2018. június 27.

nem dogma, nem teológia, nem pszichológia

 


Az ember nem "hívője" a meséknek.
A mesékben nincs teológia, nincs dogma,
nincs szertartás, nincs szentség,
nincs elvárt viselkedésminta.
A mesék a világ kiszámíthatatlanságáról
és változékonyságáról szólnak.

(George Szirtes)


2018. június 24.

A bátorság jutalma

Guruk helyett.




A vallás (és most már az ezotéria is) azt tanítja, hogy bocsássunk meg kínzóinknak. Valóban meg kell nekik bocsátanunk?
Alice Miller: Érthető, hogy meg akarunk bocsátani, felejteni akarunk, és nem akarjuk érezni a fájdalmat, de előbb vagy utóbb kiderül, hogy ez egyáltalán nem működik. Vegyük azt a sok szexuális bántalmazást, amelyet egyházi személyek követnek el. Ők megbocsátották szüleiknek. És sokuk mit csinál? Megismétlik szüleik bűneit, MERT megbocsátottak nekik. Ha tudatosan el tudnák ítélni szüleik cselekedeteit, nem éreznék a késztetést, hogy ugyanazt tegyék, amit ők tettek. Önmagukat csapják be. És a pozitív gondolkodás sem gyógymód, mivel az öncsalás egy formája, menekülés az igazság elől.

Ön leírja sok igen nagyra becsült modern kori író érzelmi életét. Kit tudna megnevezni hősi példaként, aki sikeresen leküzdötte a szüleivel kapcsolatos traumás konfliktust?
 
Alice Miller: Jó ideje keresgélek, de nem találok egyetlen jól ismert írót sem, aki ne hitt volna abban, hogy végül meg kell bocsátanunk szüleinknek. Franz Kafka volt az egyik legbátrabb író ebben a témában, de akkoriban senki nem tudta támogatni tudásában. Ezért bűntudata volt, és nagyon fiatalon meghalt, akárcsak Proust, Rimbaud, Schiller, Csehov, Nietzsche és sokan mások, akik kezdtek ráébredni az igazságra, de megrémültek tőle.
 
Miért olyan nehéz elviselni az igazságot, hogy gyermekkorunkban bántalmaztak bennünket? Miért vádoljuk inkább önmagunkat?
 
Alice Miller: Mert önmagunk vádolása megvéd bennünket a fájdalomtól. Azt hiszem, a legrosszabb fájdalom, amelyet meg kell tapasztalnunk ahhoz, hogy érzelmileg becsületesek legyünk, annak elismerése, hogy nem szerettek minket, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Ezt könnyű mondani, de nagyon-nagyon nehéz érezni. És elfogadni. Megszabadulni attól a várakozástól, hogy a szüleim egy napon meg fognak változni és szeretni fognak.

Melyek az Ön írásainak politikai következményei?
 
Alice Miller: A Kezdetben volt a nevelés című könyvemben megmutattam, hogyan nevelték azokat a németeket, akik felnőttként Adolf Hitlert követték: gyermekkorukban veréssel neveltek önalávetővé őket, így szadista és perverz felnőttekké váltak. A gyermek agya aszerint strukturálódik, hogy milyen korai tapasztalatok érik (szeretetet vagy kegyetlenséget kap-e). Azokban az országokban, ahol megengedett és bevett szokás a kisgyermekek verése, elkerülhetetlennek tűnnek a háborúk, sőt a népirtás és a terrorizmus is.

A teljes írás A test beszél blogon olvasható.


Elveszett gyerekkorunkat nem kaphatjuk vissza, a múltat nem változtathatjuk meg, de saját magunkat igen. A gyerekkori negatív élményekkel való szembenézés nagyon nehéz és nagy bátorság kell hozzá. Ez fájdalmas és hosszadalmas, kemény pszichoterápiás munkát igényel, de elképzelhetetlenül gyümölcsöző: szisztematikus önismereti erőfeszítéseink eredményeképpen fokozatosan kiszabadulhatunk a gyerekkorunk láthatatlan, de mégis oly rémületes fogságából, és a visszaszerzett (vagy inkább soha nem tapasztalt) valóságunkat (pl. a korábban szégyenként és bűntudatként jelentkező érzelmeinket) integrálva képesek leszünk békében élni, felvállalva tökéletlenségünket, sebezhetőségünket, és felszabadultan, önazonosan, együttérzően és produktívan élvezni az életet, kiteljesíteni önmagunkat. Mindaddig, míg nem vállaljuk a felelősséget és nem vesszük saját kezünkbe életünk irányítását, nem fog semmi változni. A tagadás nemcsak ismétlésre ösztökél, hanem rengeteg energiát is felemészt. A következmények: betegségek, étkezési rendellenességek, drogfüggőség.

Ebbe az önismereti munkába azért nagyon nehéz belekezdeni, mert egyrészt nem tudjuk, nem tudatosul, hogy szükség lenne rá. Másrészt a dolog paradoxona, hogy pontosan azokkal az érzelmekkel történő őszinte szembenézés segít csak, amelyektől az illető a legjobban menekül, mert halálosan fél az érzelmek intenzitásától és a feltörő fájdalomtól. Ha viszont a szenvedésnyomás hatására mégis képes beleugrani ebbe a ködös ismeretlenbe, ebbe az örvénybe és elindulni az önismereti úton, akkor hamarosan a saját bőrén és életén tapasztalhatja, hogy minél jobban át meri és tudja élni ezeket az elnyomott korai érzéseket (fájdalmakat, tehetetlen dühöt, kétségbeesést, lázadást, stb), annál erősebbnek, igazabbnak és koherensebbnek fogja magát érezni. A folyamatban megtapasztalja, hogy a fájdalom nagy, de nem elviselhetetlen. És hogy az  átmeneti szenvedés nyomában tartós és végleges felszabadultság és megkönnyebbülés érkezik. Nekem erről mindig az örvény metaforája jut eszembe: félelmetes és lehúz, de ha elég bátrak vagyunk engedni magunkat a mélybe húzni a fájdalmaink mély átélése által, annyira elkeskenyedik az örvénytölcsér alja, hogy könnyedén ki tudunk úszni belőle. De csak ott lent van erre lehetőség.

Sokszor nem elég az az intellektuális belátás, amit segítő könyvek, cikkek, jótanácsok képesek nyújtani. Egy segítő könyv befolyásolhatja a gondolkodást és a hozzáállást, lehet szemfelnyitó, hitelesítő, validáló és funkcionálhat tanúként, Alice Miller könyvei is pont ilyenek. De amikor tudja valaki, hogy ilyen és olyan múltbeli események, traumák miatt vannak jelenleg problémái, de ezeket a problémákat ennek ellenére sem képes megoldani, akkor a kognitív intellektualizálás megnyugtató tüneti kezelése helyett mélyebbre kell ásni: venni kell a bátorságot, és elszánni magunkat a saját személyes, addig letagadott igazságunk érzelmi felkutatására és tudatosítására.

“Azok az emberek, akik teljes mértékben tudni akarják az igazságukat, meg tudják ezt tenni. És én azt gondolom, hogy ezek az individuumok fogják megváltoztatni a világot. Nem lesznek hősök, egészen szerény emberek lesznek, de érzelmi becsületességük egyszer majd kétségkívül le fogja rombolni a tudatlanság, tagadás és erőszak falát. A fájdalom, hogy nem szerettek, csak egy érzés, és az érzés sohasem destruktív, ha arra a személyre irányul, aki a fájdalmat okozta. Még a gyűlölet sem destruktív mindaddig, amíg tudatos és nem másra irányított. De nagyon destruktív, sőt nagyon veszélyes is lehet az ember és mások számára, ha letagadják és bűnbakokra irányítják át.” (Alice Miller)

A teljes írás A test beszél blogon olvasható.

Kapcsolódó blogbejegyzések:

2018. június 18.

Az Anamé-szekta


A spirituális félreértéseink egy másik forrása, amikor összetévesztjük a karizmát az igazi bölcsességgel. Bizonyos szellemi vezetők rendelkeznek azzal a képességgel, hogy különleges állapotokat idézzenek elő. A reményeinktől felerősítve könnyedén alakul ki valamiféle áldásteli és transzcendens érzés ezek körül a lelkészek, papok, zen mesterek, misztikusok, rabbik és guruk körül. Könnyű összetéveszteni ezt a fajta szellemi erőt a bölcsesség egyértelmű jeleivel, vagy megvilágosodással, vagy az isteni szeretettel. Elfeledkezünk arról, hogy ez az erő és karizma pusztán erő és karizma, és hogy ezek az energiák könnyedén szolgálhatnak demagógokat, politikusokat vagy a szórakoztatóipart.
Lehetséges, hogy valaki karizmatikus legyen, miközben egyáltalán nem bölcs. Másfelől, a bölcsesség nem feltétlenül harsány vagy erőteljes. Nagyon is képes az alázatos és egyszerű szíven keresztül megnyilvánulni és a leginkább hétköznapinak tűnő életekben. Azokban a közösségekben, ahol ezek a különleges szellemi erők nagyra vannak értékelve, a tanítványnak különösen vigyáznia kell: amikor valami titkos tanítással vagy ősi hagyományvonallal találkozik, amikor egy csoport kiválasztottnak érzi magát az üdvösségre vagy a megvilágosodásra, az a szellemi közösség megérett arra, hogy kultusszá váljon. Ez természetesen nem mindig történik meg, de van egy erre irányuló nyilvánvaló kockázat a karizma vakító színpadán. A bölcs hagyományok testőröket alkalmaznak az efféle visszaélések ellen. Gyakran öregek, tiszteletben álló tanítók hálózatát hozzák létre, akik képesek szemmel tartani egymás szellemi állapotát és viselkedését.

Jack Kornfield




Már érintettem a blogon a kundalinit. Meg a guruk árnyoldalait is.
A minap azonban újra szembejött mindkét téma. 

Az Anamé jelenségről van szó. Hát.

Mindenkinek szíve joga függővé válni guruktól. Én csak azt mondom, légy kritikus, és használd a józan eszed.

Azt gondolom, a hölgynek megvolt az útja (ahogy sokunknak), de nem hiszem, hogy ebből üzletet szabad csinálni olyanok kárára, akik betegek, gyógyulni vágynak és emiatt kiszolgáltatottak és az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodnának.

Végül: sok módszer nem azért működik, mert módszer, hanem egyszerűen azért, mert először életedben elkezdesz önmagadra figyelni. Nem kifelé megy az energiád, hanem befelé fordul. Ez az, ami átalakít és hat, nem a módszer vagy a guru. Vagyis magad alakítod magadat, magad adsz erőt magadnak, pusztán azáltal, hogy a figyelmedet végre önmagadra fordítod. (a szerk.)



2018. június 9.

Satyagraha 2.

A zöld békabőr - én így hívom a papírdollárost. A fehér ember minden fűszálon, minden forráson árcédulát lát. Ebből fakadnak a bajok. Kitaláltam egy új közmondást: „Az indiánok látomásokra, a fehérek dollárokra vadásznak." Belőlünk fene nehéz kapitalistát csinálni. Nem mintha nehezünkre esnék azzá válni, csakhogy akkor már nem lennénk indiánok.

Te, Richard, művész vagy. Ez az egyik oka, hogy jól kijövünk egy­mással. A művészek a fehérek világának indiánjai. Álmodozóknak nevezik őket, azt mondják róluk, a felhőkben élnek, könnyelműek, kifolyik a pénz a kezükből, olyan emberek, akik nem hajlandók szembenézni a „valósággal". Ugyanezt mondják az indiánokra is. Honnan az ördögből tudják ezek a békabőr-emberek, mi a valóság? Abból a világból, ahol a képzeletedben képek bontakoznak ki, olyan képek, amelyeken a dolgok mások, mint amilyeneknek a szemeddel látod őket, abból a világból valók a látomásaim. Én azt mondom, az a valósá­gos világ, nem pedig a Zöld Békabőrök Világa. Ez csak rossz álom, áramvonalas, füstködös lidércnyomás.
Mivel nem vagyunk hajlandóak otthagyni a saját valóságunkat ezért a békabőr-látszatéletért, azt mondják rólunk hogy ostobák, lusták, könnyelműek, éretlenek, nem erre a világra valók vagyunk. Én örülök neki, hogy nem tartanak erre a világra valónak, és neked is örülnöd kel­lene, ha így vélekednek rólad.




Azt írjátok a pénzetekre: „Istenben bízunk". Örülök, hogy a Nagy Szellemet kihagytátok az ügyből. A ti dolgotok, mire használjátok az Isteneteket. De még egy sámánnak is, mint én, szüksége van némi pénzre, hiszen arra kényszerítetek, hogy ebben a ti látszatvilágotokban éljek. Ami azt jelenti, hogy két sze­mélynek kell lennem, két különböző világban kell élnem. Egy cseppet sem tetszik, de nem tudok segíteni rajta.

Nagybátyám sze­rette a lovait. Egyszer azt mondta nekem: - Egy indián képes annyira szeretni egy lovat, hogy akár az életét is adja érte. - Volt esze az üzlet­hez - rohadt jó lócsiszár volt -, de amit így keresett, azt legnagyobb­részt szétosztogatta a szegény rokonainak. A kereskedőnél erősebb volt benne az indián.

Az öreg néha, mintegy véletlenül, ott hagyott egy-egy üszőt vagy egy bikát valamelyik szegény rokon háza előtt. Szokta mondogatni nekem: - Az ételnek más szerepe is van, nemcsak az, hogy áthalad a testeden. Az ennivalóban szellemek rejtőznek, figyelik a sorsát. Ha fösvény vagy, a szellem eltávozik, gondolván, „ez a mocsok olyan zsugori, hogy itt hagyom". De ha megosztod az ennivalódat másokkal, ez a jó szellem mindig veled marad. - Engem úgy neveltek, hogy az étel szent. Előre látom azt a napot, amikor majd semmi mást nem kell már adnotok nekünk, csak kapszulákat, amikben ennivaló helyett valami­féle vegyszerek és vitaminok lesznek, és a misszionáriusok arra fognak inteni, hogy kezünket a tányér fölött összekulcsolva így fohászkod­junk: - Mennybéli Atyánk, áldd meg a mi mindennapi pirulánkat. - De örülök, hogy én ezt már nem fogom látni!

(Richard Erdoes - John Fire: Sánta Őz, sziú indián sámán)