2015. július 30.

Adjátok és veszitek a halált


Ha a bölény jó lenne hozzám,
S kölcsönadná a fütyijét,
A Fékevesztett Ló hegycsúcsról
Hugyoznám le a sok hülyét.



a képeken Cecil oroszán R.I.P.


     Azt írjátok a pénzetekre: „Istenben bízunk”. Örülök, hogy a Nagy Szellemet kihagytátok az ügyből. A ti dolgotok, mire használjátok az Isteneteket. Megpróbáltam megvilágítani nektek, hogy a zöld békabőr olyasvalami, ami elválasztja egymástól a fehéreket és az indiánokat. De még egy sámánnak is, mint én, szüksége van némi pénzre, hiszen arra kényszerítetek, hogy ebben a ti látszatvilágotokban éljek, ahol pedig nem lehetek meg pénz nélkül. Ami azt jelenti, hogy két személynek kell lennem, két különböző világban kell élnem.
     A zöld békabőr - én így hívom a papírdollárost. A legnagyobb különbség indiánok és fehérek között éppen abban rejlik, hogy mit látnak ebben a zöld papírdarabban. A zöld békabőr - ez volt minden harc mögött. A Black Hills, a Fekete Hegyek aranya, meg a legelőiből húzható haszon. A fehér ember minden fűszálon, minden forráson árcédulát lát. A fehér fejű rétisas állami jelkép lett. Ott a képe a fehér ember pénzén, közben ezért a pénzért a fehér ember a sast megöli. Amelyik nép gyilkolni kezdi saját jelképeit, rossz úton jár.
     Te, Richard, művész vagy. Ez az egyik oka, hogy jól kijövünk egymással. A művészek a fehérek világának indiánjai. Álmodozóknak nevezik őket, azt mondják róluk, a felhőkben élnek, könnyelműek, kifolyik a pénz a kezükből, olyan emberek, akik nem hajlandók szembenézni a „valósággal". Ugyanezt mondják az indiánokra is. Honnan az ördögből tudják ezek a békabőr-emberek, mi a valóság? Abból a világból, ahol a képzeletedben képek bontakoznak ki, olyan képek, amelyeken a dolgok mások, mint amilyeneknek a szemeddel látod őket, abból a világból valók a látomásaim. Én azt mondom, az a valóságos világ, nem pedig a Zöld Békabőrök Világa. Ez csak rossz álom, áramvonalas, füstködös lidércnyomás. Mivel nem vagyunk hajlandóak otthagyni a saját valóságunkat ezért a békabőr-látszatéletért, azt mondják rólunk hogy ostobák, lusták, könnyelműek, éretlenek, nem erre a világra valók vagyunk. Én örülök neki, hogy nem tartanak erre a világra valónak, és neked is örülnöd kellene, ha így vélekednek rólad. Nagyon jó, hogy a mi valóságunk más, mint az övék.
     A sziúk szava arra, hogy fehér ember, vásícsú, azaz zsírszedő. Jó név. Ti fehérek valóban kiszedtétek ennek a földnek a zsírját. De mintha nem vált volna a javatokra. Mostanában nem látszotok valami egészségesnek - kövérek vagytok, az igaz, de nem egészségesek. Az amerikait úgy tenyésztik, mint a tömni való libát, nem embernek, hanem fogyasztónak. Attól a perctől kezdve, hogy nem fogyaszt, nem vásárol, a zöldbékabőr-világnak semmi haszna többet belőle. Az amerikaiak már maguk is békává váltak. Valami kegyetlen gyerek szivart nyomott a szájukba, és most pöfékelnek, pöfékelnek, míg csak szét nem pukkadnak. A zsírszedés nem jó dolog, annak sem, aki magára szedi. Különösen rossz az indiánoknak, akiket arra kényszerítenek, hogy ebben a békabőr-világban éljenek, amit nem ők találtak ki, és amelynek semmi haszna belőlük.
     Osztogatjátok, adjátok és veszitek a halált. Az összes dezodorotokkal együtt haláltól bűzlötök, de féltek a halál valóságától; nem mertek szembenézni vele. A halált is sterilizáltátok, suba alá került, megfosztottátok méltóságától. Mi indiánok azonban gondolunk a halálra. Én is. A mai nap például kitűnő lenne meghalni - nincsen sem nagy hőség, se túl hideg. Jó nap arra, hogy valamit, ami majd tovább hat, itt hagyj magadból.

(John Fire/Lame Deer - Richard Erdoes: Sánta Őz, a sziú indián sámán)




Cecil a turisták kedvence volt. Jellegzetes, fekete sörénye gyakran tűnt fel a terepjárók körül, állítólag szeretett az emberek közelében lenni. Palmerék a nemzeti parkon kívül ölték meg. Kicsalták, nyílpuskával meglőtték, aztán majdnem két nap múlva, amikor rátaláltak, és még mindig élt, golyót eresztettek bele.



2015. július 28.

Tudás fája, Élet fája - no meg a lángpallosú Kerúbok


     Kaptunk egy mintát: a gyakorló élete egy sereg lemondás. Folyamatos áldozat, az emberek üdvéért teszem, amit teszek. Azért ez nem tűnik rossznak. Kifejezetten vonzó. Aztán eltelik egy-két év és hamar padlót fogunk. Hát, szép dolog az áldozat, nagyon, üdvös meg minden, de hát kezd nem izgatni annyira a te üdvösséged. Értem én, hogy erre készülök, de velem mi lesz? Szóval eléggé padlót fogtam, s akkor jött a másik örömhír. Ez meg így szólt: szerelmesnek kell lenni Istenbe. Ez a titok nyitja, és ha sikerül, akkor a hiányok röhejesek lesznek. Nevetséges az összes hiány. Nulla! A hiányok abszorbeálódnak, vagy diffundálódnak, vagy mit tudom én mit csinálnak, egyszerűen a semmibe vesznek. Ez volt másodvirágzásom ideje. Ó, Uram, hát ez így van? Nosza, neki a szerelemnek! Nem is hangzik rosszul. Nem mondom, hogy sokáig tartott, de így eljutottam a papszentelésig. Mire eljutottam odáig, már ez sem működött.




     Végül is arra jöttem rá, hogy a hiányokat Isten nem tölti be. Így is mondhatnám: Isten nem csinál jelmezbált a vele való kapcsolatban, és nem ölti föl mondjuk az általam elképzelt ideális nő alakját. Mert ugye ilyen képzetek jöttek nekem. Hát majd szeretem nagyon Istent, és akkor Isten néha egy gyönyörű nő lesz. Néha Coca-Colavá válik, és nem fog semmi sem hiányozni. De Isten nem maszkabálra hívott, hanem Ő áll a maga helyén, és a kóla helyén meg nincsen semmi.
     Van azonban egy harmadik út is. Hogy bizonyos hiányokkal megtanulok együtt élni, és így valóban tudok áldozatokat hozni és nem teljesen kipurcanni, mert fönntartom Istennel a meghitt kapcsolatot. Már amit annak gondolok.
     Tehát ezért vagyunk olyan nehéz helyzetben, mert talán végigjárjuk a naivitásnak azt az útját, amit én is végigjártam. Azt gondoljuk, hogy Isten majd a függéseink helyébe lép, és cserébe majd tőle lehet függeni, és ő pótolja a nem tudom én micsodát... De nem tudunk annyira meghitt viszonyba kerülni vele, csak néha. Hát ha ti tudtok, az tök jó. Majd mondjátok el hogy csináljátok, mert ha Istennek mindig átadom magam, hát ez egyrészt nagy önámítás, másrészt pedig állandó csalódások sorozata lesz. Arról nem is beszélve, hogy hol vagyok akkor én? Mert Isten nem bábunak teremtett.




     Isten nem lép az önmagunkról alkotott kép helyébe sem. Amikor a szabadság felé teszünk egy nagy lépést, az mindig olyan, mintha belehalnánk, és tényleg olyan. Ezért a lelki növekedés kifejezetten sok gyászmunkával jár. És itt is vár ránk egy újabb illúzió. Azt gondoljuk, ha jobb helyzetbe kerülünk, akkor jobban fogjuk magunkat érezni. De nincs így. Ha jobb helyzetbe kerülök, néha még évekig sokkal rosszabbul érzem magam. Sőt az is elképzelhető, hogy bár jobb helyzetbe kerültem, folyamatosan, akár életem végéig rosszabbul fogom érezni magamat és nagyon sokszor. Így aztán néha teljesen elbizonytalanodhatunk. Teljesen. Amikor már se ez nem vonz, se az nem vonz, amikor már semmiféle függés nem tűnik ígéretesnek, kétségbeesünk. De egyszer csak a legnagyobb kétségbeesésben rájövünk, hogy hát élünk. Élünk, valaki fenntart bennünket. Hihetetlen nagy pillanat, mikor a kétségbeesésen átlendülünk, mert akkor válunk szabaddá.




     A szabadságban is vannak meglepő dolgok. Például azt hisszük, hogy megszűnik a fájdalom. Holott nem. Akik igazán mértékadóak spirituális témában, azok ezt a fájdalmat nagyon is ismerték. Szabadabbak voltak mint mi, hitelesebb volt az istenkapcsolatuk és meghittebb mint a miénk, és nem lett az életük mentesebb a fájdalomtól. Viszont ez már inspiráló. A fájdalom és a boldogság egy kicsit sem zárják ki egymást. Ezt a szülő nők például nagyon jól tudják. A kötődés helyébe a könyörületesség lép. Az a fájdalom, amit a szabadságban élünk át, nagyon reális. Az itt megtapasztalt fájdalom hasonló a felelősséghez, amire szintén rádöbbenünk, hogy lerakhatatlan.

(Pál Feri atya, egy keddi alkalom, részlet)

2015. július 27.

démonokról és más lényekről


     ...az archetípusok rendesen kivetítve jelennek meg, mégpedig ha tudattalanok, akkor a mindenkori környezet személyeinek túlzott alá- vagy túlbecsülése formájában, mindenféle félreértés, veszekedés, rajongás és bolondság előidézőiként. Ezért mondjuk: „istenít valakit”, vagy „ő az, akitől X hányingert kap”. Ezek az okozói modern mítoszképződéseknek, azaz fantasztikus híreszteléseknek, bizalmatlanságnak és előítéleteknek. 


 kép: Harry Potter és Lord Voldemort


     Amennyiben tudattalanunk révén részesei vagyunk a történeti kollektív pszichének, természetesen tudattalanul démonok, varázslók világában élünk.
     Ha valaki az ördögöt embertársára vetíti ki, ez csak azért történhetik, mert azon az emberen tényleg van valami, ami a kép rögződését megkönnyíti. Ezzel egy percig sem akarjuk azt mondani, hogy az illető szinte ördög lenne; ellenkezőleg: akár rendkívülien jó ember is lehet, de a kivetítővel nem fér össze, ezért a kettő között egy „ördögi” (azaz elválasztó) hatás működik. A kivetítőnek sem kell ördögnek lennie, bár el kell ismernie, hogy az ördögi benne is éppannyira megvan, sőt éppen ő esett csapdába először, hiszen ő vetítette ki. Azért még nem ördögi, hanem éppolyan tisztességes ember lehet, mint a másik. Az ördög megjelenése ebben az esetben azt jelenti, hogy a két ember (most és a közeljövőben) összeférhetetlen, amiért is a tudattalan szétválasztja és egymástól távol tartja őket. Az ördög az „árnyék” archetípus egyik variánsa, vagyis az ember el nem ismert sötét oldalának veszedelmes aspektusa.

(C. G. Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába - A kollektív tudattalan archetípusai)

2015. július 23.

La Que Sabé, a Tudó


"Pillanatnyilag nem merem elvonatkoztatni az összes ismert női archetípusból a női oldalt, és az összes férfi archetípusból a férfi oldalt. Ehhez olyan pszichológusnők szükségeltetnek, akik a nőiséget nem egyszerűen a mester női tanítványaiként férfiszemüvegen át tanulmányozzák."

(Adolf Güggenbhül-Craig, folytatás a Stellium Asztropszichológia oldalán) 



     Minda de la Madre.
     Életünkből, sírásunkból, nevetésünkből, csontjainkból áll össze ez a világ. Ezt a világot érdemes megteremteni, érdemes benne élni, ebből a világból sugárzik az ősi, természetes józanság. Egy nő nem szabadulhat ettől. Ha valaminek változnia kell, hát mi vagyunk azok.
     Hagyj mély lábnyomokat, mert megteheted. Légy a hintaszékben ülő öregasszony, aki addig ringat egy gondolatot, míg az ismét ifjúvá válik. Légy az a bátor és türelmes asszony, aki megtanul átlátni az illúziókon. Gyűjtsd össze a csontokat, mint La Loba, és énekelj rájuk új életet. Minden erőddel bocsáss meg, ne sokat felejts, de rengeteget teremts.
      Magunkban hordozzuk La Que Sabét, a Tudót. Az Ősi Asszony suttogja a szavakat, előre fut, megáll, figyeli, hogy beérjük-e. Sok mindent akar nekünk mutatni.

2015. július 22.

legyetek hát éberek


     A mennyek országa hasonlít a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és a vőlegény elé mentek. Öt balga volt közülük, öt pedig okos. A balgák lámpásukat ugyan elvitték, de olajat nem vittek bele. Az okosak lámpásukkal együtt olajat is vittek korsójukban. A vőlegény késett, így valamennyien elálmosodtak és elaludtak. Éjfélkor kiáltás hallatszott: Itt a vőlegény, menjetek ki elébe! - Erre a szüzek mind fölkeltek, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák kérték az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. - Nem adunk - felelték az okosak -, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek. Menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak. Míg odavoltak vásárolni, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre. Ezzel az ajtó bezárult. Később megérkezett a többi szűz is. Beszóltak: Uram, Uram, nyiss ki nekünk! De ő így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek benneteket. Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.

(Mt 25.1-13)


2015. július 21.

Kígyókirály kulcsa


Kígyókirály kulcsa
Szellő leget nyitja
kívánságod igaz és jó
mágiával megvalósítható.

~ Szentkúton Fenektelen tó, tón Szellő sziget, a szigeten Kígyókirály és az Ő kulcsa, mely a Vasvárat nyitja





(Én csak strandolni mentem... és egyszer csak ott volt előttem a Kígyókirály. Méghogy nincsenek csodák...)


A hit szó mai alakjában alapvető félreértésre ad alkalmat, s ez századokig visszamenően az egész vallást fenekéig felkavarta. A hit nem intellektuális vagy érzelmi vagy bármilyen emberi szellemi vagy lelki tevékenység: hanem természetfölötti tapasztalat és emberfölötti érzékenység. "A hit nem áll szemben a tudással, a hit mágikus aktus, nem tudás." A hit természetfölötti hangoltság és érzékenység és nyíltság és képesség arra, hogy az ember az anyagi természeten túl fekvő világokban tájékozódjék. S ezért a görög pisztiszt a hit szó nemhogy rosszul, de egyáltalában nem fejezi ki. Pál apostolnak tanítása a hitről, amely üdvözít, a természetfölötti hangoltságra vonatkozik, nem a vak elhivésre. A hívőben rejtett, mély, de döntő eltolódás következik, mert "az embernek, aki útját Isten felé vette, a fizikai sejtekig menően tökéletesen meg kell változnia". 

(Hamvas Béla: Scientia Sacra)

2015. július 16.

Isten csókja


„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben - mondta -, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve.
Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.

(Lk 15.11-20)




     A kontempláció némiképpen félreérthető kifejezés, mivel a századok során számos különböző jelentés kapcsolódott hozzá. Hogy hangsúlyozza Isten tapasztalati megismerését, a görög Biblia a gnózis szóval fordítja a héber da’at kifejezést, amely sokkal erősebb szó, és egy olyanfajta belső tudást foglal magában, amely az egész embert érinti, nem csupán az elmét. Elnyugvás Istenben.
     Ebben az elnyugvásban vagy csendességben az elme és a szív nem tevékenyen keresi Őt, hanem elkezdi megtapasztalni, megízlelni azt, amit keres. Ettől a nyugalom és mélységes belső béke állapotába kerül. Ez az állapot nem minden tevékenység felfüggesztése, hanem néhány egyszerű akarati aktus ötvözése, hogy figyelmünket Isten felé megtartsuk, Isten jelenlétének szeretetteljes megtapasztalásával együtt. A kontempláció jelentése Istenről szerzett tudás, mely jelenlétének közvetlen megtapasztalásán alapul.


     


     Két oka van annak, hogy a kontemplatív imádság megújult figyelmet kap napjainkban. Az egyik, hogy a történelmi és teológiai kutatások újra felfedezték Keresztes Szent János és a spirituális élet más mestereinek egységes tanítását. A másik ok a második világháború után Kelet felől érkező kihívás. A keresztény hagyomány kontemplatív imádságához hasonló meditációs módszerek burjánzottak el, hoztak jó eredményeket, és kaptak nagy nyilvánosságot. Fontos, hogy megbecsüljük azokat az értékeket, amelyek megtalálhatóak a világ nagy vallásainak tanításaiban. A Kelet szellemi diszciplínái rendkívül fejlett pszichológiai bölcsesség birtokában vannak. A keresztény vezetőknek és tanítóknak tudniuk kell ezekről valamit, hogy valóban találkozni tudjanak a ma emberével. Számos komoly igazságkereső tanulmányozza a keleti vallásokat, egyetemi vagy főiskolai tanulmányokat végez e tárgyban, és olyan meditációs formákat gyakorol, melyeket keleti mesterek inspiráltak és tanítanak.
     Keresztes Szent János azt tanítja, hogy a kontempláció az általa érzékek éjszakájának nevezett dologgal kezdődik. Ez egy senki földje az ember tevékenysége és a Szentlélek közvetlen inspirációja között, amelyben szinte elképzelhetetlenné válik olyan gondolatok elgondolása, amely érzékelhető áhítatot éleszt fel. Ez egy általános tapasztalat azok között, akik hosszú ideig gyakorolták a diszkurzív meditációt. Az ember eljut arra a pontra, ahol nincs semmi új elgondolni-, kimondani- vagy éreznivaló. Ha valaki nem tudja, milyen irányt vegyen ezután az imaéletében, akkor azt sem tudja, mit tegyen, kivéve talán azt, hogy felálljon, és hagyja abba az egészet. Az ember egyre jobban meggyőződik arról, hogy egyáltalán nem képes imádkozni.
     Keresztes Szent János azt mondja, hogy nem kell mást tennünk ebben az állapotban, mint csendben maradni, nem kell megpróbálnunk gondolkodni, csak megmaradni Isten előtt jelenlétének hitében, folyamatosan Hozzá fordulva, mintha kinyitnánk a szemünket, hogy a kedvesünkre tekintsünk. Az emberek ebben az állapotban nagyon nyugtalanok amiatt, hogy nem visszafelé haladnak-e. Úgy vélik, hogy mindazok a jó dolgok, amelyeket a megtérés első éveiben tapasztaltak, most véget érnek, és ha megkérdik tőlük, hogy milyen az imaéletük, akkor kétségbeesetten égnek emelik a karjukat. Valójában ha tovább érdeklődünk, akkor felfedik, hogy heves vágyat éreznek arra, hogy megtalálják az imádság valamilyen módját, és szeretnének egyedül lenni Istennel, még ha nem is képesek örvendezni Neki. Ebből kifolyólag egyértelmű, hogy pszichéjük valamely mély rétegében jelen van egy titkos vonzódás. Ez a kontemplatív imádság beléjük plántált eleme. Az isteni szeretet a beléjük plántált elem. Ha csendes nyugalmat biztosítanak számára, akkor szikrából a szeretet élő lángjává növekszik. A belső csend valamilyen tapasztalati megízlelése nagy segítség annak megértésében, hogy mi is valójában a kontemplatív imádság. A keleti meditációs módszerekkel való megismerkedésem meggyőzött arról, hogy úgy a keleti, mind a nyugati spirituális tanokban megvannak a módjai az elme elnyugtatásának, melyek segíthetnek lerakni a kontemplatív imádság alapját.




     A kontempláció megalapozásához szükséges bizonyos mértékű elmélkedés a hit igazságain, méghozzá azért, hogy alapvető meggyőződésre tegyünk szert - ebben segít a diszkurzív meditáció. Arra a kifogásra, hogy mi túl korán vezetjük be a kontemplatív imádságot, az a válaszom, hogy kortársainknak a nyugati világban sajátos problémájuk van a diszkurzív meditációval, méghozzá amiatt a mélyen gyökerező hajlandóság miatt, mely mértéket nem ismerve elemezné a dolgokat. Ez a beidegződött gondolkodásmód az intuitív képességek elnyomásához vezetett. A nyugati társadalom e fogalmi akadálya útját állja annak a spontán mozgásnak, amelynek során az elmélkedés spontán imádsággá, a spontán imádság pedig belső csenddé (csodálkozássá és áhítattá) alakul.
     Elengedhetetlen valamilyen módja annak, hogy tényleges tapasztalásban részesüljünk, máskülönben nem tudjuk meghaladni a fennálló intellektuális egyoldalúságot. Látván ezt az egyoldalúságot olyan emberek esetében, akik már gyakorolják a kontemplatív imádságot, meg vagyok róla győződve, hogy ez sokkal mélyebben jelen van a kultúránkban, mint gondolnánk. A Kelet felé fordulás annak tünete, hogy valami hiányzik a Nyugaton. Komoly spirituális éhség van jelen, amit a Nyugat nem tud kielégíteni.




     A kontempláció nem relaxációs gyakorlat. Eredményezhet relaxációt, ám ez szigorúan csak mellékhatás. A kontempláció elsősorban egy kapcsolat, tehát szándékoltság van benne. Nem technika, hanem imádság. A tiszta hit az a hit, amely túllép a diszkurzív meditáció értelmi, egoisztikus szintjén és az egyéni cselekedeteken, a kontempláció intuitív szintjére. A belső imádságnak nem az a rendeltetése, hogy „elszállt” tudatállapotokba vezesse az embert, nem is az önhipnózis egy fajtájáról van szó.
     Másodsorban, a kontemplatív imádság nem karizmatikus adomány. Mivel a karizmatikus képességek gyakoriak napjainkban, és az emberek hajlamosak izgalomba jönni miattuk, fontos felismernünk, hogy sem a szentség, sem pedig az imádság előrehaladott állapotát nem jelentik. Nem azonosak a kontemplatív imádsággal, és nem teszik szentté automatikusan azt az embert, akinek megadatnak. Éppen ellenkezőleg, ha valaki ragaszkodik hozzájuk, akkor spirituális fejlődésének akadályaivá válnak. A katolikus hagyomány szerint a kontemplatív imádság egyenes és keskeny ösvénye a legbiztosabb és legbiztonságosabb út a szentséghez. A karizmatikus képességek csupán járulékos adományok, másodlagosak ezen az ösvényen.
     Harmadsorban, a kontemplatív imádság nem parapszichológiai jelenség, mint például az események előre látása, a távoli események ismerete vagy az olyan testi folyamatok feletti uralom, mint a szívverés vagy a légzés, és nem is testen kívüli élmény, levitáció vagy bármilyen más rendkívüli érzékszervi vagy természetfeletti, okkult jelenség. A tudat okkult szintje egy szinttel áll a mentális egoisztikus szint felett, mely a jelen emberi fejlődés általános szintje.
Függetlenül attól, hogy e parapszichológiai jelenségek milyen erősek, nem szabad hagynunk, hogy kimozdítsanak bennünket a középpontunkból, vagy hogy elvonják figyelmünket az imádságunk idejéről. Ha türelmesen várunk, a jelenség eltűnik.
     Negyedszerre, a kontempláció nem misztikus jelenség. Misztikus jelenség alatt testi eksztázist, külső és belső látomásokat, külső szavakat és képzeletben elhangzó szavakat értek, valamint olyan szavakat, melyeket Isten az ember szellemébe vés - ha ezek bármelyike Isten különleges kegyelmének a munkája a lélekben. Keresztes Szent János A Kármel hegyére vezető útban számba vesz minden elképzelhető spirituális jelenséget, a legkülsőbbtől a legbelsőbbig, és arra utasítja a tanítványait, hogy utasítsák vissza mindet. Véleménye szerint a tiszta hit az Istennel való egyesülés közvetlen eszköze.
     Az akarat legfőbb cselekedete nem az erőfeszítés, hanem a beleegyezés. Az akarat inkább érzelmi telítettség, mint hatóerő. Ha akaraterővel próbáljuk meg elérni a dolgokat, akkor a hamis ént erősítjük. Ez persze nem ment fel bennünket a szükséges erőfeszítés megtételétől. A belső imádság módszere egy módja annak, hogy megnyíljunk Isten felé. Az átalakítás Isten műve. Mi nem tehetünk semmit azért, hogy bekövetkezzen - csak megakadályozhatjuk.
     Ahogy ez az ima szokásunkká válik, egy titokzatos, osztatlan és békés Jelenlét állapodik meg bennünk. Vannak, akik úgy mondják, hogy érzésük szerint Isten él bennük. Ez a nyugodt Jelenlét - amely mindig megtalálható, amikor lecsendesülnek - válik az imamódjukká.




     Kezdetben az imába belevisszük hamis énünket, annak elvárásaival és előítéleteivel együtt. Ezért van az, hogy amikor ezt az imát tanítom, nem beszélek erőfeszítésről. Az erőfeszítés szót a munkamorálunkban azonnal lefordítjuk próbálkozásra. A próbálkozás gyengíti a befogadásnak azt az alapvető természetét, amely szükséges a kontemplatív imádság fejlődéséhez. A befogadás nem tétlenség, hanem valódi tevékenység, ám nem erőfeszítés a szó köznapi értelmében. Ha erőfeszítésnek akarjuk nevezni, észben kell tartanunk, hogy minden másfajta erőfeszítéstől teljességgel különbözik. Egyszerűen az az attitűd, hogy várunk a Végső Misztériumra. Nem tudjuk, mi az, ám ahogy tisztul a hitünk, már nem is akarjuk megtudni. Bizonyos értelemben természetesen majdnem meghalunk a kíváncsiságtól, hogy mi lehet az, de ráébredünk, hogy egyetlen emberi képesség révén sem lehetséges felismerni; ezért hát hasztalan bármire is várnunk. Nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, mire várunk. Ez az ima ily módon utazás az ismeretlenbe. Az alázat az énről való elfeledkezés. Az ént elfelejteni a legkeményebb munka a föld kerekén, mely azonban nem a próbálkozás által történik meg. Csakis Isten képes véget vetni hamis énünknek. A hamis én illúzió, az arról alkotott elképzelésünk, hogy kik vagyunk, és mi a világ. Jézus azt mondta: “…aki elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt 10,39). Azt is kijelentette: “Aki követni akar, tagadja meg magát (vagyis a hamis énjét), vegye a keresztjét és kövessen.” Hová megy Jézus? A kereszthez, ahol még saját Istenemberi Énje is feláldoztatik.
      A keresztények számára a Krisztussal való személyes egyesülés az út, amelyen eljuthatnak az isteni egyesüléshez. Az imádság alatt megszilárdított egyesülést be kell építenünk a valóság fennmaradó részébe. Isten jelenlétének egyfajta negyedik dimenzióvá kell válnia az egész életünk tekintetében. Háromdimenziós világunk nem a való világ, hiszen a legfontosabb dimenzió hiányzik, nevezetesen az, amelyből minden létező felmerül, és amelybe visszatér az idő minden egyes mikrokozmikus pillanatában. Olyan ez, mintha hangot adnánk egy némafilmhez. A képek ugyanazok, de a hang mégis élőbbé teszi őket. A kontemplatív állapot akkor szilárdult meg, amikor a kontemplatív imádság egy tapasztalatból vagy tapasztalatok sorából maradandó tudatállapottá válik.
     A kontemplatív állapot képessé tesz bennünket arra, hogy egyidejűleg megpihenjünk és cselekedjünk, mert a pihenés és a cselekvés eredetében gyökerezünk. S hogy miért akadály bármilyen elvárás? Mert az elvárás a ragaszkodás egy formája, vagyis annak vágya, hogy mi irányítsuk a dolgokat. Engedjük el az érzékek útján felfogható és a lelki vigaszokat egyaránt. A spirituális adományokban, képességekben való részesedés legjobb módja az, ha elengedjük őket. Minél kevésbé ragaszkodunk hozzájuk, annál többet, sőt annál jobban kaphatunk belőlük. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy elengedjük a lehető legélvezetesebb dolgot, amit tapasztalhatunk.




     A belső csend vagy az „Istenben való megpihenés” tapasztalása túl van a gondolkodáson, a képzeteken és az érzelmeken. Ez a tudomás azt mondja nekünk, hogy lényünk lényege örök és elpusztíthatatlan, s hogy Isten emberként szeret bennünket, és megosztja velünk isteni életét. Sokan rendszeresen élvezik a belső csend élményét az ima közben. Mások azt tapasztalják, hogy a nyugalommal és csendességgel egyidejűleg gondolatok szivárognak be halványan. Megint másoknak ritkán vannak ilyen tapasztalataik. Bármilyen formában merüljön is fel a belső csend, el kell fogadnunk.

(Thomas Keating: Nyitott tudat, nyitott szív, bővebben a FILOSZ Könyvkiadó oldalán,
köszönetem Szemlélődő Életnek a magyar fordításokért
és a gyakorlat röviden itt)




2015. július 15.

ezer lépés annyi, mint egy


Nincsenek szokásaink. Se formák.
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.
Majdani hazátlan kóborló nosztalgiáknak
hevenyészett életünk hivogató házzal nem int.
Nem lesz, nincs könyvtárak, lakások
élethosszú, szerves növekedése.
Sem az elmúlás régi nemessége:
használatban-kopás, elvékonyodni
egyenletesen. Érintkezésünk
nem termel patinát, amely alatt
ép és tömör maradnánk.

(Petri György)




Gyerekkoromban magányosnak éreztem magam, és az vagyok ma is még, mert olyasmiket tudok és vagyok kénytelen jelezni, amikről mások láthatóan nem tudnak és többnyire nem is akarnak tudni. A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki nincs körülöttünk, hanem sokkal inkább azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk, vagy hogy az ember érvényesnek tekint olyan gondolatokat, amelyeket a többiek valószínűtlennek tartanak. Ifjonti álmaim élményével kezdődött a magány, és akkortájt érte el csúcspontját, amikor a tudattalanon dolgoztam. Aki többet tud másoknál, elmagányosodik. De a magányosság nem szükségképpen ellentéte a közösségnek, tudniillik senki nem érzi jobban a közösséget, mint a magányos ember -

(Carl G. Jung)





Amikor az emberiség a lelkes természetből átlépett a lélektől megfosztott természetbe, ez egyáltalán nem udvarias módon történt: nevetségessé tették és csúfolódva babonás hiedelemnek nyilvánították a természet lelkét. Amikor a kereszténység elűzte a régi isteneket, az egy Istennel pótolta őket. Amikor viszont a tudomány megszüntette a természet lelkét, nem adott neki másik lelket, hanem a természet fölé helyezte az emberi rációt. Milyen más volt az anyag - a Nagy Ősanya - régebbi képe, amely a Földanya mély emocionális jelentőségét fejezte ki. Azt pedig, ami a lélek volt, manapság ugyanígy azonosítják az intellektussal, és ennek következtében a lélek többé már nem atyja a világmindenségnek. Lefokozódott az ember korlátolta Én-gondolatára; az a felmérhetetlen emocionális energia, amelyet az „atyánk” kép tartalmazott, elszivárgott egy intellektuális sivatag homokjában.

(Carl G. Jung)



A sivatagban ezer lépés annyi
mint egy
mert ott az embert körbeviszi lába

(Petri György)


2015. július 14.

A csendről és a mesterekről (spirituális téveszmék 3.)

 
Tökéletes csendet csak a halál hozhat.
(Baktay Ervin)


Nem a hang hiánya, hanem énünk hiánya a csend.
(Anthony de Mello)




     A történet korszakában a kábaságba süllyedt embert nem a szakrális személy riasztja fel. A személy szakrális volta elveszett, és az a sok kísérlet, amely azt visszaszerezni kívánta, mind kudarccal végződött.
     A történet korszakában az Élet Mestere nem az ember, hanem a könyv. Az a közvetlen kinyilatkoztatás, ami az őskorban a szakrális ember volt, most a könyv lett. A könyv a riasztó. A kakas, aki megszólal, hogy: Ébredj, ember, nehogy az álmosság démona elaltasson! A könyv létfeltétele az, hogy az emberi személy néma. Szólni, tevékeny és cselekvő szó fölött rendelkezni, az ébredésre a jelet megadni a történet ideje alatt egyedül a könyv képes. Az emberek egymással csupán individuális viszonyban állanak és állhatnak; az univerzális viszonyokat az írott szó mondja ki.

(Hamvas Béla)




     Karinthyt egyszer elvitték egy telepatikus bemutatóra. A Mester megbeszélte a közönséggel, hogy gondolati úton azt fogja sugallni a médiumnak, hogy álljon fel, menjen a csaphoz, töltsön meg egy poharat vízzel és hozza oda neki. A médium bejött, leültek egymással szembe. Koncentráltak. S íme, tíz-tizenkét perc múlva a médium felállt, kissé tétován, de odament a csaphoz, majd a Mesterhez vitt egy pohár vizet. Tomboló siker. Mikor eltávoztak, azt mondta valaki Karinthynek:

- Ugye, művész úr, ez igazi csoda?
- Igazi csoda, - mondta Karinthy. Ennél csak egy nagyobb csodát ismerek. Azt, hogy ha így szólok valakihez: Hozz egy pohár vizet! - odahozza. S mennyivel hamarabb.

      Vagyis minden romantikus-misztikus élvezkedésünket félretéve, észre kellene vennünk, hogy a telepátia alacsonyabb rendű kommunikációs forma, mint a beszéd. Ősibb, fejletlenebb, kezdetlegesebb. A rovarok, az állatok egyik közlő-rendszere. S persze, hogy az emberben is megvan még ez a lehetőség. Kiben gyengébb, kiben erősebb archaikus maradványként. Ám, a lehetőségei igencsak korlátozottak. Tessék csak megpróbálni telepatikus úton elmondani egy Ady verset annak, aki nem ismeri, esetleg egy matematikai levezetést, vagy azt, hogy ki volt I. Ulászló.
      Még kevésbé szabad a telepátiát összetéveszteni azokkal az esetleg eljövendő tudatállapotokkal, amelyekkel főként a távolkeleti bölcseletek foglalkoznak. A telepátia még nem verbális, a manasz, a buddhi, az atma tudatállapot már nem az. Csakhogy... Csakhogy ezek a tudatállapotok feltételezések, futurolóiai prognózisok, amelyeknek a lehetősége talán fel-felcsillan, de semmiképpen sem jelenvaló realitások a mindennapi életünkben.
      S főként: valljuk be őszintén, ma még szavakkal is nehezen és pontatlanul fejezzük ki mondanivalónkat. Hebegünk, ismételgetünk, töltelékszövegeket, kész sémákat, közhelyeket használunk, a legtöbb embernek kicsi a szókincse, egy bonyolultabb bölcseleti szöveget nem is ért meg. A modern szellemtudomány atyja, dr. Rudolf Steiner, egyszer ironikusan szólt azokról, akik nem képesek megérteni az ún. lombardhitel lényegét, de a szellemi világ titkait akarják kifürkészni.
     Azt gondolom, hogy a mi életünkben már az is nagy eredmény lenne, ha értenénk és nem félreértenénk egymást. Nem szabadna tiszteletlenül és zagyván bánni a szavakkal, a Logosszal, az Igével. Az Írás szerint a világ egy szó - a "Legyen!" erejéből keletkezett. S ha valaki nem hisz ebben, akkor is eltöprenghet a régi hindu mondáson: "Ötféle halott van az élők között: a beteg, a szegény, az idegenben élő, a mindig szolgáló és az, aki a szavak értelmét nem érti."

"A guruszerep hasznos. Ha valaki bölcs zen-mestert játszik, akkor ezzel kivonja magát a racionalitás köréből, tehát semmi nem számonkérhető rajta. Ezenkívül biztosítja magának a kommunikációban az egyoldalú hatalmat, nem kell semmire válaszolnia, bármikor kiléphet a helyzetből. Ráadásul ez ebben a koreográfiában nem az arrogáns hatalomgyakorlás és a válaszképtelenség, hanem a spirituális magasrendűség bizonyítéka lesz a hallgatóság számára. A szerep különösen jól használható arra, hogy valaki romboljon és közben számonkérhetetlen legyen. (forrás)

2015. július 13.

A szeretetről és az "éntelenség" mítoszáról (spirituális téveszmék 2.)


Ne szeressen mindenkit, úgysem lehet. Akiket szeret, azokat szeresse méltón. Méltón hozzájuk és önmagához. Akkor nem kell félnie a kapcsolatoktól. Világosabbá válik viszonya a szűkebb környezetével. Lesz egy menedéke, ahová visszahúzódhat, ha odakinn goromba idők járnak.

(Vavyan Fable)


     Az elmélyült szeretet mindenképpen egyfajta függést is jelent. Szabadon vállalt függést. Tehát szó sincs arról, hogy ha egy kicsit is függő helyzetben vagyok, az ártalmas, és ha valakivel kölcsönösen számítunk egymásra, az a gyöngeség jele. Egy valódi meghitt kapcsolatban épphogy nem őrizzük meg a függetlenségünket, hanem vállaljuk az egybetartozás kockázatát és felelősségét. Amit megőrzünk, az a szabadságunk.




     A szeretettől nem idegen, hogy miközben szeretek valakit, időnként lehetnek erős negatív érzéseim és indulataim is vele szemben. Valakit szerethetek, de pillanatokra gyűlölhetem, megharagudhatok rá, lehetek rá féltékeny, akár félhetek is tőle. Ez mind belefér, nem mond ellent a szeretetnek.
     A szeretetkapcsolattól nem idegen az, hogy elvárások is vannak benne, de közben - bár ez egy paradoxon - lehet ezzel együtt föltétel nélküli is. A szeretetemnek ugyanis lehet, hogy nincs föltétele, de a kapcsolatnak van. Hogy egy kapcsolat lényegileg az lehessen, ami, ahhoz bizonyos föltételeknek teljesülniük kell. A házasság keretein belül az elvárás például így fogalmazódhat meg: elvárom tőled azt, hogy hűséges akarj lenni hozzám, és keressük közösen a megoldásokat, ha valami nehézség adódik. Ha a szerelem vagy a szeretet nevében elhitetjük egymással, hogy a kapcsolatunkban egyáltalán nincsenek elvárásaink, akkor sajnos ámítjuk a másikat és önmagunkat is. Ha a kapcsolat föltételeit kölcsönösen megteremtettük, lehetőséget biztosítottunk a feltétel nélküli szeretethez.





😍😏

     A szeretet megtapasztalása, amely elvisz a házasságig, bizonyosan nem káprázat. Ellenkezőleg, megóvja a férjet és a feleséget attól a súlyos szerencsétlenségtől, hogy soha nem ragadják meg az emberi személyiség titokzatos értékét. Lehetővé teszi, hogy később megértsék gyermekeik személyes méltóságát és személyes értékét. Enélkül nem remélhetnék, hogy megfelelőképpen nevelik őket. Ez mintegy annak a jele, hogy a házasság férj és feleség egymás közötti kapcsolatából jön létre, és nem közös kapcsolatukból egy harmadik személy, a gyermek (vagy bármily más cél) iránt.
     Csakis az érzékek által ismerhetjük meg mások létezését és (másként ugyan, de) a lényegét. Lehetetlen tehát, hogy a bensőséges szeretet, amely pontosan az egyes személyre irányul, teljesen független legyen e személy fizikai megjelenésétől.
     A szeretet legfőbb tárgya a szeretett személy mint olyan - személyi méltósága okán és, következésképpen, azon kapcsolat miatt, amely őt Isten abszolút személyiségéhez köti, akitől a teremtésben minden személy a méltóságát és azt a képességét kapja, hogy magasabb szintre emelkedjék. A szerető ajándéka a szeretettnek az, ami a személyiségben egyedüli: a teljes személy ajándéka, mind konkrétságában, mind az Abszolút Személyhez fűződő kapcsolatában. Az ilyen szeretet szükségképpen az örökkévalóság felé tekint.

(Herbert Doms - a teljes írást Heidl György blogján találtam)




     Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne. Ez nem más, mint szánalmas menekülés. 
     Az üresség filozófiáját gyakran eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény, merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze, hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. 
     Ha valóban megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás. 

(Chögyam Trungpa: A szabadság mítosza)

2015. július 12.

A pozitív gondolkodásról (spirituális téveszmék 1.)


Én a pozitív gondolkodást úgy definiálom, mint megoldás-centrikus hozzáállást. Tehát szembenézek a problémával, nem panaszkodom, hanem a kiutat keresem és dolgozom azon, hogy valamiképpen megoldódjon az adott helyzet, vagy megtanuljak ép lélekkel együtt élni vele.
Ha valaki azt hiszi, hogy a pozitív gondolkodás rózsaszín szemüveget jelent, örökös mosolyt, és azt hogy mindig minden nagyon szép és jó, akkor az élet gondoskodni fog arról a nagy pofonról, ami segít mélyebben látni a dolgokat.
(Dr. Domján László)







     Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg; hogy megoldódjanak, el kell viselni őket. Úgyszólván fel kell izzítani őket, amíg a feszültség elviselhetetlenné nem válik; azután az ellentétpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta alkimista eljárás ez, nem pedig racionális választás vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen. Minden valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg.

(C. G. Jung)






     A pozitív gondolkodás és életszemlélet nem arra való, hogy megvédjen minket a realitásoktól vagy az élet természetes nehézségeitől. Az önbecsülés, aminek része a pozitívan látni tudás képessége, hatalmas erőforrás, hogy az élet valóságával merjünk találkozni. Vagyis, hogy szenvedjünk, ha arra van szükség, hogy elsirassunk valakit, valamit, ha annak itt az ideje, és önfeledten tudjunk örülni és boldog emberként élni. Tehát a pozitív életszemlélet például abban segít, hogy merjünk és tudjunk gyászolni, ha egy élethelyzet megkívánja, és nem arra, hogy megkíméljük magunkat valamitől, ami természetes és emberi.
     Az olyan helyzetekben, amikor mélyponton vagyunk, megjelenik a félelem. Félünk, szorongunk, néha rettegünk. Ezt nem nagyon kerülhetjük el. És nemegyszer a félelem az egyetlen ösztönző erő, ami kilendít bennünket abból az állapotból, amiből addig nem tudunk kikerülni, mert hatékony cselekvésre indít, és egyszer csak valahonnan megérkezik hozzá az erő is. A sebzettségeinkben ellentétek feszülnek egymásnak, ám éppen ezekből nyerhetünk éltető energiákat, amelyek aztán a gyógyuláshoz segíthetnek.
     Ez azt jelenti, hogy a fájdalmat csak annyira kellene enyhíteni, hogy elviseljük, amíg dülöngélünk az egyik helyzetből a másik felé. Szükségünk van a lázra, a fájdalomra, a szenvedésre, mert az mutatja meg nekünk még másnap is, hogy tulajdonképpen még mindig elviselhetetlenek vagyunk önmagunk számára. Hadd ismételjem magam: aki nem akar szenvedni, tanuljon meg szenvedni. Aki képes átélni elviselhetetlennek tűnő konfliktusokat, valószínűleg nem keresett olcsó megoldásokat ott, ahol nincs olcsó megoldás.
     Amikor a szükséges szenvedéseinket el akarjuk kerülni, rengeteg szükségtelen, fölösleges szenvedésnek adunk teret. Hatalmas önámítássá válhat a pozitív érzések, a pozitív életfilozófia hangsúlyozása, ha azt arra használjuk, hogy akkor is jól érezzük magunkat, amikor az volna a természetes, hogy negatív érzéseink legyenek, és valami fájjon. A valódi reményt és életigenlést az jelenti, ha van bátorságunk rosszul lenni, ha annak itt van az ideje. 







     A meditálóktól a menedzserekig sokan alkalmaznak egy pozitív gondolkodásnak nevezett technikát. Ezek az emberek megpróbálják az önmagukkal, másokkal és a létezéssel kapcsolatos bomlasztó gondolataikat és berögződéseiket pozitívokra változtatni s ettől azt remélik, hogy sikeresebbek lesznek az életük számukra fontos területein. Valóban beválik a pozitív gondolkodásnak ez a technikája? Ez is felhasználható a tudatosság előmozdítására?
     A pozitív gondolkodás technikája nem képes átalakítani. Egyszerűen csak elnyomja személyiséged negatív aspektusait. Ez egy választáson alapuló módszer, amely nem tudja előmozdítani a tudatosságot; inkább ellene munkál. A tudatosság mindig mentes a választástól.
     A pozitív gondolkodás egyszerűen annyit jelent, hogy a negatívumokat a tudattalanba kényszerítjük, tudatos elménket pedig pozitív gondolatokkal kondicionáljuk. A baj ezzel csak az, hogy a tudattalan sokkal hatalmasabb, kilencszer erősebb a tudatos elménél. Mihelyt tehát egy gondolatot lekényszerítünk oda, kilencszer hatalmasabbá válik, mint korábban volt. A régi módokon talán nem mutatkozik meg többé, de képes új megnyilvánulási módokat találni.
     Tehát a pozitív gondolkodás igencsak gyatra és sekélyes felfogású módszer, amely szakadatlanul téveszmékkel áraszt el önmagaddal kapcsolatban.
A pozitív gondolkodás egy bizonyos amerikai keresztény szektából ered, amelyet „keresztény tudománynak” neveztek. Hogy másokat is megnyerhessenek maguknak, a keresztény szót kerülendő lassan elhagyták e régi megnevezést, és egyszerűen a pozitív gondolkodás filozófiájáról kezdtek beszélni.
     A keresztény tudomány, az eredeti forrás azt állította, hogy életed valamennyi történése pusztán a gondolataid kivetülése. Ha gazdag szeretnél lenni, gondolkozz és gazdagodj. A pozitív gondolkodás segíthet hozzá a vagyonszerzéshez és a gazdagsághoz, általa kezdhetnek áradni hozzád a dollárok.
Erről eszembe jut egy anekdota.
Egy fiatalember összetalálkozott egy idős hölggyel az utcán.
Az idős hölgy megkérdezte tőle:
- Mi történt az édesapáddal? Mostanában nem szokott eljárni a heti gyűléseinkre a keresztény tudósoknál, pedig ő a legöregebb tagunk, jószerivel a társaságunk alapítója.
A fiatalember így felelt:
- Apám beteg, és igen gyengének érzi magát.
Az asszony elneveti magát.
- De hiszen ez csak egy gondolat, semmi több! - mondja. - Apád azt gondolja magáról, hogy beteg, pedig nem így van. Csak hiszi, hogy gyenge, valójában szó sincs róla. Az élet gondolatokból áll; amit gondolsz, azzá válsz. Mondd csak meg neki, emlékezzen a saját szemléletmódjára, amelyet prédikálni szokott nekünk! Mondd meg neki, hogy gondolkozzon egészségesen; gondolkozzon életerőtől duzzadón.
- Át fogom adni az üzenetet - felelte a fiatalember.
Nyolc-tíz nap múltán ismét összetalálkozik az idős hölggyel, aki így faggatja:
- Mi a baj? Nem adtad át apádnak az üzenetet? Még most sem láttam a heti gyűlésen.
- Én átadtam az üzenetet apámnak, asszonyom - feleli a fiú -, de most meg azt gondolja magáról, hogy halott!
     A keresztény tudomány e megközelítésmódja hasznos lehet bizonyos területeken. Kiváltképp azokat a dolgokat képes megváltoztatni, amelyeket valóban a gondolataid alakítottak ki. Azonban nem az egész életedet teremtették a gondolataid.
     A pozitív gondolkodás szószólói manapság filozofikusabban beszélnek, az alapok azonban ugyanazok maradtak - ha negatívan gondolkodsz, negatív események fognak történni veled; ha viszont pozitív gondolatokat táplálsz, pozitív történésekre számíthatsz. És ezt a fajta irodalmat, különösképpen Amerikában, széles körben olvassák. A pozitív gondolkodás a világon sehol másutt nem gyakorolt semmiféle hatást az emberekre, annyira gyerekes. „Gondolkozz és gazdagodj!” - mindenki tisztában van vele, hogy ez egyszerűen nevetséges.
Mi több, kártékony és veszedelmes is. Elméd negatív képzeteit nem elfojtani kell pozitív képzetekkel, hanem feloldani. Egy olyan tudatot kell kialakítanod, amely sem nem pozitív, sem nem negatív - ez lesz a színtiszta tudat, amelyben a legtermészetesebb és üdvösen boldog életet élheted.
     Ha elfojtasz valamely negatív képzetet, csak mert bántó számodra - ha például dühös vagy, s a dühödet elfojtva erőfeszítést teszel arra, hogy valami pozitívvá alakítsd ezt az energiát, hogy szeretettel és együttérzéssel viseltess az illető iránt, akire a dühöd irányul -, te is tisztában vagy vele, hogy csak áltatod magad. Mélyen legbelül továbbra is a düh munkál benned; éppen csak arról van szó, hogy szépítgetni próbálod. A felszínen talán mosolyogsz, de ez a mosoly csak az ajkaidra ül ki. Puszta mimikai gyakorlat marad; semmi köze hozzád, a szívedhez, a lényedhez. Te magad építettél a mosolyod és a szíved közé egy gátat - az elfojtott negatív érzést.
     Ráadásul nem is csupán egy érzésről van szó; az életed során negatív érzések ezrei támadnak benned. Akadnak ellenszenves emberek; még több a nemszeretem dolog; van, hogy nem vagy kibékülve önmagaddal vagy az életkörülményeiddel. Mindez a rengeteg hulladék csak gyűlik és gyűlik a tudattalanban, miközben a felszínen egy álszent születik, aki azt szajkózza: „Én mindenkit szeretek, hiszen a szeretet a kulcs a boldogsághoz!” Ám egy szikrányi boldogságot sem látsz az életedben; inkább a pokol minden indulata tombol a bensődben.
Az ilyen emberek képesek megtéveszteni másokat, és ha elég sokáig folytatják az ámítást, még önmagukat is megtéveszthetik. Ám ez nem jelent változást, csupán azt, hogy elpocsékolják az életüket - amely roppant értékkel bír, hiszen az ember többé nem kaphatja vissza.






     A pozitív gondolkodás egyszerűen az álszentség filozófiája - hogy nevén nevezzük a dolgot. Amikor úgy érzed, hogy sírnod kellene, azt tanítja, hogy fakadj dalra. Ha erősen próbálkozol, persze képes vagy rá, de azok az elfojtott könnyek egy bizonyos ponton, egy bizonyos élethelyzetben úgyis elő fognak törni. Az elfojtásnak is megvan a maga határa. Az a dal pedig, amelyet énekeltél, az égvilágon semmit sem jelentett; nem érezted át, nem a szívedből fakadt. Csupán azért született, mert a filozófiád arra int, hogy mindig a pozitívat válaszd.
     Én feltétlenül ellenzem a pozitív gondolkodás módszerét. Meg fogsz döbbenni rajta, hogy ha nem választasz, ha megmaradsz a választás nélküli tudatosságnál, az életedben milyen intenzíven kezd majd megnyilvánulni valami, ami túlmutat pozitívon és negatívon egyaránt, ami magasabb rendű mindkettőnél. Úgyhogy korántsem leszel vesztes. Életed nem lesz sem negatív, sem pozitív, hanem egzisztenciális.
     Ha könnyek folynak a szemedből, szépség fog rejleni bennük; a könnyeknek meglesz a maguk dala. Nem kell semmilyen dalt rájuk erőltetned; könnyeid maguk is az örömödből, a beteljesülésedből fakadnak, nem szomorúságból vagy kudarcból. És ha a dal feltör a torkodból, nem a könnyek, a kétségbeesés elűzésére szolgál; nem szól majd semmiért és semmi ellen - egyszerűen az örömöd megnyilvánulása lesz. Dalod egyszerűen önnön lényed kivirulását jelenti; ezért nevezem én egzisztenciálisnak.
     A pozitív gondolkodás igencsak tévútra vezette az embereket; hiszen álszentté tette őket. Ez ma Amerika legbefolyásosabb filozófiája, holott valójában még csak nem is nevezhetjük filozófiának - hiszen színtiszta bárgyúság. Köze sincs az ember lélektanához; nem a pszichológia felfedezéseiben gyökerezik, és nem is a meditáció még mélyebb felismeréseiben. Egyszerűen csak reményt ad az embereknek - akik már épp felhagytak a reménykedéssel. És becsvágyat ébreszt bennük.
A szegény ember azt hiszi, hogy ha eltökélten gondolkodik, akkor egyszerre a nagy semmiből egy Cadillac fog megjelenni a garázsában - noha jelen pillanatban még garázsa sincs, úgyhogy először inkább egy garázsra kellene gondolnia. A pozitív gondolkodás majd varázsol neki egy garázst, azután teremt bele egy Cadillacet is.
S még, ha ez meg is történik, a világért sem szabad beülnie abba a kocsiba - túl veszedelmes lenne. Hiszen nincs kocsi, és nincs garázs sem - az illető csak hallucinál. Nincs józan eszénél.
     Az életben mindenért meg kell dolgozni. 

(Forrás: lelkunktitkai.lapunk.hu)

Az a gyakorlat és hozzáállás, amit a pozitív pszichológia ajánl, hogy mindig pozitív dolgokra gondoljunk, minden helyzetben találjunk meg a pozitívat, folyamatosan erősítsük magunkat pozitív gondolatokkal,  pszichológiai szinten valójában súlyosbítja a problémákat.

Ezek hátterében hátterében ugyanis döntően az áll, hogy az ember a negatív érzéseit, gondolatait lenyomta a tudattalanba és ennek a feszültsége jelenik meg az olyan kellemetlen pszichológiai tünetekben, mint a szorongás, pánikroham, depresszió. A pozitív gondolatok mantrázása ezt az elfojtást erősíti, aminek következtében szépen felerősödik a szorongás, pánikroham és  a depresszió.

A másik  hatása a pozitív gondolatok állandó ismételgetésének az, hogy az ember kiszáll ezzel a valóságból. Egy pánikroham közben azt mondogatni például, hogy nincs semmi baj, az tiszta őrület, hiszen, ha az embernek pánikrohama van, az éppen elég nagy baj. A világ tele van rosszakkal, amiket látni kell, és van egy csomó helyzet, amiben semmi pozitív nincs. Ha ezekben a helyzetekben nem látjuk meg a rosszat, mert álpozitívumokkat vakítjuk magunkat, akkor ezt a helyzetet átengedtük a rossznak.  Ha  az ember kiszáll a valóságból, letagadja a problémákat, letagadja a rosszakat, akkor semmi esélye sincs arra, hogy kezelni tudja azokat, meg tudjon velük küzdeni.A gyógyuláshoz pont az ellenkező irányba kell menni: szembe kell nézni a negatív érzésekkel, meg kell fogalmazni a problémákat, és végig kell gondolni, hogyan lehet azokat kezelni.

Először is meg kell fogalmazni a negatív érzéseket: fáj, haragszom, félek, nyomorultul érzem magam, stb. Ez gyakran egyáltalán nem olyan könnyű. S nem véletlenül. Mert azért fáj, azért haragszom, félek, azért érzem magam nyomorultul, mert valaki bántott. Vagy most vagy régebben vagy mindkettő, a mostani kisebb bántás a régi nagy bántások fájdalmát idézi fel. Nagyon nehéz azzal szembenézni, hogy olyanok, akiknek szeretniük kéne, korlátozottan vagy egyáltalán nem szeretnek. Nehéz a bántásokra adott  saját - adott esetben nagyon heves - reakcióinkkal is szembesülni.

Mégis, nincs más. Mert csakis ezekkel a negatív érzésekkel való szembenézésen keresztül tudjuk megfogalmazni a tényleges problémákat. S csak ha ez megtörtént, lehet azon gondolkodni, hogy mit kell tegyünk a helyzetünk javításáért. Aztán azt meg is kell tenni.

Mindez kétségtelenül nehezebb, mint lila ködökben úszkálni. Viszont megvan az az előnye, hogy  ennek eredményeképpen ténylegesen megjavul az életünk. (forrás) 

2015. július 10.

Az Archuacók földjén

Egy valódi utazás és képei. (Rossz földrészre születtem.)


Minden utazásnak vannak olyan állomásai, amik megváltoztatják egy kicsit az embert. Ilyen volt nekünk korábban a Qoyllur Rit'i Fesztivál Peruban vagy a találkozás a shuarokkal Ecuadorban, s ilyen lett Nabusimake, az arhuacók szent faluja is. Ha az édenkert a Földön van, akkor jó hírünk van: megtaláltuk azt. Egy olyan közösséget ismertünk meg az elmúlt néhány napban, akikről a tudomány máig nem tud szinte semmit, pedig lassan 400 éve vagyunk velük kapcsolatban. Bár az arhuacók hihetetlenül zárkózottak, mi mégis bejutottunk egy mamó temetésére, ahol új értelmet nyert számunkra a halál utáni élet megítélése. Az arhuacók így nevezik a sámánjaikat.

Folytatás a MIRADOR oldalán.


2015. július 9.

Kettő az egyben


„Kimenni és bemenni és egyszerre bent lenni.” Ezt kecsua nyelven yumartannak hívják, olyan, mint egy kör egy másik körben. Az egyetlen lehetőség, hogy felébredjünk az álomból: tudni kimenni és bemenni és közben bent lenni. Ez az, amit mi, emberek nem tudunk.

(A Sibundoy-mítosz, részlet)

 



     A galaktikus szemlélet* rettenetes gondot jelenthet. Egyrészről, vitathatatlanul logikus. A tudatosság, az önmagunkból kilépés képessége, bizonyos távolságból szemlélni magunkat - ez egyike az emberi lény legértékesebb tulajdonságainak. Ez az, ami az embert emberivé teszi. A szélesebb, átfogóbb perspektíva általában nagyobb objektivitást nyújt a megfigyelőnek a legtöbb helyzetben; ugyanakkor ez a sajátos szemlélet lecsapolja az élet vitalitását. Ha valaki hosszú időszakokra ezt a nézőpontot veszi fel, az folyamatos torzítást eredményez, ami végzetes lehet.
     A csillagtávoli szemlélet igazi elismerése az, hogy megengedi a visszatérést abszurd életünkhöz, iróniával díszítve a kétségbeesés helyett. Korábban bemutattam a hedonista paradoxont, amelyben minél nyíltabban üldözzük az örömöket, azok annál tünékenyebbek. Azt hiszem, hogy az igazság keresése hasonlóan paradox: minél inkább kutatjuk azt racionálisan, annál kevésbé találjuk; a kérdések, melyeket az ember feltehet, mindig tovább fognak tartani a válaszoknál. Az értelemre - hasonlóan az örömhöz -, indirekten kell törekedni, mert az élet értelmes voltának érzése a bevonódás mellékterméke. A bevonódás a hétköznapiba nem cáfolja meg a galaktikus perspektíva által keltett létkérdéseket, hanem azt eredményezi, hogy ezek a kérdések már nem lesznek fontosak. Ez az értelme Wittgenstein mondásának: „Az élet problémájára a megoldás a probléma megszűnésében található.”
     A bevonódás megfelelő válasz az értelemnélküliségre, függetlenül annak forrásától. A szívvel-lélekkel bevonódás a zajló élet történéseibe nemcsak lefegyverezi a galaktikus szemléletet, de megerősíti annak lehetőségét, hogy az ember kiegészítse élete eseményeinek mintáját valamilyen koherens módon. Otthont találni, gondoskodni más emberekről vagy eszmékről vagy tervekről, kutatni, alkotni, építeni - a bevonódás minden formája kétszeresen is jutalmazó: belsőleg gazdagít és enyhíti a létezés olykor brutális tényeiből fakadó szorongást és nyugtalanságot. Az ember tehát jól és helyesen teszi, ha beleveti magát az élet áramába. Legyen félig biztos és teljesen elszánt - ami bizony nem is kis teljesítmény.



    A meditáció utat kínál az elszigeteltség tudatosításához. Jóllehet a meditációt alkalmazók általában másként fogalmazzák meg az eljárás hasznát, én úgy gondolom, az egyik legfontosabb fejlődést ösztönző hatása abban áll, hogy a gyakorló egy szorongásszegény állapotban (ellazulás, testtartás, légzés, lelki megtisztulás) nézhet szembe és léphet át az elszigeteltséghez társított szorongásán.
     A meditáló megtanul szembenézni azzal, amitől leginkább fél. A meditáció arra hív, hogy merüljünk bele az elszigeteltségbe - és ami ennél is fontosabb, hogy felvértezetlenül, csupaszon, a tagadás megszokott pajzsa nélkül tegyük ezt. Arra kér, hogy „engedjük el magukat” (nem teljesítményre vagy igyekezetre van szükség), hogy ne gondoljunk semmire (ne kategorizáljuk és elemezzük az élményt), és hogy reagáljunk a világra és kerüljünk összhangba vele (ne irányítsuk és ne uralkodjunk felette).
     Természetesen a meditációs állapot - a megvilágosodáshoz vezető út egyik lényeges állomása - egyik kifejezett célja éppen az, hogy a gyakorló felismerje, a fizikai valóság tulajdonképpen egy fátyol, ami eltakarja a valóságot, és csak akkor képes ezt fellebbenteni, ha megtapasztalta elszigeteltségét. A valóság illuzórikus voltának, vagy az ember teremtő funkciójának felismerése tehát rákényszerít bennünket egzisztenciális elszigeteltségünk tudatosítására is, annak belátására, hogy nem csupán másoktól, de alapvetően a világtól is el vagyunk szigetelve.  
     Az elkülönültség az élet velejárója, szembenézhetünk vele, de nem törölhetjük el. A szeretet nem szünteti meg az elkülönültségünket, de a leghatásosabb fegyverünk az elkülönültség miatti fájdalom ellen.




     Az én tehát kettő-az egyben: létezik egy tapasztalati én és egy transzcendentális, teremtő én, mely megalkotja a világot és önmagát, vagyis felelős önmagáért. Az ilyen értelemben vett felelősség elválaszthatatlan a szabadságtól. Ha igaz az, hogy az egyén teremti meg önmagát, akkor az is igaz, hogy a döntések a megteremtett lét atomjai. Dönteni azért fájdalmas, mert lehetőségeink korlátozását jelenti. Életünk, létezésünk mindig össze lesz szegecselve a meghalással, a szerelem az elvesztéssel, a szabadság a szorongással és a gyarapodás a széthullással. Azt, amink van és amit megtehetünk, általában kiszorítja a tudatunkból az, amink nincs és amit nem tehetünk meg.
     Kérdezze csak meg magától: „Kikben lakik magabiztosság, nyugalom, örök derű?” Csak azokban, akiknek a világlátása egyszerű - a hétköznapi emberekben és a gyermekekben. Az életet nem szabad megváltoztatni, eltiporni valami másféle életért, ami a jövőben kínálkozik. Ha az ember számol halála lehetőségével, eljut arra a szintre, hogy értékelje és hálás legyen a lét számtalan csodálatos adományáért. 



*galaktikus szemlélet: a teljesség, az üresség, az éntelenség látása

2015. július 4.

Tánccal köszöntöttem a hajnalt



Emlékezni (recordar) a latin re-cordis szóból: valamit a szívbe visszaidézni.





Egy szőlősgazda a halálos ágyán Marcela fülébe súgott valamit. Mielőtt meghalt volna, megosztotta vele a titkát.
    - A szőlő - súgta a nőnek -, borból van.
    Ezt Marcela Perez-Silva mesélte nekem, én pedig azt gondoltam: ha a szőlő borból van, talán mi magunk azokból a szavakból vagyunk, melyek rólunk mesélnek.

    Az első csókig és a második pohár borig mindannyian halandók vagyunk.




Egy, a Kolumbia partjainál fekvő Neguá városába való férfi fel tudott mászni az égbe.
    Visszatérve elbeszélte az utazását. Elmondta, hogyan látta az emberi életet odafentről. Azt mondta, pici lángok tengerei vagyunk.
    - A világ - mesélte -, a sok ember, pici lángok tengere.
    Minden egyes ember a saját lángjával világít.
    Nincs két egyforma láng. Vannak nagy lángok és kis lángok mindenféle színben. Vannak olyan lángok, melyek annyira mozdulatlanok, hogy még a szélben sem rezdülnek meg, mások lángja olyan vad, hogy szikrával szórja tele a levegőt. Vannak bolond lángok, melyek sem nem égnek, sem nem világítanak, másokban viszont olyan vadul izzik az élet, hogy rájuk sem lehet nézni pislogás nélkül, és ha a közelükbe ér az ember, maga is lángra kap.





Bertha Jensen nagyanyja káromkodva halt meg.
    Egész életét lábujjhegyen élte, mintha bocsánatot kérne még azért is, hogy van, elkötelezetten szolgálta férjét és öt gyermekét. Ő volt a példás feleség, az önfeláldozó anya, az erény csendes oszlopa. Soha egyetlen panasz sem hagyta el az ajkát, nem is beszélve a káromkodásról.
    Amikor a betegség ledöntötte a lábáról, magához hívta a férjét, maga mellé ültette az ágyra, és elengedte magát.  Senki nem is sejtette, hogy úgy tud beszélni, mint egy kocsis. Már régóta haldoklott. A nagyanya több mint egy hónapig okádta a szitkok és az istenkáromlások áradatát lelkének legmélyéről. Még a hangja is megváltozott. A nőből, aki soha nem dohányzott, és tejen vagy vízen kívül nem ivott semmit, egy rekedt hangú lotyó lett. És úgy halt meg, a család és a szomszédok általános megkönnyebbülésére, hogy káromkodott, mint egy kurva.
    Ott halt meg, ahol született, Dragor városában, Dánia partjainál. Ingének hívták. Kicsit cigányos arca volt, szeretett vörösben járni, és vitorlázni a napon.




A Nicaragua partjainál fekvő Bluefieldbe a kontrák támadását követő napon érkeztem. Sok volt a halott és a sebesült. Éppen a kórházban voltam, amikor a csatározás egyik túlélője, egy fiatal fiú magához tért az altatásból. Karok nélkül ébredt, ránézett az orvosra, és azt mondta:
    - Öljön meg.
    Csomót éreztem a gyomromban.
    Azon az éjszakán, azon a szörnyű éjszakán a levegő forrt. Lefeküdtem egy teraszra, egyedül, az arcom az ég felé fordítottam. Nem messze onnan hangos zene szólt. Mindennek ellenére a Bluefieldben lakók megünnepelték a hagyományos májusfa ünnepüket. Az emberek ujjongva táncolták körül az ünnepi fát. De én, kinyúlva a teraszon, nem akartam hallani a zenét, sőt semmit sem akartam hallani. Próbáltam nem érezni, nem emlékezni, nem gondolni semmire, de semmire. És miközben ott voltam, és csapkodtam magamat a szúnyogok, a szomorúság és a zene miatt, egy bluefieldi gyerek odajött és lefeküdt mellém, és csendben nézni kezdte az éjszakai égboltot. Pont úgy, mint én.
    Hirtelen ott volt egy hullócsillag. Kívánhattam volna valamit, de nem jutott eszembe semmi.
    És a gyerek elmagyarázta:
    - Tudod, miért hullanak le a csillagok? Isten hibája. Rosszul ragasztja fel őket. Rizsből kifőtt keményítőt használ.
    Tánccal köszöntöttem a hajnalt.




Diego még sosem látta a tengert. Az apja, Santiago Kvadloff, egyszer elvitte, hogy megnézhesse.
    Délre mentek.
    Az óceán magas homokdűnék mögött feküdt, és várt.
    Amikor a gyerek és az apja hosszú gyaloglás után végre elérte a dűnéket, az óceán a szemük elé robbant.
    A tenger olyan hatalmas volt, és olyan erővel szikrázott, hogy a gyermek megnémult a szépségétől.
    Aztán amikor végül ismét meg tudott szólalni, remegve, dadogva azt mondta az apjának:
    - Segíts látnom!




Engedd szabadjára a hangokat, álmodd az álmokat. Az írásaimon keresztül megpróbálom kifejezni azt a csodával teli valóságot, melyet Amerika ocsmány valósága mögött találok.
     Ezen a földön egy Elegguá nevű isten a halált a tarkóján viseli, míg az életet az arcán. Minden ígéret fenyegetés, és minden veszteség felfedezés. A bátorságot a félelem szüli, a bizonyosságot a bizonytalanság. Az álmok egy másik valóság lehetőségét hirdetik, a delíriumból pedig egy másféle gondolkodás bukkan elő.
     A lényeg az, hogy mi azon erőfeszítéseink összessége vagyunk, melyeket azért teszünk, hogy mások legyünk. A személyiség nem múzeumi kiállítótárgy, mely változatlanul áll a múzeumi tárlóban, hanem inkább mindennapi életünk ellentmondásainak szintézise.
     Hiszek ebben a menekülő hitben. Úgy tűnik számomra, ez az egyetlen hinni érdemes hit, mivel nagyban hasonlít az emberi állatra, amelyik átkozott, és mégis szent. És arra az őrült kalandra, amit életnek hívunk ezen a földön.

(Eduardo Galeano: Ölelések könyve - fordította Ingrid Alexovics)




2015. július 2.

"Bobo"



     Ha nem vagy gyors, halott vagy. Kénytelen vagy te lenni a csaló vagy a megcsalt, a hazug vagy a hazugság céltáblája. Ez a mit érdekel engem, a mit lehet tenni, a ne avatkozz bele, és a tartsd meg magadnak ideje. A csalók ideje: a termelés nem hoz semmit, a teremtés értelmetlen, a munkának nincs értéke.
    A Plate folyó medencéjében a szívet úgy hívjuk, bobo, bolond. És nem azért, mert szeretni tud. Azért hívjuk bolondnak, mert még ver.




     A bizonyosságaim a kétségeimből táplálkoznak. És vannak napok, amikor idegennek érzem magam Montevideóban vagy bárhol máshol. Azokon a napokon, a napsütés nélküli napokon, a hold nélküli éjszakákon, egyik hely sem az enyém, és semmiben és senkiben nem ismerek magamra. A szavak nem hasonlítanak a jelentésükre, de még csak nem is hangzanak jól. Akkor nem vagyok ott, ahol vagyok. Elhagyom a testem, és messzire utazom, nem tartok sehova, nem akarok senkivel sem lenni, még magammal sem, és nincs nevem, de nem is kívánom, hogy legyen: elveszítem a vágyat, hogy szólítsam magam, vagy hogy mások szólítsanak.




     Akkut miokardiális infarktus, a mellkasom közepébe maró halál. Két hetet töltöttem egy barcelonai kórház ágyába süppedve. Miközben a neveket, a címeket és a telefonszámokat írtam át az új füzetbe, kezdtem ráébredni, hogy az emberek és az idők micsoda zűrzavarában éltem, a nagy örömök és a mélyről jövő fájdalmak micsoda örvényében.
     Hosszan gyászoltam a halottakat, akik a szívem halott részében maradtak, és még hosszabban ünnepeltem azokat, akik még éltek, és akik lángra lobbantották a vérem, és felduzzasztották a szívem még életben lévő részét.
     És nem volt abban a tényben semmi rossz vagy semmi furcsa, hogy összetört a szívem a sok használattól.




     Amikor meglátogattam Cedric Belfrage-ot Cuernavacában, Los Angelesben már 16 millió  személygépkocsi volt: emberek, akiknek a lábuk helyett kerekeik vannak. Szóval nem nagyon hasonlított arra a városra, amit  Cedric odaérkezésekor, még a némafilmek idején megismert, sem arra, amit még akkor is szeretett, amikor McCarthy szenátor a boszorkányüldözések idején kiutasította onnan.
     A kiutasítása óta Cedric Cuernavacában élt. Néhány barátja, a régi idők túlélői, néha megjelentek tágas, világos házában, és időnként feltűnt egy rejtélyes fehér pillangó is, aki tequilát ivott.
     Los Angelesből érkeztem, és jártam azon a környéken, ahol Cedric régebben lakott. De ő nem kérdezett Los Angelesről semmit. Los Angeles nem foglalkoztatta, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem foglalkoztatná. Helyette arról faggatott, milyen volt a kanadai utam. Még a savas eső is szóba került, a gyárak által kibocsátott mérgező gázok, melyeket a felhők visszahoznak a földre, és amelyek már tönkretettek 14000 tavat Kanadában. Abban a 14000 tóban már nincs semmiféle élet, se növények, se halak. Volt alkalmam bepillantani abba a katasztrófába.
     Az öreg Cedric rám nézett nagy, tiszta szemeivel, és tettetve fejet hajtott azok előtt, akik hamarosan uralni fogják a földet:
- Mi emberek lemondtunk erről a bolygóról a svábbogarak javára. - jelentette ki.
     Aztán felemelte az üveget, és megtöltötte a poharainkat.
- Még egy cseppet, amíg megtehetjük.

(Eduardo Galeano: Ölelések könyve - fordította Ingrid Alexovics)