2014. március 28.

Boldogok azok


Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét a moly.




Ahol a kincsetek, ott a szívetek is.
Csípőtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok.
Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki.
Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és megy, hogy kiszolgálja őket.

(Lk, 12.33-37)

2014. március 25.

és meglát egy Nagyon Vad és Tüzes Elefántot

    
Malacka nagy kunyhóban lakott egy nyírfa közepében, ez a nyírfa az erdő közepében állott, és Malacka a kunyhó közepében lakott. A háza közelében, rúd tetején, egy darab törött lécen ez volt olvasható: “TILOSAZÁ”. Amikor Róbert Gida megkérdezte Malackát, hogy ez mit jelent, Malacka szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy ez az ő nagyapjának a neve, és évek óta egyben az ő családi nevük.
Róbert Gida vállat vont, és olyasfélét próbált megjegyezni, hogy egy embert nem hívhatnak Tilosaznak, de Malacka kijelentette, hogy igenis hívhatnak, mert például az ő nagyapját így hívták, ez volt a neve: Tilosaz. Az ő nagyapjának igenis két neve volt arra az esetre, ha az egyiket elvesztené. Tilosaz, ez volt az egyik neve, amit egy nagybátyjától örökölt, és Á vagyis Átjárás, ez volt a másik neve, amit egy átjárótól örökölt.




   Íme, a Micimackó harmadik fejezetével bemutattuk Malackát: Malackát, aki folyvást biztonság után sóvárog (ott lakik a háza közepében, ami a fa közepében van, ami az erdő közepében van). Malackát, aki Valaki szeretne lenni (ezért kitalál magának egy Tilosaz Á nevezetű nagypapát). A visító hangú, rózsaszín arcú Malackát. Malackát, ezt a Nagyon Kicsi Állatot. Micimackóval ellentétben, aki egyszerűen csak Van és Tesz, Malacka Gyötrődik.
Például amikor Malacka és Micimackó Kelepcébe esnek...

– Igen – mondta Malacka. Aztán idegesen és halkabban hozzátette: – Te, csak nem kerültünk kelepcébe?
Micimackó erre nem gondolt, de most világosság gyúlt az agyában. Mert eszibe jutott, hogy Malackával együtt ők maguk ástak egyszer kelepcét Elefánt részére. Rögtön megértette, mi történt. Most biztosan az Elefánt csinált kelepcét Mackók és Malackák részére, és ők beleestek. Hát erről van szó.
– És mi lesz, ha jön az Elefánt? – kérdezte Malacka reszketve, mikor Micimackó elmondta neki rémes gyanúját.
– Téged talán nem vesz észre – bátorította őt Micimackó. – Hiszen te olyan kicsike vagy.
– De téged észrevesz, Micimackó.
– Észre fog venni engem, de én is észre fogom venni őt – mondta Micimackó, átvizsgálva elméjében az esetet. – Észre fogjuk venni mindketten, mert ezt fogja mondani már messziről: hu-u-hu!
Malacka összerázkódott a félelmes hangra, ahogy utánozta, és a fülei is viszkettek.
– És... és... te mit fogsz akkor mondani?
Micimackó igyekezett eltalálni, hogy ő akkor mit fog mondani, de mindinkább gondolkodott, annál valószínűtlenebbnek találta, hogy egy ilyen “hu-u-hu!”-ra az ember értelmes választ adjon. Különösen ha Elefánt mondja az ilyesmit, ahogy Elefántok szokták mondani.
– Semmit se fogok mondani – jelentette ki végre. – Csak úgy dúdolni fogok magam elé, mintha várnék valakit. Nem őt.
– De hátha akkor megint azt fogja mondani, “hu-u-hu!” – vetette fel Malacka a lehetőséget aggodalmasan.
– Fogja bizony!
Malacka fülei olyan hevesen viszkettek az elképzelésre, hogy kénytelen volt a kelepce oldalához dörgölni a füleit.
– Megint fogja mondani –jegyezte meg –, és én akkor tovább dúdolok majd. Ez zavarba fogja hozni. Mert ha valaki kétszer mondja “hu-u-hu!” és a másik csak dúdol, akkor az illető alaposan meg fogja gondolni, mielőtt harmadszor is “hu-u-hu”-t mondana.
Vagyis Micimackó úgy érti a dolgot, hogy nem lesz több “hu-u-hu!”. Ezt mi is így gondoljuk.
– De hátha valami mást mond?
– Ez az. Valószínűleg ezt fogja mondani: “Hát ez meg mi?” Mire én azt fogom mondani – idehallgass, Malacka, remek ötletem van, ezt fogom mondani: ,,Ez, kérem egy kelepce, amit én Elefántok részére ástam, és most arra várok, hogy az Elefánt beleessen.” És azzal nyugodtan tovább dúdolok. Ettől meg fog ijedni.
– Micimackó! – kiáltotta Malacka, és most ő álmélkodott a barátja lángeszén. – Micimackó, megmentetted az életünket!
– Ugye? – mondta Micimackó szerényen. De nem volt egész biztos a dolgában.
Malacka ellenben teljesen megnyugodott. Élénken elképzelte, hogy beszélgetnek egymással Micimackó és az Elefánt, s már kicsit irigykedett is, és arra gondolt, hogy Malacka is beszélgethetne ilyenformán az Elefánttal, ilyen nagystílűen és előkelően. Ez nem tetszett neki, bár nagyon szerette Micimackót. De azt mindenki elismeri, hogy neki tulajdonképpen több esze van, mint Micimackónak, és a társalgás tulajdonképpen értelmesebb volna, ha ő társalogna Elefánttal. Este aztán elmesélhetné, hogy társalgott ő Elefánttal, bátran és hanyagul, tekintettel arra, hogy Elefánt akkor már nem volna ott. Olyan egyszerűnek látszott a dolog. Már tudta is, mit beszélnek.
Hát így zajlott ez a Kelepcében egészen addig, amíg Róbert Gida megérkezett, lekukucskált és megpillantotta Malackát és Micimackót. Ezek után a dolog kissé bonyolultabbá vált:
– Hu-u-hu! – mondta Róbert Gida hangosan és hirtelen.
Malacka nagyot ugrott meglepetésében és aggodalmában, de Micimackó még tovább aludt.
– Az Elefánt! – gondolta Malacka idegesen. – No most! – Egy kicsit megköszörülte a torkát, hogy jól menjen a dúdolás. Aztán dúdolni kezdett egész vidáman. Azt mondta: – Tralala-tralala! – mintha éppen most jutott volna eszébe. De közben nem nézett föl, behúzta a fejét, mert megeshetik, hogy amennyiben egy ember fölfelé pislog, és meglát egy Nagyon Vad és Tüzes Elefántot, amint éppen lefelé kukucskál, megeshetik, hogy ilyenkor az ember elfelejti, hogy mit akart előbb mondani.
Róbert Gida pedig a Malacka hangján kezdett énekelni és ilyen dúdoló szöveget:
– Pam, pam, tramtada-ram. – Ez nem jó – gondolta Malacka aggodalmasan. – Azt kellett volna mondania még egyszer: Hu-u-hu! Legjobb lesz, ha eszébe juttatom, így hát vadul előmondta Elefántnak: – Hu-u-hu!
– Hogy kerültél ide, Malacka? – kérdezte Róbert Gida a tulajdon hangján.
– Ez borzasztó – gondolta Malacka. – Először a Malacka hangján beszélt, és most a Róbert Gida hangján. Úgy látszik, ki akar hozni a sodromból. Borzasztó ravasz Elefánt. – S mivel most csakugyan kijött a sodrából, nagyon gyorsan és sipító hangon hadarni kezdte: Ez egy Micimackó számára készült kelepce, és én arra várok, hogy beleessem, hu-u-hu, erről van szó, és ezért megismétlem, hogy hu-u-hu!
– Micsoda? – csodálkozott Róbert Gida.
– Ez egy hu-u-hu kelepce! – kiáltott Malacka teljesen összezavarodva. – Éppen most ástam ki, és most várom a hu-u-hu-t, hogy jöjjön már és essen ki belőle...

Attól tartunk, hogy ez nem túl hatásos.



   Ahhoz, hogy megértsük, miért is támogatják a taoisták az Elesetteket, azt is meg kell értenünk, hogyan viszonyulnak az Univerzum Erejéből származó hatalomhoz.
   A taoisták egyszerre tekintik hím- és nőneműnek a Mennyei Hatalmat, amit a taoista T'ai Csie egy görbe vonallal sötét és világos részre, vagyis férfi és női részre osztott körrel szimbolizál. A Természet Világában tevékenykedő Mennyei Hatalom – melyet Lao-ce “A Tízezer Dolog Anyjának” nevez – a taoisták szerint mindig inkább nőnemű cselekedetet jelent, hisz oly nyájas, mint az áradó víz, oly alázatos és nagylelkű, mint a termékeny völgy, amely bő táplálékkal szolgál mindenkinek, aki arra téved, oly bujkáló, finom és titokzatos, akár a táj, amely átragyog a ködön. Ám ugyanakkor elfogulatlan és nem tűri a tekintélyuralmat. Áldozatokkal és rituálékkal nem lehet sem befolyásolni, sem lekenyerezni. Az igazságosztásban épp úgy, mint minden másban, lágy érintéssel, láthatatlanul működik. Ahogyan Lao-ce leszögezi, “A Mennyek hálóján tágak a szemek, de semmi sem csúszik át rajtuk”. Szemérmesen elfordul az arrogancia és önteltség kinyilvánításától, és legmélyebb titkait nem a magas rangú kormánytisztviselőkkel, nagyképű tudósokkal vagy gazdag földbirtokosokkal osztja meg, hanem a nincstelen szerzetesekkel, kisgyerekekkel, állatokkal és “bolondokkal”. És ez visz vissza bennünket Malackához.
   Kis Malackáról – akit képzelgése és félelme visszafog, aki azután sóvárog, hogy Valaki legyen – legutoljára feltételezi az ember, hogy bármi fontosat meg tud oldani. Pedig Malackát is ugyanabból az anyagból gyúrták, mint a hősöket. A legtöbb Bátor Megmentő, Lovagias Vitéz avagy Nagy Megvalósító bőrében egy Malackát találunk, ha kissé közelebbről megvizsgáljuk őket. A történelemből kiderül, hogy ez mindig is így volt – és hogy ez így is lesz, abban biztosak vagyunk. Malacka sok szempontból a legutolsónak tűnhet a Micimackó szereplői közül. Holott ő az egyetlen, aki megváltozik, megnő, aki több lesz, mint ami volt. És még kicsiségét sem tagadja meg, hanem a többiek javára fordítja. Úgy lesz naggyá, hogy belülről Nagyon Kicsi Állat marad, de már másféle Nagyon Kicsi Állat, mint azelőtt. Habár ettől még mindig habozik és álmodozik. Sok mindenen kell még keresztülmennie a Micimackó kuckója végén támadt Nagy Vihar előtt, mely mindörökre megváltoztatja az életét.

– Hogyan foglalnád össze Malacka helyzetét ebből a szempontból te, Micimackó?
– Egy költeménnyel – felelte Micimackó.
– Remek. Mertem remélni, hogy így lesz.
– (izé)...

Ha az ember olyan állat,
Ki ijedős és kicsi,
Magát álmában Magasnak
És Bátornak hiszi.
Oly habozó, oly érzékeny,
De alkalomra vár, hogy Éljen.

Fut az idő, szinte nyargal,
Az alkalom jön, majd meghal.
Ha nincs merszed megpróbálni,
Madár vagy, ki nem tud szállni.
Magadnak kell megértened,
Helyetted senki sem teheti meg.
Csak Benned van, ami másban nincs,
És Rád vár ez a drága Kincs.

Vezérlő csillag is lehetsz,
Ha megteszed, amit megtehetsz.
Hogy érzékeny vagy? Semmi vész,
Egyre inkább, míg csak élsz
Megtalálsz minden oly helyet,
Hova emberfia nem mehet.
S ha titkon büszke vagy is erre,
A gőgtől mégsem esel fejre.
De rádöbbensz végre-valahára:
nagyságnak Kicsiség az ára.


– Köszönöm, Micimackó. Ez gyönyörű.
– Hát – mondta Micimackó –, jobb lett, mint hittem.

Miközben az ember érzékenyen éli az életet és miközben fejleszti ezt a képességét, vannak dolgok, amelyekre oda kell figyelnie egy Malackának.

Közben Malacka is felébredt. Egy kicsit biztatta magát, aztán kiugrott az ágyból.
És az volt az első szava: – Elefánt!
Aztán tűnődni kezdett. Most jutott először eszébe – vajon hogy fest egy ilyen Elefánt?
Vad? Szenvedélyes? Jámbor?
Engedelmeskedik-e csakugyan, ha füttyentenek neki?
És egyáltalán – biztos, hogy szereti a malacot?
És hogy szereti – élve vagy sütve, citrommal a szájában?
És ha élve – az is kérdés, melyik malacot szereti?
És ha nem szereti – hajlandó-e kivételt tenni olyan malac kedvéért, akinek a nagyapját úgy hívták: Tilosaz Átjárás?

   Elérkezünk Malacka ábrándjaihoz és úgy általában az ábrándozáshoz. A taoisták szerint a boldogtalanság annak a következménye, hogy az embert az ábrándjai vezetik. A problémákat az okozza, hogy nem látjuk meg, Mi Van Ott. A kellemetlen érzéseket a képzelet szüli: félünk attól, hogy Mi Lehet (olyasmiktől, amik még meg sem történtek), elszomorodunk azon, hogy Mi Lehetett Volna (ami pedig nem is történt meg feltétlenül), satöbbi. Malacka, akinek merő rettegésben telik az élete a Mi Jöhet Még, Milyen Hibát Követ El, Mi Lesz, Ha Valami Butaságot Csinál és más effélék miatt, egyáltalán nem élvezi a jelen pillanatot. Később, amikor visszatekint, ráébred, hogy mindez nem következett be. De ettől a felismeréstől még alkalmatlanabbnak érzi magát mindenre, mint annak előtte. Mindamellett érzékenysége, nagy ismeretanyag-raktározási-képessége, tapasztalattal-teli-és-jóemlékezőtehetsége, valamint óvatos, egyszerre-csak egy-lépést-kell-tenni természete miatt Malackában – százszorta jobban, mint Fülesben és Tigrisben, Nyusziban és Bagolyban – megvan az a képesség, hogy felnőjön a feladathoz, és megoldja a legnehezebb kérdéseket is, ha egyszer meg tud szabadulni a gátló illúzióktól.

– Most jut eszembe, Malacka, elgondolkodtam egy kicsit a házad feliratán...
– A TILOSAZ Á-ra gondolsz?
– Igen. Azt mondtad, ugye, hogy így hívták a nagypapádat.
– Igen – TILOSAZ ÁTJÁRÁS.
– No, azt hiszem, elég nagy disznó lehetett a nagypapád, mivel olyan magasra fel tudta tenni a feliratot.
– Izé... Szóval... Nem egyedül rakta fel. Egy barátja tette fel neki.
– Egy barátja?
– Igen, egy másféle állat. Egy magasféle állat.
– Úgy érted, akkora mint egy zsiráf?
– Igen, igen – egy zsiráf. Az volt az.
– Mulatságos barátság lehetett, egy disznó és egy zsiráf. Nem is tudtam, hogy zsiráfok is vannak errefelé.
– Nem szoktak lenni – mondta Malacka. – Általában. De ez a zsiráf egy Csereprogrammal került ide.
– Ó! És mit küldtünk érte cserébe?
– Izé... egy láda menyétet.
– Nem hangzik valami jó cserének.
– De ez egy nagy láda volt.

Hol is tartunk? Ja, igen, a veszélyes illúzióknál.

– Nézz csak ki az ablakon, Malacka – mi az ott?
– Az Elefánt! – kiáltott fel Malacka, és rémülten felugrott.
– Ó – de hisz ez a szemetes! Jött, hogy elvigye az újra feldolgozható hulladékot. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ez egy Elefánt?
– Nem (ziha, ziha). Igazából (ziha) nem.
– Ide figyelj, Malacka! Mi lett volna, ha csakugyan Elefánt lett volna? Mit csinált volna veled?
– Azt nem tudom – nyüszögte Malacka. – De valamit biztosan kitalált volna.
– De hisz voltaképpen azt sem tudod, hogy mi az az Elefánt, igaz?
– Nem... egész pontosan nem.
– Még azt sem tudod, létezik-e egyáltalán Elefánt.
– Hát létezik?
– A világnak ezen a részén nem létezik – és nem ólálkodik az ablak alatt.
– Biztos?
– Egész biztos. Nem tekereg errefelé több Elefánt, mint amennyi zsiráf, tudod, az, aki felrakja a névtábládat.
– Ó! – mondta Malacka. – Értem.


   Miről is akartam beszélni? Ja, igen. Elérkeztünk az Érzékenység, a Szerénység és a Kicsiség erejéhez – ahhoz az erőhöz, amely ott lappang minden Malackában, akár kezd vele valamit, akár nem. Kelet és Nyugat minden tanítása szerint a taoizmus a legnagyobb hangsúlyt erre az erőre helyezi, amelyet a taoista írásokban sokféleképpen, például Gyermekek, Rejtélyes Asszonyok és a Völgy Szelleme képében szoktak megszemélyesíteni. Fontos tudnunk, hogy mindezek magát a Taot is megszemélyesítik.
   Kezdjük el az Érzékeny, a Szerény és a Kicsi vizsgálatát, és elsőnek vegyük szemügyre az Érzékenységet. Nyugaton inkább negatívumnak könyvelik el, semmint pozitívumnak. (Ó, igazán, olyan túlérzékeny vagy!) Az érzékenység és a szakmai képzettség fejlesztik egymást, ahogyan tanulás közben a fejlődés az egyik tárgyban hatással van a másikra is. A régi mesterek roppant képzettek és érzékenyek voltak a maguk területén – és emiatt nagyon éberek is.
   A taoisták számára az érzékenység Együttműködést jelent. Ahogyan Lao-ce írta: “Gyakorlott utazó nem hagy maga után nyomot” – a taoista érzékeny a környezetére, és együttműködik a környezetet kormányzó természeti törvényekkel. Úgy illeszkedik Ahhoz, Ami Itt van, mint a kaméleon. És mindezt a tudatosságán keresztül teszi.
   A Taoizmust hagyományosan a Sárkány Útjának tartják – így a sárkány lett az átalakulás kínai szimbóluma. Tekintettel arra, hogy mifelénk a sárkánynak elég rossz sajtója van, talán jobb szimbólum lenne a Pillangó. De használjunk bármilyen szimbólumot, a Taoizmus az Átváltozás Útja – az az út, amelyen haladva valamely dolog valami mássá változhat.
   Az bizonyos, hogy a taoistákat évszázadok óta a varázslókkal azonosítják – mint ahogyan a taoizmus bizonyos mértékben varázslat – nagyon gyakorlati formában, de mégis csak varázslat. Most röviden eláruljuk két titkát ennek a varázslatnak – két alapvető taoista átváltoztatást, amelyek roppant hasznosnak bizonyulnak majd az elkövetkezendő években. Az első a Negatívum Pozitívummá Fordítása. A második az, hogy a Pozitívum Pozitívumot Vonz. Egyéb taoista titkokkal ellentétben kevés a veszélye annak, hogy ezek az elvek Rossz Kezekbe kerülhetnének, mivel rossz kezekben mindez nem működik. Annyit még hozzátehetnénk, hogy a legjobban Malackák esetében működik.

És most, miután ez a könyv Malackáé, az ő dala következik.

– Elkészültél, Malacka?
– Igen (hukk), azt hiszem,(hukk) – csuklott idegesen Malacka. – Valahogy így hangzik...


Keressünk egy Utat
Ma
Mely elvezet a Holnapba.
Kövessük most az Utat
A vízként áramló Utat,
Hátunk mögött
Ott marad
A nem-számító gondolat,
S életünket úgy éljük,
Hogy a Fontosabbat
Figyeljük.

Időnket ne kíméljük
S akkor biztos
Megleljük
Az élet-adta Esélyt.
S mit már elfeledtünk
Rég
Tán újra felfedezhetnénk.
És segít majd, mint
Barátunk,
Míg el nem jő a
Halálunk.

Süt a nap vészesen,
Megy az út szélesen.
S mindig ott az eleje,
Ahol te állsz, emberke.
Ám azt nem tudhatja
Senki,
Hogy meddig tart, hová
Visz ki,
Mert ez az Út végtelen.

Amögé is elvezethet,
Hol megbújt az
Emlékezet.
S hömpölyögve folydogál,
Hűs hullámán visz
Az ár.



– Ez szép volt. Tudtam, hogy megbirkózol vele.
– És most a végére értünk? – kérdezte Malacka.
– Igen. Gondolom.
– Úgy tűnik, hogy itt a vége – mondta Micimackó.
– Az lehet. De mégis...
– Mit mondtál, Malacka?
– Csak azt, hogy nekem úgy tűnik, mintha csak most kezdődne.
 
 (Benjamin Hoff: Malacka és a Tao)

2014. március 22.

és oda helyezteté a Kerúbokat


És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.

(Teremtés könyve 3.24)


(jade kígyó Teotihuacanból)


      Zavartan és habozva állt a név nélküli fiú, és néhány lépést tett Atráskó felé. Aztán megtorpant. Atráskó nem csinált semmit, csak figyelmesen és nyugodtan nézte őt. Mellén a seb nem vérzett már.
      Sokáig álltak egymással szemben, és egyikük sem szólalt meg. Olyan csend volt, hogy hallhatták egymás lélegzetét.
      A név nélküli fiú lassan a nyakában lógó aranylánchoz nyúlt és levette magáról AURIN-t. Lehajolt és az Ékszert óvatosan letette Atráskó elé a hóba. Eközben még egyszer megnézte a két kígyót, a világosat és a sötétet, amelyek egymás farkába harap­va, ovális keretet képeztek. Ekkor elengedte AURIN-t.
      Ebben a pillanatban AURIN aranyfénye olyan vakítóan szik­rázott fel, hogy a mérhetetlen világosságtól le kellett hunynia a szemét, mintha a napba nézett volna. Mikor ismét kinyitotta, egy kupolacsarnokban találta magát, mely akkora volt, mint az égbolt. Az épület kövei aranyfényből voltak. Ebben a mérhe­tetlen nagy térben pedig, mint valami óriási városfal, a két kígyó feküdt.
Atráskó, Fuhur és a név nélküli fiú egymás mellett állt a fekete kígyófej oldalán, amely szájában a fehér kígyó végét tartotta. Függőleges pupillájú, merev szemét hármukra füg­gesztette. Hozzá képest mindhárman picik voltak, még a sze­rencsesárkány is csak akkorának tűnt, mint egy fehér hernyócska.
      A kígyók mozdulatlan hatalmas teste valami ismeretlen fém fényében ragyogott, éjfekete volt az egyik, ezüstfehér a másik. És a romlás, amit felidézhettek volna, elhárult, mert kölcsönö­sen fogva tartották egymást. Ha szétválnának valaha, elpusztul a világ. Ehhez nem fért kétség.
      Ám mialatt egymást kölcsönösen fogva tartották, az Élet Vizét is őrizték. Mert a testükkel körülvett térség közepén hatalmas forrás tört fel, melynek sugara fel s alá táncolt és esés közben ezerféle alakzatot hozott létre, majd szétomlott, gyor­sabban, semmint a szem követhette volna. A habzó víz finom köddé porlott, melyben az aranyfény a szivárvány összes színében megtörve csillogott. Az öröm ezer hangja zúgott és rival­gott, énekelt és ujjongott, kacagott és harsogott benne.
      A név nélküli fiú úgy nézte a vizet, mint a szomjhalállal küzdő – de miként férhetne hozzá? A kígyófej nem mozdult.
Fuhur hirtelen felemelte a fejét. Rubinpiros szemgolyója szikrázni kezdett.
      – Értitek, amit a vizek mondanak? – kérdezte.
      – Nem – válaszolta Atráskó –, nem értem.
      – Nem tudom, hogy lehet – dörmögte Fuhur –, de én világo­san értem. Talán azért, mert szerencsesárkány vagyok. Az öröm minden nyelve rokon egymással.
      – Mit mondanak a vizek? – kérdezte Atráskó.
Fuhur figyelmesen hallgatta és lassan elismételte, szóról szó­ra, amit hallott:

Az Élet Vize vagyunk!

Forrás, mely magából ered,

s minél többet iszod,

annál bőségesebb.

Megint fülelt egy kicsit és tovább mondta:
      – Folytonosan így kiáltanak: Igyál! Igyál! Tedd azt amit akarsz!
      – Hogyan férhetünk hozzá? – kérdezte Atráskó.
      – A nevünket kérdezik – magyarázta Fuhur.
      – Atráskó vagyok! – kiáltotta Atráskó.
      – Fuhur vagyok! – mondta Fuhur.
A név nélküli fiú néma maradt.
Atráskó ránézett és kezét megfogva így kiáltott:
      – Ez itt Bux Barnabás Boldizsár!
      – Azt kérdezik – fordította Fuhur –, miért nem ő maga beszél.
      – Már nem tud – mondta Atráskó –, mindent elfelejtett.
Fuhur egy darabig megint a csobogásra és zúgásra figyelt.
      – Emlékezés nélkül – mondják a vizek – nem léphet be. A kígyók nem eresztik át.
      – Én mindent megőriztem helyette – kiáltotta Atráskó – mindent, amit önmagáról és a világáról mesélt nekem! Én helytállok érte.
Fuhur fülelt.
      – Azt kérdezik, hogy milyen jogon teszed.
      – A barátja vagyok – mondta Atráskó.
      Ismét eltelt egy kis idő, mialatt Fuhur figyelmesen hallgató­zott.
      – Nem biztos – suttogta Atráskónak –, hogy elfogadják. Most a sebedről beszélnek. Azt akarják tudni, hogyan történt a dolog.
      – Mindkettőnknek igaza volt – mondta Atráskó –, és mind­ketten tévedtünk. De most Barnabás önként levetette AURIN-t.
Fuhur figyelt, majd bólintott.
      – Igen – mondta –, így már rendben van. Ez a hely AURIN. Szívesen fogadnak minket, azt mondják.
Atráskó felnézett az óriási aranykupolára.
      – Mind a hárman viseltük a nyakunkban – suttogta –, még te is Fuhur, egy kis ideig.
A szerencsesárkány egy mozdulattal csendre intette és me­gint a vizek énekére figyelt.
Azután így fordította le:
      – AURIN az az ajtó, amelyet Barnabás keresett. Kezdettől fogva magán viselte. De – így mondják – a kígyók Fantáziából senkit sem engednek át a küszöbön. Ezért Barnabásnak min­dent vissza kell adnia, amit a Kislány Királynőtől kapott. Másképpen nem ihat az Élet Vizéből.
      – De az ő jegyében állunk itt – kiáltotta Atráskó –, a Kislány Királynő nincs itt személyesen?
      – Azt mondják, itt végződik Holdgyermek hatalma. És ő az egyetlen, aki soha nem léphet e helyre. Nem mehet be a Fény belsejébe, mert nem vetheti le önmagát.
Atráskó zavartan hallgatott.
      – Most azt kérdezik – folytatta Fuhur –, készen áll-e Barna­bás.
      – Igen – mondta fennhangon Atráskó –, készen áll. Ebben a pillanatban nagyon lassan emelkedni kezdett az óriási fekete kígyófej, anélkül hogy elengedte volna a fehér kígyó végét, amelyet a szájában tartott. A hatalmas testek felíveltek, míg egy magas kaput nem alkottak, amelynek egyik fele fekete volt, a másik fehér.
      Atráskó kézen fogva vezette át Barnabást ezen az iszonyatos kapun a forráshoz, amely most teljes nagyságában és pompájá­ban tárult elébük. Fuhur követte őket. És mialatt haladtak, Barnabásról minden lépéssel lefoszlott egy-egy csodálatos fantá­ziai adomány. A szép, erős és félelmet nem ismerő hősből megint az alacsony növésű, kövér és félénk kisfiú lett. Még ruhája is, mely Yor Tárnódjában szinte cafatokká rongyoló­dott, eltűnt róla és végérvényesen semmivé vált. Így állt ott teljesen meztelenül a nagy aranykörben, melynek közepén az Élet Vize szökött fel olyan magasra, mint egy fa – csupa kris­tályból.
      Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem volt birtoká­ban egyetlen fantáziai adománynak sem, de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéle­tes bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán.
      Ám ekkor fogta magát és beugrott a kristálytiszta vízbe, meghempergett benne, prüszkölt és fröcskölt és száját kitárta a szikrázó cseppek zuhatagának. Ivott és ivott, míg szomja nem csillapult. És öröm töltötte el tetőtől talpig, az élet öröme és annak az öröme, hogy ő önmaga. Mert most ébredt tudatára megint, hogy ki ő és hova tartozik. Újjászületett. És a legszebb az volt, hogy most éppen az akart lenni, aki. Ha az összes létező lehetőség közül csak egyet választhatott volna, nem választott volna mást. Mert már tudta: a világ az öröm ezer meg ezer formáját kínálja, de ezek alapjában véve mind egyet jelentenek, a szeretni tudás örömét. A kettő egy és ugyanaz.




      Sokkal később, mikor Barnabás már rég visszatért az emberi világba és felnőtt lett, majd végül megöregedett, akkor sem hagyta el soha ez az öröm. Életének legnehezebb szakaszaiban is megőrizte szívének vidámságát, amitől mosolyogni tudott és amivel másokat is meg tudott vigasztalni.
      – Atráskó! – kiáltotta a barátjának, aki Fuhurral a nagy aranykör szélén állt –, gyere már! Gyere! Igyál! Olyan csodálatos!
Atráskó nevetve rázta a fejét.
      – Nem – kiáltotta oda –, mi ezúttal csak kíséretül vagyunk itt!
      – Ezúttal – kérdezte Barnabás –, mit akarsz ezzel mondani?
Atráskó pillantást váltott Fuhurral, majd ezt mondta:
      – Mi ketten már voltunk ezen a helyen egyszer. Nem ismer­tük fel rögtön. mert akkor álmunkban hoztak ide minket és álmunkban vittek vissza. De most emlékszünk rá.
Barnabás kilépett a vízből.
      – Most újból tudom, hogy ki vagyok – mondta ragyogva.
      – Igen – felelte Atráskó és bólintott –, most én is felismerte­lek. Most olyan vagy, mint akkor, amikor a Varázstükör Kapu­ban megláttalak.
Barnabás a habzó, szikrázó vizet nézte.
      – Szeretnék belőle vinni az apámnak – kiabálta bele a zúgásba –, de hogyan?
      – Nem hiszem, hogy lehetne – válaszolta Atráskó –, Fantá­ziából semmit sem lehet a küszöbön átvinni.
      – De Barnabásnak igen – szólalt meg Fuhur, s hangja megint teljes bronzfényében csengett –, neki lehet!
      – Te valóban szerencsesárkány vagy! – mondta Barnabás.
 Fuhur intett, hogy maradjon csendben, és az ezerhangú csobogásra figyelt.
 Majd ezt közvetítette:
      – A vizek úgy mondják, hogy most indulnod kell, de nekünk is.
      – Merre van az utam? – kérdezte Barnabás.
      – A másik kapun át – tolmácsolta Fuhur –, ott, ahol a fehér kígyó feje fekszik.
      – Jó – mondta Barnabás –, de hogy jutok ki? A fehér fej mozdulatlan.
A fehér kígyó feje csakugyan nem mozdult. Szájában a fekete kígyó végét tartotta, és óriási szeme Barnabásra meredt.
      – A vizek azt kérdik – tudatta Fuhur –, hogy befejezted-e az összes történetedet, amelyet Fantáziában elkezdtél.
      – Nem – mondta Barnabás –, tulajdonképpen egyiket sem.
 Fuhur fülelt egy darabig. Arcára rémült kifejezés ült.
      – Azt mondják, hogy így nem enged át a fehér kígyó. Vissza kell menned Fantáziába és be kell fejezned mindet.
      – Minden történetemet? – hebegte Barnabás –, hiszen akkor soha nem mehetek el innen. Akkor minden hiába volt.
Fuhur feszülten figyelt.
      – Mit mondanak? – tudakolta Barnabás.
      – Csend! – mondta Fuhur.
Kisvártatva sóhajtott egyet és ezt közölte:
      – Azt mondják, ezen nem lehet változtatni, hacsak nem akad valaki, aki átveszi tőled ezt a feladatot.
      – De számtalan történetem van – kiáltotta Barnabás –, és mindegyikből újabbak támadnak! Ilyen feladatot senki sem tud átvenni.
      – Dehogynem – mondta Atráskó –, majd én.
Barnabás szótlanul nézett rá. Azután a nyakába ugrott és ezt dadogta:
      – Atráskó, Atráskó! Ezt soha nem felejtem el neked!
Atráskó mosolygott.
      – Jól van, Barnabás, akkor Fantáziát sem fogod elfelejteni.
Testvériesen megveregette az arcát, majd gyorsan megfor­dult és a fekete kígyókapu felé indult, amely még mindig úgy állt ott, magasra ívelve, mint amikor beléptek rajta.
      – Fuhur – mondta Barnabás –, hogy viszitek végbe mindazt, amit rátok hagyok?
A fehér sárkány hunyorított egyet rubinpiros szemével és így válaszolt:
      – Szerencsével, fiatal barátom! Szerencsével!
Ezzel ura és barátja után indult.
      Barnabás utánuk nézett, amint átmentek a kapun, vissza Fantáziába. Azok is hátrafordultak és integettek neki. Ekkor a fekete kígyófej leereszkedett a földre. Barnabás nem láthatta többé Atráskót és Fuhurt.
Most egész egyedül volt. Ekkor a másik, a fehér kígyófej felé fordult és látta, hogy az egyidejűleg felemelkedik, és hogy a kígyótestek hasonló módon boltozódnak kapuvá, mint korábban a másik oldalon. Gyorsan mindkét kezével merített az Élet Vizéből és a kapu felé szaladt, amely mögött sötétség tátongott.
Barnabás belevetette magát – és a semmibe zuhant.
      – Papa! – kiáltotta –, papa! – Én – vagyok – Bux – Barnabás Boldizsár!

(Michael Ende: A végtelen történet)

2014. március 19.

pont és pont között


Nem út és nem cél: 
érthetelen, gyönyörű 
helybenröpülés. 

(Fodor Ákos: Pont)





Pont és pont között
a legrövidebb út:
a teljes kör.

Mert pont
így szól egy tenyér
ha csattan.

(d.)



   Mindennek megvan a helye és az ideje. A történéseket az élet irányítja. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy valami be tud avatni bennünket, hogy önmagunkba merüljünk és mindenre rálássunk, akkor szembe megyünk az emberi tapasztalással.
   Minden megtörténik a maga idejében. Nincs irányításunk felette. Ez azonban olyasvalami, amit nem akarunk hallani, így van? Olyasmi, ami nem tetszik az elménknek. Többnyire olyan dolgokat akarunk hallani, amelyek megerősítik bennünk azt az érzést, hogy a mi kezünkben van az irányítás.
   Az én utam a kudarc útja volt. Minden, amivel próbálkoztam, kudarcba fulladt. Ez nem jelenti azt, hogy a próbálkozásaimnak nem volt fontos szerepe. A próbálkozásnak, a küzdésnek, az erőfeszítésnek megvolt a maga szerepe, mégpedig az, hogy eljuttasson ennek a szerepnek a végére. Addig táncoltam ezt a táncot, amíg ki nem oltódott. Ennek ellenére kudarcot vallottam. Nem sikerült megfejtenem az igazságot, minden csődöt mondott, ami azelőtt sikerült. Ám minden a kudarc pillanatában kezd feltárulni.
   Felébredni annyi, mint meghalni. Ennyi.
   Tudjuk hogy így van, nem igaz? Ez nem valamiféle szent tudás. Szinte mindenki tudja, hogy így van, mindannyian megtapasztaltuk már az életünkben. De nem akarunk tudni róla, mert kényelmetlen.
   Nem tudom, vajon fejlődünk-e, vagy hanyatlunk; semmit nem tudok. Az életnek megvan a nekem szánt szerepe. Így hát játszom ezt a szerepet. És ez az, amit mindig is akartam, még akkor is, ha egyáltalán nem olyasminek tűnik, amit valaha is akartam.

2014. március 17.

létezik a boldogság világa is, de


Kitárt karokkal, tenyérrel, szívvel 
lehet csak 
élni.
(d.)



Minden út egyforma: sehova sem vezet. De amelyik útnak nincs szíve, azon örömtelen utazni.
Ugyanakkor a szívből jövő út könnyű; a harcosnak nem kell megerőltetnie magát, hogy megszeresse. Amíg a szívvel teli ösvényt követi, eggyé olvad vele.

(Carlos Castaneda)


  
Van egyáltalán olyan, hogy igazság?
Szerintem nincs.
Szerintem csak igaznak lenni lehet.
(d.)


Hiúságomban azt gondoltam, hogy két világhoz tartozom, de ez csak a hiúságom volt. Egyetlen világ létezik számunkra. Emberek vagyunk, és az emberek világával kell megelégednünk. De létezik a boldogság világa is, ahol a dolgok között nincs különbség, mivel ott senki nem tartja a különbségeket számon. Láttam azt a világot, de nem az emberek világa volt. 

(Carlos Castaneda)

2014. március 12.

Időutazók a hipertérben


Ne a betegséget gyógyítsd, hanem az embert.

                                                                    (Dr. Edward Bach)






   Kultúránk elfelejtett három dolgot: az egészség lényegét, a gyógyulást és a szentséget. Mindhárom szó eredete közös, és mindhárom közös célra irányul: épelméjűségre, belső összhangra, teljességre, megváltásra, megszabadulásra, mágiára.
   A gyógyításnak nagyon kevés köze van a sebész szikéjéhez és a fertőzések elleni védekezéshez. Épkézlábak és lényegét tekintve egészségesek sokkal inkább a belső megtisztulás révén lehetünk. Ez a tisztátalanságok eltávolítását és a szenvedés átélését jelenti. Semmi köze elpuhult kultúránk szelíd ethoszához, hanem fizikai és pszichikai átalakulást jelent minden szinten. A gyógyító, a szent ember és a gyógyított egyaránt spirituális átalakuláson megy keresztül. Ve­le­­született természetük meghajlíttatik, megtöretik, semmivé foszlattatik, majd vadonatúj készül. E ponton erővel teli, hiánytalan, betegségtől mentes, szenvedés által megtisztított világba lépnek. Ez az első sámánparadoxon.

  • Az egészség lényege létünk minden szintjének körképszerű észlelését jelenti.
  • A gyógyítás elsősorban kultúránk gyógyítását jelenti, másodsorban az emberekét, és csak legvégül a betegségét.
  • A szentség annyit jelent, hogy érezzük létünk sok, sőt minden szféráját.

Elveszítettük e hármasságot, melynek jellemzői a bölcsesség, a boldogság és a mágia.

   A javasember nem a beteget gyógyítja először, hanem elsőként önmagát, mindenki mást csak utána. Ez a „tudás látomása”, egy újfajta gyógyító ember eszménye. A könyv elmondja, hogyan élik meg létüket ősi módszereket követő gyógyítók, hogyan adják át magukat az élet energiáinak, és miként cselekszenek ezekkel összhangban. Nem eszelnek ki újdonságokat, mint mi a saját kultúránkban. Arra törekszenek, hogy magukat összhangba hozzák a természet törvényeivel, a kozmikus logosszal.
   A sámán volt a tudás legkorábbi hordozója, és a jövőben is ő lesz. Így a könyv semmiképp sem archaikus, múltba vesző dolgokat ír le, sokkal inkább olyan gyógyító módszereket vetít előre, amelyeket a jövőben ismét megbecsülünk majd. Mit tanulhatunk mi, orvosok, pszichológusok, terapeuták – emberek – a sámánoktól?
   Az ősi gyógyszerek és gyógyító eljárások befelé utazást jelentenek – az egón túl keresik a teljességet és az egészséget. A sámán gyógyszerei közt ismeretlen a tabletta és az injekció; ő nem törekszik a tünetek megszüntetésére – az ellenkezne a természettel. Inkább új lendületet ad életünknek, és a világhoz fűző kapcsolatunkat gyógyítja – hiszen nem spirituális pórusaink eltömődése, a világ átfogó észlelésének akadályoztatása-e a betegség, és csak korlátozott értelemben maga a „betegség”?
   Bürokratikus, materialista egészségügyünk – a mechanikus modell aktív terapeutájával és passzív páciensével, a páciens tárggyá silányításával és a gyógyítás hosszú kórházi folyosókra száműzésével – csődöt mondott. A gyógyítás e fajtája a mechanikus korhoz kötődik. Manapság viszont már átmerészkedünk az „organikus” orvoslás, a személyes átalakulással járó, a tudat minden szintjét átalakító „spirituális gyógyítás” világába.
   Ha az effajta gyógyítás klasszikus előképeit keressük, megleljük az alapvető egészség mestereit, a sámánokat, az ősi gyógyítókat, bölcs férfiakat és asszonyokat. Ébredő tudatosságunk ma felfedi titkaikat, mégis, mindeddig csak bátortalanul merészkedtünk be a világukba.




   Első könyvem a samanizmusról (Traumzeit und innerer Raum – Álomidő és a belső űr) a beavatás formáiról és az embert sámánná tevő pszichikai folyamatról számolt be. E második könyv mindenkinek szól, és alternatívát kínál az emberi tudatosság erőinek folyamatos megszentségtelenítésével szemben. Nem a manapság oly népszerű, sietős öngyógyítást népszerűsítő, hevenyészett útmutatók közül való, hiszen az olvasó szembesül az alapvető egészség rejtélyességével és komplexitásával. Ezek a szembenézések, mivel kiábrándítóak, maguk is elősegíthetik az öngyógyítást: aláássák a nyugati szemléletet és a hiú, egocentrikus reményeket. Ahhoz, hogy egyáltalán lehetővé váljon a gyógyulás, téveszméinknek a maguk profán zűrzavarában kell felszínre kerülniük. A gyógyulás itt mindig túlmerészkedést jelent a határokon. Ha be kívánunk lépni a tudatosság olyan szféráiba, amelyek belőlünk fakadó gyógyulással kecsegtetnek, amelyek maguk gyógyítanak, fel kell adnunk az elképzelést, hogy az ego kielégítése és a stabilitás az élet célja. Ebből a nézőpontból a gyógyulás a tudatosság szintjének módosulása, a spirituális tér-idő szerkezetben végbemenő változás. Az ősi gyógyító több világ alkotta univerzumban él: ez a világ egy közülük, a halottak birodalma egy másik, és léteznek más lények világai másutt, más időkben. Az ősi gyógyító számára a gyógyítás utazás téren és időn túl, a lét más dimenzióiba. Milyen ez az utazás? A tudat utazik, és ma már kimondhatjuk, hogy az az agytól független, önálló egység, amely mindenestül magasabb rendű, mint a fizikai anyag, amely produkálja és hordozza, vagyis az agy. A tudatosság minden élő eredete és jövője, a tér és az idő magasabb rendjének, a határtalan lényegnek a kifejeződése.
   A sámángyógyítás nem a rendellenes funkciók és akadályoztatást jelentő fájdalmak, hanem az egész élet gyógyítását jelenti. Mert a sámán számára a gyógyítás része a filozófia, az életszemlélet. E tekintetben feladatunknak csak az egyik aspektusa, hogy részletesen beszámolunk a gyógyító módszerekről. A másik annak ábrázolása, hogyan befolyásol a sámán számunkra láthatatlan, sőt elképzelhetetlen, magasabb rendű energiákat. Tanulságos a sámángyógyítás vizsgálata az energiát kutatók számára, mert figyelmüket magasabb rendű energiamezőkre irányítja. Ám még ez sem elég. A közeljövőben minden területen használni fogjuk ezeket a gyógyító energiákat, és így olyan minőségű életet valósítunk meg, amelyről nem is álmodtunk, és amilyet nem is reméltünk. A sámán nemcsak a tudomány előfutára, hanem, mivel tudásra törekszik, az élő tudományt testesíti meg, amely a jövő útját kutatja. Az új energiák megismerése szétválaszthatatlan a tér és az idő dimenzióitól. Így a sámán időutazó. Ismerős időkorlátainkon túlra, a múltba és a jövőbe, más állapotokba és más időuniverzumokba utazik. Az idő az alfa és az omega – így vagy úgy az egyetlen lényeges tulajdonsága minden létezőnek, mert az idő hoz létre és pusztít el mindent, az ad mindennek életet, és végez mindennel. Emberi létünk is időleges, magunk is az idő lényei vagyunk. A sámán valamiféle hipertérbe hatol be, melynek energiáit és paradox természetét valamiképp átveszi. Életbölcsessége, a személyes szint fölötti tudása felsőbb szférából származik. A felsőbb szféra felfoghatatlan marad, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne oda belépni. A beavatás a sámángyógyításba minden érték elvetését, a profán világ felborítását jelenti. Lehámozza a világ megcsontosodott, áthagyományozódó fogalmait, és felszabadít minden előzetes elképzelés alól. Emiatt a samanizmus szorosan kapcsolódik a szenvedéshez. Az embernek el kell szenvednie gondolatrendszere széthullását ahhoz, hogy egy felsőbb szférában új világot érzékeljen.
   A samanizmussal való puszta foglalkozás is egyfajta gyógyulást indít el. Úgy hiszem, újfajta gondolkodásra sarkall, teljesen másképp felépülő gondolatrendszerekkel és életformákkal ismertet meg, ellazít és kinyit bennünket.
   Mielőtt belekezdünk, egy figyelmeztetés: a sámánt gyakran nevezzük varázslónak. A megtévesztés, a csodálatos tükröződések, a képtelenségek és paradoxonok szférájába készülünk belépni, ahol a dolgok visszájukra fordulnak és szeszélyesen változnak. A vagy-vagy, igen-nem, világos-sötét ellentétpárokhoz kötődő nézőpont olyannak adja át a helyét, amelyben minden lehetséges. Ezért társítjuk manapság a mágiát a megtévesztéshez, a téveszméhez és a csalás művészetéhez. Valójában viszont ezek az illúziók csak csonka tudatosságunk számára illúziók. Ami számunkra paradoxonnak tűnik, az csupán a nyugati gondolkodásmód rövidlátása. Mindenesetre bizarr vidékre látogatunk. Aki e tükröződő, mesés világba utazik, kiteszi magát az iránytévesztés, a megfulladás veszélyének: a tükör azzal tesz lóvá, amit rávetítünk. Ha viszont sikerrel járunk, és a visszatérésre is képesek vagyunk, képet kapunk a világról, melynek megízleltük a gyümölcsét. Ez az utazás hozhat gyógyulást, és az ember varázslóként érkezhet vissza, vagy eltévedünk, és rontást magunkra véve térünk meg: megváltás vagy sorscsapás, a lét Janus-arca, tánc a borotva élén.




   Szembeállítom a szent és az egészséges fogalmát, melyek egy paradox világ megjelenítői, a profán és az egészségtelen fogalmával, melyek lineáris, euklideszi világunkat jellemzik. Egyúttal felvázolom egy új pszichológia körvonalait is.
Az ősi gyógyító és a sámán magába forduló, a miénktől távoli, számunkra őrültnek és torznak tűnő világban él. A sámán a bolond, aki mindent a feje tetejére állít, de szent bolond. Azért szent, mert meggyógyult, mert meghaladta a betegséget és a tévelygést. Ennek fényében megkérdezhetjük, melyik világ is áll a feje tetején - az övé vagy a miénk? Sámánparadoxonról kell-e beszélnünk, vagy a logika paradoxonáról?
  • A szenvedés mint a tudás útja - fájdalom általi tanulás.
  • A spirituális „feldarabolástól” a spirituális újjászületésig és fejlődésig. A sámán meghal, hogy éljen.
  • Belép a sötétségbe, a hegy vagy a föld gyomrába, hogy megtapasztalja a fényt. A sötétség mint fény.
  • Fel kell áldoznia magát, önmegtartóztatóan kell élnie, tabukat kell betartania, adnia kell, hogy később kaphasson. Feláldozza magát, hogy megőrizze magát.
  • Kettős a szeme, kettős a látása; a lélektesttel lát.
  • A sámán beszél ugyan, de ez a spirituális világ ősi, baljós beszéde.
  • A testet nem fejleszti, békén hagyja, és az elmét/szellemet tökéletesíti.
  • Két teste van: a fizikai és a lélektest.
  • Sokat utazik. A lélektest segítségével párhuzamos, spirituális világmindenségeket jár be.
  • Barátai szellemi lények, láthatatlanok, más dimenzióból valók, „rezgésformák”.
  • Meg kell betegednie, hogy egészségessé legyen.
  • Meghal azért, hogy szentté, gyógyítóvá váljon. Meghal a betegeiért.
  • Először öngyógyításban részesül, utána következik mások gyógyítása.
  • Azáltal válik gyógyítóvá, hogy maga is megtapasztalja a betegséget, és legyőzi azt önmagában, majd később a betegekben is. Nem a tüneteket gyógyítja, hanem azok eredetét, a betegség „ideáját”.
  • Végső soron a sámánt nem nevezhetjük gyógyítónak. Ő csak természeti alapelvek tükörképe, általa működnek a törvények: nyitottsága révén szabadon áramlanak benne, mert a sámán az emberi törvényektől és gondolatoktól való szabadságot jelképezi. Ő a csatorna, melyen át áramlik hozzánk a természet, ő az ablak az ősi világra.
  • A sámán az orvos ellentéte. A sámán antirészecske, antianyag, a fekete lyuk lényege, létünk anyagias-mechanikus szintjének spirituális megfelelője.
  • Mindeme jellemzői révén a sámán a megtestesült paradoxon. Tanítása a bolondé, aki mindent a feje tetejére állít.
   Ami igaz, azt nehéz felfogni - inkább teljesen felfoghatatlan. Tömören: amit felfogunk, amit megérintünk, az aligha a világ - a valódi világ megragadhatatlan. Amiről ezeken az oldalakon olvashattunk, az a láthatatlan világ, ál-valódi tényeink forrása. Valójában az a világ határozza meg a látható világot. Újabb paradoxon! A miénk vagy a sámáné? Ha azt kérdeznék tőlem: „Mi a samanizmus gyors és egyszerű magyarázata?”, azt felelném:
„Pontosan az ellentétünk. Fordíts ki mindent a mi világunkban, és hamarosan kezd derengeni a sámánvilág.”
Huszko ainu sámánasszony kijelentette Emiko Ohnuki-Tierney japán kutatónak, hogy a mély tudás nem ragadható meg szavakkal. Végső soron a sámánokról csak úgy tudhatunk meg valamit, ha mi is azok leszünk. Egy újabb paradoxon: a kutató mint sámán! Mit kutatna akkor? A puszta kutatás, a tapasztalattól elzárkózás sekélyességét?
   Én úgy látom, hogy a nyugati gondolkodás évszázadok óta azt gyakorolja, hogyan juthatunk az anyagi világban a látható A pontból a látható B pontba egy egyenes vonal mentén. Ez jelenik meg oksági magyarázó modellként Eukleidész sivár létezésmodelljében, Newton mechanikus világegyetemében, Descartes naiv cogito ergo sumjában és „ész általi tudásában”, Kant rögzített tér- és időállandóiban, Luther szívtelen erkölcstanában és munkaetikájában, Marx közgazdasági létében, amely állítólag meghatározza a tudatot. De mindez csak az élet egyik lehetőségét jellemzi, csak egyféle irányultságot, és biztosan nem a legjobbat. Mikor tanuljuk már meg végre?
A sámánok viszont bátran kifordítják naiv világképünket - spirituális tekintélyrombolók. Titkuk egyszerű, ám a megvalósítás szinte meghaladja az ember képességeit - mert kinek van bátorsága a nappalt sötétként, az éjszakát világosként megélni? A legenda szerint Diogenész fényes nappal lámpással a kezében járt az athéni piactéren, mondván: „Keresem a fényt.” Mi ezzel szemben sötétségben élünk, utunk a feketeség birodalmán át vezet. Kiben van köztünk annyi merészség, belül annyi fény, hogy teljesen megélje fénytelen állapotunkat?
   Az első sámánparadoxon: előrehaladás; a jövő csak abból fakad, ha megküzdünk a különféle téveszmékkel és a szenvedéssel. A szenvedés útja egyúttal a tudásé is. Minél inkább az előbbi, annál inkább az utóbbi. Nyugati filozófiánk, a szenvedésmentesség, a boldogság, a jókedv - nem elrugaszkodás mindez a valóságtól? Ha legalapvetőbb illúziónkat akarnánk megnevezni, az nem a fájdalommentes élvezet hajszolása volna? De hogyan jutunk el az élvezetes létbe? Feltehetően élvezet révén. A sámán viszont szenvedésen át ér célba.
A misztikus útja inkább szenvedés, mint fogalomalkotás a világról, állandó osztályozás, körülírás és az igazság megállapítása bizonyítékok révén. A misztikusok a káoszra vágynak, a nem emberi állapotra, szomjazzák a különc élvezetet. A mi egzisztenciális szintünkön viszont ez a visszájára fordul, és fájdalmat okoz. Mégis, ha a misztikus átverekszi magát a különféle káprázatokon, tiszta tájra érkezik: az öröm, a tudás, a szenvtelenség, a nyugalom földjére - és egyezséget köt a természettel.
A boldogságot keressük, és kerüljük a boldogtalanságot. Ez a törekvés, pontosan a természetéből fakadóan - akadályok útvesztőjében körözve -, boldogtalansághoz vezet. Csak aki tudomásul veszi a szenvedést, nyeri el a biztosítékok nélküli élet bölcsességét. A megvilágosodáshoz, a sámánsághoz csak egy út vezet: a rögös.




   A törzsi kultúrák tisztában vannak a sámánképzés nehézségeivel és a kétségbeeséssel, amely a sámántanoncot sújthatja. Emiatt sokan, akik hívást kapnak, mégsem hajlandók a sámán útjára lépni. Hagyják, hogy más javasemberek kiszippantsák belőlük az erő csíráját, és engedik szétzúzni első látomásukat. Az újonc arcán félelem, halálos félelem tükröződik.
   A nyugati terápia és gyógyítás ezzel szemben szelíd kanyarok mentén, kárpitozott fülkében utazva, könnyed beszélgetések által szeretné az elmét annak Eldorádójába juttatni. Mi lesz mindebből? Puhány, érzelmes emberek, önelemző tudósok, érzékeny esztéták. A sámán viszont a természet embere, civilizálatlan, brutális önmagával, gyakran keményen bánik másokkal, könyörtelen a tanítványaival, mégis az önmegtagadásig nagylelkű, és gondolkodása széles körű. Szembenézett a halállal, szándékosan „utazik” a halálba. Nem osztozik velünk abban, hogy a legteljesebben igyekszünk kiélvezni az életet. Minden nap jó nap meghalni. Nincs mihez ragaszkodni. Az egyik oldalon mesterségesen elfoglaljuk magunkat saját pszichológiai tartalmainkkal, a másik oldalon, a sámánén van ősi, természethez kötődő létünk. Még egyszer, egy mondatban megfogalmazva: az öngyógyítás jelentése tudás, a tudat átalakítása. Ez a sámán paradoxona.
   Míg mi az emberi kapcsolatokban igyekszünk emberibbé válni, a sámán magányban tanulja az emberséget. Mivel csak magára számíthat, és ki van rekesztve a társadalomból, aszketikusan átadja magát az egyedüllétnek. Mivel maga mögött hagyta mások életszemléletét, és a saját útját járja, egyedül kell lennie. Új barátai és társai más dimenzióhoz tartoznak - szellemek, halottak, a föld és a víz megszemélyesített erői, állatlelkek, természeti, téren és időn kívüli lények. Segítői, sőt nem e világi szeretői vannak. Úgy viszonyul a halottakhoz, mint mi a földi szomszédainkhoz. Kapcsolatai mentálisak, álmodozás jellegűek. Beszél a lélekkel, másik világokra figyel. A sámánnak élő az, amit mi halottnak tartunk. Számára természetes a halál, áthatja az életet; az élettelen természet állandó beszélgetőtárs. A sámán nyitott, és ugyanúgy törekszik a kapcsolódásra a halottak világához, mint az élőkéhez. Innen fakad benne a joie de vivre, sziporkázó, fantasztikus természete, innen fakad paradox, fordított életstílusa. Természetesen alapjaiban semmit sem fordít meg - a megfordítás csak egy gondolati modell, mely nekünk segít megérteni őt. A sámán pusztán nálunk tágabb körben kommunikál.
   Számunkra a látás azt jelenti, hogy kifelé tekintünk - a sámánnak azt, hogy befelé néz. Ez újabb alapvető sámánparadoxon: csukott szemmel látni a világot. Mi belső világról beszélünk, de ez csak metafora. Nincs belső és külső. Minden előttünk fekszik: az egyik látható, a másik láthatatlan, hozzáállásunktól és tudásunktól függően. A sámán is látja, amit mi, de élénkebben, mélyebb részvétellel, több érzéssel, világosabban. Ebből fakad spirituális tisztánlátása, emiatt lát többet és másképp. Az észlelés olyan érzékelési kontinuum, amelyben mindig tovább lehet lépni. Világunk nem ér véget az érzelmekkel, a fogalmakkal, a zsenivel, az orgazmussal, az esztétikával, a zenével - ezek nem a végső határok, nem a felfogóképesség csúcsai. A sámán azért marad számunkra idegen, mert ott teszi meg az első lépést, ahol mi az utolsót merjük lépni. Tudása, felfogóképessége határtalan, érzelmei a végtelennel határosak; észlelése valódi részvétel egy folyton táguló valóságban. A nyugati kultúra a látható színeket tekinti a teljes színképnek. Mennyire érdekelnek minket a gamma- és a röntgensugarak, az ultraibolya? Ki törődik a füllel nem hallhatóval? Mindezek verbális hullák a papíron, tankönyvi bölcsességek darabkái.
    A sámán nem gondolkodik. Se nem primitív gondolkodó, se nem fantaszta, álmodó költő. Egyszerűen hatalmasabb világot él meg. Nem ő fedezte fel a kifinomultabb belső univerzumot. Odaadással megéli azt, ami adatik neki, és beépíti a kultúrájába. A sámán nem halmoz fel szakmai tudást, hogy azt aztán tanulmányozza. Nem ül osztályteremben a padban. Gyógyító erejét a halál dimenziójában szerzi, és ezt az erőt látomásban fedezi fel, megszemélyesített természeti erők súgják a fülébe. A sámán nem tömi magát ismeretekkel, nem olvas el könyvhalmokat - átlényegül, akár akarja, akár nem. Nem intellektuális ismeretek által, hanem mert pszichológiailag kifordíttatik, az alapelvnek megfelelően a legbelső kerül legkívülre. Ezért áll a feje tetején. Ő a legbelső, a rejtett, a csontváz élő megtestesülése - ezért ábrázolnak oly gyakran csontvázat természetük jelképeként a sámándobon és -ruhán. A sámán bohóc, bolond, egy antianyag-mindenség tükörképe. Immúnis minden olyan betegségre, amelyet meg tud gyógyítani - igazából milyen logikus, mégis milyen furcsa nekünk! Melyik orvos mondhatná ezt el magáról? Az orvosok mire immúnisak? Kérdezem: nem a belső tudásra?

(Holger Kalweit: Sámánok, gyógyítók, javasemberek. a második nagy részlet forrása ITT)

2014. március 11.

Robbanólövedékek

Kicsi asszony a férjét várta.
Háborúba ment a férfi,
sok-sok évig maradt távol.
A hazatérés legyen ünnep!
Kicsi asszony nagyon várta.
A szent Fuji csúcsán felhők ültek,
nagyok, lomhák.
A férfit tán seb gyötörte.
Hallgatag lett, máskor dühös.
Nem kell étel, nem kell ital!
Kimonód övét ne oldd meg!
Kiköltözött az erdőbe.
Egyedül hagyta asszonyát,
csak az őrjöngő düh maradt,
az maradt a papírfalak között.
Kicsi asszony a férjét várta.
Várta, várta, hetekig.
De mindhiába.
Segíts! Férjem beteg.
Segíts! Gyógyítanám!
Adj csodaszert!
Eredj – szólt a bölcs - a Hegyre!
Ott él egy hatalmas örvös medve.
Torkáról hozz egy szőrszálat.
Az kell s elvégzem a varázslatot.
Kicsi asszony batyut kötött.
Rizst és halat vitt magával.
Cipóforma kövek várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Sűrű bokrok várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Vihar tombolt a szent lejtőkön.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedsz az utamon.
Reszketett és fázott.
Éhezett és fázott.
Éjszaka fehér szellemei várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Végre rálelt a barlangra.
Iszonyú volt, hatalmas.
Tett ki ételt.
Kicsiny tálba rizst rakott ki.
Fák, rejtsetek el!
Bokrok bújtassatok!
Jött a medve.
Hatalmas volt.
Mancsa, feje – mint a Fuji ősöreg szelleme.
Felfalta a rizst, roppant a tál.
A medve ismét eltűnt a fák között.
Jött az este, jött a másnap.
Új tál rizst tett ki az asszony.
Jött a medve, fel is falta s ahogy tegnap,
ma is eltűnt nyomtalanul.
Jött az este, jött a másnap.
Halat tett ki most az asszony,
s reszketve a tálka mellett maradt.
Jött a medve. Morgott, acsargott.
Szimatolva közelebb húzódott.
Kicsi asszony megremegett.
A medve nézte, nézte:
igazán pompás falat.
Ó nagy medve! Én etettelek.
A medve szemeiben hegyek, tengerek, tegnapok ragyogtak fel.
Ó nagy medve! Én adtam enned!
A medve szemében szánalom csillant.
Ó nagy medve! Segíts most!
Egyetlen szőrszál csupán,
egyetlen szőrszál, hogy segíthessek!
A medve felemelte roppant fejét,
szabaddá vált a nyak
- s ott ragyogott a fehér félhold.
Vidd azt a szálat, aztán fuss!
Kicsi asszony megremegett.
Szívében melegség és félelem.
Kitépett egy szálat.
Domo arigato! Domo arigato!-
sikoltotta és rohant, mert a medve már üvöltött.
Rohant az asszony.
Suhant a fák között.
Domo arigato! Domo arigato! - suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Rázendített a vihar.
A szél tépte a köpenyét,
de ő csak rohant.
Domo arigato, domo arigato – sírta.
Köszönöm, hogy elengedsz utamon.
Cipóformájú kövek állták útját.
Domo arigato, domo arigato – kiáltotta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
A haja kibomlott, az arca sáros.
Köpenyét megtépte a vihar.
A faluszéli kunyhóban még ott a sárga fény.
- Elhoztam – sóhajtja.
- Elhoztam a medve szőrszálát!
A gyógyító bölcs mosolyog.
- Mutasd csak, lányom!
Nézi, nézi, nézi.
Mosolya bölcs. Szemében hegyek és tengerek.
Szemében tegnapok.
A tűzre veti a szőrszálat.
Kicsi asszony keservesen zokog.
A bölcs mosolyog.
- A Semmit siratod.
Az Útra emlékszel?
Minden lépésedre?
Akkor menj és azt járd végig újra otthon
A férjed szívéhez is ez az út vezet.

(Megmászni a Fujit
- az örvös medve szőrszála-
 



   A világegyetem minden tudása a birtokunkban lehet, mégis egyetlen dolog belőle a lényeg: a gyakorlat. Az a lényeg, hogy tudásunkat alkalmazni is kell. Lépésről lépésre, olyan gyakran, amilyen gyakran csak kell, olyan sokáig, ameddig szükséges, és ha örökké kell tartania, akkor örökké.
   A történet kezdetén a főhős ilyen vagy olyan értelemben sérült, magányos teremtéssel kerül kapcsolatba. Ha úgy tekintünk a történetre, mintha minden része a női psziché alkotóeleme volna, akkor azt mondhatnánk, hogy van a pszichének egy nagyon haragos, megkínzott része, amelyet a mesében a hadviselt férj jelenít meg. A psziché szerető szelleme, a feleség, mindenáron meg akarja találni azt a gyógyírt, amely segít a haragon és a dühöngésen, hogy ismét békében és szeretetben élhessen. Fontos és értelmes ez a vállalkozás, mert kezeli az őrjöngést és segít a megbocsájtáshoz vezető út megtalálásában.




   Egy szép napon előbukkan valami - egy tekintet, egy szó, egy hangsúly, az az érzés, hogy lekezelnek, hogy nem sokra tartanak, vagy akaratod ellenére manipulálni akarnak, vagy valami hasonló. Akkor fellángol a korábbi fájdalom.
   A régi sérülésekből visszamaradt haragot a robbanólövedék okozta sebhez lehetne hasonlítani. Szinte minden repeszt eltávolíthatunk a sebből, a legapróbbak azonban bent maradnak. Az ember azt gondolná, hogy ha a legtöbbet sikerül kiszedni, akkor rendben is van minden. De nem. Ezek a pici részecskék időnként megmozdulnak ott bent és olyan érzést keltenek (feltámadó harag), mely a lövedék okozta eredeti fájdalomra hasonlít. Ilyenkor azonban nem az eredeti, hatalmas düh okozza ezt a hullámot, hanem ezek az apró részecskék, amelyek benn maradtak a pszichében, amelyeket soha többé nem lehet tökéletesen eltávolítani. Olyan fájdalmat okoznak, amely majdnem olyan heves, mint az eredeti volt. Ilyenkor három fronton zajlanak a drasztikus manőverek: az egyik a külső eseményt próbálja visszatartani, a másik a belül lévő régi sebből sugárzó fájdalomnak akarja útját állni, s a harmadik, fejét leszegve, lelkileg hétrét görnyedve biztonságos pozícióba akar rohanni. A harag nem olyan, mint a vesekő - ha elég hosszú ideig várunk vele, elmúlik. Nem, nem.
   Azt a felháborodást vagy ingerlékenységet, amelyet az élet és a körülöttünk lévő világ megnyilvánulásai láttán érzünk, csak súlyosbítják a gyerekkorban rendszeresen átélt lekicsinylések, nemtörődömségek, érzelmekbe gázolások és súlyos kétértelműségek. Az íly módon sérült személy csak még sebezhetőbbé válik és minden védekezési módot kihasznál, hogy a további sérüléseket elkerülhesse. Rendkívül nagy bánatot tud kiváltani az erőnek az a fajta nagyarányú elvesztése, aminek következtében úgy érezzük, hogy nem vagyunk méltók a gondoskodásra, az odafigyelésre, a törődésre. Ha egy nő ráadásul úgy nőtt fel, hogy kevesebb elvárása lehetett, mint a család többi tagjának, ha szigorúan korlátozták a szabadságát, viselkedését, beszédmódját, és így tovább, akkor haragját olyan mozzanatok váltják ki, amelyek hasonlítanak az eredeti eseményekre.
   Egy nő, ha provokálják, ösztönösen értelmes haragra tud lobbanni - és ez félelmetes. A harag azon benső utak egyike, amelyek révén megteremti és megőrzi a számára fontos egyensúlyt, mindazt, amit igazán szeret. Ehhez joga van, s ez időnként és bizonyos körülmények között erkölcsi kötelessége is. A megkínzott nők gyakran fejlesztenek ki hátborzongató mélységű és szélességű káprázatos érzékelőképességet. Nem kívánom ugyan senkinek, hogy szenvedések árán jusson hozzá a tudattalan rejtelmeinek megismeréséhez, tény azonban, hogy a súlyos elnyomás olyan tulajdonságokat hív életre, amelyek kárpótolnak a veszteségekért és védelmet nyújtanak. Az a nő, aki gyötrelmes életet élt, s megjárta mélységeit, ebben az értelemben határozottan felmérhetetlen mélységekkel rendelkezik. Jóllehet fájdalom révén jutott el ide, ám ha végigcsinálta a tudatossághoz eredményező nehéz munkát, akkor mély és burjánzó lelki élete lesz és az ego-igadozások ellenére szilárdan hisz önmagában.
   Ne próbáljunk hát "viselkedni" és elhessegetni a haragot, vagy hagyni, hogy mindent felégessen száz mérföldes körzetben, hanem inkább ültessük le, kínáljuk meg egy kis teával, beszélgessünk vele, hogy megtudjuk, mi célból is érkezett hozzánk. Kreatív erőként akarjuk használni a haragot. Azt akarjuk, hogy változást és fejlődést hozzon, hogy megvédjen bennünket.
   Eljöhet az idő, mikor elengedhetetlenül fontossá válik az egetrengető harag szabadjára engedése. Határozottan van megfelelő ideje a féktelen haragnak. Nagyon alaposan végig kell gondolnunk azt, hogy odatartsuk-e a másik orcánkat is, azaz csendben maradjunk-e az igazságtalanság vagy a rossz bánásmód láttán. Lehet a passzív rezisztenciát politikai fegyverként használni, ahogyan azt Gandhi tanította a tömegeknek, de egészen másról van szó akkor, amikor a nőket hallgatásra biztatják vagy kényszerítik azért, hogy sértetlenül kerüljenek ki a családban, a közösségben vagy a világban kialakuló romlott vagy igazságtalan, de mindenképpen lehetetlen helyzetből. Ilyenkor drasztikusan leválasztják őket az ősi természetről, s hallgatásuk nem higgadtságot fejez ki, hanem az önvédelem eszközeként szolgál.

 


   Még a nyers, kavargó emóciók is a fény, a kicsattanó energia formái. A harag fényét pozitív módon használhatjuk, s olyan helyekre pillanthatunk be segítségével, amelyeket rendszerint nem látunk. Minden emóció, még a harag is, tudást, belátást hordoz, amelyet egyesek megvilágosodásnak neveznek. Haragunk, ha csak egy időre is, tanítónkká válhat... olyasmivé, amitől nem szabad hamar megszabadulni, sokkal jobb, ha megmásszuk érte a hegyet, ha alakkal ruházzuk fel, ha tanulunk tőle, bensőnkben foglalkozunk vele, majd valami hasznossá formázzuk, amit a világban használhatunk. Ha az ember hagyja, hogy a haragja tanítsa, s ezenközben átalakítja azt, akkor egyúttal szét is oszlatja. Ilyenkor az energia más területeken, például az alkotásban hasznosul.
   Nagyon megnyugtató az a tudat, hogy amikor a dühkitörés közeledtét érezzük, pontosan tudjuk, méghozzá mesterember módjára, hogy mit kell tennünk: ki kell várnunk, el kell bocsájtanunk illúzióinkat, meg kell vele másznunk a hegyet, beszélnünk kell vele, tanítónkként kell tisztelnünk. Türelmesnek, kedvesnek kell lennünk a dühöngővel, és időt kell neki adni arra, hogy önvizsgálattal és kereséssel megszüntesse haragját. A hegyen arra is kapunk útmutatást, hogyan alakítsuk át a sérülést, a negativizmust és a düh haragot őrizgető vonásait, amelyek jelen vannak. Az egyik ilyen módszer az "Arigato zaishö", amit az asszony a fáknak és a hegynek is énekel köszönetképpen azért, hogy végighaladhat az úton. Szó szerinti fordításban azt jelenti, "Köszönöm, Illúzió". A japán zaishö szó azt jelenti, hogy tisztán látjuk azokat a dolgokat, amelyek önmagunk és a világ mélyebb megismerésének útjában állnak. A buddhizmus szerint az illúziónak hét fátyla van. Az ember úgy érti meg az élet újabb és újabb aspektusát, ahogy egyik fátyol lehull a másik után. A fátylak felemelése teszi az embert elég erőssé ahhoz, hogy elviselje az életet; hogy belelásson az események, az emberek és a dolgok működésébe; s végül megtanulja, hogy ne vegye halálosan komolyan az első benyomásokat, hanem mindig nézzen mögéjük.

A megbocsájtás négy stádiuma

1. Kerüljük a dolgot - nem foglalkozunk vele.
2. Türelmet tanusítunk - tartózkodunka  büntetéstől
3. Felejtünk - kitöröljük emlékezetünkből, nem hagyjuk, hogy újra és újra visszatérjen
4. Megbocsájtunk - elengedjük a tartozást

A megbocsájtás kreatív cselekedet. Sok módja közül válogathatunk. Megbocsájthatunk most, megbocsájthatunk később, a következő alkalomtól tehetjük függővé, vagy most az egyszer megbocsáthatunk, de nem adunk több lehetőséget. Adhatunk egy utolsó lehetőséget, sok lehetőséget, még néhány lehetőséget, sok lehetőséget, vagy feltételhez köthetjük a megbocsátást. Megbocsájthatjuk a sérelem egy részét, felét vagy egészét. Mi magunk döntjük el.
Miből tudhatja az ember, hogy megbocsájtott? Harag helyett inkább bánatot érzünk az eset miatt, a sértő felet pedig inkább sajnáljuk, semmint haragszunk rá. Mintha nem emlékeznénk semmire, nem volna róla mit mondanunk. Megértjük azt a szenvedést, ami a sértést előidézte. Kívülállóként tekintünk rá. Nem várunk semmit. Nem akarunk semmit. Nem tekeredik a bokánk köré egy múltból előnyúló, lebéklyózó polipkar. Szabadon sétálhatunk. Lehet, hogy nem élünk boldogan, míg meg nem halunk, az azonban biztos, hogy mostantól kezdve az egész Egyszer volt, hol nem volt...

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)