2017. február 23.

Elefántsuttogó


   1999-ben azt kérték tőlem, hogy fogadjak be egy megzavarodott, vadelefántcsordát a rezervátumomba. Akkor még nem sejtettem, hány váratlan helyzet és kaland vár rám ezután. El sem tudtam képzelni, miféle kihívások elé nézek majd, és mennyivel gazdagabb lesz tőlük az életem. Kalandom egyszerre volt fizikai és spirituális. Fizikai abban az értelemben, hogy - mint hamarosan kiderül - kezdettől fogva folytonos mozgást, tevékenységet igényelt. Spirituális pedig azért, mert Földünknek ezek az óriásai lelkük legmélyebb tartományaiba vezettek el. Tévedés ne essék, könyvem címe nem rám utal, mert nem tartom magam különleges képességek birtokosának, hanem az elefántokra - ők suttogtak nekem, és tanítottak meg értőn fülelni. Merőben személyes történésekről fogok beszámolni. Ha olvasóm szeretné megérteni, hogyan és mi mindenre tanítottak, előbb azt kell megértenie, hogy az állatvilágban oly természetes a kommunikáció, ahogyan a szél fúj. S hogy eleinte csak a magamra erőltetett emberi korlátok akadályoztak a megértésben. Zajos városainkban elfelejtjük, amit őseink ösztönösen tudtak: a vadon él, suttogását mindenki meghallhatja - és válaszolhat rá. Az elefántok számos, a tudomány eszközeivel nem megfejthető tulajdonsággal, képességgel bírnak. Számítógépet megjavítani persze nem tudnak, de kommunikálni - mind fizikai, mind metafizikai értelemben - annál inkább. Néhány fontos vonatkozásban előttünk járnak. Az állat- és növényvilágban minduntalan megmagyarázhatatlan jelenségekkel találkozunk, és elég, ha csak figyelmesen szemléljük, mi minden történik körülöttünk a természetben, máris a feje tetejére állhat számos igazság, amelyben azelőtt szentül hittünk. Például évekkel ezelőtt megfigyelhettem, ahogy egy vadász megpróbálja becserkészni a vadat. Kizárólag legénycsordában élő impala kos kilövésére volt engedélye. Aznap mégis csak olyan bikákkal találkozott, amelyek ivarérett nőstények mellett, vegyes csordában éltek. Még hihetetlenebb módon ezek a nem kilőhető tenyészbikák hanyag közönnyel sétáltak lőtávolságon belül, és dühítően nyugodt pillantással bámulták a vadászt, míg valahol a háttérben legénycsordák futottak az életükért. Hogyan lehetséges ez? Senki nem tudja. A legprózaibb magyarázatra hajló vadőrök egyszerűen Murphy törvényét emlegetik. Mások, mint jómagam, már nem olyan biztosak ebben. Talán misztikusabb dologról van szó. Lehet, hogy üzenetet hoz nekik a szél. Ezt a kevésbé konvencionális álláspontot képviseli egy bölcs, öreg zulu vadász is, akit jól ismerek.
   Thula Thula-i vendégházunk otthonunktól körülbelül három kilométernyire, egy ligetben található, ahol évszázadok óta nőnek az őshonos akáciák és más vastag törzsű, lombos fák. Itt, ahol tehát mindig is erdő volt, az akácia nemcsak felfogja a veszélyt - amikor leveleit kedvelő antilopok vagy zsiráfok jelennek meg -, hanem nyomban cselekszik is: csersavat fecskendez a leveleibe, amitől keserűek lesznek. A fa ezután olyan illatot - feromont - bocsát ki magából, amellyel figyelmezteti társait a potenciális veszélyre. A szomszéd fák veszik a jelzést, és a támadásra felkészülve azonnal elkezdik termelni a csersavat. No mármost, a fáknak nincs agyuk, de még központi idegrendszerük sincs. Mi hozza meg hát ezeket a komplex döntéseket? Vagy még helyénvalóbb így kérdezni: miért? Miért venné a lelkére egy látszólag érzéketlen fa, hogy mi történik a szomszédjával, olyannyira, hogy igyekszik megóvni a veszélytől? Az élő szervezetek a mikroszkóp alatt csak vegyületek és ásványi anyagok különböző összetételű elegyének látszanak. De mit mondjunk arról, amit nem lát a mikroszkóp? Lehet-e mennyiségileg kifejezni azt a megfoghatatlan életerőt, a létezésnek azt a nélkülözhetetlen alkotóelemét, amely az akáciától az elefántig minden élő szervezetben ott munkál?
   Az én elefántcsordám megmutatta, hogy lehet. Hogy a megértés és a lelki gazdagság a vastagbőrűek sajátja, hozzájuk tartozik; hogy az elefántok érző lények, tudnak szeretni, és rendkívül intelligensek; és nagyra becsülik a jó kapcsolatot az emberekkel. Ez a történetük. Megtanították nekem, hogy az élet minden formája fontos az összes többi számára, együtt keressük a boldogságot és a túlélést. Hogy az élet sokkal több, mint mi magunk, a családunk, a saját fajtánk. Nincs fal emberek és elefántok között, hacsak nem az, amit mi magunk emelünk.




   - Úgy nézzetek rám, mint akinek elefántcsordája van.
Mindketten akkora szemeket meresztettek, mintha meghibbantam volna. David jutott szóhoz először. - Ezt hogy érted?
- Kilenc elefántot kapok ajándékba - vakartam meg a fejem, magam is némileg hitetlenkedve. - Egyszeri, soha vissza nem térő ajánlat.
A földművelő, állattartó zuluk áldottnak tartják azt az eseményt, amelyet eső kísér. A természeti világgal összhangban élőknek égből hulló áldás az eső - maga az élet. Aznap, amikor csordánk megérkezett, nem csak esett, egyenesen zuhogott, mintha dézsából öntenék. Szakadt, ömlött, és a meg-megújuló égi zuhatagok láttán egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a zuluk jól tudják azt a bizonyos „áldást”. 




   Az elmúlt napok tapasztalatából azt szűrtem le, hogy hiába divat az ökoturizmus, az elefántok nem sokat nyomnak a latban. A lényeg - hogy kétségbeesett, megzavarodott állatok menekülnek a fogságból - senkit nem érdekelt. A szeszgőzös vadászokat a céllövő gyakorlat és a zsákmányolható agyar ígérete mozgósította, míg a helybéli törzsfőnökök veszedelmet láttak a csordában. Mindenki fütyült rá, hogy érző lényekről van szó, olyan fajról, amely az idők kezdete óta járja a bolygót. A zuluk nagygyűléseken még ma is ezt harsogják királyuk tiszteletére: Wena we Ndlovu, azaz „Te vagy az Elefánt”. Volt idő, amikor ezeket a jelképesnek tekinthető, fejedelmi állatokat még roppant nagy becsben tartották. Ma már nem. Afrikában a területért versengenek vele az emberek. Nyugaton puszta érdekesség az elefánt, keleten pedig főleg az agyarát értékelik. Háromnapos elkeseredett hajszánk megértette velem, hogy ezek a hihetetlen erejű óriások voltaképpen olyan sérülékenyek, mint a csecsemők.




   Ellenséges indulataikkal addig játszottunk, míg be nem fejeztük a sajátságos etetést. Biztosra veszem, hogy ha nincs a villanykerítés, dühükben agyontapostak volna minket. Olyan izzó volt ez a gyűlölet, hogy töprengeni kezdtem, mi minden történhetett velük, amiről nem tudunk, és ami talán megmagyarázza. A nap hátralévő részében figyeltem őket, és próbáltam a dühön kívül valami más kisugárzást is érzékelni. Ha észrevettem, hogy Nana figyel rám, egyenesen felé fordultam, és barátságos, kedves, biztató dolgokat mondtam neki, például azt, hogy most már ez az otthona, meg hogy itt mindent megtalál, amire valaha is szüksége lehet. Lassan, de biztosan szerves része lettünk az életüknek. Kezdtek „ismerni” minket, bár még nem tudtam, hogy ez jó-e, vagy inkább rossz. Az idegtépő szertartás azonban, amely mindig az uvivi idejére esett, ijesztő következetességgel ismétlődött minden hajnalban. Úgy látszik, ilyenkor voltak leginkább elszánva arra, hogy kitörjenek. Pontosan háromnegyed ötkor (hozzáigazíthattam volna az órámat) Nana fölsorakoztatta a családját, méghozzá úgy, hogy mindannyian régi otthonuk, Mpumalanga felé fordultak. Nana ilyenkor a kerítéstől mindössze néhány méterre állt, és egész testében megfeszült, míg én tíz, adrenalinnal dúsított percen át álltam előtte, és kérleltem, ne kockáztassa a csorda életét, s a lelkére beszéltem, hogy itt van a család új otthona.
   David csöndben tüzet gyújtott a Land Rover mellett, föltette rá a kávéskannát, miközben mindketten azon tűnődtünk, mit hoz majd a nap. Miért olyan agresszívek még akkor is, amikor enni adunk nekik? Miért gyűlölnek minket ennyire? Az elefánt okos állat. Ennyi idő alatt már rájöhettek, hogy nem akarunk nekik semmi rosszat. Megértem, hogy szeretnének megszökni. Talán én is megőrülnék, ha becsuknának. De itt valami másról van szó. Fájdalomból épült az a sánc, amely elválaszt tőlük. Rá kell jönnöm, hogyan lehet áttörni rajta. - Megnyerjük-e valaha ezt a játszmát? - kérdezte egyszer David, kezében a gőzölgő bögrével, lehangoltan egy újabb rettenetes nap után. - Nincs más választásunk - feleltem, csüggedten vállat vonva. - Korántsem voltam biztos benne, hogy bekövetkezik az áttörés, és lehet még nyugodt, megállapodott csordánk. Oly hevesnek éreztem ellenszenvüket, hogy talán azon sem csodálkoztam volna, ha kiderül: áthatolhatatlan a köztünk lévő korlát. Talán annyi sérülés érte őket, amennyit már nem lehet orvosolni.




   A hetek múlásával kezdett fokozatosan megállapodni a csorda. Olyannyira, hogy ha etetéskor odamentünk a kerítéshez, nem kellett attól tartanunk, hogy feldühödött elefántok rohamoznak meg. Végre kialhattuk magunkat; ugyancsak ránk fért. A vadonban tanyázni valóságos gyógyír a léleknek. Ősi ösztönök ébredeznek, elfelejtett képességeket tanulunk újra; tudatunk kitisztul, éberek leszünk, és új ritmusban lüktet az élet. Eltérően azoktól, akik csak kirándulnak a vadonba, és akikre így minden nap máshol esteledik, David meg én nem pusztán látogatók voltunk; idomulnunk kellett vadonbeli tanyánk állandó lakóihoz, hogy befogadjanak. Az volt a cél, hogy olyan feltűnésmentesen simuljunk a környezetbe, mint tóba a hal. A körülöttünk ezrével megbújó vadak eleinte betolakodónak tekintettek minket. Kíváncsiak voltak, kik-mik vagyunk, és mit keresünk a felségterületükön. Folyton szemek százait éreztük magunkon. Az a bosszantó benyomásom támadt, hogy állandóan figyelnek, és ha fölpillantottam, valóban mindig akadt egy mongúz, varacskos disznó vagy szavannasas, amely a távolból minket nézett - egyetlen mozdulatunk, lépésünk sem maradt észrevétlen. De mi magunk is hamar a vadvilág részévé váltunk. A nagyobb testű állatok nemcsak hozzánk szoktak, hanem gyorsan megtanulták, hogy nincs mitől tartaniuk, így nemsokára már ránk sem hederítve jöttek-mentek körülöttünk. Az egyébként csikóhoz hasonlóan ijedős impala kos tőlünk alig harminclépésnyire legelészett a háremével, mintha a tájhoz tartoznánk. Zebrák és gnúk vonultak el mellettünk rendszeresen, kudu és nyala antilopok bóklásztak kedvükre, mintha ott sem lennénk. Azért nem mindenki látott szívesen. Egy hőzöngő hím pávián keserű szemrehányásokkal illetett minket, valahányszor csapata élén a folyó felé tartott – mert páviánéknál követelmény a mindennapos tisztálkodás. Mit sem sejtve ugyanis az ő területük kellős közepén ütöttünk tábort, és a félelmetes vezér ezt mindannyiszor dühösen nehezményezte. Egy afrikai mahagónifa tetejéről vicsorgott, kimutatva sárga, tőrszerűen hegyes fogait, harcias húú, haa! kiáltásaival betöltve a völgyet. Bah, bah! - hirdette a folyóágyig visszhangzó mély hangon, hogy ez az ő területe. Az ő szemében nyilvánvalóan birtokháborítók voltunk. Késő tavasz volt, önfeledten csiripeltek, daloltak, fecsegtek a változatos formájú, méretű, színpompás tollazatú madarak, míg a kígyók, köztük a halálos mérgű fekete mamba, árnyékba húzódtak a tűző nap elől. Egy gyönyörű piton volt a kedvencem, a közeli vízmosás melletti nagy kövek közt szeretett tanyázni. Az ifjú pitonfi még a másfél métert sem érte el, de tovahullámzó olívzöld-halványbarna testének pompás látványa egészen lenyűgözött. A Land Rover adóvevőjének antennáját állványzatként használva tanyát vert nálunk egy két és fél centis kéregpók. Viszonylag kis termete ellenére hihetetlen energia lakott benne. Esténként kifeszítette a hálóját, egyik oldalon az antennára rögzítve a szálakat, reggel pedig befalta az egészet, visszavéve a pókfonállal kibocsátott értékes fehérje utolsó milligrammját is, csak hogy sötétedéskor újra nekiálljon szőni. Elneveztük Wilmának, és naponta megcsodáltuk mérnöki tudományának remekművét, ezt a három méter széles, félelmetes, ragacsos csapdát, amely acélselymével foglyul ejtette a repülő rovarokat, beleértve akár a tíz centiméteres óriáscincért is. Wilma úgy bánt el velük, hogy módszeresen kiszívta belőlük az életet. Olykor a boma túlsó végébe kellett mennünk, de amint beindítottuk a motort, Wilma úgy megrémült a rezgéstől, s olyan kétségbeesetten kapaszkodott az épp csak befejezett hálóba, hogy a végén mindig megsajnáltuk, és inkább gyalog mentünk. Alkonyatkor a napfényt kedvelő állatok aludni tértek biztonságosnak vélt vackukra. Kiürült a táj, de csak átmenetileg. Az afrikai csillagok fényében hamarosan benépesítették az éjszakai állatok. A varacskos disznókat felváltották a rövid, hegyes agyarú folyami disznók; szavannasas és vitézsas helyett afrikai óriás uhuk köröztek hangtalan szárnycsapásokkal az égen, le-lecsapva a vondo névre hallgató dundi, nagyra nőtt nádipatkányra, amelynek lomha sebezhetőségét csak elképesztő szaporasága ellensúlyozza. Fütyülő lappantyúk röpültek medvecsapda-szerűen tátott csőrrel a perzselt, de már hűlő talaj felett, majd a szájukba kapott rovarokkal fölszárnyaltak a magasba. Denevérek ezrei cikáztak a levegőben, és - a formás testű, hatalmas szemű, elbűvölő - óriás fülesmakik rekedt visítással hívtak nászra a fák koronájából. A sötét ösvényeken hiénák ólálkodtak vacsorára vadászva; egyik kedvencem ez a mélységesen félreértett, rosszhiszeműen ádáz dögevőnek tartott afrikai állat. Juúúp, juúúp, juúúp! - kiabálták, miközben eszelős nevetésükkel jelölték körbe a területet. Előfordult, hogy másnap kutyamancsszerű, jókora nyomok mutatták, milyen közel merészkedtek, hogy alaposabban szemügyre vegyenek minket. Fényszórónkat fel-felkapcsolva néztük ezt a nyüzsgő színházat, de folyamatosan nem világítottunk, mert a fény ellenállhatatlanul vonzotta a rovarokat, amelyek sűrű rajokban támadtak ránk. A bozótban nem okos dolog megszakítás nélkül égve hagyni a fényt: a rovarsereglet békát csábít, a béka pedig odavonzza a kígyókat. Állandó világításunk csak egy volt: a tábortűz. Egy reggel leopárdürüléket találtunk a Land Rover mellett. A hím jelölte meg a területét, miközben mi aludtunk, egyértelmű nagymacskanyelven üzenve, hogy ő is ott lakik.




   Mnumzane, az előző matriarcha bikaborja, az anyja halála után koronahercegből páriává lefokozott fiatal hím ugyancsak magányos volt, de nem önszántából. Már nem tartozott szorosan a csordához, többnyire elkülönült, vagy inkább csak kerülgette a csoportot. Elefántéknál időtlen idők óta ez a dolgok rendje; a csorda szigorúan tehenekből és borjakból áll, a már serdülő bikákat pedig kíméletlenül kiközösítik. A természet így gondoskodik róla, hogy a hímek más csordában nemzzenek utódokat, vagyis ne váljék beltenyészetté a család. Természetes körülmények között a kirekesztett fiatal hímek (a gyarmati idők bennszülött katonái után aszkárinak hívják őket) egymásra találnak a vadonban, és laza legénycsordákba szerveződnek, amelyek élén egy-egy bölcs öreg bika áll. Az idősebb bika vállalja az apaszerepet - a matriarchális csordában ilyet nem láthattak -, tőle tanulják meg a hím viselkedés szabályait, és ő vezeti be a fiatalokat a vadonban való boldogulás gyakorlatába - tőle tudják meg, hol vannak a legjobb ivóhelyek, a legízesebb ágak és bogyók. A serdülők mindig emlékezni fognak a földrajzórákon tanultakra; ez is táplálja a közhelyet, mely szerint az elefánt sosem felejt. Az aszkárik tisztelettel és ragaszkodással hálálják meg fogadott apjuknak a gondoskodást. Amikor a vezérhím már túl öreg ahhoz, hogy lehántsa a kérget az ágakról, a fiatalok mocsaras, lápos helyre kísérik, ahol puhább a táplálék. Amikor az öreg hím már alig áll a lábán, és az elbutulás jeleit mutatja, az ifjak támogatják, távol tartva rogyadozó vezérüktől a hiénákat és oroszlánokat. Sőt, előfordul, hogy még halála után is őrködnek mellette, elriasztják tetemétől a dögevőket. Később rendszeresen visszajárnak tisztelegni elhalt vezérük csontjainál. Az öreg bikákra és trófeájukra vadászók nem értik meg, hogy milyen nagy kárt tesznek. A korosodó hím nem fölösleges, eltávolítandó szereplő, hanem élő, nyitott könyv, amelyből új nemzedékek tanulnak egészségesen, elégedetten élni. Ő tanít identitást a fiataloknak, és ő adja át azokat a fontos ismereteket, amelyek birtokában a következő nemzedékek magukénak tekinthetik a vadont. 




   Elmaradtak a rettegett hajnali őrjáratok. Nana már nem sorakoztatta föl a pereputtyát a kerítés északi oldalánál tömeges kitöréssel fenyegetve, és ha lassan is, de mintha előbbre tartottunk volna, mint néhány héttel korábban. Ám arra, ami ezután történt, senki sem számított. Másnap reggel, nem sokkal napfelkelte után, arra lettem figyelmes, hogy Nana és a kis Mandla a kerítésnél állnak, éppen táborunkkal szemközt. Ez még sosem fordult elő. Fölálltam, Nana pedig fölemelte az ormányát, és egyenesen rám nézett. Nyugodtnak látszott, a füle szépen hátrasimult. Ösztönösen megéreztem, hogy oda kell mennem hozzá. Nana nem mozdult, s én hirtelen úgy éreztem, beburkol valami különös elégedettség. Jóllehet ott álltam egy korábban oly ellenséges vadelefánt orra előtt, aki még néhány napja is legszívesebben elpusztított volna, sosem éreztem magam nagyobb biztonságban. Buborékként vett körül ez a kellemes érzet, a fölém magasodó, nagyszerű teremtmény kisugárzása. Most vettem csak észre, milyen vastag, drótszerű a szempillája, hogy ráncok ezrei szelik át a bőrét, és szemügyre vettem a törött agyarát is. Szelíd pillantásával magához húzott. Aztán, mintha lassított felvételt látnék, felém nyújtotta az ormányát. Megbabonázva, hipnotikus állapotban néztem; a világon mi sem lehetett volna természetesebb. És ekkor megértettem: azt akarja, hogy menjek közelebb. Nem gondolkoztam, odaléptem a kerítéshez. Mozdulatlanul állt az idő, míg Nana óvatosan, az elektromos szálakat kikerülve átdugta az ormányát, és elért a testemig. Finoman megérintett. Meglepett, milyen nedves az ormánya vége, és hogy pézsmaillatú. Aztán fölemeltem a kezem, és finoman az óriási ormányra helyeztem, tenyeremmel épp csak súrolva a kemény, vastag szőrszálakat. Nana lassan visszahúzta az ormányát. Néhány másodpercig csak állt és nézett, aztán lassan megfordult, hogy visszamenjen a csordához, amely közben fölsorakozott mögé, mintegy húsz méterről figyelve minden mozdulatot. - Hát ez meg mi volt? - kérdezte David. Még mindig a történtek hatása alatt álltam, nem jutottam azonnal szóhoz. Aztán szinte maguktól buktak ki belőlem a szavak: - Nem tudom. De azt tudom, hogy ideje kiengednünk őket. - Engedjük ki őket?! A bomából? - Igen. Tartsunk szünetet, és beszéljük meg. Egy bögre friss kávé reményében a házhoz hajtottunk, és közben izgatottan tárgyaltuk a történteket.
   Thula-Thulában azért állhatott helyre a természet rendje, mert az állatok tudták, hogy elmúlt a veszély. Évekkel később, amikor a szudáni vadvédelmi programban vettem részt, szavahihető forrásból hallottam egy hasonló történetet. Az Észak- és Dél-Szudán között dúló háború húsz éve alatt olyan mértéktelenül vadászták az elefántokat agyarukért és húsukért, hogy óriási számban vándoroltak át a biztonságos Kenyába. Néhány nappal a végleges fegyvernyugvás aláírása után azonban tömegesen elhagyták választott lakóhelyüket, és megtették a több száz kilométeres utat haza. Hogy honnan tudták, ismét biztonságos az otthonuk, rejtély, és ismételten arról győz meg, hogy ezek a bámulatos állatok rendkívüli képességekkel rendelkeznek. Mintha az elefántok képesek lennének kivetíteni a jelenlétüket a körülöttük lévő területre, és mintha ezt szabályozni is tudnák: amikor ugyanis nem akarták, hogy megtaláljam őket, akkor nem érzékeltem semmit - még akkor sem, ha a következő pillanatban szinte beléjük botlottam. Az elefántok oroszlánbőgéshez hasonló hangot bocsátanak ki, csak sokkal mélyebbet, olyan mély morajt, amelyet az emberi fül nem képes érzékelni, de amely kilométerekre áthatja körülöttük a vadont. Én pedig, noha hallani nem hallottam, valami módon mégis „fogtam” ezt a hangot. A maguk elefántnyelvén mindennel és mindenkivel tudatták, hogy éppen hol vannak.




   Minél több időt töltöttem Nanával és a csordával, annál közelebb jöttek ők is, míg egész természetes nem lett, hogy önfeledten legelgetnek a Land Rover közvetlen közelében. Egyszer is így figyeltem őket éppen, amikor Nana hirtelen abbahagyta az evést, és odajött az autóhoz. Nana végtelenül lassan - legalábbis így éltem meg - kinyújtotta az ormányát, és bedugta az ablakon, hogy üdvözöljön. Meggyőződésem, hogy az elefántgesztusok nyelvén ez felelt meg leginkább a szeretetteljes vállon veregetésnek. Így hozta tudomásomra, hogy kedvére való a jelenlétem. Találkozásaink egyre spontánabbak lettek, és a hónapok múlásával a csorda tagjai egyenként is mind gyakrabban üdvözöltek. Úgy látszik, befogadtak, a csapat tiszteletbeli tagja lettem. Hetente-kéthetente meglátogattak, úgyhogy kénytelenek voltunk villanykerítést feszíteni Françoise kertje köré, különben laposra tapossák, és felfalják a bokrokat. De ez sem tartotta vissza őket: türelmesen álldogáltak a drótnál, amíg le nem mentem, hogy üdvözöljem őket. Egyszer üzleti útra mentem Durbanbe, és amikor hazaértem, meglepődve láttam a ház előtt a hét várakozó elefántot - akár egy fogadóbizottság. A véletlennek tulajdonítottam. De a következő, majd az azután következő hazatérésemkor ugyanígy vártak. Nyilvánvalóan pontosan tudták, mikor nem vagyok otthon és mikor jövök vissza. Aztán történt valami már-már hátborzongató. Johannesburgból készültem haza, de lekéstem a gépemet. Otthon, Thula Thulán, tőlem hatszáznegyven kilométerre, a csorda elindult a ház felé, de - mint később elmesélték - egyszer csak megtorpantak az elefántok, megfordultak, és visszamentek a bozótba. Később megállapítottuk, hogy ez pontosan akkor történt, amikor a repülőtéren kiderült, hogy már nem érem el a gépet. Másnap, amikor megérkeztem, már a háznál vártak. Hamar beláttam, hogy olyasmiről van szó, valami olyan rendkívüliről, amit úgysem érthetek meg, mert meghaladja korlátozott felfogóképességemet. Az elefántok hihetetlen kommunikációs képessége tudományosan bizonyított tény. Mint megtudtam, gyomruk egyedülálló „korgatásával” olyan infrahangrezgéseket képesek kibocsátani, amelyek igen nagy távolságra is foghatók. Ezek a roppant mély, emberi füllel nem érzékelhető hangok a bálnákéhoz hasonló hullámhosszokon mozognak, és rezgéseik - egyes feltételezések szerint - bejárják az egész földgolyót. De ha csak néhány száz négyzetkilométernyit töltenek be ezek a hanghullámok - márpedig ennyit elfogad a tudomány -, ez is elég ahhoz, hogy az elefántok potenciálisan az egész afrikai kontinensen kapcsolatot tartsanak egymással. Bizonyított tény, hogy az egy-egy fajra jellemző fejlett intelligencia és a távolsági kommunikáció között összefüggés van. A béka kommunikációs képességei például kimerülnek a párosodásra hívó, primitív brekegésben, hiszen egész világegyeteme a tó. Az elefántok kommunikációja azonban roppant távolságokat hidal át, és ez arra vall, hogy ezek a nagy termetű vadak jóval fejlettebbek, mint valaha is hittük. A korábban feltételezettnél sokkal jelentékenyebb intellektussal rendelkeznek. Aki kételkedik ebben, vegye fontolóra a következőt: vajon az évmilliók során kifejlődött volna-e az elefántokban ez a hihetetlen kommunikációs képesség csak azért, hogy jelentés nélküli - robajló, morgó - hangsorokat juttassanak el egymáshoz? Természetesen nem. Így tehát nagyon is kézenfekvő feltételezés, hogy a hosszúhullámú hangrezgéseket meghatározott céllal használják az elefántok, vagyis egyének és csordák értelmes, összefüggő módon kommunikálnak vele. Lehet tehát, hogy azt is elmondják egymásnak, mit művelünk velük mi, emberek? Fejlett értelmüket ismerve szemernyi kételyem sincs, hogy pontosan ezt teszik.




   Semmi nem tölt föl jobban, mint ha beszívom a vadon fűszeres illatát, vagy eső után a talaj agyagos kipárolgását, az élettől reszkető dús föld átható aromáinak elegyét, vagy a tél frissítő, száraz tisztaságát. Itt, az isten háta mögött, a pillanatnak él az ember. Amikor minden zöld és buja, mintha muzsikálna a föld, aszály idején pedig sztoikusan alkalmazkodik. A bozótban az egyszerű cselekedetek is roppant atavisztikus gyönyörűséget tudnak szerezni - például, ha fűszálat dug az ember egy skorpiólak pirinyó, keskeny nyílásába, majd érzékeli azt az erőteljes rángatást, amely arányait tekintve fölér egy horogra akadt termetes haléval. Ugyanígy hatnak rám az énekesmadarak, a földgolyó dalnokai - ha csupán riadt, figyelmeztető kiáltást hallatnak, akkor is tökéletes a hangmagasság, a dallamív. Hasonlóképp lenyűgözve figyelem a lét szakadatlan játékát, a táplálkozási lánc kegyetlen poézisét, a törékeny, mégis erőteljes életet, amely minden alakban, színben és formában benne lüktet.
   A vadvilág mindig eszénél van, a vadállat minden pillanatban harcra vagy menekülésre kész. A vadon örökké virraszt, lakói folytonosan szívják magukba környezetük minden apró részletét, értékelik a biztonság és a veszély szakadatlanul változó fokozatait. Tudják, hol jó, és hol nem jó, vagyis a túléléshez nélkülözhetetlen információt folyamatosan feldolgozzák. Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember - ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van.
Az én elefántjaimnak hányattatásokkal teli, viszontagságos utat kellett bejárniuk a túlélésért, de eltökéltek voltak, mindig fel tudták mérni a helyzetet, mindig összetartottak, gondoskodtak egymásról, és ha csak tehették, bolondoztak, játszottak is egy kicsit. Most már tizennégyen voltak, kétszer annyian, mint kezdetben. Felemelő érzés volt látni őket, ahogy ott állnak, és szimatolják a levegőt, és ekkor értettem csak meg igazán, milyen sokat jelent nekem ez a csorda. És, ami még fontosabb, hogy mennyi mindent tanultam tőlük egyenként is.
Az elefántok fekete sziluettként rajzolódtak ki a lankás őrszemek és a szavanna aranyköntösére. Időtlen, gyönyörű kép volt, önmagáért beszélt. Azt sugallta, amit már eddig is tudtam - hogy Afrika és az elefántok egy és ugyanaz.

(Anthony Lawrence, Graham Spence: Elefántsuttogó - Amit egy elefántcsordától tanultam életről, szabadságról és hűségről)
 

2017. február 20.

A Virtuális Valóság mint KiberGnózis


- Hall valamit Starbuck?
- Csak az esőt uram!
- Akkor fogja a pisztolyt és hozza be a macskát!





Az emberi gondolkodás soha nem fukarkodott erőfeszítéseit olyan rendszerekbe invesztálni, amelyek a testtől való elszakadás reményével kecsegtettek. Miért is ne? Az anyag igazából csak nyűg, kolonc. Bizonyos korai „vallásos” leletek, mint például a Neander-völgyből származó sárgaföldi temetkezések is már a halhatatlanságba vetett hitet sugallják. Valamennyi modern (azaz poszt-paleolitikus) vallás tartalmazza a testtel és a „teremtett” világgal szemben érzett bizalmatlanság, sőt, néha az ellenséges érzület gnosztikus nyomait. Napjaink „primitív” törzsei, de még a pogány parasztok körében is ismert a halhatatlanság vagy a testből való kiszabadulás (extázis) fogalma, mellyel nem feltétlenül jár együtt a test megvetése. A Gnosztikus Nyom fokozatosan akkumulálódik (mint a higanymérgezés), míg végül patologikussá nem válik. A gnosztikus dualizmus eklatáns példája ennek az ellenérzésnek azáltal, hogy minden érték létrehozását a „léleknek” tulajdonítja a test helyett. Ez az eszme jellemző arra, amit „civilizációnak” nevezünk. Hasonló vonulat követhető nyomon a „háború” nevű jelenség esetében is. A vadászó-halászó-gyűjtögető életmódot folytató törzsek körében általánosan elfogadott volt (és ma sincs másként, mint például a Yanomamo indiánok között) egyfajta rituális dulakodás. A „valódi” háború a vallás és a gazdaság (azaz a politika) folytatása más eszközökkel, történetileg ekként a neolitikumban kezdődik, amikor a papok kiagyalták az „ínség” fogalmát, s amikor megjelent a „harcosok kasztja”. (Én személy szerint kategorikusan elvetem azt az elméletet, hogy a háború a vadászat meghosszabbítása, folytatása.) Úgy tűnik, a II. világháború volt az utolsó „igazi” háború. A hiperreális háború Vietnamban kezdődött a televízió bekapcsolódásával, majd a maga totális obszcenitásában mutatkozott meg az 1991-es Öböl-háború esetében. A hiperreális háború már nem „gazdaságos”, nem „az állam egészsége”. A Rituális Dulakodás önkéntes és nem hierarchikus (a harci vezetők mindig ideiglenesek); a valódi háború kötelező és hierarchikus; a hiperreális háború imázs-jellegű és pszichológiailag interiorizált („Tiszta Háború”). Az első fajta háborúban a test sérülés kockázatának van kitéve, a második esetben feláldoztatik, a harmadik esetben a test már nem játszik szerepet. A modern tudományban is bizonyos antimateriális előítélet testesül meg - a Vallás ellen viselt háborújának következményeképpen bizonyos értelemben maga is vallássá vált. A tudomány mint az anyagi valóság megismerése paradox módon szétbomlasztja a valóság materiális jellegét. A tudomány mindig is a papi mesterség része volt, a kozmológia alegysége; valamint ideológia „a dolgok mikéntjének” igazolására. A „reális” dekonstrukciója a klasszikus fizika utáni periódusban az irrealitás vákuumát tükrözi, amely az „állam” megalkotója. Az egykori Földi Mennyország, az állam napjainkban nem több, mint pusztán képmások igazgatása, menedzselése. Nem „erőszakszervezet” többé, hanem testetlen információrendszer. Ám amint a babilóniai kozmológia szentesítette a babilóniai hatalmat, ugyanúgy szolgálja napjaink tudományának „megfellebbezhetetlensége” a Végső, az Igazi, a Tökéletes, a poszt-nukleáris államot, az „információ-államot”. Legalábbis az Új Paradigma ezt kívánná, amelynek axiomatikus premisszáit „mindenki” elfogadja. Az új paradigma rendkívül spirituális. A New Age (Új Kor) gnosztikus tendenciáival magába foglalja, magába olvasztja, magához öleli az Új Tudományt mint spiritualista világszemléletének szövegtani bizonyítékát. A meditáció és a kibernetika kart karba öltve haladnak. Természetesen az „információ-államnak” szüksége van a rendőrség, a karhatalom és a börtönrendszer olyan mértékű támogatására, amelytől Nabukodonozor kővé vált volna ámulatában, és Moloch papjai csak félelemmel vegyes tiszteletet, ámulatot és megilletődést érezhettek volna. A „modern tudomány” pedig még mindig nem képes kihámozni magát a „természet meghódítása” mielőbbi igen/majdnem/csaknem sikeres öntömjénező elmélete komplexitásának bűvköréből. A civilizáció legnagyobb diadala a test fölött. De hát kit érdekel? Hiszen minden „relatív”, vagy nem? Gondolom, mindössze csak túl kell lépnünk a testen, ki kell szabadulnunk belőle. Talán a „kvantum-ugrás” révén. Mindeközben a szociális tényezők buzgó és fáradhatatlan közvetítésével, amely a Média mesterkedései révén valósul meg, növekszik a testtől való elidegenedésünk azáltal, hogy a figyelmünk inkább az információra, mintsem a közvetlen tapasztalatszerzési lehetőségekre irányul. Ilyen értelemben a Média vallási, papi szerepet játszik, utat, lehetőséget kínálván a testből való kijutásra, úgy, hogy újradefiniálja a lelket, információnak tekintve azt. Az információ lényege a Képmás, a szakrális és szentképszerű adat-komplexum, amely eltulajdonítja „a test anyagelvűségének” primátusát mint a megtestesülés eszközét, felváltva azt a feddhetetlen és megkérdőjelezhetetlen, testetlen extázissal. A tudat valami olyasmivé válik, amely „csökkentett módban”, funkcióinak megnyirbálásával működtethető, kimetszendő az animalitás mátrixából, és információként halhatatlanná nemesítendő. Nincs többé „szellem a gépben”, sokkal inkább gépszellem, Szent (gép)lélek, a legvégső, az igazi közvetítő, közbenjáró, aki tiszavirág-életű porhüvelyünkből átsegít, konvertál bennünket a Világosságba. A Virtuális Valóság mint KiberGnózis. Gyerünk, szállj be, hagyjuk itt a Földet mindörökre. Az egész tudomány paradigmatikus egyetemességet ajánl a természet- és a társadalomtudományokban egyaránt. A klasszikus természettan bábáskodott már a kapitalizmus, a kommunizmus, a fasizmus és egyéb modern ideológiák létrejötténél. A poszt-klasszikus tudomány is egész sor eszmevilágot javasol társadalmi alkalmazásra: a relativitást, a kvantum-„irrealitást”, a kibernetikát, az információelméletet stb. Néhány kivételtől eltekintve, a poszt-klasszikus tendencia a további anyagtalanodás felé tart. A fekete lyuk-elmélet néhány híve például már egyenesen Szent Pált követő teológusok modorában beszél, míg az információelmélet követői közül sokan lényegében manicheusoknak hangzanak. Szociális szinten ezek a paradigmák olyan megfoghatatlan, követhetetlen retorika érzetét keltik, amely egy 3. századi sivatagi remetére vagy egy 17. századi New England-i puritánra vall - de a poszt-indusztriális, posztmodern jóléti fogyasztói társadalom delíriumos nyelvi hevületében előadva. Mindennapjaink társalgási nyelve is átitatódott bizonyos automatikus ismétlődésekkel, amelyek nem többek merész kijelentéseknél, de amelyeket a Valóság alkotóelemének, szövetének vagy magának a Valóságnak tekintünk, evidenciaként kezelünk. Például, minthogy ma már úgy tekintjük, hogy a komputerek a „mesterséges intelligencia” irányába tett lépést jelentik, feltételezzük azt is, hogy egy számítógép beszerzése révén intelligensebbekké válunk. Tucatnyi író van az ismerőseim között, akik komolyan úgy vélik, hogy a számítógép jobb (nem „hatékonyabb”, hanem jobb) íróvá tette őket. Ez szórakoztató - ám ugyanez a vélekedés a komputerekről, ha sokmilliárd dolláros katonai költségvetés is rendelkezésre áll, csillagháborús terveket, gyilkos robotokat és egyebeket is életre hívhat.





A civilizáció diadala a test fölött

Fontos részét képezi ennek a retorikának az „informatikai ökonómia” fogalma. Elterjedt vélekedés, hogy a poszt-indusztriális világ mostanában hozza világra ezt az új gazdasági rendet. Igen meggyőző és világos példa található erre a fogalomra egy nemrégiben megjelent könyvben, amelynek az írója a gondolat- és cselekvésszabadság híve, a Kaliforniai Gnosztikus Dualista Egyház püspöke, a Gnosis Magazine megbecsült, nagy műveltségű írója:

A civilizáció legutóbbi szakaszának ipara (amelyet néha a high-tech ellentéteként low-technek hívnak) nagyipar volt, és a nagyság mindig nyomasztó, elnyomó jelleggel is párosul. Az új high-tech másképpen nagy. A régi technológia anyagi eszközöket hozott létre és osztott el, az új technológia információt termel és terjeszt. A high-tech révén piacra dobott készletek és eszközök egyre kevésbé anyagi és egyre inkább szellemi természetűek. A high-tech hatása alatt a világ a természeti, fizikai gazdaságtól egyre inkább valami olyan felé halad, amit „metafizikai gazdaságnak” lehetne nevezni. Mostanában ébredünk rá, hogy inkább a tudat, mintsem a nyersanyagok vagy a természeti erőforrások hozzák létre a jólétet. 

A modern újgnoszticizmus általában nem tulajdonít nagy jelentőséget a test elleni régi manicheus támadásnak, és inkább egy enyhébb, „zöldebb” retorikával él. Hoeller püspök például az ökológia és a környezet fontosságát hangsúlyozza (mert nem akarjuk „bepiszkítani a tulajdon fészkünket”, a Földet), de könyvének az amerikai indiánok szellemiségéről szóló fejezetében azért rámutat arra, hogy a Föld-kultusz alacsonyabb rendű a testetlenség tiszta gnosztikus ideáljánál:

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem ugyanaz a fészek és a madár. Az exoterikus és ezoterikus tradíciók világosan deklarálják, hogy nem a Föld az egyetlen lehetséges otthon az emberi lények számára, nem úgy teremtünk, mint gyom a földből. Jóllehet, a testünk ebből a földből ered, az igazi bensőnk, a lényegünk nem. Ha máshogyan gondolkozunk, az kirekeszt bennünket az összes ismert szellemi tradícióból, és kizár bennünket a látók és hallók, a bölcsek köréből. Habár az amerikai indiánok bölcsek a maguk módján, ehhez a gazdag szellemi örökséghez nincs túl sok közük. 

Ilyen aspektusból szemlélve (a test = barbárság), a könyv minden oldaláról sugárzik a püspök utálata és megvetése az élő hús, a testiség iránt. Vallási hevületében megfeledkezik arról, hogy az „információ” nem ehető. Anyagi javak nélkül nincs „igazi jólét”, amíg az emberiség tudata végleg éterivé nem válik. Az információt mint a kultúra egy formáját nevezhetjük metaforikusan jólétnek, mert hasznos és kívánatos - de soha nem lehet jólétté olyan értelemben és módon, mint az osztriga, a tejszín vagy a gabona és a víz, mert azok önmagukban is annak tekinthetők. Az információ mindig csak információ valamiről. Ugyanúgy, mint a pénz, az információ sem létezik csak úgy önmagában. Az idő múltával gondolhatunk úgy a pénzre, mint jólétre (mint egy jópofa taoista rítusban, amely a Vizet és a Pénzt a világegyetem két leglényegesebb alapelvének nevezi), de valójában ez felületes, absztrakt gondolkodás csupán, mely a péksüteményről a péksüteményt szimbolizáló pénzérmére helyezi át a hangsúlyt. Lényegében „informatikai ökonómiánk” van, amióta csak feltaláltuk a pénzt. Azt azonban még mindig nem tanultuk meg, hogyan emésszük meg a rezet. Ezeknek az elcsépelt közhelyeknek az ezopuszi nyersesége, emészthetetlensége zavar engem, de arra kell kényszerítenem magamat, hogy megjátsszam a lusta bugrist, és kanyargós barázdát szántsak, miközben körülöttem valamennyi egyenesen gondolkodó úgy tűnik, hogy hallucinál. Mi, amerikaiak és más „első világbeli” típusú fickók, úgy látszik, rendkívül fogékonyak vagyunk a „metafizikai gazdaság” retorikájára, mert már nem láthatók (tapinthatók vagy szagolhatók) körülöttünk a világ fizikai létezésének bizonyítékai. Az építészetünk szimbolikus lett, absztrakt gondolatok megnyilvánulásaiba (autók, lakások, irodák, iskolák) zártuk magunkat, információkkal kapcsolatos, azokat szolgáló állásokban dolgozunk, a magunk szerény módján azon munkálkodunk, hogy a jómód testetlen szimbólumait tologassuk, helyezzük el a Tőke absztrakt rácsai körül, szabadidőnket jórészt inkább a médiával, mintsem az igazi, anyagi világból szerzett konkrét tapasztalatokkal töltjük ki. Az anyagi világ számunkra már leginkább a katasztrófát jelképezi, jó példa erre a viharokra és hurrikánokra való megdöbbentően hisztérikus reagálás (annak bizonyítékául, hogy nem tudtuk teljesen „leigázni a Természetet”), újpuritán félelmünk és irtózásunk a szexuális másságtól vagy a steril, fűszerezetlen, denaturált (szinte absztrakt) ételek kedvelése. Ám mindezek ellenére sem képes ez az „első világbeli” gazdaság teljesen önellátó lenni. Az ómódi, anyagi javak termelését biztosító nehézkes, irdatlanul bonyolult struktúrában elfoglalt pozíciójától (a piramis csúcsa) függ. Mexikói farmerek termesztik és csomagolják számunkra a „természetes” ételt, hogy mi a tőzsdének, a biztosítónak, a törvénykezésnek, a komputereknek, a videojátékoknak szentelhessük időnket. Tajvani rabszolgamunkások készítik a chipeket a számítógépeinkbe. A Közel-Keleten a mi bűneink miatt szenvednek és halnak meg. Élet? Ugyan! Azt majd a szolgálóink élik helyettünk. Nincs életünk, csak „életstílusunk”: az élet absztrakciója, az árucikkek szentséges jelképrendszerére alapozva, a sztár-papság által felszentelve, celebrálva, nekünk közvetítve a sztárok - életnagyságúnál is nagyobb absztrakciók, értékeink kényurai, álmaink megtestesítői, média-archetípusok; vagy inkább a média-monarchák jobb kifejezés lenne. Természetesen ez a Baudrillard-i ellen-utópia nem létezik - egyelőre még. Mégis meglepő, ha figyelembe vesszük, hány olyan radikális van, aki ezt tartja elérendő célnak, legalábbis addig, amíg „információs forradalom” vagy valami hasonlóan lelkesítő névvel illetjük. A balosok arról beszélnek, hogy meg kell szerezni az információtermelést az adat-monopolistáktól. És valóban - mindenhol fellelhetők az információk - atombombát is lehet építeni a közkönyvtárakban elérhető tervrajzok alapján. Noam Chomsky szerint akárki hozzájuthat az információkhoz - feltéve, hogy van elég jövedelme, és őrülettel határos fanatizmus hajtja. Az egyetemek és a „gondolattárolók” szánalmas kísérleteket tesznek arra, hogy monopolizálják az információkat - ők is eléggé meg vannak zavarodva az informatikai ökonómia fogalmától -, de az ő mesterkedéseik nevetségesek. Lehet, hogy az információ nem mindig „szabad”, azaz szabadon hozzáférhető, de sokkal több megszerezhető annál, amennyit egy ember valaha is érdemben fel tudna használni. Minden elképzelhető témájú könyv megszerezhető könyvtárközi kölcsönzés útján. Mindamellett azonban kellenek olyanok is, akik körtét termesztenek és cipőt javítanak. De ha ezeket az „iparágakat” sikerülne is teljes egészében gépesíteni, még akkor is biztosan lesznek olyanok, akik körtét esznek és cipőt viselnek. Még mindig a test a jómód, a jólét alapja. A Képmás mint a jómód eszméje - „látványos érzékcsalódás” csupán. Még az „információ” radikális bírálata is az absztrakciók és az adatok túlértékeléséhez vezethet. Egy Angliából származó NO elnevezésű pro-situ kiadványban a következő üzenet volt odafirkálva a hátsó borítóra:

Mire ezeket a szavakat olvasod, az Információ Kora felrobban... benned és körülötted - a nyílt, totális Információs Hadviselés Dezinformációs Rakétáival és Propagandabombáival egyetemben. A háborúkat a múltban rendszerint területi vagy gazdasági előnyök megszerzéséért vívták. Az Információs Háború célja az Információ korának megfelelő terület, vagyis az emberi agy meghódítása. Különösen nagy veszélyben van mostanában a képzelet, a kihalás veszélye fenyegeti a multimédiából eredő kirohanások miatt... túlterhelés... VIGYÁZAT - LEHET, HOGY A KÉPZELETED NEM IS A TIÉD... Amint egy kultúra bonyolultabbá válik, fokozódik a függősége az imázsaitól, az ikonjaitól és jelképeitől, melyek önmeghatározásának és más kultúrákkal való kapcsolattartásának eszközeivé válnak. Ahogy a kultúra felgyülemlő képmixtúrája körbelengi a kollektív tudatot, egyes izomorf ikonok összeállnak, és a valóság „illúzióját” keltik. Hóbortok, divatok, művészeti trendek. „Valóságnak hiszem a képeiket, mert hiszek a képek valódiságában (az ő valóságképükben).” AKINEK HATALMA VAN A METAFORA FÖLÖTT, AZ IRÁNYÍTJA AZ AGYAT. A totális telítődés feltételei lassan felismerhetővé válnak - lappangó bénulás - a speciális/szakmai ismeretek trivializálódásától a triviális specializálódásáig. Az INFORMÁCIÓS HÁBORÚ elvesztését nem engedhetjük meg magunknak. A következmények beláthatatlanok. 

Nagyon szimpatikus nekem a szerző média-kritikája, ámbár úgy érzem, hogy az „információ” démonizálására is kísérletet tesz, ami nem más, mint az információ mint megváltás fogalmának a tükörképe. Ismét csak Baudrillard Kommtech Univerzum víziója idéződik fel, bár ez alkalommal inkább a Pokol, semmint a gnosztikus Másvilág.





Az információ fetisizálása és demonizálása

Hoeller püspök mindenkitől elvárja, hogy gondolkodás nélkül álljon be a sorba, ne legyenek nagy igényei - az anonim frázispuffogtató azt akarja, hogy törd szét a televíziódat -, de mindketten hisznek az információ misztikus erejében. Az egyik a pax technologicát ajánlja, a másik hadat üzen. Mind a ketten egyfajta manicheus nézetet izzadnak ki a Jóról és a Rosszról, de nem tudnak megegyezni, hogy melyik melyik. A kritikai teoretikus a tények tengerében úszik. Örömünkre szolgál elképzelni őket úgy is, mint partizánokat, mi magunkat pedig a „gerilla-ontológusok” szerepében, megszabadulva az adatok uralmától. A 19. század óta az örökké változó „társadalomtudomány” töméntelen sok információt előásott szinte mindenről, a sámánizmustól a szemiotikáig. Minden egyes „felfedezés” visszaáramlik a „társadalomtudományba”, és megváltoztatja azt. Mi meg sodródunk céltalanul. Költői tények, adatok után kutakodunk, amelyek megváltoztatják, intenzívebbé teszik a valóságról szerzett benyomásainkat. Új, hibrid tudományokat találunk fel eszközül ehhez a folyamathoz: etnofarmakológiát, etnohistóriát, kognitív tudományokat, eszmetörténetet, szubjektív antropológiát (antropológiai poétikát vagy etno-poétikát), „dada-episztemológiát” stb. Nem úgy fogjuk fel mindezt, mint ami „jó” önmagában, hanem csak annyiban tekintjük hasznosnak, amennyiben segítségünkre van a saját boldogulásunk megszerzésében vagy létrehozásában. Ilyen értelemben ismerjük az „információt mint jólétet”; ennek ellenére továbbra is a gazdagságra vágyakozunk önmagában, és nem pusztán az információként történő absztrakt megnyilvánulására. Mindamellett tudomásunk van arról is, hogy „az információ - háború”; mégsem határoztuk el, hogy keblünkre öleljük a tudatlanságot, mert a „tények” mérges gázként használhatók. A tudatlanság nemcsak hogy nem eléggé hatékony védekezés ebben a háborúban, de még csak nem is használható fegyverként. Sem fetisizálni, sem démonizálni nem akarjuk az „információt”. Ehelyett csupán olyan értékrendet akarunk létrehozni, amelynek segítségével az információ mérhető és értékelhető. Az irányadónk, a követendő minta, a standard csak a test lehet. Bizonyos misztikus elméletek szerint a lélek és a test egy és ugyanaz. Való igaz, hogy a lélek vesztett ontológiai valódiságából (legalábbis Nietzsche óta), a test „valóságigényét” pedig jelentősen meggyengítette és „tiszta energiává” ködösítette a modern tudomány. Úgyhogy miért ne tételezzük fel, hogy a test és a lélek megegyezik, és hogy ők ugyanannak a kifejezhetetlen és mindennek az alapját képező valóságnak a kettős kromoszómájú iker-aspektusai? Nincs test lélek nélkül, és nincs lélek test nélkül. A gnosztikus dualisták tévednek, ugyanúgy, mint a vulgáris „dialektikus materialisták”. A test és a lélek együtt alkotják az életet. Ha az egyik pólus hiányzik, az eredmény - halál. Ez a tézis meglehetősen egyszerű értékrendet hoz létre, föltéve, hogy előnyben részesítjük az életet a halállal szemben. Amint látható, kerülöm a test vagy a lélek pontos meghatározását. Mindennapi „empirikus” élményekről beszélek. Akkor éljük át, mi a lélek, amikor álmodozunk vagy alkotunk valamit, és akkor tapasztaljuk, mi a test, amikor eszünk vagy ürítünk (vagy fordítva); mindkettőt átéljük egyszerre, amikor szeretkezünk. Nem metafizikai kategóriákat javaslok itt. Még mindig csak sodródunk, és ezek csupán ad hoc referenciapontok. Nem kell misztikusoknak lennünk ahhoz, hogy az „egy és oszthatatlan valóságnak” ezt a verzióját javasoljuk. Mindössze csak rá kell mutatnunk, hogy mind ez ideig semmilyen más valóság nem adta tanújelét létezésének az eddigi ismereteink szerint. Már csak gyakorlati szempontból is, a „világ” „egy és oszthatatlan”. Történetileg azonban ennek az egységnek a „test”-fele kapta mindig a sérelmeket, az elmarasztaló sajtóvisszhangokat, a Szentírás szavaival dörgő kiátkozást és a gazdasági zaklatást, üldözést a „lélek"-fél részéről. A lélek önjelölt képviselői játszották mindig is a vezető szerepet a történelem folyamán, a testnek mindössze az elenyészést, eltűnést vagy néhány hamvába holt, elvetélt lázadási kísérletet hagyva meg.





A lélek uralkodott és uralkodik, minthogy alig ismerjük a test-beszédet. Amikor az „információ” szót használjuk, tárgyiasítjuk, mert mindig is megtestesítettük az absztrakciókat, amióta az Isten égő csipkebokor képében megjelent. (Az információ mint a „nyers” anyag testetlenítése.) Mi most itt azt javasoljuk, hogy legyen egyenlő a test az énnel. Nem tagadjuk, hogy „a test lélek is”, de valami egyensúlyt szeretnénk helyreállítani ebben a történelmi egyenletben-egyenlőtlenségben. Számunkra a „gonosz” megjelenési formája a test megvetése és a világ rágalmazása. Ragaszkodunk a test és lélek fogalmát illető „pogány” értékek megváltozott formában való újjáélesztéséhez. Nem tudunk elégé lelkesedni az „informatikai ökonómiáért”, mert a test-megvetés új álarcának tekintjük. Nem tudunk teljes odaadással hinni az „információs háborúban”, minthogy az testi létet kölcsönöz az információnak, de „gonosznak” tekinti. Ám ezt a harmadik álláspontot is gyanakodva szemléljük, langyos, állásfoglalás nélküli köntörfalazásnak, a teoretikus szemlélet kudarcának tekintjük. Minden tény különféle jelentéseket kap, ha a dialektika prizmáján keresztül vizsgáljuk, szemügyre véve fényeit és árnyoldalait. A „tény” sohasem statikus vagy „semleges”, lehet „jó” is, „rossz” is (vagy jón-rosszon túli), számtalan variációban. Végső soron mi vagyunk e mérhetetlenül nagy diskurzus művészei. Értékeket hozunk létre. Azért tesszük, mert élünk. Az információ ugyanolyan nagy „mocsok”, zűrzavar, mint az anyagi világ, amelyet tükröz és átalakít. Mi elfogadjuk ezt a zűrzavart. Ez az élet. Ámde a nagy élet-káoszon belül bizonyos információk és anyagi dolgok elkezdenek költészetté, megismeréssé vagy színjátszássá összeállni. Levonhatunk bizonyos ideiglenes „következtetéseket”, föltéve, hogy nem pomádézzuk agyon és nem helyezzük piedesztálra. Sem az „információ”, sem egyetlen „tény” nem önmagában való. Maga az információ szó is egyfajta ideológiát, vagy inkább paradigmát jelez, amely az anyag és az univerzum „csöndjétől” való tudattalan félelemben gyökerezik. Az „információ” a bizonyosság helyettesítője, a dogmatikusok fétise, babona, hiedelem. A „költői tények” nem alkalmazkodnak az „információ” doktrínájához. „A tudás szabadság” megállapítás csak akkor igaz, ha a szabadságot pszicho-kinetikus adottságként értelmezzük. Az „információ” káosz; a tudás ennek a káosznak a spontán elrendeződése; a szabadság szörfözés ennek a spontaneitásnak a hullámain.

(Hakim Bey (alias Peter Lamborn Wilson, New York): Az információs háború. 
Író, költő, filozófus, a perzsa szúfi költészet szakértője - a cikk forrása itt) 

Kapcsolódnak:  
A meghittség utolsó állomása 
Szingularitás
A Mátrix-filozófia

2017. február 18.

Paterson (Jim Jarmush)


"Wonderful. A movie about art creation and how images become words... Takes thinking, creating and beauty seriously." (The New York Times)





"Paterson buszsofőr napjaink Amerikájában: egy New Jersey-beli városban, a vele azonos nevű Patersonban él. A befelé forduló férfi csöndes boldogságot talál egyszerű életében. Minden napja ugyanúgy telik: vezetés közben megfigyeli a várost, beszélgetésfoszlányokat kap el, esténként iszik egy pohár sört a törzshelyén, sétálni viszi a kutyáját, szabad perceiben pedig filozofikus verseket ír. Felesége, Laura pont az ellentéte: impulzív, harsány, és mindenben az állandó változást igényli. Mindennap új tervei vannak, és új célokat kerget. Ők ketten nem is lehetnének különbözőbbek, mégis harmóniában élnek egymással." (Port.hu)

Február 18.-tól a magyar mozikban.
Written & Directed by: Jim Jarmusch




Keresztes Gergő cikke a Patersonról a Filmtett-en

2017. február 14.

A meghittség utolsó állomása


Szörnyű, hogy élünk s mégsem élhetünk.
Nem zúghatunk, mint a szél,
s nem dalolhatunk, mint a madár,
csak elmegyünk innen s nem szálltunk, mint a felhők,
nem láttunk messze tájat, és napot sem igazán.
 

(Várnai Zseni: Mint a tiszavirág)






Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma. Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat. 

(Jelenések könyve 13.16-18)







Aldous Huxley kiszámította, hogy a csend köre évenként tizenhárom és fél kilométerrel szűkül. Már nincs messze az az idő, szól, amikor a csend a földről tökéletesen eltűnik. Boldog lesz, akinek néha sikerül a Himalájában, vagy az óceánon félórás megnyugvásban részesülni. A meghittség köre egyre kisebb. Az aranykorban az volt az öröm, hogy az egész föld intim volt, mint a gyümölcsös. Ezért hívta az aranykort a Thora édenkertnek. Később voltak uralkodók, akik megkísérelték, hogy birodalmukban a paradicsomi békét megőrizzék. A kínai Jü volt ilyen császár, és minden bizonnyal Echnaton fáraó. A különös, hogy az aranykori intimitás eltűnésének arányában az emberi lét is megzavarodott. Mintha a béke és a csend között valami eddig nem tudatosított összefüggés lenne. Nem tudni pontosan, hogy a kör milyen mértékben vált egyre szorosabbá. Még nemrég volt néhány földesúri birtok, aztán csak tanya, kastély, vagy virágoskert, vadászlak az erdő közepén, vagy világítótorony a szirten. Voltak, akik legalább kis szobájukat akarták megmenteni. A meghittség utolsó állomása az ágy. A paradicsomból ez maradt. Az ember a földről kiüldözte önmagát, de ez a kis hely még a kuckóban, ahová elbújhat egy cseppet aranykorából élni, ha kint zúg is a motor, a szomszédban vinnyog a rádió, belül a zaklatottság nem simult el, az óra mindig ketyeg, és a lelkiismeret háborog, de bevonhatja magát e különös burokkal, a párnára dőlhet, mint egykor nyári délután az árnyékban fejét a tigris hasára hajtotta az illatos fügefa alatt.

Életünk koordináta-rendszere az oszlop és az ágy. Az oszlop az út fölfelé, hajthatatlanul fölfelé, az ébrenlét és az éberség és a tudat és a nappal. Az oszlop tartja az eget a földön, vagy ami ugyanaz, a földet az égen. Gondolkozni annyi, mint merőlegesnek lenni és a földet az éggel összekötni. Ágyban lenni annyi, mint vízszintesnek lenni, aludni és megnyugodni a kiegyenlítődésben. Visszabújni az éjszakába, az anyába, ahonnan származott, minden reggel megszületni, oszloppá lenni és este abban a metamorfózisban, amelynél nincsen természetesebb és rejtélyesebb, újra vízszintessé lenni. Oszlop annyi, mint individuum, ágy annyi, mint elolvadni a közösben. Házastársakban, amikor egy ágyban alszanak, az esszenciák kicserélődnek, férfi és nő egymást áthatja, az együttalvásban válnak egyre hasonlóbbakká, vagyis egyre egyénibbé, ahogy Saint-Martain írja: az egyesülésben elhatárolódni és az elhatárolódásban egyesülni, distinguer pour unir. Az ember, ha éjszaka felébred, nem is tud különbséget tenni önmaga, és aközött, akivel alszik.

Semmi sem érthetőbb, mint a gond, amivel az ember az ágyat megalkotta, ahogy föléje védelmet épített, mert a ház az ágy héja, ahogy évezredeken át kigondolta a rugót, a matracot, letakarta fehér lepedővel, fosztott lúdtollból készült párnát helyezett el rajta, paplant vagy takarót vagy dunyhát, és nincs érthetőbb, mint a kultusz, amivel az ágyneműt mossák és mángorolják és vasalják, reggel az ablakba teszik a napra és a szélbe. A világ rupaloka, mint a hinduk mondják, a hely, ahol a dolgok vannak. De ha az ember a házba lép, rögtön tudja, az ottlakók az aranykorral milyen viszonyban állnak. A házak és a lakások többségben olyanok, hogy le sem lehet ülni, egyetlen meghitt hely sincs, van itt divat, hencegés, higiéné, csak meghittség nincs. Az ágy eltűnt, csak a fekhely maradt, nem lehet sem nászt tartani, sem szülni, sem meghalni. Az alvásból a biológiai aktus maradt. Intimitás nélkül élünk, a lakás szállás, otthon lenni szentimentalizmus. Kajüt-egzisztenciák, úton vagyunk, de senki sem tudja, hová megy, és nincs utazás, csak közlekedés. Az utcán alszunk, és a kirakatablakon a függönyt valószínűleg csak álszeméremből húzzuk össze.

(Hamvas Béla: Az ágy)






A TITOK HAZUGSÁG
A MEGOSZTÁS TÖRŐDÉS
A FÉLREVONULÁS LOPÁS






Nem arra születtünk, hogy mindent tudjunk. Nem gondoltál még arra, hogy agyunk az ismert és ismeretlen finom egyensúlyára van bekalibrálva? Hogy lelkünknek egyformán szüksége van az éjszaka titkaira és a nappal világosságára? Ti az örökös nappali fény világát hozzátok létre, én meg azt gondolom, ebben mindnyájan elevenen meg fogunk égni. Nem lesz idő gondolkodni, aludni, lehűlni. Eszetekbe jutott nektek ott a Körben valaha, hogy az emberbe mennyi fér? Nézz ránk. Kicsik vagyunk. Kicsi a fejünk, akkora, mint egy sárgadinnye. Azt akarjátok, hogy ebbe a fejbe beférjen minden, amit a világ valaha látott? Nem fog menni. El kell ismernem, hogy ti nyertetek. Lényegében kész az egész, most már én is tudom. De még reménykedtem, hogy az őrület a saját cégetekre korlátozódik, a nálatok dolgozó agymosott ezrekre, vagy legföljebb azokra a milliókra, akik a Kör nevű aranyborjút imádják. Reménykedtem, hogy az új nemzedék rájön, micsoda fékevesztett zsarnoki esztelenség ez az egész. De már tudom: ha netán valaki szétzúzna benneteket, ha holnap megszűnne a Kör, valószínűleg valami rosszabb jönne a helyébe. Mindenfelé ezerszám teremnek a Bölcsek, akik még radikálisabb nézeteket vallanak a magánélet bűnös mivoltáról. Nincs az a szoros megfigyelés, amely bármi aggodalmat keltene vagy ellenállást váltana ki. Úgyhogy én kiszálltam. Mire ezt olvasod, már lementem a térképről. A föld alatt fogunk élni, a sivatagban, az erdőben. Menekültek leszünk, vagy remeték, vagy a kettő szerencsétlen, de szükségszerű kombinációja. Úgy látom, ez valamiféle második, nagy hasadás, amely után két külön emberiség létezik majd párhuzamosan. Mindnyájunkért rettegek.

(Dave Eggers: A kör)






Nemigen van világ. Ami mégis
lenni tűnik: többnyire érvénytelen. De szobák
vannak, itt, ott. Egy-egy szoba mindenütt van.
Szoba, ahol üldögélni, feküdni, föl-alá járkálni jó;
ahol meg lehet szólalni, de nem muszáj.
Ahol együtt lehetsz, vagy egyedül lehetsz, ahol még
a csend is lehetséges - szobák, ahol
nem erőszakolnak meg, nem fosztanak ki,
nem aláznak meg ok nélkül, szünet nélkül.
- Jó, hogy vannak szobák.

(Fodor Ákos - Egy hálaadás)






"És milyen szép és logikus és racionális és rettenetes ez. Nem vagyok eléggé filozófus ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, miért nem önzés a privátlét, és nehezen - vagy sehogysem - tudom megragadni a mindent-megosztás borzalmasságát. Mert a Circle fő-agyai tényleg olyan szépen megmagyaráznak mindent, és olyan cselesen megideologizálnak minden privátélet-betörést, hogy attól az érzi rosszul magát, aki még ragaszkodik a privátéletéhez. 
De persze az emberek nem is ragaszkodnak hozzá. Mert egymás életét bámulni rém izgalmas, és sokkal egyszerűbb, mint csinálni valamit. És mosolyt vagy grimaszt küldeni sokkal egyszerűbb, mint a valóságban találkozni. 
És a mosolyok, grimaszok, lájkok, követők, nézők számával mérni az élet értékét sokkal egyszerűbb, mint - mint bármi mással. És a tökéletes biztonság és (át)láthatóság annyira csábító, hogy az sem baj, hogy a kamerák előtt már mindenki csak játszik/szerepel, és nem él. 
Szóval, iszonyat. Főleg azért, mert annyira közel vagyunk ehhez. De persze ős-optimista vagyok, és remélem, észrevesszük magunkat, még mielőtt ez a nem-túl-távolinak tűnő világ megvalósul. De azért a biztonság kedvéért lájkoljátok ezt sokan, különben értéktelennek és nem-valóságosnak fogom érezni magam."

(a teljes recenzió a Könyv, egó, entrópia blogon olvasható, entropic tollából)
 



(A hagyomány mindig ugyanazon a legérzékenyebb helyen törik ketté. A kettétört egység két darabja a vallás és a világ. A kettő viszonya, hogy egyik sem tud meglenni a másikkal, és egyik sem tud meglenni a másik nélkül. A vallás és a világ az emberi lét középformája. Itt válik ketté az individuum és a kollektívum. Az emberi életben a szó és a tett elszakad. 
A középforma ismét kettétörik, filozófiává és tudománnyá. A filozófia mindig elmélet, a tudomány mindig gyakorlat. Idea és praxis. A filozófia a transzparens egzisztenciát akarja realizálni univerzális orientáció nélkül, a tudomány az univerzális orientációt átlátszó egzisztencia nélkül. A filozófia így lett önkényes, a tudomány pedig elmerült az értelmetlen ész démonizmusába. A legjellemzőbb példája ennek az emberi lét és eredet kutatási stratégiája, ami kettős alapra épít: a zoológiára és a masinizmusra.
A kinyilatkoztatás az élet megértése abból, ami több mint élet. A tudomány hitelességének mértéke az egzaktság. Az egzaktság a kinyilatkoztatás nyomán és mintájára készült, de a kinyilatkoztatás egzaktsága sohasem tárgyi. A tudománynak nincs igazsága, csupán valósága (úgy nevezett tényei), s ezért az egzakt tudomány valóság igazság nélkül. Ami annyit jelent, hogy abból, amit a tudomány mond, még ha a valóság teljes egészének meg is felel, nem következik semmi. Nem megértés, csupán értesülés. Amit a tudomány mond, bármi legyen is, nem kötelez semmire. Igazság nélkül élni (aléthea nélkül, ahol aléthea a lét felé való nyíltságot jelenti), annyi, mint aléthében, vagyis elveszetten és elfeledve élni, rejtőzve, homályban, burokban, elbújva a turbában, nem tudomást szerezni arról, hogy az ember hol van, mit csinál, és annak, amit tesz, mi az értelme és következménye. ~ Hamvas Béla)

2017. február 10.

Invisible Women


   Filmklubot indított a MIGhelp Egyesület: ezentúl kéthetente különleges, ritkán látható, kulturálisan érzékeny témákat feszegető filmeket mutatnak majd be. Első alkalommal Női sorsok Indiából címmel vetítettek két dokumentumfilmet, mindkét alkotás a világ egyik leghatalmasabb országát feszítő óriási ellentétekre reflektált. Natalya Kadiryova Invisible Women - The Outcast Widows of India (Láthatatlan asszonyok - India számkivetett özvegyei) című filmje az özvegyen maradt nőkről szól, akiknek társadalmi megbecsülése a nullával egyenlő, és már az is fejlődésnek számít a helyzetükben, ha ma már legalább nem égetik el őket az elhunyt férjükkel együtt. A másik rövidfilm, Nishtha Jain Gulabi Gangje pedig egy olyan asszonyt és az általa létrehozott nőjogi civil szervezetet mutatta be, akik a nők védelmében fellépve alapvető emberi jogokért küzdenek: például az oktatáshoz, a munkához és a biztonságos élethez való jogért. És mindeközben önvédelemre is tanítják őket.
   A két film mentén azonban most nemcsak a társadalmi számkivetettségben élő özvegyek sorsát járjuk körül, hanem tágabb értelemben az indiai nők jelenlegi helyzetét is, amely – a korábbi statisztikák és a legújabb Amnesty International jelentés szerint egyaránt – messze az egyik legrosszabb az egész világon. A gazdaságilag, regionálisan, kulturálisan és vallásilag is megosztott India egyes részein ugyanis a lánygyermekek számára már az is nagy szó, ha születésük után egyáltalán életben hagyják őket. Vagy ha egyáltalán megérik, hogy megszülethessenek.





   Indiában mintegy 40 millió megözvegyült nő él, közülük a legtöbben mélyszegénységben. Bár egyre több humanitárius szervezet igyekszik segíteni rajtuk, többségük ellátása megoldatlan marad, melynek legnagyobb elszenvedői az idősek, akiknek gyakran már az egészségügyi állapotuk is ápolást igényelne.Társadalmi kirekesztésük – mint oly sok más nőket érő jogsértés a patriarchális társadalomban – a hozzájuk kapcsolódó merev tradíciókon, ősi hiedelmeken alapszik. Az egyik legrégebbi hiedelem tartja életben az özvegyek köré épült hagyományt is: eszerint az özvegyasszony balszerencsét hoz, sőt, egyenesen a nő múltbéli bűnei felelősek a férj haláláért. Ezért régebben a nők az életükkel fizettek: országszerte élt ugyanis a Sati-rítus (rövidebb nevén: sati), az "önkéntes máglyahalál", amely során a nőket a férjük holttestével együtt elégették.
   Az európai gyarmattá vált területeken 1829-ben ugyan betiltották a sati gyakorlását, de a társadalomban mélyen gyökerező tradíciók miatt még a mai napig előfordul India elmaradottabb részein. Ez részben annak is köszönhető,hogy bár a törvény szemében bűncselekmény, addig a mélyen vallásosak számára még mindig dicső tettnek minősül.
   Bár a sati elvileg a nő önkéntes öngyilkosságát jelenti, egyes esetek dokumentációjából, szemtanúk beszámolójából világosan kiderült, hogy ez nem fedi a valóságot. A gyakorlatban a nők nem ritkán a család nyomására, vagy erőszak hatására "ugrottak" a tűzbe férjeik után. Ezt bizonyítja egy jól dokumentált máglyahalál 1987-ből, ami akkoriban óriási közfelháborodást keltett.  A 18 éves Roop Kanvar ugyanis nem éppen önálló döntésből égett halálra: a szemtanúk szerint egy fészerből rángatták elő saját családtagjai, majd a sógora gyújtotta meg alatta a máglyát. A rituálét, vagyis a lány rettenetes kínhalálát több ezren nézték végig, a falu pedig óriási bevételt profitált abból, hogy a rítus révén "tiszta anyává" vált halotthoz komoly zarándoklat-hullám indult. Emberek ezrei érkeztek a faluba, hogy adományaikkal leróják tiszteletüket a mártírhalált halt lány előtt.
   Az esetet nemcsak általános felháborodás, hanem komoly szigorítások is követték, és ma már életfogytiglani börtönbüntetésre és halálra is ítélhető az, aki máglyahalálra kényszerít egy nőt; akik pedig segédkeznek benne, végigkövetik, illetve dicsőíteni kezdik a halott asszonyt, egytől hét évig terjedő fegyházzal büntethetők. Ezek a szankciók azonban csak nagyon ritka esetekben sújtanak le az elkövetőkre és segédkezőkre: legtöbbször még ma is felmentik őket. És mivel a törvény sok esetben csak papíron fenyeget börtönbüntetéssel, nincs is különösebb visszatartó ereje: még a mai napig előfordulnak satik, főleg az elmaradottabb, hagyományőrző régiókban.
2006 májusában egy 35 éves nő ugrott a máglyára férje után a  Rari-Bujurg nevű faluban, ugyanez év augusztusában pedig egy 40 éves nő is hasonlóképpen halt meg. 2008 októberében egy 75 éves nő vetett véget így életének, miután 80 éves férje meghalt. Hogy közülük hányan voltak azok, akiknek ez tényleg a saját döntésük volt, azt már nehéz lenne megmondani. A segédkezők vagy elkövetők egyébként gyakran azzal magyarázzák tettüket, hogy a sati valójában kegyelem a feleségek számára, akiknek élete ezután már úgyis csak kitaszítottság lenne.
Pedig India egyik legrégebbi szent könyvei, a Védák tanítása szerint nem kellene ennek így lennie. Ezekben ugyanis az áll, hogy feleségről a férj halála után a legidősebb fiúgyermekének vagy sógorának kellene gondoskodnia. Ezzel szemben az özvegyeket a családtagok legtöbbször kiteszik az utcára, ahol pedig végzettség és szakma híján nincs más választásuk, mint özvegy-ashramokba költözni, vagy prostituáltaknak, kéregetőnek állni. De bárhogy is döntenek, mindenképp a társadalom perifériájára kerülnek.
   A legtöbb özvegy jogfosztott sorsával együtt jár a mindennapi nélkülözés és sokszor a fizikai bántalmazás is, amelynek elkövetői nem ritkán a saját családtagjaik, gyerekeik. Erről mesél az egyik interjúalany is, akit a saját fia zavart el otthonról, míg egy másik asszony arról számol be, hogy sem ruhát, sem ételt nem kapott, így végül maga döntött úgy, hogy elvándorol az özvegyek városába.
Ezrek határoznak így és  zarándokolnak el Vrindavanba, az elűzött özvegyek városába, amelynek utcáin körülbelül 15-20 ezer férj nélkül maradt nő él.  Az egyik helyi humanitárius szervezet munkatársa elmagyarázza a filmben, hogy míg a férfiak akár négyszer-hatszor is házasodhatnak életük során, addig a legtöbb nő (bár a törvények már lehetővé tennék), a társadalmi beidegződések miatt nem mehet újra férjhez, ezzel pedig szinte lehetetlené válik számukra a felemelkedés.
   A nők, és különösen a megözvegyült nők tartós mélyszegénységének oka, hogy szigorú tradíciók szerint szocializálódtak, zömében iskolázatlanok, a háztartási munkán kívül máshoz nem értenek, így pedig már gyerekkorukban eldől, hogy soha nem lesz esélyük önálló pénzkeresőkké válni. A hagyományok szerint ráadásul az özvegyeknek le kell borotválniuk a hajukat, meg kell válniuk minden ékszerüktől, és fel kell ölteniük a gyász színét, a fehér szárit, amit aztán stigmaként viselnek magukon életük végéig.
Pont ezért a civil szervezetek közül egyre többen igyekeznek a szállás, étel és egészségügyi ellátás mellett oktatást is biztosítani az itt élő özvegyeknek, akik sokan még életerős, fiatal lányok. Az özvegyasszonyok ugyanis többnyire a gyermekházasság tradíciójának is áldozatai.
Ez a mai napig gyakori Indiában (függetlenül attól, hogy a törvények elméletileg már tiltják a 18 év alatti lányok kiházasítását), és mivel ennek következtében igen nagy a korkülönbség a férj és feleség közt, sokan már egészen fiatalon özvegyként végzik. Az indiai dokumentumfilmben is van ilyen megszólaló: ő mindössze kilenc volt, amikor férjhez adták, és épphogy betöltötte a tízet, amikor a férje meghalt.
A filmben feltűnik egy 18 éves lány is, aki szintén a régi hagyományokat követve, szinte gyerekként, 14 éves korában házasodott. Egyetlen szerencséje, hogy a férje családja nem kívánta neki az özvegyek klasszikus sorsát: eltekintettek attól, hogy fehér szárit kelljen öltenie. A lány mégis önként jelentkezett az özvegyek ashramjába, hiszen egyedül itt kaphat lehetőséget arra, hogy új életet kezdhessen, iskolába járhasson, szakmát tanulhasson, azaz hogy a kitörjön a hagyományos indiai női szerepből.
   A korai kiházasítás ugyanis kéz a kézben jár az alul iskolázottsággal és kiszolgáltatottsággal: jellemző, hogy a gyerekfeleségeket jogaiktól megfosztott házi rabszolgaként tartják, és gyakran lesznek erőszak, nem ritkán pedig gyilkosság áldozatai. Indiában javarészt ezekből a nagyon fiatal arákból termelődnek ki azok a fehér száriban járó, nincstelen asszonyok, akik magukról nem tudnak gondoskodni, másokat pedig nem érdekel a sorsuk.
   De ők legalább élnek, nem úgy, mint az a sok millió lánygyermek, akik még születésük előtt, vagy utána meghaltak. Mert bár a törvény tiltja a csecsemőgyilkosságot, India elmaradottabb vidéki régióiban ez még mindig gyakori jelenség. Ennek főleg gazdasági okai vannak: a lánygyermekek értéktelenebbnek számítanak, mint a fiúk, hiszen kevésbé lehet őket fizikai munkára fogni, és mivel általában csak a háztartási feladatokhoz értenek, így egyéb munkával sem tudnak pénzt keresni. Ráadásul a család számára nagyon sokba kerül a kiházasításuk, ugyanis  rendkívül magas hozományt kell fizetniük a vőlegény családjának, és még az esküvő költségét is az ara famíliájának kell állnia.
Ez pedig a legtöbb szegény család számára óriási terhet jelent (egy felmérés szerint a hitelek 80 százalékát emiatt veszik fel), ami szélsőséges esetekben akár a menyasszony életébe is kerülhet. A családtagok ugyanis sokszor szabályosan öngyilkosságba hajszolják azokat a lányokat, akiket hozomány híján nem tudnak kiházasítani, de olyan is előfordul nem egyszer, hogy a saját elégedetlenkedő férjük végez velük. És mindez a mai napig megtörténhet, annak ellenére, hogy a hozomány szabályát 1961-ben eltörölték.
Hogy Indiában a törvény szavát miként írja felül a hagyomány, bizonyítja az a hirdetés is, ami 1980-ban a lány magzatok abortálását hirdette: "Inkább most fizess 3000 rúpiát, mert ha a lányod majd férjhez megy, 300.000-et kell!" - lehetett olvasni a Delhi Time-ban. A felhívás egyértelműen a hozomány költségeire utalt, ami már ekkoriban sem volt legális, de a gyakorlatban a mai napig dönthet életről és halálról. Mert bár a nemi alapú abortuszokat is betiltották, a statisztikák azt mutatják, hogy a nem kívánt lánygyermekek így sem élik túl a születésüket: saját szüleik végeznek velük.
   Erről a jelenségről egyébként szintén készült már dokumentumfilm It's a Girl címmel, ami a két óriás, India és Kína közös problémájának, a nők arányának drasztikus csökkenésének okait vizsgálja, és egyúttal felhívja a figyelmet arra is, hogy a mai napig jóformán következmények nélkül lehet ezekben az országokban megszabadulni a leánymagzatoktól.
Indiában először 1990-ben kaptak észhez, amikor a népszámlálási adatok kimutatták, hogy a nemi arányok között egyre markánsabb egyenlőtlenség van kialakulóban: ekkor már 25 millióval több volt a férfi, mint a nő. A törvényalkotók erre válaszul betiltották azokat az ultrahangos vizsgálatokat, amelyek megállapították a magzatok nemét. De ez nem igazán hozott nagy változást, az elmaradottabb régiókban ugyanis továbbra is megszabadultak a lány magzatoktól.
   A szülők egyszerűen megölték a nem kívánt lánygyermekeket, tovább csökkentve ezzel a női nem arányát. Az állam a csecsemőgyilkosságokra való válaszul egy újabb, nem túl hatékony lépéssel próbálkozott: ahelyett, hogy szigorúan szankcionálta volna az eseteket, inkább arra próbálta ösztönözni a lakosságot, hogy a kislányaik megölése helyett inkább adják árvaházba őket. Így ők minden felelősség alól mentesülnek, a gyerekek pedig életben maradnak.
Bár valamelyest csökkent a tendencia, még mindig történnek gyermekgyilkosságok Indiában. A nemi alapú illegális abortusz is továbbra is létezik, ahogy a magzat nemét meghatározó, szintén törvényileg tiltott ultrahangvizsgálatok is. Pedig a lánygyermekek elpusztítása már így is óriási demográfiai változásokat okozott az országban, a becslések szerint Indiában 2020-ra 28 millióval több lesz a nősülésre váró férfi, mint a házasságra váró nő.
A nemi arányok ilyen fokú egyenlőtlensége messzire vezet és korántsem jó irányba: már most számos negatív tendenciát indított el, ilyen például lánykereskedelem, valamint a nőket érő egyre gyakoribb, gyakran halállal végződő csoportos nemi erőszakok. És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, a nemi egyensúlyok ilyen mértékű elbillenése további társadalmi és kulturális fenyegetettséget jelent.
   Pontosabban már azok. 2006 és 2011 között negyedével nőtt a nőket ért nemi erőszakok száma, és az sem véletlen, hogy 2012-ben India a G20 listája szerint (amelyben aszerint rangsorolták az országokat, hogy azok a nők számára mennyire veszélyes helyek), az első, míg a The New Economy 2014-es összesítésében a negyedik helyre került. Utóbbinál az is írják, hogy a kutatók becslései szerint az elmúlt három évtizedben összesen 50.000.000 olyan eset történhetett, amely során magzatelhajtás vagy csecsemőgyilkosság történt.
Nem meglepő, hogy India a ranglistán ilyen lesújtó helyen szerepel, a világsajtó évek óta rendre be tud számolni egy-egy Indiában történt brutális erőszak-cselekedetről, amelyeknek rendszerint nők az áldozatai. Emlékezzünk csak a 2012-es esetre amikor egy 23 éves lányt csoportosan megerőszakoltak majd utána meg is öltek. Akkor ezrek vonultak az utcára, követelve a szigorúbb törvényeket és a jobb igazságszolgáltatást. De azóta is sorra érkeznek az ehhez hasonló rémhírek, az ENSZ pedig felszólította Indiát, hogy garantálja a nők biztonságát. Ám az újabbnál újabb csoportos nem erőszakok, a nőket ért mindennapi atrocitások és az Amnesty International legfrissebb jelentésének adatai azt igazolják, hogy érdembeli javulás nem történt.
Az Amnesty szerint 2014-ben összesen 322.000 nők ellen elkövetett bűncselekményt regisztráltak, ezek közül 37.000 esetben nemi erőszakról szóltak a feljelentések. Ez a szám azonban korántsem fedi a valóságot, ugyanis a jelentés arra is kitér, hogy a társadalmi megbélyegzéstől való félelem és a hatóságok áldozathibáztató attitűdje miatt a látencia a mai napig nagyon magas, ha nemi erőszakról van szó. Az összefoglalóból az is kiderül, hogy a bejelentett esetek 86 százalékában az áldozat ismerte a feltételezett elkövetőt. A 2014-ben bejelentett esetek közül pedig 123.000  ügyben az áldozat férje, vagy valamilyen férfirokona volt a tettes.





   A változáshoz szükség van a nők fellépésére is, ez pedig a női civilmozgalmaknak köszönhetően már el is kezdődött, Ők azok a szervezetek, akik javarészt nők jogaiért, védelméért, a szigorúbb törvényekért küzdenek, és amelyek évről évre egyre többen vannak India szerte. Egy ilyen női szerveződésről a Gulagi Gangről szólt a vetítés második dokumentumfilmje, amelynek ma már több mint négyszázezer tagja van. A csatlakozók mindaz ellen küzdenek, amiket eddig felsoroltunk, mindemellett a nőket önvédelmi módszerekre oktatják, segítenek a saját jogaik érvényesítésében, munkához juttatják a peremen élőket, iskolát működtetnek és sokszor ott is fellépnek, ahol a hivatalos szervek a kisujjukat sem mozdítják.
A film főszereplője és egyben a Gulabi Gang alapítója India legszegényebb régiójából, Uttar Pradesh-ból származik. Sampat Pal Devi itt született, és a helyi női sorsokhoz hasonlóan 12 évesen már feleség, 20 évesen pedig öt gyerek anyja volt. Mivel alacsony kasztbeli családba született, ráadásul lányként, esélye sem volt a tanulásra, de végül önszorgalomból megtanult írni és olvasni.
16 évesen már hallatta a hangját: észrevette ugyanis, hogy a szomszéd férfi rendszeresen veri a feleségét. Elmondása szerint először megpróbált beszélni az erőszakos férjjel, de mivel ez nem hatott, szövetkezett néhány másik nővel és közös erővel megverték a bántalmazó férfit. 2006-ban alapította meg aztán a Gulabi Ganget, vagyis „Pink Bandát”, amelynek elnevezése a rózsaszín egyenruhájukra utal. A tagok többségét a társadalom legalsó rétegéhez tartozó dalit nők teszik ki, más néven az érinthetetlenek, akik a kasztrendszeren kívül rekedtek, és bár számos törvény védi őket, származásuk – főleg India hagyománykövető részein – mégis a mai napig determinálja jövőjüket.
Ma már saját iskolájuk is van, melyben főleg az alacsony kasztokból származó (főleg lány-) gyerekek tanulhatnak, akik a Gulabi Gang segítsége nélkül nem juthatnának oktatáshoz. A korai férjhez adás ellen pedig úgy küzdenek, hogy a lányokat varrni és kosarat fonni tanítják, hogy később önálló keresethez juthassanak. A képlet egyszerű: ha a lánygyerekek is pénzkeresővé válnak, a szülők számára sem lesz annyira égető, hogy minél hamarabb kiházasítsák a "gazdaságilag nem kifizetődő" lánygyerekeket.
Legalább ilyen fontos azonban az is, hogy a lányokat önvédelmi szándékkal közelharcra és botvívásra is tanítják, hogy fizikailag se legyenek többé kiszolgáltatva az erőszaknak. A Gulabi Gang nőinek nemcsak a rózsaszín szári, de a bot is a közös ismertetőjele.
A Gulabi Gang mozgalmának és törekvéseinek támogatottságát és elfogadottságának növekedését mutatja, hogy a dokumentumfilm óta már egész estés mozifilm is készült alapítójáról és a Gang születéséről, főszerepben a bollywoodi mozik két nagy sztárjával. A hosszabb távú céljuk viszont, mint sok más női szervezetnek, hogy formálják a nők szerepéről kialakult hagyományos indiai közgondolkozást.
   Főleg egy olyan részeken, ahol a vének tanácsa helyi törvényeket hozhat. Ezek a nem választott falusi tanácsok, a khap panchayatok elég elterjedtek India egyes tartományaiban, többségükben az uralkodó kasztokba tartozó idősebb férfiakból állnak. Ők azok, akik előírják a társadalmi viselkedés szabályait a faluban, rendszerint diszkriminálva a nőket és az alacsonyabb kasztba tartozókat, és jellemző tevékenységükre az is, hogy a nőkre gyakran szexuálisan erőszakos büntetéseket mérnek ki.
Mint ahogy azt tették Uttar Pradesh tartományban, Baghpatban. Itt a csak férfiakból álló falusi tanács elrendelte, hogy egy dalit (alacsony kasztú) nőt és tinédzser húgát erőszakolják meg és meztelenül vonultassák fel. A nők bűne annyi volt, hogy bátyjuk megszökött egy jat családból (uralkodó kasztból) származó férjezett asszonnyal. Büntetésként kifosztották a házukat, majd a nőket többen megerőszakolták. A nővérek és családjuk Delphibe menekültek.
És bár  2011-ben az Arumugam Servai kontra Tamil Nadu Állam ügyben az indiai legfelsőbb bíróság kimondta, hogy az ilyen vének tanácsa-jellegű testületek határozatai törvénytelenek, ennek ellenére néhány államban még mindig működnek, az általuk irányított közösség pedig végre is hajtja utasításaikat.
Nem véletlenül írtuk a Gulagi Gang nőtagjairól, hogy ők Indiában amolyan szuperhősnők, hiszen a kiállásukkal szembemennek a patriarchátussal, akik nem ritkán megfenyegetik, esetleg meg is támadják őket, jelezve, hogy jobban teszik, ha engedelmes feleségként, lányként, húgként, nővérként viselkednek. Az Amnesty International jelentése szerint az aktivisták, ügyvédek és újságírók sincsenek mindig biztonságban.
Márciusban például Bastarban, Chhattisgarhban, India egyik legnagyobb tartományában egyre több és súlyosabb támadással próbálták munkájuktól elrettenteni az ottani jogvédőket. Malin Subramaniam házát, aki több cikket is írt a régióban történő jogsértésekről, kövekkel dobálták meg, és a kocsija szélvédőjét is betörték. A nő végül biztonságukat féltve, családjával együtt elhagyta Bastart. Hasonló a története Isha Khandelwalnak és Shalini Gerának, akik a Jagdalpur Legal Aid Group (JagLAG) nevű szervezet munkatársai: ők szintén arra kényszerültek, hogy elhagyják a várost. Chhanttisgarh rendőrsége pedig a sorozatos és nyilvánvaló támadások ellenére sem nyújtott kellő biztonságot a jogvédők számára, a folyamatos kérések ellenére sem lépett fel határozottan a jogvédők megvédésére. Volt olyan magas rangú rendőr, aki megkérdőjelezte egy másik áldozat, Soni Sori történetének hitelességét (akinek az arcába, valamilyen ismeretlen eredetű, maró, fekete port szórtak) hitelességét például megkérdőjelezte. Ez pedig sajnos elég jellegzetes hozzáállás, és még ha indul is nyomozás, az nem feltétlenül pártatlanul és igazságosan folyik.
   Míg nap mint nap turisták ezrei látogatják szájtátva az ország kulturális és természeti örökségeit, a nagyvárosokban pedig független, modern életet élnek a (főleg) középosztálybeli nők, addig vidéken, az elzártabb kis településeken, az ország szegényebb, északi részein a nők helyzete (ahogy a kasztrendszer alján lévők sorsa is) a végletekig determinált, és lehetőségek híján, segítség nélkül csak nagyon nehezen tudnak a hagyományok által rájuk osztott szerepükből kimozdulni.
Ha az Amnesty legújabb jelentését nézzük, akkor kétségtelenül nagyon nyomasztó képet kapunk arról, hogy milyen is az indiai nők a helyzete. De azt is fontos szem előtt tartani, hogy mindez a szélsőséges szegénységben, a kultúrában, a vallásban és az oktatás hiányában gyökerezik, amelyeknek változásához időre van szükség.  És bár európai mérce szerint nem elégséges, de egyre több olyan törvényi szabályozás születik annak érdekében, hogy egyenlő jogokat teremtsenek a nők számára is.
Viszont a globalizáció és az egyre szélesebb rétegekhez eljuttatott oktatás – még ha nem is látványosan, de–  elkezdte kifejteni hatását. Egyre inkább kialakulóban van egy új, tanult, modern, gazdaságilag stabil középosztály, amelyben alapvetően óriási erő rejlik, és képes lehet nagyobb társadalmi változások elérésére is. Másrészt, ahogy az Invisible Women című dokumentumfilmben is elhangzik, az emberi jogokat sértő, vagy épp semmibe vevő tradíciók lassú pusztulása már elkezdődött. Ellenük pedig a legfőbb és leghatékonyabb fegyver a mindenki számára elérhető oktatás: és az erre való törekvések egyre erősödnek Indiában.



*Az az UNICEF legújabb becslései aggasztóak: világszerte körülbelül 400 millió nő ment gyerekként férjhez. Ez azt jelenti, hogy a nők 40 százaléka házasodott meg 18 éves kora előtt, és bár az SOWC 2016 adatai szerint a gyermekházasságok száma csökkent, még mindig évente 15 millió lányt adnak férjhez 18 éves kora előtt.




Az 1950-ben Indiában született és Kanadába kivándorolt Deepa Mehta kevésbé ismert Magyarországon. A rendezőnő többször is hindu fundamentalisták támadásának célpontjává vált, mivel előszeretettel nyúl az Indiában kényes témák után. Víz című 2005-ös filmjében az özvegyek kiszolgáltatott sorsával foglalkozik: egy gyermekkorban lévő menyasszony, akinek a férje meghalt mielőtt még egybekeltek volna, arra kényszerül, hogy egy indiai vallási közösségben, azaz egy ashramban éljen Varanasi-ban a többi özveggyel együtt. Az életüket pedig egy idős asszony, Madhumati irányítja, aki prostitúcióért tartja őket. A film témája már 2000-ben, a felvételek megkezdésekor ismertté vált, és hindu tüntetők felgyújtották a forgatási helyszínt, ugyanis a rendezőnő szerintük torz képet mutat az indiai kultúráról. Mehta halálos fenyegetéseket kapott, és egy időre fel kellett hagynia a forgatással. „A film egyáltalán nem hinduellenes. A forgatókönyvet pont az a kormány olvasta el és hagyta jóvá, amelyik később tiltakozott" – védekezett a rendezőnő, aki a kényszerszünet után végül Srí Lankán forgatta le a filmet. A Víz annak a trilógiának a befejező része, melyhez a Föld és a Tűz is tartozik. Utóbbi két indiai leszbikus nő kapcsolatáról szól, és a tabutéma miatt nem véletlen, hogy a filmet kivonták az indiai mozikból, miután sorozatos támadások érték azokat a filmszínházakat, ahol hajlandóak voltak bemutatni. Mehta Föld című opuszában egy kislány szemszögéből mutatja be a helyszínt, Shantit körülvevő hindu-párszi-muzulmán-szikh-keresztény béke megszűnését, India feldarabolását. A filmet Oscar-díjra is jelölték 2007-ben, a legjobb külföldi filmek kategóriájában. (forrás)