2015. március 30.

Szelíden, mint a szél


Az életedbe fog kerülni ez az út. 
Ha jól csinálod. Ha nem, mi megbocsátunk. 
A kétes elme soha nem érkezik meg, 
Úgy keres, hogy a mocsárból ki sem mozdul.

(Dzsalál-ad-Dín Rúmi)





Szőkén, szelíden, mint a szél,
   feltámadtam a világ ellen,
   dúdolva szálltam, ténferegtem,
   nem álltam meg - nem is siettem,
   port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   minden levéllel paroláztam;
   utamba álltak annyi százan
   fák, erdők, velük nem vitáztam:
   - fölényesen, legyintve szálltam
   ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   nem erőszak, s akarat által,
   ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
   áradtam a világon által,
   ahogy a sas körözve szárnyal:
   fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   a dolgok nyáját terelgettem,
   erdőt, mezőt is siettettem,
   s a tüzet - égjen hevesebben,
   ostort ráztam a vetésekben:
   - így fordult minden vélem szemben,
   a fű, levél, kalász is engem
   tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
   nem lehetett sebezni engem:
   ki bántott - azt vállon öleltem,
   értve-szánva úgy megszerettem,
   hogy állt ott megszégyenítetten
   és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
   jöttömben csendes diadal van,
   sebet hűsít fényes nyugalmam,
   golyó, szurony, kín sűrű rajban
   süvített át, s nem fogott rajtam,
   s mibe naponkint belehaltam,
   attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

                                     (Váci Mihály: Szelíden, mint a szél)

2015. március 29.

Nagyhétre


„Míg nem vallottam meg bűneimet, gyenge és nyomorult voltam,
egész nap jajgatnom kellett.” 

(Zsoltárok 32:3)

 


-Piszkosul éhes lehet, Fleischman doki.
-Gondoltam feltöltődöm a Yom Kippur előtt.
-A zsidó böjt.
-Igen, még van 27 órám.
-Az a célja, hogy látomásod legyen?
-Nem ennyire misztikus dolog. Valójában az a célja, hogy jobb emberré váljunk.

(Miért éppen Alaszka?)



(A legalsó "Close ad and continue as Free User" feliratra kell kattintani a videón kétszer, felugrik kétszer ablak, azokat be kell csukni. Utána indul a film. 6. évad, 3. rész - Az engesztelés napja)

2015. március 27.

egzisztenciálisan tökéletesen fals


A tökéletesen elrontott életrendben egyáltalában senki sincs, 
akinek a korrupt lét e fokán élete teljesülhetne, 
s ezért az egész földön nem él ember, akinek élettartalma 
ne a ma fennálló életrend ellen való tiltakozás lenne.



   A rendszerességet tudománynak (szcientifizmus) nevezték el. Ennek az organizációnak elméletei sok, milliós autonóm nép életét a természetes rendből kivetette. Megváltoztatta a földművelést és az ipart, a hadsereget és a közigazgatást, a diplomáciát és a művészetet, a társadalom szerkezetét és az individuális életrendet azzal, hogy mindezt sajátos szcientifikus bázisra helyezte.




   Az első észrevétel, amit meg kell tenni, hogy bizonytalanságban vagyunk, vajon a tudománynak a megismerő emberi személytől független úgynevezett objektív világa ténylegesen meglévő valóság, vagy pedig merő fikció. Az észrevételt meg kell tenni, mert ha e világ csupán indifferens lenne, mint ahogy a józan ész alapján mindenki várná, minden mozzanatában antihumánus természete az emberrel szemben nem lenne támadó. Ez pedig kétségtelennek látszik.
   A tudomány világa mintha nem csupán személytelen és egzisztenciátlan, és az emberi értékekkel szemben közömbös lenne; minden jel arra vall, hogy ennek a világnak az ember ellen határozott éle van, mintha abban a humánum iránt valamely titkolhatatlan gyűlölet, csaknem bosszú forrna, és amelynek tevékenysége az emberi élet megkínzása és megrontása lenne. Megállapításainak észrevehetően szándékos megsebző jellege van. Ezért a tudomány világa nem nevezhető egyszerűen szükségszerűségnek, nem egzisztenciátlan, hanem antiegzisztens; nem indifferens, hanem életellenséges; nem ahumánus, hanem antihumánus; nem objektív, hanem kegyetlen, és az emberi értékek iránt észrevehető animozitást táplál. Mindez persze igazolhatatlan.

   Mindabban, ami a legutóbbi félszázadban történt, a tudománynak, mint legfőbb aktív tényezőnek és iniciátornak, keze benne van, és mindaz, ami történt, a tudomány jegyében történt, az közismert. Tudomány a legmagasabb értékjelző. Tudomány a legjobb üzlet. A tudós az abszolút tekintély. A huszadik század második felében az ember szüntelen rettegésben él, nemcsak azért, mert a tudomány hatalma a földet bármely pillanatban elpusztíthatja, hanem még inkább, mert ez a hatalom még abban az esetben is, ha a puszta életet meghagyja, az embert normális életrendjétől megfosztja és életét olyan egyre értéktelenebbé váló vegetatív létté fokozza le, melynek semminemű jelentősége, súlya, szépsége, igazsága, komolysága, világossága többé nincs. 
   E pillanatban béke és háború között különbség már nincs, mert az emberi lét mind a két esetben tökéletesen elkallódott, tulajdonképpen mindegy, hogy van, vagy nincs. Úgy látszik, a tudomány által teremtett világ nem jóhiszemű; a tudomány célja nem megismerés, hanem hatalmi aktus. 




   Természetesen vannak jelek, amelyek szerint a tudomány ezt a világot nem teremti, hanem azt, ami van, feltárja, vagyis ez a világ tényleg van, tényleg olyan, amilyennek a tudomány leírja. Ennek már csak azért is így kell lennie, mert az ember valami rajta kívül levőbe állandóan beleütközik és ez a külső valami összefüggő valóságnak látszik. Viszont az is kétségtelen, hogy az ember, igen komolyan veendő gondolkozók véleménye szerint viszonyban nem a dolgokkal, hanem a dolgokról alkotott saját fogalmaival áll. Könnyen lehet tehát, hogy amibe az ember beleütközik, az ember fogalomvilága, sajátságos megkövült alakzatban. Mindez persze szintén igazolhatatlan.
   Pillanatnyilag képességeink nem látszanak elégségeseknek ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, a tudomány úgynevezett objektív világa tényleges valóság, vagy olyan fogalmi konstrukció, amelyen nincsen rés, és így ez az összefüggő realitás benyomását kelti. A gyanú mindenesetre fennáll, hogy a tudomány ereje nem igazságában, hanem organizáltságában van. A tudomány ezek szerint nem a valóság megismeréséből indult ki, hanem olyan fogalmi organizációt igyekezett teremteni, amely nem a megismerésre, hanem egyéb célra készült. A fogalmak és az összefüggések megszilárdultak, és a szükségszerűséghez igen hasonló építménnyé alakultak.
   Az építmény konstrukciójában mindenesetre van valami, ami aggodalmat kelt. A tudományt abszolút tudásnak vallják. Az pedig, ha valamely gondolatot abszolutizálnak, mindig gyanús. Tudjuk, hogy a történet folyamán számos fogalmi organizáció végleges tudásnak gondolta önmagát, de minden esetben elkövetkezett a pillanat, amikor kiderült, hogy az valamit titkol. Mert egy percre sem szabad elfelejteni, hogy a modern hatalmi szervezetek, mint az iparvállalatok, pénzintézetek, diplomáciák, rendőrségek, kémszervezetek, állami közigazgatások, hadseregek, pártok, nem közvetlenül a társadalomból nőnek ki, hanem kivétel nélkül a társadalom ellen, valamely fensőbb rendszer mintájára.
   A tudományt nem a társadalom vetíti ki magából, hanem a társadalom a tudomány organizációja szerint épül ki. Először mindig a konstrukció van, aztán a mű. A tudomány magasabb rendű szervezettségénél fogva az organizációval meg nem egyező gondolat semmiképpen sem nyilatkozhat meg. Az épület falazata sűrűsödik, a közösségi és az egyéni létezés szcientifizálódik, a statisztikában, az ökonómiában, az orvostudományban, a pszichológiában, a szociológiában, a biológiában, a kémiában maradéktalanul felszívódni készül, és olyan áthatolhatatlan szervezettség keletkezik, amely az ember életrendjét valójából ontolológiai pontokig ki tudja forgatni. 

   A huszadik század második felében kétségtelenül a legnagyobb kérdés a tudománynak, mint léthazugságnak átvilágítása. A világot, amelyben e történeti percben élünk, a tudomány teremtette, szervezi és tartja fenn, iskoláival, nevelésével, iparával, államaival, kutatásával, hivatalaival, hadseregével, gyáraival, bankjaival, kórházaival, művészetével, sajtójával, kecsegtet hallatlan jövővel és haladással, mialatt az emberiség ma, itt a földön feldúltan és megalázva, lezüllötten és elaljasodva és beszennyezve, népeiben és osztályaiban és nemzetiségeiben egymásra uszítva, bőszülten fegyverkezve, gyűlöletben, és már nem is leplezett bosszúvágyban, kolosszális találmányok segítségével eddig elképzelhetetlen mélységörvényben készül elmerülni. A középkorban a klerikalizmus az embert becsapta; rendet ígért, és amit nyújtott, hazugság volt, erőszak és kizsákmányolás. A tudomány, mint fényt hozó jelentkezett, de kiderült, hogy a sötétség, amit hozott, az előbbinél nagyobb. 
   A tudomány léthazugsága három tételen nyugszik: 
   1. hirdeti, hogy ereje igazságában van, holott ez az erő nem az igazságé, hanem egy magasrendű organizáltságé; 
   2. hirdeti, hogy objektív, vagyis megismerését a tárgyi hűség jellemzi, holott személytelenül indifferens, egzisztenciátlan és antihumánus; 
   3. hirdeti, hogy részrehajlatlan értelemmel az igazságot keresi, holott fiktív konstrukciókkal világhatalmi rendszereknek nyújt bázist. 

   E tételek realitástartalma persze igen törékeny. De ha e mondatokat evidens igazság jellemezné is, jelentőségük akkor sem lenne. Egy rendszerben nem a kijelentések tényleges igazságtartalma a döntő, hanem, hogy a kijelentés az organizációban miképpen építhető be. Egy kijelentés az abszolút igazságot is kimondhatja, de ha a rendszerbe nem illeszthető be, semmit sem jelent. És a rendszer valóságbázisa minél szűkebb, igazságbefogadó képessége annál csekélyebb. Idők folyamán a rendszerek rugalmasságukat és asszimiláló képességüket elvesztik, és semmiféle tőlük idegen gondolat befogadására nem képesek. Megújulási tehetségük nincs többé. Ez az a pillanat, amikor egy rendszer az igazsággal szemben negatív magatartást vesz fel, vagyis amikor a létrendszer léthazugság rendszerré válik. Minden jel arra vall, hogy a tudomány erre a pontra elérkezett; nem akar, de nem is tud rendszerén kívül eső forrásból ösztönzést elfogadni, és nem képes másra, mint automatizált organizációjának üzemét fenntartani.
   Szervezet tökéletes lehet akkor is, ha minden eleme téves; rendszer tökéletes lehet akkor is, ha minden tétele hazugság. Egy apparátus tökéletesen működhet akkor is, ha minden eleme egzisztenciálisan tökéletesen fals. A rendszer kapcsolata a létezést örökké megújító igazsággal megszakad. A rendszer és a tényleges világ között fals kommunikáció keletkezik.




   Amivel az ember szemben áll, nem a hazug kijelentés, hanem a létezés egészére kiterjedő és mindent átszövő hamisítási folyamat. A léthazugság-rendszer labirintusi szövevény, amelyen belül a dolgok igazságáról, vagy nemigazságáról meggyőződni többé lehetőség nincs, és itt már nincs egyéb, mint gépiesen működő, leállíthatatlan ámítás, szédület, megtévesztés, kibúvó, magyarázkodás, bizonygatás, csalás, rejtély és titok. A fals kommunikáció következtében semmiféle humánus viszonylat sem marad intakt, az emberiség pszeudoegzisztenciák áldialógusa, amiből nem jön ki semmi, a legkevésbé természetesen közösség. S ami a közösséget helyettesíti, a közösség egy szcientifikus koncepciója, tábor, párt, kaszárnya, hadsereg, kommuna. 
   Ami ebben a pillanatban a földön történik, iparban, vagy politikában, társadalomban, vagy gazdaságban, művészetben, vagy gondolkozásban - a bankok és a vezérkarok és az egyetemek és a klinikák ugyanebben a jegyben állanak - az a szcientifizmus, és a létezés minden mozzanatára kiterjedő szcientifizálódás jegyében áll.

(Hamvas Béla, Patmosz I.)

 

2015. március 21.

Try this at home


Számos természeti népnél, ha valaki a gyógyítóhoz fordul segítségért, mert csüggedt, depressziós lett vagy elvesztette kapcsolatát Istennel, a gyógyító a következő kérdéseket teszi fel:
Mióta nem táncolsz?
Mióta nem énekelsz?
Mióta mellőzöd az elbűvölő meséket?
Mióta mellőzöd a csend tökéletes békéjét?



2015. március 18.

a meghitt ajándékokért



Köszönetet szeretnék mondani
az okok és okozatok isteni labirintusának
a változatos teremtményekért,
melyek benépesítik e különös világot,
az értelemért, mely örökösen
a labirintus térképéről álmodik,
Heléna arcáért és Odüsszeusz kitartásáért,
a szerelemért, amiben úgy látunk másokat,
ahogy az istenség láthatja őket,
a kemény gyémántért és a lágy vízért,
az algebra pontos kristálypalotájáért,
Angelus Silesius misztikus érméiért,
Schopenhauerért,
aki talán ismerte a világ megfejtését,




a tűz lobogásáért,
amit emberfia nem nézhet ősi borzongás nélkül,
a kaobafáért, a cédrusért és a szantálért,
a kenyérért és a sóért,
a rózsa rejtélyéért,
amely színt termel, bár sose látott színt,
1955 néhány napjáért és esteléért,
a durva pásztorért, aki a síkon
terelgeti a barmokat s a hajnalt,
a montevideói reggelért,
a barátság művészetéért,
Szókratész utolsó napjáért,
a szavakért, amiket
két kereszt között
válthattak egy alkonyon,
az Iszlám álmáért, amely ezer és egy
éjszakán át kitartott,
s azért a másik álomért, amely a poklot,
a tisztítótűz tornyait
s a diadalmas mennyeket bejárta,
Swedenborgért,
aki az angyalokkal társalgott London utcáin,
a bennem találkozó
ősi titkos folyamokért,
a nyelvért, amelyet századokkal ezelőtt beszéltem Northumbriában,
a szászok kardjáért és hárfájáért,
a tengerért, ezért a tündöklő pusztaságért,
amely ismeretlen dolgok titkos jegye
s a vikingek sírfelirata,
az angol szavak zenéjéért,
és a német szavak zenéjéért,
az aranyért, mely felragyog a versben,
a tél eposzáért,
egy sose olvasott könyv címéért: Gesta Dei per Francos,
a madárnál ártatlanabb Verlaine-ért,
a kristály prizmáért és a bronz nehezékért,
a tigris csíkjaiért,
San Francisco és Manhattan égbenyúló tornyaiért,
a texasi reggelért,
a sevillaiért, aki az Erkölcsi Levél-t szerezte,
s akinek, óhajtása szerint, nem ismerjük a nevét,
a córdobai Senecáért és Lucanusért,
akik a spanyol nyelv előtt
megírták az egész spanyol irodalmat,
a sakk bizarr geometriájáért,
Zénón teknőcéért és Royce atlaszáért,
az eukaliptuszfa orvosság-szagáért,
a nyelvért, amely bölcsességet tud tettetni,
a felejtésért, amely eltörli vagy megmásítja a múltat,
szokásainkért,
melyek megkettőznek és igazolnak minket, mint a tükör,
a reggelért, amely a kezdet igézetével kecsegtet,
az éjszaka sötétségéért és asztronómiájáért,
a többiek bátorságáért és boldogságáért,
a jázminokban vagy egy régi kardban
hirtelen megérzett hazáért,
Whitmanért és Szent Ferencért, akik már megírták a költeményt,
a tényért, hogy a költészet kimeríthetetlen
és elvegyül a teremtmények összességével
és sosem fog eljutni utolsó soráig
és minden ember számára más,
Frances Haslamért, aki bocsánatot kért fiaitól,
hogy oly sokára hal meg,
az álmot megelőző percekért,
az álomért és a halálért,
ezekért a titkos kincsekért,
a meghitt ajándékokért, amiket nem is említek,
a zenéért, mely az idő titokzatos alakja.

(Jorge Luis Borges, fordította: Somlyó György)

2015. március 1.

mese a megvilágosodásról


A rózsa,
a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt,
e súly és ez az illat, a rózsa,
a mély éjszakák fekete kertjében,
minden kertben és minden este nyíló
rózsa, amely titkos alkímiával
felkelt a széthullt hamuból,
a perzsák rózsája és Ariostóé,
az örökké magányos,
a rózsa, mely rózsák rózsája mindig,
a zsenge plátói rózsa,
a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt,
elérhetetlen rózsa.

(Jorge Luis Borges: La rosa)




   Ez a történet valamikor régen, Örményországban esett meg. A régi tudós könyvekben meg volt írva, hogy van valahol egy kert, abban a kertben egy rózsabokor, az Anahakan rózsa, s ha ez a rózsabokor egyszer kivirágzik, a virága halhatatlanná teszi a kert gazdáját.
   A kert gazdája ki lett volna más, mint Örményország királya, aki nagyon, nagyon vigyázott erre a rózsabokorra, az ő bokrára. Minden tavasszal új kertészt fogadott, akinek egyetlen feladata volt a rózsabokrot ápolni, gondozni. A kertész ügyesen és figyelmesen látott munkához: felásta a rózsa körül a földet, trágyázta, kapálta, gyomlálta, irtotta a kártevőket, öntözte, ahogy kell…
   Eltelt a tavasz, eltelt a nyár, el az ősz és a tél, s újra tavasz lett… de nem történet semmi, egyáltalán semmi. Az Anahakan rózsabokor száraz és meddő maradt, egész Örményországban nem volt nála szárazabb rózsatő. A király, mint minden nagyúr, türelmetlen volt, ezért aztán, amikor eltelt az év és a rózsa nem hajtott ki, felmondott a kertészének: egyszerűen lefejeztette. Könnyű belátni, hogy az évek során nagyon kevés kertész maradt Örményországban, és még kevesebb, aki a királyi kertész címére pályázott volna.
   Ekkor jelentkezett a királynál Sanvel: egy fiatal legény, nagyon fiatal, alig 18 éves. Sanvel tele volt vágyakkal és álmokkal, elhatározta hát, hogy elmegy a királyhoz és jelentkezik hozzá kertésznek.
- Mihez értesz, te gyerek? – kérdezte Sanvelt Örményország királya.
- Én semmihez, felséges királyom!
- Semmihez? Hát akkor hogyan akarsz te a kertészem lenni? Hányan fizettek már az életükkel, akik értették a dolgukat, te pedig még be is vallod, hogy nem értesz semmihez? Inkább úgy látom, meg akarsz halni, te semmirekellő!
- Felséges királyom, én nagyon fiatal vagyok; félek a haláltól, élni szeretnék, még sokáig. Ha felfogadsz a kertedbe, meglátod, mindent megteszek majd, hogy elkerüljem a többiek sorsát. Úgy fogok vigyázni a rózsádra, ahogyan még senki – felelte bátran Sanvel.
   A királynak nem volt más választása, hiszen senki nem jelentkezett a kertjébe, felfogadta hát Sanvelt. Sanvel boldog volt, és munkához látott. De bizony ő egészen másként dolgozott, mint a többi kertész: nem ásta-kapálta a rózsát: azért vannak a földigiliszták; nem trágyázta, mire való az anyaföld? Nem is locsolta, ott vannak a felhők az égen, esik az eső éppen eleget; nem gyomlálta, még csak az kellett volna! Ehelyett minden nap leült a rózsabokor mellé, és beszélt hozzá halkan, gyengéden, simogatta leveleit, ringatókat, bölcsődalokat énekelt neki, talán még mesélt is… de olyan halkan, hogy azt bizony senki nem hallhatta, még én sem, higgyétek el…! És így telt el a tavasz. Aztán eltelt a nyár, eltelt az ősz, a tél is, és újra tavasz lett. A határidő lejárta előtt a király megnézte a kertjét, megnézte benne az Anahakan rózsát, és látta, hogy az csak olyan száraz és meddő, mint azelőtt, egyetlen bimbó, hajtás sincsen rajta.
- Sanvel, megmondtam, hogy semmirekellő vagy! Holnap vége a munkádnak, te is mehetsz… vége az életednek!
Sanvel rémülten és szomorúan ment a rózsabokorhoz, hogy befejezze aznapi munkáját. Leült mellé, énekelte neki a ringatókat, és elpanaszolta a bánatát:
- Látod, te rózsa, holnap engem kivégeznek! Mennyit beszéltem hozzád, mennyit énekeltem, meséltem neked… soha nem lesz senki, aki így fog törődni veled! Mi lesz veled, rózsa, nélkülem? Senki nem fog leülni melléd, senki nem fogja simogatni a leveleidet… ennyit tettem érted, segíts rajtam! Mondd meg nekem, mi a bajod?
   Ahogy elhangzott a bűvös kérdés, a rózsa gyökerei közül előmászott egy hernyó: rusnya, visszataszító, fekete hernyó. Sanvel el akarta kapni a hernyót, de odaröppent egy madár és a csőrébe kapta; Sanvel meg akarta fogni a madarat, de ott hevert egy kígyó és elfogta a madarat; Sanvel a kígyó után nyúlt, de lecsapott egy sasmadár és elragadta a kígyót. Sanvel a sas után bámult, és ahogy visszafordult a rózsabokorhoz, látta, hogy éppen akkor hajtott ki rajta egy bimbó, egy friss, kicsike, törékeny bimbó.
   Sanvel fölujjongott:
- Ó, rózsa, hát kihajtottál! Köszönöm, köszönöm, megmenekültem – sóhajtott hálásan. És ettől a hálás sóhajtól, ahogy a lehelete a bimbót érte, egyszerre kinyílott, kifeslett az Anahakan rózsa, pirosan, ragyogón, mint az élet.
   Sanvel boldogan futott a királyhoz, elmondta neki, mi történt. A király futott a rózsához, s látta, hogy Sanvel igazat beszél.
   - Derék legény vagy, Sanvel, én mindig bíztam benned! Jól van, maradhatsz, te leszel az Anahakan rózsa vigyázója, te leszel a legfőbb kertész a kertemben. Halhatatlan vagyok! – örvendezett a király.
   Így is történt, és így teltek az évek. Egy nap azonban a király megbetegedett. Nagyon beteg volt: hívták az orvosokat, nem tudtak segíteni rajta; hívták a papokat, de azok csak imádkoztak fölötte, s a király egyre betegebb lett. Hívatta Sanvelt:
- Sanvel, mi történt? A régi tudós könyvek nem mondtak igazat! Az Anahakan rózsa nem teszi halhatatlanná a kert gazdáját! Én voltam a kert gazdája, s lám, nem vagyok halhatatlan…
- Felséges uram, bizony igazat mondtak a régi könyvek. A rózsa valóban halhatatlanná teszi a gazdáját. Csak hát, uram, te soha nem voltál a kert gazdája… A kert azé, aki gondozza és ápolja, aki vigyáz rá. A birtok és a gazdagság mulandó, de az én törődésem és gyöngédségem bizony örökkévaló.
   A király ezt meghallotta, sóhajtott egyet és meghalt. Sanvel lefogta a szemét, és ment vissza a kertbe. Éppen leszállt az este. Szép, derűs este volt, a tiszta égen egyenként gyúltak ki a csillagok. Sanvel pedig, mit gondoltok, mit csinált? Valami olyat, amit még soha életében: lefeküdt a fűbe – talán éppen az Anahakan rózsa mellé – és köszöntötte a csillagokat. Egyenként, külön köszönt minden egyes csillagnak… volt ideje rá.
   Tudta, hogy bármennyi ideje van rá.


~ Az Anahakan-rózsa, örmény mese, Imréné Horváth Adél fordítása, itt találtam