Sámánizmus






   A szenvedés mint a tudás útja - fájdalom általi tanulás.
   A spirituális „feldarabolástól” a spirituális újjászületésig és fejlődésig. A sámán meghal, hogy éljen.
   Belép a sötétségbe, a hegy vagy a föld gyomrába, hogy megtapasztalja a fényt. A sötétség mint fény.
   Fel kell áldoznia magát, önmegtartóztatóan kell élnie, tabukat kell betartania, adnia kell, hogy később kaphasson. Feláldozza magát, hogy megőrizze magát.
   Kettős a szeme, kettős a látása; a lélektesttel lát.
   A sámán beszél ugyan, de ez a spirituális világ ősi, baljós beszéde.
   A testet nem fejleszti, békén hagyja, és az elmét/szellemet tökéletesíti.
   Két teste van: a fizikai és a lélektest.
   Sokat utazik. A lélektest segítségével párhuzamos, spirituális világmindenségeket jár be.
   Barátai szellemi lények, láthatatlanok, más dimenzióból valók, „rezgésformák”.
   Meg kell betegednie, hogy egészségessé legyen.
   Meghal azért, hogy szentté, gyógyítóvá váljon. Meghal a betegei ért.
   Először öngyógyításban részesül, utána következik mások gyógyítása.
   Azáltal válik gyógyítóvá, hogy maga is megtapasztalja a betegséget, és legyőzi azt önmagában, majd később a betegekben is. Nem a tüneteket gyógyítja, hanem azok eredetét, a betegség „ideáját”.
   Végső soron a sámánt nem nevezhetjük gyógyítónak. Ő csak természeti alapelvek tükörképe, általa működnek a törvények: nyitottsága révén szabadon áramlanak benne, mert a sámán az emberi törvényektől és gondolatoktól való szabadságot jelképezi. Ő a csatorna, melyen át áramlik hozzánk a természet, ő az ablak az ősi világra.
   A sámán az orvos ellentéte. A sámán antirészecske, antianyag, a fekete lyuk lényege, létünk anyagias-mechanikus szintjének spirituális megfelelője.
   Mindeme jellemzői révén a sámán a megtestesült paradoxon. Tanítása a bolondé, aki mindent a feje tetejére állít.

 (Holger Kalweit: Sámánok, gyógyítók, javasemberek)