2015. június 18.

stat rosa pristina nomine


epilógus

I. A mécsesről gondoskodj te. Tévedj be ebédkor a konyhába, és vegyél el egyet.
- Lopjak?
- Csak kölcsönbe veszed, az Úr nagyobb dicsőségére. 


II. Tudod-e, hogy az életeddel játszol? - szólalt meg Hubertinus. 
- Nem baj - felelte Mihály. - Jobb, mintha a lelkemmel játszanék.


III. ... mindig érzem, melyik a helyes út, ha mégoly kanyargós is az ösvény.


IV. Hideg van itt a szkriptóriumban, a hüvelykujjam sajog. Abbahagyom az írást, nem tudom, kire hagyom, s már azt sem, hogy miről szólt: stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus. (A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.)


  



   Őrizzük, mondom, nem kutatjuk, mert a tudásnak, ha Istentől való, az a sajátja, hogy a kezdet kezdetétől fogva teljes és végleges és tökéletes a magamagának nyilatkozó Ige tökéletességében. A tudás dolgában nincs haladás, nincs korok revolúciója, legföljebb folytonos és fenséges rekapituláció.
   De a szívével egyet mást megérez az ember. Hagyd, hogy a szíved szóljon, az arcokat faggasd, ne arra hallgass amit a nyelvek mondanak.
   Minél vénebb leszek, annál inkább ráhagyatkozom Isten akaratára, és annál kevesebbre tartom a tudni akaró eszességet meg a tenni akaró akaratot, és ráébredek, hogy az üdvösséghez egyes-egyedül a hitnek van köze, mely tud türelmesen várni, és nem sokat kérdez.
   Az elménk képzelgése szerint való rend olyasvalami, mint egy háló, mint egy létra, amit azért eszkábálunk, hogy valamit elérjünk. De utána el kell dobni azt a létrát, mert kiderül, hogy ha hasznunkra volt is, értelem híján való.





   Akkor még nem tudtam, hogy Vilmos testvér mit kutat, és az igazat megvallva nem is tudtam meg mindmáig, sőt feltételezem, hogy ő maga sem tudta, hiszen őt csakis az igazság érdekelte s a - láthatóan mindig benne motoszkáló - gyanú, hogy az igazság sosem az, ami épp annak látszik.





   Hát hazugság volna az unikornis? Ez a jámbor és mélységes jelképeket hordozó állat? A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket. Egy könyv olvastán ne azt kérdezzük, hogy a könyv mit mond, hanem hogy mit akar mondani. Az egykori szentírás-magyarázók ezt még nagyon pontosan tudták. Az az unikornis, amelyről ezek a könyvek beszélnek, egy erkölcsi, allegorikus vagy anagogikus igazságot rejt magában, s az mindenképp megmarad igazságnak, ugyanúgy, amint az is, hogy a szüzesség nemes erény. Hanem ami a betű szerinti igazságot illeti, azt, amelyen a három másik igazság nyugszik, nincs más hátra, ki kell deríteni, mely eredeti tapasztalásból ered. A betű szerinti igazságot kétségbe kell vonni, még ha a mélyebb értelem helyes marad is.




   Az ördög nem az anyag fejedelme, a ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság. Az ördög komor, mert tudja, hova tart, és mert mindig oda tart, ahonnan jött. Az Antikrisztus magából a kegyességből, a túlságos Isten- vagy igazságszeretetből is születhet, amiképpen az eretneknek is a szent s a megszállottnak is a látnok a szülője. Reszkess, Adso, a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba.
   Sokan az inkvizítorok miatt lesznek eretnekké. És nem csupán úgy, hogy az inkvizítor ott is eretnekséget lát, ahol annak nyoma sincs, hanem úgy is, hogy akkora hévvel irtja az eretnek kórságot, hogy megutáltatja magát, s így sarkall sokakat az eretnekséghez való csatlakozásra. Ez bizony ördögi kör a javából, s az Isten mentsen meg tőle bennünket.
   Tudom azóta, hogy a szeretet oka a jó, azt pedig, hogy mi a jó, megismerés útján lehet meghatározni, és csak azt lehet szeretni, ami jónak mutatkozott.





   - Vagyis a könyvtár alaprajza a világ térképét utánozza?
- Valószínűleg. A könyvek helyét pedig származási helyük határozza meg: az, hogy szerzőik hol születtek, vagy (mint ez esetben is), hogy hol kellett volna születniük. A könyvtárosok úgy okoskodtak, hogy a grammatikus Vergilius tévedésből született Toulouse-ban, valójában a nyugati szigeteken kellett volna születnie. Helyrehozták azt, amit a természet elrontott.
   Mostanáig úgy gondoltam, hogy minden könyv a könyveken kívül álló emberi vagy épp isteni dolgokról szól. Most rádöbbentem, hogy a könyvek nemritkán könyvekről szólnak, vagyis olyan, mintha egymással váltanának szót. E felismerés fényénél egyszeriben még nyugtalanítóbb helynek láttam a könyvtárt. Hosszú-hosszú, évszázados pusmogás, pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek helyszíne volt tehát, egyetlen ember eszével kordában tarthatatlan erők foglalata, sok-sok emberész kisugározta titkok, egykori gazdájuk vagy közvetítőjük halálát túlélő kincsek tárháza. A könyvtár egy nagy labirintus, jele a világ labirintusának. Bemégy, és nem tudod, kijutsz-e belőle valaha. A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el. Tudta ezt Homérosz, tudta Ariosto, Rabelais-ről vagy Cervantesről nem is beszélve. Az én történetem tehát nem kezdődhetett mással, mint azzal a megtalált kézirattal, és (persze) már az is idézete valaminek. Felfedeztem valamit, amit ugyan tudtam már (mindenki tudja). Arra jöttem rá, hogy az írásnak  első fokon semmi köze a szavakhoz. Kozmológiai ügy, olyasmi, amiről a Genezis is szól.





   - Mert a tudomány nem csak abból áll, hogy tudjuk, amit kell vagy lehet, hanem abból is, hogy tudjuk, mit lehetne, még ha netán tilos is. Ezért mondtam ma az üvegcsiszoló mesternek, hogy a tudós kendőzze valamiképpen az általa felfedezett titkokat, nehogy mások rosszra használhassák a fölfedezését, de fölfedezni muszáj.





De te fabula narratur.
A történet rólad szól.

   ezek a részletek Umberto Eco: A rózsa neve című művéből valók, kölcsönöztem (remélem) Isten nagyobb dicsőségére (Gloria in Excelsis Deo!)



2015. június 16.

Óvaintő történet


Az igazság fáj. Ahogy fáj a Varázsló Tanítványa olvasása is. Amy Wallace félelmetes elbeszélése Carlos Castaneda tanítványaként töltött éveiről a mai kor tanulságos, igaz meséje. Egy fiatal nő története, akit az élet értelmének keresése elvitt a szakadék szélére. Ebben a fájdalmasan őszinte emlékiratban mélyen bevezet minket Castaneda kultuszába, elénk tárja a kicsinyes kegyetlenkedéseket, egójátszmákat, melyek a bölcsesség és tudás álruhájába öltöztek. "Ne figyelj a függöny mögött rejtőző emberre!" - mondta egyszer a varázsló Dorothynak. Amy Wallace leszakította a függönyt, és lemeztelenítette a varázslót, hadd lássa mindenki, milyen is valójában.

George R.R. Martin

Amy Wallace szakértelemmel térképezi fel azt a síkot, ahol a miszticizmus az őrülettel határos, vagy mondhatni, azt a jelöletlen területet, amely az őrült komédia és a rettenetes tragédia között húzódik. Nem is emlékszem ennél különösebb, szomorúbb történetre.

Carolyn See

Egyszerűen nem tudtam letenni ezt a könyvet. Amy Wallace kapcsolata Carlos Castanedával  izgalmas, átalakító erejű, fájdalmas és romboló. Óvaintő történet, mindannyiunk számára alapvető felismeréseket hozhat.

Susan Piver

A Varázsló Tanítványa varázslatos, és brutálisan őszinte emlékirat, egyszerre gyöngéd szerelmi történet és pszichológiai horror. Tanúi lehetünk, milyen csodálatos, és egyben veszélyes dolog rábízni a sorsunkat egy hatalommal bíró emberre.

Jonathan Kirsch





   Megkérdeztem Billt, hogy mi a véleménye. Ő Szerette Carlos könyveit, és tanulmányozta Castaneda korai tanításait Naranjóban és Ichazóban. Elbűvölt a következő megfigyelése: „Carlos metódusa állítólagosan a szabadsághoz vezet - de ha egyszer a hatalom a hierarchia jóváhagyásában lakik, akkor az eredmény nem szabadság, hanem olyan automaták, amelyek attól rettegnek, hogy kirúgják őket. Az egó még több erővel nő, és az eredmény még több félelem. A kiválasztottak a tökéletesek, definíció szerint egó nélküliek, és éppen ezért szabadon fegyelmezhetik a többieket és korlátozhatják őket, míg ők maguk mindent megtesznek, amit akarnak. Senki nem lehet olyan tökéletes, mint a vezetők - maga a folyamat teszi ezt lehetetlenné.” Pontosan fogalmazott. Ez egy zárt rendszer.

   Még mindig osztozom Carlos hitében, abban, hogy ez egy mágikus világ, hogy vannak olyan jelenségek, amiket tudatunkkal soha fel nem foghatunk. Borzasztó és egyben csodálatos dolgok. Hiszem, hogy képesek vagyunk magasztos cselekedetekre szeretetben és teremtésben. Mint Carlos, hiszem én is, hogy álmaink milliárdnyi lehetőséget hordoznak, hogy a feddhetetlenségért folytatott harc nem ér véget az utolsó lélegzetünkig, sőt, még akkor sem ér véget mai tudásom szerint.
   Hogyan voltam képes elviselni s kitartani ezekben a meggyőződéseimben mindazzal a fájdalmas igazsággal együtt, amit tanultam? Az évek alatt láttam, mennyi ember bocsátott meg Carlos gyengeségeinek csodálatos géniusza és élettelisége miatt. Ezek általában férfiak voltak, mivel őket nem csábította el, és nem dobta el. Vagy olyan nők, akikkel soha nem feküdt le. Nem hiszem, hogy Carlos csaló volt, aki érzéketlenül hajszolta a nőket és a pénzt. Ahogy Muni figyelmeztetett: „Azok járnak legjobban, akik magukévá teszik a tanításait, de távol maradnak tőle - itt túl nagy a stressz.” A másik oldalról Tony Karam a következőt mondta: „Sok kontemplációval eltöltött év után arra a következtetésre jutottam, hogy a bepillantás Carlos Castaneda világába sokat adott nekem. Megmutatta az önmagunkra való támaszkodás realitását, hogy fantáziáinkat ne vetítsük rá másokra. Megmutatta, hogy az egyetlen valódi varázslat a hétköznapi varázslat, hogy az életben az a legfontosabb, hogy hogyan bánunk egymással”.
   Ma már nem hiszek egy külső naguál létezésében a bensőmben létezőn kívül, és szívesebben járom a saját utamat, ahelyett, hogy apapótlék után kutatnék. Nem akarom többé saját erőmet feláldozni az intimitás morzsáiért egy háremen belül. Akár akarattal, akár véletlenül, Carlos valóban elvezetett a tudáshoz, hogy minden kérdésemre magamban találjak választ.
   Vitathatatlan, hogy számtalan olvasó élete vált gazdagabbá és értékesebbé Castaneda művei állal. Ezek az olvasók mélyebben megvizsgálták létezésük természetét, és sokan több szépséget és értelmet tudtak adni napjaiknak. Ez elvezet bennünket a kritikus kérdéshez: számít valamit, ha egy géniusz - aki megmozdít egy egész kultúrát - esendő? És mennyire esendő az esendő? Mikor tekintünk egy bizonyos viselkedést különcségnek, és mikortól kegyetlenségnek? A tény, hogy Mailer és Sinatra nőgyűlölők voltak, levon-e valamit műveik élvezhetőségéből? Vitatható. Tudomásom szerint Sinatra sosem beszélt az örök élethez vezető útról, még kevésbé arról, hogy ő az utolsó ezen a bolygón, aki ebben segíthet nekünk. Éppen ezért az ilyen emberek, mint Castaneda vagy Ayn Rand például, egész más kategóriába esnek, mint a többi zseniális alkotó. Így végül Carlos hitrendszerének alapjait utasítottam el.



   Castaneda hatásának jelentősége nem vita kérdése. Igazán zseniális képzelőerejű irodalmi, filozófiai géniusz volt. Azt gondolom, ideálokra szükségünk van, hogy inspiráljanak bennünket, s így a legtöbbet valósítsuk meg önmagunkból. Carlos olyan volt, mint Óz, a nagy varázsló, megpróbált olyan előadást létrehozni, amivel arra készteti az embereket, hogy a csillagokért nyújtózzanak. Ebben az igyekezetében személyesen elbukott, és kárt okozott a hozzá közelállóknak. Akaratlanul is kultuszt teremtett és vezetett, holott tudatosan ezt akarta elkerülni. Douglas Price Williams például, egy egyetemi professzor a következőt mondta: „Carlos annyit hazudott az UCLA-n, hogy ha azt mondta, süt a nap, rögtön kinéztem az ablakon, nem esik-e az eső.”
   Véleményem szerint Carlos Castaneda néhány könyve a leggyönyörűbben megírt könyvek közé tartozik, melyekkel megajándékozta a világot. A mai napig is inspirációt kapok például az Ixtláni utazás-ból. Ezt a szépséget kell csak átvenni.  

   Minden olvasónak azt tanácsolom: soha ne feledd, hogy te magad vagy a mágikus lény. Még mindig hiszek a varázslatban, de a definícióm megváltozott: megértettem, hogy írni és szeretni elég misztériumot jelent egy életen át. Nagyra értékelem a barátságot és Carlossal ellentétben, nem kell lefeküdnöm a barátaimmal, hogy élvezni tudjam a bennük rejlő varázslatot.
   Carlos hevesen bizonygatta, hogy ő az egyetlen, aki éli is, amit ír. Szomorú, de tapasztalataim szerint bármennyire szeretett volna, feddhetetlenségben nem tudott megfelelni saját mércéjének. Alkalmanként pont az ellenkező oldalra csapódott, mint egy gumi. Azt gondolom, hitt az álmában az utolsó percig, s megtett mindent, amit tudott, hogy igazát valóra váltsa. Ahogy az évek teltek, nárcizmusa, betegsége, rossz ítélőképessége miatt bántalmazó kultuszt teremtett. Nem fekete-fehér történetről van tehát szó. Carlos nem ravasz szélhámos volt, hanem egy megfontolatlan, félrement filozófus, akire rosszul hatott a hatalom.

Amy Wallace

2015. június 10.

a szentek és gyerekek költészete


   Érdekes dolog ez. A szláv kultúrákban a pszichoanalízis valahogy soha nem tudott mély gyökeret ereszteni. Úgy látszik van egy freudi meg egy dosztojevszkiji lélek. Ez a dosztojevszkiji lélek mintha sokkal nyitottabb csatornákon át érintkezhetne saját tudattalan mélységeivel, talán nincs is rajta mit analizálni. Igazi katarzisa a vallásos extázisnak megfelelő lélektani állapot: a bűnbeesés, a vezeklés és a megtisztulás.
   Egy magyar újságíró egyszer hazafelé ballagott Leningrád éjszakájában. Egy ház falához dőlve hatalmas termetű, részeg férfi állt, nyitott bundában, hajadonfőtt, félig hóval lepetten. Elkapta az előtte elhaladó karját és egy újságpapírból csavart staniclit nyújtott felé.
- Vedd meg, testvér, csak három rubel. Innom kellene még. Szánj meg engem, vedd meg!
- Mi van benne? - kérdezte az újságíró, mert a zacskót meglepően könnyűnek találta.
- Vedd meg, testvér, nem bánod meg. - És a fülébe súgta: - Anyám utolsó lehelete!





   Ez a szentek és a gyerekek költészete. Lurija költészete, aki tanulmányutam legfontosabb tennivalójaként azt tanácsolta:
- Menjen el Szamarkandba. A világ legszebb városa. Vigye magában haza Szamarkandot, évekig fog élni belőle.

(Popper Péter)



2015. június 7.

Kék az Ég


Kacagva jöttél világra, mint a virág.
Ritka lesz a sorsod: nem szűnő boldogság.
Büszke vagy és szabad, mint a magas ciprus,
Furcsa ciprus, kit nem köt a földi világ. 




Kék az ég
a világ vak emberként ballag az úton
de aki képes együtt lenni veled
az túl fog látni a vak emberen és a kékségen
ritka lelkek, mint Mohamed és Jézus
észrevétlenül elvesznek a város tömegében
senki sem ismeri fel őket
dicsérve majd áldva
tapasztalhatjuk átadva magunkat
a magasabb létezésnek
dicsérni a napot annyit jelent
hogy szemeid áldva lesznek
dicsérd az óceánt egy kis hajó
ringatózik
a tengeri utazás folytatódik
vajon ki tudja merre hová
az óceán tudatában élni a
legnagyobb szerencse
micsoda ébredés
miért is a szomorúság hogy
eddig mély álomban
szenderegtünk? 

nem számít hogy meddig voltunk tudatlanok
gyengék vagyunk de szabaduljunk meg a múlttól
és érezzük a pillanat gondoskodását
ezt a frissességet körülöttünk és mindenhol


(Dzsalál-Ad-Dín Rúmí)





Ezt mondja az Úr: Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól. Olyan lesz, mint a cserje a pusztában: Ha valami jó jön, semmit sem lát belőle, hanem a kiaszott sivatagban tanyázik, sós és lakhatatlan földön. Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. Ha jön a hőség, nem kell félnie, lombja mindig zöldellni fog. 
Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni.

(Jer.17. 5-8.)

2015. június 5.

Az ötödik evangélium


   A washingtoni nagy törzsfőnök azt üzente, meg kívánja vásárolni a földünket. A nagy törzsfőnök elküldte nekünk barátságának és jóakaratának szavait is. Ez megtisztelő számunkra, mert jól tudjuk, őneki a mi barátságunkra nincs szüksége. S megfontoljuk az ajánlatát, mert tudjuk, ha nem fogadjuk el, talán majd eljön a fehér ember, és puskával veszi el a földünket.



   Hogyan lehet az égboltot vagy a föld melegét megvásárolni vagy eladni? Ez a fogalom számunkra ismeretlen. Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg? 
   Majd eldöntjük, mitévők legyünk. Amit Seattle törzsfőnök mond, abban a washingtoni nagy törzsfőnök ugyanúgy biztos lehet, ahogy a fehér testvéreink az évszakok váltakozásában biztosak. Az én szavaim olyanok, akár a csillagok, nem enyésznek el.
Népem gondolkodása és tapasztalata szerint e Föld minden darabja: a fenyők fénylő levelei, a vízpart fövenye, a sötét erdőket megülő köd, minden irtás, minden zümmögő bogár szent. A fákban szétáradó nedvek a rézbőrű emberek emlékét éltetik tovább.
   Amikor a fehérek halottai útra kelnek, hogy a csillagok közt bolyongjanak, elfelejtik a földet, ahol születtek. A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodás szépségű földet, mert a föld a rézbőrű embernek édesanyja. Részei vagyunk a földnek, és a föld része mindannyiunknak. Nővérünk minden illatozó virág, és fivérünk az őz, a ló és a nagy szirti sas. A sziklás magaslatok, a termékeny rétek, a ló testének és az ember testének melege – mindez összetartozik. Egyetlen család.
   Ha tehát a washingtoni nagy törzsfőnök azt üzeni nekünk, hogy meg akarja vásárolni a földünket, sokat kíván tőlünk. A nagy törzsfőnök azt is tudatja velünk, hogy ad majd nekünk egy olyan helyet, ahol kényelmesen és magunk közt élhetünk. Ő lesz az apánk, és mi a gyermekei leszünk. De vajon lehet-e ez így valaha is?
   Isten a fehérek népét szereti, és elhagyta rézbőrű gyermekeit. Gépeket ad a fehér embernek, hogy munkájában segítse, és nagy falvakat épít neki. A fehér törzsfőnök népe napról napra hatalmasabb.  Nemsokára elárasztja ezt az egész tájat, ahogy a váratlan esők után a vízmosásokban lezúduló folyóink szokták. Az én népem olyan, mint a visszahúzódó dagály – csakhogy nem tér többé vissza.
   Nem, mi két különböző faj vagyunk. Gyermekeink nem játszanak egymással, és véneink nem ugyanazokat a történeteket mesélik. Isten a fehér ember népéhez pártolt, mi árván maradtunk. 
   A nagy törzsfőnök ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk. Nem lesz könnyű a döntés, mert nekünk szent ez a föld. Szeretjük ezeket az erdőket. Valahogy mi mások vagyunk. Számunkra a patakok és a folyók csillámló vize nem csupán víz, őseink vére az. 
   Ha eladjuk a fehér embernek ezt a földet, tudnia kell, hogy szent ez a táj, és gyermekeit meg kell tanítania rá, hogy szent, és hogy a tavak áttetsző vizében minden tovaringó kép az én népem életének hagyományait és eseményeit őrzi. 
   A víz csobogása az én őseim hangja. A folyók testvéreink – megoltják szomjunkat. A folyók hátukra veszik a kenuinkat, és táplálják gyermekeinket. Ha eladjuk ezt a tájat, a fehér embernek meg kell tanulnia, és gyermekeit is meg kell tanítania, hogy a folyók a testvéreink, a mieink és az övéik, és mától fogva jónak kell lennie a folyókhoz, ugyanúgy, ahogy minden más testvéréhez jó. 
   A rézbőrű embernek folyvást hátrálnia kell az előrenyomuló fehér ember elől, ahogy a hajnali köd húzódik vissza napkeltekor az erdőbe. De apáink hamva szent, sírja megszentelt föld, s így nekünk szentek ezek a dombok, ezek a fák, szent ez a darab föld. 
   Tudjuk, hogy a mi érzelmeinket a fehér ember nem érti meg. Számára ez ugyanolyan föld, mint bármely másik, mert idegen, aki éjszaka érkezik, és elveszi a földtől mindazt, amire szüksége van. 
   Neki a föld nem testvére, hanem ellensége, és mihelyt meghódította, továbbáll. Elhagyja apái sírját – és nem gondol többé vele. Elorozza gyermekei leendő földjét, és nem gondol vele. Elfelejti atyái sírját és gyermekei jogát arra, hogy megszülessenek. Úgy bánik édesanyjával, a földdel, és testvérével, az éggel, mint holmi eladásra vagy zsákmányolásra való dologgal, eladja, akár a juhot vagy a csillogó gyöngyöt. Mohósága elnyeli a földet, és nem hagy hátra mást, csak sivatagot. 
   Nem tudom, a mi természetünk más, mint az övé. Városai látványa fáj a rézbőrű embernek. Talán azért, mert a rézbőrűek vadak, és nehéz a felfogásuk.
   A fehérek városaiból eltűnt a csend. Nem akad bennük egyetlen olyan hely sem, ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást vagy a rovarzümmögést. De meglehet, csupán azért vélekedem így, mert én is vad vagyok, és mindezt nem értem. Ez a lárma sérti a mi fülünket.
   Mi maradhat meg az életből, ha nem hallani a madarak rikoltozását vagy éjszaka a békák civódását a tóban? 
   Rézbőrű vagyok, és számomra felfoghatatlan mindez. Az indián szereti a tó tükrét simogató szél suttogását, a déli esőben tisztára mosdott szelet s a fenyvesek nehéz illatát. A levegő becses a rézbőrű ember számára, mert minden egyazon levegőn osztozik. Állat, fa, ember – mind ugyanazt a levegőt szívja. 
   Úgy látszik, a fehér ember nem vesz tudomást a levegőről, amelyet beszív; akárcsak a napokon át haldoklóé, az ő szaglása is eltompult, érzéketlen a bűz iránt. 
   Hanem ha eladjuk neki a földünket, nem szabad megfeledkeznie róla, hogy számunkra becses a levegő, mert a föld lelke az, mely megosztja magát minden élővel, melyekben lakozik. A szél volt apáink szájában az első lélegzet, s a szél lesz az utolsó leheletünk. A szélnek kell erősítenie gyermekeinket is. 
  És ha eladjuk a fehér embernek a földünket, úgy kell azt megbecsülnie, mint különleges, megszentelt földet, mint olyan helyet, ahol ő is megérezheti a szélben a réti virágok édes illatát.
   Megfontoljuk az ajánlatát, és ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk, akkor csakis egy feltétellel: a fehér embernek úgy kell bánnia e föld állataival, mint a testvéreivel. Vadember vagyok, s én másként nem foghatom fel ezt. 
   Ezerszám láttam oszló bölénytetemeket, melyeket a fehér ember hagyott maga után – a bölényeket az elhaladó vonatból terítette le.
  Vadember vagyok, és nem értem, miként lehet az a füstölgő vasparipa fontosabb a bölénynél, amelyet mi csupán azért ejtünk el, hogy életben maradjunk. 
   Mit ér az ember állatok nélkül? Ha valamennyi állat kiveszne, az ember belepusztulna lelkének mérhetetlen magányába. Ami ma az állatokkal történik, nemsokára az emberekkel is megtörténik majd. Minden összetartozik. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is. 
   A fehér embernek meg kell tanítania gyermekeit arra, hogy lábuk alatt őseink hamvai porladnak. Hogy tiszteljék ezt a tájat, mondja el nekik, a földben őseink szelleme lakozik. Tanítsa meg gyermekeit arra, amire mi tanítottuk a mieinket: a föld a mi édesanyánk. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is. 
   Amikor az emberek a földre köpnek, saját magukat köpik le. Mert tudni való, nem a föld tartozik az emberhez, hanem az ember a földhöz – ezt tudjuk. Minden összetartozik, ahogy a vér tartja össze a családot. Minden összetartozik. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is. 
   Nem az ember teremtette a mozgást és az életet, ő a mozgásnak és életnek csupán parányi része. Amit a fehér ember ez ellen a mozgás és élet ellen tesz, azt önmaga ellen teszi. Nem, nem élhet együtt a nappal és az éjszaka. 
   Halottaink tovább élnek a föld édes vizeiben, évről évre visszatérnek a tavasz nesztelen lépteivel, és lelkük ott lebeg a tó tükrét fodrozó szélben. 
   A fehér ember ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk. Hanem azt kérdi az én népem: mit akar voltaképpen a fehér ember? 
   Miként vásárolható meg az égbolt vagy a föld melege, vagy az antilop szökellése? Miként adhatjuk ezt el neki – és miként vásárolhatja ezt meg? Vagy talán azt tehet a földdel, amit akar, pusztán azért, mert a rézbőrű ember aláír egy darab papírt, és átadja a fehér embernek? Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg?
   Visszaadhatja a pénze a bölények életét, ha már az utolsót is leterítette? Az ajánlatát megfontoljuk.
   Tudjuk, ha nem fogadjuk el, majd eljön a fehér ember, és fegyverrel veszi el a földünket. De mi vademberek vagyunk. A fehér ember – mulandó hatalmától megrészegülve – tán már istennek képzeli magát, aki birtokolja a földet. De vajon birtokolhatja-e bármely ember is a tulajdon édesanyját? 
   Megfontoljuk a fehér ember földünk megvásárlására tett ajánlatát, a nappal és az éjszaka nem élhet együtt – megfontoljuk az ajánlatát, hogy vonuljunk rezervátumba. Félrehúzódva és békében fogunk élni. 
   Nem fontos, hol éljük le maradék napjainkat. Gyermekeink látták apáikat megalázva és legyőzve. Harcosainkat megszégyenítették. Vereségeik után napjaikat henyéléssel töltik, testüket édes étkekkel és erős italokkal mérgezik. 
   Nem fontos, hol töltjük el maradék napjainkat. Már nincs sok hátra. Még néhány óra, néhány tél – és azoknak a nagy törzseknek, amelyek egykor ezen a tájon éltek, vagy most maroknyi csapatokban kóborolnak az erdőkben, egyetlen gyermeke sem marad már, hogy elsirassa azt a sírba hullt népet, amely valaha ugyanolyan erős és bizakodó volt, mint a fehér ember. 
   De miért keseregnék népem pusztulásán, minden nép emberekből áll, semmi egyébből. 
  Az emberek jönnek és mennek, éppúgy, mint a tenger hullámai. Még a fehér ember sem, akivel Istene úgy bánik és úgy beszél, mint barát a barátjával, még ő sem menekülhet el mindnyájunk közös rendeltetése elől. Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk. 
  Egyvalamit tudunk – azt, amire a fehér ember egy napon majd csak rá fog ébredni –, a mi Istenünk és a fehér ember Istene ugyanaz. 
   A fehér ember most talán azt hiszi, Istent is uralja, ugyanúgy, ahogy a mi földünk birtoklására tör; de ezt nem teheti. Az Isten minden ember Istene – a rézbőrűeké éppúgy, mint a fehéreké.




   Ez a táj becses számára, és megsebezni a földet annyi, mint semmibe venni annak Teremtőjét. A fehérek is elenyésznek, talán hamarabb, mint az összes többi törzs. Folytassák csak hajlékuk szennyezését, és egy éjjel belefúlnak majd tulajdon hulladékaikba. 
   De fényes lesz a pusztulásuk, ha majd elemészti őket Isten haragja, aki ide vezette őket erre a földre, és elrendelte, hogy uralkodjanak e táj fölött és a rézbőrű ember fölött. Ez az elrendelés számunkra rejtély. 
   Ha majd minden bölény le lesz terítve, és minden vadló be lesz törve, ha az erdő rejtett zugai emberek sokaságának bűzétől lesznek terhesek, és a termékeny dombok látványát beszélő drótok rútítják el, hol lesz akkor a rengeteg, hol lesz a sas, és mit jelent majd búcsút mondani a gyors lónak és a vadászatnak? Az élet végét és a tengődés kezdetét. 
   Valamilyen különös oknál fogva Isten hatalmat adott a fehéreknek az állatok, az erdők és a rézbőrű ember fölött, ez az ok számunkra rejtély. Talán megérthetnénk, ha tudnánk, miről álmodik a fehér ember – miféle reménnyel kecsegteti gyermekeit a hosszú téli estéken, és milyen látomásokkal népesíti be képzeletüket, hogy folyvást a holnapra vágynak. De mi vademberek vagyunk – a fehér ember álmai rejtettek előttünk. És mivel rejtettek, ő is, mi is a magunk útját járjuk majd. 
   Mert mindenekfölött tiszteljük az ember jogát, hogy kedve szerint éljen – tekintet nélkül arra, miben különbözik testvéreitől. Nem sok az, ami összeköt bennünket. 
   A nagy törzsfőnök ajánlatát megfontoljuk. És ha beleegyezünk, akkor csupán azért, hogy biztosítsuk magunknak a rezervátumot, amelyet ígért. Ott talán a magunk módján tölthetjük el rövidre szabott napjainkat. Ha majd az utolsó rézbőrű ember is távozik erről a földről, és emléke már csak egy felhő futó árnyéka lesz a préri fölött, ezekben a nyírfákban és ezekben az erdőkben még mindig élni fog apáink szelleme. Mert ők szerették ezt a földet, ahogy az újszülött szereti anyja szívének dobogását. 
   Ha eladjuk a fehér embernek a földünket, szeresse úgy, ahogy mi szerettük, viselje gondját, ahogy mi viseltük, őrizze meg emlékezetében olyannak, amilyen akkor volt, amikor birtokába vette. És minden erejével, a lelkével, a szívével őrizze meg a gyermekeinek, és szeresse, ahogy Isten szeret valamennyiünket. 
   Mert egyvalamit tudunk – a mi Istenünk s a fehér ember Istene ugyanaz. És az Istennek szent ez a föld. 
   A fehér ember sem kivétel, nem menekülhet el a közös rendeltetés elől. Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk.


Seattle főnök beszéde, amelyet 1855-ben mondott Franklin Pierce-nek, az Egyesült Államok elnökének abból az alkalomból, hogy a fehérek meg akarták vásárolni az őslakók földjét, s rezervátumot jelöltek ki számukra. A beszéd oly gyönyörű és mély értelmű tanításokat tartalmaz létrendi kérdésekről, ember és természet kapcsolatáról, hogy azt „ötödik evangéliumként” emlegetik.


F. Kováts Piroska fordítása, forrás: Közösségépítő.net

2015. június 2.

Választhaték vón jobb időközt?



Megvert az Isten
élettel.
Meg a szerelem:
élnem kell.
Meg a halál is:
félnem kell.
Megvert az Isten
élettel.


Meg a poézis
vallással.
Meg a muzsika
hallással.
Meg az éj éber
alvással.
Meg a szerelem
egymással.

Fekszem, virrasztok
megverten.
Balekség díját
megnyertem.
Ostobaságét,
én, marha.
Lettem ilyen kész-
akarva.

Lettem, hát lettem,
nyöghetem.
Nincs piros ászom,
tök hetem,
tüdőm akár ki-
köphetem -
lettem és tettem -
nyöghetem.
Lettem, hogy legyek
végtére
ország-világnak
cégére;
ki tudja, ilyen
cég ér-e
bármit is - járjunk
végére.

Föld alatt dől el,
nem másutt,
föld felett, füstben -
nincs már út,
akadjon az, ki
megértse,
ne vélje, hogy csak
azért se.

Függök a légben,
és a föld közt -
választhaték vón jobb
időközt?
Mindegy. Hisz nem én
választék.
Legfönnebb, hogy nincs
választék

hajamban - ez is
valami.
Ki tud mindent meg-
vallani?
Ki tud mindent meg-
hallani?
Vagyok. És ez is
valami.
                                                (Szilágyi Domokos: Kézirattöredék)