2013. október 28.

Bepillantás a kettősség fátyla mögé


„Napjainkban az a jelenség tapasztalható a világban, hogy egyre több ember ébred fel, és nyer hiteles bepillantásokat a valóságba. Azt értem ezen, hogy vannak olyan pillanataik, amikor felébrednek énjük és a világ megszokott érzékeléséből, és ráébrednek egy sokkal nagyobb valóságra – valamire, ami messze meghalad mindent, aminek a létezéséről addig tudtak... Hirtelen másképpen érzékelik a világot, és megszűnik az elkülönültség érzete önmaguk és a világ többi része között” – írja Adyashanti, az Egyesült Államokban élő neves tanító, aki maga is megtapasztalta mindezt, és már hosszú ideje ad tanácsokat olyanoknak, akik hasonlókat éltek át. Bátor, őszinte és a maga nemében egyedülálló könyvéből ilyen részletességgel nagyon ritkán hozzáférhető információkhoz juthat hozzá az olvasó a spirituális felébredés természetéről, következményeiről, buktatóiról, a bekövetkezése után lehetséges életről és szinte minden, a témához kapcsolódó kérdésről. (Ursus Libris)


Részlet a könyvből (az Ursus Libris kiadó oldalára kattintva többet is olvashatsz belőle):

Amint már említettem, az ébredés e tapasztalása lehet csupán egy bepillantás, de tarthat hosszabb ideig is. Egyesek úgy vélik, hogy ha a felébredés egy pillanatig tart csupán, akkor nem lehet valódi. Szerintük ha az ébredés valódi, hiteles, akkor az érzékelés megnyílik a dolgok igaz természete előtt, és soha többé nem zárul vissza. Megértem ezt a nézőpontot, hisz végső soron az egész spirituális út a teljes felébredéshez vezet. A teljes felébredés egyszerűen azt jelenti, hogy állandóan a Szellem perspektívájából – az egység nézőpontjából – észlelünk. Ebből a felébredett szemszögből nézve sehol sincs semmilyen elkülönültség – sem a világban, sem az univerzumban, sem az összes létező univerzumban. Az igazság ott van bárhol és mindenhol, mindig, minden dimenzióban, minden létező számára. Ez egy olyan igazság, amely a forrása minden valaha megtapasztalhatónak – az életben, az élet után, ebben vagy bármely más dimenzióban.
Nem biztos azonban, hogy az ébredés pillanata tartós látást eredményez. Mint már említettem, egyesek szerint ha a felébredés nem tartós, akkor valódi sem lehet. Tanítóként az a tapasztalatom, hogy az, aki futó bepillantást nyer a kettősség fátyla mögé, ugyanazt látja és tapasztalja, mint az, akinek tartós, „maradandó” felismerésben van része. Az egyik egy pillanatig érzékeli, a másik pedig folyamatosan. Az azonban, amit érzékelnek – már ha igazi ébredésről van szó –, ugyanaz: minden egy; nem egy bizonyos dolog vagy bizonyos személy vagyunk, aki egy bizonyos térben körülhatárolható; az, ami vagyunk, egyszerre semmi és minden.
Tehát én úgy látom, nem igazán számít, hogy a felébredés pillanatnyi vagy folyamatos. Olyan értelemben számít, hogy van egy röppálya – ugyanis a szív addig nem lelhet teljes békére, amíg nem válik folytonossá az, hogy az igazság nézőpontjából szemlél mindent –, ám amit tapasztalunk, az felébredés, akár tartós, akár nem.
A pillanatnyi felébredés, amit én nem maradandó felébredésnek nevezek, egyre gyakoribb mostanában. Tarthat egy pillanatig, egy délutánon át, egy napig, egy hétig vagy akár egy-két hónapig. A tudat megnyílik, a különálló én érzékelése pedig megszűnik, majd, akárcsak egy fényképezőgép lencsenyílása, a tudat ismét visszazárul. Ugyanaz a személy, aki az előbb még a valódi nemkettősséget, a valódi egységet érzékelte, most meglepő módon egyik pillanatról a másikra megint a dualisztikus „álomállapotban” találja magát. Az álomállapotban visszakerülünk énünk feltételekhez kötött érzésébe – egy korlátolt, elkülönült létállapotba.
A jó hír az, hogy ha egyszer eljött a tisztánlátás e pillanata, a tudat lencsenyílása soha többé nem tud teljesen visszazárulni. Úgy tűnhet, hogy teljesen visszazárul, pedig nem ez történik. Lényed legmélyén soha nem felejted el. Még ha csupán egy pillanatra láttál is bele a valóságba, valami legbelül örökre megváltozik benned.



A valóság nukleáris, hihetetlen erővel rendelkezik, és elképesztően hatékony. Lehet, hogy csupán a valóság egy villanását tapasztalod annyi idő alatt, ami nem tart tovább egy csettintésnél, az ennek következtében beléd tóduló erő és energia mégis megváltoztatja az életed. A felébredés egyetlen villanása elindítja benned a hamis énérzet feloldódását – és következésképp egész világlátásod feloldódását.
Itt tehát az ébredés után végbemenő folyamatot szeretném feltárni. Mint említettem, a felébredés pillanata csak nagyon kevesek számára teljes. Bizonyos értelemben végleges számukra, és nem lesz szükség ezt követő folyamatra. Mondhatni, ezek az emberek rendkívül könnyű karmikus teherrel rendelkeztek. Bár az ébredés előtt talán igen intenzív szenvedésben volt részük, mégis az figyelhető meg, hogy karmikus örökségük, a kondicionálás, amellyel dolguk volt, nem volt túlzottan mély. Az ilyen esetek nagyon ritkák. Egy generáción belül csupán néhányan ébrednek fel oly módon, hogy nem szükséges keresztülmenniük további folyamatokon.
Mindig azt mondom, hogy jobb nem arra számítani, hogy te leszel az. Jobb azzal számolni, hogy veled is úgy esik meg, mint mindenki mással, azaz az első felébredést követően egy folyamaton fogsz keresztülmenni. Nem a felébredés lesz az utazásod vége. Arra teszek itt kísérletet, hogy olyan irányt mutassak, amely hasznodra lehet az eligazodásban, amikor megkezded ezt az utazást. Ahogy a tanítóm szokta mondani, olyan ez, mint amikor belépsz az ajtón. Az, hogy beléptél az ajtón, még nem jelenti azt, hogy a villanyt is felkapcsoltad; nem jelenti azt, hogy máris el tudsz igazodni abban az ismeretlen világban, amelyben felébredtél.

(Adyashanti: Világod vége, Ursus Libris Könyvkiadó)

2013. október 27.

Az elkívánkozás oka

   Ming Liao Ce valamikor hivatalnok volt s megunta a világ sorát, – azt, hogy mindig szíve ellenére kellett beszélnie s a helyes formával ellenkező ceremóniákat kellett végrehajtania. Mit jelent az, hogy valakinek „szíve ellenére kell beszélnie?”. 



A házigazda és látogatója mélyen hajlonganak egymás előtt, néhány közömbös szót szólnak az időről s azután nem mernek tovább beszélni. Olyan emberek, akiket életünkben először látunk, kezet ráznak velünk s erősítgetik, hogy kebelbarátaink, de mihelyt elmentek, tökéletesen közömbösek vagyunk egymásnak. Ha dicsérünk valakit, a szent Poyi-hoz hasonlítjuk, de mihelyt hátat fordított, úgy beszélünk róla, mint a tolvaj Csehről. Ha kényelmesen üldögélünk és kellemesen beszélgetünk, igyekszünk megőrizni kevés szavú méltóságunkat, bár sok mindent szeretnénk egymásnak elmondani; és nemes ideálokról locsogunk, holott erkölcstelenül viselkedünk. Félünk, hogy szívünket feltárva elárulnók az igazságot s ezzel megbántanánk valakit, félretesszük hát ezeket a gondolatokat s engedjük, hogy a társalgás hányódjék-vetődjék hétköznapi tárgyak körül.
   Némelykor meg éppen színházat játszunk és sóhajtozunk vagy kiáltozunk, hogy gondolatainkat eltakarjuk, úgyhogy fülünk, szemünk, szájunk és orrunk nem a miénk többé, s haragunk, örömünk, nevetésünk és megbotránkozásunk nem őszinte. Ez a társadalom megállapodott szokása s nem lehet változtatni rajta. És mit jelent az, hogy „a helyes formával ellenkező ceremóniákat kell végrehajtanunk?”
   Amikor embertársainkkal beszélünk, akármilyen rangbéliek is, hajlongunk és bókolunk egész áldott nap, noha régi barátok közt vagyunk. Ok nélkül elszakadunk némelyektől, mintha halálos ellenségeink lennének s hasonlóképpen ok nélkül igyekszünk másokhoz közelebb férkőzni, noha igazi közösség nincs közöttünk. A nemes úr alig nyitotta ki száját, már harsogva feleljük: „Parancsára, kegyelmes uram!”, hiszen csak karját kellene fölemelnie, s lecsapnák a fejünket. 



Látunk két embert, aki látogatja egymást s bár utálják egymás képét látni, napokat töltenek azzal, hogy szorgalmasan leszállnak lovukról és hátrahagyják névjegyüket. Már pedig ha egy barátunkat meglátogatjuk, hogy tudakozódjunk a hogylétéről, ennek nem volna szabad üres formaságnak lenni. Vajon így gondolták ezt a régi királyok, akik ezeket a ceremóniákat megalapították? Felvesszük ruhánkat és övünket, úgy érezzük magunkat, mint a ketrecbe zárt majom s még vakarózni sem tudunk, ha tetű csíp és viszket a bőrünk. Ha kényelmesen járunk az utcán, félünk, nehogy meg találjuk sérteni a törvényt. Szemünk tüstént az orrunkat nézi, s nem merünk egy kurta távolságon túl pillantani, ha pedig megtesszük, mások néznek ránk s próbálják kifürkészni, hogy mi járatban vagyunk. Ha nagy szükségünk van arra, hogy könnyítsünk magunkon, alig merünk megállni valami mentség nélkül. A magasabb tisztviselők örökösen arra gondolnak, hogy kard van előttük s mások bírálata a hátuk mögött. Testüket gyötri a hideg és meleg évszak, szívüket pedig a birtoklás vágya és a veszteség félelme. Még a legnemesebb és leglovagiasabb szellemek is, akikben megvan a bölcs kiábrándultság érzete és meg vannak elégedve önmagukkal, beleesnek ebbe a csapdába, mihelyt tisztviselőkké lesznek. Ezért tehát, hogy szívét és akaratát fölszabadítsa, Ming Liao Ce útnak indul a Nemtörődömség Birodalma felé.
   Azt mondhatja valaki: „Úgy hallottam, hogy a Tao követője csöndességben él és nem érzi magát elhagyatottnak; tömegben él és nem érzi a zajt. A világban él és mégis kívül áll rajta; semmi sem köti és nincs szüksége fölszabadulásra és hamarosan fűzfa nő ki bal hónaljából és madár fészkel a fejebúbján. Ez a tetőpontja a nyugalom és fölszabadulás művelésének. Konyhai cselédnek lenni, vagy a szemetet fölszedegetni a földről, a legalacsonyabb foglalkozások közé tartozik, de a szentet ez sem zavarja. Vajon nem teszed-e szellemedet tested szolgájává, amikor félsz a hivatali élet megkötöttségeitől s szokatlan helyekre kívánsz utazni?”


    Ming Liao Ce pedig ezt feleli: „Aki a Taot elérte, az beleléphet a vízbe és nem nedvesedik meg, beleugorhatik a tűzbe és nem ég meg, úgy lépdelhet a valóságon, mintha üresség volna, s utazhatik az ürességben, mintha valóság volna. Otthon lehet, akárhol van is és egyedül lehet bármilyen környezetben. Ez természetes sajátossága. De én nem értem el a Taot, én csak szeretem a Taot. Aki elérte a Taot, az ura önmagának s a világegyetem szétolvad a szemében. Vesd őt lármás és piszkos társaságba s olyan lesz, mint a lótuszvirág, amely iszapos vízből nő ki s a víz megérinti, de foltot nem ejt rajta. Ezért nem kell válogatnia, hogy hova menjen. Én még nem vagyok erre méltó, mert olyan vagyok, mint a szélnek engedelmeskedő fűzfa, ha a szél nem fúj, nyugodtan állok s ha a szél megindul, megindulok én is. Olyan vagyok, mint fövény a vízben, – tiszta, vagy iszapos, amilyen a víz. Gyakran elértem a tisztaságot és nyugalmat egy egész napra s aztán elvesztettem egy pillanat alatt, némelykor pedig elértem a tisztaságot és nyugalmat egy esztendőre s aztán elvesztettem egy nap alatt. Nem volt lehetséges, hogy faképnél hagyjak mindent s ne engedjem magam az anyagi környezettel zavartatni. Megyek tehát, hogy felszabadítsam szívemet, szabadjára engedjem szellememet s elutazom a Nemtörődömség Birodalmába.”

(Ming Liao Ce utazásai - I. Az elkívánkozás oka;  
 XVI. században keletkezett taoista irat. Szerzője Tu Lung, más néven Tu Csi Hsui).

2013. október 24.

qui tollis peccáta mundi


Gloria in excelsis Deo!




Mózes ekkor kinyújtotta kezét a tenger fölé. Az Úr egész éjjel tartó erős keleti széllel visszaszorította a tengert és kiszárította. A víz kettévált, és Izrael fiai a száraz tengerfenéken vonultak át, miközben a víz jobb és bal felől úgy állt, mint a fal.

(Kivonulás Könyve, 14.21-14.22)

2013. október 22.

vagy nagyon, vagy sehogy


A fontos dolgokat nem lehet "kicsit" csinálni. Az ember nem lehet egy kicsit terhes, egy kicsit vérbajos, egy kicsit halott.

(Popper Péter)


Tudom. "Kicsit" hülyén hangzik egy ilyen bölcs, valóban bölcs embert idéznem itt és most... 
De néha kell az extázis. Nagyon kell. Néha az őrület hoz vissza az életbe.
Manu Chao-t nem lehet kicsit szeretni. Vagy nagyon, vagy sehogy. Mint ahogy nem lehetsz kicsit szerelmes. Vagy nagyon, vagy sehogy... Csak erős idegzetűeknek! (én szóltam...)


 

2013. október 20.

"Te szegény..."


AZ ÚT - vagyis a TAO




Elindultam az úton a bizonyosság felé, - és egyre bizonytalanabb lettem.
   A fény felé mentem, - és egyre sűrűbb lett körülöttem
a homály.
   Hitem kétséggé, tudásom megkérdezhetetlen kérdésekké
változott.
   Tanítványként indultam el, mesterré lettem, és most
már a misztikus zsibárusok legkisebbje is megmosolyog.
   Az arany kővé válik a kezemben, a kő vízzé és
kicsurog az ujjaim közül.
   Már régen csak állok és a tájak elvonulnak mellettem.
   Angyal érkezik, résztvevően rám néz és mert senkit sem lát,
azt suttogja: "Te szegény..." és tovább repül.

(Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata)

2013. október 13.

Élj meg minden lehetőséget


   - A Semleges a sors démonjai közül az utolsó és a legveszedelmesebb. Az indifferencia, az üresség, a kényelem, a közöny, a részvétlenség, a távolság kísértése. Ez az az állapot, amelyben az ember óvakodik tudomást szerezni arról az égő és irtózatos szenvedélyről, amely a világot teremtette, teremti és fenntartja.

(Hamvas Béla)




Az intenzitásért fennmaradást, biztonságot, az isteni megszállottságért lelki nyugalmat, a gyönyörért elégedettséget, a szabadságért kényelmet, a halálos izzadásért szobahőmérsékletet kap cserébe.

(Hermenn Hesse: A pusztai farkas)


Egy kérdéssel akarnám kezdeni. A kérdés valódi. Nem költői. Vagyis magam számára is kérdés. Tanítok vallásos egyetemen, ott is fölteszem - a kérés úgy szól: Van-e maguknak elképzelése arról, hogy a monoteizmus, az egyisten-hit miért győzte le a politeizmust, a sokisten-hitet? Mi ennek a győzelemnek az oka? Mert ha az ember bizonyos szempontból a politeizmusra gondol, akkor az emberi élet szempontjából egy sor pozitívumot lát. Sokkal szabadabb volt az élet, sokkal nyitottabbak voltak az emberek az életörömre. Azt gondolom, hogy a zsidó-keresztény etika borzasztóan megnyirbálta a pogány világ életörömre való beállítódását, aminek az volt a lényege, hogy ha már ide születtél a Földre, akkor élj meg minden lehetőséget, minden szélsőséget is, amire módod van. Mindent ismerjél meg, amit lehet. Aztán a  zsidó-keresztény kultúra a szélsőségek jó részét kriminalizálta. Bűnné nyilvánította. Azt gondolom, hogy ez a  bűnné nyilvánítás egész másképp volt. Azt gondolom, hogy a pogány világ bűnei az istenek ellen szóltak ugyancsak, de hát ennek egész más jelentősége volt, mint a monoteizmusban. Az istenek esetleg megharagudtak valakire mert megsértette a kultuszt, vagy csinált valamit, ami egy istennek nem tetszett. Na de ennek semmiféle súlyos lelki következménye nem volt! Nem volt bűntudt, nem volt súlyos bűntudat. Nem volt mindennek lelkileg lenyomasztó, legörnyesztő súlya. És mikor az egyistenhit mindezt felváltotta, akkor az élet szélső élményeit kriminalizálta: nem szabad megélni a legszélsőbb élményeket. Másrészt pedig egy Isten volt, becsaphatatlan, a mindenségbe látott, a szívekbe látott, lát ma is, nem lehet előle elmenekülni sehova védelemért. Egy kézből jön jutalom és büntetés. És ettől kezdve az európai kultúrának központi témája lett a bűn és a bűntudat.

(Popper Péter: az önmagát kereső ember) 




(Carlos Castaneda)

2013. október 12.

Metanoia


    A háttérből való hatás erőtlen. A pap az igét hirdeti, aztán hazamegy ebédelni. Ezt teszi a politikus és a filozófus és a moralista is. Hazamegy legfeljebb, ha módja van rá, szavának érvényt szerez és erőszakot alkalmaz. Mit jelent ez? Először hogy aki az igehirdetést hallotta, nem tehet mást, szintén hazamegy és ebédel. A hirdetés, mintha meg se történt volna. És valóban, ami történt, egészen más.
- Valaki száját jártatta. 
    Olyan módszerre van szükség, amely az ige hatalmát a gondolat válságán keresztül a tett erejébe tudja átvitetni. A szót a gondolatban fel tudja hevíteni. Amikor a szó felrobban, az a tett. Csak, akinek a szó birtokában van, az cselekszik - scio quae facio - csak azt tudhatom, amit megteszek, mondja BAADER.

(Hamvas Béla: Mágia Szutra)


    A halál és a beavatás egymással rokon fordulat. Mert a beavatás halál is, születés is. Halál az anyagi természetben, születés a szellem világában. A halál az életet erőszakosan megszakítja, s az embernek az anyagi természettel való, szükségszerűnek látszó kapcsolatát megtöri. A beavatás ugyanezt teszi: az élet folytonosságát mesterséges beavatkozással megszakítja és az érzékeknek a természet felé való irányát megakadályozza. Teszi pedig ezt azért, hogy a mesterségesen megszakított életben támadt résen át a lét betörhessen. Mai szóval: a beavatás a természettel való viszonyt külső, a mester által irányított módszerrel eltépi és a szakadás helyén a természetfölötti lét szellemét az emberi lélekbe vezeti. A fordulat hellenisztikus neve, amely valószínűleg az ősi orphikus-püthagoreus hagyományból való: metanoia. Jelent pedig megfordulást. Ez a beavatás rokonsága a halállal; de ugyanakkor születés. Egyes hagyományok újjászületésének is nevezik.
    Az újjászületés néha beavatkozás nélkül is bekövetkezik, amikor az ember éber misztikus intuíciójától vezetve önmagát morálisan, szellemileg és lelkileg kellő módon elő tudja készíteni. Az őskorban a megfelelően éber fiatalembert a beavatásban mesterek részesítették.

(Hamvas Béla: Scientia Sacra)


Star Trek Voyager, 3. évad, 7.rész (Szent föld)

    A hit szó mai alakjában alapvető félreértésre ad alkalmat, s ez századokig visszamenően az egész vallást fenekéig felkavarta. A hit nem intellektuális vagy érzelmi vagy bármilyen emberi szellemi vagy lelki tevékenység: hanem természetfölötti tapasztalat és emberfölötti érzékenység. "A hit nem áll szemben a tudással, szól Saint-Martin, a hit mágikus aktus, nem tudás." A hit természetfölötti hangoltság és érzékenység és nyíltság és képesség arra, hogy az ember az anyagi természeten túl fekvő világokban tájékozódjék. S ezért a görög pisztiszt a hit szó nemhogy rosszul, de egyáltalában nem fejezi ki. Pál apostolnak tanítása a hitről, amely üdvözít, a természetfölötti hangoltságra vonatkozik, nem a vak elhivésre.
    A hit az a magasabb tapasztalat, amely az embert a metanoiára, a nagy megfordulásra, a metathesziszre, a nagy átlépésre alkalmassá teszi. Ezért mondja Saint-Martin a hitet mágiának. A hívőben rejtett, mély, de döntő eltolódás következik, mert "az embernek, aki útját Isten felé vette, a fizikai sejtekig menően tökéletesen meg kell változnia". 

(Hamvas Béla: Scientia Sacra)

2013. október 8.

Fény


A szeretet nem vigasz - a szeretet fény.

                                                             (Simone Weil)



2013. október 5.

Egyre tovább, bárhova


   
   Hosszú ideje volt már úton, sok éjen és nappalon át, esőben és napsütésben, sötétben és holdfényben hordozta hintaját a négy hatalom, egyre tovább, amint megparancsolta nekik, egy­re tovább, bárhova. Nem tett különbséget a számára elviselhető és elviselhetetlen dolgok között, éppúgy, ahogy birodalmában azelőtt mindent egyformán hagyott érvényesülni, a sötétséget és a fényt, a szépet és a rútat. Kész volt magát mindennek alávetni, mert a Vándorló Hegy Öregje éppúgy lehetett min­denhol, mint sehol.


 (Michael Ende: A végtelen történet)

2013. október 2.

hogy teljes-e


Az igaz és teljes szeretetet arról ismerjük fel, hogy van-e az embernek Istenben nagy reménysége és  bizodalma; mert nincs semmi más, amiről az ember jobban felismerné, hogy teljes-e a szeretet, mint a bizalom. S amiként nem szerethetjük Istent eléggé, akként a Benne való bizodalmat sem túlozhatjuk el. Ez a bizalom a szeretetből ered, mert a szeretet nemcsak bizalommal van, hanem rendelkezik valós tudással és kétségektől mentes bizonyossággal is.




Az embereknek nem kéne annyit töprengeniük azon, hogy mit tegyenek, inkább azt vegyék fontolóra, hogy milyenek. Mert ha az emberek annak módja szerint jók lennének, akkor a cselekedeteik tisztán ragyognának. Ha te magad igaz vagy, akkor a tetteid is igazak. Ne akarjuk az üdvösséget cselekedetre alapítani; inkább a létre kell alapozni azt, hisz nem a tettek üdvözítenek bennünket, hanem nekünk kell a tetteket üdvössé tennünk. Bármily üdvösek legyenek is a tettek, a legkevésbé sem üdvözítenek bennünket, amíg csak tettek, ha viszont üdvvel és léttel bírunk, akkor üdvössé tesszük minden cselekedetünket, legyen az evés, alvás, virrasztás vagy bármi. Aki a nagy létből nem részesül, bármint munkál is, abból semmi nem lesz. Ebből beláthatod: minden igyekezetet arra kell fordítani, hogy az ember jó legyen - nem arra tehát, hogy mit tesz az ember, vagy mifélék a tettei, hanem hogy a cselekedeteknek milyen az alapjuk.

(Mester Eckhart)