2018. augusztus 28.

Felnőni

"A mítoszokban és a mesékben ugyanúgy, mint az álomban, a lélek önmagáról nyilatkozik, az archetípusok pedig természetes összjátékukban mutatkoznak meg."
C. G. Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan


🐢

„Vannak emberek, akik soha nem jutnak el Fantáziába, és vannak, akiknek sikerül, viszont örökre ott maradnak. És akadnak egyesek, akik eljutnak Fantáziába és vissza is térnek onnan. Úgy, mint te. És ezek hoznak gyógyulást mindkét világnak.”

Michael Ende (1929. november 12. - 1995. augusztus 28.): A végtelen történet 





A tanító-tanítvány viszony valójában szülő-gyerek viszony. Mindkettőben a felnőttség elérése az, ami kiforrhat a kapcsolatból. Az egyikben inkább a testi, társadalmi létben, a másikban szellemi síkon. A szülő éppúgy gondoz, ahogyan a tanító és vice versa. Ugyanaz. Mindkettőnek egy a feladata: hogy lásson téged. Csak ennyi, minden hókuszpók nélkül. És hogy a javadat akarja. Sajnos a szülők, nagyszülők elfoglaltak, nem érnek rá csemetéjük lelki és értelmi gondozására, mindezt vadidegenek végzik el helyettük. Az iskolák, egyetemek azonban nem fognak éretté tenni, hiszen nem mások, mint intézményesített munkaerőpiacra felkészítő emberanyag-gyárak, ne legyenek illúzióink. És ma már nemigen találni valódi spirituális tanítókat sem. Észosztó sok van, elvégezhesz pár OKJ-s buddhaképzőt, de valószínűleg csak egy tapasztalattal leszel gazdagabb: hogy megint bedőltél, és jó sok időd, energiád és lóvéd repült ki az ablakon. Holott felnőni csak szellemiekben lehet, a fizikai érettség csak a külső, csak a látszat. Eltűntek az öreg bölcsek, a nagytudású vénasszonyok és öregemberek. (Michael Ende volt az egyik utolsó nagy Látó és Tanító.)

Ha nincs a közelben értő felnőtt, a kisgyerek elképzel egy láthatatlan barátot. Segíti a növekedést, oldja a magányt. A felnőtt ugyanezt teszi, ő istent vagy isteneket képzel. Így van ez a kereszténységben, a hinduizmusban, a buddhista tantrikus istenségek panteonja épp ilyen, ahogy a görög, azték, skandináv és a többi istenség mind: láthatatlan segítők. Egészen pontosan ugyanaz a jelenség, csak a felnőtteknél komolyan veszik, és elnevezik vallásnak vagy szellemi útnak, és egész kultúrák, mitológiai rendszerek épültek rájuk, míg a gyerekeket jó esetben megmosolyogják érte, rosszabb esetben kezelendő problémának tekintik.

(Ezért a legmagasabb utak a közvetlen utak, mint a dzogcsen, az advaita, a zen, a szufi, mert ezek már egy szellemileg önálló, felnőtt, érett emberi lényt kívánnak. Ezért a legnehezebb utak, mégis, a többség azt hiszi, olyan könnyűek. Hát nem.)

Ehhez képest ma nyugaton, és már keleten is nagyjából magunkra vagyunk utalva. Az istenségek ereje fogyatkozik, a mítoszokból tűnik el a tápláló minőség, halványulnak a kontúrok. Az ember valaha erős varázsképességekkel volt megáldva, a kollektív és egyéni tudattalanba száműzetett archetipikus erők gyengülnek. És csodálkozunk, hogy oly sok a pszichés betegség, hogy ilyen elmagányosodott, beteg és értelmetlen a létünk. Elveszett a gazdagságunk, a komplexitásunk.

Nem tudni, mi volt előbb: az istenek vagy az ember, ki teremtette meg a másikat, ki lehelt életet az anyagba, ki varázsolta anyaggá az életet... De kisodródtunk a perifériára, a szuperracionalitás jéghideg, számító és elgépiesítő tartományába. A modern tudomány kineveti a vallást, megölte az isteneket, elpusztította a mítoszokat. És okosnak hiszi magát. De a halált nem tudta megölni. A halál ezer arca néz vissza ránk tébolyodottságunkban, elidegenedésünkben, kiszáradásunkban.

Határvidéken vagyunk. Vajon szakadékba zuhanunk, vagy képzeletünk újra szárnyra kaphat és megteremthet egy sokkal teljesebb világot? Vajon sikerül felnőnünk, mielőtt ez a játékszerekkel ellátott óriási óvoda a levegőbe repül?
(a szerk.)

🐢

"…amikor minden terméketlené vált már, eltűnik az emberi nem is. Talán lesz majd egy utolsó ember, talán nagyon öreg lesz, talán éppen ő lesz, aki a földi halhatatlanság titkát végre felfedezi. Egyedül lesz és a halált hívja majd. Az pedig nem jön többé. És ő írja majd meg az emberiség történetének utolsó fejezetét, ez pedig így hangzik: A végén az ember megsemmisítette az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén. És az utolsó ember így kiáltott: Legyen világosság! De sötét maradt. Így lőn a virradat nélküli estéből az utolsó éjszaka."

(Michael Ende: Tükör a tükörben)

2018. augusztus 26.

mikrokozmosz

Monastery of Santa Catalina de Siena, Arequipa, Peru


                                                                               E börtön-világ elől
                                                                               cellámba menekültem
                                                                               – nem tagadom: kívül-belül
                                                                               némiképp sebesülten.
                                                                                                Itt legalább rend van
                                                                                                s ami még fontosabb: csend.
                                                                                                Itt gyakorlat s nem „tan”:
                                                                                                elfogadni. Mindent.

                                                                                (Fodor Ákos: Mikrokozmoszom)

2018. augusztus 21.

Bulvárezopszicho

Diákjaim mondták, hogy nagyon szkeptikus vagyok a pszichológusok véleményeivel szemben. Igen. Azért, mert a pszichológia kidobta az ablakon a jó ember és a rossz ember fogalmát. 
Zárójelben: az ezotéria is kidobta.

Ilyen fogalom ugyanis nincs a pszichológiában, hogy ez jó ember vagy rossz ember, és ettől a perctől kezdve nem hiszek neki. Mert ennél fontosabb nincs. 

(Popper Péter: Pénz, karrier, csillogás)




Kapcsolódik:
 

2018. augusztus 16.

Kétféle áldozat

A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
„itt van a te utad”
 
a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”
 
a keresztnek alsó
ága földre mutat:
„vesződj: itt áss kutat,
   lásd benne arcodat.”  

(Weöres Sándor: Kereszt-árnykép)





Még mindig ott áll a tömeg egy kereszt tövében. Még mindig újra és újra az ártatlant, a tisztát vádolja, és feszíti keresztre a világ. Barabást, a bűnözőt mentik fel, és Jézus áldozatán röhögnek.




2018. augusztus 13.

Spiri egók

Sok tanítványban, aki felkeres, az az öntudatlan elképzelés él, hogy a megvilágosodás azt jelenti: minden helyzetben képes vagy teljes boldogságot, teljes örömöt és teljes szabadságot érezni. Ez egy öntudatlan hiedelem, és ez is csak egy újabb tévképzet.


alkotó: Lionel Smit


A felébredés épp ennek az ellenkezőjét jelenti: egy olyan állapotot, amelyben képesek vagyunk az életünkkel úgy foglalkozni, ahogy az van. Ne gondold, hogy ez a tökéletes életről, a tökéletes munkáról, a tökéletes társról, a tökéletes házasságról vagy a tökéletes barátságról szól. Egyáltalán nem a tökéletességről szól, hanem a teljességről.

A felébredés magával hoz néhány gyakori csapdát: bizonyos zsákutcákat, örvényeket vagy pontokat, ahol megrekedhetünk.

1. Megrekedés a felsőbbrendűségi érzésben

A felébredést követő leggyakoribb illúzió a felsőbbrendűség illúziója. Spirituális körökben nagyon gyakori. Ez az illúzió azt az érzetet hozza magával, hogy tudunk valamit. Mivel felébredtünk, birtokában vagyunk a tudásnak. Mivel felébredtünk, igazunk van. Mivel felébredtünk, mindig igazunk van. Voltak, akik ezzel jöttek hozzám:

- De Adya, az ego nem létezik, az "én" nem létezik. Mivel az "én" nem létezik, nincs is mit tenni.
- Igen - válaszoltam erre -, de észrevetted már, hogy néha hihetetlen módon képes vagy úgy viselkedni, mint egy idióta?

Nehéz szót érteni valakivel, aki megreked egy ilyen helyen, ahol bizonyos bepillantásokba kapaszkodik és mögéjük bújik. "Semmiért sem vagyok felelős. Ha ez nem tetszik, sajnálom, de ez azt jelenti, hogy te még nem ismerted fel a valóság végső természetét." Gondolja és mondja az ego.
Ez a fajta illúzió jól védett egoisztikus struktúrával jár együtt, amelyen nagyon nehéz áttörni. Sokévnyi tanítás során azt tapasztaltam, hogy gyakran épp azok akarják, hogy mások is hallják és tudjanak arról, amit ők tudnak, akikben ilyen nyilvánvaló felsőbbrendűségi érzés munkál. Biztosak akarnak lenni abban, hogy mások tudjanak arról, hogy ők megvilágosodtak. Tudd: ez nem a valódi felébredettség látásmódja, ez a felébredést magához ragadó és ébrenlétet színlelő ego látásmódja.

2. Az értelmetlenség csapdája

A felébredés után még mindig ott van az emberi elmével rendelkező emberi lény, aki megpróbálja megtalálni a dolgok értelmét. Az elme még magában a felébredésben is értelmet keres. Az elme ilyeneket mond: "Ó, istenem, nincs már semmi célja az életemnek!" 
Túl sokat láttál a valóságból ahhoz,  hogy továbbra is hinni tudj az élet egoisztikus céljaiban vagy értelmében, mégis marad benned elég énstruktúra ahhoz, hogy az értelem vagy cél keresésére fordítsd az energiádat. De úgy tűnik, az életnek semmi értelme. Mintha az ego egy nagy lufi lett volna, ami most leeresztett. Az ego nézőpontjából mindez megsemmisítő lehet. Ha nem vigyázol, az örvény könnyen depressziós állapotba húzhat. 

3. Megrekedés az ürességben

Eleinte csodálatos érzés lehet a tanúság állapotában lenni, egy olyan állapotban, ahol felismerjük, hogy nincs személyes tanú, csak maga a tanúság van. Az alakját folyton változtató ego bárhol képes tábort verni. Ha a felsőbbrendűség nem válik be, talán majd az értelmetlenség működni fog, ha az sem, akkor megpróbálhat letáborozni a különálló tanú pozíciójában. Ez eleinte borzasztóan felszabadító, különösen azok számára, akik sok fájdalmat és szenvedést tapasztaltak életük során. Hirtelen a tanú pozíciójába kerülnek, és óriási megkönnyebbülést jelent, hogy már nem életük főszereplőjeként azonosítják magukat. Ha ez megtörténik és tartós marad, száraz, terméketlen érzés társulhat hozzá. Ebben az állapotban a tanú úgy érzi, el van választva attól, aminek a tanúja. Megrekedünk egy transzcendens űrben, az ürességben és egyfajta kozmikus magányban.

(Adyashanti: Világod vége, Ursus Libris kiadó)

2018. augusztus 10.

Áldozathibáztatás 2.

Attól még, hogy meditálunk, nem leszünk automatikusan jobb emberek, legfeljebb különcök. A meditáció nem arra való, hogy észrevétlenül megoldja azt, amit egyébként nem vagyunk hajlandóak megtenni

(Ithakai)





A folytatás. Töprengtem, megírjam-e, de aztán úgy éreztem, fontos, mert a psziché ismeretének hiánya mellett az ezotéria útvesztői is komoly csapdákat rejtenek. Tisztítsuk meg kissé szemeinket, lássunk tisztábban. Bár nem biztos, hogy ebben én olyan okos vagyok, vagy igazán pontosan tudom közvetíteni, ahogy látom a dolgokat, de azért megpróbálom. Ha már elgondolkodtatok, az már jó, nem kell velem egyetérteni, de ez az én nézőpontom. Pontosan ezért nem szoktam én írni, hanem kölcsönzött szavakkal kommunikálok, mert az olyan, mint a mesélés: rád bízza a látást. De ez most más, úgyhogy veszem a bátorságot.
Azért nem idézem szó szerint a hölgyet, mert nem célom a pellengérre állítás, és korántsem ő az első és az egyetlen, akinél ugyanezekbe a tévképzetekbe futottam bele. Nagyon általános jelenségről van szó, tehát nem egy embernek mondom azt, amit. Finomkodást most se várjatok, nem kenyerem. Mindennek a végén úgyis mindig lesznek pillangók, meg szívecskék, meg világbéke, meg szejetet.

Azért folytatás, mert kiegészítette a blogíró az áldozatról szóló bejegyzését. A következőkkel: Szerinte nem az a tragédia, ami megtörténik valakivel, hanem amit mesél magának róla.

Ezzel megint nagy bajaim vannak. Egy traumát elszenvedett embernek azt mondani, hogy tökre nem fontos, ami történt, az egy újabb trauma. Mert elbagatellizálja a történteket, áthúzza, érvényteleníti, megsemmisíti. Épp az az első lépés a gyógyulás felé, amikor a traumát traumának nevezzük, amikor megengedjük azt, szégyen, hibáztatás nélkül, hogy bizony ez nagy bántás volt, és ez bizony megesett. Ezospiri hölgyünk szerint a trauma hozadékai: depresszió, poszt-traumás stressz, öngyilkossági kísérletek, stb... a traumáknak szörnyű pszichés és szomatikus következményeik vannak, szóval a szóban forgó írónk azt mondja, hogy te hülye vagy, hát mi a fenétől érzed magad olyan rosszul? Hát te tehetsz róla, mert mindenféle mesékkel szórakoztatod magad, hiszen ami történt, az lényegtelen, vagyis miért is nem tudsz már túllépni egy bagatell dolgon, mit játszod itten az eszed? És szerinte, aki bennragad a traumában, az gyerek marad, és szerinte az ilyen gyerekek nem vállalnak felelősséget az életükért. Na, most újabb káromkodáscunami indult el bennem. A kedves anyikádat, azt üdvözlöm, drága ezoterikus barátom. 

Folytatja azzal, hogy az erőszak oly láthatatlan formákban is megjelenik, mint a kérés, szerinte az is erőszakos, aztán a gyógyítás, meg az igazságszolgáltatás is, mert szerinte az elkövetőt megbüntetni is erőszak, és ez ugyanolyan erőszak, mint a bűnelkövetés. Szegény gyilkosok, erőszaktevők, pedofilok, stb... csorbulnak a jogaik. Azt is megmagyarázza, miért van erőszak, és természetesen az ószövetség istene a ludas - ugye mondtam, mindenről azok a huncut zsidók tehetnek -, aki az első büntetést alkalmazta. Már hogy ki lettünk tiltva a paradicsomból, ugyi. A bűn másik oka szerinte, hogy be vagyunk dőlve az elkülönültség illúziójának, és ezzel a bajok bizony nagyok, mert aki elkülönült, annak ugye vannak határai, amiket véd, és szerinte a védekezés UGYANOLYAN erőszakos, mint a támadás. Nos, a megoldás természetesen a szeretet. Kétezer év óta, Jézus óta tudjuk, hogy ez a megoldás, de sajnos, az elkülönültségünk illúziója okán, nincs szeretet.

Na kérem. Ez úgy, ahogy van tragédia. Az ember tragédiája. Teljesen megértem Buddhát, miért nem volt hajlandó bizonyos kérdésekre válaszolni. Mert csak arra jók, hogy mindenféle elméleteket legyárts, amik persze köszönő viszonyban sincsenek a valósággal. Emellett tökéletesen alkalmas minden elmélet arra is, hogy félrevigyen. És teljesen megértem Jézus mestert is, aki azt mondta, nem békét jött hozni, hanem kardot. El kell tudni választani a jó és nem jó, az igaz és hamis nézeteket egymástól, penge élesen.




Kapisgálom, mi a kiindulópont. De, drága feleim, az üresség látása senkit sem jogosít fel embertársai feletti ítélkezésre, lenézésre és áldozathibáztatásra. Minden magát spirituálisan túlképzettnek ajánlom, hogy ne nagyképűsködjön, hogy ő már látja: minden egy, látja az ürességet, Buddha virágját, meg a nagyanyám térde kalácsát is. A nagy mandala látása nem jogosít fel arra, hogy mást kritizálj, hogy mást lenézz, amiért még saját gubancaival küszködik. Te is azzal vívsz, ha nem vetted volna észre. Szálljunk csak le a magas lóról, mert 

1: duális világban élünk. Tetszik vagy sem, látsz vagy nem, akkor is, míg itt vagy, be kell tartanod a szabályokat. A blogíró úgy hiszem, összetéveszti a szabadságot a káosszal. Ha bűnt követsz el, fizess érte. Ha védekezel, az jogos. Ha nincs agresszor, nincs áldozat. És ennyi és pont. Amint fent, úgy lent: a legkisebb sejtnek is van sejthártyája, amivel védi magát. A természetben minden organizmus és élőlény védi magát. Azt eladni bárkinek, hogy ha megvéded magad, azzal te bűnös vagy, és ugyanolyan erőszakos, mint egy agresszor, az egy óriási téveszme, és hihetetlenül káros. Bárkit, de főleg egy traumatizáltat arra biztatni, hogy ne védje meg magát, az bizony hasonlít a szektavezérek működésmódjára. Belegondolni is szörnyű, miféle újabb sérelmek lehetnek ebből. A szeretet nem azonos a mindent megengedéssel. Olyan világban élünk, amelynek törvényei vannak. A bolygók, galaxisok is meghatározott pályán mozognak: ez a kozmosz, mely szónak a jelentése világ-rend. Tetszik vagy sem, ez van.

2.: Amíg itt vagy, kutya kötelességed kiállni a gyengébbért, a bántottért, az elesettért. Hallgatni akkor kell, amikor ítélkeznél. Ezt a csend-fanoknak mondom, van belőlük elég... Cselekedni meg mindig, minden pillanatban szükséges - nem is, inkább törvényszerű, mert amíg tested van, nem is tudsz nem cselekedni. Vagy szavadat emelni szükséges azért, aki rászorul. A holokauszt is azért történhetett meg, mert emberek milliói szótlanul nézték végig a borzalmakat. Mert hagyták.

Azért vagy itt, mert karmád van. A karma szó szerint tettet jelent. Vagyis, minden misztikumtól megszabadítván: míg itt vagy, minden pillanatban teszel. És ez a karma. Úttá pedig akkor válik, ha tudatosan teszel. Ha levegőt veszel, az is tevés. Úgyhogy ne képzeld, hogy bármiből is kivonhatod magad. A belső csend és a cselekvés nem kizáró tényezők, azt képzelni, hogy akkor vagy spirituálisan fejlett, ha nem avatkozol be, ha hallgatsz, ha nem nézel oda, hihetetlenül nagy félreértés. A nem cselekvés is cselekvés (mulasztás), de a jól cselekvés az bizony nemcselekvés (wu wei).

Nos, azt hiszem, ennyi, röviden. (a szerk.)

Ja, a pillangók!  🦋 ♡ ☮️ ♥️ 🦋


2018. augusztus 8.

Áldozathibáztatás

Egy újabb téveszme: az áldozathibáztatás. Sajnos, elég kevés szakirodalmat találtam hozzá, ugyanis jól elterjedt társadalmi jelenséggel van dolgunk, amit ráadásul a belilult ezospiri önjelölt felkentjei is szívesen alkalmaznak, és mivel igen mélyen gyökerezik patriarchális civilizációnkban, csak kevesen érzékenyek rá, és látják át megdöbbentően káros voltát. Pedig a hallgatás és az áldozathibáztatás nagyon nagy mértékben hozzájárul az erőszak globális "kultúrájának" fenntartásához. 

Ma belefutottam egy vitába, és szívem szerint azt mondanám: minden áldozathibáztató elmehet a ................................................................................ - a pontozott rész tetszés szerinti csúnya szavakkal kitölthető. Ezt mondanám, ja hogy mondtam is? Igen, magamban nagyon cizellált káromkodást rittyentettem most ide, a nap folyamán pedig a vita hevében sem voltam finomkodó. Nem vagyok egy pámpilláskodó műmájer nőszemély, és ez a magatartás bizony kihozza belőlem az egyáltalán nem toleráns énemet. Az áldozathibáztatásra ugrok. Gyűlölöm. Azért lehet annyi gyermek ellen elkövetett abúzus, mert az áldozathibáztatás bevett gyakorlat. Vagy egy ilyen áldozathibáztató vajon a holokausztot hogyan rendezi el magában? Csak egyféleképpen tudja, náci módra. Az áldozatok voltak a hibásak, úgy kell nekik, megérdemlik a sorsukat. Ugye? Vádlónak vagy néma cinkosnak lenni könnyebb, mint megvívni a csatákat és együttérezni.

Idézem ezt a nagyon "okos", és felettébb káros lila ezospiri álbölcseletet (hagy ne idézzem az egész szöveget, mert rosszul vagyok tőle):

"a bántás élményét maga hívta meg. ----
... és ő (az áldozat) kérte föl a másikat az agresszor szerepére." ("bevonzotta", nyilván, az áldozat a hibás) és "az áldozat az ördögnek áldoz" - vagyis az agresszor felmentve, az agresszor csak azért agresszor, mert ő engedte ebbe a szerepbe, vagyis az igazi, a valódi áldozat az a szegény bántalmazó. Ó anyám, hadd ne mondjak itten megint nagyon cifrákat... Az elkövetők a szövegben egyetlen hang erejéig sincsenek felelősségre vonva. Csak az áldozatok.

Ja, de, íme: "Azt mondják, halálunkkor kétszer kapjuk meg az életfilmünket: egyszer eredetiben, ahogy éltük, másodszor mindenki szemszögéből, akikkel kapcsolatban álltunk. A második maga a pokol. Át kell 'élnem', amit a másik érzett, amikor bántottam. Azt mondják, ez olyan iszonyatos, hogy az ember maga méri magára egy új élet szörnyű megpróbáltatásait, méghozzá olyan szigorún, amelynél kegyetlenebb nem is lehetne. Ez azt jelenti, hogy mindannyian önmagunk áldozatai vagyunk, és az első agresszor is mi vagyunk." 

Nesze neked eredendő bűn. A keresztény egyházak ehhez képest kutyafülék. Akármit csinálsz, akkor is bűnös vagy. A reinkarnáció tökéletes félremagyarázása. Minden hagyomány arra int, ne foglalkozz előző életeiddel, mert csak bezavar, és nagyon nem véletlen, hogy nem emlékszünk rá. A psziché összeroppanna, meghasadna. (Ahogy néha meg is történik.) Nem lehet sok-sok élet terhét egyszerre cipelni, mondvacsinált kitalációkra visszavezetni valamit, mert nekünk úgy tetszik. Jelen életünkben is sok fájdalom, szenvedés és megoldandó van. Pontosabban: csakis itt és most vannak. Ráadásul de facto áldozatvádló magatartáshoz vezet, vagyis itt és most nagyon el leszünk tévedve afelől, mi helyes és mi nem. (Arról nem is szólnék, hogy vajon létezik-e egyáltalán egynél több életünk...) Ha a buddhista alapvetést veszem, akkor sem igaz, mert csak hajlamok, csírák vivődnek életről-életre, tehát a fenti bűnvádlás értelmetlen, hiszen nincs én, akihez a bűnök tapadnának. 

(Ennyit a jól csengő ezospiri elméletekről... A jól fejlett intellektus nem egyenlő az intelligenciával. Nagyon nem.)




Pár részlet a talált anyagokból:


"A pszichológusok nagy része, ha egy problémát tálalsz az ülésen, azzal foglalkozik, hogy te hogy vagy benne abban a helyzetben, hogyan tudsz magadon változtatni, hogy együtt tudj élni az állandó erőszakkal. Ha párterápiában vagy, akkor mindkét fél igényeit és akaratát „egyenlően” figyelembe kell venni. A pszichológus semleges. Nem foglal állást. Számára a bántalmazó és az áldozata igényei, szempontjai azonos súllyal esnek latba. 

Ez iszonyú felháborító! Ha valakit erőszak ér (márpedig a nőket gyakorlatilag nap mint nap erőszak éri) akkor azt kell mondani, hogy téged erőszak ért. Ez borzasztó, ez igazságtalan, és ezt semmivel sem érdemelted ki. Te is ugyanolyan ember vagy, mint más, és jogod van a biztonsághoz, és az erőszakmentes élethez. Jogodban áll kiállni, és megvédeni magad, és jogod van ebben (is) támogatáshoz és valódi segítséghez.

Ez az, amit a pszichológusok (akikkel én találkoztam, akiket én olvastam a médiában, láttam a tévében) nem mondanak. Amikor segítségért fordulsz egy pszichológushoz, ha csak nincs óriási mázlid, és véletlenül nem egy feminista pszichológust fogsz ki, legtöbbször megbizonyosodhatsz róla, hogy az összes problémádat magadnak okoztad, vagy a családod, gyerekkorod miatt van, és ha feldolgozod a kapcsolatodat anyáddal, vagy megvizsgálod a szereped a bántalmazóval való kapcsolatodban, megbocsátasz apádnak, akkor majd jobban leszel. Ha pedig olyan különösen érzékeny vagy, mint én, akkor kapsz némi együttérzést, hogy milyen nehéz lehet, és tanácsokat arra, hogy a potenciális új partnereidnek hogyan mondd el a kis hibádat (hogy te ilyen érzékeny vagy). De fontos, hogy ezt nőiesen csináld. Ne legyél határozott. Mindig kedvesen, mosolyogva kérd, hogy tartsák tiszteletben az alapvető emberi jogaidat.
Szeretnék kérni valamit, kedves pszichológusok. Ha erőszakról hallotok, ne tegyetek úgy, mintha semlegesek lennétek! Álljatok az áldozat mellé, mert ha nem így tesztek, azzal az elkövetőt támogatjátok. Az erőszakot nem az áldozat váltja ki. Ha valaki nem tudja magát megvédeni az erőszaktól, azzal természetesen lehet foglalkozni, értelmezni. De csak az után, hogy egyértelműen állást foglaltok amellett, hogy az áldozat semmilyen körülmények között nem tehető felelőssé az őt ért erőszak miatt, és segítetek neki az erőszak okozta traumát feldolgozni. Utána lehet arról beszélni, hogy legközelebb hogyan ismerjen fel egy veszélyes helyzetet, hogyan védje meg magát.
Ha nem beszéltek az elkövető felelősségéről, azzal tagadjátok azt.

Csak az áldozat egyéni élettörténetére és viselkedésének motivációira koncentrálni, azaz egy társadalmi problémát (nők elleni erőszak) egyéni történetekből kiindulva magyarázni hiba. Ezáltal az elkövetőket és azt az erőszak-kultúrát, amiben mind élünk, a pszichológia láthatatlanná teszi. Ahelyett, hogy könnyítene az áldozatok életén, ezzel további terheket tesz rájuk."

(forrás: Hogyan támogatja a mainstream pszichológia a nők elnyomását - teljes cikk a Sajátszoba.hu-n)




A szünet után jött az igazi feketeleves: Mészáros Judit pszichoanalitikus kiképző terapeuta előadása, mely alatt körülbelül háromszor gondoltam azt, hogy most azonnal felpattanok és kimegyek, annyira elkeserítő és felháborító volt, amit közvetített. 

Mészáros elmondta, hogy a kislányt, akit a nagypapa az ölébe ültet, amikor merevedése van, nem feltétlenül a nagypapa merevedése zavarja, mert azzal simán ellenne, mint valami természetes dologgal, ha a nagymama nem nyitna be és pánikolna azon, hogy a kislány a merevedő nemi szervű nagypapa ölében ül. Nem tudom pontosan, hogy mit akart ezzel mondani Mészáros, de azt tudom, hogy hogyan lehet érteni, amit mondott. Például úgy, hogy igazából nem az a gond, hogy a nagypapa az ölébe veszi a kislányt, amikor merevedése van, hanem az, hogy a nagymama nem tudja mindezt természetesen fogadni.

Azzal, hogy Mészáros egyáltalán nem problematizálta a nagypapa viselkedését, egyben normalizálta is azt. Azzal hogy Mészáros csak a gyerek közvetlen reakciójával foglalkozott (amikor elmondta, hogy a gyereket nem zavarja a nagypapa merevedése), elmulasztotta felhívni a hallgatóság figyelmét arra, hogy az, hogy a gyerek nem akad ki látványosan a jelenben, semmit nem mond el arról, hogy valójában mit él át vagy milyen hosszú távú hatásai lehetnek annak, ha rendszeresen a közelébe engednek egy ilyen nagypapát. Azzal, hogy a pánikoló nagymamát nevezte meg potenciális problémaforrásnak, elmulasztotta felhívni a figyelmet arra, hogy jelenleg éppen az jelent óriási problémát, hogy a gyerekáldozat közelében lévő nem bántalmazó felnőttek nem hisznek vagy hátat fordítanak neki, elnyomják magukban a gyanút, stb, és az elkövetőket nem vonja felelősségre a rendszer. 

Friss kutatások és számítások szerint (a 2012-es FRA nők elleni erőszak kutatásának adatai, a 2011-es népszámlálás, illetve az Egységes Nyomozóhatósági és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika – ENYÜBS – adatai alapján) a szexuális erőszak esetén a mai Magyarországon a látencia 156-szoros, azaz közel 160 esetből 1 kerül a hatóságok látóterébe. Ez az arány gyerekáldozatok esetén még rosszabb lehet. A segítő szakembernek éppen arra kellene biztatni a laikusokat, hogy ne maradjanak némák és tétlenek, ha szexuális visszaéléssel találkoznak, akár csak a gyanú szintjén is.

Mészáros egy konkrét esetét is felhozza példának, és bepillantást nyerhetünk abba, hogyan dolgozik. A történet úgy kezdődik, hogy egy 6 éves kislány anyukája újra férjhez megy. Sajnos az új férj bántalmazó (azaz rendszeresen és módszeresen bántja és elnyomja a partnerét), a kislány nagyon fél tőle. A kislány 9 éves, amikor az anyukája kórházba kerül és kettesben marad a nevelőapával, akitől ugye fél. Mészáros szerint, hogy „megszelídítse” a vadállatot, rámosolyog. Ezt a férfi „félreérti”, és coitusig menő „szexuális kapcsolat” lesz köztük, ami a lány 16 éves koráig fennmarad. 

Nem is tudom, mivel kezdjem a problémák sorolását. Az az elképzelés, hogy a felnőttek azért élnek vissza a gyerekekkel, mert félreértik a gyerekek szeretet- és érintésigényét meglehetősen régi (bővebben lásd: Ferenczi nyelvzavar elképzelése), és elavult: ma már tudjuk, hogy az elkövetők túlnyomó többsége teljesen tudatosan cselekszik – tudja, hogy kivel, mikor és mit tehet meg. A példában szereplő férfi is valószínűleg pontosan tudja, hogy egy 9 éves kislány nem arra vágyik, hogy egy számára félelmetes ember megfogdossa és megerőszakolja. Pontosan tudja, hogy mikor biztonságosabb ilyent csinálni – ha az anya nincs otthon. És azt is pontosan tudja, miért fontos, hogyan érheti el, hogy a gyerek hallgasson (például úgy, hogy elhiteti vele, ő tehet róla, hiszen elcsábította a mosolyával). Nem egyszerű félreértelmezésről van szó tehát, hanem módszeres visszaélésről, melynek a lépéseit az elkövető megtervezte, ügyelve arra, hogy titokban maradjon, amit tesz. Ráadásul az is tudható, hogy van egy olyan elkövető-típus, aki kifejezetten kisgyerekes egyedülálló anyákra utazik, pontosan azzal a céllal, hogy a gyereket majd használni tudja szexuálisan.
Mészáros aztán azt is elárulja, hogy itt nem csak traumatizálás történt, hanem „triumfálás” (=győzedelmeskedés) is, ugyanis a kislány „elcsaklizta” (sic!) a nevelőapját az anyjától. Vajon lehet-e ilyen szemlélettel segíteni egy túlélőt egyáltalán? Vajon mennyire képes a kislány szemszögéből nézni az eseményeket (empatizálni vele) az, aki nyugodt szívvel azt tudja gondolni, hogy a 9 éves kislány győztes volt ebben a helyzetben? Vajon mennyire kell áldozathibáztatónak lenni ahhoz, hogy úgy gondolhassuk, a kislány igazából „meg akarta szerezni” a bántalmazó nevelőapát, akitől tudjuk, hogy félt? A leginkább jóindulatú elképzelésem szerint az ötlet, hogy a kislány valamiképp nyertes volt, az elkövetőtől és/vagy az anyától jön, és nem a terapeuta erőlteti rá a kliensre, de ekkor is éppen az lenne a feladata, hogy segítsen feltérképezni a kliensnek, hogy ez hogyan, miért, és mennyire nem igaz; nem az, hogy megerősítse ezt a hamis és káros gondolatot.

Egy segítő szakembernek teljesen alapvető feladata a kliensét ért erőszak felismerése és megnevezése. Ennek hiányában hogyan tudna mellé állni és támogatni? Éppen azért vagyunk, hogy ellen tudjunk tartani az áldozathibáztató társadalmi sodrásnak; hogy reális, objektív szemléletünk segítségével azt tudjuk mondani a sokszor mérhetetlen szégyennel és önhibáztatással küzdő klienseknek, hogy nem ők tehetnek róla, és nem az ő szégyenük, ha erőszak érte őket

Dühítő volt belegondolni, hogy vajon hány kliens mellett mulasztott el kiállni Mészáros Judit, vajon hány túlélőben erősítette meg azt a téves elképzelést, hogy ő a felelős."

(forrás: ismét Sajátszoba.hu)


A legújabb aktuális. Gondoljunk bele, hogy ez csak egy helyszín. És szorozzunk. És szomorodjunk. Vagy egy másik. És ezek csak a jéghegy csúcsai.





A pozitív pszichológiai kutatások között számos olyan is akad, amely összefüggést talált bizonyos gondolkodási tendenciák, és a pszichés jólét („boldogság”) között. Az egyik ilyen például az optimizmus. Fontos tudni, hogy a kutatások inkább azt állapították meg, hogy az optimizmus és a boldogság, elégedettség érzése együtt jár, nem pedig azt, hogy a boldogság oka az optimista viselkedés. Közismertek viszont azok a kutatási eredmények, amelyek a tartós stressz és a testi betegségek kialakulásának összefüggéseit támasztják alá.

A pozitív pszichológia eredményeinek félreértelmezése nyomán alakult ki a „pozitív gondolkodás” mozgalma, amely mára jól jövedelmező iparággá nőtte ki magát. Az elképzelés, hogy ha pozitív dolgokra gondolunk és csak az „élet napos oldalát” nézzük, akkor boldogabbak leszünk, mára beszivárgott a mindennapjainkba - és sok szakember is hasonló nézeteket hangoztat. Fontos tudni, hogy a pozitív pszichológia tudományos képviselői visszautasítják a pozitív gondolkodással való azonosítást, és hangsúlyozzák, hogy a kutatási eredmények szerint a boldogságra való képesség legalább 30-50%-ban öröklött tényező, valamint további vizsgálatokkal és azokra alapozott modellekkel teszik árnyaltabbá a képet.

„Bevonzza”
Mégis, ami a hétköznapi emberekhez eljut, az azoknak a hangja, akik azt állítják, a boldogság csak elhatározás kérdése, csak akarni kell. Gyakran hallhatjuk, hogy ha valaki rosszul érzi magát a bőrében, az a saját hibája. Sőt egyes (pl. ezoterikus tanokban népszerű) nézetek szerint, ha valakivel valami rossz dolog történik, az azért lehetséges, mert ő azt a rossz dolgot, eseményt a gondolataival „bevonzotta”. Ezek az állítások nem csak hamisak és tudományosan teljességgel megalapozatlanok, hanem rendkívül ártalmasak is. Hibáztatják az áldozatot az elszenvedett erőszakért, míg a valódi felelőssel, az elkövetővel nem foglalkoznak, így tulajdonképpen felmentik. A kontroll hamis illúzióját keltik azáltal, hogy azt állítják, a gondolatainkkal befolyásolhatjuk más emberek viselkedését. A pozitív gondolkodás kényszerével ráadásul nyomást gyakorolnak a túlélőre, miszerint jól kell éreznie magát, jó dolgokra kell gondolnia, különben ismét megtörténik az erőszak - hiszen „bevonzza” a gondolatival. A trauma túlélőben egyébként is meglévő bűntudat így tovább fokozható: nem csak az elszenvedett erőszakért érzi magát felelősnek, hanem azért is, ha „negatív” gondolatai támadnak.

Több kritika is született, amelyet rendszerint a pozitív pszichológia kritikájának címkéztek, ám, tartalmilag valójában a pozitív gondolkodás populáris kultúrát átfonó nézetei ellen szólnak, és a kritizált elemek egyike sem szerepel a pozitív pszichológia tudományos megállapításai között.


Kapcsolódó bejegyzések a blogon a hihetetlenül káros pozitív gondolkodásról:

"Ha a hübrisz-embert megkérdezik, mi a célja, azt mondja, hogy a boldogság. Ez a kevélység jellemvonása itt is, mint mindenütt. Egyenesen a boldogságra tör, holott tudja, hogy a boldogság nem cél, és nem is lehet az. A szép élet ajándéka, amit nem lehet kivívni, és amire nem lehet rátörni, mint a zsákmányra. Ez a nemes és előkelő, veszélyes, tüzes élet hímpora és méze, ami kivételes emberekre, kivételes pillanatokban száll: gyengéd és éteri mosoly az emberi sorson. Hitványságra vall ajándékot kívánni, a díj és a dicsőség után nyúlni, amikor hozzá méltatlan életet él. De a hübrisztől átitatott ember életében, bárhová nyúl is, mindenütt ezzel a hitványsággal találkozol. Az arisztosz sosem kíván boldogságot. A nagy életet akarja. Akhilleusznak nem kell a boldogság." (Havas Béla) 

(hübrisz: gőg, elbizakodottság, önteltség)

2018. augusztus 3.

Valósághatár

„Szerzetesek, aki látja a Függő Keletkezést, az látja a Tant, aki látja a Tant, az látja az Ébredtet.” 

(Śālistamba sūtra)




Ahhoz, hogy a szenvedés a spirituális ébredés hatékony ösztönzőjévé válhasson, nem elég pusztán szembenézni vele. Nem vezet célhoz, ha a szenvedést pusztán elégtelen létünk általános problémájaként kezeljük; a vallási tudat feléledéséhez a szenvedésekkel – konkrét megjelenési formájukban – egyenként kell szembenézni és megbirkózni. Ha csak felszínesen foglalkozunk velük, úgy, mintha a fájdalomhoz és a szomorúsághoz hasonló, egyszerű érzésekről lenne szó, azzal kizárólag pszichológiai szintű választ adunk rájuk. Ennek két változata lehetséges.

A szenvedésre adott elégtelen reakciónk az egyik változat, ekkor neheztelés, harag, düh ébred fel bennünk a kényelmetlenség forrásával szemben. A probléma megoldását ebben az esetben a forrás megsemmisítésétől, figyelmen kívül hagyásától, vagy – a könnyű megszabadulással kecsegtető – meneküléstől reméljük.
A szenvedésre adott másik, egészséges mentális reakciót elménk – türelemmel és kitartással – felfokozott tűrőképessége és racionális megoldásokra törekvő problémakezelése jellemzi. S bár a második változat egyértelműen kívánatosabb az elsőnél, egyik esetben sem jön létre olyan gyökeres belső átalakulás, amely ráébreszthetne bennünket a megszabadulás halaszthatatlan szükségességére, és/vagy egy új, korábban ismeretlen spirituális út melletti elköteleződésre, a gyakorlati megvalósítás sürgető kényszeréről nem is beszélve.

A megszabadulás csak akkor jöhet létre, ha a fájdalom és a szomorúság a gondolkodó (reflektív) tudattal kerül szembe, és ha az elme azokat valamilyen komolyabb beavatkozást igénylő probléma tüneteként ismeri fel. A szenvedés problémájának következetes megoldásában az első mozzanat tehát nem a szenvedés átélése, hanem a megértés tudatossága. Annak a felismerése, hogy a szenvedés több, mint egy boldog állapot „elrontása”, és hogy a létünk elégtelenségét okozó problémák nagyon mély gyökerűek. Meg kell értenünk, hogy a szenvedés forrása nem a külső világban található, hanem létünk elkerülhetetlen sajátja, ezért a szenvedés tartós enyhítése nem a külső világra, hanem saját (belső) énünkre fókuszált eljárásoktól remélhető.

 (Pap László Miklós: Függő Keletkezés)




„Ha az ember nem-tudásban él (tévelygés), vagyis nincs tudatában önnön szabadságának, és csak saját lételemeihez kötözötten képes létezni, akkor testi, nyelvi és tudati síkon késztetései támadnak arra, hogy érvényre jusson ebben a létezésben. E késztetések csomópontjában kialakul tudatmagja (tudatosság), ami a létezést már csak a név-alakzat (név és forma) kettősségben, vagyis alany-tárgy relációban képes szemlélni. A tárgyvilágra sóvárgó tudatmag a létet az öt érzékszerv és a gondolkodás alapján hat tartományban (hat érzékszerv) éli meg. Ezekben a tartományokban történik meg az érzékelés (kapcsolódás), az alanyi és tárgyi tartalmak folytonos érintkezése. Az ebből keletkező érzetek (érzés) visszahatnak a folyamat hátterében álló éntudati magra, ami az érzeteket megítéli és kategorizálja. A tapasztalás során az éntudat énképzetté alakul át, rászokik arra, hogy az érzeteket jónak, rossznak, kellemesnek, kellemetlennek minősítse, és önmagát ebben a minősítésben élje meg. Így alakul ki a létszomj (sóvárgás), a tapasztalás szomjazása, ami az énképzetet saját tárgyvilágához köti (ragaszkodás). Ez a szomj és ragaszkodás olyan erő, amely a tapasztalót újra meg újra a létesülés felé löki. A létesülés azonban a keletkezés és elmúlás, a születés-vénülés-halál törvényeinek alávetett, ezért arra az emberre, aki biztonságát a tárgyi és tudati tartalmakban keresi, szenvedés, gond, panasz, fájdalom, szomorúság és csüggedés vár.

(Tenigl-Takács László a függő keletkezésről)




Sankara a felébredést úgy határozza meg, hogy mialatt megtörténik, nem történik semmi. Ennek az eseménynek, amely nem esemény, három mozzanata van. Az első az, hogy a folyó partján ülök, és látom, hogy a madár a fűzfa ágán ül, és az ágat a szél himbálja. A második az, hogy nincs fa és nincs madár, nincs szél és nincs folyó és nincs part, nem ülök sehol és nem látok semmit, mert nincs látás, és nincs én, aki látna. A harmadik mozzanat, hogy a folyó partján ülök és látom, hogy a madár a fűzfa ágán ül, és az ágat a szél himbálja. Semmi sem történt.

Az első lépés, hogy azt a helyzetet, amelyben vagyok, a maga teljességében tudatomban megszilárdítom. Nemcsak a folyót és a fűzfát és a szelet és a madarat. Tudomásul veszem alkatomat és tulajdonságaimat és sorsom bonyodalmait és életem összegubancolódott csomóit, és képességeimet, hogy azokat feloldjam, és tehetetlenségemet, hogy azokat nem tudom feloldani, és emlékeimet, és a bennem rejlő lehetőségek határtalanságát. Az első lépés: a figyelem összpontosítása arra a pillanatra, amelyben vagyok. A teljesség nem azon múlik, hogy az összpontosítás mennyi részletet hord egybe, hanem azon, hogy milyen mélységig jut el.

A második lépés, hogy ezt a helyzetet elkezdem lebontani. Nincs tárgy. Amit objektumnak nevezek, az ellentét és ellenfél és ellenállás, amit én vetítettem ki és lefokozott éberségemben valóságnak tekintek. Nincs fűzfa és madár, ez mind csupán hullámzó kedélyem projekciója. De nincs hullámzó kedély, csupán korrupt tudatom hisz benne. De nincs korrupt tudat és nincs hit, csak örökké tiszta sima kedély, amelyben ez egész lét képe tükröződik. De nincs kedély, nincs tükör, nincs kép és nincs látás. Minden üres. Ez a második lépés.

A harmadik, hogy helyreállítom minden tulajdonságomat és képességemet és érzékemet, tudva, hogy nincs más, mint üresség, helyreállítom a dolgokat és korrupt tudatomat és a fűzfát és a szelet és a folyót és a madarat, tudva, hogy ez az egész káprázat és érvénytelen. A tudat átlépett a valósághatáron és tudást szerzett, amelyet a mahájána úgy hív, hogy "gyémántnál keményebb" (Vadzsracseddika). Most már újra leülhetek a folyó partján és nézhetem a széltől imbolygó fűzfaágon a madarat, mert most már mindez nem objektum és külső és a megzavart tudat kényszerképzete és káprázat. Mindennek most már nincs rejtett előfeltétele. A világot már a bhutahatin, vagyis a valósághatáron túlról látom.

Az ember a valósághatáron (bhutahati) tartózkodik, vagyis az életet a meditáció átlagos színvonalán  tartja. A meditáció annak az állapotnak előzménye, amelyben az ember az ember és az emberfölötti kommunikációja számára megnyílik. Látni kell. Át kell lépni a küszöbön. "Barátom, értelmed ne üljön le sehol, se belül, se kívül. Csak nem nagyképűnek lenni. Elképzelhetetlenül gyarlók vagyunk." De – mint Buddha mondja – vannak közöttünk kevésbé koszosak, akik ha a tanítást nem hallanák, elvesznének. Intézzétek el önmagatokkal. Senkit nem tanítottam meg semmire. Ha látni akarsz, nézz. 

Ha valaki a villámcsapás következményeit levonta és annak hatásait realizálta, a valósághatáron átlépett. A szatoriban a tudat minden kondícióját egyetlen pillanatra ledobja, aztán gyorsan visszatér "teát inni és rizst enni", és mindent úgy tesz, mintha semmi se történt volna, de szüntelenül a szatoriban él, beszél és alszik és járkál és dolgozik, vitatkozik és veszekszik és megnősül és gyermeket nevel, és semmivel sem tud többet. "

Ez a harmadik magatartás, a realizálás, amikor ülök és a madarat nézem, de tudom, hogy nincs én és nincs madár! Amikor tudásom egész súlyát belevetem abba, hogy alszom és gyereket nevelek. Amikor mélyen hallgatok afelől, ami történt, és járkálok és dolgozom és vitatkozom és veszekszem. "Ne lakj kívül a külső világban, ne lakj a belső ürességben, ez csak zavarhoz vezet." Mert a súly nem a felismerésre, hanem annak erkölcsi következményeire esik: a valóságot hiába ismerem fel, ha a következményeket életemre nem alkalmazom. Minden beavatás realizálás. A megvilágosodás a brahmani beavatásban nem cél. A szatori csak arra való, hogy az ember visszatérjen a mindennapi életbe, megnősüljön és gyereket neveljen és elvégezze művét. 

(Hamvas Béla: Extázis, részletek)