2015. február 24.

Nézni és látni


A világ elpusztul! A föld minden könyve közül válaszd ki a száz legnagyobbat, hogy a jövő számára megmentsük.
   Kiválasztottam.
   A bárkában nem fér el száz. Válassz ki tízet, s a többit dobd ki.
   Kiválasztottam.
   Dobj ki még kilencet, mert csak egyet vihetünk.
   Kiválasztottam.
   Melyik ez az egy könyv?
   A Véda.
  


A történet előtti őskor szellemének őre India szent könyve: a Véda. A Véda szó a vidja származéka, és kapcsolatban áll a latin viderével, vagyis körülbelül azt jelenti, hogy nézni és látni. Mindaz, amit a Véda mond, elsősorban látvány és kép. Nemcsak az a kép, amit az ember nappal lát, hanem az is, amit álmában és képzeletben; de úgy látszik, nemcsak a dolgok képe, hanem a dolgok értelme és jelentősége is; az is, ami a dolgokkal történik, ami a dolgokat egybefűzi és elválasztja. Ezért azok a magyarázatok, amelyek szerint a vidja annyi, mint nézni és látni, szűknek bizonyultak. Helyesebb, ha az ember azt mondja, hogy a vidja jelentése: tudás. Azt írja, hogy a Véda a világ minden dolga felől való tudás, éspedig az ősidők örök és szakrális tudása. A Véda (vidja) tulajdonképpeni jelentése: éberség. A Véda az éberséget őrizte meg, őrzi és adja tovább; és ez az őskor szelleme, a történet előtti idő lényege. A Véda egyedülálló feladata, hogy felébreszt, éberséget hoz és ébren tart. Felébreszt abból az álomból, ami az emberi élet itt az anyagi földön; a zárt életet áttöri és megnyitja; a dolgok eredeti értelmét megmondja, az ember szemét felnyitja és a világ autentikus értelmét közli. Mert annak hatása, amit mond, nem az, hogy az ember a világ képét látja és tudja, hanem az, hogy a látványtól felébred. Éberség nem annyi, mint ébrenlét. Nem annyi, mint az érzékeket tevékenységben tartani, látni, nézni, cselekedni, mozogni, tudatosnak lenni, tudni. Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát.

A Véda idevágó fejezete az Isa-upanisád. Ennek néhány része a következő:
„A világ s mindaz, ami él, isteni létbe süllyedt. Aki lemond, azé az öröm. Ami másé, azt ne kívánd.

A tömeg hadd nyüzsögjön, hadd kívánjanak maguknak száz év életet. Az igazi öröm azért a tiéd. Ne ragadjon rád földi kívánság.

Ezt a világot démoni erők lepik el és vak sötétség takarja: ide merülnek el mind haláluk után, akiknek lelke meghalt.

Aki az élőlényeket mind önmagában tudja tartani, mint Énjének részeit, s önmagát mindabban, ami él, az nem ismeri többé a félelmet, sem a haláltól, sem mástól. Mert akinek minden élőlény Én lett, az felébredt; s hol marad a bánat és hol marad a gond, ha az Egyet látni tudod?

A tudatlanok a vak sötétségben bolyonganak, de még sűrűbb sötétségben járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak.

Az út máshová vezet, mint ahová a tudás, vagy nem tudás. Így tanították az őskor nagy mesterei, akiknek szava reánk maradt. Aki tudja, hogy a tudás és tudatlanság, mindkettő elégtelen, és e kettős felismeréssel lépi át a halált, csak az halhatatlan.

Sűrű éjszakába lép, aki azt hiszi, hogy semmivé válik; de még sűrűbb éjszakába lép, aki azt hiszi, hogy valamivé válik.

Más az, mint valamivé, más az, mint semmivé lenni. Az ősidők mesterei így tanították, s így maradt reánk a hagyomány.

Aki tudja, hogy nincs valamivé levés, de megsemmisülés sincs, és e kettős felismeréssel lépi át a halált, csak az halhatatlan.”

Az Isa-upanisád fordulata, amikor a Mester azt mondja, hogy a tudás nem éberség. A tudás szanszkrit szóval vidnya. A vidnya nem vidja. A vidnya szó szerint halmozható anyagi tudást jelent. Ellentéte az avidnya, a nemtudás. A szöveg így szól: „A tudatlanok vak sötétségben bolyonganak, de még vakultabb sötétségben járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak.” Vidnya és avidnya, értelmi tudás és tudatlanság, az álmosság két változata, mind a kettő teljesen alkalmatlan arra, hogy az ember a valóságot megértse és lásson. Az avidja jellegzetes állapota az érzéki világot, a tapasztalati tényeket valóságnak látni; azt hinni, hogy az anyagi világ varázslata realitás; nem tudni, hogy amit valóságnak hisz, az az elvarázsolt lélek álomkóros látomása. Az avidjának a Véda szerint három foka van: a mély, álomtalan alvás, az álom és az ébrenlét. A mély alvásban az ember nem lát és nem tud semmit. Ez az élet leginkább lefokozott volta. Amikor az ember álmodik, lát, de nem tud. Ez már egy fokkal éberebb. Az ébrenlétben az ember lát is, tud is, de még nem éber. Éberség csak a negyedik (turijam). Ez a negyedik fok az éberség. Az első háromtól tökéletesen különböző világos, tiszta látás. Ez a „felébredt álmodó”, ez a buddhi. Ez a mahatma - nagy lélek -, a lélek elérhető legnagyobb és legmagasabb állapota. „Aki az élőlényeket mind önmagában tudja látni, mint Énjének részeit, és önmagát mindabban, ami él.” Az ember ebben a percben nem individuális Én többé, hanem univerzális személy. S ez az univerzális személy már nem az életben, hanem a létben tartózkodik. A létben való tartózkodás ismertetőjele, hogy a világ: Egy. Az álmosak közül mindenkinek külön-külön világa van, az ébereknek egy közös világuk van.

A Véda alapszava az atman. Az atman az individuális lélekkel szemben az egyetemes lélek. Az emberi Énnel szemben az isteni Én. Ez a lélek és Én az, aki minden lényben él. Az atman olyan szoros kapcsolatban áll az éberséggel, hogy a Véda nem egy helyen Ébernek mondja. Ő az Éber. Nem született és nem hal meg, a mindenütt jelenvaló, mindent tudó, mindent látó lélek. Az atmanban való részesedés nem lehet soha erőfeszítés vagy tanulás vagy szorgalom vagy akarat eredménye. „Csak az éri el, akit ő maga kiválasztott”, mondja a Katha-upanisád. Semmiféle aszkétikus gyakorlat, jóga, tudás, morális fegyelem, bűntelenség még csak nyomába sem ér. Az éberség az atmannal, az isteni lélekkel való azonosulás, az atman kegyelme. Az éberség nem tudás, hanem érzékenység. Az éberség a lét intenzitása, éspedig a legmagasabb intenzitása, amely mindent lát, mindent tud, mindent érez, mindent átél, teljesen szabad, teljesen világos, ez: buddha, a felébredett. Az ismerés, a tudás kifelé irányul, az éberségnek nincs iránya: érzékeny kifelé, befelé, felfelé, lefelé, az élet és az életfölötti lét jelenségeire. Ezért mondja az Isa-upanisád, hogy amikor az ember tökéletesen felébred, az más, mint lenni valamivé, más, mint semmivé lenni; „aki tudja, hogy nincs valamivé levés, de megsemmisülés sincs, csak... az halhatatlan”.

(Hamvas Béla: Az Ősök nagy csarnoka; Éberség - Scientia Sacra, részletek) 

2015. február 19.

Három csenden át


Háromféle csend van: a szavak csendje, a vágyaké és a gondolatoké.
Az első tökéletes. A második, ha lehet, még tökéletesebb, de a legtökéletesebb a harmadik.





Az első, a szavak csendje igen értékes. A másodikban, a vágyaktól való csendben nyugalom áll elő. A harmadikban, a gondolatoktól való csendben - s a cél ez - valamennyi érzéked belső összerendeződése jelenik meg. Gondolataid csendjének megragadása nem egyéb, mint a lényed központjába való megérkezés.
A beszéd, a vágyak és a gondolatok csendje által belső vándorlásunk központi helyét érjük el, azt a helyet, ahol Isten szól belső emberünkhöz. Itt Isten magát osztja meg szellemünkkel, lényünk legmélyén Ő tanítja magát nekünk. Ide Ő vezet el bennünket, ez az egyedüli hely, ahol titkos és elrejtett szívét közölheti. Ha isteni hangját bensődben hallani kívánod, akkor e három csenden át ide kell beérkezned.

(Miguel de Molinos, XVII. századi keresztény misztikus)

2015. február 11.

Ága görbe, gyökere csomós


   Tevékenységgel az emberiséget még senki se mentette meg. Miért? Mert éppen a tevékenység az, amely a zavart teremti. Egyetlen helyes magatartás van: „hagyd, hogy az Ég és a Föld erői szabadon kibontakozzanak”. Az embernek a világ rendjébe nem szabad beleavatkozni: nem szabad megkülönböztetni, értékelni, ítélni. Abban a pillanatban, amikor az ember a dolgokat egymástól elválasztja, a jót és a rosszat megkülönbözteti, a világnak önkényes irányt próbál adni. Ezt teszik a szentek. A világot meg akarják javítani. De mit érnek el? Azt, hogy elrontják.



   A világ őskori békéjét helyreállítani csak egyféleképpen lehet. Úgy, ha ember a nem-cselekvésbe, a nem-gondolkodásba visszavonul, és az örök égi és földi erők érvényesülését szabadon biztosítja. Mindennemű elv, erény, tevékenység, törvény, szabály, hangsúly, gondolat, megzavarja az ősi rendet. „Az emberi életnek kezd célja lenni - világszemléletek és filozófiák és különböző társadalmi elméletek a rend érdekében -, de ami belőle származott, az a legnagyobb zavar.” „A tevékenység veszedelmesebb, mint a skorpió marása, mint a ketrecből kiszabadult vadállat”. Mert az emberi tevékenységnek a világra visszaható metafizikai és mágikus hatása van. Megromlik a szív, a kedély, az érzék, az emésztés, a napfény, az eső, a tél hidege, a nyár melege, a növények gyökere a földben és a halak húsa a tengerben. Megrontották a világot. „Az ember arca szégyenben ég, ha erre gondol. Ők azonban a szégyent nem ismerték.”
   Ezért a tökéletes ember olyan, mint „az óriás fa”, amelynek ága görbe, gyökere csomós, levele keserű, virágja orrfacsaró illatot áraszt – „nem használható” semmiféle célra és szándékra. Nincs belezavarodva holmi világjavító eszmékbe, mint a szent. A tao minden pillanatban, mindenki számára jelen van, a Lét mindenhol élő valóság. A tao a teltség, a gazdagság, az erők teljessége, az uralom. 

(Hamvas Béla: Csuang Ce - A Tao virágai)




      Az európai ember hajlamos elhinni, hogy ő sorsformáló erő. Ki-ki saját szerencséjének kovácsa. Tehát nekem csinálnom kell valamit ahhoz, hogy sorsomat formáljam és kézben tartsam. Van egy ilyen illúziónk, ami elkezd bökdösni, hogy na "csinálj már valamit, csinálj már valamit. Ez nem maradhat így, csinálj már valamit!"
     Azt gondolom, hogy az esetek nagy többségében nem kell csinálni semmit. Teljesen fölöslegesen nyüzsög az ember. Ezt a problémát az egzisztencialista filozófia úgy oldotta meg, hogy aki semmit sem csinál, az sodródik az életben. Sodorják a körülmények. Aki pedig cselekszik, aki dönt és választ: azt is.
     Azon az illúzión már túl kéne lennünk, hogy a döntéseink és cselekedeteink ízlésünk és akaratunk szerint befolyásolják életünk alakulását.

Popper Péter, előadásrészlet

2015. február 9.

Lény is, lényeg is


"Aki megismeri a mindenséget, de önmagában hiányt szenved, mindenben hiányt szenved."

"Ha a kettőt eggyé teszitek, és ha a belsőt olyanná teszitek, mint a külső, és a külsőt, mint a belső, és a fölsőt, mint az alsó, és a férfit és a nőit ez egyes-egyetlenné fogjátok tenni, hogy a férfi ne legyen férfi, sem a nő nő; ha szemeket szem helyébe teszitek, és ha kezet kéz helyébe, és lábat láb helyébe, és képet kép helyébe, akkor fogtok bemenni a királyságba."

"Ama napon, amikor egyek vagytok - váltatok kettővé. Ha pedig kettővé váltatok, mit fogtok tenni?"

(Jézus igéi, Tamás evangéliuma)



   Az androgünosz görög szó, annyit jelent, mint hímnőlény. Nem tévesztendő össze a hermafroditával. Az androgünosz lényt is jelent és lényeget is. A semleges eredetileg minden valószínűség szerint androgünosz volt. Nem mint most, amikor mind a két nem, vagyis mind a két vonzat iránt közömbös, hanem mind a két nem iránt érzékeny. A semlegesség a primordiális androgünosz elfajulása. Mint a fizikában a neutron. Amit semlegesnemnek nevezünk, az tulajdonképpen nem nélküliség. A hímnőlény a hím felé is, a nő felé is nyílt, és a két nemet összeköti. A semlegesség a két nem felé zárt, ezért a két nemet elválasztja.
   Az androgunoszt tökéletesen félreérti, aki abban a hiszemben van, hogy az a szocialitásban a férfi és a nő viszonyát akár csak meg is érinti. Az androgünosz nem a szerelmet vagy házasságot vagy a barátságot oldja meg, hanem mindig az emberen belül marad. A primordiális hímnőség feltétele annak, hogy az ember a szocialitáson belül sikerült életet tudjon élni. Az androgunosz realizálása a normális emberi létezés alapja. Az androgünosz helyreállítására vonatkozó őskori gyakorlatot az alkímia őrizte meg. A gyakorlat legfontosabb művelete a megtisztulás, főképpen a tűz segítségével. Tapasz, az önmegtagadás tüze, az aszkézis tüze, böjt, ima.

   A férfi halhatatlanság-ideájáról nem kell sokat beszélni. Eleget beszélnek a piramisok és a metafizikák, a hadjáratok és a szimfóniák. Mindig valami, ami az időtlenbe tör át, vagy legalábbis, át akar törni. Ami az emberi lény életvonalát a végtelenbe meghosszabbítja, ami mint Egyetlen Én megmarad. A beavatások szerint az ember megszabadulását akkor éri el, ha két ellenállást le tud győzni, a világ érzéki alakját fel tudja bontani és ki tudja üresíteni, és az időből ki tud lépni. Amit a férfi él, az ennek az eredeti megszabadulásnak eltorzult analógiája. Ahelyett, hogy önmagát az időtlen létbe átemelné, művet alkot és azt emeli át, de nem az időtlenségbe, csak a meghosszabbított időbe. Mert az időtlenségben csak lénynek van helye, műnek nincs. Ahelyett, hogy egzisztenciáját feloldaná, önmagának emlékművet emel. Az örököt a momentumban akarja elérni. Nem úgy, hogy minden nyomát eltörli és önmagát megmenti, hanem önmagát a műbe építi, és itt eltüntethetetlen akar maradni.

   A nő halhatatlanság-ideálja ennek a hírvágynak és becsvágynak pontosan az ellenkezője. A férfival szemben a nő mindig természet, konkrét, közeli, mindig intim, mindig az időben marad és a földön. A nő halhatatlansága  a mulandóságban van. Megtörténik, ami lehetetlennek látszik, ami nonszensz és ami abszurd, halhatatlannak lenni nem a  momentumban, hanem a virágzó növényben, ami már este nincs, a pillanat visszavonhatatlan eltűnésében, az egyetlen felvillanásban, abban, ami elmerülés és elmúlás. Ezért női minden, ami ének és tánc, gyümölcs és virág, étel és ruha, évszak és hangulat, érzelem és gondolat, közösség és test. Mindaz, ami eltűnik, éspedig nyomtalanul. Az örök és az elmúlhatatlan éppen ebben az illanó mulandóságban van; abban, hogy megfoghatatlan és mindig konkrét és közeli, és egyszer van és soha többé, és itt van, és sehol másutt nincs, és nem is lehet, és megismételhetetlen és egyszerű, mint a levegőben elolvadó hópehely.

   Az androgünosz kettős jelenlét. Itt csak akkor, ha ott, és ott csak akkor, ha itt. És minél inkább itt, konkrétan, egyszer, mulandóságban, annál inkább az örök állandóságban, időtlenül. A mulandóság transzcendenciája. A végtelen pillanat. Az androgünosz egyszerre tud élni a nagyságban, és egyszerre tud a délutáni napfény foszló pillanatában tánc lenni, tünékenységében megdicsőülni és a végtelenben időtlennek maradni. Az ittlét teljességében áll és a halhatatlan örökkévalóságba tör át azzal, hogy tényleg itt van és itt áll.
   Az egyesülés nem a szaporodás jegyében áll, hanem az androgünosznak egyetlen pillanatra való megvalósulása és az emberi teljesség helyreállítása jegyében. Olyan férfi vagy nő életében, aki az androgünoszról nem tud, aki nem tudja, hogy a két félnem tulajdonképpen egy, a valódi egyesülés lehetetlen.
   A valódi nő jelenlétében a legtávolabbi dolgok is egyszerre közelivé és elérhetővé válnak. A valódi férfi jelenlétében a legkevésbé érthető dolgok is világossá válnak.
   A nő nemében teljes egzisztenciát tud élni, a férfinak mindig kell még hozzá valami, mindig meg kell értenie valamit önmaga fölött, hogy teljes legyen.
   A férfi halhatatlanság-ideálja az emlékezetben, a nőé a felejtésben van. A férfié a történet, a nőé a mítosz.  
   A férfi magával hozza az idillt, a nő hozza magával azt, hogy ez csak itt és most, ebben az életben valósítható meg. 
   Mivel a történet e pillanatában mindennemű organizáció megvalósíthatatlan (a lét pozitívumainak organizálhatatlansága - a pozitívum minél magasabb, annál kevésbé organizálható, a szeretet tökéletesen organizálhatatlan), ez ma közösségben nem, csupán egyénien és személyesen lehetséges, a szakramentum kizárólag az emberi egyénben van.


"Szellemiekben kompromisszum nincs, semlegesség még kevésbé."
  
(Hamvas Béla: Sciencia Sacra II./2. - A kereszténység, részletek) 

2015. február 2.

A múlt és jövő buddhái


"Gnóthi szeauton!"




Illatos és meleg volt.
Boldog ürességben
Álmodott a Buddha.

Hirtelen
Füllesztő, majd
Feszült lett a levegő.
Buddhának
Nehezére esett lélegezni.

Kitört a vihar.
Villámok
Csaptak a fejébe
És köldökébe,
Azzal fenyegetve, hogy
Az egész Buddhát
Kettérepesztik.

Mi történt
Az időjárással!?
Zihálta
A Buddha.

Annyira el vagy telve
A saját
Gyönyörű
Buddha-gondolataiddal,
Mondta az időjárás,

Egy vihar kell,
Hogy
Észrevegyél.




   ~ Nincs ösvény, se bölcsesség. Nincs mit elérni.  ~




   ~ Mivel semmi sincsen, ami felől meditálni lehet, úgy meditáció egyáltalán nem létezik. Mivel semmi nem jöhet, ami a helyes útról eltéríthetne, úgy a helyes útról való letérés sem létezhet. ~




   ~ Adjátok áldásotokat, hogy megszűnjenek vallásos gondolataim! Áldjatok meg, hogy képes legyek szeretetre és együttérzésre! ~




   ~ Ó, tanítványok! Ha nem látjátok igazi természeteteket, és azt hiszitek, hogy a szútrák olvasása, a buddhák segítségül hívása, a hosszantartó és kemény tanulás, az éjjel-nappal való gyakorlás, a virrasztás, vagy a tudás a dharma, akkor gyalázzátok a dharmát. A múlt és jövő buddhái csupán az igazi természet látásáról beszélnek. ~




   ~ Nem kell sem adni, sem elvenni, csupán természetesnek maradni. ~




   ~ Ó, tanítványok! Mondjatok le arról, ami nem a tiétek. A megismerés, szerzetesek, nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. ~

(a Buddha)




Egy tibeti láma
Látogatta meg a Buddhát.

A tibeti buddhák
Sok csodát
Tesznek, mondta.
A lámákat
Egyik helyről
A másikra
Varázsolják.
Egyik pillanatban Lehben,
A másikban Lhászában.

Te tudsz
Csodákat tenni?
Kérdezte a Buddhát.

Ezt nézd,
Mondta a Buddha.

A Park szétterült
Előttük. Benne
Egy feketerigó énekelt,
Vadvirágok nőttek,
Lágyan esett az eső.

Na?
Kérdezte a láma.

Ez az,
Mondta a Buddha.

A láma,
Megundorodva,
Azonnal visszatért
Lhászába.

Csoda,
Mondta a Buddha.




(John Drew: A kamakurai buddha)