét.
– Csokoládét?
– A koszlakók ezt nassolják. Imádni fogod. A Sátán találta ki.
– Az ördög eledele?
– Az a helyzet, barátom, hogy nagyon unom már a piskótát.

(Christopher Moore: Biff evangéliuma - aki Jézus gyerekkori haverja volt)