2018. október 22.

"mint a levelek közt járó szellő suhogása"

Ha a mai ember a kinyilatkoztatás szót hallja, elkedvetlenedik. Azt hiszi, hogy itt valami csalás van. Mesterséges pátoszt sejt, színpadi külsőségeket és papi hazugságokat. 
A kinyilatkoztatásban nem kell nagy patetikus jelenetek között felhangzó szózatra gondolni. Ezt csak az olyan ember képzeli, aki a szellemi világ megnyilatkozásait nem élte át, azokban sohasem részesült és azt nem is érti. A kinyilatkoztatás nem operaszerű külsőségek között jelentkező retorikus szavalat. 


Festmény: Flora McLachlan


Minél mélyebb igazság nyilatkozik meg, annál halkabb és egyszerűbb; annál inkább a mindennapi életét élő, kötelességét végző tisztaszívű ember szívében szólal meg. 
Ahhoz, hogy valaki a kinyilatkoztatást felfogja, egyetlen dologra van szüksége: az éberségre. Az éberséget pedig csak egyetlen dolog táplálja: a tiszta lét. Ezért van szükség morális feddhetetlenségre: mert a moralitás nem önmagában való érték. Ez a folttalan élet egyszerűsége. 
Az ismeret csak zavar és ront, sőt az embert meg is akadályozza abban, hogy a kinyilatkoztatást felfogja. Miért? Mert az ismeret káprázat. A káprázat pedig az éberséget elaltatja. Az embert alvajáróvá teszi.
A kinyilatkoztatás helye a tiszta és megnyugodott egyszerű emberi szív. Ez az, amely az isteni szellem hangját közvetlenül hallja. Így nyilatkozott meg a teremtő szellem az ősidőkben. Így nyilatkozott meg azóta is remetékben, magányosokban, prófétákban, aszkétákban. Így nyilatkozott meg a történeti időkben is: misztikusokban, szerzetesekben, kivételes költőkben. “Mint a levelek közt járó szellő suhogása.” 
Valahányszor az emberi szív őseredeti egyszerűségét és tisztaságát visszanyeri, a Teremtő Szellem közvetlen kisugárzását fel tudja fogni, és meg tudja érteni. Ezt nevezik kinyilatkoztatásnak.

Hamvas Béla 


2018. október 12.

Október 12.-e: az Őslakos Ellenállás Napja

Amerika az egyetlen társadalom, amely a barbarizmusból a dekadenciába fejlődött, kihagyva közben a civilizációt.

Oscar Wilde


Az amerikai gyermekek tanítói újra meg újra fölírták ezt a dátumot a táblákra, és felszólították a gyermekeket, hogy büszkeséggel és örömmel véssék az eszükbe: 1492. A tanítók azt mondták a gyermekeknek, hogy a földrészüket ekkor fedezték föl az emberi lények. A valóságban 1492-ben már emberi lények milliói éltek tartalmas és fantáziadús életet a földrészen. 1492 csak az az év volt, amikor a tengeri rablók elkezdték becsapni, kirabolni és megölni őket.
A tengeri rablók fehérek voltak. Azok az emberek, akik a rablók megérkezésekor már a földrészen éltek, rézszínűek voltak. Amikor a földrészen bevezették a rabszolgaságot, a rabszolgák feketék voltak. A szín volt minden.

Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije

 

Meztelen, barna aravak férfiak és nők ámulva keltek fel a sziget tengerpartjain lévő falvaikban, és beúsztak a tengerbe, hogy közelebbi pillantást vessenek egy különös nagy hajóra. Amikor Kolumbusz és tengerészei kardokkal a kezükben partra szálltak, az aravakok futva üdvözölték őket, és élelmet, vizet és ajándékokat vittek nekik.

Kolumbusz később ezt írta a naplójába:
„Úszva el érték hajóinkat és papagájokat, gyapot-fonálból készült gombolyagokat, gerelyeket és más hasonló holmit hoztak magukkal, s azokat elcserélték arra, amit mi adtunk nekik, így üveggyöngyökre és csengőkre. Mindent nagyon szívesen adtak és vettek. Fegyvert nem hordanak magukkal, nem is ismerik azokat; megmutattam nekik a kardokat és minthogy tudatlanságból az élüknél fogták meg, meg is vágták magukat. E bennszülöttek minden bizonnyal hűséges és okos szolgákká válhatnak, vagy ötven emberrel valamennyiüket sarkunk alá hajthatjuk és mindenre kényszeríthetjük.”

Ezek a Bahama-szigeteki aravakok nagyon hasonlítottak a szárazföldi indiánokra, akiket nagyfokú vendégszeretet (ezt az európai utazók újra és újra elmondják), és a megosztásba vetett hit jellemzett. Ezek a tulajdonságok nem domináltak a reneszánsz Európában, ahogyan azt a pápák vallása, a királyok kormányzása és a pénz iránti őrület uralta, ami a nyugati civilizációt és Amerikába érkező első hírnökét, Kolumbusz Kristófot meghatározta.
Kolumbuszt a legjobban ez érdekelte: Hol van az arany? Meggyőzte Spanyolország királyát és királynéját, hogy finanszírozzanak egy expedíciót arra a földre, gazdagságra, amelyet az Atlanti-óceán másik oldalának vélt – az Indiákra és Ázsiába, az aranyhoz és a fűszerekhez. Spanyolországot nem sokkal korábban egyesítették, és ezzel Franciaország, Anglia és Portugália mellett egyike lett az új modern nemzetállamoknak. A modern világ más országaihoz hasonlóan Spanyolország is aranyat keresett, ami a gazdagság új forrásává vált, hasznosabbá, mint a föld, mert azon bármit meg lehetett venni. Spanyolország úgy döntött, hogy megkockáztatja az ismeretlen óceánon keresztül vezető hosszú hajóutat. Az út negyedénél rábukkant egy ismeretlen, fel nem fedezett Európa és Ázsia közötti földterületre – az amerikai kontinensre. 1492 októberének eleje volt, és harmincegy napja hagyták el az Afrika atlanti partjainál lévő Kanári-szigeteket. Ekkor fahasábokat és botokat láttak a vízen. Madárcsapatokat is megpillantottak. Mindezek földet jeleztek. Aztán október 12-én egy Rodrigo nevű tengerész megcsillanni látta a hajnali holdat a fehér homokon, és felkiáltott. A Bahamák egyik szigete volt a Karib-tengeren. Az első férfinek, aki földet lát, tízezer maravédis életjáradékot ígértek élete végéig, de Rodrigo ezt soha nem kapta meg. Kolumbusz azt állította, hogy ő már előző este fényt látott. Ő kapta a jutalmat.

Ahogy megközelítették a földet aravak indiánokkal találkoztak, akik eléjük úsztak, hogy üdvözöljék őket. Az aravakok faluközösségekben éltek, és kukoricát, jamgyökeret és maniókát termesztettek. Tudhattak vetni és aratni, de nem voltak lovaik vagy más haszonállataik. Nem ismerték a vasat, de kis aranydíszeket viseltek a fülükben.

Ennek hatalmas következményei lettek: Arra ösztönözték Kolumbuszt, hogy ejtsen foglyul néhányat közülük a hajó fedélzetén, mert meg volt győződve arról, hogy elvezetik majd az arany forrásához. Ezt követően a mai Kubához hajózott, utána Hispaniolára (amelyen ma Haiti és a Dominikai Köztársaság osztozik). Ott a folyókban lévő szabad szemmel is látható arany, illetve egy arany maszk, amit egy helyi indián főnök ajándékozott Kolumbusznak, aranymezők vad látomásait váltották ki benne.
Kolumbusz túlzó beszámolót tartott a madridi bíróságon. Ragaszkodott hozzá, hogy elérte Ázsiát (Kuba volt az) és egy Kína melletti szigetet (Hispaniola).
Az indiánok, mesélte Kolumbusz „olyan naivak és annyira nem függenek a javaktól, hogy aki nem látja őket, nem is hiszi el. Amikor kérsz valamit tőlük, amijük van, soha nem mondanak nemet. Éppen ellenkezőleg, megosztják azokat bárkivel”. Azzal zárta a beszámolóját, hogy egy kis segítséget kért őfelségétől, és cserébe következő utazásáról „annyi aranyat hoz, amennyire szükségük van és annyi rabszolgát, amennyit csak kérnek.”

Mivel Kolumbusz eltúlozta beszámolóját és ígéreteit, második expedíciójához tizenhét hajót és több mint ezerkétszáz embert kapott. A cél egyértelmű volt: rabszolgák és arany. Haiti bázisáról Kolumbusz egyik expedíciót küldte a másik után egyre beljebb. Nem találtak aranymezőket, de fel kellett tölteniük a Spanyolországba visszatérő hajókat valamiféle osztalékkal.

Az 1495-ös évben nagy rabszolga-vadászatra mentek, és ezerötszáz aravak férfit, nőt és gyermeket gyűjtöttek össze, spanyolokkal és kutyákkal őrzött karámokba terelték őket, majd kiválasztották az ötszáz legjobb példányt, akiket aztán hajóra raktak. Az ötszázból kétszázan meghaltak útközben.
Túl sok rabszolga halt meg a fogságban. És Kolumbusznak, aki kétségbeesetten próbálta visszafizetni az osztalékot a befektetőknek, be kellett váltania azon ígéretét, hogy megtölti a hajókat arannyal. Haiti Cicao tartományában, ahova ő és emberei hatalmas aranymezőket képzeltek, megparancsolták, hogy minden tizennégy éves vagy annál idősebb személy gyűjtsön bizonyos mennyiségű aranyat minden három hónapban. Amikor meghozták azt, ők rézérméket akasztottak a nyakukba. Azoknak az indiánoknak, akiknek nem volt ilyen rézérme a nyakukban, levágták a kezét, és hagyták őket elvérezni.

Az indiánokat lehetetlen feladat elé állították. Mindössze annyi arany volt ott, amilyen kevés kis port a patakokból össze lehetett gyűjteni. Így aztán elmenekültek, de kutyákkal eredtek a nyomukba és megölték őket. Amikor világossá vált, hogy nincs több arany, akkor az indiánokat hatalmas birtokokon rabszolgamunkára fogták, amit később encomiendának neveztek. Vad ütemben dolgoztatták őket, és ezrével haltak bele. 1515-re talán csak ötvenezer indián maradt. 1550-re már csak ötszáz. Egy az 1650-es évre vonatkozó beszámoló már egyáltalán nem beszél az őslakos aravakokról vagy leszármazottaikról a szigeten.

A szigeten Kolumbusz után történtekre vonatkozó fő – és sok más dologról az egyetlen – információforrás Bartolomé de las Casas, aki fiatal papként vett részt Kuba meghódításában. Egy ideig ültetvénye volt, amelyen indián rabszolgák dolgoztak, de később felhagyott ezzel, és heves bírálója lett a spanyol kegyetlenkedéseknek. Las Casas átírta Kolumbusz naplóját, és ötvenes éveiben belekezdett a többkötetes Az Indiák történetébe.

Az Indiák történetének második kötetében Las Casas (aki először szorgalmazta az indiánok fekete rabszolgákkal való felváltását, abban a hitben, hogy azok erősebbek és túlélik azt, de később visszakozott, amikor látta a feketékre gyakorolt hatását) elmeséli, hogy hogyan bántak a spanyolok az indiánokkal: a totális ellenőrzés totális kegyetlenségbe csapott át. A spanyoloknak „nem volt aggályos tízesével, húszasával levagdosni az indiánokat, akiknek feldarabolásával tesztelték aztán pengéik élességét.” Az indiánok próbáltak védekezni, sikertelenül. Így aztán Las Casa arról számolt be, hogy „a bányákban és más munkáktól szenvedtek, és haltak meg kétségbeesett csöndben, úgy, hogy egyetlen lelket sem ismertek ezen a világon, akihez segítségért fordulhattak volna”. Így írta le a bányákban végzett munkájukat:

„A hegyeket tetőtől-talpig ezerszer lecsupaszították; ástak, sziklákat törtek, köveket hordtak, és a törmeléket a hátukon a folyóhoz vitték, hogy átmossák a folyókban, miközben azok, akik az aranyat mosták, folyamatosan a vízben álltak, meggörnyedt háttal, olyan sokáig, hogy végül megtörtek.”
Minden hat vagy nyolc hónapban, mert ennyi idő kellett minden csapatnak, hogy elég aranyat ássanak, hogy az beolvasztható legyen, a férfiak egyharmada meghalt. Miközben a férfiakat sok mérföldre küldték a bányákhoz, a feleségeik a földeken maradtak, és ott végeztek gyötrő munkát, ástak és több ezer dombot emeltek a manióka növények számára.
„Így a férjek és feleségek nyolc-tíz havonta mindössze egyszer találkoztak, és amikor ez végre megtörtént, mindketten nagyon kimerültek és kedvetlenek voltak, abbahagyták a gyereknemzést. Az újszülöttek korán meghaltak, mert túldolgoztatott és éhező anyáik nem tudták szoptatni őket. Voltak olyan anyák, akik mély kétségbeesésükben megfojtották a gyermekeiket, így a férfiak a bányákban, a nők a munkától, a gyermekek pedig a tej hiányától haltak meg. Rövid idő alatt ez a föld, amely egykoron olyan nagyszerű, erős és termékeny volt , elnéptelenedett.”

Las Casas szerint 1508-as Hispaniolára érkezésekor „60 ezer ember élt ezen a szigeten, köztük az indiánok; úgyhogy 1494 és 1508 között több mint hárommillió ember pusztult el a háborúk, a rabszolgaság és a bányák következtében. Az eljövendő generációk közül ki fogja ezt elhinni? Én magam, aki tényleges szemtanúként leírom ezt, is nehezen tudom elhinni…”

Amit Kolumbusz tett a bahamai arawakokkal, ugyanazt tette Cortés a mexikói aztékokkal, Pizarro a perui inkákkal, és az angol telepesek Virginiában és Massachusettsben a póhetenekkel és pequotokkal. Ugyanazt a taktikát alkalmazták ugyanazokból az okokból – az európai korai kapitalista államok őrülete miatt az aranyért, rabszolgákért, a mezőgazdasági termékekért, a kötvénytulajdonosok és az expedíciók részvényeseinek kifizetéséért, a Nyugat-Európában növekvő királyi bürokrácia finanszírozásáért, a feudalizmusból kiemelkedő új pénzgazdaság ösztönzéséért, hogy részt vegyenek abban, amit Karl Marx később „eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezett. Mindez egy olyan bonyolult technológiai, üzleti, politikai és kulturális rendszer erőszakos kezdete volt, ami uralta a világot a következő öt évszázadban.

Honnan vagyunk benne annyira biztosak, hogy amit elpusztítottak, az alacsonyabb rendű volt? Kik voltak ezek az emberek, akik kijöttek a tengerpartra és beúsztak, hogy ajándékokat vigyenek Kolumbusznak és legénységének, akik végignézték, hogy Cortés és Pizarro végiglovagol a földjeiken? Mit tettek az emberek Spanyolországban, hogy megszabaduljanak mindattól a haláltól és a kegyetlenségtől, amely az amerikai kontinens indiánjait pusztította? Ahogyan Hans Koning Columbus: His Enterprise című könyvében összefoglalja:

„Mindaz az arany és ezüst, amit elloptak és Spanyolországba szállítottak, nem tette gazdaggá a spanyol embereket. Az erőviszonyokat egy időre a királyai javára billentette, lehetőségük nyílt több zsoldost felfogadniuk a háborúikhoz. Ettől függetlenül elvesztették ezeket a háborúkat, és az eredmény annyi lett, hogy gyilkos infláció szabadult el, a lakosság éhezett, a gazdagok gazdagabbak lettek, a szegények szegényebbek, és a paraszti osztály tönkrement.”

Így kezdődött az amerikai kontinens indián telepeinek európai megszállása. Ez a kezdet hódítás, rabszolgaság, halál. Amikor gyermekeknek szánt történelemkönyveket olvasunk az Egyesült Államokban, azok mindegyike hősies kalanddal – nem vérontással – kezdődik, a Kolumbusz Nap pedig ünnep.







1492. október 12-e az emberiség történetének legfontosabb dátuma – amelynek megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy minden, ami a Földön történik, értelmet nyerjen.

Kolumbusz partraszállása a nyugati féltekén volt a nyitánya annak, hogy Európa gyakorlatilag az egész bolygót meghódítsa. 1914-ben, 422 évvel később, az európai hatalmak és az Egyesült Államok már a világ szárazföldjeinek 85 százalékát ellenőrizték.

A fehér ember ezt nem szép szóval érte el. Ahogy a Harvard konzervatív politikatudósa, Samuel Huntington 1996-ban megállapította: „A Nyugat nem az eszméi, értékei vagy vallása felsőbbrendűségével győzte le a világot (…), sokkal inkább abbéli felsőbbrendűségével, ahogyan a szervezett erőszakot alkalmazta. A nyugatiak gyakran elfelejtik ezt a tényt; a nem nyugatiak soha.”
Valójában az európai gyarmatosítás kegyetlenségének mértéke minden tekintetben a 20. századi fasizmuséhoz és kommunizmuséhoz hasonlítható, és magával Kolumbusszal kezdődött. A Hispaniola szigetén élő emberek becsült száma Kolumbusz telepeinek megalapítása idején 250 ezertől több millióig terjed. Kolumbusz megérkezése után harminc évvel 80-90 százalékuk halott volt a járványok, háborúk és a rabszolgaság miatt, amit egy másik harvardi professzor derűsen „teljes népirtásnak” nevezett. A spanyolok őrjöngésének kortárs beszámolóit tényleg el kell olvasni, hogy elhiggyük őket.

Az európai gyarmatosítás persze formálisan véget ért az 1940-50-60-as években. Informálisan mégis meglepően sikeresen folytatódott – annak álcája alatt, amit Ferenc pápa nemrégiben „a gyarmatosítás új formáinak” nevezett.

Így aztán az európai gyarmatosítás a világpolitika központi eleme. És pontosan ezért szinte soha nem szerepel semmilyen amerikai politikai vitában. Az antropológusok ezt a jelenséget „társadalmi hallgatásnak” nevezik – ami azt jelenti, hogy a legtöbb emberi társadalomban éppen azok a témákról nem esik szó soha, amelyek a működésük lényegét érintik.

Ha fenntartjuk a gyarmatosítás körüli társadalmi hallgatást, akkor múltunk és jövőnk mindig is zavarba ejtő lesz, éppúgy, mint a fenti lista. Azonban ha megtörjük a csendet, és beszélünk azokról a dolgokról, amelyek tényleg számítanak, akkor a háborúk és konfliktusok zűrzavaros kavalkádjai hirtelen értelmet nyernek.

Senki nem tudja biztosan, hogy honnan ered a dollárjel. De vannak sokatmondó bizonyítékok arra, hogy a bolíviai Potosíben vert spanyol ezüstérmékből ered. Mind a rajtuk látható jobboldali oszlop, mind pedig a pénzverde jele erősen emlékeztet a dollárjelre.
Ez kétszeresen is valószínű lehet, mert az Egyesült Államok alapításának idején az Egyesült Államokban és Európában Potosí volt a hatalmas gazdagság szimbóluma. A város a Cerro Rico köré épült, amely hegyből Spanyolország 1545-től kezdve több tízezer tonna ezüstöt termelt ki, amiből a birodalmát finanszírozta. De ezt csak a fehér embereknek jelentette Potosí. Bolívia ezüstjének ellopása során Spanyolország úgy nyolcmillió őslakos bolíviait és afrikai rabszolgát dolgoztatott halálra.

Potosí ezért a legtisztábban mutatja a gyarmatosítás két arcát: A fehér emberek számára az Egyesült Államokban és Európában a mámorító gazdagságot; mindenki más számára ipari méretű rablást és halált jelentette. Ehhez hasonló módon az amerikai kontinens őslakosságának több tízmillió tagja halt meg Kolumbusz érkezése után, főleg betegségekben, és Spanyolország, Portugália, Franciaország és az Egyesült Királyság az Egyesült Államokkal egyetemben egy egész féltekét rabolt ki. Az atlanti rabszolga-kereskedelem afrikaiak millióinak halálát okozta, és több tízmillió másik szabadságát rabolta el. Kongó évtizedeken keresztül II. Lipót belga király személyes birtoka volt, ami alatt mintegy tízmillió kongóit öltek meg, miközben ellopták az ország gumiját. A 19. század végén a kapitalizmus bevezetésével párosuló aszályok miatt Indiában, Kínában, Brazíliában és máshol tízmilliók éheztek, mert még maguk az országok által termelt élelmiszert is a birodalmi központokba szállították el.

A társadalmi hallgatásunknak köszönhetően ez a rendkívül csúnya történet jobbára kimarad az európai és az amerikai kultúrából – és még ahol benne is van, ott is kevesen ismerik el. Például szinte senki nem ismerte fel, aki látta Tom Cruise Világok harca című filmjét, hogy az annak alapjául szolgáló H. G. Wells regény a brit gyarmatosítás allegóriája volt, és a szörnyű űrlények a briteket jelképezték. Ahogy a legtöbb amerikai azt sem érti, hogy az Avatar, James Cameron elmondása szerint, a vietnami és az iraki háborúkról, illetve általában a gyarmatosításról szól, amelyben a fehér emberek jelentik a rosszfiúkat.

Amikor a téma nem allegorikusan kerül szóba, akkor szinte mindig az a vége, hogy a gyarmatosítás a fehér amerikaiakra vagy európaiakra gyakorolt hatásáról beszélnek. Az Apokalipszis most című filmet Joseph Conrad A sötétség mélyén című regénye ihlette, ami viszont Kongó belga gyarmatosításáról szól. De a film csak azzal foglalkozik, hogy mit tesz a vietnami háború az amerikai férfiakkal. A Sakál napja is Algéria francia gyarmatosításáról szól. De soha nem foglalkozik azzal, hogy mit tett a gyarmatosítás az algériaiakkal. Helyette arról szól, hogy a francia jobboldal nem fogadja el Charles de Gaulle döntését, hogy kivonul Algériából, és ezért megpróbálják meggyilkolni.
De ha az európai gyarmatosítás annyira szörnyű volt, hogy nem tudjuk elismerni, hogy mi történt a kultúránkban, akkor hogy tudták igazolni az emberek saját maguk előtt akkoriban? A gyarmatosítás egész története arról szól, hogy mit tettünk a világ többi részével a saját hasznunk érdekében.

A Massachusetts-öböl gyarmat 1629-es megalapításakor az eredeti pecséten egy őslakos alakja volt, aki azt mondta – ez kitalációnak tűnhet, de nem az –, hogy: „Gyertek és segítsetek nekünk!” Andrew Jackson a kongresszushoz intézett híres beszédében ünnepelte az indiánok kitelepítéséről szóló 1830-as törvényt, és „a kormány a rézbőrű emberrel szembeni jó szándékú politikájáról” beszélt, ami „nemcsak hogy liberális, de nagylelkű” volt. Teddy Roosevelt is azt írta, hogy „semelyik másik hódító és gyarmatosító ország sem bánt a föld eredeti vad birtokosaival olyan nagylelkűen, mint az Egyesült Államok”. Később a vietnamiak részesültek a jóakaratunkból; ahogyan a U.S. News and World Report 1966-ban megállapította: „Amit az Egyesült Államok Vietnamban tesz az a legjelentősebb példája annak emberbaráti szeretetnek, amelyben napjainkban az egyik ember a másikat részesíti.”

Ez az önnön jótékonyságunkról való meggyőződésünk még akkor is kitart, amikor a gyarmatosítás közvetlen fegyveres rablásban ölt testet. Például 1861-ben Mexikó az Egyesült Államok 1846-os megszállása és az azt követő polgárháború után csőd közelbe jutott. Amikor a mexikói kormány átmenetileg abbahagyta a külföldi adósságait terhelő kamatok fizetését, az egyik fő hitelezője, Franciaország úgy döntött, hogy a mexikói embereknek kétségbeesetten szükségük van egy erős vezetésre és megszállta az országot. Bár Franciaország végül megnyerte a háborút, és hat évre elfoglalta Mexikót, a pueblai csatában 1862. május 5-én aratott mexikói győzelmet ünneplik ma minden évben Cinco de Mayo néven.

Figyelemreméltó az is, ahogyan az Obama-kormányzat egyértelműen elmagyarázta, hogy a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) segíteni fog nekünk abban, hogy háborús hercehurca nélkül lopjunk meg kis országokat. A Fehér Ház honlapjának a TPP-vel foglalkozó oldala felteszi a kérdést: „Honnan ered az ISDS [a befektető-állam vitarendezési mechanizmus]?” A válasz pedig így szól:
„Mielőtt befektetési szabályozásaink, illetve nemzetközi ISDS megállapodásaink lettek volna, az országok a külföldi befektetőkkel szembeni törvénytelen magatartásával vagy nem csináltak semmit, vagy ez az országok közti konfliktusokhoz vezetett. A történelmünk elején az Egyesült Államoknak valóban »hadihajó diplomáciával« vagy katonai beavatkozásokkal kellett védenie az amerikai kereskedelmi magánérdekeket. Az ISDS sokkal békésebb módja az országok közötti kereskedelmi konfliktusok megoldásának.”

És éppen úgy, ahogy a történelem megjósolná, az olyan elemzők, mint például a New York Times újságírója, David Brooks a TPP-t „humanitárius kérdésnek” tartják, amit a kongresszusnak a harmadik világbeli testvéreink megsegítésének érdekében el kell fogadnia.

De ha mi ötszáz évet is töltöttünk önbecsapással, a világ többi része nagyon is jól ismer bennünket. Az iraki háborút megelőzően Nelson Mandela abszurdnak találta a feltételezett tömegpusztító fegyverekre való hivatkozást – nem mintha Irakot annyira békeszeretőnek tartotta volna, hanem Amerika képmutatása miatt. Dél-afrikai hallgatóságának így fogalmazott: „Ha van olyan ország, ami egészen égbekiáltó atrocitásokat követett el a világban, az az Amerikai Egyesült Államok. Őket nem érdeklik az emberek.”
Valójában, bár erről sehol sem számoltak be, Mandela annyira meg akarta akadályozni az iraki háborút, hogy beleegyezett, hogy New Yorkba utazik, és felszólal az ENSZ-ben. (Azért tudok erről a tervről, mert segítettem pénzt gyűjteni az útiköltségeinek fedezésére.) Azt tervezte, hogy lényegében úgy fog beszélni, mint elismert vezetője mindazon országoknak, amelyek az európai gyarmatosítástól szenvedtek, vagyis mindenkinek, aki nem fehér.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának felépítése persze a gyarmatosítás öröksége. Tizenöt tagja van, de közülük tíz cserélődik, és csak hagyományos szavazata van. Az öt állandó tag között ott van az Egyesült Királyság és Franciaország, amelynek tagságát a gyarmatosításon kívül semmi nem indokolja, és mind az ötüknek vétójoguk van bármit megakadályozni. Mandela a tíz cserélődő tagnak ezt akarta mondani: Nektek kell képviselnetek a világ többi részének hangját, mindannyiunkét, akiknek nincsen beleszólásunk abba, hogy mi fog történni. Ez egy példátlan pillanat lett volna a történelemben, amelynek következményei megjósolhatatlanok lettek volna. Sajnálatos módon a dél-afrikai belpolitika meghiúsította ezt.

Az utolsó és legfontosabb dolog, amit a gyarmatosítással kapcsolatban meg kell érteni az az, hogy a hitleri fasizmus nem választható el a gyarmatosítástól, hanem egyenesen annak logikus végpontja. A nagyapám történész volt, aki az egész életében a spanyol hódításról írt, és Hitler hatalomra kerülésekor a szélsőséges náci rasszizmust azon gyarmati folyamatok csúcspontjának tartotta, amelyek évszázadok alatt alakultak ki annak érdekében, hogy a világ hatalmas részeit alsóbbrendűnek nyilváníthassák, és jogosan kiirthassák.

De tekintsünk el a nagyapámtól. Több alkalommal Hitler maga jelentette ki, hogy az Egyesült Államok az őslakos amerikaiakkal való bánásmódja is ösztönzőleg hatott rá. Így fogalmazott 1941. október 17-én, amikor egy kis csoportnak a Szovjetunió német megszállásáról beszélt:
„Meg fogjuk szüntetni az ázsiai sztyeppe jellegét, és európaivá fogjuk tenni. (…) Ami azt a két-három millió embert illeti, akikre ehhez szükségünk van, gyorsabban meg fogjuk őket találni, mint gondolnánk. Németországból, Skandináviából, a nyugati országokból és Amerikából fognak jönni. (…) Egyetlenegy feladat van: a németek bevándorlásával germanizálni ezt az országot, és úgy tekinteni az őslakosokra, mint a rézbőrűekre. Ha ezek az emberek legyőznének minket, akkor az ég irgalmazzon nekünk! De mi nem gyűlöljük őket. Ezt az érzelmet nem ismerjük. Csak a józan ész vezérel bennünket. (…) Mindenki, akinek jelent valamit Európa, csatlakozhat hozzánk.”

Érdemes Hitler szavait figyelmesen olvasni. Nem remélte, hogy a Szovjetuniót csupán németekkel telepítheti be; „mindenki, akinek jelent valamit Európa”, köztük az amerikaiak is, szívesen látott. Azzal áltatta magát, ahogyan sok más európai hódító előtte és utána is, hogy civilizációját tisztán az józan ész vezérli. És persze a meghódítottakkal úgy akart bánni, mint „a rézbőrűekkel”.

Gondoljuk mindezt végig, és gondolkodjunk el azon is, hogy még mindig van olyan profi futball csapat, amelyet úgy hívnak, hogy Washington Redskins (Washingtoni Rézbőrűek – a szerk.). Tudjuk, hogy mit gondolnánk Németországról, ha lenne egy olyan sportcsapata, amit úgy hívnak, hogy Berlin Kikes (Berlini Zsidók – a szerk.).

Ezért mondom én, hogy 1492. október 12-e a legfontosabb nap a történelemben, és október 12-e minden év legfontosabb napja. Nem kellene ünnepelnünk. De ha meg szeretnénk ismerni a világot – ahogyan meg is kell ismerünk, mivel az életünk függ tőle –, akkor meg kell értenünk.






A latin-amerikai országok Az Őslakos Ellenállás Napját ünneplik, ahelyett, hogy a földrész Kolumbusz Kristóf általi 1492-es fel nem fedezéséről és az úgynevezett „civilizáció” kezdetéről emlékeznének meg.

Az Ibéro-amerikai Unió akkori elnökének, Faustino Rodríguez-San Pedrónak javaslatára 1913-ban a latin-amerikai kormányok a szégyenletes „A Faj Napja” (Día de la Raza), vagy Spanyolországban a „A Spanyolság Napja” (Día de la Hispanidad) néven ünnepelni kezdték minden október 12-én azt a „gazdagodást”, amit a spanyolok az őslakos népekkel való keveredése képvisel.

Azonban Amerika úgynevezett „felfedezése” az emberiség történetének legdurvább demográfiai katasztrófáját idézte elő, amelynek következtében az őslakos népesség körülbelül 95 százaléka megsemmisült a gyarmatosítás első 130 évében, mondja Henry Farmer Dobyns amerikai antropológia professzor, nem beszélve az afrikai kontinens 60 millió áldozatáról, akiket az amerikai kontinensre szállítottak rabszolgaként, és akiknek csupán 12 százaléka érkezett meg élve.

Az Hugo Chávez kormányának vezetése alatt álló Venezuela volt az első ország a térségben, amely eleget tett a kérésnek, és 2002-ben elfogadta „Az Őslakos Ellenállás Napjára” tett javaslatukat. Chávez a korábbi „A Faj Napja” elnevezést, aminek ünnepét Venezuelában Juan Vicente Gómez vezette be 1921-ben, „diszkriminatívnak, rasszistának és pejoratívnak” nevezte.

Eddig a Daniel Ortega balközép sandinista kormánya vezette Nicaragua az egyetlen ország Venezuelán kívül, ami 2007-ben átvette „Az Őslakos Ellenállás Napja” elnevezést.
Azonban néhány kivételtől, például Paraguay, Kolumbia és Honduras konzervatív kormányaitól eltekintve, a kontinens számos más országa lecserélte a hírhedt „A Faj Napja” nevet.

Argentínában „A Kulturális Sokszínűség Tiszteletének Napjára” változtatták, miután 2004-ben a törvényhozásban nem sikerült elfogadtatni „Az Őslakos Ellenállás Napja” elnevezést. Argentínában több mint ezerhatszáz őslakos közösség él, és az Őslakosok Országos Intézete szerint az egymilliót is meghaladja azoknak az argentinoknak a száma, akik őslakos identitásuknak adnak hangot.
Az argentin őslakos közösségek mégis ellendemonstrációkat szerveztek, hogy tiltakozzanak ez ellen a név ellen, és emlékeztettek arra, hogy pusztítást vitt véghez Julio Argentino Roca hódító az ősi földjeiken a 19. században.

Chilében, ahol a mapucse közösség még mindig harcol, hogy visszakövetelje az ország termékeny déli részén lévő területeit, a napot még kevésbé radikálisan nevezték át 2000-ben „A Két Világ Találkozásának Napjára”.

Ecuadorban Rafael Correa elnök „Az Interkulturalitás és Többnemzetiség Napja” elnevezésre változtatta 2011-ben. 

Ugyanebben az évben Bolíviában Evo Morales elnök, Dél-Amerika első őslakos elnöke „Amerika Európai Megszállása Okozta Nyomor, Betegség és Éhezés Miatti Gyásznap” nevet adta neki. A betegségek valóban az egyik fő okozói voltak az őslakosok elleni népirtásnak, mivel a megszállók olyan vírusokat és baktériumokat vittek magukkal, amelyek ellen az őslakosok nem voltak védettek.

A salvadori és uruguayi őslakos népek is követelni kezdték kormányaiktól a név megváltoztatását. De az uruguayi charrúa őslakos nép például már 2010 óta kéri ezt, de erős ellenállásba ütközött a konzervatív szektorok részéről. 2014-ben a nemzetgyűlés elfogadott egy törvényjavaslatot, de csak „A Kulturális Sokszínűség Napjára” sikerült megváltoztatni. A kormányzó Egységfront (Frente Amplio) ugyanazt a nevet szorgalmazta, amit Venezuela és Nicaragua használ, de a parlamenti bizottság később úgy döntött, hogy módosítja azt.

El Salvadorban a társadalmi és őslakos mozgalmak benyújtottak egy törvényjavaslatot a parlamenthez, amit a kormányzó Farabundo Martí Nemzeti Felszabadító Front (FMLN) képviselői támogattak. 2014 júniusában a kongresszus végül elfogadott egy alkotmánymódosítást, amely elismeri, hogy élnek őslakos népek az országban.

Az őslakos népek Latin-Amerika teljes lakosságának körülbelül 13 százalékát teszik ki – a CEPAL szerint körülbelül 40 millióan vannak 670 különböző népben vagy közösségben. A legtöbben közülük Mexikóban, Guatemalában és az andoki országokban élnek. Az Őslakosügyi Nemzetközi Munkacsoport szerint mindannyiuknak meg kell küzdeniük bizonyos fokú rasszizmussal, diszkriminációval és szegénységgel. A népesség többi részénél jobban szenvednek a munkanélküliségtől, az egészségügy és az oktatás hiányától, de megfosztották őket ősi földjeiktől és természeti erőforrásaiktól is, noha a vidéki népesség körülbelül 40 százaléka őslakos.

A közelmúltban azonban az őslakosok szervezettebbé váltak, jobban kommunikálják ügyeiket a nagyközönség felé, és nagyobb nemzetközi figyelmet kapnak. Új haladó kormányok hatalomra kerülése szintén hozzájárul ahhoz, hogy jogi elismerésben részesüljenek alapvető politikai, szociális és gazdasági jogaik és kulturális identitásuk.

Azonban még hosszú utat kell megtenniük, mielőtt ezeket a jogokat ténylegesen tiszteletben tartják és alkalmazzák. A kitermelő modell, amit azért alkottak meg, hogy odavonzza a külföldi befektetéseket és hasznot húzzon a rendelkezésre álló természeti erőforrásokból, különösen a hagyományosan az őslakos népek birtokában lévő földeken, fenyegetést jelent számukra, akiknek kulturális és gazdasági túlélése erősen függ Pachamamától (a Földanyától, ahogyan az andoki térségben hívják).

2018. október 8.

Történet kettőről, akik álmodtak

Al Isháki arab történetíró tudósít a következő esetről: 
   „Hitelt érdemlő emberek mesélik (noha egyesegyedül Allah mindenható és mindentudó és irgalmas és nem alszik), hogy élt Kairóban egy dúsgazdag ember, aki azonban olyan bőkezű volt és adakozó, hogy atyja házán kívül mindenét elveszítette, és rákényszeredett, hogy munkával keresse kenyerét. Olyan keményen dolgozott, hogy egyik este kertjében, az egyik fügefa alatt, elnyomta az álom, s álmában egy eltakart arcú embert pillantott meg, aki egy darab aranyat vett ki a szájából, és így szólt hozzá: „A te szerencséd Perzsiában van, Iszfahánban, menj oda és keresd meg.” Másnap reggel fölkerekedett s ráállt a hosszú útra, s dacolt a sivatagok, hajók, kalózok, bálványimádók, folyamok, vadállatok és emberek fenyegetéseivel. Végül megérkezett Iszfahánba. A városban azonban meglepte az éjszaka, ezért hát leheveredett aludni egy mecset udvarában. A mecset tőszomszédságában volt egy ház, s a mindenható Isten akaratából egy rablóbanda söpört át a mecseten, s toppant a házba. A bent szunnyadó emberek fölriadtak a rablók csatazajára, és segítségért kiáltottak. A szomszédok is zajongtak addig-addig, míg föl nem bukkant embereivel a kerület éjszakai őrjáratának parancsnoka, s a rablók kereket nem oldottak a tetőteraszon át. A parancsnok tűvé tétette a mecsetet, s így akadtak rá a kairói emberre. Bambuszbotokkal úgy elagyabulálták, hogy kishíján ott nem hagyta a fogát. Két nap múlva a börtönben tért magához. A parancsnok maga elé idézte és így beszélt hozzá: „Ki vagy te, és merre van hazád?” Felelt a másik: „A híres városból, Kairóból származom, s a nevem Mohammed el Magrebi.” A parancsnok megkérdezte: „Mi vezérelt téged Perzsiába?” Úgy döntött a másik, hogy igazat mond, s így felelt: „Egy ember arra noszogatott álmomban, hogy menjek Iszfahánba, mert ott lesz szerencsém. Most, íme, Iszfahánban vagyok, és belátom, hogy a szerencse, mellyel kecsegtetett, az a sok botütés kellett legyen, amivel oly bőségesen megillettetek.” Mihelyt meghallotta e szavakat, a parancsnok olyan hahotára fakadt, hogy kikandikáltak a bölcsességfogai. Végül így szólt: „Ostoba és hiszékeny ember, már három ízben álmodtam egy házról Kairóban, egy kert van mögötte, s a kertben napóra, s a napóra mögött egy fügefa, s a fügefa mögött egy kút, s a kút mélyén óriási kincs. Énmagam a legcsekélyebb hitelt sem tulajdonítottam soha ennek a káprázatnak. Te azonban, szamár-öszvér és démon csepű ivadéka, városról városra tévelyegtél, mert hittél az álmodnak, csupán ezért. Ne lássalak többé Iszfahánban. Itt van pár pénz, és takarodj.” 
   Az ember elvette a pénzeket, s visszatért hazájába. Kertjében a kút alól (az a kert volt, amelyről a parancsnok álmodott) kiásta a kincset. Isten így áldotta meg, így jutalmazta meg, így magasztalta föl. Isten jóságos, Isten rejtőzködő. 

Jorge Luis Borges: Történet kettőről, akik álmodtak 



Acheter Catellani & Smith: Atman lámpa



Sokan hiszik azt, hogy elég a közvetlen módszerekről olvasni vagy hallani, s máris a Paradicsom kapujában állnak. Holott a megvilágosodáshoz vezető legrövidebb út a teljes kör, ahogy a zen is tanítja. Az utat nem lehet lerövidíteni, sem megkerülni. Akkor sem, ha a megszabadulás kegyelem, mert az. Nem elég az intellektuális megértés. Megvalósítás és megértés között óriási különbség van.

Swámi Sarvapriyananda előadásai azoknak valók igazán, akik már maguk mögött tudhatnak tanulásban eltöltött időket. Köszönet a Lighting Upadeśa - Megvilágosító Útmutatás nevű oldal fordítóinak munkájukért. (a szerk.)




Acheter Catellani & Smith: Atman lámpa


Bárminek is vagyok tudatában, az nem vagyok. Ha itt megállsz - az a buddhizmus.

A buddhizmus azt tanítja, hogy nincs állandó én (anátmá), így az emberek azt mondják, hogy ez nagy konfliktus a buddhizmus és a hinduizmus között. És ezt több mint ezer éve újra és újra meg is vitatják.

A hinduk atmáról beszélnek, a buddhizmus pedig azt mondja anátmá, nincs Önvaló. De ha nemkettős perspektívából nézed meg, akkor a kettő gyakorlatilag ugyanaz. Az egyik negatív, a másik pozitív oldalról közelít. És mindkét oldalon van érdem.

A buddhista nézőpont előnye, hogy a valódi én, az Önvaló, a Sáksí, nem dolog, nem tárgy. De ha úgy hallgatod, ahogy mi, hinduk beszélünk róla, akkor az lesz az érzésed, hogy az valami, az egy dolog. Valami ritka, valami nagyon szubtilis, de akkor is dolog. Ha a buddhista nézőpontot veszed, akkor látod, hogy az nem dolog, nem tárgy. Ez a kiigazítás akkor történik meg benned, ha a buddhista nézőpontot is figyelembe veszed. Vagyis, hogy Az (a Tudat vagy Önvaló) nem dolog. És ebben teljesen igazuk van a buddhistáknak.

De másrészről, ha szigorúan csak a buddhista megközelítésre hagyatkozol, akkor az lesz az érzésed, hogy az semmi. De az nem semmi. Maguk a buddhisták is ezt mondják. Nagarjuna mondja: "A Végső Igazság, Tat Tvam, a Sunyam, az üresség." Mi az üresség? Az valami, ami létezik? Nem. Tehát akkor az nem létezik? Nem. Akkor létezik is, meg nem is? Nem. Nem is létezik és nem is nem létezik? Nem. A sunyam, az üresség az valami olyan, ami túl van a négy alternatíván.
Tehát ha a buddhista megközelítést veszed, akkor látod, hogy nem tárgy, nem valami. De fennáll a veszélye, hogy azt gondolod, hogy Az semmi. Ekkor hasznos a hindu megközelítés, amely azt mondja, hogy Az nem semmi, hanem a tanúja annak az úgynevezett semminek vagy ürességnek. 

A spirituális életben gyakran vákuumnál, ürességnél, a sunyamnál köthetsz ki. 

Ezen a ponton felteheted a kérdést: Mi az, ami ennek az ürességnek a tudatában van? Hát a változatlan, Tanúskodó Tudat. A Tudat nem változik, az világítja meg a változást. A változás tehát tárgy, ami eltér a Tudattól. Vagyis a változás tőled különálló, így nem lehet a Tudat, az Önvaló.

Svami Sarvapriyananda magyarázata a 3. részben





- Hogyan működik a māyā? Honnan ered? Minthogy az Önvalón kívül semmi nem létezik, hogyan tudja az Önvaló elrejteni saját természetét Önmaga elől?
- Az Önvaló, ami a végtelen erő és minden erő forrása, oszthatatlan. Mégis, ebben az oszthatatlan Önvalóban öt śakti, vagy erő van, eltérő funkciókkal, amelyek egyidejűleg működnek.
Az öt śakti a teremtés, a fenntartás, a rombolás, az elfedés (ami a māyā śakti) és a kegyelem. Az ötödik śakti, a kegyelem, közömbösíti a negyedik śaktit, ami a māyā.

Annamalai Swámi a kegyelemről