2020. szeptember 10.

Óz, a varázsló

    A modern lelkület magányos. Akárhogy is nézzük, a magány jelenleg járványos méreteket ölt a modern társadalmakban, és egyike a modern léthelyzetre leginkább jellemző állapotoknak. Lehet, hogy a mai ember őseinél mérhetetlenül nagyobb jólétben és magasabb úgynevezett életszínvonalon él, de belül olyan ürességet él meg, mely számára értéktelenné és elégtelenné teszi mindazt, amit elér. A magány az új szegénység, a jól táplált ember éhsége. Döntő szerepet játszik a jelenkor összes társadalmi betegségében, az alkoholizmustól és az étkezési zavaroktól kezdve a droghasználatig, a tizenévesek fegyveres ámokfutásaiig, a pornófüggőségig és az öngyilkosságig. Az atomizált, nukleáris család magányos hely, amikor pedig a nukleáris család megbukik, a modern egyén gyakran teljesen kapcsolatok nélkül marad és elidegenedik másoktól. Hasonlóképpen, a modern társadalmi változások sebessége olyan elhidegülést és érzelmi eltávolodást, valamint a társadalmi kohézió olyan szintű hiányát eredményezi, hogy az egyes emberek úgy érzik, idegen és kiismerhetetlen világban élnek, mintha értetlen külföldiek lennének ott, ami egészen tegnapig a saját földjük volt. Az effajta érzések és problémák olyan általánosak, hogy aligha kell e helyütt részletesen vázolnunk a kórképet – minden modern ember tudja, mi a magány –, a nyilvános fórumokon mégis nagyon ritkán hangzik el lényegbevágó meglátás ezekről a kérdésekről.
    Még kevésbé teszünk kísérletet arra, hogy megértsük a magányt mint spirituális problémát, és olyan összefüggésbe helyezzük, amely túllép a profán elméleteken és a szociológusok rögeszmés mennyiségi kutatásán.
 
 
Uwe Pfeifer Várakozók (Metróállomás) II.
 
    A kortárs Nyugat egyik legnyugtalanítóbb arculata a növekvő hajlandóság, hogy a spirituális vágyakozást és nyugtalanságot betegségnek, az agy működési zavarának tekintsék. Az ausztrál pszichiátriai társaságban nemrég komoly vita zajlott arról, hogy a vallási hitet mentális rendellenességnek minősítsék-e. Ahogy az egyik újság tudósítója megfogalmazta, azokat az embereket, akik az égben lakó láthatatlan barátokhoz beszélnek, csak a vallásnak nevezett divatjamúlt babona óvja meg attól, hogy elmebetegként kezeljék őket. Az ilyen elgondolások hátterében az az igazság áll, hogy a komoly spirituális törekvéseket tápláló ember egyre növekvő veszélyt jelent az ájult hedonizmusra, amit manapság arcátlan módon az emberi élet summum bonumaként és az emberi történelem beteljesedéseként népszerűsítenek. A sok pszichológiai tanácsadás célja lebeszélni a boldogtalanokat arról, hogy bármikor is túllépjenek a megelégedettség legföldhözragadtabb formáin. Igaz, hogy akinek nincsenek álmai, az soha nem csalódhat. De ez annyi, mint tagadni, hogy az emberi állapotnak létezik egy vertikális dimenziója, és feltételezni, hogy csak kenyéren – és felelőtlen szórakozáson – is eléldegélhet az ember.
    A modern ember Óz, a varázsló, összetöpörödött lélek egy hatalmas gépezetben. Ennek megfelelően sokszorosára növelte kommunikációs eszközeinek számát a mobiltelefonokkal, műholdakkal, e-mailekkel és SMS-ekkel, ezt követően azonban rájön, hogy nincs mit mondania, vagy nincs senki, akinek elmondhatná. Egyre kevésbé képes arra, hogy bármiféle valódi kapcsolatot teremtsen. Dúskál a külső eszközökben, de nincs benső valósága, amelyet megoszthatna. Nyüzsgő városaink atomizált egyénekből állnak, aki kevés és csak felületes kapcsolatban állnak a többiekkel. A pénzügyi nexus, ami a modern sürgés-forgást irányítja, minden emberi viszonyt lealacsonyít. Munkahelyünk bérrabszolgái vagyunk, otthon pedig a jelzáloghitelünk fontosabb, mint a házasságunk. Ha csapás ér minket az életben, híján vagyunk a szoros kapcsolatok kiterjedt hálózatainak, amelyek ilyenkor támogatón körbevennének, így tanácsadókhoz fordulunk, olyan emberekhez, akiknek óradíjat fizetünk, hogy a barátaink legyenek, éppen úgy, mint amikor – és ez voltaképpen a modern kapcsolatok mintapéldája – óradíjat fizetünk egy prostituáltnak, hogy tegyen úgy, mintha a szeretőnk lenne. A modernitás, megszabadulva minden mély és szertartásos kapcsolattól, például az elkötelezett szolgálat minden formájától, prostituált kultúrává válik, ahol az alkalmi üzlet az uralkodó kapcsolati viszony a legtöbb ember között a legtöbb esetben.
    A modern világ az ember mélységének megtagadása, ennélfogva pedig önbecsapás és paródia. Elég tíz percre bekapcsolni ma a televíziót, hogy megbizonyosodjunk róla, a modernitás első számú törvénye a sekélyesség olyan mérvű eluralkodása, hogy az már kényszerítő erejű legyen. Minden ösztönzés, ami kívül esik a fogyasztói kábultságon, fenyegetést jelent. Az elégedetlenkedők gyógykezelése, a normális emberi állapotok kórossá nyilvánítása szerves részét képezik a modern célkitűzésnek. A vallásos ösztön elnyomása és visszaszorítása szükségszerű eleme az elvilágiasítás programtervének. A modern technológia földi paradicsomában nincs mennyország, és bárkit, aki többre törekszik annál, ami kézzelfogható, téveszmésnek és gyengeelméjűnek tekintenek.
    Az utópisták úgy számolnak, hogy ha a világgazdaság az elkövetkező ötven évben továbbra is körülbelül évi három százalékkal bővül, akkor a Földön minden ember számára elérhetővé válik az amerikai középosztály mai életszínvonala. Az utópisták arról beszélnek, hogy megszűnik a szegénység, győzedelmeskedünk a betegségek felett, hosszabb lesz a várható élettartam, általánosan elterjed az írni-olvasni tudás, és a bolygó összes otthonában minden egyes férfi, nő és gyermek számára gombnyomásra elérhetővé válik majd az ingyenes kábeltévé ezer csatornával.
    De fel kell tennünk a kérdést, hogy mi lesz azután? Elsöprő bizonyítékunk van arra, hogy ezek a dolgok önmagukban sem most, sem a jövőben nem hoznak és nem is hozhatnak mély és tartós kielégülést az emberi lényeknek. Nyilvánvalóan él bennünk egy velünk született sóvárgás a transzcendens kapcsolat kialakítására, amit egy materialista utópia soha nem fog orvosolni. És a Napnál is világosabb, hogy a középosztálybeli amerikaiak messze nem a legboldogabb lények a világban. Súlyos bioszociális magányról, a velejáró összes társadalmi betegségről, és egyre fokozódó egzisztenciális nyomorúságról panaszkodnak. Amikor a videoklipekben látható bálványaik kiégnek a szextől, a kokaintól és a sorozatos válási traumáktól, a szcientológia, az ufó-kultuszok és a populáris kabbala felé fordulnak. A modern lelkület magányossága spirituális probléma, amit semmiféle bőség nem orvosolhat, a metafizikai sóvárgásra azonban egyelőre még nincs technológiai megoldás – a nyugtatószereken kívül.
Sebesen haladunk egy olyan világ felé, amelyben problémáink egészen leplezetlenül spirituális és nem materiális természetűek lesznek. 
 
Rodney Blackhirst (fordította: Laki Zoltán)
 
 

2020. szeptember 3.

Beavatási eskü (a Nxivm-szekta)

 
 
"Lenyűgöző dokumentum sorozat készült az elmúlt évek talán legbrutálisabb szektájának történetéről és a hálózat leleplezéséről, melyben a Nxivm (ejtsd: nekszium) nevű szervezetből korábban kiugrott tagok beszéltek arról, hogyan kerültek kapcsolatba annak idején a szektával, és miként szedte őket darabjaikra az önismereti körnek álcázott közösség.
A Nxivm egy, a kilencvenes évek végén alakult, önsegítő workshopokat tartó és életmódtanácsokat osztó New York-i vállalat volt, óvatos becslések szerint is több mint 15 ezer ember vett részt az általuk kínált tanfolyamokon. A cég piramis-rendszerben működött. Az alapító Keith Raniere és társa, Nancy Salzman közösen dolgozta ki az igencsak drága kurzusok tananyagát, amelyben az önbizalomnövelésre, az érzelmi korlátok kiküszöbölésére, és természetesen a legmélyebb félelmek, a diákok személyiségének leggyengébb pontjainak a felderítésére, illetve azok leküzdésére fektették a hangsúlyt.
 
 
A Dalai Láma és Keith Raniere
 
Szépen lassan elültették a tagokban, hogy a saját fejlődésük és a nagyobb jó elérése érdekében le kell mondaniuk a büszkeségükről, és totálisan le kell építeniük az egójukat, majd a kiválasztottak bekerültek egy exkluzív csoportba, ahol el kellett kötelezniük magukat Keith Raniere mellett, és mindenek fölött követniük kellett az ő akaratát. A nők mester-rabszolga kapcsolatba kényszerültek. Abban, hogy a Nxivm megnyerte magának az embereket, kulcsfontosságú szerepe volt az alapító, Keith Raniere köré kerített misztériumnak: a jelentkezők annyit tudtak róla, hogy óriási emberbarát, nagyon magas IQ-val rendelkezik, és hogy jobbá akarja tenni a világot. Szinte egy próféta képe rajzolódik ki róla: Raniere karizmatikus, nyugodt férfi, akinek a zsebében mindig ott lapul a megfelelő válasz. A hívek aléltan hallgatják minden szavát, ennél azonban sokkal érdekesebb, amikor maga Raniere hallgat: bámulatos, mennyire figyelt mindenkire a környezetében, ez pedig remek alapot adott ahhoz, hogy pillanatok alatt elnyerje bárki bizalmát. Az elakadással küzdő, sokszor magányos emberek az érdeklődés legkisebb jelére is megnyíltak előtte, valamilyen módon mindenki közel akart kerülni hozzá, ő pedig egyszerre több taggal is szexuális viszonyt folytatott. Raniere kétségkívül a manipuláció mestere, szörnyeteg a javából.
Bár a Nxivm nem vallási alapon működött, de ügyesen megkreált hitrendszere ugyanúgy működött, mint más szektáké: izolált, atomjaira szedte a pszichét, magas szintű elkötelezettséget várt el a tagoktól, és azt állította, együtt, közösen fellelhetik a válaszokat az élet nagy kérdéseire.
Kívülről nézve persze bárki azt mondaná, hogy épeszű ember messziről elkerüli az ilyen csoportokat – és a szereplők is rendre felteszik maguknak a kérdést, hogy jutottak idáig –, de a Beavatási eskü rácáfol arra, hogy a szektához csatlakozók egyszerű, hiszékeny, megvezethető balekok lennének. Azt akarja mondani, hogy pokolian könnyű elaltatni az emberek éberségét egy-egy sérülékenyebb időszakukban: ha valaki nem bízik magában, céltalannak látja az életét, de iszonyúan vágyik arra, hogy tartozzon valahová, akkor ott simán alulmaradhat a józan ész."
 
(A teljes cikk a HVG-n.)