2014. augusztus 28.

Még a sült csirkét is kötözd meg!


Rájöttem, hogy a Busidó a halálban gyökerezik. Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania; ez nem különösebben nehéz, csak légy eltökélt, és törj előre. Bár egyesek azt mondják: „Micsoda hiábavaló halál, ha az ember anélkül hal meg, hogy célját elérte volna” – az ilyen számító gondolkodásmód az öntelt, elvárosiasodott Busidóból fakad. Élet vagy halál – ennek szorításában alig lehetünk biztosak abban, hogy a helyeset választjuk. Persze mindenki az életet választja. Hajlamosak vagyunk rábeszélni magunkat arra, hogy valahogy életben maradjunk. De gyávaság, ha úgy maradunk életben, hogy igaz célunkat nem értük el. Ezt a döntő fontosságú kérdést meg kell fontolni. Ezzel szemben akkor sincs okunk a szégyenre, ha a halált választjuk, és meghalunk, mielőtt igaz célunkat megvalósítottuk volna, bár lehet, hogy halálunkat mások esetleg hiábavalónak és esztelennek tartják. Ez a Busidó lényege. Aki bármely pillanatban számít a halálra, minden reggel és este kész meghalni, az magáévá teszi a Busidót.


(kép: Szellemkutya - A szamuráj útja, Jim Jarmush filmje)

Vannak emberek, akik természetüknél fogva pillanatok alatt képesek dönteni, és vannak, akiknek visszavonulva, keményen törniük kell a fejüket, mielőtt megtalálják a végső megoldást. A kérdés gyökere abban rejlik, hogy bár mindenki a bölcsesség különböző fokával születik, az ember rendszerint nem várt bölcsesség birtokába jut, ha tiszta személyiséggel gondolkozik, és betartja a Nabesima-szamurájok négy fogadalmát. Noha az emberek azt hiszik, hogy orvosságot találhatnak legnagyobb nehézségeikre, pusztán azzal, hogy komolyan elgondolkoznak rajtuk, személyiségükből fakadó ítéletük csak gonosz és hasznavehetetlen elképzelésekhez vezet, bármennyire mélyen gondolják is át őket. Akármi legyen is a helyzet, nekünk, eltompult lényeknek hihetetlenül nehéz megszabadulnunk egyéni nézőpontunktól. Ezért, amikor egy komoly nehézséggel kerülünk szembe, először félre kell tennünk azt egy kis időre, vissza kell térnünk a négy fogadalomban felidézett alapelvekhez, és személyiségünktől megszabadulva kell gondolkodnunk, hogy elkerüljük a komoly tévítéleteket.


Volt egy álmom a tizenkettedik hónap huszonnyolcadik napján, Sótoku harmadik évében. Az álom tartalma lassan annyira megváltozott, hogy megerősítette az akaratomat. Az álmok elárulják az ember belső állapotát. Jó lenne, ha álmaid társaiddá szegődnének, és ezért erőfeszítést is tennél.


Könnyű megtalálni a másik jó és rossz tulajdonságait, és ugyanolyan könnyű kritizálni fogyatékosságai miatt. Az emberek többnyire hajlamosak azt gondolni, hogy figyelmesek másokkal, ha őszinte és nehezen szóba hozható tanácsokat adnak, amelyeket nem szívesen fogadnak el – s ilyenkor fel is adják. Senkinek sem válik a javára, ha tettével szégyenbe hozza, és nyíltan sértegeti a másikat. Az ilyen tanáccsal az ember nem tesz mást, csak a lelkén könnyít. Mielőtt felemelnénk a szavunkat valaki ellen, először azt kell megítélnünk, hogy megfelelő, fogékony hangulatban van-e, kész-e a kifogást befogadni. Majd kellő közelségbe kell kerülnünk hozzá, hogy bízzon a szavunkban. Időnként azzal kell megragadnunk a figyelmét, hogy hozzászólunk kedvenc időtöltéséhez és ahhoz, ami érdekli őt. Óvatosan kell megválasztanunk a legjobb módot és időpontot, és a csak úgy mellékesen kell figyelmeztetnünk, hogy derengjen előtte valami. Közvetlen intelem helyett írjunk neki levelet, ugorjunk be hozzá elbúcsúzni, vagy egy őszinte beszélgetés alkalmával szóljunk neki saját hiányosságainkról és baklövéseinkről. Az igazi intelmet a másik olyan természetességgel fogadja, mintha vizet nyelne kiszáradt torka. Ez gyógyírt jelent fogyatékosságaira, miután felvidítottuk azzal, hogy megdicsértük jó tulajdonságait. Összességében ez nagyon nehéz feladat. Személyes tapasztalataimból tudom, hogy a hibák gyakran hosszú életűek, amelyeket nem lehet a szokásos módon orvosolni. Hogy érhetnénk el ezt a végső célt úgy, ha pusztán megszégyenítjük a másikat?


Jó, ha az ember a köntöse ujjában mindig tart egy kis arcpirosító púdert. Előfordulhat, hogy éppen kijózanodva, vagy álmából ébredve túlságosan sápadt.


Egy rangidős csatlós valaha rendkívül egyszerűen prédikált az élet minden oldaláról. Ez azonban nemkívánatos életmód. Egy régi mondás szerint „a túlságosan tiszta folyóban nem él meg a hal”. De életben maradnak, ha van a vízben békalencse vagy más növény is, melynek árnyékában elbújhatnak. Ha a felettesek szemet hunynak embereik jelentéktelen hibái felett, akkor azok lelki békében fognak élni. Ugyanez vonatkozik az emberek vezetésére is.


Úgy hallottam, hogy egy orvos, bizonyos Macukumamaeno Kjóan, a következő történetet mesélte: „Az orvosi gyakorlatban – a jinnek és jangnak megfelelően – másként kezelik a férfit és a nőt. Különbség van a pulzusuk között is. Az utóbbi ötven évben azonban ez a különbség eltűnt. Miután észrevettem ezt a rendkívüli változást, a férfiak szembetegségének gyógyításánál a nők gyógykezelését alkalmaztam. Megfigyeltem azt is, hogy a férfiak férfi gyógymódnak megfelelő kezelése eredménytelen volt. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy a férfiak igazi természete elveszett, szellemük elnőiesedett ezekben az elfajult időkben. Ezt a tényt titokban tartottam. Ezt figyelembe véve úgy tűnik, manapság a legtöbb férfinak olyan a pulzusa, mint a nőké; nagyon kevésnek van igazán férfias megjelenése. Ezért egy igazi férfi csekély erőfeszítéssel, könnyen megelőzheti a többit. Manapság az emberek hajlamosak a dolgokat csak simulékony beszéddel elintézni, és kerülni minden nehéz feladatot. Legjobb lenne, ha a fiatalemberek gondosan megvizsgálnák ezt a szerencsétlen irányvonalat.


Jamamoto Dzsin' uemon tanításai a következők: A céltudatosság hatalmas erő. Még a sült csirkét is kötözd meg.


Míg vannak csatlósok, akik még hatvan- vagy hetvenéves korukban is aktív szolgálatot teljesítenek, jómagam negyvenkét évesen szerzetes lettem. Csatlósi szolgálatom, ha visszatekintek rá, rövid volt. Mindamellett nem gondolok vissza úgy a szolgálatban töltött éveimre, hogy ne lennék hálás az események szerencsés alakulásáért. Amikor buddhista szerzetes lettem, úgy gondoltam magamra, mint aki már maga mögött hagyta ezt a világot. Ha belegondolok abba, hogy máig szolgáltam volna, minden bizonnyal temérdek baj gyötört volna. Azt kell, hogy mondjam, hihetetlen szerencsém volt, így az elmúlt tizennégy év gondoktól mentesen és békésen telt. Ráadásul, az emberek jóvoltából – akik hűségesnek tartottak –, lehetővé vált csatlósi szolgálatom. Csoda, hogy olyan hosszú ideig el tudtam rejteni szerény természetemet. Kegyes jóságuktól, amely több volt, mint amire rászolgáltam, rossz lett a lelkiismeretem.


Tannen szerzetes egyszer azt mondta nekem: „Rendszerint arra tanítják az embert, hogy szabaduljon meg minden gondolatától és elképzelésétől, hogy elérje a megvilágosodást anélkül, hogy megértené ennek jelentőségét. A tiszta szívvel végzett koncentráció erénye megfelel a gondolatoktól és elképzelésektől mentes szabadság erényének.” Ezt valóban találóan mondta. Szanenori nagyúr megmutatta nekem, hogy az Igazsághoz vezető út felfedi magát, ha az ember egy lélegzetvételnyi időre tisztán tudja tartani elméjét a bűnös dolgoktól. Mindkettőjük gondolata egy és ugyanarra vonatkozik. Kár, hogy nagyon kevés ember tudja ezt értékelni. Ahhoz, hogy tiszták és egyszerűek legyünk, kitartó gyakorlásra van szükségünk.


Semmiért sem lehetünk annyira hálásak, mint a vers utolsó soráért, amely így hangzik: „Mikor saját szíved kérdi.” Ugyanúgy gondolhatunk rá, mint a Nembucura, ami régebben hangzott el sok ember szájából. Mostanában az okosnak nevezett emberek látszólagos bölcsességgel ruházzák fel magukat, de csak a többieket tévesztik meg vele. Emiatt alacsonyabb rendűek a nehéz felfogású emberekhez képest. A nehéz felfogású ember egyenes. Ha valaki az előbbi idézet szerint alaposan megvizsgálja a szívét, nem talál benne titkokat. Gondoljunk arra, hogy aki ilyen mély vizsgálatra képes, nem fog zavarba jönni.


A gen illúziót vagy jelenést jelent. Indiában a mutatványost gendzsucusinak nevezik. A világon minden csak bábszínház. Ezért is használjuk a gen szót.


Egy jónevű kardforgató hajlott korában a következőket mondta: „Az egész életen át tartó gyakorlásnak különböző szintjei vannak. A tapasztalatlan nem megy semmire, akármilyen gyakorlásra adja is a fejét. Jártassága csekélynek látszik mind mások, mind pedig a saját szemében. Az ilyen jártasságnak azonban semmi hasznát sem lehet venni. A következő szinten az ember már meglehetősen képzett – bár még nem teljesen használható – , de nincs megelégedve szakértelmével, és már látja mások esetlenségét is. Míg a jól képzettek, akiknek a tudása használható, a művészet minden cseppjét sajátjuknak tekintik, büszkék szakértelmükre, és elszomorodnak mások tökéletlensége láttán. A jól képzettek fölött állók tudatlannak tettetik magukat, holott mások már észreveszik valós értékeiket. Általában idáig lehet eljutni mindenféle művészetben. Amikor az ember egy művészet végső szakaszába érkezik, egy mindenek fölött álló birodalomba jut, amely jóval efölött a szint fölött helyezkedik el. Ha egyszer elmélyült egy művészetben, örökké tudatában lesz annak, hogy tudása sohasem kielégítő; felfedezi, hogy a művészet gyakorlásának soha sincs vége. Így éli életét a mester: tökéletlenségének tudatában, soha, még legutolsó napján sem elégszik meg tudásával, nem viselkedik se önhitten, se leereszkedően másokkal. Úgy mondják, Jagjú mester egyszer kifejtette: "Azt nem tudom, hogyan kell legyőzni másokat, csak azt, hogyan kell saját magamat." Az egész életen át tartó keresésének soha sincs vége; a mindennapos gyakorlás során napról napra fejlődnünk kell, miközben egész életutunk alatt a tökéletességre törekszünk.”


Kaion, buddhista szerzetes szerint az ember, ha valamit tanul, egyre büszkébbé válik, mert azt gondolja, megismerte saját korlátait, és gyenge pontjait. De nehéz dolog az embernek igazán megismernie saját korlátait és gyenge pontjait.


Azzal, hogy olvasunk és meghallgatunk másokat, felkészítjük magunkat a döntő pillanatra, ami bármikor eljöhet. Ha a Busidó megvalósítására törekszünk, éjjel-nappal készen kell állnunk a döntő pillanatra, tudatában kell lennünk, hogy életünk állandó veszélyekkel teli, és meg kell fontolnunk, mit és hogyan kell tennünk. A véletlen is szerepet játszik egy párbajban. A győzelem vagy vereség puszta ténye nem azonos azzal, hogy egy párbajban miként óvjuk meg magunkat a szégyentől és becsmérléstől – a győzelemhez csak az az elhatározás kell, hogy soha ne rettenjünk vissza a haláltól. Az igazán bátor férfi nem gondol a küzdelem eredményére. Hevesen a halál karmai közé veti magát, így feltárul tudatában igazi énje.


Oktalan, aki azt gondolja magáról, hogy tökéletes. Ha elégedettek vagyunk komoly erőfeszítéssel kialakított, megingathatatlan nézőpontjainkkal, már csapdába is estünk. Mindenekelőtt arra kellene törekednünk, hogy a tudás megszerzése felé vezető úton szilárdan megragadjuk az alapvető szellemet, és hogy egész életünkben erőfeszítéseket tegyünk a végső célért. Az önelégültség – bármily keveset is találunk magunkban – legkisebb nyoma nélkül kellene folyamatosan arra gondolnunk, hogy elért eredményeink még elégtelenek. Ez segít, hogy egész életünkön keresztül felfedezzük a tudás felé vezető helyes utat. Az igazság nem valahol, hanem a keresés folyamatában rejlik.




„Mi a gyakorlás végső értelme?” – hadd mondjam el a választ. „Szíved-lelked kell az ügyért áldoznod az adott pillanatban.” Az emberek gondolkodásából mintha kiveszett volna manapság ez a fajta mentalitás. A derűs arc azt mutatja, hogy az ember tiszta szívvel, odaadóan harcol ügyéért. Mialatt kellő igyekezettel küzdünk érte, valami kikristályosodik elménkben. Nehéz megérteni ezt a „valamit”, de még nehezebb mindenkor az eszünkben tartani. Az egyetlen lehetséges módja az, ha a legtökéletesebben éljük meg a jelen pillanatot.


Az embernek ismernie kell a „zápor tanítását”. Akit útközben egy váratlan zápor elkap, elkezd rohanni, hogy ne ázzon el. Ha viszont természetesnek vesszük, hogy esőben vizesek leszünk, akkor kedélyünk megnyugszik, még akkor is, ha bőrig ázunk. Ez a lecke mindenre vonatkozik.


Az a közmondás, hogy „A művészetekben való jártasság egész életen át hasznot hoz birtokosának”, csak a többi klán szamurájára alkalmazható. A mi klánunkban kis híján tönkretette a szamurájok életét. Aki kiváló valamilyen művészetben, az szakember, nem szamuráj. Arra törekedj, hogy szamurájnak hívjanak. Figyeljünk arra, hogy a valamilyen művészetben való jártasságunk csak akkor segít kötelességünk végrehajtásában, ha felismertük, hogy különleges tehetségünk elrettentő eszköze annak, hogy igazi szamurájok legyünk.


A kalligráfia megfelelő írásmódja nem jelent mást, mint hogy az ember ne írjon gondatlanul, bár ily módon írása nehézkes és merev lesz. Az embernek túl kell lépnie ezen, és el kell térnie a szabálytól. Ez az alapelv minden másra is vonatkozik.


Isida Ittei mondta a következőt: „Bármiért is imádkozik az ember, meg fogja kapni. Valamikor régen nem termett macutake gomba a tartományunkban. Néhányan láttak ilyen gombát a Kamigata területen, és imádkoztak, hogy nálunk is nőjenek – ma már Kitajamában mindenütt megteremnek. Szeretném, ha a jövőben japán ciprus is nőne a tartományban. Mivel ezt mindenki szeretné, nemcsak én, megjósolom, hogy teljesülni fog. Hogy ez így legyen, mindenki imádkozzon.”


Gyávák, akik önző haszon kilátásának reményében dolgoznak. Ennek oka, hogy a számító ember mindig azt mérlegeli, hogy mi veszteséges és mi nyereséges, és nem tud elszakadni ettől a gondolkodásmódtól. Így aztán a halált veszteségnek, az életet nyereségnek veszi, és az előbbit nem szíveli – ez gyávasághoz vezet. A tanult emberek szintén elrejtik jellemük legbelsőbb részét, vagyis gyávaságukat, kapzsiságukat agyafúrtsággal és ékesszólással leplezik. Ezzel az álcával félrevezetik az embereket.


„A Busidó azt jelenti, hogy a halál torkában elkeseredetten harcolunk. Néha még több tucat embernek is nehéz megölni egyetlen szamurájt, aki ebben az eszeveszett állapotban van” – jegyezte meg Naosige nagyúr. A mindennapi, józan lelkiállapotú embertől nem lehet elvárni, hogy óriási tetteket vigyen véghez, csak ha abba a majdnem őrült, elkeseredett állapotba juttatja magát, amely jócskán a józan ész és az önös érdekek mögött húzódik. Ugyanígy, ha az embert egyszer hatalmába keríti a megfontoltság, a Busidó követésében már a többiek mögött találja magát. A Busidó nem kívánja a hűség és a helyes gyermeki viselkedés semmilyen különleges gondolatát, csak azt, hogy elkeseredetten harcoljunk, így a harcban a hűség és a helyes gyermeki viselkedés magától előtérbe kerülhet.


Sida Kicsinoszuke mondása a következő: „Ha lehetőség van az élet és halál közötti választásra, amennyiben semmi olyan nem marad hátra, ami beszennyezhetné az ember hírnevét, jobb élni.” Ez látszólag képtelenség. Azt is mondta: „Ha lehetőség van választani aközött, hogy az ember menjen vagy maradjon, jobb maradni.” Ebből adódóan: „Mikor lehetőség van eldönteni, hogy együnk vagy ne, jobb nem enni. És amikor dönthetünk élet és halál között, jobb meghalni.”


Egy buddhista tekercsen ez olvasható: „Amikor az ember a buddhizmus tudatára ébred, Buddha tanításai már elméjében lakoznak.” Egy másik buddhista tanítás pedig azt mondja: „Először a szándék, azután a megvilágosodás.”


Kár hogy az emberek hanyatlónak találják ezt a kort, és nem tesznek erőfeszítéseket. Nem a kort kell hibáztatni, hanem a kitartó törekvés hiányát.


Azt mondják, az ember még akkor is képes valamire, ha levágják a fejét. Ez Nitta Josiszada és Óno Dóken példájából ismert. Miért lenne az egyik ember alacsonyabb rendű a másiknál? Mitani Dzsokjú azt mondta: „Az ember még halálos betegen is kibír két-három napot.”


Elképzelhetetlen, hogy az embert zavarja, ha megparancsolják neki, hogy roninná váljon. Kacusige nagyúr idejében az emberek azt mondták: „Ha valaki nem volt még legalább hét alkalommal ronin, nem lesz belőle igazi csatlós. Hétszer elbukik, nyolcszor felkel.” Narutomi Hjógo például hétszer volt ronin. Az embernek meg kell értenie, hogy olyan ez, mint a keljfeljancsi. Akár próbatétel is lehet, ha a mester úgy parancsolja.


Nincs olyan szintje a gyakorlásnak, ahol az ember azt érezné, elérte a végső állapotot. Ez az érzés már önmagában ellentmond az Út követésének. Aki annak ellenére, hogy utolsó lélegzetvételéig teljes szívéből gyakorolt, de egész életében elégedetlen eredményeivel, visszatekintve megvalósította célját.
Életünkben meglehetősen nehéz megvalósítani, hogy tisztává és egyszerűvé váljunk, és úgy tartsuk fenn összpontosító képességünket, hogy csak egy célt követünk. Ha az ember nem tiszta és egyszerű szellemmel követi célját, akkor az soha nem vezeti el az Úthoz.




Rossz, ha valami kettéválik. Az ember ne keressen semmi mást a Busidóban. Ugyanez vonatkozik mindenre, amit Út-nak nevezünk. Így tehát ellentmondás, ha meghalljuk a konfucianista vagy a buddhista Út egyik tanítását, és azt mondjuk, hogy ez is Busidó. Aki eszerint érti ezt meg, képes lesz minden Út tanítását meghallgatni, de egyre inkább a sajátját követni.


Fiatalabb koromban „bűnbánó füzetet” vezettem, és abba írtam bele mindennap a hibáimat. Valójában nem telt el úgy nap, hogy ne írtam volna bele vagy húsz-harminc hibát. Hibáim végeérhetetlen kavalkádjával szembesülve végül feladtam a naplóírást. Még most is ráakadok egy-két, szóban vagy tettben elkövetett hibámra, amikor lefekvés előtt azon töprengek, hogy mit is tettem nap közben. Milyen tökéletlen egy ember vagyok!


Amit nagylelkűségnek nevezünk, az valójában könyörület. A Sin’eiben meg van írva: „Senkitől sem irtózhatunk, ha könyörülettel tekintünk rá. Még inkább szánni kell azt, aki bűnt követett el.” Határtalan a szív mélysége. Mindenkinek jut benne hely.


Tekinthetünk a világra úgy, mint egy álomra. Mikor rémálmot látsz, felébredsz és megnyugszol, hogy csak álom volt. Azt mondják, a világ, amelyben élünk, cseppet sem különbözik ettől.


A mester kivett egy könyvet a dobozából. Amikor kinyitotta, száradó szegfűszeg illata érződött a levegőben.

(Jamamoto Cunetomo: Hagakure - A szamurájok könyve, részletek)

2014. augusztus 23.

akkor még szabad vagy


Jézus mondta: A kereső ne hagyja abba a keresést, amíg (nem)talál, és ha talált, megzavarodik, és ha megzavarodott, csodálkozni fog, és királlyá lesz a mindenségen.

(Tamás evangéliuma)






Ó Uram, ments meg azoktól, akik tudják a válaszokat! Ments meg az „igazságért kiáltóktól”! Ments meg a jótét lelkektől! Az összezavarodottság a megváltásunk. Az összezavarodottnak van reménye.
Tarts ki zavarodottságod mellett. A végén ő lesz a legjobb barátod, a legjobb védelmed mások halálos komolysága ellen, hogy eszméik, ideáik ne erőszakolhassanak meg. Ha össze vagy zavarodva, akkor még szabad vagy.

(D. R. Hawkins) 


2014. augusztus 20.

Tisztán inni nagyon nehéz


... hát, most arra a falra, bekeretezve, én felteszem Hamvas Bélát is. 
De... táncoljunk inkább.
(d.)



    Tisztán inni nagyon nehéz. Csak a legerősebbek viselik el minden hamisítás nélkül, egész illatával, csak a legerősebbek tudják az életből fakadó mámort józanul és tisztán élni.




    Miért nem lettél az, aki éjszaka vagy? Akit csak éjjel mersz gondolni? Mersz és tudsz, gondolod igazi sorsodat, tudsz repülni. Álmok bátorsága. Mélyebb és éteribb világ. Úgy fogadni az érintést, mintha fehér kövön aludnál, álomciprusok alatt. Körül virágzó leander, illatos fenyő, álomrepkény.

    Az öröm a legkegyetlenebb korbács, amivel hajtanak. És nincs kegyelem.




    Azok a szavak, amelyekkel a nagy életet megteremtettem, sohasem jutottak el az emberek szívéhez. Itt vannak az állványon a szobámban. Egyedül én csináltam őket, egyedül én tudom, hogy mi az, amit csináltam, és a mű egyedül az én életemet szépíti meg. El tudsz képzelni engem, mint önmagam ügynökét? Ki fog engem igazolni? Senki. Az egyedüliek, akik megtehetnék, a hozzám hasonlók.

(Hamvas Béla)





A Halhatatlan szeretők (Only Lovers Left Alive) óda az irodalom nagyjaiért, az örökérvényű zenékért, a szép épületekért és tiszteletre méltó tudósokért. A film utalásokkal és poénokkal gazdag kontextuális hálót épít Shakespeare-től Byronon át Beckettig, majd Schuberttől a kortárs libanoni zenéig, menet közben megpendítve Pitagoraszt, Newtont, Teslát és a többieket. A vámpír mint művész-metafora működik, hiszen halhatatlanok (mint egy műalkotás), magasabbrendűek (nem akarnak közönséges vért inni), és legszívesebben teljesen külön életet élnének (a befogadótól mentesültet). S hogy megtehetik-e? Pont annyira, amennyire táj nélkül megszülethet a tájkép, a vers értelmezése elmaradhat elolvasása után, s táncolhatnak emberek a zene ritmusát figyelmen kívül hagyva.

(A teljes cikk itt olvasható)



2014. augusztus 11.

vendégül látnak, hogy épüljenek


A jó embereket arról ismered meg
Hogy jobbá lesznek
Ha megismered őket. A jó emberek
Vendégül látnak, hogy épüljenek, mert
Abból okul az ember, ha figyel
s ha mondanak is néki valamit.




De ők egyúttal
Jobbá teszik azt, aki rájuk néz és
Azt akire néznek. S nem azáltal, hogy betevő falathoz
Vagy a fényre segítik, inkább
Azért, mert tudjuk: élnek ők, s a világot
Megváltoztatva használnak nekünk.

Ha fölkeressük, otthon leljük őket.
Nem felejtik, tulajdon régi arcuk
Milyen volt az utolsó találkozáskor.
Bármennyire megváltoztak is
- Mert éppen ők oly változandók -
Legföljebb fölismerhetőbbek lettek.

Olyanok, mint egy ház, mit együtt építettünk
Nem kényszerítnek rá, hogy benne lakjunk
S néhanap meg sem engedik.
Bármikor elmehetünk hozzájuk
nagyságunk legszerényebb öltözetében
Csak jól nézzük meg, mit viszünk magunkkal.

Tudják a módját, hogy kell ajándékot adni:
Már eldobták, - most meglelték, s nevetnek.
De abban is hagyatkozhatsz reájuk,
Hogy ha önmagad elhagyod
Elhagyod őket is.

Ők, ha hibáznak, csak nevetünk:
Mert ha rossz helyre tettek egy követ le
Rájuk tekintve látjuk
Hol lesz jobb helye a kőnek.
Lessük mindennap keresetlen figyelemmel
Hogy keresik meg mindennapi kenyerük.
Valami rajtuk kívül álló
Ügyben érdekeltek ők.

A jó emberek dolgot adnak nekünk.
Magukban, úgy látszik, sehogysem boldogulnak.
Minden megoldásukban új feladat feszül.
Veszélyes pillanatokban, ha süllyed a hajó
Meglátjuk hirtelen, hogy tágra nyílt szemük rajtunk pihen.
S habár nem tetszünk nékik, így ahogy vagyunk
Ők velünk tartanak mégis, velünk.

(Bertold Breht)