2011. október 19.

A férfi négy archetípusa

.
    Anne Wilson Schaef pszichológus, az elmúlt években számos könyvet írt a függőségről és egymásra utaltságról, nemcsak a drogfüggésről, hanem a modern társadalomban fellelhető gondolkodás- és viselkedésmódokról is. Első munkáiban a rendszert, amiben mi itt, Amerikában élünk és dolgozunk, a fehér férfiak rendszerének nevezte, mert a kultúránkat a fehér férfiak uralják. Jóllehet hamarosan arra a nézetre jutott, hogy sok nő is elfogadja ezt a rendet, és legalább olyan aktívan támogatják, mint a férfiak többsége. Azt is észrevette, hogy számos rendszer közül ez csupán egy, amelytől társadalmunk tagjai függnek, és ezért az Egyesült Államokban zajló folyamatokat úgy értelmezte, hogy azok nagy része a „függőségi társadalom” következménye.
     Schaef könyveiben leírja, hogyan válnak az elnyomók áldozattá, az uralkodók szolgákká és az erősek gyengévé. Társadalmunkban a férfiak túlnyomó többsége szenvedélybetegként kötődik gondolkodásmódok, érzések és cselekedetek bizonyos módjaihoz, amelyek rendszerint úgy csalják lépre őket, hogy észre sem veszik, mint ahogy az alkohol-, drog vagy nikotinfüggőség ejti csapdába az áldozatait, rejtetten, de biztosan. Úgy hiszik, ők az általuk meghatározott társadalmi valóság urai, de valójában rabjai annak. Börtöncellájuk négy falát Schaef négy mítosznak tulajdonítja – olyan általános hiedelmek ezek, amelyek meghatározzák azt a mentális világot, amelyben a legtöbb férfi él.
     Az első mítosz az, hogy egyedül a fehér férfiak rendszere létezik. A férfiak, akik ehhez a rendszerhez kötődnek, nem ismernek más módszert a valóság kezelésére. Ragaszkodnak a világ egydimenziós szemléletmódjához, és ez jelenti számukra a valóságot. Nincs más játszma forgalomban, csak a hatalom, a pozíció és a jólét játszmái. Ezt a játszmát játsszák az amerikai cégvilág igazgatósági termeiben, a részvény- és árutőzsdéken, a profi sport pályáin, a helyi és nemzeti kormányzásban, az irodai és gyári munkások köreiben és a külvárosi szomszédságokban. A sort vég nélkül lehetne bővíteni, mert a mítosz egy vagy több aspektusból az életünk minden részére kiterjed. Mindenki így él. Többé vagy kevésbé mindannyian függünk ettől a rendszertől, és attól a valóságtól, amit meghatároz számunkra.
     A második mítosz az, hogy a fehér férfiak rendszere eleve felsőbbrendű. Másoknak esetleg lehet más gondolkodási, érzési vagy viselkedési módszerük, de ők álomvilágban élnek. Felfogásuk és tevékenységük legfeljebb „eredeti” vagyis vicces, de inkább hibás és veszélyes. Ebből a felsőbbrendű helyzetből adódik, hogy a rendszeren belüliek ítélkezhetnek a kívülállókon. A nőket gyengének, a feketéket alkalmatlannak, a latinokat lustának, az oroszokat megbízhatatlannak, szegényt ingyenélőnek, a képzetlent butának, a meg sem születettet eldobhatónak lehet címkézni. A lista legalább olyan hosszú, mint a fehér férfi előítélete. Mert a rendszer határozza meg, mi helyes, jó vagy igaz.
     A harmadik mítosz, hogy a fehér férfi rendszere tud és megért mindent. Semmi sem marad a látókörén kívül, vagy ha mégis, akkor az nem fontos. A rendszer és a rendszer urai tudják, mi kell mindenkinek, és hogy mi kell a világnak. Tudják, mit akar Isten, és azt is, hogyan kell Isten akarata szerint élni. Képesek ilyen módon törvényessé tenni a gazdaságot, a politikát, sőt az erkölcsöt is. Akik a rendszerben élnek és attól függnek, azok nem kérdőjelezik meg a dolgok jelen állását, illetve azt, miképpen kellene azoknak állniuk.
     A negyedik mítosz az a hiedelem, hogy lehetséges teljesen logikusnak, racionálisnak és objektívnek lenni. Minden, amiről érdemes tudomást venni, az tárgyiasítható és számszerűsíthető. Számba vehető, mint a bruttó nemzeti termék része, meg lehet mérni és súlyozni a politikai hatalom mérlegén, meg lehet vizsgálni és elemezni egyik vagy másik tudomány segítségével, jogossá vagy megbocsáthatóvá lehet tenni valamiféle jog vagy parancs által. Ha valamit a rendszer technológiájával nem lehet felfogni, az lényegtelen, és figyelmen kívül hagyható. Érzelmek, értékek, remények, ideálok, jogok és más eszmei vagyon csak akkor számít, ha számszerűsíthető és lemérhető.
     Már az első három mítosz felfedi, mennyire tökéletlen és részleges valójában a fehér férfi rendszere, mégis a negyedik mutatja meg, miért tesz annyira függővé. Mint az alkoholista, aki a „mocskos észjárás” követőjévé válik, ahogy a Névtelen Alkoholisták nevezik, mert aki a rendszer rabja lesz, annak beszűkül a gondolkodása és a felfogóképessége. A rendszertől való függése vakká teszi őket mindennel kapcsolatban, ami a rendszeren kívül van. Csak azt látják és érzik, ami vagy táplálja, vagy fenyegeti a függőségüket. Önmaguk számára még akkor is logikusnak tűnnek, amikor már elveszítették az összefüggéseket. Önmagukat még akkor is ésszerűnek látják, amikor már teljesen elszakadtak a valóságtól. Önmaguk számára erkölcsösnek tűnik, amit csinálnak, még akkor is, amikor már romba döntik saját magukat és másokat is.
     Anne Wilson Schaef ezentúl azt hirdeti, hogy ezt a négy mítoszt egy ötödik erősíti meg, éppúgy, mint ahogy a börtöncella négy fala tartja a mennyezetet, és ezáltal zárja be teljesen foglyát. Mint ahogy a mennyezetnek, ennek sem tulajdonít senki nagyobb figyelmet, de azért ott van. Ez pedig az a hiedelem, hogy Istenné válhatunk. A fehér férfiak többsége persze tagadja, hogy ez is része a hitrendszerüknek, mert nem néznek föl, hogy hova is vezet: ha az Isten az egyetlen létező és minden felett álló lény, aki a valóságot meghatározza és mindent tud, akkor a saját függőségi rendszer megteremtése és fenntartása által a fehér férfi tudatosan vagy tudattalanul Istent játszik. [...]
     Ebben az igazán istentagadás, hogy lecserélik Istent a fehér férfiak rendszerére, és az a mód, ahogy a rendszer elbitorolja Isten kiváltságait. Nevezzük ezt akár hazafiságnak, nemzeti érdeknek, a céghez való lojalitásnak, a katolikus egyházhoz való hűségnek, a megkérdőjelezetlen elkötelezettség és vak engedelmesség ugyanazt kívánja meg, mint amit a kábítószer követel a tőle függőtől. Ha ma valaki mély lelkiséget akar létrehozni, főleg ha ezt a lelkiséget férfiként akarja megélni, akkor meg kell szabadulnia az önkiszolgáló világnézetektől. A mítoszok rendszerint azzal jelképezik ezt, hogy meg kell ölni a sárkányt. Jézus ezt vakságnak, bűnös vakságnak nevezi: „Meghallotta ezt néhány körülötte álló farizeus és megkérdezte: »Csak nem vagyunk mi is vakok?« Jézus így felelt: »Ha vakok volnátok, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok: Látunk. Ezért megmarad bűnötök.«” (Jn 9,40–41)





"A legtöbb kultúrában az ember nem születik férfinak, hanem idővel válik azzá. A kultúrák a férfiak serdülőkori és beavatási szertartásait sokkal fontosabbnak tekintették, mint a nőkét. Mintha a menstruáció és a gyerekszülés biológiai tapasztalata elég bölcsességet hozna a nőknek, így inkább a férfiakat teszik próbára, őket korlátozzák, őket érik kihívások, büntetik, szidják, metélik körül, szigetelik el, éheztetik, vetkőztetik le és terelgetik bele az érettségbe. E minta szinte mindenhol jelen van, kivételt csupán az utóbbi idők nyugati kultúrájában találhatunk. A cserkészet, a hittancsoportok és sportklubok próbálták ezt pótolni, bár kevés spirituális hatást értek el.
Történelmileg a program világos volt. A fiút el kellett különíteni a védelmező női energiáitól, rituális térbe kellett vezetni, ahol a lét újdonsága és a férfiasság szent élményként tapasztalható meg. A fiút rituálisan meg kellett sebezni, próbára tenni, tapasztalatot kellett szerezniük a férfiak közötti összetartásról és a törzsi értékekhez való hűségről. E minta az irodalomban olyan széles körben ismert, hogy megdöbbentő, milyen könnyen figyelmen kívül hagyjuk. Napjainkban az olyan jelenségek, mint a bandázás, a nemi identitászavar, a háború idealizálása, a céltalan erőszak, és a homofóbia – úgy jóslom – vég nélkül terjednek, mindaddig, amíg a fiúkat nem kezdik újra oktatni és felügyelni a bölcs öregek. Történelmileg ez volt a feladata a varázslónak, a papnak és a sámánnak. Mostanság a fiúk edzőkhöz, kiképző őrmesterekhez és fundamentalista prédikátorokhoz fordulnak azért, amit az egyháztól már nem kapnak meg. Valójában a papoktól már nem is fogadják el a tanítást; talán azért, mert túl hosszú ideig követ adtunk nekik kenyér helyett, minimális erkölcsi normákat merész utazások helyett, kötelező ünnepeket kockázatos látomáskeresés helyett.
A férfibeavatásnak keménynek, nehéznek, küzdelmesnek kell lennie, és általában együtt kell járnia a nem racionális szféra, a tudattalan, vagy ha úgy tetszik, a vadság alázatos megismerésével. Ez készíti fel a fiatal férfit arra, hogy az életet ne csak logika, menedzselés és szervezett problémamegoldás útján, hanem máshogy is képes legyen kezelni. Tulajdonképpen felkészíti őt a lelkiséggel való találkozásra."

(Richard Rohr: A férfi útja II - Maszkok, hegek, archetípusok
Ursus Libris Kiadó


A férfi négy archetípusa Richard Rohr alapján, Pál Feri atya közvetítésében: a király, a harcos, a mágus és a szerelmes.

Az előadások az oldalon lent találhatók, a 2009. 03. 24.-i előadástól a 2009. 05. 19.-i előadásig bezárólag.


2011. október 15.

Popper Péter: Az Istennel sakkozás kockázata

.

„Én még nem értem el a Taót, én csak szeretem a Taót... Én
még olyan vagyok, mint a szélnek engedelmeskedő fűzfa, ha a
szél nem fúj, nyugodtan állok s ha a szél megindul, megindulok
én is. Olyan vagyok, mint fövény a vízben, – tiszta vagy
iszapos, amilyen a víz. Gyakran elértem a tisztaságot és
nyugalmat egy egész napra s aztán elvesztettem egy pillanat
alatt. Némelykor pedig elértem a tisztaságot és a nyugalmat egy
esztendőre s aztán elvesztettem egy nap alatt.”

(TU CSI HSUI, Ming Liao Ce utazásai. Taoista irat, XVI. sz.)






INTERMEZZÓ: ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT


A KÉTELKEDÉS FRISSÍTŐ ZÁPORA


    végre  lezúdulhat  az  üres  egekből  és  felüdítheti  a  misztikumba
belekókadt lelkünket. Hadd szóljon először a költő:

„Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek,
istent látok, ezert, s nem szomorú a világ.
Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg,
egyike zengő ég, másika néma virág.
Mind hatalom, de nem egyenlők az erőre, ha egy int
gyakran a másik fut, gyakran a másika fél.
Egyike fényes, a másika vak, hogy lenne ez egy mind?
Semmi az, ami csak egy, semmi sem egy, ami él.
Nem hiszem én az egy istent, hiszem az ezer istent:
azt, aki adja a fényt, azt, aki adja a dalt,
azt, kivel a kín is édes, azt kivel a mocsok is szent...
..........................................................

Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre
bárha nem is hisz már bennük a léha világ,
egy  isten se szorult a hitre s az emberi kegyre
egyike zengő ég, másika néma virág.


   Babits sorai ezek, csak annyi változtatással, hogy a hangsúlyos kiemelés tőlem való. Mert hogy tényleg, kellenénk-e mi az isteneknek, ha lennének? S kellenének-e az istenek nekünk, ha mi léteznénk?
   Nem a létre vágyó nemlétezők próbálkozásai ezek a mítoszok? „Mi oly anyagból vagyunk, mint álmaink, s  törékeny életünk álmok veszik körül” ez így hangzik shakespeareül, szabólőrincül pedig ekképpen: „Vajon  Dzsuang Szi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én...”
   Miben higgyünk? Mi hát az igazság? Hol a bizonyosság? Fájdalmas-vidáman győzködöm magamat és most  titeket is, hogy aki (áldottan) e világra született, mondjon le vágyáról a bizonyosságok után! Mert bizonyosságot sehol és senkinél sem fog találni, és ha mégis, előbb-utóbb kiderül majd, hogy  lidércfény nyomába eredt, megcsalatott.
  Aki (áldottan) erre a Földre született, mondjon le vágyáról az igazság után! Mert sehol, soha senkinél nem  talál majd igazságot, és ha mégis, előbb-utóbb kiderül  majd, hogy csak az álcás hamisság vendége volt. E  nyomorúságában vigasztalja az a felismerés, hogy az igazság fölösleges és unalmas, s ha egyszer valaki meglelné, nem tudna mit kezdeni vele. Vajon igaz-e hogy csipkebokor égett a Sinai  hegységben Mózes előtt  és Hang is szólott belőle? Lényeges-e, hogy a Tűz előtte, vagy benne lángolt, és a Hang kívülről szólt-e hozzá, vagy őbelőle szólt a világhoz? Fontos-e, hogy a víz valóban borrá változzék a korsókban, vagy éppen elég az is, hogy az emberek megmámorosodnak az élet vizétől, amit Jézus fakaszt a számukra? Jól informáltnak kell-e lennünk arról, hogy a gonosz Mara hadai valóban meghunyászkodtak-e a Célhozérkezett előtt, vagy ennyi is  elég: „Minden létezés – szenvedés, minden létezés oka az életvágy, aki nem vágyik élni – nem szenved...”
  Ne higgyünk hát barátaim, a túlvilágról jól értesülteknek! A mi vallomásunkat Magyarországon Kosztolányi Dezső fogalmazta meg:

„... Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú.
Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak...
.................................................................
Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell,
őt szeretem, ki érzi a földet,
tapintja merészen a görcsös, a szörnyű
Medúza-valóság kő-iszonyatját
s szól: „ez van”; „ez nincsen”;
„ez itt az igazság”, „ez itt a hamisság”;
s végül odadobja férgeknek a testét.

Hős kell nekem, ő, ki
déli verőben nézi a rémet,
hull könnye a fényben
és koszorúja
izzó szomorúság...”

   Barátaim! Hallgassunk most néhány percig. Várjunk, amíg a kétkedés gyökeret ver a lelkünkben. Aztán azt is  várjuk meg, amíg a „semmiben sem hiszek” átváltozik arra, hogy „mindent lehetségesnek tartok”. Elmélyedésünk tárgya az legyen, hogy vajon miért mondotta volt a Logionok szerint Jézus: „Nem lehetsz az apostolom  Tamás,  mert  ittál  az  én  forrásomból  és  megmámorosodtál  tőle!”  S miért fogadta el apostolának akkor, amikor kételkedő lelkűvé változott?






Gandol:  Töprengj  el  a  régi  mondat  jelentésén:  Az  ember  megszentelődik
Istenben és Isten megszentelődik az emberben.
Én:  Két  szentség  nélküli  lény  –  az  Isten  és  az  Ember  –  szentté  avatja
egymást?...
Gandol: Százezer évek alatt.
Én: Kicsoda a szentség nélküli Isten?
Gandol: Erő. Erő – forma nélkül.
Én: És kicsoda a szentség nélküli ember?
Gandol: Forma. Forma erő nélkül.
Én: Akkor mi a lélek?
Gandol: Erő, a forma fogságában.
Én: És mi a szellem?
Gandol:  A létrejött szentség, küldetésben az erő kiszabadítására a formák világából.
Én: Van-e örök forma?
Gandol: Nincs. A forma mulandó. A formának meg kell halnia.
Én: Van-e örök erő?
Gandol: Ezt nem tudom... Ezt nem tudom.
     És egy verset mondott, majd hosszú időre elhallgatott.

„Az igazságot sohasem kapjuk
valaki mástól.
Mindenki saját maga által
nyeri el azt.”

„E  szavakat  hagyta  végső  üzenetül  tanítványainak  Tetto  szerzetes,  hatszáz esztendővel ezelőtt. Ültessétek el magatokba!”


2011. október 10.

Amiről még Szent-Györgyi Albert sem tudhatott...

.

Az  előbbiekben megkíséreltem bemutatni, hogy minden működést  adott szerkezetek irányítanak, és az emberi tetteket az agy szerkezete határozza meg. Ha mindössze ennyiről volna szó, akkor semmit sem  tehetnénk, hogy megváltoztassuk a dolgok mai menetét, és ez a könyv fölösleges volna. Az ember azonban azért tarthatja kézben saját jövendőjét, mert az agy sok vonatkozásban  hasonló egy újonnan szerkesztett géphez: a számítógéphez. A számítógép is szerkezet, mint annyi más konstrukció, de hogy mit képes elvégezni, az nem csupán a nyers váztól, hanem finom elektronikus vagy mágneses szerkezetétől is függ, amelyet programozással megváltoztathatunk.
Amit  mi  nevelésnek nevezünk, az nem egyéb, mint az agy programozása abban a korai szakaszban, amelyben még formálható. Az emberiség jövője a neveléstől, ettől a változtatható programrendszertől függ.  Az  emberiség történelme lényegében  ennek a programozásnak a fokozatos változását tükrözi, és ha bárki összehasonlítja önmagát egy vad emberevővel, beláthatja, hogy az egyetlen lényegbevágó különbség kettejük  eltérő nevelési programjában van. Ebből az következik, hogy a nevelés az emberiség egyik legfontosabb tevékenysége. Csodálatos lehetőségek felé nyit kaput, de ugyanakkor szörnyű veszedelmeknek teszi ki az emberiséget; neveléssel bármelyik diktatórikus rendszer saját érdekei szerint változtathatja meg a társadalmat,  ártatlan embereket vérengző gyilkosokká változtathat, amint erre századunk folyamán nem egy példa volt már. A politikai rendszerek mindenkor kihasználták ezeket a lehetőségeket. Minden új politikai rendszer első feladata az volt, hogy megteremtse saját nevelési rendszerét, amely az érdekeit szolgálja és a rendszer megszilárdulását biztosítja. Jómagam feudális országban nőttem fel, ahol a gondolkodást veszedelmes dolognak  minősítették, így végtelen magolásra kényszerítettek, és arra tanítottak, hogy a legnagyobb erény, ha valaki kész meghalni a királyért. (Később megtudtam, hogy a „király” valójában azt a klikket jelentette, amelyik kirobbantotta az első világháborút, meghamisított jelentéseket továbbítva az uralkodónak.)
Elméletileg van rá lehetőség, hogy neveléssel gyökeresen megváltoztassuk a történelem menetét, a szűk látókörű nacionalizmust általános emberi szolidaritással váltsuk fel. A gyakorlatban azonban óriási gondot okoz, hogy ki alkalmas az ifjúság tanítására. Az idősebbeknek kell tanítaniuk az ifjakat, de az idősebbek hajlamosak rá, hogy azt a világot adják tovább a tanulóknak, amelyben ők maguk felnőttek. Ki tanítsa akkor  a tanítókat? És milyen világra törekszünk? Ha válaszolni tudunk ezekre a kérdésekre, már félúton vagyunk a  világ gondjainak megoldásához.
A kérdést többféleképpen lehet megközelíteni. Az egyik leglényegesebb tényező, amely a cselekedeteket  meghatározza, az az értékrendszer, amelynek legnagyobb része fiatalkorban alakul ki. Ha én hetvenhatodik  évemben még mindig türelmetlenül rohanok reggelente a laboratóriumba, az azért van, mert gyermekéveimben megtanultam a szüleimtől, hogy az egyetlen dolog, amiért küzdeni érdemes, az új  tudás vagy az új szépségek megteremtése.
A  történelem az a tantárgy, amelynek a legnagyobb hatása volt értékrendszerünk kialakulására, hiszen milyen  más alapra lehet a jövőt építem, mint a múltra? Bár természettudós vagyok, mégis úgy gondolom, hogy a  történelem a legfontosabb tantárgy egy gyermek nevelésében. De ennek valóságos  történelemnek kell  lennie! A „valóságos  történelem” az én értelmezésem szerint az ember lassú fejlődésének a története, annak a története, hogyan emelkedett ki állattársai közül mai kiváltságos helyzetébe, ahol értékelni tudja a szépséget,  a tudást, és képes végiggondolni, hol a helye a világban és ki is ő voltaképpen. A felemelkedés üteme két  tényező eredménye: az egyik előreviszi, a másik visszahúzza. Visszahúzó erő volt a háború, a vérengzés és a  pusztítás, amit királyok, bárók, diktátorok, tábornokok és hasonlók képviselnek. Történelmük nemcsak véres történelem, de hamis is, mert  –  amint már gyakran rámutattak – a legtöbb háborút nem dicsőséges királyok és vitéz tábornokok döntötték el, hanem tetvek és patkányok, amelyek fertőzést hordoztak és járványokat  terjesztettek. Meg a táplálékhiány. Az emberiséget előrelendítő erőket azok képviselték, akik új tudás, új szépségek, hathatósabb erkölcsi és etikai értékek után kutattak. De történelemkönyveimben sehol sem találom a nevüket. Bertrand Russell találóan jegyezte meg, hogy nemzeti hőseink szobrainak talapzata annál magasabb, minél több embert öltek meg ezek a hősök. Véleményem szerint az emberiség igazi hősei a Galileik, Newtonok, Darwinok, Pasteurök, Shakespeare-ek, Bachok, Lao-cék és Buddhák, akiknek a nevét  ritkán említik azok a történelemkönyvek, amelyek tele vannak a csaták és a nemzeti határok értelmetlen ide-oda tologatásának a leírásával.
A jó nevelés meg tud oldani egy másik igen nyomasztó gondot is: mit tegyen  az  ember önmagával, ha már  többet  tud  termelni, mint  amennyit elfogyaszt? Ezért van szükségünk egy olyan nevelési rendszerre, amelynek alapja a valódi erkölcsi, esztétikai és szellemi értékek megértése. Elegendő szépség, báj és fenség van a világon, amit magunkba szívhatunk; valójában nincs rá szükség, hogy unalmunkban embert öljünk.

(Szent-Györgyi Albert: Az őrült majom)





Uram!
Feltártad előttünk az anyag titkos erőit,
Hogy megkönnyítsed terheinket és
megszépítsd életünket.
Megtanítottál saját hangunknál gyorsabban
repülni,
Hogy embert embertől távolság többé el ne
válasszon.

Mi megfeszülünk, hogy ez erőket tokba
szorítsuk,
Hogy azokat a Föld legtávolabbi zugaiba
röpíthessük,
Hogy ott embertársaimnak pusztulást és
nyomort hozzanak,
Egy felperzselt, élettelen földet hagyva maguk
után.

Istenem! Ne hagyjad hogy leromboljam az élet
oltárát,
Tedd hogy tudásomat javamra használjam és
felemeljem vele az életet,
Méltóságot adva arasznyi létemnek.

(Szent-Györgyi Albert: Az őrült majom, negyedik imádság: energia és sebesség)