2013. február 28.

Szufi


Megsárgult a pohár, mert tőle lopta színét,
gondolhatnád, arany olvadt fel üvegében.
Oly kellemes és úgy száll szaga szerte, mintha
napsugár meg zefír áradna szét a légben.

(Ibn Rúmi: A bor)





Bort iszom, ellenségeim jobbról-balról szólnak nekem:
"Ne igyál bort, mert az a hit ellen való."
Mert tudom, hogy a bor a hit ellensége,
Istenemre, hagyj innom - az ellenség vérét jogosan vehetem.

*

Akik ki akarják közösíttetni magukat
És akik imádkozással töltik az éjszakát,
Egyik sem jár szárazon, mind a tengeren tévelyeg,
Egy van ébren, a többi mind aluszik.

(Omar Khajjam)




Egyszer egy ember meglátogatott egy őrültet, aki keserű könnyeket hullatott.
- Miért sírsz? - kérdezte.
- Azért sírok, hogy az Ő szíve könyörületét vonjam magamra - felelte.
- Értelmetlenségeket beszélsz, hiszen az Ő szíve nem fizikai szív.
Az őrült pedig ezt mondta:
- Neked nincs igazad. Ő az összes létező szív birtokosa.

*

Az igaz szerető csak akkor találja meg a fényt, ha a gyertyához hasonlóan önmagát emészti el.

(Nisapúri Attár)




Szívem bármilyen formát képes felölteni. A szív a legbelső tudatosság alakulásával változik. Megjelenhet gazellalegelőként, szerzetesek kolostoraként, bálvány templomaként, mekkai zarándoklatként, bizonyos tudományok okán a Tóra tábláiként, a Korán lapjainak örökségeként.
Kötelességem adózni a Szerelemnek. Szabadon és önként elfogadom a rám rótt terheket. Szerelmem a szeretők szeretete, annyi eltéréssel, hogy a jelenségek helyett a Lényeget szeretem. Ez a vallás, ez a kötelesség az enyém. Hitem is ez. Az ember szerelme arra hivatott, hogy a végső, azaz valódi szeretetet megformálja. Ez a tudatos szerelem. A másfajta szeretet az embert öntudatlanná teszi.

*

Az emberek azt gondolják, hogy a sejknek csodákat kell művelnie, és kinyilvánítania megvilágosodottságát. Pedig a tanítóval szembeni követelmény pusztán annyi, hogy birtokában legyen mindannak, amire tanítványainak szüksége van.

 (Ibn El-Arabi)




Bármilyen sokat tanulsz - cselekvés nélkül nem jutsz tudáshoz. Egy könyvekkel megrakott szamár se nem intellektüel, se nem bölcs.
Üres fejjel mit sem tud arról -
Vajon tüzifa vagy könyv a terhe?

*

A tenger mélyén páratlan kincsek vannak.
De ha biztonságra vágysz, azt a parton találod.

*

Félek hogy nem érsz el Mekkába, ó, vándor!
Mivel az út, melyet követsz, Turkesztánba vezet!

(Szádi)




A közönséges emberi szerelem képes rá, hogy az embert a valódi szeretet tapasztalatáig emelje.

(Hákim Dzsámi)

*

Öljetek meg, drága barátaim,
Mert halálom az életem.

A szerelemben megállsz
kedvesed előtt.
Mikor mindened levetkezed,
Az ő mosolyába öltözöl.

Köztem és közted csak én vagyok.
Végy el engem, úgy csak te maradsz.
Én vagyok a legfőbb valóság.

(Al-Hilládzs Manszúr)




Az utat kijelölték.
Ha letérsz, elpusztulsz.
Ha az út jeleit megpróbálod eltakarni, gonosztevő vagy.

*

Az elrejtett világon is van felhő, és az eső is hull: de másképpen, mint itt.
Égboltja és napsütése is különböző ettől.
Úgy teremtették, hogy csak a kifinomultabbaknak jelenjen meg - azoknak, akiket nem vezet félre a közönséges világ látszólagos teljessége.

(Dzselál Ed-Din Rumi)

*

Ó, Uram!
Ha azért imádlak, mert félek a pokoltól, vess a pokol mélyére.
Ha azért imádlak, mert a paradicsomba vágyom, tagadd meg tőlem.

(Rabia)




Ha tanítód úgy tanácsolja, fesd meg imaszőnyegedet borral.
A kereső nem maradhat járatlan az Állapotok technikájában.

(Háfiz)

*

Egy hegyen telepedett meg
Így nincs elvégzetlen dolga.
Az embernek a piactérre kell mennie,
Míg az igaz Valósággal van dolga.

(Szál)

*

A tudás halad a
"Mi vagyok én?"-től a
"Nem tudom, mi vagyok"-ig.
A kettő közt így hangzik: - "Talán nem vagyok" - és - "Megtalálom magamat" és e között: - "Megtalálom magamat" - és - "Vagyok" - addig, hogy: - "Az vagyok, akinek ismerem magam" - addig, hogy - "Vagyok".

(Abu- Hasszán El-Sadhili)




Egy éjjel a tolvaj, amint éppen megkísérelt bemászni egy ház ablakán, leesett, és eltörte a lábát, mert kettétört az ablakkeret.
A bíróságon beperelte a ház tulajdonosát, aki azt mondta:
- Pereld be az asztalost, aki az ablakot beillesztette.
Az asztalos azt mondta:
- Az építőmester nem hagyott megfelelő ablaknyílást.
Amikor az építőmestert behívatták, ő azt mondta:
- Hibámat egy gyönyörű nő miatt követtem el, aki éppen arra haladt, miközben az ablaknyílással bajlódtam.
Megtalálták a nőt, aki így védekezett:
- Csodálatos ruhát viseltem, egyébként senki sem szokott észrevenni. A ruha az oka, a rafináltan ráfestett tarkabarka csíkok miatt.
- Most, hogy tudjuk, ki a vétkes, hívjátok ide a kelmefestőt, mert ő a felelős a tolvaj eltört lábáért.
Megtalálták a kelmefestőt is, akiről kiderült, hogy a hölgy férje, és - maga a tolvaj volt.

(szufi tanmese)

2013. február 25.

PhiloSophia


A szenvedések értelme az, hogy olyan emberré kell lenni, aki ezt az iszonyatot kibírja. Ilyen ember pedig van. Olyan létezési színvonal, olyan tudás és olyan értelem, olyan arány, olyan mérték vált lehetővé és láthatóvá és megvalósíthatóvá, amely a történet minden borzalmánál magasabb hatalom. Ez a szakrális szubjektum. Évezredek kínjából kiizzadt áldott csepp. Az apokalyptikus szenvedések értelme. Az, akiért mindezt érdemes volt végigcsinálni. Amint mondják, a sors nem olyan jól nevelt úr, mint Canterbury püspöke. S amikor műtétet végez, minden valószínűség szerint csak ritkán alkalmaz érzéstelenítést. Ezzel a ténnyel állandóan számolni kell. Nekünk ma, a jelen században, volt alkalmunk tapasztalni, az injekció nélkül végzett műtétek mit jelentenek. Az operáció fájdalmaiból pedig következtethetünk annak súlyosságára és jelentőségére. Szenvedni kell, ez biztos. Amiről szó van, csakis az, hogy érdemes, vagy sem. A küszöbön, ma már látható, hogy érdemes volt.


2.
A szakrális szubjektum, amennyire legelső vonásaiból látható, csaknem egyenlő arányban archaikus apokalyptikus, és üdvözült. A három nagy világkorszakot, az aranykort, a történetet és a megváltást lényében összeolvasztotta. Ezért szakrális, ezért diabolikus és ezért emberi. Ördögien okos, mágikusan gyarló és evangéliumian tiszta. 
 Elég nagy zavart kelt. Nem tudnak vele mit kezdeni. Ha festő, átlép a zenébe és a költészetbe, ha gondolkozó, félig költő, félig tudós, ha zenét ír, filozófusnak látszik. Mindig egy kicsit próféta és orvos, mágus és bolond. És milyen különös. Titka mégsem abban van, amit csinál, hanem abban, ahogy van. A felkentség egy neme. Mint az iszonyú hatalom jótékony jelenléte, az óceán, mikor mosolyog, és a tájfun, amely simogat. Első percre olyan, mintha vallástalan lenne. Pedig minden esetben jákobi természet, aki az angyalokkal küzd, hogy Istent láthassa. 
 A létezés határait a beláthatatlanba tolta. Nincs hely, ahol ne érezné magát érintve. Az egészben érdekelve van. Ezért látszik úgy, mintha a csecsemő, a bölcs és az őrült keveréke lenne. Semmi sincs távolabb tőle, mint a visszavonulás, a megalkuvás, a préda és az erőszak. 


3.
Azon a színvonalon élni, amelyen az ember alkot, vagy gondolkozik, egyelőre nagyon nehéz. Minden esetben valami kiszámíthatatlannak kell közbejönnie, hogy az ember azon a magasságon, amelyen a művész alkot, a költő, a gondolkozó ír, tényleg élni tudjon. 
 És micsoda kiábrándító tehetetlenség, mikor az ember a gondolkozás egéből naponta nem hétszer, hanem hetvenhétszer lezuhan és tudja, hogy ilyen lezuhantan és tehetetlenül és erőtlenül kell meghalnia, nem pedig abban a dicsőségben, amelyben gondolkozik.
Az ember életének valósága, gondolkozásának valósága mögött állandóan lemarad. Bárhogyan igyekezzék is, liheg és bukdácsol, elbotlik és végül elfullad és nem bírja tovább. Az ember élete művészete után lohol, a legkisebb remény nélkül arra, hogy valaha is utolérje.
Nem az idealitás és a realitás drámájáról van itt szó. Itt ténylegesen adott két realitásról van szó, így: két, minden percben adott és jelen levő realitásról, vagyis sorvasztó duplaságról, amelyek közül az egyik a másiknál állandóan egy oktávval magasabban szól s a másik csaknem belehal abba, hogy lent van és képtelen fölemelkedni.
De az ember a két realitás drámáját megoldotta. Tudja, hogy azon a színvonalon élni, amelyen gondolkozik, nagyon nehéz. Minden esetben valami kiszámíthatatlannak kell közbejönnie, hogy abban a hatalomban és szépségben, amelyben gondolkozik, ténylegesen élni tudjon. Ez a kiszámíthatatlan és ez a váratlan azonban minden pillanatban itt van. Ez a betörés állandóan tart. Ez a megrendítő. Ez a segítség. Ez a két realitásban a harmadik, a megvalósulás, amikor az életet a gondolkozáshoz fel tudja emelni. Amikor az ember ténylegesen megvalósul.
Az emberi lét nem két, hanem három síkon fut. Az élet háromszólamú. A metafizikusok azt mondják, hogy az ember test és lélek és szellem. Ezért van a létezésnek három szakasza, az aranykor, az apokalypsis és a megváltás. Ezért él az ember három világban, a szakrális, a diabolikus és az emberi világban. Az ég, a föld és az alvilág. A kettő fragmentum. A három a kozmikus és az univerzális egység. A háromszólamúság világában a dráma feloldódik. A segítség. A megrendítő. Az a harmadik valóság, amely állandóan itt van, amely kiszámíthatatlan, kiszámíthatatlan, de itt van. 


4.
Amiről azonban ebben a percben szó van, nem a szakrális szubjektum, hanem a neki megfelelő asszony.
Azt mondják, a nő az ördögnek is eladja magát, de szépségéből hajszálnyit sem hajlandó feladni. Ez így van és egészen helyes. A női szépség varázsát azonban csak az érti, aki tudja, hogy legalább felében az ördöggel való szövetség eredménye. Nem, mintha ellene bárkinek is bármi kifogása lehetne és lenne, kivéve a puritánokat. Minden női szépségben van valami ördögi, ezért van reánk olyan hatással és ezért nem tudunk ellene védekezni és ezért még az angyalok is fellázadtak és az emberek leányaival szerelembe estek. Tudomásul kell vennünk, hogy az alvilággal állandó érintkezésben vagyunk és a pokol nélkül egy pillanatig sem élhetnénk. A nő szépségmágiája pontosan megfelel a férfi diabolikus szenvedélyeinek és mind a kettő misztérium, amit nagyszerűen értünk, anélkül, hogy értenénk. Ez is rendben van így, mert semmi sem fontosabb, mint hogy az embernek az érthetetlennel állandó kapcsolata legyen.
Ahogy a férfi pokoli szenvedélyeit étheri értelmével ellenpontozza és a kettőt emberi voltával tartja egyben, a nő is kénytelen diabolikus szépségét az angyali kedéllyel ellenpontozni és földasszony voltával egyensúlyban tartani. A nő ilyen módon szabadabb ördög lehet, mert mélyebben angyal és kizárólagosabban asszony. A virágzó test, amelynek titka a szűzies szív. 

5.
Böhme azt mondja, hogy az első ember androgyn volt. Egy személyben férfi és asszony. A teremtő nemi hatalom nem volt kettétörve. De az első ember férfi-lényét nem Éva, a mai asszony egészítette ki, ez a nő Sophia volt, amint Böhme írja: "a Szűz nem teremtett és nem született és örök: Isten bölcsessége és hasonmása". Más helyen: "Sophia Isten bölcsessége és örök szűz, nem asszony, hanem folttalan és tiszta lény, aki Isten hasonmása." Az ember bűnbeesésével a teremtő nemi hatalom két darabra tört. " Ádám a Szüzet elvesztette és elnyerte az asszonyt... a Szűz pedig vár rá, hogy újjászülessék és akkor ismét magához fogadja."
E szavakat nem lehet elég komolyan venni. Amiről itt Böhme beszél, olyan intenzíven és masszívan konkrét, a lét minden pillanatában olyan forróan aktuális, hogy aki nem látja és nem éli, az valódi létének igazsága felől tudatlanságban kell, hogy legyen. Abban, amit Böhme mond, nem az a fontos, hogy Éva, az asszony nem az ember eredeti fele és a férfi lény teremtő nemi hatalmának primordiális kiegészítője, hanem az eredetinek rossz kópiája és elrontott másodpéldánya. Ha a dolog így is van, nem ez a fontos. Böhme szavaiban fontos Sophia lénye, ez az egész világtörténet legfontosabb látomása és fölfedezése. Sophia pedig nem valamilyen vérszegény mentális kísértet. Sophia Isten bölcsessége és hasonmása. Az örök szűz. Az élő tündöklés. A kimondhatatlan varázslat. Isten bölcsességének bűvös ragyogása, akivel szemben maga a Teremtő is tehetetlen. És mivel ő maga is ki van szolgáltatva neki, csak egyet tehet, beleszeret. Sophia az a nő, akibe Isten szerelmes. Ő a teremtés minden elemi szenvedélyének elviselhetetlen varázsú tükre élő személyében, a teremtés minden rejtett mágiájának testetöltött valósága. Sophia nem született. Nem teremtették, Sophia, mint a teremtés mágikus művének kvintesszenciája egy pillanatban váratlanul és elképzelhetetlenül kiragyogott és észbontó varázsával a Teremtő meghökkenésére egyszerre csak itt volt. Micsoda megrendülés! Sophia az a szűz, az a nem született és nem teremtett lény, a bölcsesség, a tisztaság, a teremtés varázslatának bűvös mosolya, az elképzelhetetlenül forró és érthetetlen izgalom és szikrázó nyugtalanság, akivel nem lehet betelni, akit nem lehet eleget látni és ijedt áhítattal megtapogatni, mintha ilyesmi lehetetlen lenne és meg nem engedett káprázat és tilos őrület és vakmerő túlzás és az egyetlen lehetőség lényéből szomjasan inni és inni. 


6.
Aki Böhme Sophiáját csak egy pillanatra is átélte, tudja, hogy férfinak lenni annyi, mint Isten bölcsességére szomjazni, ami nem más, mint Sophiába, vagyis minden nőbe kivétel nélkül állandóan szerelmesnek lenni. Hogy ez a szerelem ténylegesen nem élhető, az a világ elrontottságából következik. Minden férfi lényege és lényének bélyege a Sophia-mosolyra való szomjúság, a mosolyra, ame1ybe Isten egész nagyságát beleszerette és a végtelen hatalom benne határtalan szépséggé változott. Mielőtt Sophia Isten mágiájából, anélkül, hogy megszületett volna, s anélkül, hogy megteremtették volna, mint varázslat megjelent, a Teremtő Egy volt. A teremtési traumában azonban az imagináció testet öltött. Ez volt a kiszámíthatatlan. Ez a testetöltés Sophia. Megjelenésével azonban a teremtés mágikus hatalma nem tört meg. A kettétörés katasztrófája nem vált bukássá. Az eredmény elképzelhetetlen volt. A létezés megkétszereződött. A hőfok egyszerre duplájára ugrott. A kolosszális negatív arc és kép és lény megjelenése, amelyben a teremtő hatalom kettévált, a teremtés mágikus hevét nem fokozta le, hanem annak intenzitását éppen megkettőzte. Ezért, aki arról beszél, hogy a kettősség a teremtő hatalom ájultságához vezetett, téved. A kettősség a teremtő hatalom kiszámíthatatlanul felfokozott mámorát idézte. 


7.
A mi világunkban a létezés képlete ugyanaz, ha az egész fátyolosan nyilatkozik is meg, a mi természetünkhöz és arányainkhoz mérten, de még mindig elég erővel ahhoz, hogy az egész létnek középpontja legyen. Különösen a jelen pillanatban, amikor a szakrális szubjektum első körvonalai megjelenőben vannak és az új férfi a neki megfelelő asszonyt a történet apokalypsiséből már megkezdte idézni. A szerelem elképzelhetetlen hatalmáról ma, különösen a lélektanban elég sokat beszélnek. De még mindig nem beszélnek eleget. Egyesek azt mondják, hogy az erós jelentőségét túlozzák. Valószínűleg az erós jelentőségét nem lehet túlozni.
Beszélnek arról az igen régi .gondolatról is, amely az eróst és az agapét elválasztja. Anélkül, hogy az ember a mellékes magyarázatra különösebben sok szót vesztegetne, röviden azt mondhatná, itt a vörös és a kék problémája merül fel. A vörös nem egyéb, mint az erós, a diabolikus szenvedély és az ördöggel való vérszerződés által szerzett bűbáj, a kék pedig a kék szerelem, az égszínkék elragadtatás. A görögök ennek az enthuziazmusnak fokát philosophiának, sophiaszerelemnek hívták.
A vörös és a kék között alapvető különbség van, ezt nagyon jól tudjuk. De senki sem született, aki a kettőt magában el tudta volna választani és ilyen ember nem is fog születni. A megkülönböztetés értelme azonban nem ez. Még az sem, hogy a mai világ állítólag a testi szenvedélyt a szellemivel ellensúlyozni kívánja. Az igény nem az ellensúly, hanem a fokozás. Az agapé azért jelentkezik erősebben, hogy az eróst még vörösebbé tegye.
A szakrális szubjektum alvilági szenvedélyének az asszony azúr Sophia varázsa felel meg. A férfi diadalmas értelmének az asszony vörös bűbája. A férfi kéknek a női vörös, a férfi vörösnek a női kék. Ez a létezés színvonalának fokozásához, új mértékhez, arányához tartozik.
A test a szellemi létnek nem erőtlenebb, hanem éppen magasabb feszültsége. Sophia nem testetlen. Sophia maga a nő s éppen ezért maga a test. Egyik fele a pokolból kapott varázs, másik fele a tündöklő kék bölcsességmosoly. Ez a vöröskék a szakrális-diabolikus nő. És végül ebben az esetben is nem kettőről, hanem háromról van szó. Sohasem szabad elfelejteni, hogy a lét a test, a lélek és a szellem egysége. A szerelem száma is három, nemcsak erós, nemcsak agapé, hanem sexus is.
Sophia megjelenésével a létezés megkettőződése a teremtési traumát teremtési mámorrá fokozta. A kék szenvedély fokozza a vöröset, a vörös a kéket. A világ úgy van megcsinálva, hogy ahol az ellentét feszültsége jelenik meg, a létben nem ájultság támad, hanem hatványozott enthuziazmus. 


8.
Sophia ma ténylegesen élő alakját Pythiának lehetne hívni. Nem azért, mert különösebb jóstehetség fölött rendelkezik. A jóslat ebben a percben nem, és talán sohasem volt lényeges, főként azok számára, akik a jövőre nem kíváncsiak, mert tudják, hogy akkor is pontosan ugyanaz fog történni, ami tegnap történt s ami örökké történik. Nem az a fontos, hogy Pythia mit mond arról, ami lesz, hanem, hogy mit tud arról, ami van.
Pythia Delphoi-ban Apollón papnője volt. A szentélytől nem messze a föld mélyéből nyíló barlang fölött háromlábú széken ült és a kiáramló gőztől kábultan olyan szavakat mondott, amelyeket csak a beavatottak értettek. Pythia tudása az "ér" szóval közelíthető meg. Érintkezésben van a hatalmakkal. Meg van érintve. Meg van érintve érzékeiben és érzéseiben és értelmében. Ő az, akinek van érzékenysége arra, hogy a hatalmakat értse. Ez benne az érték. Az "ér" szó azt mondja, hogy Pythia Apollónt eléri, Apollón Pythiát megérinti. Pythia a megérintett, aki a magas léttel érintkezésben van. Ér – érint – érzés – érzékenység – érintkezés – érzelem – értelem érzék – érték. Ez a Pythia-nő birodalma. Ez az ő kizárólagos tudása. Aki elég érzékeny ahhoz, hogy az értelmekkel érintkezésben legyen. Ez nem a Pythia-lélek kiváltsága. Ez a Pythia test-lélek-szellem tudása. A test, ez a legdrágább eszköz, nem hagyható ki. Testével érintkezik. Testében érintik. A test az érzék és az érzékenység. 


9.
Érzékenységünk elsősorban nyelvünk érzékenysége. Ez az emberi szó-nyelv. Pythia ismeri a szótalan nyelveket. Nemcsak a szemekét, a mozdulatokét, nemcsak az elhallgatott érzések nyelvét. Pythia ismeri az állatok nyelvét, főként a madarakét. Ismeri a csillagok fényének, a tenger zúgásának, az erdőzsongásnak, a láng lobogásának, a virágok illatának nyelvét. Beszél a sas repülése, beszélnek a csillagok, a tenger hulláma, a tölgyfalomb. Dodonában voltak asszonyok, akik Zeus fáinak suttogásából jósoltak, de itt ismét nem az a fontos, hogy jósoltak, hanem, megmondták azt, ami van.
Pythia tudja, hogy a domboldal hajlatában van hely, ahol a magas hegyekről esténkint a hűvös levegő lassan lecsurog és ott, ha az ember az áramlat irányának oldalt fordul, meghallja, mit mond a szél. Különös folyamatosan hosszú szót mond, alig emelkedő és süllyedő hangsúllyal, egy-egy félpillanatra megszakad és újra kezdi. Nem lefordítható, de nincs is szükség arra, hogy lefordítsák, mert önmagában kész értelem. Érzék dolga. Meg van érintve. Ha lemegy a folyóhoz, egy helyen a víz forrni látszik. Az örvény a mélyből buzog fel és beszél. Sok benne az s, néha az r és az l és ezen az egyszerű nyelven olyat mond, ami sehogy másként nem elmondható. Így beszél a galambok repülése nyári reggel a kék égen, amikor sétarepülésüket végzik, fent körben keringenek és amikor megfordulnak, a napfény szárnyuk belsején csillog. Így beszél a dagály a tengeren, mélyen lélegző álmatag ütemben, csaknem alva, az óceán titkairól és így beszélnek éjjel a csillagok szikrázva a határtalan világokról. Meg van érintve. Hallja, mikor a zápor a tóra hull és az esőcseppek a vízen tipegnek, mint a tündérgyermekek. Mindez érzék dolga. Érzi, ha valaki távolból reágondol, azt is, hogy ki gondol, azt is, hogy mit gondol. Érzi, ha a magas hatalom gondolatával megérinti. Érzi az anyagtalan sugárzás forró, ugyanakkor hűvös suhanását, amely olyan, mint a csillagfény és mint az ihlet, egyszerre lángolni kezd tőle és önkívületbe esik. 


10.
Pythia minden embertől abban különbözik, hogy érintkezésben van a tudással, amelyet elfelejtettünk, de amely elfelejthetetlen. Eltemetett, de eltemethetetlen. A tudással, amelytől folyton távolodunk, s amely körül szüntelenül keringünk. Érintkezésben van és ő az egyetlen, aki tudja, hogy az, amit mi érzékelésnek nevezünk és amely az egyetlen kapcsolat miközöttünk és az egyetlen a világ között és közöttünk, nem egyéb, mint az eredeti közvetlen tudásnak elsápadt mása. Volt ennél valaha magasabbrendű és tökéletesebb tudás, amelynek nem volt szüksége arra, hogy lássák és hallják és tapintsák és többet tudtunk. Eredetileg mindent közvetlenül tudtunk és az egész valósággal közvetlenül együtt éltünk. Ez volt az a létezés, amikor Ádám és Sophia egy volt, az első androgyn lény. "Ifjú vagy és szűz. mint Ádám volt, együtt mind a kettő", írja Böhme. "Ádám ifjú és szűz együtt volt, Isten teljes képe. Mind a két tinktúrát, a tüzet és a világosságot magában viselte." A tűz persze a vörös eróst jelenti, a világosság az égszínkék agapét. Pythia az egyetlen lény az elfelejthetetlen tudással, hogy eredetileg androgyn lények voltunk és a mindenséggel közvetlenül együtt éltünk és hogy örökké androgyn lények vagyunk és a mindenséggel együtt élünk.
Az, amit mi érzéki tapasztalásnak nevezünk, az az elvesztett közvetlen tudás helyén keletkezett. Az ember azért lát, mert vak és azért hall, mert süket. Az ízlelés az ízlelni nem tudás következménye. Amit érzéki tevékenységnek nevezünk, az az érzékek ájultsága. Csupa feledés, távolság és eltemetettség. Ez a mi egész életünk az elvesztett valódi létezés helyén keletkezett. El vagyunk temetve mélyen, mélyen, a határtalan világosságban elfelejtve.
De már tudjuk, hogy a világ úgy van megcsinálva, hogy ahol ellentét szakad fel, ott a létezés ereje nem törik meg, hanem éppen felfokozódik. A kezdetek kezdetén, amikor "az eget és a földet elválasztotta", vagyis, amikor a hím és a nő elszakadt, a teremtő nemi hatalom kettétört, ez a lét hatalmát megkettőzte. Ez a pillanat az, amikor Sophia, anélkül, hogy megszületett volna és anélkül, hogy megteremtették volna, megjelent. Ez a szerelem születésének pillanata. Ez a világteremtés arany pillanata. Ebben a pillanatban vált a teremtés traumája a teremtés ragyogó mámorává. A vörös erós a kék agapét nem csökkenti, hanem erejét megkettőzi. A test a szellem erejét nem ássa alá, hanem meghatványozza. S ezért tudjuk, hogy amikor az eredeti tudást elvesztettük és helyette az érzékeket kaptuk, az nem gyengülést jelent, hanem fokozást. A látás a vakság egy neme, de az érzék vaksága felfokozott látás. A fül süketsége hatványozott hallás. Az érzéki tapasztalat megsokszorozódott tudás. Ez az, amit Pythia tud. Ez az, ami Pythiában az érzék, az érintés, az értelem, az érzés, az érzékenység. Nem a közvetlen tudás. Ennél több. 


11.
Pythia a történet jelen pillanatában számunkra Sophia jelenléte. Nem tanítások, nem üdvtanok, nem becsvágy, nem világuralom, nem vallás. A tigris erejében Isten százszorosan van jelen. Pythia Sophia sötét tükre, the charm of the dark, az éjszaka varázsa. Splendour without rays, the shining shadow. A tündöklő árnyék. De tudjuk, hogy a teremtő nemi hatalom kettétöréséből keletkezett a szerelem mámora, a létezésnek elképzelhetetlen felfokozása. A sötét tükör, az éjszaka varázsa, ami a női szépség, az előbbinél nem gyengébb, hanem éppen kétszerte erősebb. A női szépségből ilyen éjszaka mosolyog reánk, az a nemtudás, amely, fokozott tudás, a vakság, amely hatványozott látás. Érzékenynek lenni. Több, mint tudás.

12.
A szakrális-diabolikus ember százjelben beszél és cselekszik és ma már szándékos rövidlátásra van szükség, hogy valaki ezt az embert egyre sűrűbben megjelenni ne lássa. Ennek a szakrális szubjektumnak női megfelelője Sophia. Ma ez a Sophia közöttünk Pythia alakjában él.
Pythia a szakrális-diabolikus nő, aki nem egyéb, mint a mágikus varázslat testetöltése, a teremtő hatalomtól megérintve, a legmagasabb tudás, az érzéki tapasztalat mámorának birtokában.
A szerelem a megkettőződés varázslatának enthuziazmusában az eredeti egység helyreállításának szenvedélye. Minden szerelem önmagában ezt az eredeti egységet forralja. Azt, akit elvesztett, vagyis, akit nem tud elveszteni, aki ő maga. Mindnyájan androgyn lények vagyunk. Ifjú és szűz, mondja Böhme, mint Ádám volt, együtt, mind a kettő. Ezt ma már a lélektan is tudja. A szerelem paradoxona az, hogy ezt mind a ketten tudják és káprázatnak tűnik, hogy ketten vannak, illetve, hogy csak az egy van és mégis ketten vannak. E tévedésben a létezés olyan határtalanba fokozódik, ami azelőtt mind a két. ember számára elképzelhetetlen volt.
Amennyiben férfi vagyok, szellem vagyok és teremtő hatalom, – amennyiben nő vagyok, lélek vagyok és megérintett vagyok, – és mind a kettő vagyok e testben, amelyben a teremtő hatalom szellemi égszínkék erejét és az érintettség vörös tüzét megvalósíthatom. A szakrális szubjektum androgyn lény, aki az eredeti asszonyba szerelmes, a Szűzbe, Sophiába és ezzel önmagában az eredeti embert idézi. Ez a tudás az, amit elfelejtettünk, de ami elfelejthetetlen. Az ember önmagában a kristályos értelmet az asszony alvilági szenvedélyével hatványozza, az ördögi gyönyörvágyat a szűz hold-kedéllyel és az uranusi szellemet a virágzó testtel. Így fokozza magában a tudást és így teszi létét egyre intenzívebbé. Így idézi a mágikus varázslat mámorát, hogy ebben a tűzben az eredeti egységet megteremtve megszülessen főnix, az örökéletű szellemlélekmadár. Sophia a szakrális szubjektumban van, ahogy Pythia magában hordja a szakrális szubjektumot. Létezésünk forró pontja a történet jelen pillanatában nem a tudomány, nem a művészet, nem a vallás, nem a tanok, különösen nem az üdvtanok, nem a világuralom. Az ember kívül csak azt teszi, amit bent elmulasztott, mondja Saint-Martin. A tudomány, a művészet, az uralom, a tanok, a belső létezés mulasztásának jelei. Létezésünk forró pontja az, hogy ismét tudomást szereztünk primordiálisan androgyn lényünkről. Ezért van az, hogy a szerelem elképzelhetetlen hatalmáról ismét olyan sokat beszélnek, olyan sokat, de még nem eleget.
Sophia a teremtés mágikus varázslatának testetöltése. Az imagináció élő testben. Sophia a primordiális látvány. Előbb volt az asszony és csak azután keletkezett a világ az asszony mintájára. Az asszony az ősjelenség. A világ az ő másolata és az ő képe, ahogy ő képe és másolata a teremtő hatalomnak. 

(Hamvas Béla: Titkos jegyzőkönyv)

2013. február 21.

Egy és ugyanaz


Csapdába estél, és a megadáson kívül nincs más lehetőséged. Ezt át kell élni. Azt jelenti, nem akarsz többé elmenekülni sehova, mert rájössz, hogy a valamitől való menekülés és a valami felé való menekülés egy és ugyanaz.

(Csögyam Trungpa)
 




Mert mindaddig, amíg meg nem értjük, hogy minden mozdulatunk ellenállás, tovább folytatjuk űzött menekülésünket, rögeszmés keresésünket, ami így a lényegéből adódóan, gátat vet a felfedezésnek. Menekülünk, anélkül hogy tudnánk erről. Míg nem látjuk be, hogy minden tettünk ellenállás, abban a tévhitben leledzünk, hogy létezik olyan lépés, amelyik elvezet az egység tudatához. Míg fel nem fedezzük, hogy minden mozdulatunk távolodás, folytatjuk a távolodást. Azt képzeljük, van választási lehetőségünk, kiütünk, cselekednünk kell, megoldást kell találnunk a helyzetre. Ezért aztán tovább rohanunk - éspedig mind távolabb és távolabb -, miközben minden lépésünk határt emel közénk és az egység tudata közé. Azért nem érjük el a tökéletes tudatállapotot, mert annyira törekszünk rá. Abban a pillanatban azonban, amikor felismerjük, hogy minden mozdulatunk az ellenállásunk megnyilvánulása, távolba nézés és eltávolodás, már nem marad többé más választásunk, mint megadni magunkat. Ugyanakkor nem tehetjük szándékosan, amiként az ellenkezőjével sem próbálkozhatunk! Láttuk már, hogy ez nem így működik, mivel minden próbálkozás csak az eltávolodás újabb alakja. A helyzet végül magától oldódik meg, pontosan akkor, amikor megértjük, hogy semmit sem tehetünk, és nem is kell tennünk, hiszen az egység örökké jelen volt. Az ellenállás felismerése el is oszlatja azt, s bennünket elborít az egység tudata. Az elsődleges ellenállás feloldódásával az elszigetelt személyiségünk elenyészik. Ugyanis nem arról van szó, hogy a személyiség végignézi az önnön eltávolodását. Kezdetben talán valóban ez a helyzet. Az elszigetelt személyiség végigköveti a saját ellenállása ténykedését. Önmagunkat érzékelve, azonban mindig valamiféle belső feszültséget, alig észrevehető görcsösséget, finom elmozdulást tapasztalunk. A személyiség és a távolodás érzékelése egy és ugyanaz. Amint ez kiderül, megszűnik a kétféle érzékelés, a megismerőé és a megismerés tárgyáé, amit felvált az ellenállás érzékelésének mindent betöltő élménye. Nem mi érezzük ezt az ellenállást, mi magunk vagyunk az. A személyiség érzékelése az ellenállás észlelésébe sűrűsödik, majd pedig mindkettő elenyészik. Az elsődleges ellenállás feloldódása tehát megszünteti a világtól való elszigetelődésünket. Mélyen és teljesen megszületik bennünk az ellenállás tökéletes feladásának vágya, többé nem köt le az ezerarcú jelen, s ezzel a bent és a kint közé emelt elsődleges határ végérvényesen eltűnik. Ha nem állunk ellen a jelen benyomásainak,nincs miért elkülönülnünk tőlük. A világ és a személyiség egyetlen közös tapasztalat részévé lesz, s nem válik külön egymástól. Felhagyunk a hullámlovaglással, hiszen csak egyetlen, mindent betöltő hullám létezik. Amikor azután nem menekülünk többé a tapasztalástól, az sem suhan el mellettünk haszontalanul. Ha többé nem állunk ellen a jelennek, megértjük, hogy nem létezik semmi más e jelen valóságán kívül - nincs kezdet és vég, nincs előtte és mögötte. Midőn a múlt emlékeit és a jövő sejtéseit a jelen tényeiként látjuk, a jelen feldarabolása is megszűnik. A pillanat korlátai belezuhannak ebbe a pillanatba, hogy semmi más ne létezzen e pillanaton kívül, és mi se meneküljünk tovább. Egy régi zen mester szavai így szólnak:

A régi énem meghalt
Az elmúlt természetben;
Holtan már nincs hová mennem,
Egyáltalán sehová sem.

Itt vázolt gondolatmenettel talán sikerült megértetnem, miért olyan kimerítő az egység tudatának keresése. Azért volt elhibázott az összes igyekezetünk, mert minden kezdettől fogva és örök időktől úgy jó, ahogy van. Még az is, ami a Brahmával szembeni elsődleges ellenállásnak tűnt, nem volt más, mint maga Brahma. Soha nem volt és soha nem is lesz másféle időpillanat, mint az itt és a most. Ami az ettől való eltávolodásnak tetszett, nem volt más, mint ennek az itt és mostnak az önmozgása. Honsomjosu. Az eredeti megvilágosodás csodálatos gyakorlat. Az örök jelen önnön mozgásával egylényegű. Az óceán hullámai a partnak csapódnak, megnedvesítik a fövenyen heverő kavicsokat és kagylóhéjakat.

(Ken Wilber: Határok nélkül)




A tapasztalás természeténél fogva változik és hullámzik, mint az óceán. Ennek így kell lennie. Akkor van jól, ha a személyiség elmozdul az "én", a kereső, az egy bizonyos élményt kergető állapotából, és megérkezik ide. A középpont ugyanis itt van. Az csupán a kereső gondolata, hogy a középpont az emelkedett spirituális tapasztalásokban keresendő. Az ő feloldódásával azonban minden középponttá válik az itt és mostban. Itt nincs mozgás, változás. Lehet nagyon átlagos, lehet nagyon szomorú, nagyon különlegesen érzelmes és felforgató élményed, a középpont akkor is itt van. Csak ha itt vagy, kezded megérteni, hogy a világon minden ennek a középpontnak a kifejeződése. Minden. Nincs olyan, hogy valami jobban kifejezi az Igazságot, mint bármi más. Egyetlen tapasztalat sem lehet igazabb a többinél, mivel a középpontban nincs kereső. Itt és Most nincs semmi. Minden Egy. Látni fogod, hogy az üresség közepén nincs kicsinyke "én". E nélkül pedig nincs senki, aki megítélhetné, hogy egy adott tapasztalat mennyire jó vagy hasznos, vagy épp mennyire spirituális. Kezded kapisgálni? Erről van szó! Amikor a mesterem a földet püfölte a botjával, azt próbálta érzékeltetni, hogy minden ebből a középpontból származik, ahol nincs semmi. Minden ennek a középpontnak a kifejeződése. Ha itt nem találod, máshol sem fogod. Ez az igazi megnyugvás - a megszabadulás a terhes hittől, hogy változtatnunk kell valamin, ha el szeretnénk jutni az Ígéret Földjére, vagy a megvilágosodáshoz. A megvilágosodást épp akkor éljük át, ha rájövünk, hogy a világon semmit sem kell megváltoztatnunk. Sőt - amint az mindebből kiderül - a megvilágosodás voltaképpen nem is tapasztalat. És főleg nem spirituálisan emelkedett tapasztalat.

(Adyashanti: Az üresség tánca)

2013. február 20.

Canto hondo


   Köszönet a jó föld illatának, a zabolátlan víz hangjának, a természet szellemeinek, akik mindig kifutnak az úthoz, kíváncsian, hogy ki jár arra. Minden nőnek és asszonynak, aki előttem járt és kicsit tisztábbá, kicsit könnyebbé tette az ösvényt. És végtelen nagy, gyengéd szeretettel La Lobának.    

(Clarissa.Pincola.Estes)






  Mesehallgatás közben valahogy mindig beesteledik. Mindegy hol lakunk, mindegy, hány óra van, mindegy, milyen évszak van, a mesemondás mindig csillagos eget varázsol fölénk, amelyre az eresz mögül felkúszik a hold és a mesehallgatók feje fölött lebeg. A mese végeztével a szobában olykor hajnal hasad, máskor csillagszilánk ragyog a padlón, vagy a viharos ég egy rongyos foszlánya hever lábunknál. Bármi is marad a mese után, olyan adományként kell kezelnünk, mely lelkünk átalakításában felhasználható.
  A hagyomány szerint a történetek finom tetoválásokhoz hasonlatosak, amelyeket az eseményeket átélő személy bőrére rajzolnak. A mesemondó-hagyomány szerint mesemondáskor egymást választjuk ki, néha keressük egymást, de leggyakrabban egymásba botlunk, s azonnal ráismerünk a másikra, mintha ősidők óta tudnánk, ki ő. A folyamat titokzatos, mert nem valamiféle szabályokra épül, hanem inkább kapcsolatokra. Többnyire akkor kell elmondani egy történetet, amikor hív bennünket, és nem akkor, amikor mi látjuk jónak.
  Sokan kizárólag szórakoztatásra használják a történeteket, ezek azonban, a szó legősibb értelmében, a gyógyítás művészetéhez tartoznak. Vannak, akik erre hivatottak, és a legjobbak azok, akik önmagukba engedik a történeteket, a legmélyükön megtalálják a kapcsolódási pontokat.
Amikor mesékkel foglalkozunk, akkor archetipiális energiát kezelünk, ami igencsak hasonlít az elektromossághoz. Életre kelt és világosságot teremt. Az archetípus megváltoztat bennünket; ha nem következik be változás, akkor nem jött létre valódi kapcsolat az archetípussal. A történetek nem csak hevernek élettelenül lényünk felszíne alatt, mint az ékszer holmi filléres áruház portékái közt, hanem át tudnak rajtunk ragyogni. Olyan mértékű hatást fejt ki a történet, a gyógyszer, amilyen mértékben hajlandó az ember önmagát feláldozni és a történetbe helyezni.






  A mesemondás cantadora hagyományában mindig van egy üres szék La Invitada, a "vendég" számára, aki minden mesemondás alkalmával jelen van. A mesemondás során a hallgatóság egy vagy több tagjának lelke odaül, mert szükségét érzi ennek. Arra szoktam bátorítani az embereket, maguk is bányásszanak a történetekben, mert jóllehet ujjaink felhorzsolódnak, olykor a hideg földön kell aludnunk, sötétben tapogatóznunk, kalandokat átélnünk, de az eredmény semmihez sem hasonlítható. Egy kis vércseppnek minden történeten ott kell csillognia, ha gyógyítani akarunk vele.
   Van egy középkori mondás, miszerint ha az ember lefelé hanyatlik, s ha valami nagy hatalom jár a nyomában -, akkor maga az ember is hatalmassá válik. Tulajdon pszichénk hatalmas ősi ereje is árnyékunkra akarja tenni mancsát, hogy magáénak mondhasson bennünket. A legtöbb nő nem fél ettől, sőt valójában sóvárog ez után az egyesülés után. Ha ebben a pillanatban meglátná ennek az ősi Asszonynak a búvóhelyét, hanyatt-homlok rohanna, hogy ölébe bújhasson.
Talán egyik álmunkban láttuk meg a friss havon hagyott lábnyomait. Vagy itt-ott lehajló ágat, vagy egy nedves felét felénk mutató, kifordult kavicsot pillantottunk meg pszichénkben... s azonnal tudtuk, hogy valami áldott dolog járt felénk.
Opal Whitely gyermekként írta ezeket a sorokat a hatalmas ősi természettel való megbékélésről:

Ma az esti szürkületben
bevezettem a vak lányt
kis darabon az erdőbe,
ahol sötétség volt és árnyak.
Egy árny felé vezettem,
ami felénk tartott.
Az árny megérintette a lány orcáját
bársonyos ujjaival.
És most már ő is
szereti az árnyakat.
És megszűnt régi félelme.






   Azt, amit a nők az évszázadok során elvesztettek, újra megtalálhatjuk árnyékaikban. És gyújtsunk gyertyát Guadelupe tiszteletére, hogy ezek az elveszett és elrabolt kincsek éjszakai álmainkban és nappali álmodozásainkban, a régi-régi mesékben, a költészetben és minden ihletett pillanatban továbbra is árnyékot vetnek.
   Mindannyian ugyanarról álmodunk, az egész világon. Mindig ott van nálunk a térkép. Mindig ott vagyunk egymás mellett. Álmainkon át egyesülünk. Az ősi álom-birodalom a mesebeli elveszett kontinenshez hasonlóan alvó testünkből emelkedik a felszín fölé, s gőzölögve, kavarogva formázza meg a védelmet nyújtó szülőföldet. Ez tudásunk kontinense. Ez legmélyebb valónk birodalma.
Amikor álmodunk, az Ősi Természeti Asszony archetípusáról, és a vele való egyesülésről álmodunk. Ebből az álomból születünk meg és születünk újjá mindennap, s a belőle nyert energiával alkotunk egész nap. Ugyanabból az ősi álomból születünk meg, születünk újjá minden éjjel, s egy durva szőrszálat szorongatva térünk vissza a nappal fényéhez, talpunkon nedves fekete föld maradványai, hajunkból az óceán, vagy az erdő, vagy tűz illata árad.






   Erről a vidékről megtérve bújunk nappali ruhánkba, mindennapi életünkbe, ülünk le komputerünk elé, állunk a tűzhely mellé, az ablak elé, tanárunk, ügyfelünk elé. Beleheljük a vadon illatát mindennapi munkánkba, tevékenységünkbe, üzletkötéseinkbe, elhatározásainkba, művészetünkbe, kezünk és szívünk munkájába, terveinkbe, otthoni életünkbe, tanulásunkba, külső kapcsolatainkba, szabadságunkba, jogainkba és kötelességeinkbe. Ezt az ősi, zabolátlan női természetet nem egyszerűen a világon mindennél jobban kell őriznünk: ez maga őrzi meg a világokat. Anyaföldet művelünk: ki-ki a maga éjszakai álma és nappali munkája alapján kihasított parcellán dolgozik. Egyre nagyobb és nagyobb körökben szép lassan terítjük szét a termőtalajt. Egy szép nap egybefüggő, a halottaiból feltámadó föld lesz az egész. Minda de la Madre. Életünkből, sírásunkból, nevetésünkből, csontjainkból áll össze ez a világ. Ezt a világot érdemes megteremteni, érdemes benne élni, ebből a világból sugárzik az ősi, természetes józanság. Egy nő nem szabadulhat ettől. Ha valaminek változnia kell, hát mi vagyunk azok. Magunkban hordozzuk La Que Sabét, a Tudót. Ha belső változásnak kell történnie, azt minden nőnek magának kell végrehajtania. Az Ősi asszony suttogja a szavakat, előre fut, megáll, figyeli, hogy beérjük-e. Sok mindent akar nekünk mutatni.






  Ha tehát az elszakadás, a kockázatvállalás szélén táncolsz - a tiltott utakat akarod járni, akkor ásd ki a legmélyebben nyugvó csontokat. A szeretet és az ösztönök segítségével tudhatjuk, mikor kell mordulnunk, mikor lecsapnunk, mikor nagyot ütnünk, mikor ölnünk, mikor visszavonulnunk, s mikor hajnalig vonítanunk. Ha egy nő közelebb akar élni saját természetéhez, többet kell fejét ráznia, többször kell túlcsordulnia, többször szimatolnia, alkotó életét kiterjesztenie, bepiszkolódnia, magányba vonulnia, női társaságot keresnie, természetközelibb életet élnie, több tüzet kell gyújtania, több szót és gondolatot kifőznie. Jobban oda kell figyelnie a gyökerekre, a magokra, a férfiakkal való kedveskedésre, a költészetre. Több rémületet keltő varrókört és tekepartit kell szerveznie. Sokkal több canto hondot, mélyről jövő éneket kell énekelnie.






   Meg kell ráznia bundáját, peckesen végig kell lépdelnie ösvényén. Sose feledjük, a legjobbak nem rejtőzhetnek el. Mit sem ér a meditáció, a tanulás, az álomanalízis, a békességben nyugvók minden tudása, ha mindez titokban marad, vagy csak kiválasztott kevesek tudhatnak róla. Gyere hát ki, bújj elő, bárhol rejtőzöl is. Hagyj mély lábnyomokat, mert megteheted. Légy a hintaszékben ülő öregasszony, aki addig ringat egy gondolatot, míg az ismét ifjúvá válik. Légy az a bátor és türelmes asszony, aki megtanul átlátni az illúziókon. Gyűjtsd össze a csontokat, mint La Loba, és énekelj rájuk új életet. Minden erőddel bocsáss meg, ne sokat felejts, de rengeteget teremts.

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)


2013. február 19.

Fényesség vár, felhő se lesz


Kolostorának csarnokában egy reggel Lin-csi apát így szólította meg érdemes híveit.
- Hívek! Bár elvetjük az írott hagyományt, így nem szokásunk régi könyveket idézgetni, ma kivételt teszek. A Magasztos Sákjamuni beszédét foglalom össze számotokra, a híres Tűzbeszédet. Mindezt okulásotokra teszem, hogy megismerjétek a buddhista tanítás alapgondolatát.
Így szólt tehát a híveihez a Magasztos, India földjén, Benáreszben: "Minden lángokban áll, szerzetesek! Lángban áll a szem, lángban állnak a képek, lángban áll az orr, lángban állnak a szagok, lángban áll a nyelv, lángban állnak az ízek, lángban áll a test, a tárgyak, lángban áll az értelem, lángban áll a gondolat! Mi gyújtotta lángra őket? A szenvedély tüze, a balgaság tüze, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek. Ha egy okos tanítvány ezt belátja, elfordul a szemtől, a képektől, a fültől, a hangoktól, az orrtól, a szagoktól, a nyelvtől, az ízektől, a testtől, a tárgyaktól, elfordul az értelemtől, a gondolattól. Ha mindezektől elfordul, a tanítvány eléri a vágytalanságot. A vágytalanság révén szabaddá lesz, ha szabaddá lett, elérte a tökéletességet. Cselekvését befejezte, nincs többé köze a gyötrelmekkel teli, lángokban álló világhoz. Ezt teszi a bölcs tanítvány, szerzetesek, mondom néktek." Így szólt hát híveihez a Magasztos Buddha India földjén, Benárezben- fejezte be a tanítást Lin-csi apát, majd megismételte szerzeteseinek.
- Hívek! A Magasztos okulásotokra idézem, hogy beszédéből megismerjétek a buddhista tanítás alapgondolatát. Most, hogy már ismeritek, értsétek is a Tanítást! Tehát. Legyetek közönyösek, hogy lángot ne fogjatok! Ne nyüzsögjetek! Ne iparkodjatok! Erre figyeljetek, a többivel ne is foglalkozzatok. De azt is mondhatnám: ha az eszetek helyén van, azt csináltok, amit akartok! – foglalta össze végül híveinek a Tanítást Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.


Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz.
- Mondd, apát! Milyen módon lelhető föl a jelenségek világában az igazság. Miről ismerünk rá?
Lin-csi, mielőtt válaszolt volna, elgondolkozott. Vajon mit állít erről a Tanítás? Nem emlékezett rá. Ahol viszont nincs kinyilvánított útmutatás, ott szabad a vásár.
- Hívek! – fogott hát bele Lin-csi apát. Én az igazságról általában azt gondolom, hogy nem létezik. De ez nem olyan nagy kár, mint sokan gondolják.
A szerzetesek zúgolódtak, de Lin-csi mondta tovább.
- Nincs igazság a jelenségek világában. Egyedül a törvény adhat eligazítást, de a törvény nem tudhatja, mi az igazság. Az igazságra lehetetlen rálelni, s úgy foglalni szavakba, hogy törvény nélkül is védeni tudja magát. Ahányszor próbálod, annyiféle lesz az igazság. A törvény bár otromba, durva, egyértelmű és örökkévaló. Az igazság tünékeny, változó. Elröppen, mint egy szépséges madár. Nincs sehol lakása.
- Elröppen, mint egy szépséges madár? – kérdezte ámulva az egyik szerzetes. – Hová?
- Ez a madár a mesékben lelhető föl odaát. De ne csalogassátok, a jelenségek világában, ideát, úgysem használható semmire az igazság. Mert tudjátok meg, híveim, nem az igazság határozza meg a jelenségek viszonyát! – mondta még az apát, s befejezte tanítását. Már csaknem elérte a csarnok kijáratát, amikor utána szólt az egyik tanítvány.
- Mester! Mit tehetünk a jelenségek világában igazság híján?
- Tartózkodjatok az ítéletektől, de mindenekelőtt kerüljétek a viszályt! - vágta rá kurtán, csaknem dühösen Lin-csi, aztán még egy pillanatra megállt. – De próbálkozzatok más megoldással is! Mert nem biztos, hogy ez a követendő tanács. Ennél egy kicsit bonyolultabb a világ- szólt végül az apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.


Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak az apáthoz a szerzetesek.
- Mester! Egy alkalommal azt kérdezted tőlünk, mi célt szolgál a tanulás? Azt feleltük, a mi tanulásunk a helyes elvek megismerését szolgálja, szemben a kis emberek tanulásával, mely a haszonért van. A mi tudásunk a helyes elvek tudása ennek alapja pedig a helyes látás. Buddha tanításában inaskodva megszereztük a helyes látás képességét, mely szabaddá tett bennünket mozgásunkban. Azóta nem ejthetnek csapdába hamis képek, látomások, de elszakadtunk mindentől, távolról szemléljük mindazt, amiben részt veszünk. Sem érzés, sem akarat nem köt bennünket a tárgyhoz, melyet helyesen kell megítélnünk. Ez volt az egyetlen módja a helyes látás megszerzésének. Azt ígérted, ha ez megvan, máris az Úton járunk, s könnyű lesz a járásunk. Idézted a régieket, akik azt mondták:

Az igaz Út nem oly nehéz,
Csak ne válasz és ne szeress!
Ha nem gyűlölsz és nem szeretsz,
Fényesség vár, felhő se lesz.

Egy lényeges kérdésről azonban megfeledkeztél, Mester! Miképpen leszünk egymással és Buddha tanításával, ha nem választunk és nem szeretünk? – hangzott a kérdés, s a szerzetesek feszülten figyeltek Lin-csi apátra.
- Érdemes híveim! – kezdte válaszát Lin-csi. - Az efféle kérdések megválaszolására a buddhista gondolkodásban kész minta szolgál. Olyan esetekben, amikor nincs saját megoldásom, s vén mestereim is tanácstalanok, e mintát használom. E szerint: válasszatok is és szeressetek is, ugyanakkor ne válasszatok és ne is szeressetek. Tagadjátok választásotokat és szereteteteket, valamint ne tagadjátok választásotokat és szereteteteket. Ezt írja elő tehát a szabály, és én jó szívvel ajánlom, hogy használjátok! – szólt Lin-csi pát, majd széttárt karokkal hozzátette. – Az elme sem igazán tökéletes, a lélek sem igazán fényességes. Csak nagyon szeretnénk, ha ilyenek lennénk.



(Su-la-ce

Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában

Közreadja Sári László, Terebess)

2013. február 13.

Valentin's Day...

  

   Büntetett előéletű regény a Lady Chatterley szeretője. Évtizedeken keresztül botránykő volt, 1928-ban, megjelenésekor pornográfia vádjával elkobozták az angol hatóságok. Szövegét megcsonkították, nyomdafestéket nem tűrő szavait, mondatait, fejezeteit gondos munkával törölték. Több mint harminc évet töltött le büntetéséből, míg az 1960-as perújrafelvétel rehabilitálta, s végre Angliában is megjelenhetett a teljes szöveg, amely addig csak külföldön nyomtatott kalózkiadásokban volt olvasható.
   Az elgépiesedett civilizáció, a kiégett racionalizmus tagadásának regénye ez, szenvedélyes, poétikus, fésületlen alkotás. A modern társadalom bajainak orvosságát a természetes ösztönök, az érzelmek, érzékek megélésében, az emberi gyöngédségben látja. Tabukat sért meg, a modern regényirodalomban elsőként ábrázolja kendőzetlenül, szókimondóan a testi szerelmet.
   A testi szerelem magasztalása Lawrence műveiben mindig túlmutat a szerelmen. Ebben a regényben is jóval tágabb a jelentése. Jelenti "a világegyetemmel való összetartozást, a test, a nemiség, az érzelmek, a szenvedélyek összetartozását a földdel és a nappal és a csillagokkal". Jelenti a "vallásos és költői", azaz ösztönös megismerés elsőbbségét a "szellemivel, racionálissal, tudományossal" szemben. Jelenti a pozitív sarkát a nagy lawrence-i ellentétpárnak, élet és civilizáció antagonizmusának.



   A regényt olvasva olykor az az érzésünk, Lawrence időnként túlságosan is tudatában volt szimbolikus ábrázolásainak, s ezeket még kommentárokkal is megtoldotta, hogy az olvasónak semmi kétsége ne legyen a jelképek jelentése felől. A modern ipar például, s amit ez a Lawrence-értékrendben jelképez, gonosz, pusztító szörnyként jelenik meg a vadőr tudatában. Mellors "egész tudatosan félt a társadalomtól, amelyről ösztönösen tudta, hogy rosszindulatú és részben őrült fenevad". S ha valamivel kevésbé tudatosan is, ugyanez a félelem ver gyökeret Lady Chatterleyben, ez elől menekül időnként az erdőbe.
   A fennálló viszonyoktól való félelem és azok gyűlölete, a mély kiábrándultság és keserűség, a negatív szerelmi tapasztalatok Mellorsra és Connie-ra egyaránt, noha nem egyenlő mértékben jellemzőek. A szélsőségesebb eset a férfié. A vadőrt és a ladyt nem elsősorban életszemléletük hasonlósága sodorja egymás mellé, de az a körülmény, hogy Mellors keserűbb - és keserűségében tudatosabb - kettejük közül, a mester és tanítvány kapcsolatát teremti köztük, amelynek során a nő olykor vitába száll a férfival, de valójában egyre inkább elfogadja végletes álláspontját.
  A regény, kitűzött céljának megfelelően, azt hivatott bemutatni, hogy ez a hatalmi küzdelem férfi és nő kapcsolatában mégsem törvényszerű: meg lehet valósítani az egyensúlyt. S ehhez pontosan két olyan emberre van szükség, mint Mellors és Connie. S ismét csak a régóta alakuló koncepciónak megfelelően: nem pusztán két szerelmes megtalált boldogságáról van szó, hanem arról, hogy az egoizmustól megszabadított, gyöngéd és "demokratikus" kapcsolat - a regényben elhangzik az "érintés demokráciája" kifejezés - egyetlen lehetséges kiindulópontja és záloga egy eljövendő különb világnak, amelyben megszűnik az önzés, a haszonlesés, a pénz uralma, s az emberek a törzsi társadalomra emlékeztető, meghitt kis közösségekben valóban emberhez méltó életet élhetnek. Ehhez persze csakis az egész ipari civilizáció megsemmisítése - sőt olykor azt halljuk: a jelenlegi emberi faj elpusztítása - révén lehet eljutni. Így ölelkezik Mellors - és Lawrence - koncepciójában a legvégletesebb pesszimizmus a legnaívabb optimizmussal.
   A vadőr egy helyen arról beszél: maga sem hisz abban, hogy a gépeket el lehet tüntetni a föld színéről. Ha pedig ez így van: "jobb, ha csöndben maradok, s megpróbálom élni a magam életét, már ha van egyáltalán saját életem, mert már ebben is kételkedem". A szerelem is ebben ebben a kettős megvilágításban áll előttünk: egyfelől mint a majdani boldogabb társadalom kiindulópontja, másfelől mint végpont - a menekülés egyetlen lehetősége egy mindenestül félresiklott, rosszindulatú és önnön romlása felé siető világban.
   Mindazonáltal Mellors és Connie történetében van valami, ami mélyen költői és mélységesen igaz. Igaz az, hogy a társadalom, amelyben élünk, ellenségesen áll szemben az ember legtermészetesebb törekvéseivel, a tartalmas emberi kontaktusnak minden formájával. Szép és költői, hogy ők ketten mégis létrehozzák ezt a kontaktust a szerelemben. Megnyugtató, hogy ez egymás egyéniségének kölcsönös tiszteletben tartásával sikerül nekik.

(Kéry András)



   Az erdő északi peremére érve meglátta a vadőr sötétbarna kőházát, az oromfalakat, a takaros kéményt. Lakatlannak tetszett a magányban, a csöndben. A kéményből azonban füst kígyózott, s a ház előtt elkerített kis kert felásva, szépen gondozva. Az ajtó zárva volt. Most, hogy ideért, félni kezdett egy kissé a férfitól, különös, távolba tekintő pillantásától. Nem szeretett parancsot osztogatni, legszívesebben visszafordult volna. Halkan bekopogott, semmi. Újra kopogott, most sem erősen. Megint csak semmi. Belesett az ablakon a sötét kisszobába, melynek szinte fenyegető magánszférája szemlátomást nem kért a betolakodóból. Connie csak állt és fülelt, s mintha neszt hallott volna a ház mögül. Hogy nem hallották meg jöttét, fölbátorodott: csak nem fog szégyenszemre visszakozni. Megkerülte a házat. A ház mögött meredeken emelkedett a térszín, a hátsó udvar a domb-oldalba volt ásva, alacsony kőfal védte. Connie a ház sarkához érve megtorpant. A kis udvarban, talán kétlépésnyire, a férfi mosakodott: sejtelme sem volt róla, hogy látják. Derékig meztelen volt, pamutbársony térdnadrágja leeresztve sima csípőjén; fehér, sovány háta nagytál szappanos víz fölé görbült. Vízbe mártotta, majd fura, gyors kis mozdulatokkal rázogatta a fejét, s fölemelve sima, fehér karját, kinyomkodta füléből a szappanos vizet, hirtelen, kurta mozdulatokkal, akár a vízzel játszadozó menyét, egyedül, magányosan.
   Connie meghátrált, szinte szaladt vissza az erdőbe, megrendült, noha nem akarta. Egy mosakodó férfi, nagy dolog! Hát istenem! Az élmény különös módon mégis látomásszerűen hatott rá, mondhatni, a velejéig hatolt. Látta a tiszta, finom, fehér csípőre csusszanó idétlen térdnadrágot, az enyhén kiütköző bordákat, s a magány érzete, egy lény tiszta magánya megbolygatta a nyugalmát. Tökéletes, fehér, magányos meztelenség, egy magányosan élő, bensőleg is magányos lény meztelensége. És mindenekfelett egy tiszta lény szépsége. Nem anyagi, nem testi szépség; az a gyöngyházragyogás, egy magányos élet meleg, fehér lángja, mely érinthető kontúrokban: testben mutatja fel magát! Connie-t a bensőjéig megrendítette a látomás; megismervén, a testében melengette.
   Connie igen sokat tépelődött rajta; annyira nem vadőrszerű ez az ember, annyira nem munkásemberforma, bár az is igaz, hogy sokban hasonlít az itteniekre. Ugyanakkor merőben el is tér tőlük.
 
(D. H. Lawrence: Lady Chatterley szeretője)


A könyv itt olvasható.